A jeti bosszúja - Yeti: Curse of the Snow Demon (2008)

Anno kedvenc újságomban, az Ufómagazinban mindig akadt egy-két színes kis hírecske a borzalmas (vagy éppen néha barátságos) hegyi szörnyről, a jetiről. Vajon földönkívüliek, vagy egy idegen faj, netán az ősemberi szinten megrekedt majomféle rejtőzködik a Himalája elérhetetlennek tűnő csúcsain? Vagy emlékeztek Csernai Zoltán nagyszerű sci-fi regényére, a „Titok a világ tetején” -re, esetleg „Mónus Miklós: A Yetik följebb mennek” című alkotására? Naná, hogy fiatal lelkemet megrendítette a tudat, hogy íme, valami titokzatos dolog a mi kis bolygónkon, amely felfedezésre vár. Persze tudom én, hogy a legelérhetetlenebb helyekre szorulnak a rejtélyes lények, egyre kevesebb ilyen van, hiszen az emberiség már mindent felfedezett és összebaszott, mert olyanok vagyunk a Földön, mint egy egyre burjánzó rosszindulatú daganat. A tenger mélyét még nem laktuk be, a hegycsúcsokat sem és a Loch Ness-tó sem adja könnyen magát, hát persze, hogy oda szorultak vissza a legendák, na és a távoli űrbe. Egyszer majd ezeket is megismerjük, és ezzel ki is halnak a mi kitalált lényeink és civilizációink. Én ezt nem szeretném, mert nélkülük, lássuk be: jóval szegényebbek lennénk. Kellenek az ufók, a krákok, a vámpírok, a kísértetek, a szörnyek és nem utolsó sorban a jetik. Nem lehet folyton az OTP-részleteken borzongani, és a munkanélkülivé válás fenyegető réme kevésbé szórakoztató, mint ezek az előbbiekhez képest szívderítő mesék.
Paul Ziller visszatért! A „Beyond Loch Ness” alkotója, mint azt említettem annak kritikájában, úgy látszik erősen ráállt a kriptozoológiára, és sorban készítette a filmeket az eleddig ismeretlen és mitikus fajokról. Természetesen a Sci-Fi Channel berkein belül, de a Loch Ness-i sztori után már nem vagyok olyan elítélő. No nem mintha az klasszis lenne, ám néhány felfújt horror-mozinál sokkal jobban teljesített számomra. Adtam még egy esélyt Zillernek és a Sci-Fi Channel-nek. A főbb szerepekben Marc Menard és Carly Pope látható, hát most mit mondjak, egy ilyen filmben bőven elmennek, de a többiek is. Menard valamiért folyton Rékasi Károlyt juttatta eszembe, Carly Pope viszont egészen mást, amit mindenkinek a fantáziájára bízok.
Elsőként barlangba behatoló faszikat láthatunk, akik rövid úton elhaláloznak egy ramaty külsejű és ronda fogazatú fehér szőrzetű szörnyetegtől.
Ha valahová repülővel kellene utaznom, és megtudnám, hogy az utasok közt lesz egy rögbicsapat, és éppen valami hatalmas hegy fölött fogunk elszállni (pl. Andok, Himalája) azonnal olyan cirkuszt rendeznék, mint a „Végső állomás” első részének főszereplője. Leszállnék, mert tudom: az ilyenek mindig lezuhannak, és csak ők maradnak életben, hogy nekiálljanak egymásból falatozni. Ebből nem kérek. Úgy látszik a forgatókönyvíró nem sokat kecmecelt, egy az egyben ellopta az „Életben maradtak” alapötletét, mert a legegyszerűbb módja az alkotói válság és ötlettelenség leküzdésének a tolvajlás.
Meg is történik a baleset, úgy lezuhannak, mint a pitypang! (Az pinty, Baldrick!)
A néhány ifjú túlélő ott áll a Himalájában, a hó szakad, farkasordító hideg van. Már csak Leslie L. Lawrence hiányzik, hogy 38-as Smith & Wesson-jával levadássza a jetinek öltözött gonosztevőket, mint Scooby Doo és barátai. A haldokló pilóta elmondja, hogy egy tartalék rádió van a gép farában, amely azonban kurva messze leszakadt már, és vissza kellene menni érte. Ketten jelentkeznek is, és elindulnak, az egyiket felfalják, ám a másik biztosra veszem, hogy valami kibaszott terminátor, a filmben többször is visszatér, de hogy miket él túl, azt saját szemmel kell látni, tiszta röhej.
A többiek pedig nekiállnak a roncsok között éldegélni, várni a felmentő sereget, három darab csokoládéval ellátva. Ez biza’ igen halovány táplálék, ezt még a kis túlélőcsapat vezetője is belátja (aki stílszerűen a csapatkapitány). A szar is beléjük fagy (amúgy is), amikor a Carly által alakított csaj éjjel meglátja, hogy valamilyen furcsa lény a sorban kiterített hullák közül elrabol egyet, táplálék céljából való felhasználásra. Ők sem restek ám, mert miután elfogy a csoki, és az a szerencsétlen kis nyuszika, amit levadásznak nagy nehezen, sütnek némi emberhusit, no nem sokat, csak egy-két kikanyarított falatot, nem ám rögtön oldalast. Ezenközben egy férfi és egy nő elindul a felkutatásukra, mert a helikopternek túl magasan sejtik a szörvájvorokat. Visszatér ezenközben a szart sem érő rádióval barátunk, terminátor, ám az eddig túlélteken túl (két törött lábbal, öt nap éhezéssel a háta mögött) ijedtükben fejbe lövik. Megérkezik a jeti is, és elrabolja főszereplőnőnket, akit természetesen gyengéd szálak fűznek a csapatkapitányhoz. A havasi bestia nem hülye és nem vak, a legjobb puncit vitte magával, bár én a kis ázsiait is vittem volna, hogy a parti kerek legyen, de annyi esze már nem volt a barmának. Megérkezik a kéttagú felmentő”sereg”, akik természetesen segíteni akarnak kiszabadítani a lányt. Csapdába csalják az időközben megszaporodott (na jó csak kettőre) emelkedett jetibrigádot, és elindulnak a menedék irányába, de a szörnyetegek nem pusztulnak ám olyan könnyen el…

Asszed szar volt? Nem, ez tévedés. Lehet, hogy hajnali öt órakor az ember agya fogékonyabb az ilyesmi filmekre, mivel akkor néztem, de gyaníthatóan tényleg nem volt rossz. A gyermekbetegségei az ilyesmi múviknak természetesen itt is felléptek, mint a borzasztóan szar komputergrafikával ábrázolt szörnyeteg, bár nem értem ez minek kellett néha, mert amúgy maszkban volt az idétlenül futkosó lény. Meg a röhejes „hétmérföldes” ugrások. Néha pedig logikai buktatók, és a mindent túlélő faszi, arról nem is beszélve, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra mindenféle karakterfejlődés nélkül teljesen mást tettek, mint amit mondtak. És ennek ellenére is élvezhető kis szösszenet lett, tudjátok amolyan film+-os stílusban. Ha kikapcsolódásra vágysz, és felhőtlen szórakozásra, nézd meg ezt a light horror-t, afféle komolytalan és tét nélküli izgalmakat élhetsz át, mintha a „Szomszédokat” néznéd. És ezt most pozitívumként írtam, én ugyanis igen szeretem az említett teleregényt, és annak megtekintése okoz hasonló kellemes érzéseket bennem.
Szóval, hülye szó, de az „aranyos” jelző illik rá a legjobban, no persze teletömve faszságokkal. Nem kell véresen komolyan venni, és akkor meg is kaphatja tőlem a 10/6-ot.
UI:
És nemsokára elkészül a „Stonhenge Apocalypse” című film ugyanezen direktor és a Sci-Fi Channel összefogásában. Én már várom! Addig is itt egy kép Carly Pope-ról, nem a filmből, hanem csak úgy, hogy lássátok, nem a levegőbe beszéltem. Sajnos jelen mozinkban csak nyakig beöltözve láthatjuk.