Negyedik típusú találkozás - The Fourth Kind (2009)

Ha nekem egy film azzal a kitétellel kezdődik, miszerint „megtörtént esetet dolgoz fel”, vagy „Igaz történet alapján”, akkor rögtön életbe lép azon reflexem, hogy némi kétkedéssel tekintsek az elkövetkezendő egynéhány órára, amíg a szemem előtt peregnek majd ezek a valóságban is igencsak megesett dolgok. Elsősorban azért zavar ez az egész, mert jó fantaszta módjára én azért nézek filmeket és olvasok könyveket általában, hogy elszakítson a valóságtól, és ne kelljen semmiféle földhözragadt problémával szembefutnom, hiszen, ami megtörtént már, az nem lehet olyan különleges, mint a kitaláció. Számomra legalábbis. Izgalmas lehet moziban nézve egy háborús dráma, egy romantikus kapcsolat egy rákbeteg ifjúval, vagy egy szülő válóperes bonyodalmai, csak nem nekem. A valóság mindennap fejbe kólint, csak arra a pár órára hadd merüljek el a fikció világába, és izgulhassak nem létező borzalmak felett, mert a realitás rettenetesebb és borzasztóbb ezer kitalált szörnyetegnél, mivel ez valóban megtörténik, egyszer talán igazándiból szétlapíthatja a koponyámat mondjuk egy teherautó kereke, és kifröccsen az agyvelőm az úttestre a szemgolyóimmal együtt. (Tessék, pszichológus urak és hölgyek, valahol itt lehet a gyökere a horror sikerének, persze egészen pongyolán fogalmazva, és ráadásul a magam beteges esetében…) Ezerszer borzongatóbbak a drámák, az emberi sorsok, mint mondjuk egy kis könnyed tét nélküli félelem, izgalom egy láncfűrésszel rohangászó kreténtől, aki emberbőrből varr maszkokat a képire. Még sosem éreztél olyan szorongást és félelmet egy ilyen mozitól (kivéve persze gyermekkorodban, amikor még minden olyan könnyű és szép), mint például amikor aggódsz a munkahelyed, családtagod, vagy betegség miatt. Persze egy valamennyire egészséges elmére gondolok, mint az enyém, és nem az olyan balfaszokra, akik játékok és filmek hatására gyilkolászni kezdenek.
Szóval nem vagyok különösebben oda a „valós alapú filmekért”, (persze van kivétel, az emlékezetes „Az élőhalottak visszatérnek”, amelynek elején ugye heveny vigyorral olvashattuk a vicces kijelentést) különösképpen egy sci-fi, vagy horror esetében nem. Ilyen alkalmakkor még azzal is számolnunk kell, hogy a végén otthagynak minket álló farokkal és letolt gatyával, mint valami szűzkurva, és semmiféle lezárása nincs az egésznek, elmarad a kielégülés. (Valami fantasztikus hasonlat volt ez, én úgy érzem.) A legtöbb ilyen esetben megtekinthetünk egy listát, hogy pl. „Johnny Firpo azóta Dél-Kalifoniában él visszavonultan, és csakis tengeri uborkáinak él”, vagy egyéb lehűtő szöveget aszt’annyi. Újabb fekete pont a hülye valóságnak. Mennyi faszságot összehordtam, de még jelen alkotásunkról egy rohadt mondatot sem, pedig azt mondták nekem okosok, (gondolom mentségként arra, hogy nem képesek húsznál több összefüggő mondatot kiokádni magukból) hogy az embereket a hosszabb írások nem kötik le. Na akkor tehát kalandozzunk csak vissza a „Negyedik típusú találkozások” irányába, és most nem fogom felsorolni az első hármat, mert bárhol utánanézhet bárki, aki van oly’ tudatlan UFO-témában, hogy segédeszközökre van szüksége ez ügyben. Annyit azért megpendítenék kissé hamis lantomon, mert mégiscsak ide tartozik, és vannak lusta olvasók is, meg biztos kretének is, hogy a „negyedik típus” az kremalássan az emberrablósdi, szaknyelven eltérítésnek is hívják. Anno Budd Hopkins és Whitley Strieber könyvei ismertették meg a magyar olvasókkal (velem is) ezt a fajtáját az emberiséggel való baszakodásnak, amit a földönkívüliek végeznek. (Éjszakánként meg izzadtan paráztam, hogy mikor toppannak be a „szürkék”, hogy elvigyenek és különböző szondákat dugjanak… mindenhová.) Hogy ez miért jó buli az űrlényeknek, arról lanyha fogalmam sincs, de még az oly’ szakavatott írók, mint a két fentebb említett úr is, egészen zavaros válaszokat tud adni erre.
Jöjjön a lényeg:
A főszereplő nyitja drámaian a filmet, elmondván, miszerint ő Milla Jovovich, és most megtörtént esetet dolgoznak fel, ő fogja alakítani Dr. Abigail Tyler-t, a pszichológusnőt, és eredeti dokumentumanyagok lesznek láthatóak. Innentől kezdve párhuzamosan (néha osztott képernyővel szó szerint is) láthatjuk, ahogyan az „igazi” doktornő meséli és éli meg a történteket, és ahogyan M.J. Abbey Tyler férje nemrég halt meg, valaki álmában megölte, így egyedül marad kislányával és randa, ámde unszimpatikus fiával. Rendelésein sorra jelennek meg a környékbeliek, akik mind alvászavarról számolnak be, és valamiféle bagoly figyeli őket éjjelente. A doktornő az egyik páciensén regressziós hipnózist alkalmaz, mire az félőrülten a félelemtől később nem akar beszámolni arról, mit is lát valójában éjjelente. Aztán hazamegy, lemészárolja a családját és magával is végez. A helyi seriff rossz szemmel nézi a pszichológus akcióit, aki ráharapván az ügyre egyre kíváncsibban folytatja elhunyt férje munkáját, hogy kiderítse, mi az oka a környékbeli sok eltűnésnek és öngyilkosságnak. Egy éjjel Abbey a diktafonnal alszik el, amelyen másnapra borzaszó bizonyítékát leli annak, hogy őt is valaki elrabolta az éjszaka. A hangfelvételen idegen nyelven beszél valaki, amelyről kiderül később: sumérul van. Újabb hipnózis egy másik áldozattal, amely szintén rettenetesen végződik. Főhősnőnk körül szorul a hurok, mert a hitetlen seriff egyre vadabbul vádolja őt. De mindez kevés: még szörnyűbb dolog is történik.
A filmet Olatunde Osunsanmi jegyzi íróként és rendezőként is, sőt meg is jelenik személyesen is, mint riporter, aki a főszereplővel mesélteti a sztorit. Különösebb és speciálisabb dolgokat nem kellett végrehajtania, néha kissé már TV-filmes hatása is van, viszont ügyesen pakolja össze a videokamera-felvételeket a filmmel, néha meglepő módon négyfelé osztott képernyőben. Mert kérem itt az történik, hogy van a megtört asszony, Dr. Abbey Tyler, aki folyamatosan meséli a történetét, és láthatjuk az eseményeket, ahogyan őt Milla Jovovitch eljátssza. Érdekes húzás, csak eleinte volt furcsa, mindez nyilvánvalóan azért van, hogy hihetőbbé tegyék a dolgot, és be kell vallanom, egészen meggyőzővé sikerült gyúrni a végeredményt. Nincsenek látványos jelenetek, idegen lényeket sem mutatnak, inkább a jó öreg ügyesség, hogy amit nem látunk, az nagyobb félelmet kelt bennünk, mint amit igen, lásd milyen jól működött a „Paranormal Activity” esetében is, amely érzésem szerint igencsak megmozgatta direktorunk fantáziáját. Már ami azt illeti, hogy nem túl sok pénzből összehozni valami maradandót. Milla mellett olyan arcok a főszereplők, mint Elias Koteas és Will Patton, én elégedett voltam velük, ami ide kellett, azt hozták, bár Miss Jovovich néha egészen faarcot öltött fel, de voltak nagy pillanatai is, amikor megfeledkezett magáról. A néha kissé olcsó kivitelezés nem nagyon ment a kárára a filmnek, bár a neten barangolva olvasom, természetesen már megszólalt a bugrisok kórusa, hogy „mé’ nincs benne szörnyek, meg nem mutatnak semmit deszar, meg uncsi is vót bamek”, de részemről nagyon is rendben van. Alkalomadtán még az „Ördögűző” is felmerült bennem, majd meglátjátok, miért. A feszültség fokozódik és a hangulata is elragadt. Néha viszont komoly drámába ment át, ez sem ment a kárára, így összességében egy igen megfelelő atmoszférával rendelkező mozit láthatunk. Érdemes megnézni, és mivel nekem nem kerül semmibe, ezért adok egy 10/9-et, a fentebb említett pozitívumokért, amelyek azonban kissé negatívumok is.

ZIMABU ETER!