Száguldó bosszú - The Wraith (1986)

-->Szinte látom az ákom-bákom betűkkel a videokazetta cím-matricájára tollal rótt "Interceptor" felíratot. Összegyűlve egy páran (mert a videozás csak így volt az igazi, no meg akkoriban esemény volt ám egy jó film!) belökve a lejátszóba (jellegzetes hang), megtekinthettük a bosszúálló autós történetét, miközben a narrátor elmakogja nagyjából a magyar szöveget... Aztán valami fasza ninja-filmet is megnéztünk, mert azt nagyon csíptük, és nem győztünk utána karate-harcot mímelni. Ó, igen, a régi szép idők. A nosztalgia megszépít sokmindent, de ebben az esetben erre nincs szükség: zsenge ifjúkorom nagy pillanatai voltak ezek, nem is csoda, hogy függő lettem a filmektől. Erre a kis műalkotásra túlságosan nem emlékeztem, csak az alapsztorira, mert annyira nem tudott megragadni bennem, mint mondjuk az "Erdő szelleme" (Gonosz halottak), vagy a "Zombi a harangkötélen" (Zombik városa), esetleg a videokazettán két film után fennmaradó helyre felvett pornófilmek. Hogy micsoda szőrös muffok voltak azokban!!! De azt hiszem elkalandoztam...
Szóval itt volt az alkalom, hogy újra megnézhessek egy nem túlságosan a fősodorba tartozó mozgóképet (bazmeg de szépen mondtam!), nem is voltam rest, ráadásul minél idősebb vagyok, annál jobban esik visszatekinteni ifjúságomra, a jó nyolcvanas évekre és annak végére. 1986-ban készült el a "The Wraith", akkor még bőven jó volt a faék egyszerűségével vetekedő történet, nem volt kötelező csavar a filmek végén, meg a hülye művészkedést is meghagyták az elszállt agyú drogos rendezőknek. Az akciófilm valóban akciókkal volt telítve, a férfiak férfiasak, a nők nőiesek, a buzik meg buzisak (már, ha szerepeltek nagy ritkán a ratyik...). Bezzeg ma...
Újra felveszem az elvesztett fonalat. Tehát a nagynevű direktor, Mike Marvin papírra vetette (vagy inkább csak egy McDonalds-os szalvétára) a forgatókönyvet, aztán celluloidra varázsolta. Nagy szavakat használok, ráadásul hazudok is: M.M. kurvára nem nagy rendező. Akkoriban Charlie Sheen, a főhős sem volt telepakolva ajánlatokkal még, mint ahogyan már manapság sem.
Abban az időben Amerikában még nem a terrorizmus és az arabok voltak a főellenség, hanem a punkok, az utcai bandák, a rendbontó elemek, akik gyakran tették pokollá a tisztességes polgárok életét, legalábbis a mozivásznon. Ilyen Packard társasága is, randábbnál randább, hülyénél hülyébb lumpen-faszok, ráadásul autóbuzik. Különös hobbit űznek: nem gyufás skatulyát, és nem bélyeget, hanem fasza járműveket gyűjtenek. Ha meglátnak egy jó kocsit, vezetőjének versenyt ajánlanak, melynek elvesztése esetén az övék lesz a verda. Persze csalnak is, és terrorizálják ellenfeleiket. Ráadásul már gyilkosság is szárad a lelkükön.

Megjelenik a kisvárosban Jake is Csárli Sín személyében, azonnal sikerülne motorjára csábítani a környék legjobb punciját, ám érkezik a gonosz és csúnyán néző Packard, amitől a lány megijed. Később Jake azért elbeszélget a strandon a kisasszonnyal, akit a gazvezír terrorban tart, és akihez roppant módon ragaszkodik, akár a csaj élete árán is. Ezzel párhuzamosan megjelenik egy hiper-szuper fekete autó, amelyre azonnal megfájdul a foga a bandának. Vezetője nem mutatja meg magát, a sötétített üveg mögött még bukósisakot is visel. Kocsipárbaj beindul egy mellékszereplő fasszal, aki előtt a titokzatos autó egyszer csak keresztbe fordul, a briganti belerohan, és felrobbannak mindketten. Igen ám, de a fekete kocsi csodálatos módon újra összeáll és továbbszáguld. A hülyegyerek holtteste pedig nem ég szénné, és a szemei is hiányoznak. Hogy miért, azt nem mondom el, főképpen azért, mert magam sem értem különösebben. Valószínűleg csak egy kis izgalomfokozó mozzanat az egész. Később megjelenik teljes testi valójában az ismeretlen, robotszerű páncélban és egy baszott nagy mordállyal a geng műhelyében, ahol autóikat turbózzák fel. Szétlő mindent, kivéve az embereket, mert azokat meg akarja ölni. Érted, meghagyja az életüket, hogy később kinyírja őket. Ugyanezidőtájt Keri, a jópicsa, már vadul szerelmes az ifjú motorosba, felhergelve ezzel Packard-ot teljesen. Ráadásul újabb emberei hullanak a rejtélyes személygépkocsi áldozataként, amely öngyilkos terroristaként folyton felrobban prédáival együtt, de mindig újra előkerül. A hurok szorul, a szerelem kibontakozóban, és a végén kiderül minden, amit csak a hülye nem tudott az első tíz perctől fogva.

Hát ennyi dióhéjban a sztori. Nem egy nagy mű, de mégis érdemes a figyelemre. Idősebbeknek nosztalgiából, fiatalabbaknak pedig érdekességképpen. Mert magában hordozza a '80-as évek esszenciáját, már az első percektől fogva, amikor a főcímdal megszólal. Csukott szemmel megmondanád: ez filmzene, méghozzá az említett érából. A színek, az öltözködés, idétlen frizurák, idétlen figurák, mind jellegzetesek. A klisék pedig akkoriban lettek lefektetve, amiket később annyira elcsépeltek. A motivációk néha kissé primitívek, a színészi játék elég béna, még Charlie is, bár nagy kibontakozási lehetősége nem volt ebben a szerepben.

A zenék, mint említettem figyelemreméltóak, még Billy Idol is hallható benne. Nem szeretem az autós sztorikat, a "Taxi"-tól epét hánynék, meg a többi tökéletesen érdektelen motorzúgató unalomhalmaztól is, legszívesebben minden autósüldözést kibasznék a filmekből, de gondolom sok emberkének meg ettől áll a farka. Ebben az esetben azonban elviseltem, ami nagy teljesítmény, tehát mégiscsak érdemes a figyelemre a "Száguldó bosszú". A hangulat rendben, sivatagos helyszín, párát izzadó autópálya, Baywatch-bikinis lányok, hamburger-illat, bárcsak ott lehetnék, akkurvaéletbe...

Egyszóval: 10-ből 6, minden hiba és pozitívum ellenére.

(Még)Egyszer tekintsd meg!