A titkok háza - The Rental (2020)

 

Az új szovj... khm... amerikai filmművészet: kötelező tolerancia-oktatás, némi thrillerbe csomagolva...

 Koromnál fogva sajnos még emlékszem a gyermekkoromat átszövő televíziós propagandára, amely a kommunista diktatúrákban még az ifjak orrát is beleverte a nagy és dicsőséges szovjet fekáliába. A blokk állampolgárai megkapták a fejtágítást a kötelező tételről minden filmben. Szása, a partizán háborúja a gaz imperialistákkal, a 17. lövés után még tántorogva harcol, kezében a vörös zászlóval, vagy az alkoholista nagypapit az úttörőcsapat helyre rázza, hogy alkalmas legyen a szocializmus hasznos tagjaként építeni a kommunizmust. Nem volt hová menekülni ez elől, nem volt opció, ágálni sem lehetett ellene, mert esetleg rossz szemmel néztek rád, kirúgtak, megkaptad a figyelmeztetéseket, reakciós vagy, te náci rém. A múlt napjainkban visszhangot vet, visszatért az eszme, szabadságnak és szeretetnek maszkírozva, érzékenyítésnek nevezett agymosás révén. Hollywoodban szabják ránk az egyenruhát és intő ujjaik ott vannak a mozivásznon, mi a helyes, mi az elfogadható. Ha készítesz egy filmet négyből egy ember kötelezően legyen ilyen-vagy olyan kisebbségbe tartozó, mintha minden negyedik ember a világon tolószékes vagy transzvesztita lenne. Nem csak fizikai szobordöntögetés folyik, hanem idoljaink megváltoztatása, átoperálása, deheroizálása. Bealkonyult, és a póráz szoros, így le kell nyelned mindent. És most akkor ideje rátérni jelen alanyunkra, a "Titkok házára", amely jobb lett volna, ha titokban is marad. A szövet alól kidudorodik a házi feladat, amely bármilyen kényelmetlenné teszi a viselését, most már mindennapjaink részévé válik, üzennek folyton, sulykolnak folyton. De tudod mit, elvtárs? Még vállat is vonnék, ha jó a film. De nem az.

 Egy testvérpár és barátnőik üzleti sikert megünnepelvén hétvégére kibérelnek egy szép nagy házat valahol a világ végén. A kapcsolatuk kissé bonyolult: Charlie börtönviselt öccsének, Josh-nak a barátnőjével együtt dolgozik, közel állnak egymáshoz, amelyből később még problémák adódnak. A négyes megérkezik, ahol megjelenik Taylor, a RÉMISZTŐ GONOSZ FEHÉR EMBER, és körbevezeti őket a bérleményben, továbbá képes olyan elavult elveket vallani, hogy annak adja ki az ingatlant mindenki, akinek akarja, ezért aztán Josh párja, az arab Mina máris toleránsan gyűlöli. Az első este jön a klasszikus drogozós-vedelős buli, amelynek végén csak ketten maradnak baszóképesek, Charlie és Mina, úgyhogy a zuhanyzóban gyorsan koitálnak is egyet. Másnap a bűntudat és közös titkuk miatt nem indulnak kirándulni párjaikkal, majd felfedezik, hogy a tusolóban kamera van elrejtve, így lefilmezték megcsaló aktusukat. Pánikba esnek, estére a hangulat feszültté válik. Charlie mit sem sejtő párja, Michelle, az elromlott jakuzzi miatt felhívja Taylor-t, aki megérkezik, ahol Mina félrehívja a fürdőszobába és kérdőre vonja az ártatlan fickót, mert ő a leggyanúsabb, mivel nem polkorrekt. Ezért aztán nekitámad, mire Josh bevágtat és összevissza veri szerencsétlen férfit. Míg kivonulnak lehiggadni, egy kesztyűs kéz befejezi az őrjöngő srác melóját és a félhullát egész hullává avanzsálja. Pánikba esnek, azt hiszik ők végeztek vele, a hülye gyerek meg mehet vissza a kaptárba, ezért el akarják tüntetni a hullát, amelyben Michelle nem akar részt venni, így egyedül marad, míg a többiek nagy egyetértésben túrázni viszik a tetemet. A televízióban érdekes műsort talál, nem, nem a Mindentudás Egyeteme az, hanem szeretett párja, ahogyan félrekúr. Dühében és zaklatottságában hazaindul a kocsival, de baleset éri, aztán végre megérkezik a gyilkos, aki igyekszik redukálni a társaságot, véleményem szerint ezt már a film elején megtehette volna, és akkor nem kellett volna hőseinkkel együtt kínokat átélnünk.

 Talán kiolvasható volt szavaimból, miszerint ez az alkotás enyhén szólva nem nyerte el a tetszésemet. Ha kivonjuk az unszimpatikus erőltetett érzékenyítő propagandát, amely már kötelező a kommuniz... a szabad világban, akkor is csak egy nagyon gyenge próbálkozás. A feléig szinte semmi nem történik, és ellentétben az ázsiai horrorokkal, ahol nagyon gondosan építgetik a karaktereket a csendes időszakokban, itt csak sablonokat farigcsálnak baltával, akikkel rendkívül nehéz együttérezni, ezáltal súlytalanná válik haláluk is, mely magával hozzá, hogy halovány izgalom sem bizsergeti meg érzékeinket. Szereplőink semmiféle szerethetőt nem tudnak felmutatni, kivéve az első áldozat, aki legalább egyenes ember. Csak csordogálnak az események mindenféle katarzis nélkül a vakvilágba, a készítők vigyáztak, hogy semmiféle eredetiség, meglepetés ne okozzon traumát a nézőnek. Hülyébbnél hülyébb döntések borzolják agylebenyeinket, logikátlan cselekedetek, mintha felnőtt szereplőink gondolkodásképtelen tinik lennének. Meglepetéssel töltött el, hogy ez nem egy sufni indie-mozi, hanem áldoztak rá és nagyobb nevek is részt vettek benne... Tegyük hozzá, a rendezőként és forgatókönyvíróként elsőfilmes Dave Franco annak ellenére, hogy régóta rója Hollywood porlepte útjait színészként, itt nyeretlen kétévesként mutatta meg magát. Mint amikor kiöntesz egy halom legót járni tanuló gyermeked elé, amelyben fasza alkatrészek vannak, amiből remek kastélyt építhet (lásd; ház az erdőben, elzártság, fiatal párok, furcsa háziúr, megcsalásos dráma) ám ehelyett a darabokat úgy rakja össze, hogy elgondolkodsz, ne add-e árvaházba...  

 A "kaptafánál maradás" intelme sosem illett volna jobban emberre, mint rá. A drámának nincs mélysége, mert előre láthatósága mellett érdektelen figuráink még ellenszenvet is keltenek, mind viselkedésükkel, mind szerethetetlenségük miatt. Talán a zenéje az, amely megpróbálja a meg nem született feszültséget egyedül kierőltetni, de ez kevés. Nem tudom horrornak venni, inkább egy potenciaproblémákkal küzdő thrillernek, mert mégiscsak gyilkosságok köré fonódik az utolsó fél órácska. A befejezést úgy képzelem, csak rászúrták a végére, hogy ne legyen olyan béna, mint Füles a farka nélkül, de ez már csak egy újabb felesleges csóvát vetett a füstölgő romokra. Egyetlen komolyabb szorongó érzés a befejezéstől fogott el, mert nyitva hagyta az egészet, ezért összeszorult a torkom, nehogy folytassák ezt a baromságot. Még csak hiányérzetet sem hagyott a végén, a miértek hidegen hagynak, csak a menekülési reflex dolgozott, hogy hagyjam magam mögött ezt az egészet... Unalmas, erőltetett, leckefelmondós, úgyhogy Oscar-gyanús. Puszit küldök egyúttal már megint azoknak, akik úgy gondolták, hogy a jobbnál-jobb horrorok dömpingjében ezt az értékelhetetlen semmiséget kell szinkronnal jutalmazni. 1/10. Írnak ilyenről a filmkritikusok kézikönyvében: nagy ívben kerülendő... - ahogyan Ford Fairlane mondaná...

 

... és hamarosan a sötétség (And Soon the Darkness) (1970)

A Robert Fuest angol rendező által jegyzett ...és hamarosan a sötétség című film, bár sok helyen horror/thrillerként van jegyezve, ezek mai megfelelőjétől igencsak messze áll. Mivel feltett szándékomban állt egy régi horrorfilmet megtekinteni, és  megjelölése ezzel kecsegtetett, nevezhetném csalódásnak is a rá szánt száz percet. Igaz kikapcsolhattam volna féltávnál, amikor már nyilvánvalóvá kezdett válni számomra, hogy ebből bizony nem lesz vérben tocsogás, és belekezdhettem volna akár egy valódi horrorfilmbe is, de amiért végül mégsem így tettem az a fojtogató atmoszférája, a teljesen magába rántó hangulata volt. Fuest alkotása pszichothrillerként, de nyugodtan írhatnám, hogy egyszerű krimiként is olyan erős feszültséggel, annyira mesterien felépített történetvezetéssel, és tökéletesre csiszolt színészi játékkal rendelkezik, hogy bármennyire is más műfajban mozog, mint amit vártam, nem volt szívem, de igazán kedvem sem megnézetlenül félbehagyni ezt a remekművet. Hogy mennyire kívánkozik eme oldal hasábjaira Fuest műve az irányban volt némi kétségem, és hezitáltam is egy keveset a kritika megírásával, ám végül úgy döntöttem, hogy itt a helye. Mert bár a horror műfajától látszólag távol esik, mégis előfutára volt sok mára klasszikussá vált rémfilmnek. Olyan filmek alapsémái jelennek meg ebben az ötven éves filmben, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás, a Sziklák szeme és még hosszasan sorolhatnánk. Előfutára volt számtalan, a vidéki lét látszólagos idillje mögött rothadó szörnyűségeket bemutató horrorfilmnek. Ez még egy vérszegény, sokkoló képsorokkal egyáltalán nem operáló film ugyan, de úttörő volta megkérdőjelezhetetlen.

 A történet két, egymástól igen eltérő személyiségű és vérmérsékletű angol lányról szól, akik szabadságukat egy franciaországi kerékpártúrával kívánják eltölteni. Az ötlet mindkettejük számára megfelelőnek tűnik, ám igen hamar kiderül, hogy valójában csak egyikük akarta igazán. Jane (Pamela Franklin) az, aki valóban túrázásra termett és gond nélkül végig tekerné a sokszor semmiféle látványossággal nem kecsegtető utat a francia kisvárosok, falvak közötti pusztaságokon át vezető néptelen utakon, míg Cathy (Michele Dotrice) inkább csak a helyi férfiakra kíváncsi, és a kerékpártúra is csupán egy lehetőség a szexuális kalandok megélésére. Nem is meglepő, ha már az első pihenőnél flörtölni kezd egy ismeretlen francia férfival, amit Jane természetesen rossz szemmel néz és az útjuk azonnali folytatására szólítja fel túlfűtött barátnőjét. A kezdeti jó viszony hamar meg is romlik köztük, amikor Cathy két kisváros között hirtelen megmakacsolja magát és nem hajlandó tovább kerekezni barátnőjével. Vagy megállnak végre pihenni, napozni, valóban élvezni is a szabadságot, vagy mehet Jane tovább egyedül. Kimondva kimondatlanul, de ebben benne van, hogy Cathy legszívesebben visszamenne ahhoz a jóképű, ismeretlen úrhoz (Sandor Elés) a maguk mögött hagyott kisvárosba. Mivel Jane képtelen rávenni barátnőjét az kerékpártúra folytatására, magára hagyja az út mentén napozni vágyó Cathyt. 

A következő megállónál, egy lepukkant országúti pihenőnél azonban rossz előérzete támad Jane-nek, amikor a nem túl beszédes vendéglős nő szűkszavúan ugyan, de rosszallóan vélekedik arról, hogy egyedül (mert letagadja, hogy a barátnőjét magára hagyta) biciklizget a kietlen francia vidéken. Ezt az előérzetét csak fokozza a tulaj rossz kinézetű, erőszakos, nőcsábász férje, aki éppen hazatér valahonnan. Az sem volt túl bizalomkeltő, hogy a korábban látott sármos francia úr rendszeresen felbukkant az útjuk során motorjával, mintha követte volna őket. Az idilli vidék, a verőfényes nyári nap egy pillanat alatt kap valami sötét, vészjósló színezetet. Ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek. A rekkenő nyár, a napsütés, a szépséges táj, ami mindvégig megjelenik előttünk  ugyanis összeférhetetlen bármilyen tragédiával. Ám annak ellenére, hogy száz perce végig nappal játszódik, mégis képes ebbe a romantikus szépségű környezetbe valami elemi borzalmat sejtetni. Ahogy foszlik fel ennek az idillikus festmények a vászna, úgy sejlik fel a mögöttes szörnyűség. A vidéki francia emberek elzárkózása, szűkszavúsága, maguknak valósága. Mindenki, akivel Jane találkozik valami megfoghatatlan okból, de taszító, félelmetes figura. A fogadósnő beszélni sem akar vele, csak óvva inti attól, hogy azon a vidéken egyedül maradjon. A tapló, agresszív férje, aki nem is engedi a feleségét beszélni vele, meg maga a megtestesült gyanú valami tragikumra. A végig a nyomukban motorozó titokzatos férfiról nem is beszélve. Az egyetlen szimpatikus figura, akivel Jane találkozik sem tősgyökeres francia, hanem egy angol tanárnő, aki odaköltözött irodalmat tanítani, és aki segít az aggódni kezdő Jane-nek és autójával elviszi a legközelebbi kisvárosba, ahol utoljára megálltak pihenni Cathyvel. De mindenki más rejteget valamit. Leginkább a pasas, aki motorjával újra felbukkan Jane körül, és felajánlja segítségét barátnője megtalálásában, de egyre gyanúsabb, hogy szerepet játszik a lány eltűnésében. Cathy-nek ugyanis nyoma veszett. Egy fényképezőgépen és egy fehérneműn kívül semmi sem marad utána azon a helyen, ahol Jane-nel elváltak útjaik. A kisvárosban egy három évvel korábbi gyilkosságról sugdolóznak, amikor is egy kerékpáros turistalányt erőszakoltak és öltek meg. Letartóztattak ugyan valakit, de lehetséges, hogy nem a valódi elkövetőt. A további segítségtől azonban valamiért mindenki elzárkózik. Még a helyi csendőr (John Nettleton) sem túl segítőkész. Ugyan Jane kérésére körülnéz azon a helyen, ahol Cathy lepihent, de Jane-t otthagyja kettesben a süket, bolond apjával a csendőrőrsön. Mindenki, aki segíteni próbál, gyanússá válik, amiért Jane-t nem viszi magával, amikor Cathy keresésére indul. Mintha összezárna a francia vidék és nem akarná, hogy az igazság kiderüljön. Jane, amint segítséget kér valakitől rendre magára marad. Csak abban biztos, hogy a barátnőjével valami szörnyűség történt, és hogy köze lehet hozzá annak a férfinak a motorkerékpáron, aki végig követte őket és még mindig újra és újra felbukkan, hogy segítsen a lány előkerítésében. Bár nyomozónak mondja magát, aki azért szegődött nyomukba, mert a három évvel korábbi gyilkosság óta odafigyel a turistákra, ez nem túl meggyőző érv Jane számára. Szokatlan segítőkészsége zavarba ejtő. De pont ilyen zavarba ejtő a csendőrnek és az apjának, a vendéglős nőnek és a férjének, de mindenki másnak a viselkedése is, akivel találkozik. Hogy a Cathy eltűnt az egyértelmű, hogy valami tragédia történhetett vele, az is. Egyedül az nem világos, hogy kire számíthat a magára maradt Jane, amikor minden és mindenki gyanús, aki segíteni próbál neki. Mintha senki sem lenne érdekelt, hogy Cathy előkerüljön. A kedves, vidéki Franciaország egy belterjes, összezáró, egymást is fedező, az idegeneket magából kivető, a titkaikat maguknak megtartó közösséggé válik számára. Idegennek itt semmi keresnivalója. Látszólag segítőkészek, de mégis mintha mindenki összefogna Jane ellen Cathy megtalálásában. Mintha mindenki abban lenne érdekelt, hogy az igazság lehetőleg ne derüljön ki és belenyugodjon barátnője eltűnésébe. 

 Robert Fuest filmje, bár nagyon messze áll a horror műfajától, mégis bőven megér egy próbát, mert a feszült atmoszféra megteremtésében egészen egyedülálló. Az egyediségéről, formabontó jellegéről már nem is beszélve. Az azért közel sem mindennapi, amikor egy film annak ellenére képes a végletekig feszíteni a néző idegeit, hogy a százból egyetlen perce sem játszódik este, de még csak szürkületben sem, hogy nem valami elhagyatott, baljós helyszínt választ cselekménye színhelyéül, és az erőszak bemutatását teljességgel nélkülözi. Nyomasztó jellege pont abból fakad igazán, hogy a legszebb, legidillibb helyet, a nyarat, a kedves vidéki Franciaországot változtatja pokollá. De ezt sem direktbe teszi, mert legtöbbször valóban szép, amit látunk. A táj, a hangulatos kisvárosok, a távolról kedélyes francia emberek mind-mind a felhőtlen boldogságot közvetítik a néző felé. A szépség mögötti lehetséges borzalmakat bravúros operatőri munkával, kizárólag a közelik gyakori alkalmazásával sejtetik.  Egy-egy rozsdás hordóra való ráközelítés, a makulátlan tökéletesség egy-egy apró szépséghibájának kiemelése, az első ránézésre megnyerőnek tűnő emberek zavarba ejtő szűkszavúsága, zárkózottsága, a fontos dialógusok váratlan eseménnyel történő megszakítása érezteti a nézővel, hogy a nagytotálban látható paradicsom, az idillikus francia vidéki lét ha ráközelítünk maga a pokol. Az ördög ugyanis a részletekben rejlik. És ez hatványozottan igaz az ..és hamarosan a sötétség című filmre.

9/10

plea

The Shunned House (2003)

 Ismét egy Lovecraft-adaptáció kerül boncasztalunkra...

Ivan Zuccon neve talán már nem ismeretlen a Kedves Olvasók számára, hiszen éppen blogunk lapjain vettük górcső alá a "Colour From The Dark" című filmjét, és megállapíthattuk, az erős képi világhoz kissé lassú eseményfolyam sikeredett, mindazonáltal a hangulat nagyjából hozta az elvárt szintet. A "La casa sfuggita" öt évvel korábban készült, és némileg haloványabb alkotása az olasz direktornak, persze ez ügyben még megemlíthetjük a forgatókönyv írójának, Enrico Saletti -nek a nevét is, aki nem tudott megbirkózni a magasra dobott labdával, és az alapanyaghoz nem az elvárt szinten nyúlt. Feltételezhetően két eset lehetséges, vagy ő vetett papírra egy kibogozhatatlan katyvaszt, vagy én tettem túl magasra a mércét. A több elbeszélést felölelő alkotás három főbb részből áll össze. Kerettörténetét maga "A ház, melyet mindenki elkerül" adja, és magába foglalja az "Erich Zann muzsikája", és az "Álmok a Boszorkányházban" műveket Lovecraft-tól, amelyeket lehetett volna összeszedettebb és frappánsabb módon is megvalósítani, ha már afféle antológiáról beszélünk, de enyhén szétzilált állapotban kaptuk a képernyőre. A néző természetesen nem várhat tökéletes hűséget a gyökerekhez a mozik terén ahhoz, amit elképzel magában, olvasva az alapműveket, de meg lehetett volna elegánsabban is oldani, lásd az 1993-ban elkészült "Nekronomikon - A holtak könyve" című amerikai, kevésbé nyögvenyelős, több novellát összefogó történetfüzért. 
 Ismét Európába került a jó öreg providence-i eset, amely fölött az ember elsiklana gond nélkül, hiszen mindegy, hogy dollár, vagy euro alapozta-e meg, lényeg a történethűség (no ezzel sem állunk éppen a csúcson eme esetben...), ám a szereplők fura akcentusa néha kimondottan zavaró volt, de legyen ez az én szőrszálhasogatásom.
  Alex, a sikeres író (ezt onnan tudjuk, hogy asszisztense is van, aki egyben a párja is), az igen dekoratív Rita-val és egy diktafonnal felkeres egy rossz hírű fogadót, amely különös módon igencsak erős halálozási rátával rendelkező épület. Az elhagyatott ház tökéletes helyszíne a bolyongásnak, a néha zavaróan értelmetlen és álomszerű  eseményeknek, párbeszédeknek. De hát könyvet kell írni a rejtélyes eseményekről, ha a fene fenét eszik is. Rövidre szabott flashback-ek segítségével megelevenedik a múlt, amely olyan elhagyatottá és kerülendővé tette az "Auberge de la Croisée des Chemins" szállodát. A szinte párhuzamosan zajló eseményekben szemtanúi lehetünk egy Luigi Montella nevű matematikus drámájának, aki egyrészt a különös geometriájú épületet kutatta, másrészt bőszen alvajáró volt, és ilyen esetekben zavaros álmaiban csecsemőket áldozgatott, és a bizonytalanság ködében fogalma sincs már, vajon a valóság-e, amit átél, vagy csak a rémálmok őrjítő irreális talaján bolyong. Mindeközben egy másik idősíkon megismerhetjük Marco Del Vespro-t, aki gyanútlanul költözik be az enyhén szólva is hikomat szobájába, amelyben a felette lakozó lakásból folytonos hegedűszó zargatja gondolatait, ámde nem partvisnyéllel kopog fel a plafonon, hanem egyenesen felkelti az érdeklődését a cincogás, és igyekszik megismerkedni, és vonzódni Carlotta Zann-hoz, a némileg megszállott, és néma művésznőhöz, aki megpróbálja távol tartani játékával a földöntúli rettenetet. Kerettörténetünkben pedig szemtanúi lehetünk, ahogyan oknyomozónk egyre megszállottabbá válik, míg Rita még többet dohányzik, és egészségi állapota alaposan romlásnak indul, miközben a lepusztult fogadóban töltik éjszakáikat. 

  Igyekszem felkészíteni a Tisztelt Olvasókat ama tényre, hogy a film minden rezzenésében magában hordozza a '90-es évek összes jellegét, ami különösen hat, hiszen a datálása 2003-ra esik, szóval nagy tűzijátékot ne várjunk. A képi világtól az atmoszféráig minden visszahozza ezt a fílinget, amely nem csoda, mert videóra forgatták. Igazi VHS - életérzés, amely elmegy a "Péntek 13" bármikori újrájánál, de lovecraft-i esetben nem. Az összekalapált alkotásban szinte látom az ujjlenyomatos videokazetta-matricát: "A gyilkos fogadó", vagy valami hasonló elnevezéssel. A leginkább alapvető gond az idővonallal van. Olyan, mintha a történetek halmaza egy pakli kártya lenne, amit alaposan összekevertek. Az időben oda-vissza ugrálva elveszíti a kohéziót, Egyetlen lelkesítő dolog a főhősnő mély dekoltázsa, ám ettől nem lesz Oscar-díj. Perceken át "real time"-ban nézegethetünk olyan jeleneteket, amelyek egyszerűen nem képesek lekötni a fantáziánkat. Kimondottan problémás volt, míg a legelső mozzanatban a lépcsőn lefelé botorkáló kisfiút néztem, hogy az agyam folyamatosan elkalandozott. Minél mélyebbre eveztünk az elméletileg magával ragadó sztoriban, annál inkább elveszítettem a fonalat. De ezt azért ne az én hibámnak vegyük, nincsenek koncentráció-problémáim. A kibontakozó történetek szálait gordiuszira kötötték, minduntalan kizökkent a kerékvágásból, és nem engedi kibontakozni a várva-várt mesét. Megfekszi az ember gyomrát, sajnálatosan, Egyszeri érdekesség, szürreális befejezéssel. Érezhető az amatőr lelkesedés és a kis pénztárca, a próbálkozás, ebben ismét megjegyezném a szereplők zavaróan semmitmondó mivoltát. A minőség hullámzó, hiányzik a fővonal, és jellegében inkább unalmas, ahelyett, hogy körömrágós és félelmetes horror bontakozna ki belőle. A feszültség helyett fásultságot hoz, a fenyegetettség és a rettenet maga hiányzik.

 A befejezés olyan, akárha mindent egy lapra feltéve egy nagy dobás történne, de leginkább úgy hat, mintha minél gyorsabban be akarták volna fejezni az egészet, nem törődve a néző értetlen szemöldök ráncolásával. Nincs katarzis a végén, inkább széttárt kézzel és értetlenül állunk, Csodálkozva kérdezi összes sejtünk: "Most mi vaaaan?"

 Érezhető a hűség és a főhajtás Zuccon filmjén Lovecraft irányába, de ezen esetben ez kevés, mint amikor az apuka gyermeke pálcikaember-rajzát mágnessel kiteszi a hűtőre. Szép, és megható. De nem egy Rembrant. 

 

Raptor (2001)

 

 Legyen szállóigénk erre a filmre vonatkoztatva a híres producere, Roger Corman életrajzi témájú könyvcíme: "Hogyan csináltam száz filmet Hollywoodban és nem veszítettem soha egy fillért sem". (How I Made A Hundred Movies In Hollywood And Never Lost A Dim). Corman megítélése kimondottan hullámzó, hiszen kiemelkedő és kulttá merevedett mozik mellett rengeteg trágyát is leforgatott(tatott). Sokat tett például a horror kritikai elfogadásáért a Hammer stúdió hatására készített Poe adaptációival, ha rosszmájúak akarnánk lenni, jelentőset nyomott a latban, hogy az említett író művei után nem kellett jogdíjat kiizzadni... Tény, hogy nagy sikereket ért el a Vincent Price főszereplésével készült alkotásokkal, amelynek eredményeképpen bevételei valóban megugrottak. Tanítványai közt ott találjuk Coppola-t, James Cameron-t vagy akár Scorsese-t is. Rendezői pályáját a '90-es évek elején feladta, és maradt a bejáratott produceri szerepben. Mesterünk azonban nem véletlenül írta meg biográfiáját ezzel a címmel: soha egy centi filmszalagot nem vesztegetett el, egyetlen díszletet sem hagyott veszni, akár párhuzamosan több filmet is lepörgetett. Természetesen nem véletlen ezáltal, hogy ezek nagy része igazán összecsapott, fárasztó, gagyi és hülyeség lett. Ő az a fajta régimódi iparos, mint a kőműves, aki ferde falakat, derékszöget nélkülöző sarkokat és dőlő kéményeket dob össze gyorsan, aztán felkapja a fizetését és továbbáll.

 Most sem esett másként, a Raptor ugyanis egy afféle unofficial "folytatása", vagy inkább azokból is összetákolt alanya a Karnoszaurusz-trilógiának. A folyton újra támadó őslény 2001-ben megint visszatért, de olyan szinten szögelve darabokból, hogy még a plakátja is a sorozat 2. részének posztere. Különösebben szemfülesnek sem kell lenni, hogy felfedezzük a lopott részleteket, ha láttuk a nagy előzményeket. Amúgy megjegyzem: nem olyan kirívóak a komplett és elkészült alkotásból, aki nem látta az alapvetést, élvezettel merülhet nyakig a "Raptor" koszos levébe.

 Hogy a katyvasz teljesedjen, nem mehetünk el direktorunk, Jim Wynorski mellett sem szó nélkül, aki rangrejtve, alias Jay Andrews-ként kalapálta össze jelen alanyunkat. Az ő neve is egy felemelt figyelmeztető ujj, mivel színtén a szakma nagy öregje, művészi színvonala hasonlatos Corman-éhez, a B-mozik egyik koronázatlan királya. Sci-Fi, horror, szex, akció, vígjáték, Syfy Channel, Cobragator, Piranhaconda, Ősgyík az őshüllő ellen, Breastwick-i toszorkányok (esküszöm, ez a címe!!!), ami a csövön kifér, ontotta a kétes nívójú bóvlikat... Lám, ugye egyre meggyőzőbben alakul...? Sajnálom, de itt még nincs vége. Főszereplőnk maga Eric Roberts, Dzsulija bátyja, aki sármos macsóként jóval érdekesebb, mint húgocskája. Őszintén szólva nála még egy lópokróc is izgalmasabb. Eric rendkívül foglalkoztatott aktor, valamiért azonban kiemelkedőbb alkotásban ritkábban domboríthatott, valahogy beskatulyázódott mellékszerepekbe (még Oscar-ral is ezért jutalmazták, a "Szökevényvonat"-ban, amikor még fehér emberek is kaphattak...), főhősként pedig minden szarban részt vett, amit csak elé sodort a sors. Félreértések elkerülése végett: szerintem karakteres színész a maga módján, többet érdemelne. De sajnos itt dagonyázik a mocsárban a "Raptorral".  Női szereplőinkkel kapcsolatban nem csalt a megérzésem: külsejük, műanyag emlőik és játéktechnikájuk alapján akár szexuális tartalmú mozgóképeken is könnyedén elképzelhetjük őket... És valóban mindketten megmutatták szeretetreméltóbb, érdekesebb oldalukat is felső polcos DVD-ken. És most akkor elég a szövegből, fejest ugorhatunk a részletekbe. 

 Istenhátamögötti kisvárosban vagyunk. Állatias brutalitással elkövetett gyilkosságok történnek, amelyeket nem bíznak a fantáziánkra, már az első nyitó mozzanat, ahogyan három fiatalt lemészárol egy stop motion dinoszaurusz-kölyök. Tanner seriff értetlenkedve áll a szörnyű helyszín felett, majd megérkezik Barbara, a szexi milf, a tisztiorvosi szolgálattól, akinek szemmel láthatóan volt már valami erotikus afférja a rendőrfőnökkel. Megállapítja a nyomok alapján, hogy valami kb. 100 kilós állat végezhetett az áldozatokkal (Na, ugye, Müller Cecília bezzeg csak a vírushoz ért...). Majd megismerjük Tanner leánykáját, aki bárcás ribanc, és egy kocsi platóján apja korabeli fickóval baszik, amolyan kábeltévés-csatornán leadható módon, ő meztelenül, a fickó meg nyakig felöltözve. Az indokolatlan szexjelenet hihetetlen 8 percen át tart. Időkitöltésnek nem rossz, de rettentően semmit nem ad a sztorihoz, teljesen értetlenül nézzük. Végre lecsap rájuk a killer raptor, de a lány életben marad. Legközelebb egy kórházi ágyon látjuk viszont, sokktól lebénulva. Kiderül ám, hogy a szörnyetegek nem véletlenül kerültek elő: egy közeli csirkefarmon - amely valójában kormányzati kutatótelep - kísérleteznének ki az ötletes címkéjű "Jurassic-terv" keretein belül gondolkodó dinoszauruszokat. A lelkiismeretlen gazember, Dr. Hyde (haha, és hol van Mr. Jekyll...? ), aki úgy néz ki, mint egy NDK-beli popsztár, a kormány tiltása ellenére folytatja klónozási próbálkozásait. A mozgásukkal leginkább Süsüre hajazó vérszomjas őslények mintha direkt baszakodnának zsarunkkal: cafka leánygyermeke zaklatásán túl még két segédjét is megölik. Egyre gyanúsabb némi google kotorászás alapján Hyde, akiről kiderül hírhedt genetikus. Szóval biztos, hogy rosszban sántikál. Mindeközben a változatosság kedvéért szexreferencia-etűdöt tekinthetünk meg Barbarától, aki fehérneműben mutatja csak meg bájait, és egyszerre elkeseredünk: már a vidéki Amerika sem a régi, mindenkinek szilikonkeblei vannak.  Tannert nem ejtették a fejére, gyanúja a csirketelepre vetődik, ezért Barbival felfedezésre indul, jövőbelátó képességgel áramszünetet elrendelve ott. Naná, hogy az egyre őrültebben viselkedő doki bezárja őket valahová. Mindeközben a Pentagon sem rest, ráébrednek, hogy gáz van, ezért két csapatot is küldenek, valami kommandósat, meg tengerészgyalogosokat, amely egyszerűen csak azért alakul így, hogy még azzal is időkitöltést nyerjenek, hogy vitatkoznak és utálják egymást. Behatolnak a bázisra - meghökkentő módon egyetlen fia csirkét nem látunk, sőt, még csak arra utaló jeleket sem a hipermodern épületkomplexum környékén sem, baszott ügyesen álcázzák, gondolom ez a szál elveszett a puzzle-forgatókönyvben... Következik az elszabaduló szörnyek támadása a szervezetlenséget perfektül kimaxoló harcosok ellen, akik szinte fejetlenül (haha) kóvályognak ide-oda a sebezhetetlen lények által sarokba szorítva. Itt mászunk bele "A bolygó neve: Halál" akcióinak infantilis és nevetséges másolatába, némileg letargikusan, mert sok lesz a végtelen mászkálás feszültség nélkül. A forgatási helyszín ide-oda csapongó a fent említett költséghatékonyság miatt, így például feltűnhet egy párszor mentőöv a falon, amely gyanítom egy föld alatti bázison max arra szolgálhat, hogy a néző bele ne fulladjon az unalomba. És jön a végjáték, mintha már lett volna dolgunk rakodógép és gyilkos lény harcával a filmtörténelemben. Viszont itt megnézhetjük olcsó verzióját, a gyerekszobából előkotort plasztik dínó és matchbox-targonca mindent elsöprő fináléjában. Megérkezik a mentőcsapat, akik illogikus és megmagyarázhatatlan módon beszaladnak, majd kiszaladnak a túlélőkkel, mintha azok nélkülük nem találnának ki egy ajtón. és jön a levezetés, csavarral. Alátéttel, meg minden ilyennel.

  Ismered azt a fajta filmet, amely még Blu-ray lemezen is homályos? Amikor csak keresed a képernyő sarkán a "Hálózat TV" logóját? Amit 99 forintért veszel meg papírtokos DVD-n, úgy, hogy mindkét oldala nézhető? Na ez az. Minden ízében gagyi, trash, B, a fejedet fogod. Hitetlenkedve dörzsölöm a szemem, ez nem lehet valódi, ez megint egy anakronizmus, 2001-ben ez nem készülhetett el. A frizurákon, az öltözéken át a sztoriig en bloc egy butaság a '80-as évek végéről. Logika, koherencia, következetesség sehol, töltelékjelenetek és olcsó megoldások, erőltetett sablonok. Itt mindenki olyan, amilyennek lennie kell, szabvány szerint az ilyen filmeken: a pentagonban katonás megingathatatlan tábornok, az alattomos doki, a baszásra termett tisztiorvosnő, az igazságot határozottan követő macsó seriff, a katonák egymással viaskodó versengése.

 Hogy mégis - és itt megint fordulat érkezik - szórakoztató ez a kusza csacsiság? Köszönhető annak, hogy rohadtul nem veszi komolyan magát. Önreflexív poénokkal van teletömve. A dialógusok humorosak, nem akar több lenni egy könnyed független mozinál. A maga puritán egyszerűségével bájos, nem lehet rá haragudni. Nem imádni való ez a párbeszéd, amikor a katona érdeklődik, mi ellen is indulnak harcba?
Lewis: Animal, vegetable, mineral?
Capt. Connelly: What? Are those things you've had up your ass?
Szinkronnal sajnos nem sikeredett ilyen jóra, "állat, növény, fogalom"? "Maga most  barkochbázik???".
 Senki ne várjon sodró lendületre, a trükkök kezdetlegesek, meg is lepődtem, hogy a XXl. században még az '50-es évek technikájával mozgatnak bábokat. Olyan, mint egy rossz puzzle, nem illeszkedik igazándiból minden részlete, nem passzol, erőltetve sem. Még a zenéje is máshonnan lett összelopva... Pillanatig nem érzel izgalmat, félelmet, szorongást, mégis kellemes érzéssel tölt el. Csak egy B-film a Corman futószalagról, de láttam én már kurva nagy blockbustereket, amelyek ehhez képest bagolyköpetet sem értek. Igazi szar, de a jó értelemben... 10/4
UI.: Képösszeállításunkban a film legizgalmasabb jelenetei láthatóak.

 

Az ártatlanok (The Innocents) (1961)

A William Archibald - Truman Capote írópáros, ha úgy vesszük nem volt nehéz helyzetben, amikor az Ártatlanok című film forgatókönyvét megírták, hiszen annak alapjául már adva volt egy, a maga korában, népszerű irodalmi mű. Az amerikai születésű, de Angliában alkotó Henry James (1843-1916) 1898-as: The Turn of the Screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye ugyanis az író első közönségsikert hozó alkotása, így ha az abból készült forgatókönyv és film nem is volt eleve sikerre ítélve, de annak lehetősége kétségtelenül ott volt előttük, hogy maradandót alkossanak. A helyzetüket mondjuk nem könnyítette meg, hogy a mű születése óta azért csak eltelt több mint fél évszázad, és közel sem lehettek biztosak abban, hogy egy tizenkilencedik század végi rémtörténet, még ha annak idején sokkolta is az olvasókat, a huszadik század közepén a mozilátogatók jócskán megemelkedett ingerküszöbét is eléri. Amennyire hálás és könnyűnek tűnő feladat egy sikeres irodalmi mű mozgóképes adaptációja, annyira nehéz és hálátlan is egyben. Egy fél évszázaddal korábbi horrortörténettel próbálkozni a hatvanas évek felgyorsult világában meg pláne nem lehetett könnyű. Megfelelő stábbal azonban ez az akadály is megugorható. Ám az Ártatlanok esetében erről sem beszélhetünk, hiszen nem csak a két forgatókönyvíró, de még a rendezést elvállaló Jack Clayton mögött sem állt komolyabb filmes múlt. Aki egyedüliként ismertebb névnek számított, és aki talán a film egyetlen viszonylag gyenge pontja is egyben, az a főszerepre felkért Deborah Kerr (Julius Ceasar, Quo Vadis?, Jó reggelt búbánat!) volt. Így nézve azért nehéz lenne azt mondani, hogy a Henry James kisregényéből készült film, a sikeres irodalmi alapot leszámítva, kedvező csillagzat alatt született volna. Mindez természetesen semmit sem jelent, ha a végeredmény jól sikerül. Márpedig az 1961-ben bemutatott Ártatlanok című film a forgatókönyvírásban és rendezésben kevésbé jártas stáb ellenére is kiemelkedő és időt álló alkotás. Az eltelt közel hatvan év semmit sem csillapított azon a zsigeri feszültségen, amit a film közel két órája okoz. Akkor sem, ha a mai, explicit sokkoláshoz szokott néző számára vizualitásában meglehetősen visszafogott és erőszakmentes, mert a ki nem mondott, a szájba nem rágott, be nem mutatott események mögé nézve félelmeink kútjának legmélye tekint vissza ránk. Csak merjünk a dolgok mögé nézni és legyen erőnk elviselni azt, amit majd ott találunk a látszólagos ártatlanságuk mögött. Mindez csak képzelőerő kérdése.

  Képzelőerőre márpedig szüksége lesz a nevelőnői állásra jelentkező Miss Giddensnek (Debora Kerr), amennyiben meg akar felelni a végtelenül gazdag ám annál önzőbb és felelőtlenebb férfinek, aki temérdek pénzén legszívesebben utazgatna a világban, semhogy foglalkozzon az árván maradt kuzinjaival, ezért inkább megfizet valakit, hogy gondoskodjon a számára csak terhet és nyűgöt jelentő testvérpár Miles (Martin Stephens) és Flora (Pamela Franklin) szellemi és erkölcsi neveléséről. A papi családból származó fiatal, idealista, naiv, de igen jólelkű Miss Giddens, bár semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik a gyermekneveléssel kapcsolatosan, mégis boldogan kap az alkalmon, hogy végre kiszabadulhat a szegényes otthoni körülmények közül és egy hatalmas vidéki kastélyban vállaljon munkát, ami ráadásul nem is ígérkezik nehéznek. Kiváltképpen azért, mert a munkaadójának sincsenek különösebb elvárásai az új nevelőnővel szemben. Egyetlen kikötése van csupán, hogy Miss Giddens viseljen minden felelősséget, oldjon meg minden felmerülő problémát és őt semmi esetre se háborgassa, ne kérjen tőle segítséget, egyszóval hagyja őt békén a Miles és Flora körüli esetleges aggodalmaival, mert ő minden tekintetben alkalmatlan bárminemű felelősségvállalásra, és igazság szerint a legkevésbé sem szeretne részt venni kuzinjai életében. Az árván maradt testvérpár nevelése, gondozása olyan feladat, ami teljesen ellentétes azzal a képpel, amit az életről alkotott. Belőle hiányzik az empátia, az önzetlenség, a mások felé fordulás. Pénze van bőven, így újra és újra felfogadhat valakit, aki a két gyerekből embert nevel, amíg ő távol a birtokától élheti a boldog agglegények léha életét. Ember nem állhat olyan távol sem erkölcsileg, sem egzisztenciálisan a szigorú vallási neveltetésben részesült nőtől, mint leendő munkáltatója. Miss Giddens mégis úgy dönt, hogy igent mond a feladatra és elvállalja Miles és Flora nevelését, hiszen így mindketten megkapják, amire vágynak. A szabadságot. A gazdag agglegény a felelősség, az újdonsült nevelőnő pedig a szegényes otthoni körülmények közül menekülhet meg. A birtok ahová érkezik ugyanis olyan, mint egy álom. Hatalmas, gondozott park tóval a közepén, fényűző kastély megszámlálhatatlan számú szobával. Minden olyan elegáns és romlatlan, mint egy romantikus regény megsárgult lapjain. Szereplői pedig maguk a megtestesült ártatlanság. Mrs Grose (Megs Jenkins) a kedves, jólelkű, de végtelenül egyszerű szakácsnő, és természetesen a kis Flora, aki abroncsos szoknyájában olyan, akár egy hercegnő. Udvariasan, mégis boldogan nevetve, gyermeki lelkesedéssel üdvözli és vezeti körbe a nevelőnőt  a birtokon. De mindez a tökéletességig fokozott idill, ami Miss Giddens elé tárul, legalább annyira ejti ámulatba, mint amennyire tölti el gyanakvással és félelemmel a való világ tökéletlenségéhez, romlottságához szokott nevelőnőt. Ilyen fokú szeretet, rend, udvariasság, békesség és ártatlanság Miss Giddens ismeretei szerint a földi életben, az eredendő bűnnel megterhelt emberi világban nem létezhet. Talán ezért, talán azért, mert őt is, mint minden felnőttet valahol lelke mélyén minden gyermeki tisztaság, romlatlanság, naivitás irigységgel vegyes gyűlölettel tölt el amiért felnőttként már képtelen mindenben a jót látni, amit annak idején gyermekként még tudott, szinte azonnal kérdezősködni kezd az előző nevelőnő halálával kapcsolatosan. Mrs Grose nem szívesen, de elmeséli, hogy Miss Jessel viszonyt folytatott a gondnokkal, Peter Quinttel, aki mindenki szeme láttára kedvére használta és kihasználta a csinos nevelőnőt, ám miután Quint egy baleset során meghalt Miss Jessel a megkönnyebbülés helyett, hogy megaláztatásai véget értek, apátiába süllyedt és belepusztult a bánatba. A történet a nevelőnő és a gondnok állatias és közönséges viszonyáról, kettejük haláláról, illetve az a tény, hogy erről a történetről a tökéletesség álarcába bújt házban mindenki hallgat Miss Giddensben a gyanakvás és a téboly egész láncolatát indítja el. 

 Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy a hallgatásnak talán prózai oka van. Talán az, hogy mindenki szeretne boldogan élni tovább a múlt sebeit nem feltépkedve. Miles kötődött Quinthez, hiszen apa híján a gondnok nevelte fel, ő tanította meg lovagolni, fiús csínyeket elkövetni, Flora pedig az anyjaként tekintett Miss Jesselre. A gondnok és a nevelőnő halála pedig feltehetőleg súlyos traumát okozott az árva testvérpárnak, amit érthetően mindenki szeretne elfelejteni. Ezért nem beszél erről senki, nem másért. Jobb a múltat nem bolygatni és addig élni gyermekként, naivan és ártatlanul ameddig lehetséges. Miss Giddens, mivel felnőtt, ezt felfogni, de leginkább elfogadni képtelen. Úgy gondolja, hogy Miles és Flora látszólagos ártatlansága mögött ott van Quint romlottsága, és Miss Jessel kéjvágya, amit igazolva lát abban, hogy Milest közösségre ártalmas viselkedése miatt hazaküldik a londoni elit iskolából. Az fel sem merül, még elgondolás szintjén sem Miss Giddensben, hogy az amúgy jól nevelt és jó tanuló Miles egyszerűen csak egy gyerek, aki nem bír elszakadni a testvérétől, a gondtalan gyerekkort jelentő otthontól, és magára hagyatva képtelen beilleszkedni a fegyelmet kívánó közegbe. Miss Giddens nem hisz Miles és Flora, de úgy egyáltalán senki ártatlanságban. Miles állítólagos közösségre ártalmas viselkedése szerinte egyértelmű jele annak, hogy Quint annak idején megrontotta és a volt gondnok nyugalmat nem lelő szelleme meg akarja kaparintani magának a fiú lelkét, hogy tovább éljen benne, a szintén halott Miss Jessel pedig Florával próbálja meg ugyan azt. Az egykori gondnok és nevelőnő szellemei, Miss Giddens szerint legalábbis, el fognak jönni a gyerekek lelkéért, hogy újra együtt lehessenek. Ezen elképzelését csak erősítik azok a megmagyarázhatatlan jelenségek, hangok, és árnyalakok, amikben és akikben Quint és Miss Jessel visszajáró szellemét látja. Vagy látni véli. Ez ugyanis nem egyértelmű, hiszen Miss Giddens mindig azt követően látja a volt gondnok és a volt nevelőnő szellemét, hogy a szakácsnő vagy a gyerekek meséltek róluk, és mindig pontosan olyannak látja, vagy képzeli el, amilyennek leírták őket. 

 Hatalmas erénye a filmek, hogy nem foglal állást sem amellett, hogy a nevelőnőnek igaza van és a szellemek valóban visszajárnak és az ártatlan gyermekek lelkét megkaparintva próbálnak újra egymásra találni, sem amellett, hogy valójában Miss Giddens elméje bomlott meg, és az árva testvérpár érintetlensége mögött semmiféle démoni romlottság nem lakozik. Ennek eldöntését a film a nézőre bízza, ugyanis mindkét olvasat mellett bőven fel lehet sorakoztatni érveket. Miles korához képest valóban felnőttesen viselkedik, választékosan, gazdag szókinccsel beszél, az pedig, hogy az alig tízéves forma kisfiú szájon csókolja Miss Giddenst, valóban alátámaszthatja a nevelőnő rögeszmés félelmét azzal kapcsolatosan, hogy Quint szelleme megszállta. De mindezek éppúgy lehetnek egy ártatlan, apa nélkül, egy műveletlen, közönséges gondnok mellett felnőtt fiú cselekedetei is, amik a tébolyult nevelőnő elméjében már ördögi megszállás jeleivé torzulnak. Az Ártatlanok pont ettől a többértelműségtől, a nézőre bízott megfejthetőségtől olyan hátborzogatóan erős. Mindent körülleng valami homályos, sötét misztikum, ami pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire nem. Ahogyan a jólelkű, szeretetre méltó, de kissé együgyű, műveletlen, még olvasni sem tudó szakácsnő, Mrs Grose töredékesen, sejtetve mesél a faragatlan, közönséges, a ház egyetlen férfi tagjának számító gondnok, Peter Quint és a finom úri kisasszony Miss Jessel viszonyáról, szinte látjuk magunk előtt, amint a bűnös viszony megszentségteleníti a kastély falait. 

Ahogyan Quint fényes nappal, a gyerekek szeme láttára vadállati kéjjel megalázza, megveri, magáévá teszi az ártatlan nevelőnőt, akit egyszerre tölt el élvezettel és szenvedéssel a kettejük erkölcstelen viszonya. Tragikus haláluk pedig ha lehet még borzalmasabb. Főleg a fiatal nevelőnő katatóniába zuhanása, meghasadt szíve azért, aki nap mint nap megalázta és játékszerének tekintette. Bármennyire hihetetlen mégis logikusnak tűnik, hogy a kettejük szelleme nem tud nyugodni a túlvilágon sem és a két ártatlan gyermek lelkét elrabolva, megrontva kívánnak újra egymáséi lenni. Ha akarjuk ezt is el tudjuk fogadni és igazat adunk Miss Giddensnek abban, hogy meg kell menteni őket, hogy a gyermeki ártatlanság csak látszat, csak máz, ami alatt megrontott, besározott, bűnben égő lelkek rejlenek. Elég a Milest félelmetesen jól alakító kisfiút, Martin Stephens játékát nézni. A korához képest igencsak felnőttes viselkedés, szóhasználat, a belőle áradó kegyetlen ridegség, az ahogyan bókol majd szájon csókolja a nevelőnőt mind-mind alátámaszthatja Miss Giddens félelmét, hogy Quint szelleme Milesban él tovább. Hogy az ártatlanság hazugság, a gyerekek gonoszak és romlottak csak senki nem veszi észre, hogy Miles halálos veszélyben van, amitől meg kell menteni. De mindez éppúgy lehet egy megbomlott elme képzelgése és belemagyarázása is. Mégis milyen legyen, ha nem pontosan ilyen egy apa nélkül, egy közönséges gondnok által felnevelt fiú?  Mi van, ha a szigorúan vallásos, erkölcsös neveltetésű babonás, vidéki világból jött Miss Giddens lát természetfelettit a természetesben? Ha nincs szó visszajáró szellemekről, akik az ártatlanság megrontására szövetkeztek, csak az ő tébolyult, megroppant, a józanságot elvesztő képzelete játszik vele? Ha pusztán arról van szó, hogy képtelen elfogadni azt, hogy a gyerekek még természetüknél fogva ártatlanok és bűntelenek, és ebbe lassan beleőrül? Ez is pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire a másik verzió. Még akkor is ha Deborah Kerr alakítása kevésbé meggyőző és változatos ehhez. 

 Ez természetesen semmit sem von le az Ártatlanok egészen kivételes, felkavaró tökéletességéből, félelmetes és hátborzongató atmoszférájából. Akár a természetfeletti, akár csak egy megomlott elme tragikumba futó játékaként tekintünk a filmre, az Ártatlanok mindkét olvasatban hibátlanul működik és ránt le magával a legrejtettebb félelmeinkbe. Jack Clayton rendező, William Archibald - Truman Capote írópáros olyan filmet készített, amitől közel hatvan év után is a hideg futkos a hátunkon. Ez az alkotás teljes joggal foglalhatja el a helyét a valaha készült legjobb pszichológiai thrillerek, de akár a horrorfilmek között is. Páratlan és megismételhetetlen mű, aminek az elején és a végén felcsendülő, és a filmben is központi helyet elfoglaló, gyermeki énekléssel tolmácsolt baljóslatú szövegű, hidegrázós dalt garantáltan soha az életben nem felejti el a néző. Mint magát a filmet sem, mert ehhez fogható, ennyire minden tekintetben hibátlan és időt álló alkotás csak igen ritkán születik. Ólomsúlyú, halhatatlan klasszikus, amit nem pusztán ajánlott, de egyenesen kötelező megnézni.

10/10

#Túlélők - #Saraitda (2020)

Lássuk be, manapság a nagy és mindent elborító hullám után a zombi, mint rém, kissé megfáradt. Játékok, mozik, sorozatok a nagy feltámadóknak, végül egy időre nyugovóra tértek. Ilyenkor mindig meg kell emlékeznem kedvenc vesszőparipámról, a "Walking Dead"-sorozatról, amely egy Szomszédok-szintű szappanoperába fojtotta ezt az al-zsánert, megmarkolta az élőhalottak tökét, majd lassú kínos nyiszálással megszabadította őket attól. Szerencse, hogy Dél-Korea nem adja fel, és a kopott kliséket kicsiszolva olyan gyönyörű alkotásokat villantanak, mint a lenyűgöző "Train To Busan", amely jóval hatásosabb akár az agyonünnepelt Z World War-nál is, vagy éppen jelen írásunk alanya. Ázsia nagyon erőteljesen tud teljesíteni a horrorban, már amikor nem szellemtörténetekkel kómásítják a nézőt. De itt érkezik a csavar. Nem csak exportban jeleskednek, hanem tour-retour, ugyanis a #Alive Hollywood-ból, Matt Naylor forgatókönyvéből készült, aki összedugta a fejét Il Cho rendezővel, és ázsiai piacra szabták az eredeti szkriptet, az "Alone"-t, amely idén Októberben suhan a mozikba, Donald Sutherland szereplésével (na persze nem főhősként...). Míg utóbbinak csak a bemutatóját láttam, valahogy én máris úgy érzem, a koreai változat közelebb fog állni hozzám. Kevesebb romantikus csöpögés, kevesebb érzelgősség, nagyobb hihetőségi faktor egy ázsiai kocka-arc, mint a "szívtipró" kisgöndör és a szép szőke lány találkozása... Mindezt nagy okosan egy bemutató alapján szűrtem le, lehetséges, hogy revideálom a nézeteimet, amint teljes betekintést nyerek az USA verzióba... Annyi már most látszik, hogy próbáltak elszakadni a megcsontosodott irányelvektől (lásd: immunis megmentése, erdő-mezőn bujkálás, Auchan-tól Tescó-ig fosztogatás, túldramatizált szócséplés, sulykolt mondanivaló...), és egy emberközelibb, frissebb, önállóbb és újszerűbb hangvétellel igyekeztek lenyűgözni bennünket. Lássuk, mennyire sikerült mindez.

  Oh Joon-woo igazi mai fiatal: game-streamer, kocka, szüleinél él. Kimászik ágyából kora hajnali 10 órakor (értem, értem, Boomer vagyok...), majd lecsüccsen bejelentkezni a kedvenc játékába, ahol sebesen arra biztatják, kapcsolja be a televíziót, nézze a híreket azonnal. Szinte egy időben találkozik a média és az erkélye alatti valóság, egyetlen pillanat alatt omlik össze az egész világ, mint amikor halálos betegséget diagnosztizálnak egy egészségesnek tűnő embernél. Odalent megvadult zombi hordák, őrjöngő fertőzöttek aprítják a népet, teljes a káosz. Főszereplőnk a negyedik szinten lakik, és körülötte mindenütt elszabadul a pokol. Hamar kénytelen szembesülni az új valósággal, egy szomszéd bemenekül hozzá, aki rövid úton kezdi felölteni a betegséget, de szerencsére sikeresen eltávolítja a lakásból az dühöngő egyedet. Szöul városa immáron apokaliptikus képet mutat, egyetlen menekülési mód a bezárkózás. Igen ám, de a készletek végesek, étel-ital fogytán, leugrani a CBA-ba sertésmájkrémért meg halálos veszélyt hordoz. A 15. napra a kimerült folyadékkészletet apja bárszekrényéből pótolja (én ezzel kezdtem volna...), majd a korlátozódott térerőben hangüzenetet kap szüleitől, amely riasztó, és reménytelenséggel tölti el lelkét. Dühösen kivonul a folyosóra zombit ölni, aztán rájön, hogy mindenhol jó, de otthon kurva biztonságos, rögvest visszatér bázisára. A 20. napon elkövetkezik a magány és a fogyó készletek okán a pillanat, amikor öngyilkos lesz. Fel is köti magát néhány kábelre, de abban a pillanatban, ahogy megteszi, valaki a szemközti házból lézerceruzával jelez neki. Nagy nehezen túléli a kísérletét, és üzeneteken keresztül megismerkedik Kim Yoo-binnel, a csinos és talpraesett lánnyal. Mindjárt van miért élni. Kitalálják a módját az étel-italküldésnek, majd eljön az idő, amikor már biztonságosabb helyet kell keresniük együtt: Joon-woo épületének nyolcadik emeletén semmi életjel, oda kell menni. Természetesen mindez sok bonyodalommal, kaszabolással valósulhat meg, majd találkozással még egy túlélővel... Amelyet sok bonyodalom és kaszabolás követ.:)

  Felhívom a Tisztelt Olvasók (és később remélhetőleg Nézők) figyelmét, hogy igen figyelemre méltó másfél órában lehet részünk. Köszönhetően a legfentebb megemlített sorozatnak és elcsépelt témájának,  nem sok reményt fűztem egy újabb zombi-filmhez, megkopott a téma renoméja, pihentetni kellene - gondoltam. Majd az ötödik perctől ráébredtem, hogy sodornak az események, együtt a kissé lassú, de jó szándékú főszereplővel. A nemrég megnézett "The Pool" is megmutatta: arrafelé nem szaroznak, a végletekig tudják a húrokat feszíteni, ha izgalomról van szó. Ennek a titka valószínűleg abban rejlik, hogy kissé könnyedebb hangvétel után a legkisebb atrocitás is kegyetlennek és vérforralónak tűnik. Szándékosan visznek le egyik percben a kedélyes és ellazult állapotba, hogy aztán bungee jumping módra felnyomják az adrenalint a visszaszáguldással. Így működtek anno az Indiana Jones filmek is, mára azonban már elfelejtették alkalmazni ezt a trükköt. Jól esik a léleknek a finom humor, amely a "feloldozó" perceket benövi és nem hagyja leülni a sztori dinamikáját. Úgy tudnak mélységeket bemutatni a karakterekben, hogy nem fél óráig picsognak egymásnak, hanem villanásnyira láthatjuk, mi az, amelyről azt mondják: erről inkább ne beszéljünk. Zseniális megoldás, marad a tempó, mindenféle töredezettség nélkül. Szereplőink találékonyak, jól kihasználja Joon-Woo a technikai tudását, éppen ezért ízig-vérig modern alkotás. Szimpatikus beállítás és gyakran a valóság: a tesze-tosza férfi és a pragmatikus nő, amelyek azonban nem feminista szabásminta alapján készültek, hanem kiegyenlítve egymást találékonyságban és erőben együttműködnek. Még egy löket a valóságból. A zene és dalbetétek kitűnően alapoznak meg minden hangulatnak, nem beszélve színészeink első osztályú teljesítményéről...  Mindenki lenyugodhat: akció bőségesen van, ételszerzés a szomszédból, erkély-jelenet zombival, tulajdonképpen nem sok időre hagynak pihenni bennünket. Minimális hibák ugyan előfordulnak, hogy önző módon egyenes út vigyen a forgatókönyv befejezése felé, fel sem kell venni, mindenért kárpótol a hangulat, az egyediség és az irónia. Prófécia is, hiszen tavaly kezdődött a forgatás, mégis a koronavírusra asszociálhatunk, hiszen ellentétben a sablonnal, itt egy lakásba zárva, nagyrészt magányosan alakulnak a dolgok, nem szaladgálva shotgunnal és svájci bicskával. Mindenesetre alkalmas arra, hogy a képernyő elé szegezzen, ezért jár a 10/9. 

The Jack in the Box (2019)

 

Ahogyan azt nagy tudású Balázs "boncnoktársamnak" is mondtam: most egy kicsit elég volt a horror-dráma, sci-fi-dráma, dráma-dráma mozikból, országomat valami vérnősző-démoni-vámpír-jetis rákendrollért, mert a szolfézs már leépíti az agyamat és teljesen belassulok. Nincs semmi probléma a tonnás súlyú, lelket porban húzó, ketyegő óra minden kattanásával üzenő filmekkel, de a palettán lazább remekekkel is kelleti magát a választék az olyan egyszerű horrorzabáló prosztóknak, mint én. Néha egy Desperados is jól esik a nagy melegben a bögre higany helyett. A "Téli menedék", a "Másik bárány", az amúgy szép "The Beach House" után, nagy néger írónk szavaival "York napsütése rosszkedvünk telét. Tündöklő nyárrá változtatta át." ez a dzsek in dő báx. "Mint egy falat kenyér mint a víz és a szél", olyannyira szükségem volt már erre a vérfert.. akarom mondani vérfrissítésre. Be is avatlak Kedves Olvasó, csak fogd meg a kezem, mondom a KEZEM, és kövess.
 A BREXIT óta kedvenc szigetországunk hordoz még magában potenciált, nem csak munkanélkülivel tud elkápráztatni néhány törzsi harcost, hanem kedvenc műfajunk terén is ügyeskedik. Jött ez a Lawrence Fowler nevű tag, aki bármily' meghökkentő, forgatókönyvet is körmölt, majd rendezkedett is, és szarva a manapság sikkes merengős és dezoxiribonukleinsavként csavarodó szkriptekre, odadobott olcsón az asztalra nekünk egy vérbeli horrort. A fickó eddig egyetlen komolyabb eredménnyel ékeskedhet, a "Curse of the Witch's Doll"-lal, amely ezután már baszottul érdekel, a mulattató címe ellenére is. Megmarkolta Ethan Taylor-t, és a cuki és markolni valóbb Lucy-Jane Quinlan-t, akik eddig valami oknál fogva az úgy látszik arrafelé nagy divatú rövidfilmekben nyomultak, és Northampton-ba buszozva leforgatta nekünk a dobozos krampusz legendáját. Méghozzá elismerésre méltóan. De íme a mese:
Rögtön az elején az alapok, afféle burleszk-módban: idős úr a pusztában fémkeresőjével matatva (majd az ő korában megtudom én is...) egy nagyon régi "krampusz a dobozban" játékot talál. Tudod, amelyikből kiugrik a bohóc, és gyors székletürítési válságot okoz kis kölköknek. Otthon nagy örömmel mutatja feleségének a leletet, akit valami lény gyorsan berángat a méretes ládába. 

 Alapok után, már nyugodtabb tempóban csordogál: 15 évvel később az amerikai Casey bejelentkezik új munkahelyére, a kis vidéki angol múzeumba (mert USÁban kevés az ilyen), ahol többféle kiállítás is zajlik. Háborús, Lovecraft (komolyan), meg játékok, talán használt dildók is. Megismerkedik új kolléganőjével, az ennivaló Lisával, aki mellett foglalatosságba is kezd, de nem olyanba, amilyenbe én is rögvest elmerülnék, hanem kacatokat válogatnak. Eme aktus közepette rálelnek a fentebb említett fenyegető tárgyra. (Nem a dildókra, hanem a krampuszosdobozra...)  Éjjel két ifjonc betörő érkezik (bizonyára otthon még nincs elég szemét...), ám nem meglepő módon, ahogy kell, a megnövekedett rémisztő paprikajancsi bedobozolja őket, mint az őrnagy úr. Másnap egy szakértő, aki azt vizsgálja, hogy érdemes-e kiállításra a lelet, felvilágosítja hősünket, miszerint több száz évvel ezelőtt nem egyszerű gyerekmókaként készültek ezek a játéknak tűnő játékok, hanem, hogy démonokat zárjanak bele. Na, helyben is vagyunk. Hat áldozat kell, hogy újra nyugovóra térjen a gonosz. Persze megmosolyogtató babona ez, ám újabb eltűnések ébresztgetik Casey gyanúját és egy riasztó jelenség nyitja fel végül kétkedő szemét. Próbálja megsemmisíteni a ládát, de az visszatér, mint a jól nyaló Lassie, sőt, lakója a maga valójában is megmutatja magát, ám különös módon néhány pofon után (azt ő adja...) nem belezi ki a fiút.  Lisa magától értetődően (mondhatnám, hogy kézenfekvően, jól is állna neki, hehe...) nem hisz neki, ami érthető is, tessék elárulni nekem, ha holnap azt magyaráznám, hogy egy játékdobozból előmászó szörnybohóc gyilkolászik... Nos, még bizonyítékokkal megspékelve sem hinné el senki, ugye. Hogy-hogy nem, értelemszerűen minden kisváros tartozéka egy-egy démonológus, akihez fordulni lehet, hogy megadja az instrukciókat, kimondottan a gonosz paprikajancsik elpusztításához. Talán sejthető, ki is lesz a fő célpontja a gonosznak, ezért aztán nagyon össze kell kapnia magát főszereplőnknek, hogy véget vessen a "bohóckodásnak"... (Ezt nem bírtam kihagyni, na.) 

 Ez a filmecske olyan nyílegyenes pályán fut, mint a Vác-Pest közötti vasúti sín, mindenféle kitérő nélkül. Nincsenek felesleges sallangok, unalmas fecsegések, sem csöcsök. (Ez utóbbi miatt 1 perc gyászszünetet tartok.). Magánéletből is csak csipetnyi, amennyi kell ahhoz, hogy a karakterek ne legyenek üresek, és a lelkizés is imádni valóan minimálisra csökkentve. Máshol zombiapokalipszis közepén állnak neki sorsmesébe, meg első csókba, liliomtiprásba, megvitatni a parizer árát, de itt kérem nem. Keményen lényegre törő, mint a dákó, mintha egy dokumentumfilm lenne, csakis a központi téma körül forog minden. Cseppnyi érzelgősség szorította el a torkomat, hiszen olyan klasszikus szabvány ez, mint a '80-as évek VHS-re gyártott kis kölcsönzői csodái, amelyekkel nem tudtunk betelni. És itt nem a legfelső polcos lovaspornóra gondolok, bár az is van akinek elszorította a torkát minden bizonnyal... Kísérője végig az a felfokozó nosztalgikus, szék karfáját markoltató, néha dobhártyát karcoló, olykor pedig a letisztult gyermekénekes, minden horror-rajongó édes dallamát idéző zene. A történet előveszi a tradicionális építkezési alaprajzot: a gonosz meglelése, gyilkosságok, kutatás, senki nem hisz a hősnek, majd a nagy csata, végül a lecsengés. Szex nincs. Egyszerű, mint a vértolulás, mégis hangulatos, izgalmas, élvezetet okoz a sok túlbonyolított és emberi psziché labirintusait triplacsavarral művészien vászonra-kenő alkotás között, mert kell néha egy kis könnyebb lakoma a léleknek is. A készítőkkel ellentétben (haha, gondolom) én nem hiányoltam a nagyobb költségvetést, teljesen rendben volt, mindenféle CGI nélkül, a szörnyetegünk - bármilyen röhejesen is hangzik a "krampusz a dobozból" - sikeresen tud rémisztgetni. Mert ehhez nem nem kell nagy brifkó, csak elhivatottság. (Le merem fogadni, ezért a mondatomért az egész független szakma elharapná a torkom...) Néha egy villanásnyira tévéfilmesnek is tűnhet emiatt, de szerencsére szó sincs minőségromlásról. Nézzük a mínuszokat: valamennyire kényelmes is így az egész, nagy meglepetések nem forgatják fel a néző életét. Ahogyan komfortosak az olyan húzások, amelyekben a sztori könnyebb és előre meghatározott medrében tartására főgecink már nem csak szimplán, nyom nélkül csapja hóna alá prédáját, hanem fel sem mos maga után, hogy megláthassák a rumlit, amit hagyott. Vagy a fentebb vázolt okokból már nem berángat rapid tempóval dobozába, hanem nézelődik, kiszemelt áldozatát csak megsebesíti. Ezek azért elég szembetűnőek, és hullámokat vetnek a feszített víztükrön, de ilyen gyermekbetegségek még a blockbustereknél is diagnosztizálhatóak. Cserében egy percig sem fogod unottan a plafont nézni, a tapéta kirojtosodását bámulni, mint szex közben, hanem örömmel veszed, hogy ilyen sebességgel örvendeztetnek meg. Szimpatikus hősök, hátborzongató gonosz, ütős téma.. Mi kell még? Nézd meg, átnyújtok egy 10/8-at.  

Utóirat: Már készülőben a második része, örömmel venném, ha ebben az ütemben, de más keretekben folytatódna. Ez egyszeri öröm, mint részegen megdöngetni egy közkincset...