The Shunned House (2003)

 Ismét egy Lovecraft-adaptáció kerül boncasztalunkra...

Ivan Zuccon neve talán már nem ismeretlen a Kedves Olvasók számára, hiszen éppen blogunk lapjain vettük górcső alá a "Colour From The Dark" című filmjét, és megállapíthattuk, az erős képi világhoz kissé lassú eseményfolyam sikeredett, mindazonáltal a hangulat nagyjából hozta az elvárt szintet. A "La casa sfuggita" öt évvel korábban készült, és némileg haloványabb alkotása az olasz direktornak, persze ez ügyben még megemlíthetjük a forgatókönyv írójának, Enrico Saletti -nek a nevét is, aki nem tudott megbirkózni a magasra dobott labdával, és az alapanyaghoz nem az elvárt szinten nyúlt. Feltételezhetően két eset lehetséges, vagy ő vetett papírra egy kibogozhatatlan katyvaszt, vagy én tettem túl magasra a mércét. A több elbeszélést felölelő alkotás három főbb részből áll össze. Kerettörténetét maga "A ház, melyet mindenki elkerül" adja, és magába foglalja az "Erich Zann muzsikája", és az "Álmok a Boszorkányházban" műveket Lovecraft-tól, amelyeket lehetett volna összeszedettebb és frappánsabb módon is megvalósítani, ha már afféle antológiáról beszélünk, de enyhén szétzilált állapotban kaptuk a képernyőre. A néző természetesen nem várhat tökéletes hűséget a gyökerekhez a mozik terén ahhoz, amit elképzel magában, olvasva az alapműveket, de meg lehetett volna elegánsabban is oldani, lásd az 1993-ban elkészült "Nekronomikon - A holtak könyve" című amerikai, kevésbé nyögvenyelős, több novellát összefogó történetfüzért. 
 Ismét Európába került a jó öreg providence-i eset, amely fölött az ember elsiklana gond nélkül, hiszen mindegy, hogy dollár, vagy euro alapozta-e meg, lényeg a történethűség (no ezzel sem állunk éppen a csúcson eme esetben...), ám a szereplők fura akcentusa néha kimondottan zavaró volt, de legyen ez az én szőrszálhasogatásom.
  Alex, a sikeres író (ezt onnan tudjuk, hogy asszisztense is van, aki egyben a párja is), az igen dekoratív Rita-val és egy diktafonnal felkeres egy rossz hírű fogadót, amely különös módon igencsak erős halálozási rátával rendelkező épület. Az elhagyatott ház tökéletes helyszíne a bolyongásnak, a néha zavaróan értelmetlen és álomszerű  eseményeknek, párbeszédeknek. De hát könyvet kell írni a rejtélyes eseményekről, ha a fene fenét eszik is. Rövidre szabott flashback-ek segítségével megelevenedik a múlt, amely olyan elhagyatottá és kerülendővé tette az "Auberge de la Croisée des Chemins" szállodát. A szinte párhuzamosan zajló eseményekben szemtanúi lehetünk egy Luigi Montella nevű matematikus drámájának, aki egyrészt a különös geometriájú épületet kutatta, másrészt bőszen alvajáró volt, és ilyen esetekben zavaros álmaiban csecsemőket áldozgatott, és a bizonytalanság ködében fogalma sincs már, vajon a valóság-e, amit átél, vagy csak a rémálmok őrjítő irreális talaján bolyong. Mindeközben egy másik idősíkon megismerhetjük Marco Del Vespro-t, aki gyanútlanul költözik be az enyhén szólva is hikomat szobájába, amelyben a felette lakozó lakásból folytonos hegedűszó zargatja gondolatait, ámde nem partvisnyéllel kopog fel a plafonon, hanem egyenesen felkelti az érdeklődését a cincogás, és igyekszik megismerkedni, és vonzódni Carlotta Zann-hoz, a némileg megszállott, és néma művésznőhöz, aki megpróbálja távol tartani játékával a földöntúli rettenetet. Kerettörténetünkben pedig szemtanúi lehetünk, ahogyan oknyomozónk egyre megszállottabbá válik, míg Rita még többet dohányzik, és egészségi állapota alaposan romlásnak indul, miközben a lepusztult fogadóban töltik éjszakáikat. 

  Igyekszem felkészíteni a Tisztelt Olvasókat ama tényre, hogy a film minden rezzenésében magában hordozza a '90-es évek összes jellegét, ami különösen hat, hiszen a datálása 2003-ra esik, szóval nagy tűzijátékot ne várjunk. A képi világtól az atmoszféráig minden visszahozza ezt a fílinget, amely nem csoda, mert videóra forgatták. Igazi VHS - életérzés, amely elmegy a "Péntek 13" bármikori újrájánál, de lovecraft-i esetben nem. Az összekalapált alkotásban szinte látom az ujjlenyomatos videokazetta-matricát: "A gyilkos fogadó", vagy valami hasonló elnevezéssel. A leginkább alapvető gond az idővonallal van. Olyan, mintha a történetek halmaza egy pakli kártya lenne, amit alaposan összekevertek. Az időben oda-vissza ugrálva elveszíti a kohéziót, Egyetlen lelkesítő dolog a főhősnő mély dekoltázsa, ám ettől nem lesz Oscar-díj. Perceken át "real time"-ban nézegethetünk olyan jeleneteket, amelyek egyszerűen nem képesek lekötni a fantáziánkat. Kimondottan problémás volt, míg a legelső mozzanatban a lépcsőn lefelé botorkáló kisfiút néztem, hogy az agyam folyamatosan elkalandozott. Minél mélyebbre eveztünk az elméletileg magával ragadó sztoriban, annál inkább elveszítettem a fonalat. De ezt azért ne az én hibámnak vegyük, nincsenek koncentráció-problémáim. A kibontakozó történetek szálait gordiuszira kötötték, minduntalan kizökkent a kerékvágásból, és nem engedi kibontakozni a várva-várt mesét. Megfekszi az ember gyomrát, sajnálatosan, Egyszeri érdekesség, szürreális befejezéssel. Érezhető az amatőr lelkesedés és a kis pénztárca, a próbálkozás, ebben ismét megjegyezném a szereplők zavaróan semmitmondó mivoltát. A minőség hullámzó, hiányzik a fővonal, és jellegében inkább unalmas, ahelyett, hogy körömrágós és félelmetes horror bontakozna ki belőle. A feszültség helyett fásultságot hoz, a fenyegetettség és a rettenet maga hiányzik.

 A befejezés olyan, akárha mindent egy lapra feltéve egy nagy dobás történne, de leginkább úgy hat, mintha minél gyorsabban be akarták volna fejezni az egészet, nem törődve a néző értetlen szemöldök ráncolásával. Nincs katarzis a végén, inkább széttárt kézzel és értetlenül állunk, Csodálkozva kérdezi összes sejtünk: "Most mi vaaaan?"

 Érezhető a hűség és a főhajtás Zuccon filmjén Lovecraft irányába, de ezen esetben ez kevés, mint amikor az apuka gyermeke pálcikaember-rajzát mágnessel kiteszi a hűtőre. Szép, és megható. De nem egy Rembrant. 

 

Raptor (2001)

 

 Legyen szállóigénk erre a filmre vonatkoztatva a híres producere, Roger Corman életrajzi témájú könyvcíme: "Hogyan csináltam száz filmet Hollywoodban és nem veszítettem soha egy fillért sem". (How I Made A Hundred Movies In Hollywood And Never Lost A Dim). Corman megítélése kimondottan hullámzó, hiszen kiemelkedő és kulttá merevedett mozik mellett rengeteg trágyát is leforgatott(tatott). Sokat tett például a horror kritikai elfogadásáért a Hammer stúdió hatására készített Poe adaptációival, ha rosszmájúak akarnánk lenni, jelentőset nyomott a latban, hogy az említett író művei után nem kellett jogdíjat kiizzadni... Tény, hogy nagy sikereket ért el a Vincent Price főszereplésével készült alkotásokkal, amelynek eredményeképpen bevételei valóban megugrottak. Tanítványai közt ott találjuk Coppola-t, James Cameron-t vagy akár Scorsese-t is. Rendezői pályáját a '90-es évek elején feladta, és maradt a bejáratott produceri szerepben. Mesterünk azonban nem véletlenül írta meg biográfiáját ezzel a címmel: soha egy centi filmszalagot nem vesztegetett el, egyetlen díszletet sem hagyott veszni, akár párhuzamosan több filmet is lepörgetett. Természetesen nem véletlen ezáltal, hogy ezek nagy része igazán összecsapott, fárasztó, gagyi és hülyeség lett. Ő az a fajta régimódi iparos, mint a kőműves, aki ferde falakat, derékszöget nélkülöző sarkokat és dőlő kéményeket dob össze gyorsan, aztán felkapja a fizetését és továbbáll.

 Most sem esett másként, a Raptor ugyanis egy afféle unofficial "folytatása", vagy inkább azokból is összetákolt alanya a Karnoszaurusz-trilógiának. A folyton újra támadó őslény 2001-ben megint visszatért, de olyan szinten szögelve darabokból, hogy még a plakátja is a sorozat 2. részének posztere. Különösebben szemfülesnek sem kell lenni, hogy felfedezzük a lopott részleteket, ha láttuk a nagy előzményeket. Amúgy megjegyzem: nem olyan kirívóak a komplett és elkészült alkotásból, aki nem látta az alapvetést, élvezettel merülhet nyakig a "Raptor" koszos levébe.

 Hogy a katyvasz teljesedjen, nem mehetünk el direktorunk, Jim Wynorski mellett sem szó nélkül, aki rangrejtve, alias Jay Andrews-ként kalapálta össze jelen alanyunkat. Az ő neve is egy felemelt figyelmeztető ujj, mivel színtén a szakma nagy öregje, művészi színvonala hasonlatos Corman-éhez, a B-mozik egyik koronázatlan királya. Sci-Fi, horror, szex, akció, vígjáték, Syfy Channel, Cobragator, Piranhaconda, Ősgyík az őshüllő ellen, Breastwick-i toszorkányok (esküszöm, ez a címe!!!), ami a csövön kifér, ontotta a kétes nívójú bóvlikat... Lám, ugye egyre meggyőzőbben alakul...? Sajnálom, de itt még nincs vége. Főszereplőnk maga Eric Roberts, Dzsulija bátyja, aki sármos macsóként jóval érdekesebb, mint húgocskája. Őszintén szólva nála még egy lópokróc is izgalmasabb. Eric rendkívül foglalkoztatott aktor, valamiért azonban kiemelkedőbb alkotásban ritkábban domboríthatott, valahogy beskatulyázódott mellékszerepekbe (még Oscar-ral is ezért jutalmazták, a "Szökevényvonat"-ban, amikor még fehér emberek is kaphattak...), főhősként pedig minden szarban részt vett, amit csak elé sodort a sors. Félreértések elkerülése végett: szerintem karakteres színész a maga módján, többet érdemelne. De sajnos itt dagonyázik a mocsárban a "Raptorral".  Női szereplőinkkel kapcsolatban nem csalt a megérzésem: külsejük, műanyag emlőik és játéktechnikájuk alapján akár szexuális tartalmú mozgóképeken is könnyedén elképzelhetjük őket... És valóban mindketten megmutatták szeretetreméltóbb, érdekesebb oldalukat is felső polcos DVD-ken. És most akkor elég a szövegből, fejest ugorhatunk a részletekbe. 

 Istenhátamögötti kisvárosban vagyunk. Állatias brutalitással elkövetett gyilkosságok történnek, amelyeket nem bíznak a fantáziánkra, már az első nyitó mozzanat, ahogyan három fiatalt lemészárol egy stop motion dinoszaurusz-kölyök. Tanner seriff értetlenkedve áll a szörnyű helyszín felett, majd megérkezik Barbara, a szexi milf, a tisztiorvosi szolgálattól, akinek szemmel láthatóan volt már valami erotikus afférja a rendőrfőnökkel. Megállapítja a nyomok alapján, hogy valami kb. 100 kilós állat végezhetett az áldozatokkal (Na, ugye, Müller Cecília bezzeg csak a vírushoz ért...). Majd megismerjük Tanner leánykáját, aki bárcás ribanc, és egy kocsi platóján apja korabeli fickóval baszik, amolyan kábeltévés-csatornán leadható módon, ő meztelenül, a fickó meg nyakig felöltözve. Az indokolatlan szexjelenet hihetetlen 8 percen át tart. Időkitöltésnek nem rossz, de rettentően semmit nem ad a sztorihoz, teljesen értetlenül nézzük. Végre lecsap rájuk a killer raptor, de a lány életben marad. Legközelebb egy kórházi ágyon látjuk viszont, sokktól lebénulva. Kiderül ám, hogy a szörnyetegek nem véletlenül kerültek elő: egy közeli csirkefarmon - amely valójában kormányzati kutatótelep - kísérleteznének ki az ötletes címkéjű "Jurassic-terv" keretein belül gondolkodó dinoszauruszokat. A lelkiismeretlen gazember, Dr. Hyde (haha, és hol van Mr. Jekyll...? ), aki úgy néz ki, mint egy NDK-beli popsztár, a kormány tiltása ellenére folytatja klónozási próbálkozásait. A mozgásukkal leginkább Süsüre hajazó vérszomjas őslények mintha direkt baszakodnának zsarunkkal: cafka leánygyermeke zaklatásán túl még két segédjét is megölik. Egyre gyanúsabb némi google kotorászás alapján Hyde, akiről kiderül hírhedt genetikus. Szóval biztos, hogy rosszban sántikál. Mindeközben a változatosság kedvéért szexreferencia-etűdöt tekinthetünk meg Barbarától, aki fehérneműben mutatja csak meg bájait, és egyszerre elkeseredünk: már a vidéki Amerika sem a régi, mindenkinek szilikonkeblei vannak.  Tannert nem ejtették a fejére, gyanúja a csirketelepre vetődik, ezért Barbival felfedezésre indul, jövőbelátó képességgel áramszünetet elrendelve ott. Naná, hogy az egyre őrültebben viselkedő doki bezárja őket valahová. Mindeközben a Pentagon sem rest, ráébrednek, hogy gáz van, ezért két csapatot is küldenek, valami kommandósat, meg tengerészgyalogosokat, amely egyszerűen csak azért alakul így, hogy még azzal is időkitöltést nyerjenek, hogy vitatkoznak és utálják egymást. Behatolnak a bázisra - meghökkentő módon egyetlen fia csirkét nem látunk, sőt, még csak arra utaló jeleket sem a hipermodern épületkomplexum környékén sem, baszott ügyesen álcázzák, gondolom ez a szál elveszett a puzzle-forgatókönyvben... Következik az elszabaduló szörnyek támadása a szervezetlenséget perfektül kimaxoló harcosok ellen, akik szinte fejetlenül (haha) kóvályognak ide-oda a sebezhetetlen lények által sarokba szorítva. Itt mászunk bele "A bolygó neve: Halál" akcióinak infantilis és nevetséges másolatába, némileg letargikusan, mert sok lesz a végtelen mászkálás feszültség nélkül. A forgatási helyszín ide-oda csapongó a fent említett költséghatékonyság miatt, így például feltűnhet egy párszor mentőöv a falon, amely gyanítom egy föld alatti bázison max arra szolgálhat, hogy a néző bele ne fulladjon az unalomba. És jön a végjáték, mintha már lett volna dolgunk rakodógép és gyilkos lény harcával a filmtörténelemben. Viszont itt megnézhetjük olcsó verzióját, a gyerekszobából előkotort plasztik dínó és matchbox-targonca mindent elsöprő fináléjában. Megérkezik a mentőcsapat, akik illogikus és megmagyarázhatatlan módon beszaladnak, majd kiszaladnak a túlélőkkel, mintha azok nélkülük nem találnának ki egy ajtón. és jön a levezetés, csavarral. Alátéttel, meg minden ilyennel.

  Ismered azt a fajta filmet, amely még Blu-ray lemezen is homályos? Amikor csak keresed a képernyő sarkán a "Hálózat TV" logóját? Amit 99 forintért veszel meg papírtokos DVD-n, úgy, hogy mindkét oldala nézhető? Na ez az. Minden ízében gagyi, trash, B, a fejedet fogod. Hitetlenkedve dörzsölöm a szemem, ez nem lehet valódi, ez megint egy anakronizmus, 2001-ben ez nem készülhetett el. A frizurákon, az öltözéken át a sztoriig en bloc egy butaság a '80-as évek végéről. Logika, koherencia, következetesség sehol, töltelékjelenetek és olcsó megoldások, erőltetett sablonok. Itt mindenki olyan, amilyennek lennie kell, szabvány szerint az ilyen filmeken: a pentagonban katonás megingathatatlan tábornok, az alattomos doki, a baszásra termett tisztiorvosnő, az igazságot határozottan követő macsó seriff, a katonák egymással viaskodó versengése.

 Hogy mégis - és itt megint fordulat érkezik - szórakoztató ez a kusza csacsiság? Köszönhető annak, hogy rohadtul nem veszi komolyan magát. Önreflexív poénokkal van teletömve. A dialógusok humorosak, nem akar több lenni egy könnyed független mozinál. A maga puritán egyszerűségével bájos, nem lehet rá haragudni. Nem imádni való ez a párbeszéd, amikor a katona érdeklődik, mi ellen is indulnak harcba?
Lewis: Animal, vegetable, mineral?
Capt. Connelly: What? Are those things you've had up your ass?
Szinkronnal sajnos nem sikeredett ilyen jóra, "állat, növény, fogalom"? "Maga most  barkochbázik???".
 Senki ne várjon sodró lendületre, a trükkök kezdetlegesek, meg is lepődtem, hogy a XXl. században még az '50-es évek technikájával mozgatnak bábokat. Olyan, mint egy rossz puzzle, nem illeszkedik igazándiból minden részlete, nem passzol, erőltetve sem. Még a zenéje is máshonnan lett összelopva... Pillanatig nem érzel izgalmat, félelmet, szorongást, mégis kellemes érzéssel tölt el. Csak egy B-film a Corman futószalagról, de láttam én már kurva nagy blockbustereket, amelyek ehhez képest bagolyköpetet sem értek. Igazi szar, de a jó értelemben... 10/4
UI.: Képösszeállításunkban a film legizgalmasabb jelenetei láthatóak.

 

Az ártatlanok (The Innocents) (1961)

A William Archibald - Truman Capote írópáros, ha úgy vesszük nem volt nehéz helyzetben, amikor az Ártatlanok című film forgatókönyvét megírták, hiszen annak alapjául már adva volt egy, a maga korában, népszerű irodalmi mű. Az amerikai születésű, de Angliában alkotó Henry James (1843-1916) 1898-as: The Turn of the Screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye ugyanis az író első közönségsikert hozó alkotása, így ha az abból készült forgatókönyv és film nem is volt eleve sikerre ítélve, de annak lehetősége kétségtelenül ott volt előttük, hogy maradandót alkossanak. A helyzetüket mondjuk nem könnyítette meg, hogy a mű születése óta azért csak eltelt több mint fél évszázad, és közel sem lehettek biztosak abban, hogy egy tizenkilencedik század végi rémtörténet, még ha annak idején sokkolta is az olvasókat, a huszadik század közepén a mozilátogatók jócskán megemelkedett ingerküszöbét is eléri. Amennyire hálás és könnyűnek tűnő feladat egy sikeres irodalmi mű mozgóképes adaptációja, annyira nehéz és hálátlan is egyben. Egy fél évszázaddal korábbi horrortörténettel próbálkozni a hatvanas évek felgyorsult világában meg pláne nem lehetett könnyű. Megfelelő stábbal azonban ez az akadály is megugorható. Ám az Ártatlanok esetében erről sem beszélhetünk, hiszen nem csak a két forgatókönyvíró, de még a rendezést elvállaló Jack Clayton mögött sem állt komolyabb filmes múlt. Aki egyedüliként ismertebb névnek számított, és aki talán a film egyetlen viszonylag gyenge pontja is egyben, az a főszerepre felkért Deborah Kerr (Julius Ceasar, Quo Vadis?, Jó reggelt búbánat!) volt. Így nézve azért nehéz lenne azt mondani, hogy a Henry James kisregényéből készült film, a sikeres irodalmi alapot leszámítva, kedvező csillagzat alatt született volna. Mindez természetesen semmit sem jelent, ha a végeredmény jól sikerül. Márpedig az 1961-ben bemutatott Ártatlanok című film a forgatókönyvírásban és rendezésben kevésbé jártas stáb ellenére is kiemelkedő és időt álló alkotás. Az eltelt közel hatvan év semmit sem csillapított azon a zsigeri feszültségen, amit a film közel két órája okoz. Akkor sem, ha a mai, explicit sokkoláshoz szokott néző számára vizualitásában meglehetősen visszafogott és erőszakmentes, mert a ki nem mondott, a szájba nem rágott, be nem mutatott események mögé nézve félelmeink kútjának legmélye tekint vissza ránk. Csak merjünk a dolgok mögé nézni és legyen erőnk elviselni azt, amit majd ott találunk a látszólagos ártatlanságuk mögött. Mindez csak képzelőerő kérdése.

  Képzelőerőre márpedig szüksége lesz a nevelőnői állásra jelentkező Miss Giddensnek (Debora Kerr), amennyiben meg akar felelni a végtelenül gazdag ám annál önzőbb és felelőtlenebb férfinek, aki temérdek pénzén legszívesebben utazgatna a világban, semhogy foglalkozzon az árván maradt kuzinjaival, ezért inkább megfizet valakit, hogy gondoskodjon a számára csak terhet és nyűgöt jelentő testvérpár Miles (Martin Stephens) és Flora (Pamela Franklin) szellemi és erkölcsi neveléséről. A papi családból származó fiatal, idealista, naiv, de igen jólelkű Miss Giddens, bár semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik a gyermekneveléssel kapcsolatosan, mégis boldogan kap az alkalmon, hogy végre kiszabadulhat a szegényes otthoni körülmények közül és egy hatalmas vidéki kastélyban vállaljon munkát, ami ráadásul nem is ígérkezik nehéznek. Kiváltképpen azért, mert a munkaadójának sincsenek különösebb elvárásai az új nevelőnővel szemben. Egyetlen kikötése van csupán, hogy Miss Giddens viseljen minden felelősséget, oldjon meg minden felmerülő problémát és őt semmi esetre se háborgassa, ne kérjen tőle segítséget, egyszóval hagyja őt békén a Miles és Flora körüli esetleges aggodalmaival, mert ő minden tekintetben alkalmatlan bárminemű felelősségvállalásra, és igazság szerint a legkevésbé sem szeretne részt venni kuzinjai életében. Az árván maradt testvérpár nevelése, gondozása olyan feladat, ami teljesen ellentétes azzal a képpel, amit az életről alkotott. Belőle hiányzik az empátia, az önzetlenség, a mások felé fordulás. Pénze van bőven, így újra és újra felfogadhat valakit, aki a két gyerekből embert nevel, amíg ő távol a birtokától élheti a boldog agglegények léha életét. Ember nem állhat olyan távol sem erkölcsileg, sem egzisztenciálisan a szigorú vallási neveltetésben részesült nőtől, mint leendő munkáltatója. Miss Giddens mégis úgy dönt, hogy igent mond a feladatra és elvállalja Miles és Flora nevelését, hiszen így mindketten megkapják, amire vágynak. A szabadságot. A gazdag agglegény a felelősség, az újdonsült nevelőnő pedig a szegényes otthoni körülmények közül menekülhet meg. A birtok ahová érkezik ugyanis olyan, mint egy álom. Hatalmas, gondozott park tóval a közepén, fényűző kastély megszámlálhatatlan számú szobával. Minden olyan elegáns és romlatlan, mint egy romantikus regény megsárgult lapjain. Szereplői pedig maguk a megtestesült ártatlanság. Mrs Grose (Megs Jenkins) a kedves, jólelkű, de végtelenül egyszerű szakácsnő, és természetesen a kis Flora, aki abroncsos szoknyájában olyan, akár egy hercegnő. Udvariasan, mégis boldogan nevetve, gyermeki lelkesedéssel üdvözli és vezeti körbe a nevelőnőt  a birtokon. De mindez a tökéletességig fokozott idill, ami Miss Giddens elé tárul, legalább annyira ejti ámulatba, mint amennyire tölti el gyanakvással és félelemmel a való világ tökéletlenségéhez, romlottságához szokott nevelőnőt. Ilyen fokú szeretet, rend, udvariasság, békesség és ártatlanság Miss Giddens ismeretei szerint a földi életben, az eredendő bűnnel megterhelt emberi világban nem létezhet. Talán ezért, talán azért, mert őt is, mint minden felnőttet valahol lelke mélyén minden gyermeki tisztaság, romlatlanság, naivitás irigységgel vegyes gyűlölettel tölt el amiért felnőttként már képtelen mindenben a jót látni, amit annak idején gyermekként még tudott, szinte azonnal kérdezősködni kezd az előző nevelőnő halálával kapcsolatosan. Mrs Grose nem szívesen, de elmeséli, hogy Miss Jessel viszonyt folytatott a gondnokkal, Peter Quinttel, aki mindenki szeme láttára kedvére használta és kihasználta a csinos nevelőnőt, ám miután Quint egy baleset során meghalt Miss Jessel a megkönnyebbülés helyett, hogy megaláztatásai véget értek, apátiába süllyedt és belepusztult a bánatba. A történet a nevelőnő és a gondnok állatias és közönséges viszonyáról, kettejük haláláról, illetve az a tény, hogy erről a történetről a tökéletesség álarcába bújt házban mindenki hallgat Miss Giddensben a gyanakvás és a téboly egész láncolatát indítja el. 

 Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy a hallgatásnak talán prózai oka van. Talán az, hogy mindenki szeretne boldogan élni tovább a múlt sebeit nem feltépkedve. Miles kötődött Quinthez, hiszen apa híján a gondnok nevelte fel, ő tanította meg lovagolni, fiús csínyeket elkövetni, Flora pedig az anyjaként tekintett Miss Jesselre. A gondnok és a nevelőnő halála pedig feltehetőleg súlyos traumát okozott az árva testvérpárnak, amit érthetően mindenki szeretne elfelejteni. Ezért nem beszél erről senki, nem másért. Jobb a múltat nem bolygatni és addig élni gyermekként, naivan és ártatlanul ameddig lehetséges. Miss Giddens, mivel felnőtt, ezt felfogni, de leginkább elfogadni képtelen. Úgy gondolja, hogy Miles és Flora látszólagos ártatlansága mögött ott van Quint romlottsága, és Miss Jessel kéjvágya, amit igazolva lát abban, hogy Milest közösségre ártalmas viselkedése miatt hazaküldik a londoni elit iskolából. Az fel sem merül, még elgondolás szintjén sem Miss Giddensben, hogy az amúgy jól nevelt és jó tanuló Miles egyszerűen csak egy gyerek, aki nem bír elszakadni a testvérétől, a gondtalan gyerekkort jelentő otthontól, és magára hagyatva képtelen beilleszkedni a fegyelmet kívánó közegbe. Miss Giddens nem hisz Miles és Flora, de úgy egyáltalán senki ártatlanságban. Miles állítólagos közösségre ártalmas viselkedése szerinte egyértelmű jele annak, hogy Quint annak idején megrontotta és a volt gondnok nyugalmat nem lelő szelleme meg akarja kaparintani magának a fiú lelkét, hogy tovább éljen benne, a szintén halott Miss Jessel pedig Florával próbálja meg ugyan azt. Az egykori gondnok és nevelőnő szellemei, Miss Giddens szerint legalábbis, el fognak jönni a gyerekek lelkéért, hogy újra együtt lehessenek. Ezen elképzelését csak erősítik azok a megmagyarázhatatlan jelenségek, hangok, és árnyalakok, amikben és akikben Quint és Miss Jessel visszajáró szellemét látja. Vagy látni véli. Ez ugyanis nem egyértelmű, hiszen Miss Giddens mindig azt követően látja a volt gondnok és a volt nevelőnő szellemét, hogy a szakácsnő vagy a gyerekek meséltek róluk, és mindig pontosan olyannak látja, vagy képzeli el, amilyennek leírták őket. 

 Hatalmas erénye a filmek, hogy nem foglal állást sem amellett, hogy a nevelőnőnek igaza van és a szellemek valóban visszajárnak és az ártatlan gyermekek lelkét megkaparintva próbálnak újra egymásra találni, sem amellett, hogy valójában Miss Giddens elméje bomlott meg, és az árva testvérpár érintetlensége mögött semmiféle démoni romlottság nem lakozik. Ennek eldöntését a film a nézőre bízza, ugyanis mindkét olvasat mellett bőven fel lehet sorakoztatni érveket. Miles korához képest valóban felnőttesen viselkedik, választékosan, gazdag szókinccsel beszél, az pedig, hogy az alig tízéves forma kisfiú szájon csókolja Miss Giddenst, valóban alátámaszthatja a nevelőnő rögeszmés félelmét azzal kapcsolatosan, hogy Quint szelleme megszállta. De mindezek éppúgy lehetnek egy ártatlan, apa nélkül, egy műveletlen, közönséges gondnok mellett felnőtt fiú cselekedetei is, amik a tébolyult nevelőnő elméjében már ördögi megszállás jeleivé torzulnak. Az Ártatlanok pont ettől a többértelműségtől, a nézőre bízott megfejthetőségtől olyan hátborzogatóan erős. Mindent körülleng valami homályos, sötét misztikum, ami pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire nem. Ahogyan a jólelkű, szeretetre méltó, de kissé együgyű, műveletlen, még olvasni sem tudó szakácsnő, Mrs Grose töredékesen, sejtetve mesél a faragatlan, közönséges, a ház egyetlen férfi tagjának számító gondnok, Peter Quint és a finom úri kisasszony Miss Jessel viszonyáról, szinte látjuk magunk előtt, amint a bűnös viszony megszentségteleníti a kastély falait. 

Ahogyan Quint fényes nappal, a gyerekek szeme láttára vadállati kéjjel megalázza, megveri, magáévá teszi az ártatlan nevelőnőt, akit egyszerre tölt el élvezettel és szenvedéssel a kettejük erkölcstelen viszonya. Tragikus haláluk pedig ha lehet még borzalmasabb. Főleg a fiatal nevelőnő katatóniába zuhanása, meghasadt szíve azért, aki nap mint nap megalázta és játékszerének tekintette. Bármennyire hihetetlen mégis logikusnak tűnik, hogy a kettejük szelleme nem tud nyugodni a túlvilágon sem és a két ártatlan gyermek lelkét elrabolva, megrontva kívánnak újra egymáséi lenni. Ha akarjuk ezt is el tudjuk fogadni és igazat adunk Miss Giddensnek abban, hogy meg kell menteni őket, hogy a gyermeki ártatlanság csak látszat, csak máz, ami alatt megrontott, besározott, bűnben égő lelkek rejlenek. Elég a Milest félelmetesen jól alakító kisfiút, Martin Stephens játékát nézni. A korához képest igencsak felnőttes viselkedés, szóhasználat, a belőle áradó kegyetlen ridegség, az ahogyan bókol majd szájon csókolja a nevelőnőt mind-mind alátámaszthatja Miss Giddens félelmét, hogy Quint szelleme Milesban él tovább. Hogy az ártatlanság hazugság, a gyerekek gonoszak és romlottak csak senki nem veszi észre, hogy Miles halálos veszélyben van, amitől meg kell menteni. De mindez éppúgy lehet egy megbomlott elme képzelgése és belemagyarázása is. Mégis milyen legyen, ha nem pontosan ilyen egy apa nélkül, egy közönséges gondnok által felnevelt fiú?  Mi van, ha a szigorúan vallásos, erkölcsös neveltetésű babonás, vidéki világból jött Miss Giddens lát természetfelettit a természetesben? Ha nincs szó visszajáró szellemekről, akik az ártatlanság megrontására szövetkeztek, csak az ő tébolyult, megroppant, a józanságot elvesztő képzelete játszik vele? Ha pusztán arról van szó, hogy képtelen elfogadni azt, hogy a gyerekek még természetüknél fogva ártatlanok és bűntelenek, és ebbe lassan beleőrül? Ez is pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire a másik verzió. Még akkor is ha Deborah Kerr alakítása kevésbé meggyőző és változatos ehhez. 

 Ez természetesen semmit sem von le az Ártatlanok egészen kivételes, felkavaró tökéletességéből, félelmetes és hátborzongató atmoszférájából. Akár a természetfeletti, akár csak egy megomlott elme tragikumba futó játékaként tekintünk a filmre, az Ártatlanok mindkét olvasatban hibátlanul működik és ránt le magával a legrejtettebb félelmeinkbe. Jack Clayton rendező, William Archibald - Truman Capote írópáros olyan filmet készített, amitől közel hatvan év után is a hideg futkos a hátunkon. Ez az alkotás teljes joggal foglalhatja el a helyét a valaha készült legjobb pszichológiai thrillerek, de akár a horrorfilmek között is. Páratlan és megismételhetetlen mű, aminek az elején és a végén felcsendülő, és a filmben is központi helyet elfoglaló, gyermeki énekléssel tolmácsolt baljóslatú szövegű, hidegrázós dalt garantáltan soha az életben nem felejti el a néző. Mint magát a filmet sem, mert ehhez fogható, ennyire minden tekintetben hibátlan és időt álló alkotás csak igen ritkán születik. Ólomsúlyú, halhatatlan klasszikus, amit nem pusztán ajánlott, de egyenesen kötelező megnézni.

10/10

#Túlélők - #Saraitda (2020)

Lássuk be, manapság a nagy és mindent elborító hullám után a zombi, mint rém, kissé megfáradt. Játékok, mozik, sorozatok a nagy feltámadóknak, végül egy időre nyugovóra tértek. Ilyenkor mindig meg kell emlékeznem kedvenc vesszőparipámról, a "Walking Dead"-sorozatról, amely egy Szomszédok-szintű szappanoperába fojtotta ezt az al-zsánert, megmarkolta az élőhalottak tökét, majd lassú kínos nyiszálással megszabadította őket attól. Szerencse, hogy Dél-Korea nem adja fel, és a kopott kliséket kicsiszolva olyan gyönyörű alkotásokat villantanak, mint a lenyűgöző "Train To Busan", amely jóval hatásosabb akár az agyonünnepelt Z World War-nál is, vagy éppen jelen írásunk alanya. Ázsia nagyon erőteljesen tud teljesíteni a horrorban, már amikor nem szellemtörténetekkel kómásítják a nézőt. De itt érkezik a csavar. Nem csak exportban jeleskednek, hanem tour-retour, ugyanis a #Alive Hollywood-ból, Matt Naylor forgatókönyvéből készült, aki összedugta a fejét Il Cho rendezővel, és ázsiai piacra szabták az eredeti szkriptet, az "Alone"-t, amely idén Októberben suhan a mozikba, Donald Sutherland szereplésével (na persze nem főhősként...). Míg utóbbinak csak a bemutatóját láttam, valahogy én máris úgy érzem, a koreai változat közelebb fog állni hozzám. Kevesebb romantikus csöpögés, kevesebb érzelgősség, nagyobb hihetőségi faktor egy ázsiai kocka-arc, mint a "szívtipró" kisgöndör és a szép szőke lány találkozása... Mindezt nagy okosan egy bemutató alapján szűrtem le, lehetséges, hogy revideálom a nézeteimet, amint teljes betekintést nyerek az USA verzióba... Annyi már most látszik, hogy próbáltak elszakadni a megcsontosodott irányelvektől (lásd: immunis megmentése, erdő-mezőn bujkálás, Auchan-tól Tescó-ig fosztogatás, túldramatizált szócséplés, sulykolt mondanivaló...), és egy emberközelibb, frissebb, önállóbb és újszerűbb hangvétellel igyekeztek lenyűgözni bennünket. Lássuk, mennyire sikerült mindez.

  Oh Joon-woo igazi mai fiatal: game-streamer, kocka, szüleinél él. Kimászik ágyából kora hajnali 10 órakor (értem, értem, Boomer vagyok...), majd lecsüccsen bejelentkezni a kedvenc játékába, ahol sebesen arra biztatják, kapcsolja be a televíziót, nézze a híreket azonnal. Szinte egy időben találkozik a média és az erkélye alatti valóság, egyetlen pillanat alatt omlik össze az egész világ, mint amikor halálos betegséget diagnosztizálnak egy egészségesnek tűnő embernél. Odalent megvadult zombi hordák, őrjöngő fertőzöttek aprítják a népet, teljes a káosz. Főszereplőnk a negyedik szinten lakik, és körülötte mindenütt elszabadul a pokol. Hamar kénytelen szembesülni az új valósággal, egy szomszéd bemenekül hozzá, aki rövid úton kezdi felölteni a betegséget, de szerencsére sikeresen eltávolítja a lakásból az dühöngő egyedet. Szöul városa immáron apokaliptikus képet mutat, egyetlen menekülési mód a bezárkózás. Igen ám, de a készletek végesek, étel-ital fogytán, leugrani a CBA-ba sertésmájkrémért meg halálos veszélyt hordoz. A 15. napra a kimerült folyadékkészletet apja bárszekrényéből pótolja (én ezzel kezdtem volna...), majd a korlátozódott térerőben hangüzenetet kap szüleitől, amely riasztó, és reménytelenséggel tölti el lelkét. Dühösen kivonul a folyosóra zombit ölni, aztán rájön, hogy mindenhol jó, de otthon kurva biztonságos, rögvest visszatér bázisára. A 20. napon elkövetkezik a magány és a fogyó készletek okán a pillanat, amikor öngyilkos lesz. Fel is köti magát néhány kábelre, de abban a pillanatban, ahogy megteszi, valaki a szemközti házból lézerceruzával jelez neki. Nagy nehezen túléli a kísérletét, és üzeneteken keresztül megismerkedik Kim Yoo-binnel, a csinos és talpraesett lánnyal. Mindjárt van miért élni. Kitalálják a módját az étel-italküldésnek, majd eljön az idő, amikor már biztonságosabb helyet kell keresniük együtt: Joon-woo épületének nyolcadik emeletén semmi életjel, oda kell menni. Természetesen mindez sok bonyodalommal, kaszabolással valósulhat meg, majd találkozással még egy túlélővel... Amelyet sok bonyodalom és kaszabolás követ.:)

  Felhívom a Tisztelt Olvasók (és később remélhetőleg Nézők) figyelmét, hogy igen figyelemre méltó másfél órában lehet részünk. Köszönhetően a legfentebb megemlített sorozatnak és elcsépelt témájának,  nem sok reményt fűztem egy újabb zombi-filmhez, megkopott a téma renoméja, pihentetni kellene - gondoltam. Majd az ötödik perctől ráébredtem, hogy sodornak az események, együtt a kissé lassú, de jó szándékú főszereplővel. A nemrég megnézett "The Pool" is megmutatta: arrafelé nem szaroznak, a végletekig tudják a húrokat feszíteni, ha izgalomról van szó. Ennek a titka valószínűleg abban rejlik, hogy kissé könnyedebb hangvétel után a legkisebb atrocitás is kegyetlennek és vérforralónak tűnik. Szándékosan visznek le egyik percben a kedélyes és ellazult állapotba, hogy aztán bungee jumping módra felnyomják az adrenalint a visszaszáguldással. Így működtek anno az Indiana Jones filmek is, mára azonban már elfelejtették alkalmazni ezt a trükköt. Jól esik a léleknek a finom humor, amely a "feloldozó" perceket benövi és nem hagyja leülni a sztori dinamikáját. Úgy tudnak mélységeket bemutatni a karakterekben, hogy nem fél óráig picsognak egymásnak, hanem villanásnyira láthatjuk, mi az, amelyről azt mondják: erről inkább ne beszéljünk. Zseniális megoldás, marad a tempó, mindenféle töredezettség nélkül. Szereplőink találékonyak, jól kihasználja Joon-Woo a technikai tudását, éppen ezért ízig-vérig modern alkotás. Szimpatikus beállítás és gyakran a valóság: a tesze-tosza férfi és a pragmatikus nő, amelyek azonban nem feminista szabásminta alapján készültek, hanem kiegyenlítve egymást találékonyságban és erőben együttműködnek. Még egy löket a valóságból. A zene és dalbetétek kitűnően alapoznak meg minden hangulatnak, nem beszélve színészeink első osztályú teljesítményéről...  Mindenki lenyugodhat: akció bőségesen van, ételszerzés a szomszédból, erkély-jelenet zombival, tulajdonképpen nem sok időre hagynak pihenni bennünket. Minimális hibák ugyan előfordulnak, hogy önző módon egyenes út vigyen a forgatókönyv befejezése felé, fel sem kell venni, mindenért kárpótol a hangulat, az egyediség és az irónia. Prófécia is, hiszen tavaly kezdődött a forgatás, mégis a koronavírusra asszociálhatunk, hiszen ellentétben a sablonnal, itt egy lakásba zárva, nagyrészt magányosan alakulnak a dolgok, nem szaladgálva shotgunnal és svájci bicskával. Mindenesetre alkalmas arra, hogy a képernyő elé szegezzen, ezért jár a 10/9. 

The Jack in the Box (2019)

 

Ahogyan azt nagy tudású Balázs "boncnoktársamnak" is mondtam: most egy kicsit elég volt a horror-dráma, sci-fi-dráma, dráma-dráma mozikból, országomat valami vérnősző-démoni-vámpír-jetis rákendrollért, mert a szolfézs már leépíti az agyamat és teljesen belassulok. Nincs semmi probléma a tonnás súlyú, lelket porban húzó, ketyegő óra minden kattanásával üzenő filmekkel, de a palettán lazább remekekkel is kelleti magát a választék az olyan egyszerű horrorzabáló prosztóknak, mint én. Néha egy Desperados is jól esik a nagy melegben a bögre higany helyett. A "Téli menedék", a "Másik bárány", az amúgy szép "The Beach House" után, nagy néger írónk szavaival "York napsütése rosszkedvünk telét. Tündöklő nyárrá változtatta át." ez a dzsek in dő báx. "Mint egy falat kenyér mint a víz és a szél", olyannyira szükségem volt már erre a vérfert.. akarom mondani vérfrissítésre. Be is avatlak Kedves Olvasó, csak fogd meg a kezem, mondom a KEZEM, és kövess.
 A BREXIT óta kedvenc szigetországunk hordoz még magában potenciált, nem csak munkanélkülivel tud elkápráztatni néhány törzsi harcost, hanem kedvenc műfajunk terén is ügyeskedik. Jött ez a Lawrence Fowler nevű tag, aki bármily' meghökkentő, forgatókönyvet is körmölt, majd rendezkedett is, és szarva a manapság sikkes merengős és dezoxiribonukleinsavként csavarodó szkriptekre, odadobott olcsón az asztalra nekünk egy vérbeli horrort. A fickó eddig egyetlen komolyabb eredménnyel ékeskedhet, a "Curse of the Witch's Doll"-lal, amely ezután már baszottul érdekel, a mulattató címe ellenére is. Megmarkolta Ethan Taylor-t, és a cuki és markolni valóbb Lucy-Jane Quinlan-t, akik eddig valami oknál fogva az úgy látszik arrafelé nagy divatú rövidfilmekben nyomultak, és Northampton-ba buszozva leforgatta nekünk a dobozos krampusz legendáját. Méghozzá elismerésre méltóan. De íme a mese:
Rögtön az elején az alapok, afféle burleszk-módban: idős úr a pusztában fémkeresőjével matatva (majd az ő korában megtudom én is...) egy nagyon régi "krampusz a dobozban" játékot talál. Tudod, amelyikből kiugrik a bohóc, és gyors székletürítési válságot okoz kis kölköknek. Otthon nagy örömmel mutatja feleségének a leletet, akit valami lény gyorsan berángat a méretes ládába. 

 Alapok után, már nyugodtabb tempóban csordogál: 15 évvel később az amerikai Casey bejelentkezik új munkahelyére, a kis vidéki angol múzeumba (mert USÁban kevés az ilyen), ahol többféle kiállítás is zajlik. Háborús, Lovecraft (komolyan), meg játékok, talán használt dildók is. Megismerkedik új kolléganőjével, az ennivaló Lisával, aki mellett foglalatosságba is kezd, de nem olyanba, amilyenbe én is rögvest elmerülnék, hanem kacatokat válogatnak. Eme aktus közepette rálelnek a fentebb említett fenyegető tárgyra. (Nem a dildókra, hanem a krampuszosdobozra...)  Éjjel két ifjonc betörő érkezik (bizonyára otthon még nincs elég szemét...), ám nem meglepő módon, ahogy kell, a megnövekedett rémisztő paprikajancsi bedobozolja őket, mint az őrnagy úr. Másnap egy szakértő, aki azt vizsgálja, hogy érdemes-e kiállításra a lelet, felvilágosítja hősünket, miszerint több száz évvel ezelőtt nem egyszerű gyerekmókaként készültek ezek a játéknak tűnő játékok, hanem, hogy démonokat zárjanak bele. Na, helyben is vagyunk. Hat áldozat kell, hogy újra nyugovóra térjen a gonosz. Persze megmosolyogtató babona ez, ám újabb eltűnések ébresztgetik Casey gyanúját és egy riasztó jelenség nyitja fel végül kétkedő szemét. Próbálja megsemmisíteni a ládát, de az visszatér, mint a jól nyaló Lassie, sőt, lakója a maga valójában is megmutatja magát, ám különös módon néhány pofon után (azt ő adja...) nem belezi ki a fiút.  Lisa magától értetődően (mondhatnám, hogy kézenfekvően, jól is állna neki, hehe...) nem hisz neki, ami érthető is, tessék elárulni nekem, ha holnap azt magyaráznám, hogy egy játékdobozból előmászó szörnybohóc gyilkolászik... Nos, még bizonyítékokkal megspékelve sem hinné el senki, ugye. Hogy-hogy nem, értelemszerűen minden kisváros tartozéka egy-egy démonológus, akihez fordulni lehet, hogy megadja az instrukciókat, kimondottan a gonosz paprikajancsik elpusztításához. Talán sejthető, ki is lesz a fő célpontja a gonosznak, ezért aztán nagyon össze kell kapnia magát főszereplőnknek, hogy véget vessen a "bohóckodásnak"... (Ezt nem bírtam kihagyni, na.) 

 Ez a filmecske olyan nyílegyenes pályán fut, mint a Vác-Pest közötti vasúti sín, mindenféle kitérő nélkül. Nincsenek felesleges sallangok, unalmas fecsegések, sem csöcsök. (Ez utóbbi miatt 1 perc gyászszünetet tartok.). Magánéletből is csak csipetnyi, amennyi kell ahhoz, hogy a karakterek ne legyenek üresek, és a lelkizés is imádni valóan minimálisra csökkentve. Máshol zombiapokalipszis közepén állnak neki sorsmesébe, meg első csókba, liliomtiprásba, megvitatni a parizer árát, de itt kérem nem. Keményen lényegre törő, mint a dákó, mintha egy dokumentumfilm lenne, csakis a központi téma körül forog minden. Cseppnyi érzelgősség szorította el a torkomat, hiszen olyan klasszikus szabvány ez, mint a '80-as évek VHS-re gyártott kis kölcsönzői csodái, amelyekkel nem tudtunk betelni. És itt nem a legfelső polcos lovaspornóra gondolok, bár az is van akinek elszorította a torkát minden bizonnyal... Kísérője végig az a felfokozó nosztalgikus, szék karfáját markoltató, néha dobhártyát karcoló, olykor pedig a letisztult gyermekénekes, minden horror-rajongó édes dallamát idéző zene. A történet előveszi a tradicionális építkezési alaprajzot: a gonosz meglelése, gyilkosságok, kutatás, senki nem hisz a hősnek, majd a nagy csata, végül a lecsengés. Szex nincs. Egyszerű, mint a vértolulás, mégis hangulatos, izgalmas, élvezetet okoz a sok túlbonyolított és emberi psziché labirintusait triplacsavarral művészien vászonra-kenő alkotás között, mert kell néha egy kis könnyebb lakoma a léleknek is. A készítőkkel ellentétben (haha, gondolom) én nem hiányoltam a nagyobb költségvetést, teljesen rendben volt, mindenféle CGI nélkül, a szörnyetegünk - bármilyen röhejesen is hangzik a "krampusz a dobozból" - sikeresen tud rémisztgetni. Mert ehhez nem nem kell nagy brifkó, csak elhivatottság. (Le merem fogadni, ezért a mondatomért az egész független szakma elharapná a torkom...) Néha egy villanásnyira tévéfilmesnek is tűnhet emiatt, de szerencsére szó sincs minőségromlásról. Nézzük a mínuszokat: valamennyire kényelmes is így az egész, nagy meglepetések nem forgatják fel a néző életét. Ahogyan komfortosak az olyan húzások, amelyekben a sztori könnyebb és előre meghatározott medrében tartására főgecink már nem csak szimplán, nyom nélkül csapja hóna alá prédáját, hanem fel sem mos maga után, hogy megláthassák a rumlit, amit hagyott. Vagy a fentebb vázolt okokból már nem berángat rapid tempóval dobozába, hanem nézelődik, kiszemelt áldozatát csak megsebesíti. Ezek azért elég szembetűnőek, és hullámokat vetnek a feszített víztükrön, de ilyen gyermekbetegségek még a blockbustereknél is diagnosztizálhatóak. Cserében egy percig sem fogod unottan a plafont nézni, a tapéta kirojtosodását bámulni, mint szex közben, hanem örömmel veszed, hogy ilyen sebességgel örvendeztetnek meg. Szimpatikus hősök, hátborzongató gonosz, ütős téma.. Mi kell még? Nézd meg, átnyújtok egy 10/8-at.  

Utóirat: Már készülőben a második része, örömmel venném, ha ebben az ütemben, de más keretekben folytatódna. Ez egyszeri öröm, mint részegen megdöngetni egy közkincset...  

 

   

Vadászat - The Hunt (2020)

 Ez vajon megtörténhetne a valóságban is? Igazzá válhatnak-e az összeesküvés-elméletek? 
Természetesen ki-ki szájíze szerint értelmezheti a "Vadászat"-ot. Mindenki elégedetten dőlhet hátra, mindenki megkapja a maga kis elégtételét. A gyanakvó, és az élősdi felső tízezerre ferde szemmel tekintő átlagember is, és az ezért őket bolondnak néző, céltáblává tevő okoskodó értelmiségiek is. Vajon kinek van igaza? El lehet ezen moralizálgatni. Ki a hunyó? Az, aki felfedezni vél bizonyos háttérérdekeket, látván a különös jeleit manapság kibontakozni valamiféle rendszernek, színfalak mögött dúló, korszellemünket idiótává torzító, médiával megtámogatott globális őrültségnek? Vagy azok, akik lenézően konteónak titulálnak mindent, csak a felszínre tekintve, ajakbiggyesztve pökhendien kacarásznak teli szájjal, safe space-ből kisercintve? Utóbbira csak annyit tudok mondani: "a szélsőséges szkepticizmus pőre hiszékenység". Hiszen a következetes tagadás annyit jelent, hogy az az ember ugyanúgy elhisz mindent, amit elé raknak. Az összeesküvés-hívőkkel ellentétben ők az összeesküvés-ellenhívők. Fölényeskedve nem akarnak meglátni összefüggéseket, logikus kapcsolódásokat, mert az általuk hitt világ egyszerű, nincs semmi titok. Mindenki az, aminek mutatja magát. Ez a feltételezés a laposföldesek ostobaságával vetekedik. Azt sugallják, hogy csupa jóság a világ, az üzletember nem akar kifosztani, a politikus csakis akkor hazudik, amennyiben jobboldali és a kisebbség csak áldott lehet. Az ő világukban lépten-nyomon belebotolhatunk antiszemitákba, rasszistákba, homofóbokba, szexistákba. Egy normál átlagember számukra csupa tabu dolgot gondol és tesz. Meg akarnak váltani mindenkit, ha kell, erőszakkal, ha kell, felgyújtva fél Amerikát fantomokkal harcolva, történelmet átírva, miközben a műsort a média és a celebek a támogatásukkal biztosítják.
 Fricska ez a film mindkét irányba. Nem tudjuk, mi volt előbb, a tyúk, vagy a naposcsibe? Elgondolkodtató dilemma elé leszünk állítva, kissé megzavarodva meredhetünk a végén a képernyőre. Számomra rendkívül ötletes ez a megoldás, egyúttal állás-nemfoglalás. Azt meghagyja nekünk, végre nem rágnak szánkba mindent, egy öngerjesztő folyamat végeredménye a folyamat kiindulási pontjává válik. Eszmefuttatásom természetesen nem véletlen, mivel boncolt alanyunk igencsak aktualitásokra rezonál, nem direktben politizálva, érezhetően iróniával átitatott szórakoztatással. Az adott példa a pizzagate-nek elnevezett, konteónak bélyegzett teória, amely azért is tűnik hihetetlennek, mert olyan brutális és világunk kulisszáit szaggató dolgokba vezet, hogy nehéz szembenézni vele. Ezt kiinduló pontnak véve a valóságban napfényre került e-mailek párhuzamba vannak állítva a történetben megeső chat-beszélgetésekkel.  Aki akar, nézzen utána, mert látom, ahogyan a Kedves Olvasó már a szemét dörzsöli, és finoman felteszi magának a kérdést, hogy "mi a lófasz van, ez most nem egy horrorfilmes blog?"

  A sztorit keretbe foglalja a kiindulási pont, amely a végére motivációvá érlelődik. Arról nem kívánok beszélni, hiszen lelőném a poént, és semmi jónak nem akarok az elrontója lenni. Így kis ugrással ott kezdünk, hogy egy luxus-magánrepülőgépen "gazdagok és szépek" élvezik kényelmes útjukat. Egyszerre csak betántorog egy kába fickó, akit a kaviár- és divatszakos gonoszaink csúnyán kivégeznek - csak, hogy elhelyezzük a térképen  szereplőinket. Kiderül: úti céljuk egy szórakoztató és vérpezsdítő embervadászat helyszíne, Európában, a magukkal cipelt foglyok szélnek eresztésével, akiket tömény jószívűségüknek hála egy-egy választható fegyverrel is ellátnak. Villámgyorsan redukálódik lefelé a helyzet kábulatából alig magukhoz térő célpontok száma. Mókás és formabontó, ahogyan szinte lehetetlen behatárolni, ki is lesz főhősünk, ki lesz az, aki remélhetőleg felveszi a fegyvert a vadászokkal... Aztán megjelenik a nagy Ő, Crystal, a fanyar humorával, az eleinte dezorientáltnak tűnő nőszemély, aki tökösebb bárkinél, akivel rossz lóra tettek az unatkozó gyilkosok. Helyzetfelismerése és gyors reagálásai nem véletlenek, később erre is magyarázatot kapunk. Menekülés helyett fordít a kockán, és átírja a játékszabályokat, miközben egyre közelebb kerülhet a rejtélyes nőhöz, aki összehozta valamiért ezt a játszmát...
 Élvezetes móka alapjait fektette le Nick Cuse és Damon Lindelof az összeszokott írópáros, akik közösen dolgoztak a dicstelen "Watchmen"-sorozaton, vagy "A hátrahagyottak" részein, Lindelof pedig a "Prometheus" és például a "Sötétségben - Star Trek" társírójaként is ötletelt. Szintén a "hátrahagyottak" projektben is részt vevő Craig Zobel-t nyerték meg direktornak, aki pompásan gondoskodott a dinamikáról, és a feszes tempóról. Nem maradhat ki az említésre méltó sorból Betty Gilpin, Crystal szerepében sziporkázva, aki szinte hétköznapi helyzetként tekint a halálos játékra, sztoikus nyugalommal gyilkol amolyan női "Jack Reacherként", akinek semmilyen élet nem drága, sosem sajnálva a golyót senkitől. A sztori mondhatni kitaposott ösvényen jár, nem egy ilyen alapokra emelt filmet nézhettünk már végig, de megédesíti az aktualitás beemelése és a feltűnően sok és durva fekete humor, mely végig ott lapul, néha kicsúcsosodva. Lazán megállja a helyét akciómoziként is, mivel nincs megállás, olyan svunggal vágtat, hogy öröm nézni. Persze néha meg kell állni levegőt venni, de akkor pedig a dialógusok emelik a fényét. Továbbá alsónadrágba dugott kézigránát, banális társalgások a vadászok részéről, mint valami kupadöntő esélylatolgatásán, majd a végjáték, amely valamivel magasabb intellektust vár el az átlagnézőétől. Kívülálló szemével nem tudom megítélni, mennyire fontos Orwell "Állatfarmját" ismerni és kapcsolni ehhez a filmhez, nekem mindenesetre jól jött, és magasabb szintű magyarázatot is sugall. 

Persze nem kell ehhez McDonalds-mosogatói bölcsészdiploma, hogy megértsük, élvezzük, helyenként pedig jót röhögjünk rajta. Két irányból láthatjuk a világot, magunkra és ellenfeleinkre ismerve - ki hol áll éppen. Némileg ugyan bagatellizálja ezáltal a valóságot, mintha fentről mutatna be mindent, holott bár egyszerűnek tűnik, hogy egyenlőségjelet tegyünk hülyék és hülyék közé, azért ez mégsem így működik. De itt van a titka is: ahogyan fentebb írtam, éppenhogy kiszolgál mindenfelé, vagy, ha jobban tetszik rúg jobbra és balra is. A pipiskedő és magukat az élet császárainak képzelő "haladóknak" is ad, de a létrán lentebb szobrozó, gyanakvással és undorral felfelé tekintő kisembereknek is. Pozitívuma, hogy nem ítél, nem a százezredik tucat érzékenyítés folyik, bár a migránsok megjelennek, de ki is esnek szerencsére gyorsan a képből. Öröm nézni, ahogyan liberális polgártársaink a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nevében boldogan és vidáman lőnének halomra bárkit, aki nem ért egyet felforgató tanaikkal. Ütős, szórakoztató minden ízében. Magával ragadó és lendületes akció-horror, imádni való és vagány hősnővel, kisebb hibái ellenére megér egy 10/10-est. 

A másik bárány (The Other Lamb) (2019)

 

  A bálványok alkonya. Ha alcímet kellene választanom Malgorzata Szumowska: A másik bárány című filmjéről írt kritikámhoz akkor azt gondolom, hogy Friedrich Nietzsche német filozófus könyvének címe lenne a legkifejezőbb. Szumowska, akinek filmjeit (Test, Az Ő nevében) a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon kétszer is jelölték Arany Medve díjra, egyszer pedig ugyanitt meg is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat (Test), ugyanis korunk talán legelismertebb lengyel rendezője. Ehhez az elismertséghez természetesen olyan témákhoz kellett nyúlnia, mint a homoszexualitásával küzdő pap (Az Ő nevében), a kirekesztő, rasszista, idegengyűlölő vidéki keresztény közösség (Arc), a diákprostitúció (Szex felsőfokon) és még hosszasan sorolhatnánk a liberális körökben lassan bálvánnyá emelt rendező/forgatókönyvíró filmjeinek vezérfonalait. Így nézve már kevésbé meglepő a megannyi nemzetközi fesztiválsiker, díj és jelölés. Trendi, és a korszellemet a végletekig kiszolgáló filmjei meg is hozták az eredményt Szumowska számára, így legújabb filmjéhez, a Másik bárányhoz már lengyel színészek helyett Raffey Cassidy (Egy szent szarvas meggyilkolása) és Michiel Huisman (A meghívás) személyében valódi sztárokat sikerült megszereznie. Akik, ahogy mondani szokás, el is vitték a hátukon a filmet. A kétségtelenül remek színészi alakítások és a kifejezetten szép operatőri munka (Michal Englert) nélkül ugyanis a Másik bárány az említésre sem méltó kategóriába tartozna. Maga a film ugyanis nem több, mint egy csodálatosan szép képekbe csomagolt, mesteri színészi képességekkel eljátszott tartalom és komolyabb mondanivaló nélküli, művészinek álcázott nagy büdös semmi.  Ha ugyanis Szumowska kedvelt témáját, a vallást, az elvakult vallásosságot lehántom a filmről, ami természetesen még ennek a semminek is a központi és egyetlen motívuma, a legnagyobb jóindulattal sem tudok más érdemlegeset kiemelni. A rendező első nemzetközi produkciója tehát megmérettetett és gyengének találtatott. És ennek a gyengének találtatásnak semmi köze nincsen ahhoz, hogy ezúttal egy horrorfilmmel próbálkozott, mert elég az Égbolt minden istene című filmet említeni példaként arra, hogy a hit és a megváltás témáját igenis be lehet emelni az említett műfajba is úgy, hogy az egy maradandó, katartikus élményt nyújtson. Ahhoz azonban több kell, mint egy megkérdőjelezhető objektivitású filmfesztivál bálványának lenni. Ebben a műfajban legalábbis kevés. A bálványok itt könyörtelenül le fognak omlani, ha ál-művészieskedő semmivel akarja magát eladni valaki, és majd lehet sértődötten és meg nem értetten visszamenni filmet készíteni a Berlini Filmfesztivál számára. Igaz, hogy a Másik bárány, lassúságával, közel száz perces semmit mondásával még oda is kevés lesz.

És akkor ejtsünk néhány szót magáról a filmről, ha már az lett a kritika tárgya, megpróbálva azt a kevés pozitívumot is felmutatni, ami a színészi játékon és az operatőri munkán kívül megtalálható benne, mert akad azokon túl is néhány belőle, ha sok nem is. Kezdetnek mindjárt az, hogy sem földrajzilag sem korban, egy rendőrautó megjelenéséig legalábbis, nincsen elhelyezve a történet, amivel azt az érzést kelti bennünk, hogy szereplőink kálváriája bárhol és bármikor megtörténhetne, mint ahogyan meg is történt és történik. A film központi figurája a tinédzser korban járó Selah (Raffey Cassidy), aki tucatnyi nőtársával együtt egy erdő közepén, a civilizációtól távol, egy magát nemes egyszerűséggel csak Pásztornak nevező, erősen Jézus-komplexusos, mellesleg a fizimiskájában is rá hasonlító, szektavezért követve él. A Pásztor, a hasonló témájú filmekben megszokottakkal némileg ellentétben, itt egy feltűnően kedves, megértő, nyugodt, teljesen hétköznapi, már-már rokonszenves figurának tűnik. Érthető, ha a kizárólag nőkből álló csoport a lázadás legapróbb jelét sem mutatja a kedves vezetőjével szemben. Selah esetében ez a lojalitás tökéletesen logikus is, hiszen ő már ott született, ott szocializálódott, semmilyen más alternatíva nincsen a számára, mint a Pásztor kétséget nem ismerő követése. Pedig szabályok itt is vannak, amiket megszegni nem túl szerencsés, mert könnyen egy bedeszkázott ablakú kalyibában találhatja magát az ember lánya, mint „tisztátalan”, és örök megvetés, pária-sors, a moslék elfogyasztása lehet jussa az engedetlenségének. Ahhoz pedig, hogy a Pásztor valakit „tisztátalannak” bélyegezzen nem is kell sok. Elég ha önálló gondolatai vannak, ha mondjuk egy esti mesét szeretne mondani a szektában élő valamelyik kislánynak (mert „történetet csak a Pásztor mesélhet”). Akár a sajátjának is, bár az igen ritka, hogy a Pásztor közösségében bármelyik anya is felnevelje a gyermekét, mert általában a szülést követően váratlanul meghalnak. Ahogyan Selah édesanyja is, aki a Pásztor egyik szeretője volt a sok közül, de nem sokkal élte túl a lány születését. Selah minderről nem vesz tudomást, feltétel nélkül elfogadja a szekta törvényeit, amik a nyájas és szép beszédű vezetőnek köszönhetően, és mert ő már abba a közegbe született bele, maga a természetesség. 

  Hiába figyelmeztetik az idősebbek, hogy csak addig tart a Pásztor nyájassága és kitüntetett, megbocsájtó szeretete felé, amíg nővé nem érik, amíg a lányok megkülönböztető kék ruháját viseli, és amint alkalmas lesz a szülésre, az utódok kihordására, a szekta folytonosságának biztosítására a kiváltságos helyzet is véget fog érni. Selah számára minden, a Pásztor jóságát megkérdőjelező kijelentés tisztátalan gondolat, annak ellenére, hogy legbelül maga is retteg attól, hogy nővé érésével majd ő is kikerül a védett, „érinthetetlen” kasztból, a kék ruhát pirosra kell cserélnie és egy lesz a Pásztor féltucat szeretője közül, akiket éjjelente megkíván, és akik majd gyermeket szülnek neki. Itt el is érkeztünk a film egyik teljesen logikátlan pontjára. Az ugyanis semmivel nem magyarázható, hogy miképpen születhetett a kamaszkorú Selah a Pásztor szektájában, ha maga a vezető ránézésre is a harmincas éveinek közepén-végén jár. Ez azt jelentené, hogy nagyjából húszévesen gyűjtötte maga köré a híveit, köztük Selah anyját is, ami nehezen hihető. A filmben úgy látszik mindenki öregedik, lányból nővé, asszonnyá válik, csak a Pásztor marad örökké ugyanannyi idős. De bármennyire is hiteltelen a film ezen momentuma az ember hajlamos lenne átlépni rajta, ha megérné ez a nagyvonalúság a nézőtől, cserébe a remek történetért. A Másik bárány azonban nem nyújtja azt, amiért ezt a gesztust megtehetnénk és szemet hunyhatnánk hiányosságai felett. Ugyanis nincs miért megtenni ezt. A film csak vánszorog tovább a maga semmitmondó szenvelgéseivel, közhelyszerű megoldásaival, akár a rendőrség által vegzált szekta is a Pásztor vezetésével a pusztában. Selahék ugyanis elűzettetnek az erdőből, a békés környezetből, a fakunyhóikból, a báránynevelésből, az idillből. Ez az a pont, ahol az addig sziklaszilárd hitű Selah is kételkedni kezd a Pásztor makulátlan jóságában. Vezetőjük ugyanis kérlelhetetlenül, empátia nélkül űzi, hajtja a nőkből álló csapatot, cseppet sem törődve azok kimerülésével, fáradságával, pihenni vágyásával. Menni kell, mert vár valahol az ismeretlenben az Éden. Az Édenhez vezető úton Selah hite is elfogy, egyre sötétebb víziók, látomások gyötrik, mindezek betetőzéseként még azzal is szembesülnie kell, hogy jaj annak a nőnek, aki fiút szül a Pásztornak. És jaj annak az újszülöttnek is, aki legyen bármilyen egészséges is, de fiúnak születik. Mire a csoport több napos vándorlást követően a Pásztor által Édennek nevezett folyópartra ér a kimerült, elgyötört hívek már képtelenek osztozni a Pásztor lelkesedésén, és egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy szó sincsen semmiféle felebaráti szeretetről, Istenről, megtisztulásról, és, hogy az Édenben maga a pokol vár azokra, akiket a Pásztor kiöregedettnek talál.

 Mindent összevetve Malgorzata Szumowska: A másik bárány című alkotása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt gondolom, hogy a díjakkal, jelölésekkel elhalmozott rendező első nemzetközi nagyjátékfilmjének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Amolyan nesze semmi fogd meg jól lett ebből a nagy csinnadrattával beharangozott művészfilmnek kikiáltott horrorfilmből. A valóban nagyon szép, és minden elismerést kiérdemlő fényképezésen illetve a két főszereplőt alakító színész (Raffey Cassidy és Michiel Huisman) hibátlan játékán túl különösebb említésre méltót ugyanis nem találni ebben a száz percben. Az egész nem több, mint egy nagyon szépen becsomagolt semmi. Nem arról van szó, hogy nem érthető a történet, hogy nem befogadható az, amit látunk, hanem arról, hogy különösebb értelme nincsen végigszenvedni a szekta céltalan bolyongását, a Pásztor mindvégig kibontatlan motivációját, a különösebb mondanivalót nélkülöző küszködést. Ez így nem több, mint egy öncélú, ötlettelen, művészieskedő filmkészítés, amit nézőként, bármilyen szép legyen is az, amit látunk, legalább olyan megterhelő végignézni, mint a szekta tagjainak a Pásztort kísérni a pusztában a beígért Édenhez vezető úton. Ahogyan a Pásztor a nyájával, úgy hiteti el a rendező is a nézővel, hogy a kitartás végül majd megéri az áldozatot, de akárcsak a filmbéli csoport tagjai, úgy a néző is csalódottan veszi tudomásul, hogy az Éden csak nem hozza el a várt csodát, a film vége pedig a katarzist.

4/10