Xtro (1983)

Harry Bromley Davenport rendező nevét már kapcsolhattuk a "Kísértő félelem" című kellemes filmhez, amelynek kritikájában meg is említem mostani boncolásunk tárgyát, különböző lelkendező jelzők kíséretében. Az 1983-ban készült Xtro ifjabb koromban nagyon megragadott, lévén akkori érdeklődési körömmel egyező témát fejteget, azaz -mint már az „Altered” kapcsán is írtam- kiemelt figyelmet szenteltem az UFO-knak. Bár akkoriban én mindenképpen jóságos Föld-megmentő szürke lények létezésére vettem volna mérget, és nem az ilyen randa izékre várakozva bújtam az újságokat, és kémleltem az eget éjszakánként… Hogy a cím egésze mit jelenthet, valószínűleg még alkotóinak sem tiszta, mindenesetre utal az „extraterrestrial”, vagy másképpen „E.T.”, azaz a földönkívüliekre.

A nem túl nagy költségvetésű, ám ennek ellenére nagyon jól sikerült mozit még két rész követte, az Xtro2 és 3, marha nehéz lehetett kitalálni a címüket, de alcímük már van, aszongya: Xtro 2. – A második találkozás, és Xtro 3. – Figyeld az eget!... A második említésre sem méltó zagyvaság, nem is értem, mi köze van a trilógiához, nevezhették volna (hú na most figyelj Hollywood, milyen fantáziadús címet ötöltem ki): „Idegen a túlvilágról” – nak is, mivel ott még csak nem is földönkívüli lény fut ámokot, hanem a túlvilágra küldött követséggel érkezik. A harmadik már visszatért a jó öreg UFO-alaphoz, amit már csak azért sem bánok, mert elég kitaposatlan terület ez a horror világában. (UFO-k, és nem alienek, vagy rejtőzködők, vagy predatorok, remélem értjük a különbséget!)

És akkor csapjunk a lecsóba:

A kis Tony és apukája a kutyájukkal játszanak, amikor hírtelen sötétség támad, majd egy nagy fényviharban eltűnik a papa.

3 év telt el azóta, az eseményt is csak a srác álmában láthattuk, mert ő még azóta is várja vissza faterját, és nem felejtette el. Anyja bezzeg már együtt él egy másik fickóval, és ott él velük egy francia csaj is, Analise, aki besegít a családnak, amellett, hogy nagyon sokat dug faszijával, és mászkál meztelenül. (Érdekesség: ez Maryam d'Abo első filmszerepe, később pedig már a „Living Daylights” című James Bond filmben lett az egyik főszereplő) Szóval nem egy vidám família, Tony nem bírja nevelőapját, hiába jópofizik az neki, anyja pedig nem az a kimondott álomszülő.

Ezenközben a régi elrablás helyszínén lezuhan egy izé, ami egy gusztustalan lényt tartalmaz, amely amellett, hogy egy arra kocsikázó párt rögvest kinyiffant, lel egy házikót, amelynek gazdanőjét megdugja. Az igen kellemetlen aktust egy förtelmes és szentségtelen szülés követi, melyben úgy, ahogy van, megszületik Tony apukája.

És egyszerre csak betoppan a rég nem látott szüle az elhagyott család életébe. A kisfiú örül, anyja bizonytalan, pótapja idegbeteg, a francia csaj meg csak dug. „Családi körbe” illő eset ez, csak Tony fogadja el a régi apukát úgy, mintha el sem tűnt volna soha, aki ezt egy furcsa aktussal (nem szexuális, nem félreérteni!!!) hálálja meg, melynek következményeként a kölök egyszerre csak különös erőt kap. Ki is próbálja, megidéz magának egy randa törpe bohócot (ó, a gyermeki ártatlanság), aki segít neki mindenféle rossz dolgot művelni, többek között a felborított hűtőbe különös tojásokat elhelyezni, amelyet a keltetővé avanzsált Analise félhulla testéből nyernek. De a szomszédasszonyt egy emberi méretű játékkatona nyírja ki, hogy teljes legyen a kép, és egy életre kelt játéktank is élesben lő…:)

A lényeg: papi magával akarja vinni kisfiát (hát így mondjuk köllene a fenének már az a gyerek), hiszen ez volt a főcélja, és megláthatjuk igazi arcát is.

A sztori persze nem csak ennyi, de én nem árulok el többet.

Mondhatjuk akár klasszikusnak is nyugodtan ezt az angol sci-fi – horrort, a magam részéről mindenképpen ezt teszem, bár sokan felróják enyhén zavaros mivoltát, néha szürrealisztikus jeleneteit, de mindezek számomra már hozzánőttek ehhez a műhöz. És így jó. A bizarr bohóc, a gyilkos búgócsiga villódzó fényei a kocanézőknél lehet, hogy nehezen emészthetővé teszik az alkotást, én el voltam vele, bár a szemöldököm néha nekem is a homlokomra húzódott. A színészek nem nyújtanak csúcsteljesítményt, de ez a film nem is lesz jelölve semmilyen díjra soha, az meg éppen elég, amit nyomnak. A rendezésre nem lehet panasz, talán a fent említett különös elemek utalnak csak arra, hogy valószínűleg gyakran nyúl drogokhoz a készítő…:)

A zene kiemelendő, furcsa aláfestés a szintetizátoros alap, mely leginkább szimpla sci-fi műsorokba illik, talán éppen ezért üt nagyot, mert nem annyira ideillő.

A feszültség viszont vibrál, menet közben az elborzadás és a szorongás garantált. Bár sehol nem osztályozták valami nagyra, én azért megadom neki a 10-est, már csak azért is, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket iránta.

Karácsonyi dupla: Pihenő a pokolban 1. - 2. - Rest Stop 1. -2. (2006 - 2008)

Két alaptörvény:

USA-ban az elhagyott országutak mentén őrült-mutáns-kannibál-gyilkosok élnek, úgyhogy kurvára kerüld el azokat, és maradj a főúton.

Aki Los Angelesbe indul, Hollywood-ba, hogy új életet kezdjen, és színészi karrierbe fogjon, az randán végzi.

Most, hogy leírtam a túlélési törvényeket, immáron nyugodtan indulhatunk Ámerikába, lehetőleg főúton és kezdjünk új életet, mondjuk libatenyésztőként, és akkor nem gyilkolásznak le minket a zombimutánskísértetek. Mehetünk akár repülővel is a Moszad megbízásából, hogy majd jól nekiröppenjünk valami épületeknek, oszt megin’ lehet a világot felszabadítani, és demokráciát osztogatni tömeggyilkossággal, mert az JÓ.

Főhőseink sajnos a könnyebb utat választják, és természetesen kabrióval indulnak neki a pusztának, és persze dugnak útközben, ez már bőven elég indok a halálra, ez biztosan benne van a horrorkészítők kézikönyvében.

Láttatok már olyan filmet, amely nagyrészt egy női wc-ben játszódik? Én igen, természetesen, de az pornofilm volt, nem horror.

Viszont most láttam ilyet is. Főhősnőnk, Nicole, úgy gondolja, hogy a pusztában pisilni gáz, ezért inkább addig mennek, mígnem egy kihalt autópihenő redvás összefosott wc-deszkájára helyezheti hátsófelét a megkönnyebbülés végett. Ez egy óriási hiba a hölgy részéről, amellett, hogy a fickója úgy néz ki, mint egy kis köcsög. Amíg aranysugarát ontja (hehe, ez olyan perverzül hangzik…) drága fickója eltűnik. Jesse-nek hívták egyébként, ezt nagyon megjegyeztem, mert a főszereplő hölgy végig ezt picsogja, ahányszor sírva fakad, tehát igen gyakran, szóval nem egy életrevaló típus. Aztán budiból ki, de fickója helyett jön egy sárga furgon, amely már útközben is vegzálta (ez most nagyon felkapott szó, ezért írtam ide) őket, no és az ablakon kihajítja a hülyegyerek mobilját, és elhajt. Hercegnőnk természetesen sírva fakad, de aztán erőt vesz magán, és körülnéz a helyszínen. Talál egy lakóautót, amelyből vakuvillogáson kívül semmi életjel nem jön, és egy irodát, amely a pihenő felügyelőjéé. Naná, hogy odabent semmi használhatót nem lel, kivéve egy üveg whisky-t, amely –tapasztalatból tudom- válságos helyzetekben igen jól jön… A kisasszony is felfedezi ezt a remek lehetőséget, és nekiáll piálni, ahelyett, hogy felkerekedne az egyre gyanúsabb helyről. Ráadásul egy rádiót is talál, amelyen beszélhet a külvilággal, és az éter hullámain megígéri neki valaki, hogy küldi érte a rendőrséget. Naná, hogy SPOILER a gyilkossal beszél. Azért írtam le ezt, mert aki nem találja ki, az úgysem olvassa eme irományt, lévén értelmi fogyatékos.

Mivel eléggé rémült állapotban van, merthogy a helyi hirdetőtáblán egy köteg „Eltűnt” fényképes hirdetést lel, ráadásul ismét vizelni megy, és a wc-ajtón nem a Magyarországon szabványosított „szopnék, telcsiszámom 06-30..stb” firkát találja, hanem az őt baszkuráló furgon rendszáma mellett leírt figyelmeztetéseket, miszerint az üldöz mindenkit, és megöli az arra tévedő marhákat, amit én személy szerint nem is bánok, mert mié’ nem lehet huggyozni a puszta közepén?

Akkor hát beszarás, amit csak tetéz, hogy megösmerkedik a lakóautó fasza kis utasaival, akiktől segítséget remél, holott rögvest látható, hogy deviáns barmok, egy mániákus bigott vallásőrülttel, tüzelő feleségével, és két hülye kölykükkel, a harmadik pedig egy torzszülött törpe. Kis utazás után kibasszák itet, na hol: má’ megin’ az autópihenőnél… Megjelenik a nyilvános wc takarítófülkéjében egy leányzó is, aki valamennyire felvilágosítja főhősnőnket a csízióról, de az ajtó kinyitása után eltűnik…Érkezik egy tesze-tosza motorosrendőr is, de felesleges reménykedni, mert a szerencsétlenen oda-vissza átgázol a gyilkos, bár ezt még túléli, viszont megkéri Nicole-t, hogy loccsantsa szét a fejét a saját pisztolyával, nagy segítség, na meg használhatták volna előbb is a fegyvert… De holtteste eltűnik egy másodperc alatt, miközben a csaj leharapott ujjával a tetőn keresztül menekül. Na itt már kezdett zavaros lenni az egész, merthogy miért is? Végül megjön az esze és a hülye siránkozás helyett készít egy molotov-koktélt, mert már jön a film vége, ideje kirukkolni valamivel. A hepiendet nem árulom el, mert ollan nincs is. Igazság szerint erre az érthetetlen katyvaszra egy ötöst adtam volna, mert rohadtul céltalan volt az egész, egy marha nagy csalódás. DE.

Jött a második rész, amely kapásból az első percekben megmagyarázza a gyilkos kilétét, és miértjeit. Minden meg van bocsátva, most már nyugodtan nézhetjük tovább.

A kis pöcs félbuzi Jesse bátyja igazi kemény faszi, aki most ért vissza az iraki mészárlásból, látott már mindent, biztos alaposan megölt néhány iraki kölköt is, és úgy gondolja, hogy egy év után még megleli öccse nyomát. El is indul rögvest, unszimpatikus macájával, meg kocka kis haverjával, Jareddel. Az unszimpatikus muffról alkotott véleményem hamarost megváltozik a film során, igazi kemény picsa, aki kezébe veszi az irányítást, ha kell, ez az igazi, alázz meg… Ja, bocs.

Megtalálják a „régi országutat”, és elindulnak rajta, egy környékbeli boltos segítségével, aki egy félhülye barom, biztosan azért, mert vidéki, Amerika már csak ilyen. Szerencsére a népességkérdést igen ügyesen megoldják a gyilkos kísértetek, úgyhogy nem kell aggódni a júeszéj miatt, hogy tele lesz hülyékkel, illetve dehogyisnem, a valóságban mindenki idióta, aki Obamára szavazott. Jared, a konzolbuzi útközben megáll, mert fosnia kell, mivel az útszéli gyorséttermek (újabb szabály) mindig szart adnak, amik hánytatnak vagy fosatnak. Beül a puszta közepén egy toi-toi wc-be (mi a fasz van a sztori írójával, igazi fekalomán lehet…), amelyet felborít a sárga furgon, nyakába szakasztva egy mázsa fost a kölyöknek, ez elég undorító, de ismét rámutat arra, hogy ha szarnod kell, akkor nyugodtan végezd el bárhol, és lehetőleg ne egy olyan budiban, mint a MÁV-os wc-k, vagy a Sziget-fesztivál alatt működő szarközpontok… Itt találkozik Nicole-lal, illetve annak vért okádó kísértetével, akit meg is dug, affene a gusztusukat, az egyik szaros, a másik alvadt véres.

Időközben a főcsaj, Marilyn ugyanúgy jár, mint az előző részben Nicole, elrabolják a fasziját. A felújított budiban pedig letépi az új réteget az ajtóról, ahol megleli a firkákat, amelyet még az előző hölgy mocskolt oda. Na innentől viszont a wc visszaváltozik a régi dzsuvás szarrá. Jared közben összefut a dilinyós családdal, akik megjáratják őt is, és szintén kivágják az autópihenőnél. A csaj fickója, Tom pedig éppen lekötözve fekszik a gyilkos lakhelyén, egy leselejtezett autóbuszban, ahol a lábát alaposan megfurkálják, mint egy tetőlécet, de mivel kemény, ezért kiszabadul. Viszi magával meglelt öccsét is, akinek ki van vágva a nyelve.

Marilyin Jareddel elindul átvágva egy kis erdőn, egy pár óra alatt odaérve a hülye boltoshoz. Az események innen felgyorsulnak, de nem írhatom le az egészet, mert kurva lusta vagyok, meg túl sokat árulnék el. Elég az, hogy szemkivájás, punciba és combba-fúrás géppel, robbanás és egyéb akciók. Aztán eljön a vég, majd meglátod, nézd meg.

Egy igazi kis kellemes horrorfilm, ám a második rész nélkül nem sok értelme van. Minden rendben, bár a motorosrendőr kissé felbassza az ember agyát, hogy lehet ennyire nyomorék, és még kurva erősítést sem hív, ha már nem lövöldöz amerikánus módra a fasz. A színészek rendben, persze kivéve Jesse-t, aki biztosan rokona a filmkészítőknek, másképpen férfi szerepet nem játszhatott volna el soha. Feszültség van bőven, gyomorilag is érezzük az idegességet, és néha meg is forgatják nyelvlevágással és egyebekkel. Így, a második rész után elmondhatjuk: ez egy fasza film. Remélem nem lesz harmadik. Így vagyunk jól, legközelebb pisilő nőt leginkább szexfilmben akarok látni, akit nem fúróval nyársalnak fel…:)

Megérdemli a 10/8-at a két film. De csak együtt a kettő.

Kísértő félelem - Haunted Echoes (2008)

Az új házba költözés mindig kellemetlen, ám a horrorfilmekben ez még szörnyűségekkel is jár. A teljesség igénye nélkül megemlíthetnénk a Poltergeist, Amityville, Kedvencek temetője, Hellraiser és satöbbi mozikat. Én aztán tudom milyen a költözködés, az utóbbi három évben már négyszer tettem ezt, de szerencsére sehol nem lakoztak szellemek, és a hátsó udvarban sem volt állattemető… Viszont laktam egy ideig anyósoméknál is… Na az felér ezekkel…
De lássuk a medvét:
Harry-Bromley Davenport már letett valamit az asztalra. Talán van itt közöttünk, aki emlékszik a nagyszerű Xtro-sorozatra, amelynek második része sajnos rohadt nagy Alien-epigon volt, de az első és a harmadik fenomenális.
Úgyhogy a rendező egészen rendben van, bár ez nem az a sci-fi-horror téma, mint az Xtro, azért nagy titokban reménykedtem, hogy ez is valami kurva jó kis film lesz. Bár a téma kísértetes, amely mint tudjuk, nekem a könyökömön jön ki, és amelyet sajnos manapság folyamatosan erőltetnek háliwúdban, a köcsög ázsiai-filmek mintájára (

-->azért vannak kivételek…), de volt már jó ebben a zsánerben is, mondjuk a „Hetedik érzék”. Kissé unalmas, hogy mostanság nem tud az ember leülni reménykedések, vagy előítéletek nélkül egy film elé, de sajnos már csak ilyenek vagyunk, aztán vagy seggreesünk, vagy kellemes meglepetés ér bennünket. A „Haunted Echoes” valahogy egyik kategóriába sem esik nálam. De lássuk a sztorit:

Laura és Guy elveszíti gyermekét – méghozzá borzalmas körülmények között: kislányukat megerőszakolták, és meggyilkolták. (Szomorú aktualitás…) Csak tíz nap elteltével lelik meg holttestét. Gyilkosa állítólag egy fiatalember volt, aki azonban felkötötte magát a cellájában, így aztán sosem derült ki, hogy valóban ő tette-e. A házaspár összetörik, és szabadulni akarván emlékeitől új házba költözik.

Már az első napokban különös események borzolják a kedélyeket, főként Laura – ét, mivelhogy férjeura állandó éjszakás műszakban tolja a sürgősségin a kórházban, mint doki. Minden jel arra mutat: a házban van egy plusz lakó, aki nőnemű és légnemű is egyben. Természetesen Guy nem hisz feleségének, amely felszínre hozza a mélyről fakadó érzéseket is, egymás hibáztatását is lányuk haláláért. A nő éppen ezért egy heves veszekedés után fogja magát, és húgához költözik. Guy pedig, ahogy az kell, rájön, hogy itt tényleg gáz van, és bocsánatkérések közepette visszahívja nejét, majd együtt mennek el egy médiumhoz, hogy meggyilkolt lányukkal, Kimberley-vel társaloghassanak. Itt aztán némi instrukciót kapnak az igazi gyilkos kilétére, no meg kérést, hogy feltétlenül nyírják ki azt. (Sajnos a magyar szinkron ezt értelmezhetetlenné tette, hiszen a személynévnek, amelynek angolul jelentése van, magyarra fordítva semmi köze a killer nevéhez…) Laura ennek kissé megszállottja lesz, amikor rájönnek, hogy ki a tettes, folyton a megöléséről beszél, hogy nehogy az még elkövessen némi pedo-gyilkot, amelynek lehetőségére a szellem felhívta figyelmüket, majd beszerez egy pisztolyt is. A bűnös eközben megtudja, hogy gyanakodnak rá, ezért megöli a saját anyját, haha, ezt nem értitek, de nem magyarázom el. A kísértet meg olyan szemét, hogy megsüt egy macskát a mikróban, de lehet, hogy csak éhes, ijesztget, félelmet kelt, kirekeszt, ja, ez nem az, úgyhogy ideje bosszút állni, csak hogy nyugi legyen.

Persze nem eszik olyan forrón a macskát (haha), a végén természetesen meglepetés is ér bennünket.

Ennyi dióhéjban.

A klisés történet ellenére engem szórakoztatott. Van benne valami egyéni, a témához illően szomorkás, még a gyilkosságok alatt sem a felfokozó zene, hanem elégikus hegedűszó az aláfestés. A kísértetes pillanatok egy kissé gagyira sikeredtek, de azt leszarom, csak úgy megemlítettem. A cselekmény nem unalmas, bár korántsem rágod folyton a körmödet közben, azért néha van feszültség is.

Ami kurvára idegesítő, hogy azt a szájba vert kamerát szinte egy pillanatra sem hagyják nyugodni. Folyton megy a szereplők után, mozog, néha még imbolyog, és himbálják is, hogy ez mire jó, fogalmam sincs, esetlegesen így akartak sajátos ízt adni az egésznek.

Pedig, ami speciális ízt ad neki, az a nő. Sean Young, a főszereplő, Laura szerepében. Kéremszépen egy igazi

-->MILF. Komolyan. A most 49 éves hölgy anno még a Szárnyas fejvadász oldalán virított fiatal androidnőként, ám akkoriban korántsem sugárzott belőle az, ami most. Vagy csak perverz vagyok… Sőt, biztos… A többi szereplő hozza a formát, semmi extra.

Ahogy elnézem, több helyen is lehúzták ezt a mozit, de az olyanok véleménye nem igazán számít, akik leginkább a "kingkonggodzillajurassicparkfüggetlenségnapja" féle filmekre izgulnak, mindegy, csak sztárok legyenek, sokba kerüljön és látványos legyen, vagy megatánc... Nekem bejött, nem nagy durranás, de nézhető. Na és persze Sean Young..:)

Szóval közepes fölé: 10/6

(Utóirat: Hm, nem akarok ebből rendszert csinálni, de be kellett raknom egy képet a főszereplőnőről. Nem bírtam megállni, no meg elfér. Úgyhogy lehet, hogy mégis rendszert csinálok belőle...:))

A halál után - Unrest (2006)

Bizony, veszélyes az ősi isteneket, démonokat, szellemeket és egyéb természetfeletti entitásokat zargatni, baszogatni. Erről minden horrorkedvelő megbizonyosodhatott már több ezredszer, lévén fő zsánere a filmművészet eme szegmensének ez a téma… Bolygatnak idegen tojásokat, veszélyes könyveket, ősi csontokat, sírokat, halottakat és a franc se tudná még felsorolni, mi minden támadhat az egyszerű emberre, ha éppen egy horrorfilm szereplője.

Az alapséma tehát megvan, húzzunk rá valami egyszerű sztorit, hullákkal, gyilkosságokkal, több-kevesebb feszültséggel. A 2006-ben USA-ban megrendezett After Dark Horrorfesztivál egyik szereplője volt a 8 közül ez a film. Független alkotás, ez speciel segít feldolgozni a néha valóban amatőr hangulatot, és az egészből sugárzó „olcsóságot”. Hogy a felvételek szándékosan olyan kezdetlegesek, mint amilyenek, vagy az alacsony költségvetés nem engedett meg jobb kamerát, azt nem tudom.

Alison, medikustársaival némi hidegsebészkedést végeznek, azaz boncoláson vesznek részt. A holttestek külföldről kerülnek a tanulók elé gyakorlatra, így semmit sem lehet tudni eredetükről. Így van ez azzal a női tetemmel is, amely randán össze van vagdosva (a jó fantáziájú ifjak rögvest szado-mazora gondolnak, naná, én sem tenném másként...), és rögvest ájulásra készteti Alisont. No persze, tudjuk meg később, nem a látványával, hanem a leányzó egyszerre csak megérzett valamilyen „jelenlétet”, szellemet. A marhára ateista hölgy rögvest elkezd hinni a szellemekben, és szinte megszállottan (állásával játszva) nyomozni kezd a nő ügyében… Ki volt, honnan hozták, és mi történik vajon? Mert történik ez-az. Társa kedvese meghal, egyszerre csak elvérzik egy bonctermi látogatás után, és sorra hullnak mindazok, akik kapcsolatba kerülnek a testtel. Főszereplőnknek egyre sürgősebb kideríteni, mi is a stájsz, mert már a fickója is alig ússza meg élve a kísértettel való találkozást.
Végül, nagy nehezen sikerül összeszedni a hihetetlen történetet: a hulla egy régésznőé, akit Dél-Amerikából szállítottak a kórbonctanra, ám halála előtt már kurvaként kereste a betevőt… (Hehe, mindenféle perverzióra hajlandó volt!!!). Állítása szerint feltárt egy azték tömegsírt, amelyben 50ezer feláldozott testet talált… Aztán megőrült, és mielőtt egy diliházban megölte magát, ócska ribanc lett, aki megaláztatta magát mindenkivel… (Én mé’ nem találkozok ilyenekkel???)

Szóval megháborgatott termékenységisten szállta meg a testét, hogy kibasszon vele. A feladat pedig adott Alisonnak: rendbe kell tennie a dolgokat, mielőtt ő is megszívja.

Hát ennyi. Leírva nem is hangzik rosszul, de azért ne kezdjünk ünnepelni egy újabb 10-ből 10-est.

Mint fentebb már említettem, a megvalósítás elég pocsék, ha ezzel a sivár hullaházak légkörét akarták így bemutatni, az oké, de vajon miért bujkált bennem folyton valami olyan érzés, mintha egy 80-as évekbeli filmet néznék? Néha unalomba fullad, előfordult, hogy elkalandozott a figyelmem közben, és úgy rángattam vissza magam a filmhez. Márpedig ez egy horrornál elég nagy hiba. A történet maga tucat, ilyet bármikor kiizzad magából bárki, ha felkérik rá. Engem miért nem???

Pozitívum, hogy az effektek nagyon jók lettek. Nehéz is lett volna elcseszni, ugyanis valóban hullaházban forgattak, és valódi holttesteket használtak a filmben. Néha kimondottan olyan, mintha egy oktatófilmet néznénk a boncolásról. Esetenként elundorított, amikor szereplőink hullakádban kotorásztak, az tényleg randa volt, főként, amikor még alá is merültek a lében… A szereplők hozzák az amatőrfilmesnél alig jobb szintet, a két főszereplő filmsorozatokban remekelt eddig nagyrészt, és gyanítom, nem is kapnak soha Oscar-díjat. (Bár a csaj kapott egy „Horror-díjat” a fesztiválon, biztosan azért, mert kellett valakinek adni, no meg elég kellemes a külseje, én is díjaznám…)

Összehordtam itt pozitívumot, negatívumot egyaránt, kérdezhetnétek, mi a retket is akarok mondani tulajdonképpen? Csak annyit, hogy azért nézd meg, még mindig jobb, mint néhány mainstream mozi. Speciel a Max Payne helyett inkább ezt ajánlom. Egyszer érdemes leülni vagy heveredni egy üres délutánon elé, és végignézni.
Utóírat: égető kérdés, mi a faszt kerestek az aztékok Brazíliában? Tudtommal bőven a Mexikói-félszigeten tengették életüket.

10/5

Elfeledett cikk

A video-korszak nagyszerű idejében 1992-ben íródott eme cikk, egy filmes magazinban, a horrorfilmekről. Sajnos maga a lap nincs már meg, csak a kivágott cikk, amelyet beszkenneltem, ezért a forrásmegjelölés, és a cikk írója hiányzik. Ezért elnézést kérek... De úgy éreztem, meg kell menteni az utókornak ezt az írományt - annak ellenére, hogy néhol nem értek vele egyet. És persze, mivel már 16 éves (Te Jó Isten, de öregek vagyunk már!) ezért természetes, hogy néhány régi filmet újként említ, és bizonyos sorozatokkal le van maradva. Tehát, a cikk:

A Vámpírok Velencében filmben elbeszélnek egy történetet, mely szerint Nosferatu először 1786-ban bukkant fel az olasz városban, rettenetes tragédiát okozva az oda települt erdélyi családban. A leszármazottak azóta is rettegnek visszatérésétől, hiszen: „egy halhatatlan számára nem létezik idő." Az alkotók ebben a történetben is sikerrel teremtik meg a távlatot, a hagyományt. Ugyanis a rémtörténetek eredete valóban a 18. századra nyúlik vissza.

A kút és az inga

1765-ből származik az első rémregény, az angol Horace Walpole Az otrantői várkastély című könyve. Walpole a klasszicizmus korában élt, de stíluseszménye a középkori gótikus művészet volt. Ő maga is építtetett neogótikus várat, a híres Strawberry Hill-i kastélyt. Rémregényével, mely természetesen egy középkori várban játszódik, új műfajt teremtett, az úgynevezett gótikus regényt. Kísértetek, szellemek, szörnyű kínzókamrák és tömlöcök adják e különös regénynek sajátos hangulatát. A későbbiekben az amerikai E. A. Poe elevenítette fel Walpole irodalmi örökségét. A kút és az inga (The Pit And The Pendelum) című elbeszélése például az inkvizíció börtönének szörnyűségeit írja le, amely démonikus hatásában talán még túl is szárnyalja a gótikus angol környezetet. Az ő elbeszélését dolgozta fel Roger Corman egyik idehaza is forgalmazott horrorfilmjében. Corman igyekezett az összes fontos hagyományt ötvözni fordulatos alkotásában. A színhely egy Spanyolországba helyezett Walpole-féle várkastély, melynek föld alatti kínzókamrájában a vár egyik gazdája a saját feleségét is halálra kínozta. A gyilkos eszközök: a szinte feneketlen kút és a lekötözött áldozat felett lengő s gyorsan ereszkedő borotvaéles inga mind Poe találmánya. Corman azonban nem puszta feldolgozással akart előállni. Csak a kulisszákat kölcsönözte a klasszikusoktól. Tulajdonképpen hitchcocki jellegű krimit rendezett, horrorbetétekkel. A kísértethistóriának induló történet ugyanis egy ponton nem is akármilyen krimibe vált át, s a jó forgatókönyvnek köszönhetően mindez nem válik a film kárára.

Amerikai rémregény

Horace Walpole sajátos angol műfajjá tette kétszász évvel ezelőtt a gótikus regényt. Az utóbbi évtizedek egyik legsikerültebb rémfilmjének eredeti címe: American Gothic (Amerikai rémregény) világosan jelzi a hagyományhoz való kettős viszonyulást: egyfelől a Walpole-tradíció folytatása, másrészt elszakadás is mindettől. John Hough igazi amerikai filmet forgatott mai szereplőkkel, akik váratlanul „gótikus" környezetben találják magukat.
A filmnek számos erénye van. Hough láthatóan úgy határozott, mindent a rendezésre, az operatőri munkára és a forgatókönyvre bíz. Az egy Rod Steiger kivételével nem szerepeltet nagynevű színészeket. Produkál viszont (modern hajótörést (hidroplánnal) egy szörnyetegektől lakott szigeten, melynek közepén erdei lak áll, a borzalmak tanyája. Hough filmje ismét fényes bizonyíték arra, hogy a szörnyetegek akkor a legiszonyatosabbak, amikor emberi arcuk van. Az ő rémei hús-vér emberek, csak éppen degenerált gyilkosok, akik játszadozva, nevetve, néha duzzogva pusztítják el a peches oda tévedteket. A szülők itt erkölcsös, mélyen vallásos öregembereknek látszanak; a csemeték -mind a hárman úgy negyven és ötven között - óriáscsecsemők. A fiúk néha megerőszakolják testvérkéjüket, s a gáláns kaland eredménye, egy pólyás a filmen is megjelenik. Elszenesedett hulláját bölcsőben őrzik, bepelenkázzák, etetik-itatják, ahogy az jobb családokban szokás. De jaj annak, aki kineveti őket ezért. Valóban ördögi ötlet egy horrorfilmet arra építeni, hogy őrültek szabják meg, mi a rend. Hough mester persze nem éri be ennyivel. A filmet remek poénnal zárja. Egyetlen menekülési lehetőséget engedélyez az óriáscsecsemők életben maradt áldozatának: az őrültek világával való maradéktalan azonosulást. A film utolsó kockái ugyan lehetőséget adna a folytatásra, de valószínűleg a film második része már nem ér(het)né el az első színvonalát. Mint ahogy Herzog Nosferatu-ja is csupán jelzi az utolsó képsorral: eddig tartott a történet, most valami más kezdődik, részben új szereplőkkel, de az események kísértetiesen emlékeztetni fognak az eddig látottakra. Tehát fölösleges a további elbeszélés. (Polanski Macbeth-je ugyanezt sugallja, s így még kilátástalanabb a híres történet zárása, mint az eredeti Shakespeare-drámában.)
Az American Gothic nézése közben néha olyan érzésünk támad, hogy a rendező sokat tanult a szürrealista művészek fekete humorától. Ez a film nem egyszerűen félelmetes, hanem groteszk, ami sajnos igen ritka erény egy mai rémfilmben. Talán csak Tobe Hooper két részből álló filmje hasonlítható hozzá ebben az értelemben, A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre). Ebben az alkotásban is egy igen furcsa családdal ismerkedhetünk meg. Egyikük, Leatherface arcán - mint neve is mutatja - emberi bőrből készült álarc feszül. De a család többi tagja is hasonlóan vonzó egyéniség. Csupa kannibál, s különösen a vérengző nagypapa bájos figura. Hooper egyébként termékeny horrorrendező, az ő nevéhez fűződik a Poltergeist, a Funhouse, illetve az Invaders From Mars is. Ez az utóbbi 1986-os produkció egyben átvezet minket a rémfilm újabb területére.

A sci-fi határain

Egy tematikus osztályozásra épülő horrorfilm-történeti kézikönyvben nyilván önálló fejezetet kapnának a sci-fi és a horror határán álló alkotások. E rövid áttekintésnek is ki kell térnie rájuk néhány mondatban.
Az e tárgykörbe tartozó munkák természetesen többnyire az űrben játszódnak, és alapötletük az, hogy a hősöknek meg kell küzdeniük az ismeretlen világ szörnyeivel. Izgalmas téma, s mint azt az 1979-es A nyolcadik utas a halál (Alien) bizonyítja, emlékezetes rémfilm is készíthető belőle. Ridley Scott rendező a kiváló filmzeneíróval, Jerry Goldsmith-szel az oldalán egy ismeretlen bolygóra küldi szereplőit, hogy ott szembetalálják magukat az Abszolút Anyaggal, melyet, mint Wagner zenedrámájában a sárkányt, álmából ébresztik a friss jövevények, s ezzel kezdetét veszi a borzalmas hazautazás, immár az Idegennel kényszerűen megosztott zárt térben Íme, egy újabb helyszín: az űr. Benne halad a korántsem szokványos, szupermodern, inkább (ragacs, rozsdás, űrhajó, melyet lehetetlen élve elhagyni. Micsoda kiszolgáltatottság! De Scott profi alkotásának helyszíne nem csaphat be minket. Mert az otthon felé úszó űrhajóban éppoly reménytelen és örök az áldozatok magánya, mint egy világvégi szigeten az őrültek között vagy egy kísértetjárta házban, az élő holtaktól körülvéve. A színhely változtatható; a szorongás nem. És az Alien képsorait nézve szorong az ember. S bizonyára nem azt a jelenetet érzi a legsokkolóbbnak, amelyben az Idegen mintegy újjászületik az egyik asztronauta melléből, hogy aztán az űrhajó hűtőrendszerében közlekedve (akár valami nagyvárosi metró) időnként újabb áldozatot szedjen, hanem azokat a képeket, melyek e borzalmas összezártság légkörét próbálják érzékeltetni. Az újjászülető szörny láttán a néző hátrahőköl székében: halálra ijesztették. De mégse ez a legszörnyűbb, hanem az, amikor hosszú másodperceken keresztül fél, tiszta szívből retteg, néha már annyira, hogy az alsóneműjéből csavarni lehet a vizet. De hát ez nem is baj, hiszen a legtöbben nyilván félni ültek be a moziba. És akiknek nem volt elég egy játékfilmnyi rettegés, azok kivárták a film második, majd harmadik részét, s nem is csalódtak: a szorongás menetrendszerűen érkezett.(A bolygó neve: Halál; A végső megoldás - Halál 3.).
Akárcsak a trilógiához cselekményben-tartalomban igen hasonló A dolog (The Thing) című John Carpenter-produkció nézése közben. (Itt az Antarktiszról nem lehet menekülni, s szintén egy „talált" lény a rettegés forrása.) A zene ebben a filmben is jelentős szerephez jut (Ennio Morricone), hiszen Carpenter, aki az A rémület éjszakája magyar címet kapott Halloweennel vagy A köddel (The Fog) már százezreket szögezett a moziszékhez, pontosan tudja, hogy a sokkoló kép hatását megsokszorozza a sejtelmes zenei aláfestés.

Freddy Krueger az Elm utcában

Végül szólni kell még napjaink talán legsikeresebb horrorfilmjéről, a Rémálom az Elm utcában-ról (Nightmare on Elm Street). Wes Craven produkciójában jelent meg ugyanis a 80-as, 90-es évek mumus-jelképe, Freddy Krueger - nem kevesebb, mint hat(!) részen át. Ő a bosszúálló rémek kategóriájába tartozik, aki egyes szülőkön tölti ki gyűlöletét, amiért valaha önbíráskodtak felette, és élve megégették. Gyerekeik álmában bukkan fel, s amit ott művel velük, az a valóságba is automatikusan áthelyeződik. Már a külsejének is legendája van: a mumus többé nem fekete köpenyes, szarvas-patás, hosszú farkú krampusz, hanem kalapos, csíkos pulóveres, kesztyűs gyilkos. Az arca sűrűn barázdált, égési sérüléseiből származó hegek borítják. Ujjain pedig karomszerű késeket visel, melyeket főleg vágásra használ (torok, kéz, láb, ami jön); vágás előtt pedig vészjóslóan csikorgatja a fémeket. Nem kellemes látvány, valóban. Krueger bázisa éppoly ijesztő, mint A nyolcadik utas... rozsdás láncokkal teli raktárhelyiségei: itt csövekkel, gőzzel, csöpögő vízzel sokkoló

pincerendszerről van szó, amely olyan, mint valami labirintus, Krueger pedig a Minotaurusz benne. Már a film elején világos: olyasvalami zajlik majd a szemünk előtt, ami a rémálom és az ahhoz hasonló valóság között található. Ez a határhelyzet pedig a hősök szempontjából mindennél rosszabb: olyan állapotot jelent, melyből nincs ébredés. Ismerősnek hat ez az ötlet is: a magyar nézőnek különösen, hiszen Babits- részben az akkoriban divatossá váló pszichoanalízis hatására - efféle elgondolásra építette A gályakalifa című regényét.
Wes Craven rémálmának indítása sokat ígérő.
Az utóbbi évtizedek egyik legjobb horrorműve is alakulhatott volna belőle, ám néhány perc után az az érzésünk, hogy a túlzások, a képtelenségek lerontják a kezdés izgalmát. A néző egykedvűvé válik a sok vér láttán, s azt latolgatja, vajon az alkotó mindezt komolyan gondolta, vagy pedig a történettel egyben horrorparódiát is vászonra vitt? És a film első része után újabb csalódást jelent a második, harmadik stb. folytatás, mely technikai trükkökkel próbálja lekötni figyelmünket ahelyett, hogy vérbeli thrillerhelyzeteket teremtene.
Sajnos hasonló a helyzet mindegyik sokrészes horror-szenzációval: a Péntek 13 éppúgy unalomba fullad, mint G. A. Romero zombe-trilógiája (Night of the Living Dead, Dawn of the Dead és Day of the Dead), illetve a már említett Halloween sorozat. E végeérhetetlen vér-, agyvelő- és kifordultbél-áradatok legfeljebb undorítanak, de nem szórakoztatnak. Jó ötlet, ügyes technikai megoldás, profi kamerahasználat mindegyikben akad, de az egész teljesítmény az áramot se éri meg, amit a tévé és a képmagnó fogyaszt. Az előbbiekéhez hasonló szellemes elgondolásból indul ki a magyar tékákba frissen érkezett 976 - a Sátán hívószáma (976 - Evil) című film is (rendezője nem más, mint Robert Englund, Freddy Krueger megszemélyesítője!); a befejezés azonban a szokásos „nagyotmutatások" halmaza. Kár. Englund egyébként Hoax (= rossz vicc, beugratás) nevű hősével a magáéhoz hasonló késszerű körmöket viseltet. Ennél azért több újdonságot vártunk tőle. A mese - az elsőrangú telefonálás-őtleten kívül - meglehetősen lapos, nem is igazi horrorfilm, legfeljebb hoax, azaz rossz vicc.
A rémfilmek csillaga nincs leáldozóban. Minden generáció igényli a rémületet a mozikban, s most már otthon is, az egyre terjedő videózás korában. A magyar tékák kínálata igeretesen gazdag, ha nem is mindig tükrözi e sorok írójának ízlését. A jövőben minden bizonnyal még szélesebb választék áll majd a közönség rendelkezésére. Különösen, ha újabb és újabb ilyen témájú filmek születnek. A műfaj rajongóinak pedig külön öröm, ha e tárgykörben a filmművészek nagyjai is jegyeznek alkotásokat, mint például Francis Ford Coppola, aki nemrégiben készítette el a nálunk is bemutatásra váró Drakula-fllmjét.

Holtak napja 2008 - Day Of The Dead (2008)

Azt vettem észre, vége a lassú-zombis kornak. Vége annak az ötletnek, hogy ha valaki elég hülye, meg bénázik, csak akkor kapják el a zombik. Az újkori élőhalott csúnyább, sőt gyors , mint állat. Nincs kegyelem! Ezek elöl nem lehet elfutni. Nekem pedig a hideg futkos a hátamon.

Hááááát, nagyon szerettem volna így kezdeni ezt a kritikát… de nem fog menni.

Az ötlethiány mostanában nagyon-nagy úr, viszont a tettvágy annál nagyobb. Ez vezethette azokat a kezeket is, akik leporoltak egy régi klasszikust. Bizony ez egy remake. Méghozzá az 1985-ös Holtak napja újra-zanzásítása. Amikor megtudtam, hogy ez a film, arról ábrándoztam, mekkora feeling lesz majd ülni a moziban és teli pofával vigyorogni, hogy majd mekkora Istencsászár lesz. Nem lett. Az lehetett a baj, hogy a 2004-es "Holtak hajnala" újrája lebegett a szemeim előtt, mint mérce, mert azt nagyon kafa lett és azt jó lett volna most überelni.

Mélyvíz.
Coloradóban járunk. A katonaság ,,gyakorlat” címén körbevesz egy kisvárost Pontosabban egy kellemes kis koszfészket (ahogy az egyik szereplő említi). Már itt megjelennek az első gyanús jelek. Mint mondottam, a katonák bekerítették a várost. A történet több szálon fut, de senki ne gondoljon gájriccsis fordulatokra. Hiba lenne bármiféle karakterfejlődést vagy jellemábrázolást keresni.

Na, az egyik katonatiszt-hölgy történetesen ide vezetheti vissza az eredetét és anyukája is fura tüneteket produkál, mint a kórházba érve sokan mások.(a jelek gyengeség, magas láz, orrvérzés meg üveges szemek és már itt is a zombi fázis). Ezek után már túl sok lesz a gyanús jel. Ráadásul egy zombi-támadás következményeként elillan az áram és beáll a jótékony setétség. Ennél a pontnál leszakad egy-két testrész, apuci megharapja anyucit, ja meg persze a kórházban elszabadul a pokol. Látni lehet sok vért, gusztustalanságot, meg egy-két nevetséges digitális trükköt. Először csak szánalmat éreztem, utána nagy nehezen túltettem magam a kezdeti megrázkódtatáson és csak nevettem. Nem hittem el, hogy ennyire béna lett ez a film. Reméltem, vagyis abban bíztam, hogy a humorérzékem még sincs annyira kifejlődve. Tévedtem!
Meglepő módon a zombi kórt itt egy új és eredeti ötlet szolgáltatja. Influenza kérem szépen, ami egy titkos katonai kísérlet eredménye. Váááá mekkora ötlet mi?

Amikor az egyik túlélőt megharapják akkor a sebre öblítőt öntenek, mondván-az öblítő majdnem mindent megöl. Mekkora egy béna duma. Hehe. A túlélő csoportok egyikében négy főből kettő katona, gondolom itt a "mire katona leszel elmúlik" szöveg nem jön be. Hoppá, el is felejtettem, az eredetiben volt egy zombi. A neve Csöpp. Képes volt, bocs, tudta mire való a borotva meg a telefon. Szóval ezt az ötletet itt is felhasználták. Azzal a különbséggel, hogy a zombivá átlényegült katona szerelem-féleséget táplál az egyik hölgyike iránt. Asszem, ennyi. Ja, ha erőteljesebben rászólnak akkor pityergésre áll a szája az anyámasszony katonájának. Eh.
A történet lényegében a kórházban meg környékén játszódik, a vége fele pedig egy használaton kívüli Nike-gyárban, mert a nyomok ide vezetnek. Itt lesz egy logikát meghazudtoló poén, s már vége is a filmnek.

Sok jelenet fel van gyorsítva és az amúgy is darabosan mozgó zombik ettől még nevetségesebben mozognak. Ezt látni kell!
Az első átváltozott pillanattól kezdve minden élőhalottnak bőrhiányos az arca. Rájöttem arra is, hogy a zombik szeretnek nekitapadni az üvegnek, hogy ott még jobban eltorzult arccal bámuljanak.

Ja, ezek a zombik tudnak a falon mászni (pókember zombik), meg rohadtul idegesíteni engem. Régen láttam ekkora szar filmet, pedig én zombi függő vagyok. Legalább az egész filmet viccesre csinálták volna, habár, úgy lehet, hogy nem visítottam volna végig ezt a remeket. Hehe. Ezek véresen komolyan gondoltak minden percet. Sajna ettől a ténytől lesz szánalmas a film.
Újabb bőrlenyúzás. Senki ne vegye meg!! Sőt bojkottálni kellene ezt a fosch-t.
Vagy, ha más címet adtak volna ennek a csodának, mert a régihez semmi köze az hotzihher.
Ha az nem kapocs, hogy itt is van egy beidomított katona, meg, meg ….. ja meg az, hogy itt is vannak katonák. Ennyi!!! 10/2

A két nővér - Tale Of Two Sisters (2003)

Aki ismer, az tudja: nem igazán vagyok oda az ázsiai-filmekért. Kivéve talán a régi jó kung-fu-s karatékás mozik azok, amiket kedvelek (szigorúan csak a 90-es évek előttről!). A szamurájfilmek nekem unalmasak, a horrorjaik pedig pont a számomra érdektelen kísértettörténetek, a dögunalmas fehér arcú halott kislyánnyal. Más kultúrkör, európai embertől távol álló gondolatok és félelmek. Ami igazán felháborít egyébként, hogy az ázsiai pornófilmekben a női nemi szerveket kikockázzák, hogy ne lehessen látni. Most következik az előítéletem: meg vagyok győződve arról, hogy azok, akik odavannak az ázsiai-filmművészetért, nos, nagy részük lófaszt sem ért belőle, ugyanúgy, ahogyan én sem, csak kurvára azt hiszik, hogy olyan marhára menő dolog, és elvont, meg olyan különleges lesz ettől valaki, ha rajong érte. Nos, hülyegyerekek: hiába zselézitek úgy a hajatokat, mint Son Gokou, meg igyekeztek hímnős buziknak kinézni, mint a mangák szereplői: soha nem fogtok fel semmit az egészből, és a büdös életben nem lesztek japánok. Passz. Ez van. Mint ahogyan a rap kedvelők sem lehetnek soha niggerek, bármennyire törik magukat.

De elég az okító sorokból, ideje rátérni a „Tale Of Two Sisters” című dél-koreai műre. Fentebbi soraimat pedig bőven vehetjük úgy, hogy nem indult nálam különösebb fórral. Ám kíváncsiságomat felkorbácsolta a sok pozitív kritika, ezért a szokásos előítéleteimet is félrehajítottam, miközben behelyeztem a meghajtóba a szigorúan Amerikából postai úton megrendelt filmet (hehe).

A történetet kissé nehéz vázolni, mivel elég komplikált. A film végéig az ember csak ül, és imádkozik magában: ugye a végén megértem, miről is szól ez az egész? Na tehát:

Soo-mi és testvére Soo-yeon, visszatérnek családi házukba betegeskedésük után, tutyimutyi (vagy inkább fásult?) apjukhoz, és mostohaanyjukhoz. A két leány nincs különösebben oda a mű-mutterért, ami eléggé szembeötlő, és ezt persze gonosz mostohaként meg is hálálja az. Soo-mi nagyon szereti a húgát, és igyekszik megvédeni meghalt anyjuk helyettesének rosszindulatától őt. Furcsa dolgok kezdődnek a házban (természetesen kötelező kísértet), mivel ugye elméletileg ez egy horrorszerűség… Az indulatok is forrósodnak, mostohaanyjuk egyre durvább a kisebbik lánnyal, különös dolgok esnek meg, zavarba ejtően érthetetlen események (mármint nekünk).

Egyszerűen nem tudok többet mondani. Mondtam, hogy piszok nehéz összefoglalni, úgyhogy azt javaslom, lehetőleg józanon nézzétek meg, mert erősen igénybe veszi az agytekervényeket… Egyenesen a végkifejletig, amely lesújt ránk, és mindent megmagyaráz. Azért írom, hogy lesújt, mert valóban azt teszi: elborzaszt, elszomorít.

Az elejétől a végéig nyomasztó atmoszféra lengi be az egészet. Szomorúság és melankólia, miközben az ember el is felejti, hogy ez elméletileg egy horror-film.

A képek gyönyörűek, a színek, a természet, mind festői. Hihetetlen számomra is, hogy én, aki leginkább a véres-félelmetes filmekért vagyok oda, lazán végig tudtam nézni ezt az alkotást. Mert igen, ez egy alkotás, egy nagyon szép filmművészeti esemény. Csendesen folydogál, néha szinte eseménytelenül, de tökéletes karakterábrázolásokat rajzolnak a különös ház szépen fényképezett szobáiba. A zene alatta tökéletesen passzol a fojtó légkörhöz, a vége pedig egyszerűen, mint már említettem, megrendítő. Ezt a filmet látni kell. Ez egy fantasztikusan jól elkészített dráma, komolyan, csak dicsérni tudom. Igaz, hogy lassan építkezik, de még az unalmasnak tűnő pillanatok is lefoglalják az embert. Érdekes, sokkoló, és szerintem nem horror. Egy komor tragédia, egy művészi dráma. Hatással van az emberre, még jóval a megtekintése után is. Nagyon ajánlom mindenkinek, és sajnálom, hogy nem néztem meg ezt a remekművet eddig, holott évek óta áll a polcomon. Úgyhogy: néha érdemes ázsiai filmet is nézni… Kezdd ezzel!

Zseniális. Minden további nélkül 10/10!
Ajánlatos ezt a videót megnézni, ha reális képet akartok alkotni a filmről, mivel az előzetesei leginkább a horrorisztikus részeket emelik ki, holott ez több annál.