Color Out of Space (2019)

 Úgy érzem szép pályaívet írok le azzal, hogy boncasztalra helyezem eme filmnek a korpuszát, és szikével a kezemben afféle hagyományőrzésként nekiállok nyesegetni és mérlegre helyezni darabonként. Persze szavaim csak akkor válnak érthetővé, amint jelzem: Lovecraft: Szín az űrből című alkotását nem először forgatták filmszalagra, hanem valószínűleg a horror mesterének ez a legtöbbet mozgóképre vitt műve. Mondom, csak "valószínűleg", mert olyan mélyen jelenlegi lázas állapotomban nincs kedvem kotorászni, ráadásul tényleg csak afféle horgonyokat keresek mondanivalómhoz. Hogy nekem miért is tradicionális lépés hozzányúlni a történethez, azt pedig jelzi, hogy előző verzióit szerénységem méltatta (vagy éppen lehúzta) a méltán népszerű Azilum lovecrafti magazin hasábjain. Lásd a 2016-os 2. számban, ahol az olasz "Colour From The Dark" 2008-as (eleddig a legjobban sikerült) változata után még szétcincáltam a 3. számban a "The Curse" (1987) néven futó amerikai és európai koprodukcióban kissé gyermeteg tálalását, majd nem nyugodva még előkotortam a 4.-ben a német "Die Farbe" (2010) kissé művésziesen világra hozott gyermekét. (Szerezd be mind! Bár kurva ritkaság - Ez itt a reklám helye.) A sornak csak számomra van vége, hiszen a legelső munka az 1965-ös "Die, Monster, Die!" volt, amelyet még nem volt szerencsém megtekinteni. Immáron aláfalaztam jó kőműves módjára jelenlegi alanyunkhoz. Mellékesen még azért vakolatként odacsapnám: minden kritikám mellé elolvastam összehasonlításképpen az eredeti novellát újra és újra. Nem azért, mert fogyatékos vagyok, hanem egyszerűen pontos akartam lenni. Howard Phillips Lovecraft ugyanis maga a horror istene, a trónon ő űl, bár Poe hatásos gótikus rémségeket teremtett, de a modern borzalmak minden fundamentumát az életében szinte alig megbecsült providence-i úriember produkálta. Ez nem vitatéma, maximum olyanok körében, akik húzódoznak mindezt a politikai korrektség nevezetű buziság által szaporodók körében elismerni, hiszen kedvelt írónkhoz nehéz hozzáállniuk, lévén igazi rasszista volt a korszellemnek megfelelően. Ezt meg nagyon nehéz feldolgozniuk a szerencsétleneknek, ezért arccal és farral is nekifutnak minden idők legnagyobb és legtehetségesebb alkotójának. Persze nekem minden pillanatban nyeldekelnem és tolerálnom kell Joe Hill és Stephen King írásaiban a néha szovjetpropagandába illő faszságait, mióta megmérgezték saját elméjüket Trump általi gyűlölettel. De lapozzunk, hiszen nem kívánok politikai ankétot tartani, csak azért szeretném súlyba tenni, kiről is beszélünk. És natürlich hozzáteszem: HPL írásai sosem kerültek igazán értő kezekbe, és rettentő nehéz is lenne az általában egyes szám első személyben írt hideg próza művészien borzalmakkal töltött csodáit vászonra vinni. Na jó, azt hiszem ennyi elég, mert köteteket írhatnék a mesterről. 

 Még egy kicsit magamról... :) Tudom, unalmas, azonban meg kell említenem: erős szorongás tört rám, amikor megtudtam: a főszerepben Nicolas Cage lesz, továbbá a "Mandy" című túlértékelt lapátnyi szar producerei igyekeznek hozzányúlni a veretes szerzeményhez. Óvatosságom szerencsére nem gátol meg semmiben, hiszen nem liberális vagyok, hogy tabufák előtt megálljak. Ebben viszont már talán előre látható: nem bántam meg ezt a kissé néha álomszerű, de mégis súlyos rémmesét.
 Gyorsan az összetevőkről: a dél-Afrikai Richard Stanley nevét a műfajban mindenki ismeri, legalábbis illene a "Porforgatag" című hatásos sztori rendezőjeként, netán a kőkorszakban -1990- megszületett "Mark 13" alapján, vagy még a "Dr. Moreau szigete" című alaposan hányatott sorsú mozi direktoraként. Nicolas Cage - et pedig nem kell bemutatnom, szerepeivel elrontott minden filmet, amiben részt vett, szinte, kivéve a "Fegyencjárat" oder Ál/arc-ot. Továbbiakon nem kívánok vitatkozni, legyen elég annyi, hogy mindezek ellenére a "Colour Out Of Space"-ben nyújtott alakítása érett és ízes borként hat.  Most már tényleg ideje a szinopszisnak, tehát felfestem a tudatlanoknak, (immáron sokadjára) a lényeget:
 Adott egy világ végére költözött, némileg diszfunkcionális família. Apu, a daganatos Anyu, a kis cuki Jack, nővérkéje a kisboszorkány tini Lavinia, és a kamasz Benny. Egy lehulló meteor eléggé tönkreteszi mindannyiuk éjszakáját. Egy kötelező néger fiatalember is belelép a mesébe, (haha, Lovecraft mit szólna ehhez, szegény ő és szegény mi...), aki hidrológus, ahogyan annyian az afroamerikaiak közül. A furcsa és büdös égi jövevény alaposan felfordítja a család életét. Az eddig is kissé össze nem illő társaság végképp kezd széthullani. Anyu, addig szeletel répát, míg két ujját is lemetszi (Itt most Szindbád jutott eszembe, bocsánat: „Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”)... Majd Apu is furcsán kezd viselkedni. A meteor beivódott a talajba, a vízbe, mindenbe. A többi feldolgozással ellentétben itt a zöldség-gyümölcs mutáció annyira nincs előtérbe helyezve, inkább maga az emberi vonal, amelyet nem is bánok. Nincs wi-fi (nabazmeg, ez a legdurvább), nincs telefon, egyszerűen a külvilágtól 12 mérföldre el vannak vágva, mígnem Anyu egy borzalmas lilásrózsaszín villámlásban összeolvad a kis Jack-kel. Ez már az őrület és a borzalmak küszöbe, innentől a pokol elszabadul. Bizonytalanság és undor útvesztőjén vezetnek bennünket az űrből érkezett hátborzongató valami emberi lényeken élősködő parazitizmusán át. Őrület, és önátadás képsorai alkotnak elöttünk bizonyosságot az űrből érkezett szín, a felfoghatatlan kozmikus borzalom irányába.
 Nagyon hatásos képsorok mondatják velem, hogy érdemes megnézni. Nem jellemzően jött le nekem a horror. Néha dráma, néha sci-fi, néha rémmese. Nem feltétlenül baj ez. Mint fentebb írtam, álomszerű, képsorai hol édeniek, hol a sötétségbe vezetnek. Nicolas Cage pedig végre kiérdemelte elismerésemet: háttérként, nem előtérben alakít egy nagyon megtört apát. Bár nekem leginkább eme alakításában Willie Tanner, az Alf sorozatban főszereplő apuka ugrott be, már bocs. Hangulatos, bár még mindig adósunk marad azzal a kibaszott kozmikus rettenettel, amit Lovecraft papírra vetett, és amely megkoronázta hírnevét. De jó lépés, és amint hallom több is lesz még, a mester alkotásainak trilógiát szentelnek, amely első totyogásának ez nagyon jó és határozott eseménye. Pozitív csalódás. Tetszik, nem ment el a bazári jumpscare-szemétbe, bár azért a kutyáért kútba mászó kölöknél az elmém ledobta az ékszíjat, ennyire irracionális tettet senki nem hajthat végre... De aszondom: visz mindent. Nem fogsz orvoshoz menni a vérnyomásoddal, de szépen megkomponált, néha kimondottan mesés képekkel manipuláló alkotás, amely azért bőségesen bevisz a rettenet sűrűjébe. Szép és hogymondjam... Családias. Nem unatkozol egy percig sem, mindenképpen érdemes a megtekintésre Nicolas Cage élete szerepében. Zenéje is erősíti a sci-fis elektronikus vonalat, nem horrorisztikus, és nem a feszültségkeltésre megy. Különös hangulata van. Kiemelném még Madeleine Arthur-t Lavinia szerepében, zseniális, brillírozik. Adok neki egy laza 10/8-at. Lovecraft talán végre nem forog a sírjában. Mondom talán.

Bliss (2019)

Túlzás lenne azt állítanom, hogy Joe Begos rendező alkotását bármiféle várakozás előzte volna meg a részemről. Már csak azért sem vetett szét a kíváncsiság harmadik nagyjátékfilmje kapcsán, mert az azt megelőző kettő létezéséről, ahogyan magáról a rendezőről sem tudtam. Ez természetesen kizárólag az én szegénységi bizonyítványom és nem a művész úr minősítése. Mivel ez idáig Begos úr munkássága kulturális érdeklődésem vakfoltjában foglalt helyet a Bliss című film megnézésének egyetlen és pofon egyszerű oka volt, az unalom elűzése. Túl sok előzetes izgalommal ugyanis a film leírása sem töltött el, az azonban tisztán érződött belőle, hogy álmatlan éjszakát nem fog okozni a történet bonyolultságán kattogó elmém. Ezen elképzelésem végül igazolódott, olyannyira, hogy még írni sem könnyű a látottakról. Feltéve, hogy egy bővített mondatnál többet kíván neki szentelni az ember.

A film főszereplője Dezzy (Dora Madison), egy éppen alkotóválsággal küzdő önjelölt, avantgárd művész, aki tetemes összegű előleget vett fel egy megrendelőjétől legújabb festményére, ami természetesen egyben a főműve is lesz. Állítása szerint legalábbis.  Mivel azonban ideje nagy részét a legkülönfélébb drogok elszívásával és hozzá hasonló, meg nem értett művészekkel való piálással tölti a nagy mű az életben nem akar elkészülni. Ráadásul a menedzsere is kirúgja, a fene vesződjön vele a semmiért, a megrendelő pedig követeli a festményét, amire látatlanban kidobott tízezer dollárt. És ha ez nem lenne elég az albérlet árának rendezésére, ami egyben a műterme is, három nap haladékot kap, mielőtt kidobják, mint macskát szarni. Dezzy szénája tehát finoman szólva sem áll jól. Ideje lenne végre elkezdenie festeni is ahelyett, hogy romkocsmákban issza művészre magát minden este. Logikus lépés, hogy kétségbeesésében felkeresi rég nem látott cimboráját segítséget kérve. Segítség alatt természetesen nem egy üveg terpentint vagy egy tubus olajfestéket kell érteni. Teljesen naiv és tévúton jár az, aki ilyesmire gondol. Dezzy sokkal inkább valami jóféle elszívnivalóban reménykedik, amikor megjelenik Hadrian (Graham Skipper) háza előtt. A művészpártoló drogdíler, akinél napközben nyugdíjasok pókereznek a nappali közepén, akkurátusan kipakolja a türelmetlenül toporgó Dezzy elé a gondosan becsomagolt és felcímkézett tasakokat, aki a „Diablo” fantázianevű drogra azonnal le is csap. Ami mondani sem kell Hadrian szerint is a legdurvább cucc a piacon. Olyannyira így van ez, hogy egy kis teszt-szippantás után a művésznő úgy kiüti magát, hogy mire feleszmél a drogos hallucinációkkal tarkított révületből beesteledik és a kártyázó idős urak társasága helyett egy Momentumos kampányzáróra hasonlító buli kellős közepén találja magát Hadrian nappalijában, ahol vagy féltucat romkocsmatöltelék vedeli a piát, szívja a drogot és egymást. Dezzy természetesen vevő az ilyesmire, így ahelyett, hogy hazamenne és végre elkezdene festeni, ott folytatja ahol abbahagyta. Elszív és megiszik mindent, ami az útjába kerül, végül még egy gruppenszexbe is beveszik a teljesen betépett leendő festőzsenit.  

Másnap a műteremben ébredve érthetően nem emlékszik semmire, de örömmel konstatálja, hogy bár annyi drogot elfogyasztott amennyit az Ozora Fesztiválon téblábolók egy hét alatt és úgy szétcsapta magát, mint vihar az ólajtót, öröm az ürömben, hogy a viszontagságokért cserébe végre pingált valamit. Hülyének is megérte, Dezzynek meg pláne. Más kérdés, hogy azt a festészetnek nem nevezhető katyvaszt, amit a Diablonak köszönhetett egy két hetes rajztanfolyam után is megalkothatta volna jóval olcsóbban és kevesebb mellékhatással megúszva. De ez érdekli legkevésbé a minden tekintetben elszállt művésznőt, akit a film hátralevő részében már egyetlen pillanatra sem látunk józanul. Drogos bulikból drogos bulikba csapódik, vagy ha éppen nem, akkor bárokban piálja hulla részegre magát, mindezt természetesen a művészet nevében. A festmény közben szép lassan újabb és újabb értelmetlen ábrával gazdagodik, hála a Diablo okozta révületeknek, amit az idegbeteg módjára rángatott kézikamerás megoldások hivatottak illusztrálni. És, hogy a film ne pusztán egy drogos festő ámokfutásáról szóljon Joe Begos csavar egyet az amúgy végtelenül ostoba és együgyű történeten. De mielőtt az a  bizonyos csavar megtörténik Dezzy egy bárban megismerkedik egy bizonyos Dante nevű úrral, aki azt követően, hogy bemutatkozik („Jó napot, a nevem Dante.”) soha többet nem látható a filmben. Hogy ennek mi értelme volt, azt egyedül Begos úr tudhatja. Dante, Diablo. Talán az irodalomban való jártasságát akarta az író/rendező fitogtatni és valamiféle erőltetett párhuzamot vonni az Isteni színjáték és a filmje között, a fene se tudja. Sok értelme nem volt, de legalább megpróbálta. Lars Von Triernek ez fényévekkel jobban sikerült, de hát ő filmrendező, Begos úr meg annak gondolja magát. Mivel a magas művészettel való próbálkozással érzékelhetően zátonyra futott a film, kénytelen volt visszakanyarodni könnyedebb vizekre és egy pillanat alatt, mindenféle magyarázat nélkül vámpírsztorivá alakítani a drogos festő történetét. A korábban jelzett csavar ugyanis nem más, mint az, hogy a Diablo nevű kotyvalék rendszeres fogyasztása Dezzyt nem csak a szertől, de a vérszívástól is függővé teszi. Bámulatos húzás. Az, hogy ennek mi az oka, hogyan lehet vámpír valakiből a kábítószer elfogyasztásától, nem derül ki. Fogadjuk el, mint azt is, hogy másfél órát kidobtunk az életünkből a Bliss megtekintésével. Mert túl sok értelem a film maradék játékidejébe sem szorult. Dezzy egyesével megeszi és kiszívja a vérét a kártyázó nyugdíjasoktól kezdve a film valamennyi megismert szereplőjének, miközben végre elkészül a főműve. Nála jobban csak mi örülünk ennek, mert ez egyben a film végét is jelenti.

Összességében megállapítható, hogy a Bliss egy nagyon összecsapott és erősen felejthető alkotás. Nincs olyan eleme, amit már ne láthattunk volna valahol (itt nem az értelmes filmekre gondolok). Igaz, hogy így egymásra hányva, így összefércelve az elemeket csak egészen ritkán. Az sem fog túl jó fényt vetni Begos úr alkotására, ha leírom, hogy nekem bizony sokszor a Mandy című filmet juttatta az eszembe. A drogos révületek kamerarángatásokkal történő együgyű ábrázolása, a művérrel bekent arcú főszereplő artikulálatlan üvöltözéssekkel vegyített céltalan téblábolása a történetben, a cselekménnyel köszönőviszonyban sem levő, értelmetlen dialógusok és monológok mind-mind az Mandy című fércművet idézték. Talán egyedül a művészieskedés nem ért  el olyan latrinai mélységeket, mint az említett film esetében, de egyedül ezért kap valamivel magasabb pontszámú értékelést.

4/10

Eli (2019)

  Őszintén szólva némi meglepetéssel eltelve néztem végig ezt az alkotást. Ó, mennyire szeretnék spoilerezni, de persze be kell fognom a szám, mindenesetre azért igyekszem valamennyire fénybe borítani negatív reflektálásom okait. Tudom, tudom, már előre lelőttem a véleményemmel a csattanót, de hát ez itt nem egy vicc. Vagyis a film nekem annak tűnt. Kissé elszomorít ugyan, hogy visszatérésem a blogoláshoz ezzel az esettel kezdődik némileg sántikálva, de itt vagyok, hogy az erősen sánta Eli-ról pötyögjek figyelmeztetést a jövendő nézőknek, és utólagos megelégedettséget okozó cikket azoknak, akik csalódottan vették tudomásul ezt a mozit.
 Ha hiszitek, ha nem ezt a forgatókönyvet hárman is írták. Jótanács, zárójelben: legközelebb dolgozzanak össze a srácok, és ne úgy essen meg a mű megszülése, hogy egymás után mindenki a kedvére beleírja a kedvenc műfaját. Gondolom így vette ki ebből a saját részét az alkotógárda. David Chirchirillo (616: Paranormal Incident, Cheap Thrills) mondjuk az elejét, Ian Goldberg ( A boncolás, meg gagyi sorozatok...) a közepét, Richard Naing (A boncolás, Fear Of The Walking Dead, de utóbbit még csak véletlenül sem reklámnak szánom...) a végét. Ezt az összefűzött több sztorit meg hozzávágták Ciarán Foy rendezőhöz, hogy édes fiam, hozz ki ebből valamit. Foy-nak azért voltak hangulatos alkotásai, kimondottan a "Citadella", amely kissé művészies ízekkel fűszerezett depresszív egy horror, vagy a "The Wildling", amely még érdekes is volt. De a hullámvasút alján találunk olyat is, mint a Sinister 2., vagy a végzetesen unalmas, időben fárasztóan ide-oda ugráló (30 évvel ezelőtt, napjainkban, 15 évvel ezelőtt, 2 évvel ezelőtt, napjainkban, 30 évvel ezelőtt...) "A Hill-ház szelleme" című sorozathoz is direktorált egy részecskét. Foy-ra amúgy nem lehet panaszunk, szép képekkel próbálja összeilleszteni  a történetet, és tegyük hozzá színészeinket is, akik elviselhető szinten hozzák a karaktereiket. Kiemelném itt Sadie Sink-et, aki a "Stranger Things"-ben remekelt, és ebben a szerepben még csak nem is olyan csúnyácska, mint abban... Na jó, nem feszítem tovább a húrt, kezdjük a belső szervek feltárásával. 

Eli nem egy átlagos kölyök. Otthonában Michael Jackson módjára sátorban éldegél, az utcára pedig szkafanderben kell kimozdulnia, ugyanis egy nagyon veszélyes immunbetegsége van, amely okán csakis steril környezetben létezhet. Apja rátalál a csodatévő Dr. Horn-ra, aki megváltást ígér gyermekük szörnyű állapotából. Utolsó fillérjeiken utaznak egy kissé gótikusnak tűnő kastélyba, amelynek azonban egy része a legmodernebb technikával felszerelt orvosi intézet, légszűrővel, meg antipatikus alkalmazottakkal. A család beszállásolja magát, és megkezdődik az ifjú Eli kínzattatása, injekciók, meg csontvelő-mintavételek formájában. De ami ennél rosszabb, hogy a nézőket is tortúrának vetik alá, az ezerszer elhasznált kísértetes panelekkel, gagyi jumpscare-ekkel. Párába író szellemek, tükörben látható Samara Morgan-ok, ágy alá nézések, folyosópadlón húzgált gyerek, akit a kijáraton akarnak a kegyetlen világba toloncolni. A sztori itt megrázóan hihetetlen fordulatot vesz: senki nem hisz Eli-nak. Nahát. Betudják hallucinálásnak, amely az adagolt génvírus vagymi injekciónak köszönhető, vagy mégsem, csak itt valami lapul a háttérben. A hülye frizurájú srác időközben megismerkedik egy kis pavilon üvegén keresztül a csinos kislánnyal, Haley-vel, aki az előző beteg gyermekekkel is tartotta a kapcsolatot, és az felfedi előtte: a ház személyzete nagyon is tud a kísértetekről. Ám hiába a cirkusz, a tiltakozás, Eli megy a kényszergyógykezelésre. Megleli az orvosi aktákat, kiderül: a harmadik fázis nevezetű eljárást (amely rá is vár...) még nem élte túl nagyon senki... Menekülőre fogná, de természetesen nem sikeredik. Aztán jön egy fordulat, amely az összeragasztott fércmű kötelező csavarával elrepít bennünket egyenesen a "Rosemary gyermeke" című nagyszerű történetbe - amely analógia számomra megalázó Ira Levin irányában, aki az említett történetet megalkotta. Többet nem is mondok a tartalomról.

 Aki világlátott és sokat tapasztalt öreg róka a horror zsáner erdejében, az máris előpakolhatja azokat a puzzledarabkákat, melyek kibökik a néző szemét. Úgy lopnak, mint Tarantino, és próbálják eredetiségnek eladni ezt a szegényes és megmagyarázhatatlanul zavaró, a horror berkein belüli Frankenstein teremtményt. Már csak egy maszkos gyilkos hiányzik belőle, hogy a slasher is képviseltetve legyen a katyvaszban. Itt van az "Ördögűző" az első harmadban, majd következik a végtelenül unalmas "Démonok között-univerzum" elcsépelt szellemesdije, hogy a "Rosemary gyermeke" adja meg a lezárást. A végén bekövetkező katarzistól megritkítod a hajad, mintha jegyet váltottál volna a szegedi intercity-re, de váratlanul Bukarestben találnád magad. De van pozitívum is: semmi panaszom a látványra, bár félelmetes atmoszférát nem sikerült felépíteni, de így jár, aki ezerszer használt autóslegóból templomot akar összerakni. Amit hiányoltam, ha már a Netflix keze alól került ki a film, hogy nem voltak pozitív néger hősök, és buzi karakterek. De hátha az apuka biszex, csak nem bontották ki a szálat. Ne értsetek félre, nem annyira rossz ez a mozi, tetszetős kis ijesztgetések vannak benne... Csak éppen a sztori agyoncsapja az egészet, meglocsolva a kurvaunalmas elhasznált klisékkel. A tavalyi év horror termése mintha meg lenne átkozva, vagy csak nehéz leszállni a száguldó hollywood-bicikliről, hogy valami originálisat alkossanak. Lassan előkotrom a 80-as évek rémfilmjeit, amelyek lehet, hogy néha kicsit bugyuták, látványviláguk nem olyan kiművelt, de legalább nincs kényszeres sorozatgyártó-szalagon futó erőltetett, a végére hónaljszaggal beillesztett csavar, ami kivégzi az egészet. Mondanám, hogy tisztességes iparosmunka, de akkor magamon tennék erőszakot. 2020-ban vagyunk. Valamit tegyünk már le az asztalra, nem hiszem, hogy már csak így lehet alkotni. Nemhogy nem maradandó, hanem egyszer nézős-felejtős. Kap a jó szívemtől egy 10/4-et. Lapozzunk.

 UI.: Ezúton szeretnék elbúcsúzni Matyaczkó Krisztián barátomtól (Louis Cyphre), akiről sajnos csak nemrég tudtam meg, hogy meghalt. Vele készítettük anno a horrortrashbmovie - oldalt is. Isten Veled, Barátom. :((((

What Keeps You Alive (2018)

 A "The Vicious Brothers" szerzőpáros már maga mögött tudhat néhány kellemes hangulatú horrorfilmet. Colin Minihan és Stuart Ortiz közösen leginkább a forgatókönyv-írásban működnek együtt, társas rendezésük a "Grave Encounters", amely nagy sikert aratott, bár a magam részéről az elcsépelt "elmegyógyintézetben kísértetek" tematika okán lazán lepontozom magamban, annak ellenére, hogy volt hangulata. (Sajnos a szellemeket utóbbi években olyan szinten elhasználták, hogy nehéz viszolygás nélkül viszonyulnom a témához, és jelzem, hiába nevezték át démonoknak egyes rettentően jól szaladó mainstream blockbuster-sorozatokban, azok még mindig csak kísértként, poltergeistként viselkednek...). Minihan viszont egyedül ül általában ezen kívül a direktori székbe, és rendezésében ott van az "Extraterrestrial", amely már témája okán is közel áll szívemhez, vagy a "Vérvörös homok", amely a zombie-zsánerből egészen kitüremkedő és a tradíció unalmát kikerülő kis műremek. Lássuk, mit is sikerült összehoznia a boncasztalon hidegen fekvő alanyunkon.

Hideg, langyos, melegszik, melegszik, nagyon meleg!

 Nem akarok úgy tenni, mintha nem léteznének homoszexuálisok. Egyszerűen csak olyan elhanyagolható minoritás, amely súlyához mérten egyre nagyobb tért foglal a filmiparban is. Beszélhetnénk buzilobbiról is, de botorság lenne, ha csupán ennyit feltételeznénk, mintha egy nagy kirakós egyetlen darabkájára koncentrálnánk. Hogy divatból, vagy a korszellemnek meghajolva, netán extremitást felkarolva készült-e ez a mozi, meg nem tudnám mondani, ám rá tudok mutatni, félretéve a saját koncepciómat, hogy hol is hibádzik az egész. A meleg filmet hidegen boncolva, érdemei elismerése mellett próbálom bemutatni, bár tudom, a negatívumokat majd jól rá lehet húzni az előítéleteimre.

"Subidubi rókaprém..."

 Jackie és Jules igazi álompár. Normál esetben. Ám esetünkben két hölgyről van szó, Jackie a szép és nőies, Jules pedig a leszbikusok "butch", vagy "dyke" elnevezésű fajtájába tartozik, azaz fiús, nőietlen. Egy éve "házasok", amikor is egy szép kanadai rengetegbe érkeznek, valahová Ontario tartományba, egy szép tó mellé Jackie felmenőinek a nyaralójába. A tó túloldalán lakó Sarah látogatóba azonban lehangoló meglepetést hoz, még, ha nem is tud róla: gyermekkori leánypajtását nem is Jackie-nek hívják, továbbá egy közös barátnőjük gyanús halála mintha az édes Jackie lelkén száradna, azaz gyanúsított volt. De ugye a szerelem mindent legyőz, a gyanakvást, az értetlenséget is... Egyvalamit nem: ha a csajod lelök egy szikláról a magasból, hogy ott pusztulj el. Hát, Jules így járt. A sztori itt el is veszíthetne minden további érdeklődést természetesen, ha "Gyula" ne lenne olyan kurva keménykötésű, hogy szétcsapva, a biztos halált kijátszva nem kóvályogna el onnan, és bujkálna az időközben Rambóvá átalakuló nője elől, akiről kiderül: rögeszmésen írtja a partnereit, félreértelmezve egy apja által mondott fasza és ciszhetero mondatot... Igaz, ez az állatokra és a kajára vonatkozott, de lám, félresiklott.

Nyugalom, ez itt nem spoiler, szinte minden leírásban olvasható eddig a mese.

A testileg és lelkileg összetört Jules-nek hatalmas kínokat kell kiállni, miközben szembesül választottja totális elmebajával. Menekülni próbál. Ravaszkodni próbál. Ellenállni próbál. Ölni próbál. Ám szíve hölgye olyan, mint a terminator, szinte megállíthatatlan, ráadásul még más is áldozatul esik tébolyának.

 Minden elismerésem a "Vicious Brothers" projektjeiben gyakori vendégszereplő Brittany Allen - nek. Ahogyan a többi szerepében hozta a szívdobogtató és vonzó szépséget, úgy tehetségének hála ezt az alakítást Jules bőrében elképesztően sikerült felvennie. A pornómozik puncinyaldosó édes leszbikus kiscicái helyett a valódi leszbikát láttatja. A szerepjátéka tökéletes, ahogyan szembesül "felesége" torz lelkével. De itt a pont, ahol megbicsaklik a sztori. A kapcsolat, a szerelem, az emelkedett lelkiség porba hullása súlytalan számunkra. Nézzük, de nem tudjuk átérezni. Hidegen hagy. Ha ez heteroszexuális párral esik meg, legyünk annyira őszinték és non PC-k: megrázó lenne. Így viszont nézzük, de némileg érdektelenségbe pácolva: jahh, biztos úgy van, csak éppen az empátiám nem terjed tovább a normalitás határain átívelve. Ahogyan az intim pillanatok, a romantika sem működik, sőt zavaró. Csak a fizikai fájdalmak érintik meg a nézőt, a lelki, amely igazán megkoronázná, elmarad. Feszültség persze így is akad bőven, bár kissé elnyújtva, és főhősnőnk balfaszkodása átfordul egy idő után abba a szokásos bosszankodásba, hogy "jól van, ha hülye vagy, akkor megérdemled a sorsodat", hányszor szalasztod el még a bosszúdat...? Normál pár akciója  esetén is értetlenek vagyunk ilyen esetben, de így...? Minihan azonban így is megfűszerezte némi gyomorideget kiváltó izgalommal a hajszát, ahogyan láthatjuk, az erdőben otthonosan mozgó beteg gyilkos és szinte reménytelenül harcoló áldozatának párbajával. A vadon szép, ám kicsit túlzásba vitt mutatása okán, miután átszellemültem leszbikussá, akkor is zavaróvá vált, nem akarom az erdőt percekig nézni, ez nem a NatGeo. Amikor már művészfilmbe csúszunk át, az bizony nem sokat dob a hangulatunkon. Átlábalunk a thrillerből horrorba, aztán drámába. Működik a dolog amúgy, színészeink és a rendező tesznek arról, hogy az ember várakozással telve meredt szemmel várja az elkövetkezendőket... A végén bezuhanó fordulat, ha átérezzük, ütős lenne, csak már megint kiakadt az empátia-méter, és nem megy a szerelem eme különös formájának a lendülete. Olyasmi, mint a fiatal és bulizó társaság pusztulása egy slasher-ben: essen meg már, mert súlytalan. Egy kellemes thriller, némi brutalitással, ámde nem átérezhető eseménnyel. Mivel van benne a jóféle szorongásból, ezért megkapja a 10/5-öt.

Mandy - A bosszú kultusza (Mandy) (2018)

 

Nem túl hálás feladat Panos Cosmatos legújabb filmjéről kritikát írni akkor, amikor a véleményem szöges ellentétben áll azzal, amit a nyomtatott és az elektronikus média filmes szakértői állítanak. Ilyen esetben ugyanis könnyen kerítheti hatalmába az embert az az érzés, hogy itt vagy mindenki hülye és csak ő látja, hogy a király meztelen, vagy vele van probléma és a Mandy című fércmű valóban az évtized, évszázad, évezred, de ne legyünk kisstílűek, minden idők legjobb horrorfilmje. És ez nem túlzás, nem a tények önkéntes felnagyítása. Ezeket a jelzőket, vissza lehet keresni, valóban megkapta filmkritikusi körökben a Nicolas Cage és Andrea Riseborough főszereplésével készült katyvasz. Igaz, hogy eleinte biztos, ami biztos hozzátették, hogy az „előzetes alapján” a „plakát alapján” a rendező rokonai szerint, ami azért árnyalt valamennyit a képen, de végül számomra érthetetlen oknál fogva, a bemutatót követően sem finomítottak sokat ezeken a jócskán túlzó állításokon. A Mandyt legenyhébb esetben is megosztó filmként aposztrofálták, ami annyit tesz, hogy vagy kimagaslóan jó, vagy nézhetetlenül szemét, döntse el mindenki magának, de természetesen műveletlen tuskó az, aki nem látja meg benne a korszakalkotó zsenialitást. Mégis, ha csak valami véletlen folytán nem egy másik filmet néztem ugyanazzal a címmel, kénytelen vagyok venni magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, a Mandy nem több, mint az utóbbi idők egyik leginkább túlértékelt mozija, egy hatalmasra fújt lufi, ami már akkor lyukas volt, amikor felfújták.  Ilyen lyuk volt azon a bizonyos lufin például Nicolas Cage személye. A szinte kizárólag B-filmekben szereplő, és ott sem brillírozó színész nevének és az „évtized legjobb horrorfilmje” kitüntető jelzőnek egy mondatban való szerepeltetése meglehetősen paradox. A kettő ugyanis kizárja egymást. Kivételt képez az az eset, ha az említett színész egy tömegjelenet statisztájaként vesz részt egy valódi filmben. De erről szó sincsen, Cage ugyanis egyenesen a főszerepet kapta Cosmatos alkotásában. Gyaníthatóan azért, mert magára valamit is adó színész úgy vágta volna hozzá a forgatókönyvet Cosmatos úrhoz, hogy a fal adta volna a másikat. Cage ellenben nem az a válogatós fajta. Ha még a szép emlékű videotékák korszakát élnénk, akkor a legjobb esetben is az alsó polcokon, valahol a Troll 2. és a Függetlenség napja című tákolmányok között helyezkedne el a teljes munkássága. 

 Nem csoda hát, ha nála nagyobb nevet ehhez a művészinek álcázott, korszakos ostobasághoz nem talált a rendező. De nem is volt rá szüksége. Cage ugyanis tökéletesen hozta azt a színészi munkának nem nevezhető, kamera előtti téblábolást, ami a Mandy című film főszerepéhez szükségeltetett. Mentségére szóljon, hogy nem könnyű eldönteni vajon ő volt a szokásosnál is unalmasabb, netán a forgatókönyv veszett el, vagy tekerte be egy jó kövér jointnak és szívta el azt a rendező menet közben. Esetleg mindhárom ebben a sorrendben. Tény azonban, hogy két óra közönyös mormogásnál ezúttal nem futotta többre tőle. Ami már csak azért is szánalmasan kevés, mert a Mandy elméletileg nem egy monodráma, hanem egy bosszúfilm. Legalábbis annak készült. Természetesen ráhúzzák a művészfilm jelzőt is a szemet erősen próbára tevő fényképezés és dilettáns operatőri munka palástolására, de mindez inkább tűnik egy lepukkant, kálvin téri szipus hallucinációinak, mint tényleges művészetnek. Az ugyanis nem művészet, hogy leforgatok egy két órás filmet, a második felétől bugyi-piros színben, néha bevágok pár jelenetet a Balu kapitányból és a Tapsi Hapsiból, miközben a főszereplő valami NDK-s szado-mazo pornófilm műbőr-szerelésében mormog a bajsza alatt és bosszút áll a szerelme (felesége, szeretője, akárkije ez nem derül ki) gyilkosain, akit egy félbolond szektavezér elraboltatott és a főhősünk szeme láttára megöletett a sleppjével a hobbitelkük verandáján, aki eközben is mormogott.  Lehet itt belemagyarázni szimbólumokat, mögöttes tartalmat, elvont utalásokat, ez akkor is egy unalmas, se mögöttes se semmilyen tartalommal nem rendelkező katyvasz. Pestiesen szólva úgy szar, ahogyan van.

 Gondolom ebből a hosszabb bevezetőből is kiolvasható, hogy Panos Cosmatos író, rendező második nekifutása a filmművészetnek nem igazolta azokat a fennkölt és magasztos jelzőket, amikkel elhalmozták Mandy című munkáját. Ha ezek után kíváncsi bárki a film történetének bővebb bemutatására az megérdemli, hogy elolvassa, de a fentieknél több értelmet ne keressen abban sem, mert azt nagyítóval sem találni.

 Esetleg egy második megtekintés után felfedezném az értelem szikráját benne, de ennyi felesleges szabadidőm nincsen. Akkor talán térjünk rá a film történetére, és próbáljuk meg úgy bemutatni, mintha egy valódi filmet elemeznénk. Adott egy férfi, (Red Miller szerepében Nicolas Cage) aki favágóként dolgozik egy erdőben, (hol máshol) ahol a takaros faházában együtt tölti az idejét egy nem túl mutatós nővel, (Mandy Bloom szerepében Andrea Riseborough) aki az erdőszéli vegyeskereskedés eladójaként keresi a kenyerét. Azt, hogy kettejük között milyen viszony áll fenn nem kötik az orrunkra. Ami azért egy bosszúfilm, de bármely más normális film esetében sem lenne hátrány. Nem elhanyagolható, hogy egy filléres kurvát, netán a szerető feleségét gyújtják fel a főszereplő szeme láttára. Ami kiderül kettőjük kapcsolatáról az annyi, hogy szeretnek egymás mellett feküdni az ágyban, vagy éppen a csillagos ég alatt, hogy felismerik a csillagképeket az égbolton és elcsépelt közhelyeket pufogtatnak azokról. Továbbá, hogy a nő apja évtizedekkel ezelőtt földhöz vágott egy seregélyt, ami örökre beleégett Mandy nem túl bonyolult elméjébe. De a lényeget, hogy kik is ők egymásnak, azt találjuk ki. Ki is találnánk, ha érdekelne, de annyira unalmasak a karakterek, hogy lényegtelen is. Mindenesetre jól elmormogják egymással a film első óráját, és mivel egyéb nem is történik, a filmnek ezen szakaszát le is zárhatjuk. Ilyenkor jönne a szokásos „és akkor felpörögtek az események” része az elemzésnek, de nem pörög fel semmi. A második egy óra oktatófilm lehetne kezdő elmeorvosok és addiktológusok számára, mert az emberi elme minden retardáltságát produkálja. A hülyeség lovai itt már kitörnek a karámból és végképp elszabadulnak. Kiderül ugyanis, hogy az erdőben, a két hülyén kívül, tanyát vert még néhány korlátolt elméjű, kommunában élő szektás kretén is, akiknek erősen istenkomplexusos vezetője, (Jeremiah Sand szerepében Linus Roache) egy köcsög (nem Nicolas Cage játssza) megfújásával mindenféle szögekkel kivert fejű motorosokat tud áthívni egy másik dimenzióból. Reménytelen körökben ezért a néhány ócska jelenetért meg is kapta a film a „jobb, mint a Hellraiser” jelzőt, de ezt már kommentálni is felesleges.  Természetesen Jeremiah kiszemeli magának Mandyt és egy éjszaka a szektás haverjaival elrabolják a szunyókáló, legalább addig sem mormogó Red mellől, aki ahelyett, hogy megköszönné, amiért megszabadították az idegesítően suta nőszemélytől, érthetetlen okból vissza akarja őt szerezni. Ezzel azonban igencsak elkésik, és már csak azt nézheti végig, amint Mandyt egy paplanba csavarva ropogósra sütik. Ahhoz képest, hogy szereti, viszonylagos nyugalommal konstatálja, hogy a szeretett hölgyeményből egy marék hamun és néhány csonton kívül semmi sem maradt. Kicsit viharverten hazabotorkál, kötelezően leissza magát a klotyóban, majd magához vesz kapát, kaszát, láncfűrészt, káposztagyalut, és mintha a Pride-ra készülne, bőrszerkóba bújva elindul bosszút állni. Ezt követően a maradék háromnegyed órában retinaégetően piros színekben, drogos hallicunációra hajazó képi világgal és rajzfilmes bevágásokkal (ez a film művészi része) végignézhetjük, ahogy főhősünk egyesével lekaszabol mindenkit, (ez pedig a film horror része) majd eljut Jeremiah-hoz és őt is lekaszabolja.

 Mindent összevetve a Mandy című film, a kritikákhoz képest óriási csalódás volt. A szereplők unalmasak, kidolgozatlanok, a legkisebb együttérzést sem tudták kiváltani a nézőből. A történet csapnivalóan egyszerű, a két órás játékidőhöz képest meg pláne édeskevés. Az egész történet belefért volna egy öt perces videoklipbe is. A megvalósítás pedig a legalja volt mindennek. Ez nem művészet, hanem valami dilettáns, drogos elmebaj, amit filmként próbálnak eladni. Az első egy óra, ha unalmas és teljességgel felesleges is volt, de legalább nézhető operatőri munkával és vágással volt elkészítve. Ami azonban utána következett, az már fizikailag is fájt. Idegesítően erős vörös színben úszó, idegbeteg módjára összevágott, láncfűrészes, Mad Max-et idéző, drogos látomáshoz hasonlító, b-kategóriás road movie. Vagy még annál is silányabb, kategorizálhatatlan álművészi szemét. Ha akarnék sem tudnék a film ezen részéről értékelhetőt írni. Igaz az ezt megelőző egy órájáról sem. Nézhetetlen, túlértékelt hulladék.

1/10 

Antibirth (2016)

 A "Contracted" boncolása alkalmával a "body horror" terminus technicust elég alaposan körüljártam, már a magam módján, vagyis megpróbáltam elmagyarázni, miért is okoz szinte elemi rettegést (legalábbis nekem), az emberi test torzulása, a betegségektől való félelem. Röviden, mert ez reális eshetőség, bárkiben ott lapulhat egy végzetes gén, egy halálos kór hirtelen előretörő romboló ereje szinte hetek alatt leépíthet, és lökhet át a halál küszöbén bárkit. Kinek ne szorult volna össze a szíve egy szimpla tartósabb fájdalom okán, egy pigmentfolt látványától, egy zsibbadt bal kar esetén, légszomjtól, gyors pulzustól... vagy egy összeszoruló szívtől? Ki ne rettegne a hajhullástól, a kelésektől, a kitüremkedő csontoktól, a leépülő test halálbűzétől? Mindez az öregségben is ott lapul, vehetjük talán az ettől való iszony projektálásának is a "body horrort". Persze lehetséges, hogy csak az én interpretációm, és valójában szimplán egy olyan műfaj, ahol nem kell 30-40 embert elmaszkírozni, hanem költséghatékonyan csak néhányat. Bár a nézők irányából tekintve, ha szabad némi pszichológiai analízissel élnem, úgy érzem, nem beszélek hülyeséget. Az viszont bizonyos, hogy nem az undorító-faktor miatt nézi az ember elborzadva az ilyen mozikat, hanem mélyebben gyökeredző és elnyomott érzések okán. De lépjünk be a hívogató pokol kapuján, és igyekezzünk kikecmeregni a végén belőle tisztán.
 A mindeddig szinte csak rövidfilmeket készítő Danny Perez második nagyobb lélegzetű filmje ez. Az első az "Animal Collective" nevű avantgárd-kísérleti zenekar ODDSAC című vizuális albuma, amelyet a youtube-on meg lehet tekinteni, mindenképpen receptre felírandó  peyote, vagy meszkál adaggal. Gyanítom, ezen szerek az elkészítésnél is nélkülözhetetlenek voltak - és nem csak az ODDSAC esetén. Perez videoklip- és látomásszerű képei, az elborult zenék, egy különös világlátás tőlünk idegen víziói elménk tekervényeibe ragadnak, és magukkal sodornak, de nem egy hófehér lavina hátán, hanem egy taszító, émelyítő és mocskos csatornában, ahonnan örömmel lépünk ki a végén. És ez nem negatívumként van felróva. Az "Antibirth" felzaklató és hatással van az emberre. A földi pokol láttatása után a szürreális őrület és szemeket tágra nyitó borzalom garantáltan zsigeri élményt okoz. Natasha Lyonne a főszereplő Lou bőrében olyan mértékben hiteles, hogy el nem hinném, hogy nem egy legalja leépült dzsánki. Karaktere a cinikus, fiatalon kiégett alsó osztályban éldegélő picsa, aki alkalmazkodott a kegyetlen körülményekhez - és ő maga is azzá vált. Buli, cucc, szex, pia, pénztelenség, igénytelenség, látszat-élet. Mindenki tökéletesen teszi a dolgát a filmben, és csak reménykedünk abban, hogy ez nem lehet a megvalósult amerikai (kanadai) álom, mert akkor valami nagyon félrement. Persze nem vagyok naiv.

Kedves és szívmelengető történetünk egy ótvaros kanadai kisváros ótvaros szétcsapott buliján kezdődik. Lou kisasszony különböző kábítószerek és alkoholszármazékok hatása alatt eszméletvesztésig homályosodik, majd másnaptól kimondottan rosszul kezdi érezni magát. Totálisan önpusztító életmódja miatt (drogért szex, alkohol után szex, drog után szex, és egyéb kombinációk...) nem fogadja különösebb meglepetéssel az állapotát, és még jobban rákapcsol, beletapos a szuicid hullámvasút gázpedáljába. Mivel pénze és TB-je nincs, sehová sem mehet, csak egy állatorvosi rendelőben dolgozó ismerősét látogathatja meg, aki amatőr diagnózist felállítva terhesnek állapítja meg. Lou nem akarja elhinni, hiszen egy buli közbeni wc-s vetélés óta senki nem szexualizálta őt. Hitetlenkedve nézi a terhességi-tesztet, amely pozitív. Különösebben nem rázza meg, barátnőjével a koszlott lakókocsijában továbbra is crack-pipálva, vedelve és cigarettáról cigarettára gyújtva szarik mindenre toronymagasan. A jó öreg függők stílusában túlteszi magát mindenen - hogy a nyakáról leválik a bőr, hogy a foga kiesik, hogy elájulgat, hogy flashback-jei vannak a buli éjszakájáról - csak mihamarabb szétcsaphassa magát. Egyre lepukkantabb állapotba kerül, az "áldott állapot" 9 hónap helyett már egy hét alatt erősen meglátszik rajta. Összetalálkozik az útszéli motelben (ahol takarít) egy kissé elmebetegnek tűnő nővel, aki katona volt, és állítása szerint kísérleteztek rajta a földönkívüliek. Lou a bolond nő segítségével nyomozni kezd, mi is történt valójában azon a partin, ahonnan a látomásai erednek. Lassan kibontakozik a valóság, és a végjáték minden, csak nem felemelő.

  A befejezés után kedvem lett volna fürödni, megtisztulni ettől a mocsoktól, amely a lelkemre tapadt, persze azon a víz és tusfürdő nem segít. Nincsenek jó szereplők, nincs pozitív kicsengés, émelyítő minden pillanata. Olyan, mintha a "Trainspotting" sötét változatában az önpusztítás szakadékának szélén táncolna hősnőnk, és nincs elég baja ezzel, még a rejtélyes valami is növekszik testében, melynek születése maga a borzalom, és magát az emberiséget is eltaszítaná a néző a befejezés után. Ahogyan a "Contracted"-ben, úgy itt is az utolsó percekben érkezik meg az igazi borzalom, alakul át az addig különös és rejtélyes történet egy kibontakozó rémséggé. Nehéz a hatása alól kikerülni, minderről gondoskodik a nyers téma, a sivárság, a reménytelenség, a realisztikusan éles képek és a beteges víziószerű TV műsorok kontrasztja, a hangulatos zenék, amelyek tökéletesen erősítik a groteszk látásmódot, amelybe belekényszerítenek bennünket. Nem egy szimpla ijesztgetős film, messziről sem ugatja a mainstream-et, ez egy igazi független és művészi alkotás, amely ötvöz magában jó néhány műfajt, bizarr szósszal nyakon öntve, na és pont horror a végső állomás, ahová megérkezünk, megkoronázva a különös katyvaszt. Persze, aki valami tipikus rémfilmet vár, az csalódottan és csodálkozva néz majd, ez meg mi a szar volt, de, ha felveszed a ritmusát, akkor elvarázsol. Némi megbocsájtható logikátlanság előfordul benne, néha mintha eltérnénk a sztori fővonalától, de csapodársága megbocsájtható, sőt hozzátartozik. Kiváló szereplők, hiteles alakítások, különös történet, gusztustalan korrajz a szép új világunkról. Egy nagyon sötét Trainspotting, minden humor nélkül, nem mellesleg kedvenc zsánerünk. Aki valami furcsát és betegeset keres ne habozzon, tekintse meg.
Mélyen, tüdőre, hosszan benntartva. 10/10 

Meg - Az őscápa - The Meg (2018)

 Steve Alten regénye, a "MEG - A Jurrassic cápa" már réges-régen itt pihen a könyvespolcomon, olvasatlanul. Semmi előítélet, csak éppen sok társával együtt egyszerűen nincs időm elolvasni. Mindenesetre már az pozitívum, hogy könyv alapján készült el a film, és nem csak egy kósza mellékes "csinájjunkmáegycápássatmertazmostnagyonmegy" (gyanítom azért ez is közrejátszott...) gondolat szülte forgatókönyv az alap. Bár, teszem hozzá, annyira azért ez nem látszik a feltálalt történeten...  Ám az intő jelek egyre gyűltek. Az első felröppenő hírek már 2016-ban megérkeztek a készülő Meg-ről, ahhoz képest igen sok idő eltelt a forgatással. És minden bizonnyal a vágással is, amelyről a főszereplő, Jason Statham a végleges verziót megtekintvén szó szerint kifakadt: "Hol a kibaszott vér? Ez egy cápás film, baszod!". De erre visszakanyarodok még később, mert az intő jelek már a fentebb említett trágár színésszel is elbizonytalanítottak, hogyan is fog helyt állni a sofőrök gyöngye (olyan ő, mint Morgan Freeman a kötelező bölcs néger szerepében, ha autós akciófilm, akkor hívd Statham-et...) egy horrorban... Öhm, nem kellett volna aggódni, mert ez kérem nem  a rémfilmek kategóriába esik, inkább akciómúvivá avanzsált időközben. A 12 éven aluliaknak nem ajánlott besorolás pedig végképp világossá tette, hogy egyrészt, én megfosztatok a véres jelenetektől, cserébe elvihetem végre nem egy hülye legós-mozira 10 éves gyermekemet, hadd lásson egy light-horrort is. Torkom összeszorult attól is, hogy egy kedves kolléga már premier idején megnézte, és óriásit csalódott, bár, akinek a "Kétfejű cápa" szar volt, annak az értékítéletében nem bízom nagyon. :) A legriasztóbb ómen azonban a mozipénztárnál ért, és szorította szívem ökölbe, miszerint "Hamarosan a mozikban: Robin Hood". Elmorzsoltam fogaim között némi káromkodást, hogy a kurva életbe' van az, hogy ezt a szar és elcsépelt sztorit minden évben kötelességszerűen feldolgozzák? Már csak a King Kong aktuálist, netán a "Három testőrt" várom még, mert azokból sem elég soha. Kis csapongásomért elnézést kérve megyek tovább, és felvázolom az alapokat, hogy ennek ellenére, mégis miért is találom úgy, miszerint látni kell eme alkotást...
 Direktorunk, Jon Turteltaub eddigi munkái is világossá tették, hogy ez nem gore és bél, nem vérkomoly mű lesz, hanem ahogyan kinyilvánította, egy laza kis poénos blockbuster. Felelőssé tehetjük az olyanokért, hogy aszongya: Jég veled!, Kicsi kocsi Hollywoodban, Aludj csak, én álmodom, A nemzet aranya, A kölyök. Kódolva volt ezáltal, hogy kedvenc zsánerünk miskárolva lesz. Ehhez képest Statham azért felüdülést nyújt, hiszen legalább általa az akció garantálttá vált, és letette kéznyomát felnőttfilmekben is, Turteltaub úrral ellentétben. Szóval csak pislákoló reménnyel ültünk be a moziba.

 A történet olyan egyszerű, mint a százasszög. Jonas Taylor az Amerikai Haditengerészet különleges búvárja (Statham) a Mariana-árok felfedezetlen mélységeiben kutat társaival, ám valami ismeretlen dolog támadja meg őket, amely borzasztó fenyegetésével arra kényszeríti hősünket, hogy két emberét hátrahagyva mentse a többi rá bízott beosztottját. Jonas innentől kezdve vörös posztó lesz szakmájában, senki nem hisz neki, felesége elhagyja, volt kollégái köpnek a neve hallatán, gyávaságnak minősítve ésszerű döntését. Így amolyan "Die Hard"-os stílusban Thaiföldön vigasztalódik alkohollal folyamatosan, és trógerkodással. 5 évvel később újra "felkavarják az állóvizet", ha élhetek eme szófordulattal, és ex-felesége 2 társával szembetalálkozik az ismeretlen lénnyel, amely egy 23 méteres őscápa, és valahogy fennmaradt a 11 kilométeres mélységben. A röpke kis randevú okán már veszélybe kerülnek, mert fogy az idő és a levegő a kis mélytengeri búvárhajón. A vízfelszínen az állomásra megérkezik a kretén milliomos, aki szponzorálja az egész kutatást, és jó pár ember tiltakozása ellenére nagy nehezen bevonják Jonas-t, mivel ő már szakavatott búvár és Statham. A mentés sikerül, ám a most már nyugodtan Megalodonnak hívható lény kiszabadul a mélységből, és nem átall baszakodni minden élő és mozgó dologgal, ami zavarja. Kutatóinkat viszont kemény fából faragták (kivéve a sablonos rinyáló viccesnégert), és igyekeznek megrángatni a cápa bajuszát, és megállítani, mert a Megalodon előtt nincsenek határok immáron, és "strandolni" indul, ám a zsúfoltság miatt igyekszik rendet tenni.
 Sok mindent nem írtam le, mert van benne kötelező panel-fordulat is, amely még a fiamnak sem okozott meglepetést, hiszen elég volt csak az órára nézni, hogy most biztos nincs még vége. Lehúzhatnám, mivel nem kaptam meg amit vártam, egy véres és feszültséggel teli horrort. Nem teszem. helyette egy üresjáratot nélkülöző, izgalmasan és sebesen sodró akciófilmet láthattunk, nagyszerű látványvilággal, és kifogástalan CGI-jal. Van benne bőven jumpscare, de mivel elkönyveltem magamban, hogy ez csak egy szórakoztató popcorn-mozi, még jól is esett az a megvetendő momentum, amelyet a horrorban rühellek, lévén csak felszínes ijesztgetés. Itt viszont ült, ütött, bőséges adrenalint juttatva a szervezetbe. Statham a szokásos akcióhős-faarccal dobja a macsós egysorosait, poénokkal tűzdelve, amelyet néhányan nehezményeznek is, hogy túl vicces. Amolyan '80-as évekbeli  szórakozás, a XXl. század minden technikájával feldíszítve. Ennek a fílingnek köszönhetően néhány logikai bakugrást, és papírmasé karaktert be kell nyelnünk, de az önfeledt élményt ez sem árnyékolja be.

A zene jól eltaláltan segíti a vérnyomásemelést, míg a 3D valahogy nem volt olyan hangsúlyos, csak néha, bár megesett, amikor reflexből elhajolt az egész közönség, valójában nem a cápa elől, hanem egy kidurrantott gumidarabtól. Felejtsd el a várakozásaidat, és akkor felülmúlja a várakozásaidat is, ha fogalmazhatok ennyire paradox módon. A víz alatti világ elvarázsol, és jócskán nyomasztó, a végjáték pedig még az olyan öreg rókák szívét is megdobogtatja, mint az enyém. Bőségesen jobb a godzillajurassictransformerpacificrimming blockbustereknél, működő koncepció mindenkinek, aki zsebre vágja egy kis fesztelen és gondtalan élvezetért a mélyebbre ásni akaró énjét, és csak "lovagolja a hullámokat". Moziban tökéletes, a szokásos plusz 2 pont, de gyanítom, azért a TV képernyőn is átjön majd a hatás. Egyik szemem sír, mert hiányolom a durvulást, a másik nevet, mert felszabadultan megkaptam az izgalmat, a látványt, és a nem elhanyagolható férfias tesztoszteront. A drámázás minimális, pörgő cselekményre kihegyezett film, 80% akció, 10% horror és 10% vicceskedés. Ha elvonatkoztatunk a komoly cápás moziktól, ahogyan anno tettem én is a Sherlock Holmes Robert Downey-féle bolondozásokkal, és ezzel is, magával ragadó kis élménnyé válik. Mindenképpen ajánlom, és egy fasza 10/ 9-et kap. Továbbá várom a kivágott 18+-os jelenetekkel megtömött DVD kiadást, hátha a Warner nem lesz szívbajos a Statham által leforgatott és hiányolt véresebb, horrorisztikusabb perceket magába foglaló verziót piacra dobni.

UI.: 10 éves fiam rövid kritikája: -Apa, ez nagyon-nagyon jó volt.
Részemről: MEG hát. :)