Drive - Gázt! (2011)

Ez a film tényleg gáz.

Az elolvasott kritikák alapján arra számítottam, hogy egy pörgős esemény- és akciódús mozit fogok végig izgulni, de ehhez képest még a vasárnapi szent mise is izgalmasabb. Azt gondolom, hogy oltári nagyot szerettek volna a film készítői alkotni, és pont ez a nagyzolás teszi az egészet számomra nézhetetlenné. (Többet biztos nem fogom megnézni). Szokták mondani a kevesebb néha több, vagy valami ilyesmi.

Pedig reménykedtem, hogy a dán rendező (Nicolas Winding Refn) belevisz egy kis európai beütést ebbe az amerikai akciófilmbe, de ez ügyben a hiányérzetem meg is maradt.

A zenéje tetszett, ahhoz képest, hogy abszolút nem illett a filmhez, azért jó volt hallgatni a 80’-as éveket idéző dallamokat.

A történet egy fiatalemberről szól, akiről azon kívül, hogy nagyon jól vezet, más nem nagyon derül ki. Beszélni nem szeret, csak szépen nézni és hallgatni. Ryan Gosling alakítja a fapofa főszereplőt Drivert. Az életben sem szeretem az ilyen csendes pszichopatákat, és a mozivásznon sem lett szimpatikus. A pókerarc, a kis mosoly szájának szélén már-már idegesítő volt és még ellenszenvesebbé tette a karaktert számomra.

Szóval a történet: Adott a csendes sofőr, aki napközben autókban turkál éjjel meg illegálisan gyakorolja azt amihez a legjobban ért: a hallgatást és a vezetést. Merthogy rablóknak sofőrjévé szerződött , aki a fosztogatás után elfurikázza a szajrét és annak új tulajdonosait.

Driver szomszédságában lakik egy fiatal mimóza kinézetű és lelkületű anyuka, Irene, kisfiával, akit sajnos  egyedül nevel, mert a férjapuka dutyiban tölti idejét.

Hősünk pártfogásába veszi a nőt és a gyereket, furikázza őket meg miegymás, hallgatnak nagyokat szépen csendben. Kocsikáznak romantikusan, miközben szól a muzsika, egymásra nézegetnek, időnként mosolygásra adják a fejüket, és így telik el sok perc a film rovására. 

Driver főnöke és egyben ügynöke, Shannon szeretné, ha a férfi profi autóversenyeken indulna, ezért szereldéjében egy kocsi megépítésén fáradozik, melynek szponzora  Bernie és Nino, akik nem állnak messze a gengszterségtől és a zsidóságtól sem. Még az ő párbeszédeik élvezhetőek úgy ahogy.

Ám az idilli semmi sem történést végre megszakítja Irene férjének szabadulása. A férfinak a sitten szerzett adósságának fejében ki kell rabolnia egy zálogházat. Erre a börtönben szerzett barátok egy jó alapos veréssel emlékeztetik is. Főhősünk persze pont arra jár, és hát felajánlja vezetői képességeinek tudatában a segítségét. A rablás rosszul sül el a szó szoros értelmében, mivel kétszer  meglövik a frissen szabadultat, aki  a helyszínen életét is veszti. Ezután Driver magánakcióba kezd és a nála maradt lopott pénzt szeretné visszajuttatni a gazdiknak, ám azok már bosszút forralván szeretnék elkapni, ezért nem marad más lehetősége, minthogy leszámoljon ellenfeleivel.

 Nahát, ahogy leírtam, az sokkal izgalmasabb, mint maga a film.

Persze megmagyarázzák a nagy kritikusok, hogy ez egy akció és művészfilm egyvelege, de ha ilyen az eredmény akkor nekem nagyon nem vált kedvencemmé a két műfaj keresztezése. Művészileg amúgy meg nem fedeztem fel benne semmit, ha csak nem a sok hallgatással akarták azt kifejezni. Másra nagyon nem tudom fogni. Vagy én vagyok műveletlen - na, ez is egy opció.

Sikerült  egy olyan filmet  kifognom, ami nem fog soha a kedvenceim közé tartozni.

 Sajnos teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Elég nagy hiányérzetem volt a megnézése után. A történet nagyon jó, de a rendező elképzelése, hogy ebből egy szelíd szarságot kell csinálni, eléggé negatív irányba terelte a pontozhatóságát.

Autós üldözéssel kezdődik, amikor még csillogó szemmel lestem, hogy ez egy jó kis száguldós, autós-akciós filmecske lesz. De ezzel el is húzták a mézesmadzagot, hogy utána már csak azért is várd, hátha történik valami. A száguldós jelenetet követte egy szerelmi vívódásos rész, amiben ugye jókat hallgattak a szereplők egymás mellett ülve. Persze értem én, hogy ha valakivel jól érzed magad, akkor nem feltétlen kell állandóan pofázni, de ez egy film. Itt azért elvárható a kommunikáció.  Ha az egyik feltett egy kérdést az fix, hogy a másik csak bambult bele annak gambájába, pedig értelmes ember választ ad ha kérdezik. Ezt én locsifecsi fel nem foghatom a kicsiny agyacskám 10 százalékával.

A férj szabadulása után aztán fordulóponthoz érkezett a sztori és még történt is valami, ami megint csak a létra 5. fokáig mászott fel izgalmi szinten, ott megállt aztán szépen lassan lefelé mászott újra. Abban a 10 percben, amiben akció is volt, vérrel áztatott motel szoba és liftben széttaposott arc is szerepelt, de sajnos még ez sem tudta elég izgalmassá tenni a dán rendező alkotását.

A leszámolás sajnos elég amerikaiasra sikerült, sok értelmetlen bakival és sületlen nagyotmondó dumákkal. Érthetetlen cselekedetek kíséretében számol le az őt üldöző maffiavezérekkel, amin szintén felhúztam magam. Nem értettem miért vesz maszkot a fejére, ha utána úgy is leveszi, nem értettem miért hagyja ott a pénzt, ha már nincs kinek odaadni.   A szerelmi  szállal sem tudtak mit kezdeni, inkább le sem zárták, vagy direkt nyitva hagyták a történet kiagyalói.  Nem tudom, de már nem is érdekel.

Hősünk elillant még mielőtt az angyalka kinézetű szomszédasszonya megrágja a dolgot és inkább visszamenne hozzá.

 Összességben egy nagy „katyvasz” volt a képernyőn  100 percben. A jól induló mozi nem hogy nem akció, de még  művészi elemekkel  sem volt megfűszerezve. Néha pislákolt egy kis remény, hogy kialakul egy izgalmas mozi, de azt kell mondjam, hogy túlzottan sok jó kritikát kapott ez a film.

Kraftidioten - Az eltűnés sorrendjében (2014)

"TE TUDOD MI AZ A STOCKHOLM SZINDRÓMA?"

Tudni kell rólam, hogy roppant elfogult vagyok a skandináv filmek iránt, egész egyszerűen a gyengéim ezen országok filmjei. Képes vagyok minden hibájukat (nem is szokott lenni…) elnézni.

"Az eltűnés sorrendjében" egy Norvég-Svéd-Dán tragikomédia és igencsak belelopta magát a szívembe. Nem is tudok róla rosszat írni, de hát a jó kritika is kritika...

A történet: van egy figura, Nils (Stellan Skarsgard) aki havat kotor el nap mint nap Norvégia egy kis falujának  dimbes-dombos  tájain futó útjairól, hogy azon zavartalanul járhasson, akinek éppen arra van  dolga. Egy napon hírül kapják feleségével, hogy egyetlen fiúgyermekük drogtúladagolásban elhalálozott, osztán be kéne menni azonosítani. Nils nem hiszi, hogy fia drogozott volna, de úgy gondolja ezt kideríteni elég bonyolult lenne, ezért inkább puskacsövet dug a szájába, hogy elhagyja ezt a bonyolult és boldogtalan földi létet, mit törődve azzal, hogy ki fogja ezek után letakarítani a hófedte forgalmas Norvég falucska útjait. Ám, de pont ottan bújik meg fia barátja, aki elmondja, hogy megölték Nils fiát, mert  lopott a gengszterek drogjából, azok meg, mit ad isten észrevették és a gyerek pechére pont rossz helyen volt rosszkor. Apai szíve nem hagyja annyiban a dolgot, de mivel a rendőrség ott sem azt teszi, amit egyébként kéne, bosszút forral egymaga ott a fagyos táj közepén és elkezdenek szép sorban eltűnni a maffia tagjai.

Na kérem szépen, a sztori fő mozgató szála a fentebb leírt gyermekét elvesztő apa bosszúja, de mondhatja az utca embere, hogy ez már lerágott csont, számtalan ilyen alapötletű film van, mondhatni egy kaptafára legyártva.

DE EZ MÁS! Még leírni is morbid, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől, ha valaki meghalt. És mikor nem történik semmi, akkor is nevettem a semmin. Amikor csak ülnek és beszélnek a semmiről, akkor is nevetsz, és nem is olyan mintha a moziban ülnél, hanem a hátsó ülésről hallgatnád az okosságokat. Kiderül, hogy a maffiát kiszolgáló személyzet is énekli az aktuális slágert és meg vitatja a napi gazdasági életet, és biztos, hogy két gyilkolás esetleg gyerekrablás között önfeledten hógolyózik társával, élvezik a síelést, ahogy a nap sugarai visszaverődnek arcukra a hófedte tájról. Ez a film úgy csinált jó kedvet, hogy közben a gyászoló apák bosszúja által emberek haltak meg, vér fröccsent a szűz fehér hóra, pofonok osztódtak, fogak repkedtek, szerelemek mentek tönkre.

Fontos kérdés fogalmazódott meg bennem: Szabad e nevetni a halálon?

Az alkotóknak sikerült olyan filmet csinálni, amiben röhögsz, ha valaki meghal, és kiírják, hogy meghalt és nem azért hahotázol önfeledten, mert gonosz vagy és örülsz, hogy megöltek egy embert, hanem mert olyan komikusan van megrendezve, hogy nem tudod komolyan venni. Ez a film egy gengszterfilm paródia, sőt önmaga paródiája.

A maffia tagjainak eltűnése bonyodalmakat okoz a főnöknek Bárónak, aki egész egyszerűen egy idióta ripacs mégis oly szerethető, amikor idegesen a répalét szürcsöli. A karakter megformálására egy remek színészt választottak szerintem, mert ebből az angyalarcú, szép mosolyú emberből hihetetlen gyorsasággal válik könyörtelen vadállat. Nevetsz rajta, de tartasz is tőle, mert kiszámíthatatlan.

A fiát mindennap iskolába szállító fővezér az emberei eltűnésének hátterében az albánok – akik szerbek – térfoglalási szándékát sejti, ezért kinyírja egyik drogcsempészüket, aki természetesen a szerb maffiavezér fia. A gyilok után a tetemet egy útjelző táblára kötik. A jeleneten megint csak nevet az ember, mert ebbe is bele tudták csempészni a morbid humor elemeit. Az útjelző tábla, ami a szint magasságot jelzi a koszovói csata évszáma (Rigómezei csata 1389), amin kiakad a szerb maffia pár tagja, buta tudatuknál nem jut előbbre az egyszerűség, hogy az egy szintjelző tábla.

Ezek után a szerb főnök Papa  is bosszút esküszik és elakarja raboltatni Báró fiát, akit viszont Nils már elrabolt. A kisfiú rendkívüli nyugodtsággal éli meg a rabságot, olybá tűnik jól érzi magát rablója társaságában. A ’Tudod, hogy mi az a Stockholm Szindróma?’ kérdés mindent elárul.

A végkimenet egy hatalmas összecsapással végződik, amiben nagyon sokan esnek áldozatul. (Sok kiírás következik belőle.) Többek között Báró is, aki csak annyit üzen a feleségének a totál hülyének és tehetetlennek beállított  rendőrökkel, hogy egy picsa.

Ebben a filmben az a jó, hogy minden véresen komoly mégis nevetsz, mert az egyszerű alaphelyzetek olyan komikusan vannak elénk tálalva. Jó skandináv szokáshoz mérten a brutalitás elengedhetetlen, és úgy hogy közben vígjáték elemeket csempésznek bele. Rettentően tetszett, hogy mikor valaki meghalt, akkor kiírták a mozivászonra, kicsit olyan volt mint a Lars von Trier filmek fejezet megoldásai, csak itt a vallási hovatartozás a születés és halál dátuma volt megadva, és csodálom, hogy nincs felháborodás izraeli barátaink részéről, hogy a meleg gengszter pont zsidó vallásúnak lett feltüntetve. Nem tudom, hogy ezt minek szánta a rendező, de frappáns megoldásnak bizonyult részéről.  Aztán ott vannak a gengszterek, akik  a napi életbölcseleteiket osztják meg velünk rendkívüli komolysággal,  hogy mi annál jobban nevessünk. Az olyan mélyre ható megfigyelések, hogy a kutyaszar felszedése biztos valami norvég népszokás, vagy az, amikor megállapítják, hogy a hideg országok gazdagok a meleg országok  meg nem, mert ott ha valakinek gondja van szarik az országra, csak szakít egy banánt,  nos az ilyen okosságokkal megtűzdelt humoros jelenetek miatt nálam ez a film most az új kedvenc.

Toxin (2014)

Előszóban leszögezem: lusta vagyok, és hát, ami nem megy, nem erőltetem, hiszen az úgysem lenne az igazi. Tegnap azonban éreztem ujjaim végében a bizsergést, amikor megnéztem ezt a filmet: Írnom kell róla. És továbbá köszönöm eme üzenetet, amit tegnap kaptunk az egyik poszthoz megjegyzésként, vedd úgy hogy neked, kedves Névtelen, kiemelten szól a cikk: " Névtelen írta...
Ha láttatok mostanság valamit, akár "csak" egy jó trash movie-t is, örülnék egy posztnak!" Úgyhogy bele is vágok, sajnos valóban egy ultraszar alanyt kell boncolnom, de a sors már csak ilyen, egyszer fent, egyszer lent.

Naszóval. Gyáááá, bazmeeg.
Ez volt a végső konklúzióm a "Toxin"-ról. Nem tudom, az én lelkem kezd kifinomulni így bőven 30 felett, vagy egyszerűen csak egyre mélyebben tud a filmgyártás hatolni a pöcegödörbe, olyan szinten, hogy szinte riasztólag tud hatni az elmémre egy-két film. Persze nem fogok innentől mély értelmű és filozofikus műveket elemezni, és megtekinteni, (bár egy horror is tud ám ilyen lenni), mégis az összes vészcsengő megszólalt bennem, már az első 10 percben miközben átadtam volna magam ezen remekmű élvezetének.
Meglepő módon nem egy tizenéves gyermek tesztoszteronnal teli álmai kerültek filmre vitelre, ahogyan hinnénk, hanem egy bizonyos Tom Raycove nevezetű forgatókönyv-írásra első ízben fejét adó úriembertől, aki nem volt szégyellős, meg is rendezte elmeszüleményét. Tom barátunk eleddig íróként videojátékok agyonbonyolított történetét rótta papírra, vagy pötyögte be gépébe, a fasz tudja, hogyan is megy ez. Mint a "Need for Speed", azaz "Speed-re van szükségem" nevezetű diszkó-kábszeres játék (csak vicceltem, tudom, valójában mi is az... ), vagy különböző futball és kosárlabdával foglalkozó game-ek sztoriját jegyezte, mint a Fifa, vagy az NBA-s kissé zárt csoportnak szóló szórakoztató produkcióit. Direktorunk nem állt meg itt: már telefonokra alkalmazható a "Toxin: Zombie Annihilation" nevezetű minden bizonnyal igen komplikált applikáció, most úgy konkrétan nem tudom, hogy a mozi csak ezért született-e meg a maga 500 000 kanadai dollárjából összehozott keretéből, hogy el tudjon-e adni Androidra és egyéb nagyonokos telefonokra pluszba, amolyan előzetes-reklámként egy kis képernyő-tapogatós izgalmat, vagy szelleméből kiáradó őszinte indíttatással vitte a nagyívű történetet szigorúan DVD-formátumra, mert a mozikban nem értenék meg a MŰVÉSZETET. Az előbbire tippelek. Már csak szorongással nézek az ég felé, az "Angry Birds"-ből ugye nem készül szélesvásznú rémálom???
 Szóval így egyenesen Kanadából kapjuk az áldást, amelyben az arcilag kissé Clint Eastwood-ra hasonlító Douglas Chapman és Kyra Zagorsky (ö nem hasonlít Clint-re...) játszik főszerepet. Előbbit különböző mellékszerepekben láthattuk, és kaszkadőrként, eszemben sincs felsorolni a szinészóriás nagyszerű alakításait, utóbbit, a riasztó nevű Zagorsky kisasszonyt pedig különböző sorozatokban, de legalább a költségvetés nem rájuk lett elszórva, bár tehetségtelenségük nem lenne annyira félelmetes, ha a forgatókönyvben lett volna némi fantázia. De nem volt. AZ első pillanatokban ugyan megfordult a fejemben, hogy ez egy Syfy Channel-es kis varázslat, de aztán érzékeltem az ürességét, és a kecses buta báj hiányát, ezért rögtön elvetettem a hirtelen jött mentség-keresési reflexemet erre a szemétre. Nos, vágjunk bele, némi sóhaj kíséretében a történetbe.
 Egy szigeten vagyunk. Katonák táboroznak ott, mint utóbb kiderül egy igen veszélyes biológiai fegyver van náluk, hogy miért, arról fogalmunk sincs, talán őket áldozzák fel. A rohangászó őrjöngő zombivá változtató pornak még az érintése is azonnal átalakít, persze a végén kiderül, hogy van akit nem azonnal, és nem gonosszá. Az események felpörögnek, amint a veszettség elterjed, és öt perc alatt mindenki nekiesik a másiknak, érthetetlen módon a harcedzett veteránnak tűnő besorozottaknak csak a pánikszerű menekülés az, ami eszükbe jut, persze főhősünket, Paxton hadnagyot kivéve, aki az egész filmet szinte trikóban, vagy félmeztelenül feszengve játssza végig. Vágás következik, amely után egy csapat fiatal repülőtúrára igyekszik, hová, miért mindegy. Van köztük kibaszott idegesítő ifjú pár, dagadt lúzer, jófiú-cserkész, drogos, meg egy ázsiai, ha már feka nincs. Egyszerre csak a vagány pilótalány (Zagorsky) felfigyel Paxtonra, aki hamarosan hívatlanként az ő repülőgépére ül, és furcsa módon mindenféle ellenőrzés nélkül fegyvert visz a gépre, ahogyan a 9/11 óta szokás átvizsgálás nélkül felengedni bárkit is, főleg egy ilyen mogorvának tűnő majmot. Egy büdös szó nincs, hogy kis hadnagyocskánk ugyan hogyan hagyta el a lezárt szigetet, vajon mennyit úszott az óceánban, vagy éppen nem lőtték szitává életbenmaradási-képességeiért. Hagyjuk is ezt, ne gondolkozzunk el ezen, inkább a vizuálisan érdekes eseten, miszerint a cserkész-jófiúnak tűnő Troy kiszúrja a fegyvert Paxton cuccai közt, és a dulakodás közben az elejtett fegyver elsül, és hát naná, hogy egyik pilótánkat lövi le, abból a kb. 2 centiből, ami látható belőle. Isten útjai kifürkészhetetlenek, úgyhogy nyugodjunk bele, egy padlóra ejtett pisztoly mérföldekről lelő egy random repülőgép-sofőrt, próbáld ki te is. Lezuhanás, Sziget-fesztivál, nincs kaja, nincs csak némi rövidital, és egy elhagyott katonai tábor, ahonnan hadnagyunk meglépett, és bosszút állni jött a szigetre, mert hát zombikon bosszút állni bizonyára könnyebb, mint azokon, akik okozták a bajt. Hősünk hamarosan félmeztelen lesz, ez fontos momentum, mert vannak izmai, és Troy barátunk kötelességének érzi, hogy a lábon lőtt kikötözött fickót, Paxton-t öklözze úgy két percenként. (Nem ÚGY.) Miközben egyik drogfüggő alanyunk megleli a kurvaveszélyes szert, és máris meghalálozik.  Ezenközben kedves élettársa 2 órányi ismerkedés után már éppen szexuális útra szeretne lépni Troy-jal, mert ez így működik, persze nem vagyunk Kanadában, lehet, hogy ez ott megszokott. A holttest meglelése után, és egy állítólag összetört laptop segítségével, amely a hadsereg tulajdona, de azonnal bele lehet kotorni, első blikkre, megtudjuk, és megtudják hőseink, mi is történt anno a szigeten, több kameraállásból, mert a forgatócsoport nem lett zombi, meg az operatőr sem. A projekt-et levezető gonosz gonosz gonosz fasztudjamilyen rangban lévő katona pedig elindul a szigetre, hogy végezzen velük, mert az élőhalottak nem elég gyilkosak, és előbb-utóbb nem tudják kinyírni ezt a balfasz csoportot. Időközben előfordulnak emberi-konfliktusok, mint összeveszés a friss házasok között, a dagadt kölyök kaját keresve beszippant némi zombi-port, és elfogadni vezetőnek a hadnagyot. Lassan, szépen terjed a ragály, és szerencse, hogy olyan harcra készek főhőseink, hogy még ököllel is le tudják ütni az őrjöngőket, van, amikor tíz perces harcot is láthatunk. Szerencsére gonosz, gonosz, gonosz katonánk helikoptere elfoglalhatónak tűnik, a zombik tobzódnak, de hál' Istennek van idő arra is, hogy leüljenek egyesek egy szépen odahelyezett fatörzsre, és megbeszéljék, ki miért olyan bátor, majd jön a rohadt nagy végjáték, amitől aztán meglepetésedben összeszarod magad. Már, ha eddig bírtad ezt a baromságot.

Szomorúan tudatom, hogy ez egy SZAR. Kimondottan idegi feszültséggel tölt el, hogy Paxton hadnagy egyfolytában feszít, mint köpőlégy a trágyás talicskán. Folyamatos pózolása azt sugározza gondolataimnak, hogy a tisztelt direktor úr homoszexuális jegyeket hordoz magában, vagy egyszerűen csak azt gondolta, hogy majd jól megragadja a terminátor-szerű főszereplő a nézők fantáziáját. Na, arra éppen szükség is van, mert a sztoriba nem szorult egy deka sem. A néző kész helyzetbe lett hozva, és úgy általánosságban nem érti az egész motivációját, miértjeit, és a tökéletesen irracionális viselkedést, amit a szereplők hoznak. Azt már nem elöször furcsállom, hogy a baszottul homályos látású zombik miért is tudnak elkapni bárkit is, de ez legyen a legkisebb bajunk a forgatókönyv fehér foltjai láttán. Az már nálam közhelyszámba megy, hogy édes gyermekeim, amennyiben az első pillanattól ellenszenves az összes szereplő, akkor mit is várnak, mitől szoruljon össze a gyomrunk, ha csak nem ettünk valami nagyon zsírosat? Gondolatban halálra ítéltük mindet azonnal, és azon reménykedünk, hogy mihamarabb áldozatokká váljanak. A bugyuta történet nem párosul izgalommal, feszültséggel, csak fáradt, és néha kérdő szemráncolásra ad okot. Kamerarángatás van, mert így olcsóbb és egyszerűbb, mint igazi akciót mutatni, így legalább az idegesítő baromságot még taszítóbbá teszik. Se füle se farka történet, erőltetett menet az egész. És a befejezés után a végzetes kiírás, hogy folytatjuk, végképp elszomorít. Az embernek olyan kevés ideje van megnézni egy filmet, és persze akkor pechjére egy ilyen akad a kezébe. Közhelyes, buta és az idegeken táncoló. Csak saját felelősségre megtekinteni. Végítélet: 10/1 .

Enemies Closer (2013)

Jó szokásommal ellentétben, most kivételesen nem horror filmet fogok boncolgatni. És nem is egy klasszikus '80-as évekbeli, netán tiroli erotikusat, hanem egy ízig-vérig modern, friss mozit. Persze ebben is van klasszikus momentum, aki maga a nagy Jean-Claude van Damme. Talán így már érthetőbb, miért is szántam rá magam a megtekintésére. Bár akadnak a piacon mostanság is igen jó akciófilmek, például az "Expendables", az "Elrabolva" részei, (érdekes, hogy Liam Neeson idősebb korára akciószár lett), a Die Hard 5. (igen, jól olvastátok!), "Jack Reacher", "Parker". Lehet, hogy most egy párat kihagytam az utóbbi idők számomra elismerésre méltónak talált terméséből, de nézzétek el nekem, öregszem. Van Damme még mindig szívem csücske, ki felejtené el a "Véres sport"-ot, a "Kickboxer"-t? Már az "Expendables"-ben sem tetszett, hogy a negatív hőst alakítja, ahogyan itt sem, (jó, tudom, a Fekete sas-ban is az volt...), de lenyelem a békát. A leginkább horror-ban érdekelt "After Dark" társaság újabban kibővítette hatókörét az akciófilmekre, amit legutóbb láttam tőlük, az a "Stash House", Dolph Lundgren-nel a főszerepben, és az sem volt annyira rossz, bár nem emelném piedesztálra... Úgy látszik, nem átallanak "klasszikus" sztárokat előkotorni, ami nem is baj, részemről, mert hát nem vagyok mai gyerek, és elmaradottságomat mi sem bizonyítja jobban, hogy a "Terminator" csakis Schwarzenegger lehet számomra. Alig írtam pár sort, de máris felsoroltam vagy húsz filmet, úgyhogy befejezem, és igyekszem az "Enemies Closer"-re koncentrálni szétzilált elmémet.
 Rendezője nem más, mint Peter Hyams, akinek olyan kellemes mozikat köszönhetünk, mint a "Gyilkos bolygó", a "Rémült rohanás", "Időzsaru", "Hirtelen halál", "Mennydörgő robaj", "Ítéletnap" és "A bestia". Látom, emelem a tétet, újra csak sorolom a filmeket, de nem tehetek róla, ezt el kellett mondanom... Szóval Hyams öreg róka ebben a szakmában. Bár ez az alkotása kissé TV-film ízűre sikeredett némiképp, mégis érdemes volt megnézni, mert sablonjai ellenére szórakoztató kis másfél órát okozott. Főgonoszunkat, JCVD-t, akinek be kellene mutatnom, és nem ismeri, azt kérem, hagyja el a fedélzetet, ne is olvasson tovább, hiszen valószínűleg hülye lehet. Aki még nem élte át, micsoda szellemi kielégülést jelentett, ahogyan van Damme feltámad tönkrevert poraiból, és négyszer megismételt több kameraállásból bemutatva lerúgta ellenfelei fejét, az nem tud semmit. A katarzist követően gyermekfejjel még napokig rugdostam minden fát és csenevész bokrot, hogy hajj bazmeg, nektek végetek van. Pozitív hősünk szerepében Tom Everett Scott, aki mindenféle szir-szarban játszott, és leginkább Móka Mikire hajaz a filmben, és nem csak külsőleg, de kiscserkész hozzáállása miatt is. Megemlíteném még Orlando Jones-t is, aki kellett, hogy a régi jó "fekete-fehér" párost erősítse, és a szokásos "kényszerpárosban" segítője legyen a hősnek. Bár ő nem az a megszokott "vicces néger" kategória...  Na, mármost bele is vágok a sztoriba.

  Henry vadőrnek, vagy mi is "parkőr" zsúfolt napja van. Megismerkedik egy ifjú hölggyel, aki randira hívja, megismerkedik egy barátságtalan fekával, aki ki akarja nyírni, amiért annak öcsikéjét egy bevetésen valahol az araboknál elméletileg magára hagyta. És ott van még egy drogszállítmány, amely abba a tóba zuhant repülőstül, amelyik éppen a kis szigetecske körül van, amelyet ő a világtól visszavonulva őriz. Úgyhogy megérkezik a kábítószer-szállítmány tulajdonosa is, aki Van Damme, és iszonyat franciás akcentussal beszéli az angolt. Kis csapatával már lemészárol valami határőr-csapatot is, akik valamiféle bohócnak tartják őt. Az összehasonlítás nem véletlen a főgonoszunk igen Jokeresre veszi a figurát, őrült és lelkiismeret-furdalás nélkül megöl bárkit, a saját embereit is. Egy-egy gyilkosság előtt gyermekkori emlékeiről beszél, viccel, majd azután szamócát szed a bokrokról, latin névvel is azonosítva azt. Igazi vega és természetvédő gyilkos, na. Tehát az estére megbeszélt randinak lőttek, mert betoppan Clay, aki számon kéri rajta (persze fegyverrel) az öccse halálát. Mármint a saját testvéréét, nem Henry-ét. Marakodásba torkollik a beszélgetés, ami enyhe kifejezés, mert a börtönből szabadult feka (milyen meglepő), ki akarja őt nyírni. Ekkor érkezik meg a drog kissé őrült tulajdonosa, aki tudja, hogy a parkőr-úr régen valami búvár-csapat vezére volt, a Különleges Erők kötelékében. Nemsokára szüksége is van a srácra, mivel egyetlen (?) merülő emberét Clay agyonlövi. Megindul a móka a szigeten, a világtól elzárva, a mániákus Xander-nek szüksége van a fiatalemberre, aki viszont nem hajlandó kötélnek állni, inkább az ellenállásban remekel. Természetesen a páros a bizalmatlanság ellenére hamarosan kezdi megbecsülni egymást, és némi fordulat is bekövetkezik, sok gyilkossággal és akcióval fűszerezve.

 Botegyszerűségű a történet, de ha belemerülsz, élvezni fogod. Néha a fejedet is megvakarod értetlenségedben ugyan, hogy például a határőr csapat két megmaradt tagja miért nem azonnal riassza a rendőrséget, de elnézhető kis dolog.  Még némi karakterfejlődés is feltűnik, de ez elhanyagolható, hiszen nem ezért nézünk akciómozit. Végig sikerül fenntartani a feszültséget, és a kissé sablonos ívet valami mégis mozgásban tartja. A thrilleres-csavar a végén igen jól esik, majd meglátjátok, miről beszélek. Mindent összevetve igen fasza kis filmben lehet részed, ha eltekintesz a gyártási hibáktól, a panel-gyilkostól, és a színtisztán hófehér lelkületű jóságos hős-karaktertől. De hát ezért nézünk ilyen filmeket, kedves olvasó, jól esik ha sikerül elválasztani a feketét a fehértől, és elégedetten dőlünk hátra, mert kétely nélkül maradunk. Manapság nehéz olyat alkotni, amely az "okostelefonon" és a monumentális 3D-n felnőtt generációt megragadná, de én azért értékelem a sztorit, és a régi jó mozik ízét a számban, még, ha brutalitásában kissé erősebb is.  Adok is egy frankó kis 10/8-at erre, érdemes megtekinteni, ha így folytatja az "After Dark" még lehet egy második "Cannon Films" is. Tégy próbát vele, megér egy kis időt az életedből.

Contracted (2013)

Bár a fanyalgók, a sznobok, az önmagukat kritikussá kinevezők, és hivatásos kritikusok fanyalognának, én azonban kijelentem, hogy teljes mellszélességgel egyetértek Stephen King-gel: A legerkölcsösebb, legkonzervatívabb moziműfaj a horror. Bár durván, és ugyan tabukat döntögetve, de alapjaiban szinte biblikus módon oszt igazságot. Amolyan Ószövetségi stílusban. Hiszen eme zsánerben aki drogozik, az bizony megbüntettetik. A házasságtörők ráfáznak. A gonosz elnyeri büntetését. És nem beszélve a paráználkodókról. És ezzel az utolsó mondattal rá is kanyarodhatunk az éppen boncolásra váró filmünkre, amely itt fekszik előttünk előkészítve, és szikére várva.
 Samantha kissé zavart lány. Régebben a kábítószerrel voltak problémái, manapság immáron leszbikusként éldegéli világát. Nikkibe szerelmes, akiről az első pár percből levághatjuk, hogy egy rideg picsa, aki a szerencsétlen leányzót használgatta egy ideig, aztán már csak nyűgnek tekinti. A nyitó képsorok azonnal elborzaszthatják a finom lelkületű nézőket, nem látunk sokat, csak egy pár női lábat, amelyen lábcédula fityeg, és ritmikusan mozog. Éppen egy hullaházi nekrofil aktusra következtethetünk ebből a pár pillanatból, méghozzá helyesen. Szerencsére a készítők nem konkretizálják a dolgot, éppen eleget bíznak a mocskos fantáziánkra, és jó is így, hiszen amit nem látunk, azt még borzasztóbbá teszi a képzeletünk, és eme momentum a "Contracted"-ben csak egy egyszerű kis magyarázat, mi és miért fog történni a későbbiekben. És következik Samantha, akit Nikki kidobott, az anyjához költözött haza, majd vigaszképpen házibuliba indul, ahol aztán kegyetlen módon lerészegedik, és (ímhol a paráznaság és a megcsalás, az erkölcsi tanúság) összeismerkedik egy B.J. nevezetű fickóval, majd a következő percben már egy autó hátsó ülésén fekszik, ahol éppen az "úriember" szexualizálja őt. Az éles elméjű, és kevésbé éles elméjű nézőknek is egyértelmű: B.J. az, aki nemrég még egy női holttestet tett magáévá. Főhősnőnk ramatyul ébred, borzalmasan érzi magát, mindezt azonban betudja a másnaposságnak. Homályos emlékeiben felmerül az aktus, és szégyelli is rendesen... Másnap megérkezik a menstruációja, (hogy időben-e, azt nem tudhatjuk, mindenesetre vérzik rendesen...), és lágyéktáján furcsa kiütések jelentkeznek. Munkája közben különös hangokat hall. Meglátogatja háziorvosát, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy nagyon lassú a szívverése, majd influenzát állapít meg nála. Később a szeme alaposan bevérzik, furcsa váladék folyik vaginájából, és szemtanúi lehetünk, ahogyan a wc-ről felállva egy kis fehér féreg hullik ki belőle. (Haha, a fehér féreg búvóhelye - Bram Stoker) Később vért hány és vizel, haja csomókban hullik, anyja pedig arra kezd gyanakodni, hogy visszatért régi hobbijához, a kábítószerhez. A körme is elkezd leesni, a fogai fájdalom nélkül kiesnek. Egyre borzasztóbb állapotba kerül, miközben szerelme eltaszítja, anyja nyaggatja, és a munkahelyét is kezdi elveszíteni. Csak Riley marad mellette, aki régóta reménytelenül szerelmes belé - ő kivételesen férfi. Orvosa semmi biztosat nem tud mondani, komolyabbat csak a vérvizsgálat után merne kijelenteni. Időközben kiderül: B.J. - t körözi a rendőrség, nem tudni miért. Samantha lába alól egyre csúszik ki a talaj, visszatér a droghoz is, hogy valahogy átvészelje ezt a borzalmas időszakot. Külseje mind jobban eltorzul, és ráadásul vigaszt keres folyamatosan a körülötte egyre hidegebbé váló világban, amelyet nem kap meg. Mintha már nem is ő irányítaná önmagát, vagy a zavarodottság, amely ott lappangott benne mindig is, a bizonytalanság egyre jobban közelítene a kitöréshez. Aztán ez meg is történik, és onnantól kezdve a horror másfajta vízeire evezünk, hogy végül egy igen ismerős alműfajban csúcsosodjék ki a történet.

Nem is mondok többet. Nem igazán tudok olyan filmet mondani, amelyet szinte fel-felszisszenve, borzadva néztem végig - ezen kívül. Ez az úgynevezett bio-horror, az organikus-horror, a body-horror, amely az átalakulás, a test torzulása, és betegségekről, az önmagunk elvesztéséről szól. Az ember egyik legalapvetőbb félelméről szól, és amely valóban realisztikusabb bármilyen démonok, földönkívüliek és egyebekről mesélő történeteknél: a betegségről, amely tönkretesz szépen lassan, mint a rák, és az AIDS. Már a kisfiam is tudja: nem félünk a kísértetektől, csak a devizahiteltől. És itt a másik rémisztő csatorna, amely ott lappang a tudatban: a halálos kóroktól. Irtózva és összeszoruló szívvel nézzük Samantha leépülését, mert bár nekrofilokkal nem párzunk, ott van a pakliban minden lehetőség a nemi betegségekre, amennyiben szabados életet élünk, vagy amennyiben a partnerünk él olyat. Ez az amitől görcsbe rándul az ember gyomra, és hatásaiban lesújtó tud lenni. Következzenek az alkotók és szereplők: a sztorit Eric Englund írta és rendezte meg, aki eleddig a horror és thriller műfajban tevékenykedett. Kiemelném tőle a "Madison County" című filmet, amely egészen élvezhető kis slasher lett, és amelynek már készülőben van a második része. Okosan mellőzi a félrevivő szálakat, B.J. arcát csak homályosan látjuk, és a maga nyerseségében undort és borzalmat keltve sikerül végigvinnie minket az előttünk lezajló eseményeken, mégis távolságtartóan, nem a képünkbe mászva. Persze elszalad néha a ló vele, de ez semmiképpen nem hátrányként jegyzem fel. Samantha szerepében a kissé csúnyácska Najarra Townsend, aki perfektül játssza a szerepét, és nagyszerűen alakul át egyre csúfabbá, és kétségbeesettebbé. Az eredmény riasztó, fájdalmas, az alapvető emberi rettegésre okosan rájátszó filmecske. Az ember mintha a "Dirty Sanchez" néha öncsonkító és brutális képsorait nézné, ugyanazt a zsigeri undort, hányingert érzi, persze sokszorosan. A mozi utolsó harmadáról egy szót sem szólok, ahogyan a történet simán átcsusszan egy másfajta rémisztésbe, majd egy újabba. A befejezés zseniális kis fogás, és átevez ismerős vizekre. A bennünk lapuló félelemre építő,  éppen ezért riasztó és taszító rémálom, amin végigmehetünk Eric Englund jóvoltából. Ami negatívum, az az, hogy nem értjük: normális ember már az első tünetek után azonnal kórházba rohan, itt pedig csak a háziorvost látogatja meg kétszer hősnőnk. Persze valamilyen szinten érthető, hiszen az ember bizonyára nehezen veszi rá magát a nemibeteg-gondozó meglátogatására, na és persze az orvosokba vetett hit, és az alapvető reménykedés (nem vagyok beteg, ez nem is olyan súlyos, majd meggyógyulok...), amely talán eltéríti Samantha-t az azonnali sürgősségi kezeléstől, ráadásul fundamentálisan kissé gyenge lelkületű. Az erkölcsi mondanivaló is érezhető az egy éjszakás kalandokról... De összegezve: ez a film nem csak gyomorilag hat, nem csak undort kelt, hanem feszült várakozással is tölt el: mi sül ki belőle? Valószínűleg nem egy párkapcsolat-építő tréning végignézni, és nem is szórakoztató történet, drámai  és torokszorító. Mindenképpen ajánlott: 10/9.

Zombie Massacre (2013)

Néha úgy érzi magát az ember, mint egy duguláselhárító, aki könyékig kénytelen a szarban kotorászni. Azt hiszem eme elővezetés mindent elmond a most boncolásra ítélt filmről.

Nem mondhatnám, hogy kezdő módjára gyanútlan voltam, amikor belepörgettem. Ám, mivel meglehetősen szűkre zárt keretek között leledzik a zombie-múvik mozgástere (mert ezt ugye horror-rajongóként is el kell ismernem), hát úgy gondoltam, talán, esetlegesen, netán kapunk egy közepes élőhalottas történetet. Lehetne most a producer neve után rögvest szörnyülködni, hogy haha, nahát, Uwe Boll, de nem teszem, mivel mint azt már többször leszögeztem, bár nem kedvelem különösebben a filmjeit, azért főbűnösnek kikiáltani ebben a zsánerben baromság. Mert láttam már rosszabbakat is, ott van mindjárt ez a Rob Zombie nevű arc, aki olyan baszott nagy művésznek tartja magát, de a filmjei egyenesen csapnivalóak, mégis más a megítélése. Sorolhatnám a neveket és filmeket, nem százával, hanem ezrével, de nem teszem. Messzire jutottunk az állítólag társadalmi mondanivalóval megtűzdelt Romero-féle zombieposzoktól, át a pörgős rohangászós élőhalottakon keresztül, át a járkáló hullás szappanoperán, és ím ide torkolltunk. Bár alapból nehéz elszakadni az "emberek kis csoportja menekül/bezárkózik a ronda büdös zombik elől" fundamentumoktól, a Zombie Massacre sem akar többet adni a nézőknek, de viszont jóval kevesebbet igen. Aki túlélte a "Zombie Apocalypse" - t, az persze tűzben edzett ember, mint jómagam, és kibír minden másfél órás kínzást, és hősiesen én is némi sebzett lélekkel ugyan, de itt vagyok, megjárva a poklot, kiemelkedtem a fájdalom gödréből, széttéptem a borzalom sötét függönyét, ésatöbbi... És elhoztam Nektek az üzenetet: Csak erős idegzetűeknek!
Kezdjünk hát bele.
Író-rendezőink Luca Boni, Marco Ristori. Olyan filmeket tudhatnak maguk mögött, mint a... Őőőő.. izé. A "Chiudi gli occhi ". Aminek még csak a tartalmát sem leltem az interneten szörfölve, na jó, legyünk őszinték, annyira vadul nem is kerestem. De ott volt az "Eaters: Rise Of The Zombie" is, amit ketten követtek el szintén, és mielőtt ezt megtudtam, még a "Zombie Massacre" nézése közben pont felemlegettem nézőtársaimnak, hogy ez a film arra hasonlít, mert abban is csak pofáztak, filozofáltak, és nem történt benne semmi a sok hülye szövegelésen kívül. És igazam lett, mint utólag megtudtam, valóban azonos alkotók keze közül került ki ez is. Tehát megírták, és megrendezték ez a kis tüneményes gyöngyszemet a mi épülésünkre. Úgy érzem, a horror műfajának nincs is olyan mostoha gyermeke, mint a zombik... A legtöbb szar és nézhetetlen mozgókép eme tárgyban született. Talán mert nem kell annyit izzadni a történeten, talán mert úgy gondolják, hogy a vér és bél tépkedésének zaja mindenféle kétkedést elhallgattat bennünk, eccerű nézőkben? Jönnek, menekülés, gyilkolászás, átalakulás, jajj, de sajnálom, Pete, nem akarnálak megölni, de zombi lettél, menekülés, lövés, tömegek, majd vége. Persze ezt is lehet ám magas szinten művelni, és élvezhető igazán izgalmas mozit készíteni belőle, csak éppen nem lehet könnyű másfél órát kitömni folyamatos akcióval, netán feszültséggel, mondanivalóval. Talán ezért is van mélyen ez a műfaj, mert egyszerűen nehéz tartalmas egyéniséget adni neki, nehéz teremteni egy szilárd gerincet, amire építhetünk, és nehéz is lesz, míg ezen alapokra építkezik mindenki. Bár ott van a mostanság igen népszerű "Z világháború", amely látványosságával, izgalmaival egészen egy órán át tudja fenntartani az izgalmakat, aztán leül az utolsó fél órára. De legalább megpróbálták. Félreértés ne essék: nekem a mai napig vannak kiemelkedő kedvenceim a zombi-apokalipszis történetek közül, csak éppen felfestem a vászonra, hogy sajnos miért is problémás egyedit, és kiemelkedőt lelni közöttük. Arra meg senki ne is számítson, hogy éppen eme moziban leli meg a nagyszerű és rendkívüli műfaj-rengetőt. Sőt. De beszéljünk szereplőinkről, akik legalább annyira jól nyomják, mint a választási MSZP-s bajai videó cigányai, akik éppen ásványvizet isznak és hupikék törpikék-dominóznak.  Külön kiemelném "Tara Cardinal" művésznőt, aki egy női Steven Seagal, és csak találgatni tudom, kinek a rokona/ribanca, kinek a farkát tisztelhetjük benne, amiért pénzt kap azért a nulláért, amit ú.n. színészi játéknak is lehetne gúnyolni? Meglepő, de már 30 filmben is szerepelt, és hármat rendezett is. Van, aki egyszerűen nem tanul, hiába is jár iskolába, és eme hölgyre bőven érthetem ezt. Persze nem lehet könnyű helyzete, hiszen magyarázza meg nekem valaki, hogy mi a francért küldenek egy szamurájharcos nőt a zombik által megszállt övezetbe, ahol leginkább fegyveresekre lenne szükség, azt meg már nem is teszem hozzá, hogy a társai is mennyire feleslegesek. Azonban maga Boll mester is felbukkan az Amerikai Elnök személyében, úgy beszél, mint egy kretén, és ráadásul hülyeségeket. Azt hiszem, nincs más hátra, rá kell térnem a történetre, bármennyire is húsba vágó.

Emlékszünk még a "Piszkos tizenkettőre"? Nos íme itt a "Piszkos négyes". Amerika kormánya bajban van, ugyanis romániai támaszpontján elszabadult valami durva vírus, amitől az emberek mindössze pillanatok alatt bezombulnak. Persze mindez  a főhősökre nem érvényes, azok még kis ideig nem teszik ezt. USA szeretné eltusolni az ügyet, és lerendezni mihamarabb a kellemetlen incidenst, ezért nem hivatalosan összeszednek néhány büntetett előéletű harcos-zsenit, hogy azokat odaküldve majd jól felrobbantják a közeli atomerőművet, és a probléma megoldva, főleg, ha balesetnek van álcázva. Ilyen egyszerű ez. Különböző motivációktól hajtott hőseink hipp-hopp máris Romániában teremnek, mind a négyen, és olyan semmitmondó faszságokról társalognak sokszor percekig, hogy komolyan veszélybe került Tarantino státusza az ilyen beszélgetések kiötlésének terén. Megismerhetjük Jack-et, a kőkemény, nagymellű katonát, aki a börtönből érkezett egyenesen, "Mad Dog"-ot, a robbanás-specialistát, Dragan-t a mesterlövészt, aki egy legalább 50 éves puskával baszakszik, és állítólag a fél világot ki tudná irtani azzal, mert olyan tehetséges, és a ninja-pinát, Shizuka-t, aki neve ellenére soha a büdös életben nem volt ázsiai. Elindul a nagyívű küldetés, és továbbra is hallgathatjuk az idióta konverzációkat, miközben "Shizuka" mp3-mat hallgat és szigorúan néz, mint azt majdnem végig teszi a filmben. Megérkezve az erőműhöz, ahol Homer Simpson bizonyára éppen ebédszünetet tart, vagy kiugrott Moe-hoz, rögvest érkeznek a zombik. Megemlíteném, hogy a sürgető idő ellenére hőseink az egész sztoriban csak sétatempóban kocsikáznak, hogy kiélvezhessük fárasztó monológjaikat. Szóval érkeznek a rohadékok, és a csöves külsejű Dragan-t rögvest meg is harapják, (jön a szokásos ölj meg barátom - rész), miközben a társai felfedezik, hogy a magukkal vitt bomba őket is elpusztította volna, ha megmozdítják, tehát halálra ítélte őket az amerikai kormány. Mindjárt bosszúra éheznek, ám ennek végrehajtása egyelőre olyan prózai problémákba ütközik, hogy ugyan baseball-ütőt, szamurájkardot, ninja-csillagot vittek magukkal, de lőszert kurvára nem, mert az nem fontos, és hát el kellene jutniuk Carter-hez, a megbízójukhoz hogy bosszuljanak, aki tudva tudván, hogy atomrobbanás lesz, mégis bátran ott lakozik nem messze Románia kies pusztaságában. Útban visszafelé betérnek egy rendőrségre, ahol egyetlen tár töltényt találnak, és egy nőt, cellában (kocsmai verekedésért), akiről kiderül, hogy a vírusért felelős professzor lánya, akit apja idejében menekülésre biztatott. Csak akkor nem értem a kocsmai verekedést, útban a repülőtérre beugrott pár felesre, vagy mi? Mindegy, magukkal viszik, miközben ellőnek az alig-töltényből legalább a fél második világháborúra valót. A következő benzinkútig kifogy a benzin, rögtön a kút előtt áll le szerencsére (haha) az autó, itt összefutnak egy párocskával, és kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy Romániában már csak amerikaiak élnek-e? Hősies önfeláldozás után következik az újabb útra kelés, történik egy nagyon érdekes kis csoda is, és végül a fő gonosz kormány megbízottjával szembekerülve talán eljön a bosszú édes pillanata. A befejező képsorok megint csak érthetetlenek, de legalább csöcsök is láthatóak benne.

 Én alapjában véve jó szándékú és engedékeny gyerek vagyok. Néha még egy-egy ócska film is el tud bűvölni, érzem benne néha az öniróniát, az olcsóságot, mégis bájosnak tartom őket. De a "Zombie Massacre" bizony az aprópénz mellett fárasztó ötlettelenséggel és hülyeséggel van turmixolva, ami nem a legjobb koktél. Mert oké, még érthető is lenne, hogy elküldünk Romániába egy csapatot, de miért pont egy ilyen szedett-vedett négy tagú brigádot? Különösen indokolatlan a hallgatag harcművésznő a kardjaival. Ráadásul pont olyan ügyességgel használja azokat, mint az 5 éves kisfiam a fakardocskáját. És a töltény mindössze kb húsz lövés után fogyóban van, állapítják meg ijedten, de aztán még lőnek százezret. Az egész film bűzlik, de nem a rothadó zombiktól, hanem a hülyeségtől, nem beszélve a sok felesleges beszélgetésről, amelyek mocsokul erőltetetten próbálnak karaktereket faragni a jellegtelen szereplőkből. Persze ez sem megy. Az olasz - amerikai - német - kanadai koprodukcióban elkészített film kerek 1 millió dollárba fájt. Az egész unalmas, úgy ahogy van, de néha azonban jót röhögünk az elképesztő összecsapottság láttán. Tudom, egy élőhalottas sztorihoz nem kell nagy színvonal, de azért nem minden néző értelmi fogyatékos. A zombik ugyan elég jól meg vannak csinálva, de azt hiszem, hogy ez a legkevesebb. És olyanok esnek meg, hogy a szinte használatlan új fegyvereik bedöglenek, nem is egyszer egy-egy válságos pillanatban, vagy éppen a menekülő "bomba-specialista" az őt üldöző zombiknak (akik kb. 5 méterre vannak tőle) ahelyett, hogy szétlőné őket, összedob egy damilos csapdát, hogy robbanjanak. Érted, mert neki ez a szakterülete. Egy guruló üres fémhordón áteső élőhalott elpatkol. Én nem tudom, hol tanulta a forgatókönyv-írást az olasz páros, de egészen elképesztő ökörséget hoztak össze. A rengeteg üresjárat, a sok zagyva duma, a botegyszerűségű történet, de még az akciók hülyesége mind-mind arra biztatnak: a jól megérdemelt 10/1-et adjuk meg neki. Csak saját felelősségre tekintsd meg...!

Go Goa Gone (2013)

Nem vagyok nagy barátja a horror és a vígjátékok keveredésének. Elemi utálattal vagyok a zseniálisnak kikiáltott "Hullajó" irányába, amelyet 50 percig bírtam nézni, de már rettentő unalmam nem engedte tovább, mert epét hánytam volna. Egy halovány mosolyt nem bírtam kipréselni magamból az együgyű, erőltetett és viccesnek nem nevezhető tapicskolásban, amit a primitívsége révén sokan a mai napig kedvelnek, és azt hiszik az a humor csúcsa. Talán még ennél is mélyebben van a "Haláli hullák hajnala", amin nemhogy mosoly, de sírás kerülgetett, annyira fárasztó, érdektelen és humortalan volt. Megnézése után szinte csipesszel fogtam meg a DVD-t, és azonnal odaadtam ajándékba egy barátomnak, pedig ő sosem ártott nekem. Aztán következett a Zombieland. Szintén élvezhetetlen, a két zsáner határán egyensúlyozni próbáló, nagy ritkán megmosolyogtató, ám vígjátéknak nehezen nevezhető katyvasznak érzem. És ráadásul mindhárom felkapott "horror-vígjáték" az, amiből csak egy-egy jelenetet idéz mindenki elégedetten, mert annyiban el is sült a puskapor. Mint a "Haláli hullák.."-ban a tetessük magunkat zombinak, vagy a "Hullajóból" a fűnyírós jelenet... Olyan, mint az "Indul a bakterház", amely már émelyítően sokat lett idézve, és az ember már csak fegyver fenyegetésére lenne hajlandó megnézni. Bár inkább, mint a fentebb említett három alkotást. Akad még jópár film ebben a műfaj-keveredésben, említésre sem méltóak, és persze a horror-paródiák, amelyek valamilyen szinten viccesek, amennyiben képesek túllépni a "fű" és "sperma", "jópofa niggerek" kategórián. Az ilyen "Leszbikus vámpírok gyilkosai" és "Evil Aliens"... stb meg aztán szóra sem érdemes. Eddigi egyetlen humoros horror az a Bio-Zombie című hong-kongi kis műremek volt, amely szerethető és kellően idióta karaktereivel kedveltette meg magát, nem pedig azzal próbált nevetésre fakasztani, hogy indokolatlanul sok vért használt, vagy éppen ócska és unalmas párbeszédekkel kínozták idegeimet halálsikolyig. Különös a sors, a második számú kedvencemmé ebben a műfaj-mixben ismét egy ázsiai múvi lépett elő. Egyenesen Indiából, Bollywood-ból, zombikkal tömve és mulatságos figurákkal, magas fokú idiotizmussal, és könnyedén átsuhanva az olyan gagyi ámerikás buktatók felett, mint az izzadtságszag, erőlködés, élettelen karakterek, dögfárasztó woodyallen-es unalmas társalgások. Persze a film elején jó pár előítélettel felvértezve ültem le, mert nem elég, hogy indiai, de még vicces is akar lenni, de itt látszik, nem érdemes előre behatárolni magunkat bármilyen irányban, mert könnyedén érhet meglepetés is bennünket. Ahogyan ezt nem tettem a fentebb említett "Hullajó" és társaik esetében sem, csak megtekintés után (vagy félig) döntöttem úgy, hogy hallani sem akarok többet ezekről.
 A rendező Krishna D.K. és Raj Nidimoru (D.K. egyben a forgatókönyvet is írta) akik eddig minden alkotásukat együtt jegyezték. Nem sorolom, mert valahogy úgy érzem, nem nagyon találkoztunk még ezekkel, és kedvenc műfajomon belül még nem igazán ügyeskedtek... Ahogyan főszereplőinket sem tudnám megítélni, lévén India rohadt messze, és főképpen meg nem igazán nézek ama országban készített filmeket, és gyaníthatólag az olvasók közt is kisebbségben van az ez ügyben tapasztaltak száma.

 A szokásos recepttel kezdünk, három fiatalemberrel, akiknek egyetlen vágya a pia, a fű és a pina. Vagyis inkább csak kettőnek, mert a "Bunny" nevezetű ijedt tekintetű ifjú igazi karót nyelt geek, félénk, szégyellős, és piszkosul kerüli a kalandokat. Bezzeg Hardik és Luv nem ez a fajta. Ám beüt a krach: Luv úgy dönt egy nő kedvéért befejezi a lumpoló életmódot, és megházasodik, Hardik nem tetszése ellenére természetesen. Ám szomorú véget ér története: a kisasszony szakít vele, amivel visszalöki Luv-ot a régi életmódjába, és kitalálják, hogy vigaszképpen irány Goa, ahol óriási partik, sok drog és punci van. És egy kis szigeten maga az orosz maffia ad eget rengető rave-bulit, ahol hőseink kiélhetik magukat. Hardik persze megfektet egy nőt, míg Luv szerelmes lesz egy hölgybe, Luna-ba. Bunny meg csak mosolyog és ennyi. Itt ismerkedhetünk meg Boris-szal, a maffiózóval, és társaival, akik nem átallanak egy újfajta drog-kapszulát kiosztani a táncoló fiataloknak... És persze sejthetjük: ez lesz a probléma gyökere. A partizók zombivá válnak az új szertől, és mindenkit igyekeznek azzá változtatni. Ám Luv félti Luna-t, és társai nem túl nagy örömére megmenteni igyekszik, majd érkezik a kemény fiú Boris (akiről kiderül, hogy mégsem annyira orosz, mint azt hinnénk) és társa, akikkel módszeresen és hősiesen nekiállnak élőhalottakat irtani, és megmenekülni.

 A történet sablonos így elolvasva, egy adott kaptafára ráhúzott sztori, a klasszikus élőhalottas klisékkel. Nem is vártam sokat tőle, de szerencsére igen vidám másfél órában lehetett részem, míg végignéztem. Elsősorban mindenkinek csakis felirattal ajánlom megnézni (bár kevés az esélye annak, hogy valaha is szinkronizálják...), mert a nyelvi érzékkel rendelkezők már a félig angol, félig indiai beszédtől is a homlokukat ráncolhatják, ám, ahogy ezt a katyvasz beszédet Boris még orosz akcentussal is interpretálja, na az egyszerűen borzalom. Persze nem negatív értelemben, hanem igen mulatságos. Mint ahogyan a félhülye karakterek is, akik az említett amerikás (és angol) filmek szereplőivel ellentétben igen humorosan és viccesen társalognak, poénosokat mondanak, és a hamar megkedveljük őket. Bár az elején kissé lassacskán indul be a sztori, de ezt elnézhetjük, hiszen közben is elcsattan néhány humoros beszólás, de amikor beindul az akció, sziporkázni kezd az egész. Ami meglepő egy komédia esetén (még, ha horror is), hogy izgalmas is, ahogyan a zombiktól körülvett hőseink menekülnek. A végén még a tanúságokat is elmagyarázzák túlélőink, hogy ne maradjunk jó tanács nélkül ilyen esetekre, no és mert a szájbarágást is lehet viccesen csinálni. A meglepő operatőri munka, kameraállások, és igen jól sikerült bravúros kis filmes trükkök is okoznak meglepetést... Az európai fül számára kissé furcsa zenék, egzotikus tájak, akciók, vér, poén és kedves karakterek halmaza. Namármost, ha nekem egy ilyen múvi tetszik, akkor az jó. Meg kell nézni, persze akik megsértődtek a fenti szentségesnek kikiáltott vígjátékokról alkotott véleményemen, azok persze már alapból utálni fogják, no meg persze nem olyan "kifinomult" (haha) humorral rendelkezik, mint azok. Mindenkinek ajánlom, egy laza kis 10/8-as, igazi szórakoztató és kikapcsolódást nyújtó hülyeség, főként társaságban ajánlott.

"I Keel Dead Peepa"