Kísértethajó - Deep Rising (1998)

A mű nem összetévesztendő még véletlenül sem a „Szellemhajó” (Ghost Ship) című alkotással, noha van közös vonásuk egyébként, hiszen mindkettőben a vízen játszódnak az események. Meg hajókon. Van néhány egyéb, de részemről elhanyagolt hasonlóság is bizonyára még, amelyekről már csak azért sem tudok nyilatkozni, mert a „Ghost Ship” – et régebben láttam, és igazándiból nem sok minden maradt meg bennem, csak némi keserű szájíz, ami biztos jele annak, hogy nem igazán sikerült elbűvölnie. Mint azt már többször is lekopácsoltam ebben a fantasztikusan jó blogban, nálam, ha egy horror a vízen-vízben játszódik, az már fél siker. Van valami hátborzongató a végtelennek tűnő óceánban, és a tág horizont ellenére is elfogja az embert a rideg magárahagyottság érzése. Már legalábbis az ilyen filmekben, natürlich, ha valaki szeretne befizetni engem egy föld körüli utazásra egy luxushajón, az ne legyen szégyellős, nyugodtan tegye meg, mert alkoholos koktélokat kortyolgatva szívesen elgyönyörködnék a naplementében, meg a bikinis bulákban egy kényelmes napágyban dögölve a hátsó fedélzeten. De, mint említettem, valóban tud olyan félelmetes hely lenni, mint mondjuk egy északi-sarki támaszpont, vagy egy sivár idegen bolygó. Legalábbis számomra, asszem Spielberg baszott ki velem anno, mert kicsiny gyermekkoromból megmaradt emlékeim szerint még a fürdőkádban is cápáktól féltem.
Jelenlegi rendezőnket nem is nagyon kell bemutatni, hiszen Stephen Sommers olyan nagy volumenű szemetekben vett részt, mint a „Múmia” és összes visszatérése, a Van Helsing és a G.I. Joe film. Ezek alapján leginkább a gagyi-gyáros kép vázolódott fel szemeim előtt. Mert mindezek ugyan nagy költségvetésből készülgettek, ámde rendkívül bugyuta, elcsépelt történetek és karakterek összessége, leginkább a látványvilágával moziba csalogató produkciók. Tegyük hozzá, hogy a történetekben ott van a keze, nem csak egyszerűen megrendezte ezeket. Főszerepre Treat Williams (Többek között: Hair, Nyugodjak békében, Mulholland - Gyilkos negyed, Fantom, Az ördög maga, Piton 2….) lett felkérve, aki perfektül hozta Finnegan szerepét, mintha csak ráöntötték volna, bár eredetileg Harrison Ford-ra bízták volna alakítását, kíváncsi lettem volna arra a verzióra is, hiszen nagyon Han Soló-sra sikeredett karakter. Valószínűleg jóval felfutottabb moziról beszélnénk ezáltal, de nem szomorkodom emiatt különösebben, nekem így is megfelel. A flegma és kényszeredetten hős kapitány mellé a szép Famke Janssen került hősnőként, akit már a „100 Feet” kritikájában is csak dicsérni tudtam, most sincs ez másként, tökéletesen formálja meg a szimpatikus (és persze gyönyörű) szélhámosnőt. (Az ő szerepére eredetileg a szintén első osztályú muff, Claire Forlani indult volna, de három nap után összebalhéztak a direktorral, úgyhogy olaj és csere!) Odacsapták melléjük még Kevin J. O'Connor-t, aki a kalandfilmes hagyományokból átmentett vicces figura, jópárszor sikerült megmosolyogtatnia ebben a különös masszájában a kaland-horror-akció-sci-fi-thriller-nek. Bele is vágok. Már a sztoriba.
„Az vezet, aki fizet” – vallja Finnegan kapitány, ezért aztán minden különösebb kérdezősködés nélkül felbérelhető két társával (Pantucci, a kissé féleszű gépész-zseni és Leila a gyönyörű ázsiai lány), hogy kis hajójukon különböző gyanús figurákat szállítsanak, csempészgessenek. Jelenlegi utasaik állig felfegyverzett keményfiúk csapata, a halmozottan ellenszenves Mr. Hanover-rel az élükön valahová a Dél-Kínai tenger egy pontjára akarnak eljutni. Magukkal hozott szállítmányukat a kíváncsi Pantucci titokban megvizsgálja: több hatalmas torpedót hoztak magukkal. Rajtakapják vizsgálódás közben, és csak Finnegan és egy szigonypuska menti meg a halálra veréstől. Innentől kezdve már senkinek sem őszinte a mosolya a fedélzeten. Nem messze tőlük eközben nagy mulatozás folyik az Argonautica nevű óriási luxus-óceánjárón, mígnem valami borzalmas dolog történik, és egy mentőcsónak elszabadul. Hőseink neki is rohannak ennek, mivel radarberendezésük folyton lerohad, és a motorcsónak baszott nagyot robban, még meg is lékeli őket.

 Mint kiderül a profi harcosok csoportja éppen az Argonautica-ra igyekszik, azon egészen prózai okból kifolyólag, hogy jól kifosszák és elsüllyesszék. A kapitányt és gépészét magukkal cipelik, hogy a sérült alkatrészeket megszervizelhessék. Fenn a hajón meglepetés várja őket: a gazdag vendégsereg sehol, viszont minden csurom vér. Találnak néhány túlélőt, többek között egy raktárba zárt szélhámosnőt, és a páncélteremben a kapitányt és az egész kóceráj tulajdonosát. Az életben maradtak beszámolója némiképp zavaros és hihetetlen, éppen ezért magyarázatképp hamarosan személyesen is összefutnak hőseink a randa, ámde hatalmas féregszerű lényekkel, amelyek sürgős jelleggel költséghatékony módon megszabadítják a produkció készítőit a színészeknek kifizetendő nagyobb gázsiktól, mert rövid úton lecsökkentik a létszámot. Az észszerűség szerint már a foglyok is fegyvereket kapnak, mert már minden kézre szükség van a megmeneküléshez. Szerencsére Finnegan sosem veszti el hidegvérét és humorérzékét, így van még esélyük megúszni néhányuknak a sokfogú tekergőző szörnyeket.
Igazán jól szórakoztam a filmen. Erősen érződött rajta a „nagymozis” fíling, látszik, hogy nem videóra szánták. Mind a nagyszerű zenéjén, mind a feszültségoldó poénos beszólásokon, amelyek azonban nem mentek a hangulat kárára, sőt, inkább kiegészítették azt. Nem unatkozunk, míg elérünk a film akciós-csúcspontjáig, hanem élvezzük a kissé ismerős karaktereket és párbeszédeiket. Persze vérben és szörnyűségben sincs hiány, arat a halál bőségesen, ahogyan azt elvárhatjuk egy ilyen filmtől. Érződik az átlaghorrorok feletti költségvetés, bár a CGI szörnyek attól még CGI szörnyek maradnak, ám ezt már fel sem vesszük manapság. Főképp, mivelhogy itt sikerült bennünket kárpótolni kellemes, majdnem „popcorn-mozis” könnyedséggel és érzéssel. Ezzel persze nem arra célzok, hogy bugyuta lenne, hanem a kifejezésnek inkább a pozitívabb vetületeire célzom, izgalmak, humor és szórakozás.
Enyhe negatívum a kissé elnyújtott végjáték, a hosszadalmas menekülés – de ugye nem lehet minden tökéletes. Azt hiszem egyike lesz azon ritka filmeknek, amelynek még egyszer neki fogok ülni, és ez nagy szó. Megérdemli a 9 pontot, erősen javallott!!!

Hibrid - Splice (2009)

Az ide visszatérő olvasók tudják, mi itt horrorfilmekről (néha másról) szoktunk írogatni. De, főleg ijesztgetős témákban utazunk. És amit most készülök írni, az sem horror :) sokkal inkább sci-fi, némi thriller beütéssel. Ellenben beindítja az ember képzeletét. Legalábbis nálam ez történt. Régóta foglalkoztat és talán többeket is érdekkelnek a génmanipulációról szóló hírek. A lehetőség ugyanakkor aggodalommal tölt el bár, azt le kell szegezni Isten a legnagyobb mókamester, mert oly sok dolog mellett létrehozta a DNS láncot amibe mikroszkópjaik fölé görnyedt fehér köpenyes tudósok belepiszkálhatnak. Legyen az ok bármily nemes és jó szándékú, nem biztos, hogy buzerálni kéne!. És mint oly sok alkotásból tudjuk, ezeknek többnyire katasztrofális vége van könnyekkel, sikítással és hullazsákokkal. A Newstead nevezetű gyógyszercég fejesei nem néztek még ilyen filmeket, vagy nem okultak az ott látottakból. Fittyet hánynak az ilyesféle dogmákra. Tudósaik már létrehoztak két eltérő gén keresztezéséből egy új fajt aminek testében rengeteg hasznos orvosi alapanyag megtalálható. Elérkezettnek látják az időt új szintre emelni a kísérletet. Az igazgatói székben ülők nem fogadják ezt kirobbanó örömmel. Mindenféle felmerülő etikai és morális lehetőségre hivatkozva lefújják a továbbiakat. Ezért istenkomplexusos kutatóik Clive (Adrien Brody Predators, A fiók) és Elsa (Sarah Polley, Váratlan utazás, Holtak hajnala remake) titkos kísérletben pármillió évet kihagynak a törzsfejlődésből és egy evolúciós hiperugrással új fajt hoznak létre ember és állat génkeverékéből. Persze mindezt a nagyobb, önzetlenebb cél érdekében, csak bizonyítási vágyból, és ha sikerrel járnak akkor úgyis elpusztítják amit létrehoztak. Kihagynám a tudományos maszlagot lévén nem értek hozzá és ez most nem is annyira érdekel. Olyan ez mint a jazz. Kell a hallgatásához egy bizonyos érettség. Szerintem meg szimplán szar zene és kész. Ez nem tartozik ide csak azért írtam le, hogy elüssem az elnyújtott jelenetet amíg színészeink kutatósat mímelnek a képernyőmön. A hosszú sikertelen kísérleti időszakot végül siker koronázza. A kísérleti fázis végeredménye egy 50 centis ondó kinézetű lény. Hááát, ez veszélyes! Most mi lesz, mindenkit megtermékenyít? Szerencsére ez csak egy átmeneti életforma és a ronda külsőből előbújik egy kis cuki őőőőő, hát olyan ízé. Valami simogatni való plüssfóka. Persze az előre beígért majdmegöljükhaéletképes duma csak duma is marad, nem lesz újabb halom a virágoskertben. Játék közben még nevet is kap. Dren, ezután így kell hívni, még jó mert az Izé név már foglalt.

A növekvő csemete egyre több értelem jelét mutatja magán, emellett, nő, mint a gomba. Alkotói kénytelenek nagyobb életteret keresni, nem kockáztathatják a lebukásveszélyt. Végül Elsa elhagyott farmján kötnek ki, távol mindentől egy huzatos pajtában. A lány, bocs, a lény felnő és a tinédzserek minden jellemző tulajdonságát felfedezhetjük rajta, beleértve a hisztériát és a dührohamokat is. Még jó, hogy nem tud beszélni, csak csipog mint a gumikacsa. Az idő ketyeg. Miközben közelebb kerülnek szereplőink gyermekükhöz egyre jobban elhidegülnek egymástól. Dren rendesen kikupálódik a kis ,,valamiből" kész felnőtt lett. Az ő esetében beszélhetünk igazi karakterfejlődésről :) A lassan, már-már monoton módon építkező film eléri a tetőfokát és ezen a ponton keveredik az Oidipusz történetével. Ami látványként szépen kivitelezett, de totálisan felesleges. Nem is értem miért, vagy minek kellett ezzel elbaszni (szó szerint) a film végét. Mert, innen már csak 15 perc van hátra egy összecsapott fináléval és kiszámítható befejezéssel.

Sajnos a történet alapját szolgáló kutyuljuk a DNS-t séma nem a legeredetibb, de úgy álltam a filmhez, ha nem kell másfél órán át petri csészében matató alakokat néznem, minden rendben lesz. Nem várhatom örökké, hogy a régen megszeretett filmeket überelje valami új. És valóban a türelem működött, a hangulat magával ragadott. A Splice nem akciófilm! Az egész film kb. 100 perc, ezalatt egy fegyvert sem sütnek el. Öreguras komótossága ellenére nem is hiányzott a lézer vagy a robbanás. Ezek nélkül is működik a dolog, nem tudom mitől, vagy miért nekem bejött. A tudományos kísérletnek indult történet olvasztótégelyként magába fogad minden belegyömöszölhető stílust. A romantikán át a fantasztikus filmek újat-keresését is belegondolva, a gótikus történeteket átitató vészjósló hangulatot és még kitudja mit.

A rendezői székbe Vinczenzo Natali foglalt helyet, neki köszönhetjük a Kocka című filmet. A Dren nevű lényt alakító hölgyről nehéz bármit is írni, azonkívül, hogy dekoratív és a fél teste animált (nem animál) nem lehet rá panasz. Sarah Polley (Elsa) a legpasszívabb az egész filmben. Se nem szimpatikus, se nem figyelemre méltó, olyan semmilyen, pedig úgy hírlik nagyon tehetséges. És, mennyire bizonyult jó választásnak az újkori intelligens akcióhős ideálnak kikiáltott általam nem favorizált Adrien Brody. Róla inkább elhiszem, hogy az amit alakít. Éppen csak vetíteni kezdték a másik moziját Predators címmel és megint egy szkáj-fájban láthatjuk ami bizonyára háttérbe szorítja eme filmjét. De se baj, úgyis kevesek kedvence lesz a Splice a maga sajátos hangulatával.

Nekem mindenesetre 10/8
Ámen

Védtelen gyermek - Case 39 (2008)

Mindenkitől elnézést kell kérnem, mertmivelhogyminekutána jó ideje egy mondatot nem böfögött eme oldalra senki, de van kifogásom: a többiek lusták, én meg nem érek rá. Na jó, őszintén szólva (aki így kezdi, az hazudik!) nyár van és kurvára nincs kedve az embernek a TV előtt punnyadni, filmet nézni, amikó’ mehetek kocsmázni, strandolni, meg kocsmázni a strandon. De erőt veszek magamon, és sokszor emlegetett szociális érzékenységem felülkerekedett rajtam, hogy segítsek Nektek, Kedves Olvasó, mit érdemes megnézni és mit nem. Időm ugyan nem volt, ezért mélyen sanyargatott helyzetben a munkahelyemen voltam kényszerítve arra, hogy ezt a filmet megnézzem, bár az igazat megvallva (má’ megin’ hazudik!) jobban szeretek dvd-t nézni az ágyban fekve, elsötétített szobában, sörömet kortyolgatva, de ez jutott, szomorú helyzetben vagyok.
Hogy a magyar címet ki adta ennek a mozinak, azt nem tudom, de reménykedek benne, hogy hamarosan munkanélküli lesz.
Vágjunk is bele: Renée Zellweger úgy tekintett rám a képernyőről, mint egy rózsaszínre sült malac, amely csak a citromért könyörög a szájába, na, mondok magamban, ez is jól kezdődik, pont ezt a hülye picsát kellett főszereplővé tenni egy horrorfilmben, de hát mindegy, a Texasi láncfűrészes 4.-ben is nyújtott erősen feledhető szerepet a bridzsitdzsonsz. Hogy kellően megalapozott legyen unszimpátiám, kiderült, hogy a főhősnőnk valami szociális munkás, akinek a becsületes munkája az, hogy szülőket foszt meg a gyermekeitől. Mindezt tetézve valami borzalmas elhivatottsággal, és persze tudjuk, mi az eredménye annak, ha a hülyeség szorgalommal párosul. Zellweger a jól bevált aranyszívű szinglit hozza, amiért legszívesebben 100-as szögeket vernék a seggébe, de úgy látszik a sors erre kárhoztatta őt, még két év, és dagadt néger nagymamát fog játszani valami elbaszott eddimörfi-vígjátékban. Én szóltam.
Nos, megnyeri a főnyereményt a kis édes, ugyanis látókörébe kerül egy szintén fájdalmasan taszító kislány, Lilith, akit a szülei bőszen bántalmaznak. Magam sem tennék másként, már csak ránézésből sem, és amikor szülei bepakolják a sütőbe, már csak a vegetát hiányolom, kit érdekel, lehet, hogy összetörte anyukája porcelán nippjeit, vagy leejtette a zsíros kenyeret a parkettára, süssék csak meg a kis majmot! Ám megérkezik zsaru barátjával Emily (ez Renée filmbeli neve) oszt jól kiszabadítják a leánykát, elnyerve ezzel végképp az undoromat. Apuka biztosan jobban tudja, miért teszi ezt, nem értem, miért kell beleverni a fejét oly’ brutálisan a hűtőszekrénybe, beavatkozva egy család magánügyeibe. A hozzám hasonlóan szociálisan érzékeny Emily, aki olyan gusztustalanul geil módon tudja kiejteni a „Lily” nevet, hogy folyamatosan ökölbe szorul a bicska az ember zsebében, magához veszi a szerencsétlen kis neveletlen gyermeket, persze ímmel-ámmal, mert bizonyára a szingli életmódba csak a harcos melldöngetés fér bele, meg a jogunk van mindenhez-duma, de amikor kötelességről kerül szó, rögvest húzzák a szájukat a ribik. Van néhány jó napjuk, amíg egyszerre csak az egyik gyámolított kisfiú, Diego szanaszét nem bassza szülei fejét egy pajszerrel. (Go Diego Go!!!) A hab a tortán: hajnali kettőkor a kissrác telefonhívást kapott, és nem az aloeverát áruló majmoktól, hanem Emily lakásáról. Mivel ducifejű hősnőnk tudja, hogy ő nem hívta a kölköt, felébred néminemű gyanú a pici agyában friss gyermeke iránt, ha másért nem, legalább azért, mert észreveszi, hogy az turkált a cuccai között, ahol megtalálhatta Diego aktáját is. Én már izzítanám a sütőt, vagy legalábbis kigurítanám a labdát a sínek közé, amikor jön az expressz, de a jóhiszemű picsa mindent elkövet, hogy ne kedveljük. Azért annyit megtesz, hogy elviszi Lilith-et (mán’ a neve is gyanús!) egy vizsgálatra, ahol közeli jóbarátja, Doug elbeszélget egy teszt eredményeiről a gyerekkel. Jól megkapja, és a visszataszító kis picsa még azt is kiszedi belőle, mitől retteg a leginkább, az meg el is makogja, ahelyett, hogy felkenné a falra a flegma gyereket: a lódarazsaktól fél gyermekkora óta. A maszületett anyukának elmondja később: még sosem érezte magát ilyen rosszul, ennyire fenyegetve egy gyerek által sem. Aztán nem is kell csodálkozni, amikor otthon, a fürdőszobában lódarazsak másznak elő minden testnyílásából, és figyelem: kitöri kézzel a saját nyakát! Annyit azért a liba pozitív mérlegébe kell helyezni, hogy hamar feltámadt benne a gyanú és tartani kezd Lily-től, aki továbbra is igyekszik marhára édeske maradni, már csak ezért is tarkónlőném. A gyerek otthonában furcsálkodva nézett biztonsági-tolózáras ajtó már neki is aktuálissá válik, főként, miután rendőr haverja hülyének nézi. Ellátogat az igazi szülőkhöz, anyuka a diliházban fetreng folyamatosan a pokol tüze által égetve érezvén magát, apuka viszont még egészen jó állapotba leledzik,és semmiféle meglepődést nem mutat a látogatás okán. Elmondja, hogy a gyerek születése óta minden rokonuk meghalt, és hogy szerinte biztos, hogy démon költözött Lilith testébe. Emily-nek ki kell találnia valamit, hogyan is pusztítsa el a kis fattyút, meg, hogy elhízott feje valahogy illeszkedjen a formás testére. Mit ne mondjak, mindkét esetben kudarcot vall, bár legalább szimpatikussá válik egy szakadó esőben nedves ruhában való szaladgálástól. A pontot az i-re a hekus halála jelenti, aki már kezdett hinni neki. Emily akcióba lendül (Hehe, mint valami fasza kis pornófilm címe…). A végeredményt nézd meg.

 A film nem rossz. Főként, ha párhuzamba állítom az utána megtekintett „Summer’s Moon” című fossal. Ahhoz képest fenomenális. Láttad már ezerszer ezt az Omen-tipusú filmet, a gyermek maga a gonosz, meg kell ölni. Itt viszont valami borzalom passzív a nevelőanyuka. Egyszerűen nem lép tovább a rettegés és sírás-rívás határán. Ahelyett, hogy ésszerűen szanaszét pofozná nyilvánosan a kis picsát, hogy elvegyék tőle, inkább reteszeket szerel a szobaajtajára. Jó, a dolog viszonylag érthető: nem szeretné, ha más família is beszopná. Valahol viszont szétesett az egész kohéziója, és jó néhány perc okoz nekünk unalmat, megterhelve elménket feleslegesen elhúzott pillanatokkal. Néha csak elborzadva nézem: ilyen a valóságban nincs, ennyire naiv picsa, ilyen tutyi-mutyi emberek… vagy csak én vagyok kissé heves. Megüli némi feszültség némi kihagyással az egészet, hiszen mindannyian sejtjük, hogy borzalmas dolgok következnek, és persze valóban. Christian Alvart, direktorunk eddig megrendezte a „Pandorum” című sötétben játszódó kissé fárasztó sci-fi-t (nem vagyok hajlandó horrornak nevezni), és az „Antitestek”-et, amely annyira nem volt kellemetlen élmény, ám egyik sem durrant túl nagyot. Nem mintha ez a műve kiemelkedő lenne, bennem azonban mégis megmozdított valamit. Olyan fele-fele érzés: néha rohadt unalmas, néha rohadt izgalmas. Annak ellenére, hogy sejtjük, mi lesz a vége. és annak ellenére, hogy Renée Zellweger-t legszívesebben egy savas kádban látnám viszont, a végére sikerül elnyernie némileg a szimpátiámat,. de mindez lehet, hogy csak annyi, hogy vártam már, mikor baszik ki alaposan a kis szutyokkal. Vagy csak a testre feszülő vizes ruha miatt lettem engedékenyebb. Meglepetést nem okozott, hiszen, mint fentebb említettem, már láttuk ezt a sztorit sokszor, ennek ellenére élvezetet okozott, ami nagy szó. Hogy sikerült belőlem kicsiholni némi gyűlöletet a karakterek iránt, az a kislánynak köszönhető, Zellweger meg bónuszba kapta. Szóval valamennyire megmozgatott, ezért pozitív irányba lendül a mutató, bár nem olyan erősen: a 10-ből 6,5-öt kap.

Lake Dead (2007)

Őszintén szólva nem volt különösebb hiányérzetem, nem estem kétségbe, nem forogtam álmatlanul éjszakánként attól, hogy lassan három év telt el úgy, hogy nem volt szerencsém megtekinteni George Bessudo 2007-es, Lake Dead címre keresztelt, bemutatkozó filmjét. Úgy gondoltam, elsősorban a film címe alapján, hogy bár a minden évben megrendezésre kerülő amerikai "After Dark Horrorfest" elnevezésű horror-majális 2007-es programjában azon nyolc film közé tették, amelyeket úgymond látni kell "mielőtt meghalsz", én inkább szenderülök jobb létre úgy, hogy ezt az alkotást kihagyom, mintsem kidobjak másfél órát az életemből. Amúgy is könyvtárnyi irodalma van az 1000 film, hanglemez, festmény, város, koncert, temető, szeméttelep stb. "amit látnod kell mielőtt meghalsz" típusú könyveknek. De könyörgöm, kinek van erre ideje? Lassan már meghalni sincsen időnk nemhogy mindenféle jöttment, ráérős, fontoskodó filmesztéta ajánlásait végignézni. (Jó helyen mondom én is, na mindegy. Ettől ez még így van.) Nem szeretném előre lelőni a poént, de azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy a Lake Dead című alkotást nem fogják még a legelvetemültebb kritikusok sem azon ezer, de még tízezer film közé sem sorolni, melyeket okvetlenül látnia kell annak, aki nyugodtan akar átkerülni a másvilágra.

Jöjjön aminek jönnie kell, boncolgassuk kicsit George Bessudo úr első alkotását, melynek története körülbelül annyira eredeti, mint amennyire azt a címe is sugallja. Magyarán szólva, semennyire. Bár úgy harangozták be, mint valami korszakalkotó filmet, véleményem szerint ezt vagy maga a rendező írta hulla részegen, vagy olyan valaki, aki még életében nem látott horrorfilmet. Az egész történet körülbelül annyira eredeti, mint a kínai piacon kapható edzőcipő. Adott egy Isten háta mögötti lerobbant motel egy fákkal körülvett tó partján. A motelnek egy vén szivar a tulajdonosa, aki azt egy vele hasonló korú öreglánnyal kettesben vezeti. Az öreg az egyik éjszaka, nem bírva magával, kipattan az ágyból és mint akinek a maradék esze is elment őrjöngeni kezd, hogy márpedig ő véget vet "ennek" mert ez már "nem mehet így tovább". Ámokfutása nem mondható hosszúnak, mert a helyi seriff kiszállítja az autójából és agyonlövi. Ezzel a kissé béna, ámde annál sablonosabb jelenettel indul a film, de ami a nagyobb baj, hogy később sem lesz benne több eredetiség, mint abban a bizonyos kínai cipőben. A következő jelenetben megismerkedhetünk a főszereplőkkel, Brielle és Kelly Lake-kel (Kesley Crane, Kesley Wedeen) a két teljesen átlagos (tinihorrorba egyenesen ideális) szőke testvérpárral illetve Samatnhával (Tara Gerard) az alkoholista és ebből kifolyólag természetesen egy hatalmas szemétdombhoz hasonlító lakásban élő, ám ennek ellenére mindig tip-top (!) harmadik Lake lánnyal. A testvéreket nagyapjuk halálának híre és természetesen a hirtelen nyakukba szakadt örökség váratlanul éri, mivel a kedves apuka már évekkel korábban azt mondta nekik, hogy a nagyfater a másvilágra költözött. Akinek halálhírét keltik... A három testvér közül, a sablonoknak megfelelően, egyedül az alkoholista Samanthát nem hatja meg a nagytata halála így ő természetesen a temetés helyett, megelőzve a többieket, kiautózik a tóhoz, hogy szemügyre vegye a friss örökséget, amit természetesen a lehető leghamarabb pénzé szeretne tenni. A lerobbant motelben egy még lerobbantabb ám annál nyájasabb nő fogadja (Gloria szerepében Pat McNeely) a kivételesen józan Samanthát, de sajnos nem élvezheti sokáig a vendégszeretetét mert még aznap éjjel két, feltehetőleg elmebeteg, fickó meglehetősen kegyetlen módon bántalmazza, majd a még élő lányt a tóba dobja. A nagyfater elföldelése után a két testvér úgy dönt, hogy néhány haverjukkal kiegészülve kimennek a motelhez és eltöltenek egy hétvégét, hogy közben eldöntsék mi legyen az ölükbe pottyant örökség sorsa. A hirtelen összecsődített társaság természetesen szintén a már jól megszokott klisés tinihorror-figurákból áll. Van itt kanos, a barátnője szeme láttára flörtölő "nagymenő", ezt nagyvonalúan eltűrő de természetesen a háta mögött bőszen anyázó barátnő, és a kihagyhatatlan folyton tüzelő "iskola szépe", aki persze már az első alkalommal sikeresen ki is kezd az ügyeletes "nagymenővel", amikor elmennek tüzelőt gyűjteni tábortűzhöz.

Az üzekedésük után, hogy szigorúan ragaszkodjunk a kötelező klisékhez, azonban kellemetlen meglepetés éri őket, ugyanis a két félbolond, anorákos favágó újra lecsap és kegyetlenül elintézi őket. Szokás szerint halálsikolyaikból a barátaik egy kukkot sem hallanak, de amint kivégezték őket hirtelen hiányozni kezdenek nekik és szintén a megszokott módon rá is találnak az arcoskodó srácra, akit az anorákosok fellógattak egy fára. A társaság pedig, ahogy az a z ilyen típusú filmeknél lenni szokott, futásnak ered és nem foglalkozva azzal, hogy a másik barátjuk esetleg életben van vagy sem, mindent hátrahagyva bepattannak a lakóbuszba és elmenekülnek. Akinek ilyen barátai vannak, annak nincsen szüksége ellenségre, ahogyan azt mondani szokás. Az enyhén sokkos állapotban lévő társaságot a film elején már megismert rendőr állítja le, és vonja kérdőre. Már megszámolni sem lehet, hogy ez hányadik sablonos jelenet volt ebben a filmnek csúfolt valamiben, ám véleményem szerint ez lenne a legkisebb baj az egésszel. Nagyobb, sokkal nagyobb probléma, hogy sikerült úgy összecsapni a forgatókönyvet, hogy innentől kezdve tulajdonképpen már egy félbolond, Harry Potteren szocializálódott hülyegyerek is könnyedén kitalálja azt, ahová a történet ki fog futni. A társaság megmaradt tagjait a rendőr elviszi a motelba, mondván, hogy ki akarja őket hallgatni, ahol aztán szépen lassan kibomlik ennek az eredetiségnek még a legapróbb csíráját sem tartalmazó történetnek a lényege. Kiderül, hogy az őket üldöző két elmeroggyant, anorákos fickó valójában szintén a Lake családhoz tartozik, ugyanis a nagypapa által felfogadott Gloria sorra nemzi az utódokat abból a célból, hogy a Lake család fennmaradjon. A filmnek ezen a részén már én is nehezen igazodtam el, de valami olyasmit hámoztam ki ebből a teljesen összezagyvált katyvaszból, hogy az őket üldöző két agyhalott, akinek rendkívül eredetien Kane és Abel a neve, a rendőr és Gloria gyermeke. Azé a rendőré, aki meg (mint kiderült) szintén családtag, hiszen ő meg a lányok apjának a testvére, magyarul úgyszintén Gloria fia. S, hogy mindenre legyen magyarázat kiderül, hogy Samantha Lake valójában nem volt a lányok édestestvére, őt annak idején örökbe fogadták, ezért ölhették meg. Meg azért, mert feltehetőleg maga a rendező is tudhatta, hogy ennek az egész másfél órás borzalomnak az lesz az egyetlen értékelhető mozzanata, amikor a két kezeslábasba bújt szellemi hontalan megtámadja Samanthát. A film lezárását már felesleges is elmondani mert egyértelmű. A fiatalok felveszik a harcot a motelben élő kissé belterjes és meglehetősen hibbant társasággal, majd természetesen sikeresen elmenekülnek onnan.


Összességében nem is tudom mit lehet mondani erről a filmről. Mit lehet mondani egy olyan filmnek nevezett szemétről, aminek a történetét pofátlanul összelopkodták, amiben annyi eredetiség nincsen, mint egy feldolgozásokat játszó tribute zenekarban, aminek a forgatókönyve maximum a felhasznált papír miatt lehet egyáltalán említésre méltó, aminek a szereplői, az operatőre, de még a zenéje is kritikán aluli. Ez az a film, amit nem DVD-re hanem egyenesen a Film+-ra vagy a Hálózat tévére készítettek. Oda még elmegy. Ez az a film, amit az ember még a legádázabb ellenségeinek sem kíván. Ez az a film, amit valóban csak kifejezetten erős idegzetűeknek merek ajánlani. Aki esetleg ezek alapján érdeklődik Bessudo mester munkássága után (amit erősen kétlek) annak elárulom, hogy 2008-ban leforgatta második és egyben az eddigi utolsó filmjét Farmhouse címmel. A címadás úgy látszik továbbra sem erőssége a májsztrónak és észlényekkel teletűzdelt csapatának, de ki tudja talán az jobban sikerült, mint ez a borzalom.

2/10

Colour from the Dark (2008)

A modern horror megalkotója és mestere, Howard Phillips Lovecraft halála után megkapta végre elismertségét, ám hivatalosan még mindig tartanak tőle, egyrészt, mivel a horror amolyan szemét kategória, amelyben nincs olyan művésziesség és emelkedettség, mint mondjuk Woody Allen százezredik neurotikus-zsidó sztorijaiban, másrészt, a Mester a mai betegesen toleráns világban kissé kényelmetlenné vált. Még anno a Spektrum Televízióból vettem videokazettára jó pár éve egy róla szóló dokumentumfilmet, amely fél órában émelyítően nyafogott az író rasszizmusán. erről szólt szinte az egész. Valami balfasz itt a neten „Protonácinak” titulálta, elfeledvén, hogy Lovecraft neve biza’ megmarad az irodalomtörténetben, amikor neki már kecskék legelésznek a kizárólag rokonság által látogatott sírocskájánál.
Sajnos a megfilmesített alkotásai sem sikerednek különösebben (akárcsak Stephen King-nek…). legfőképpen a Re-Animatort említeném meg, amely kiemelkedik a többi közül, ámde sok köze nincs az űbersötét rettenethez, amelyet az író prezentált. Hülyeség, de a leghitelesebb feldolgozás, amit eddig láttam, az a 2005-ös fekete-fehér némafilm, a „Call Of Cthulhu”. Azt hiszem ez mindent elmond. Szolgáljon azonban mentségként az, hogy Lovecraft magvasabb regényt nem igazán alkotott, inkább a novellák, esszék és a kisregények terén volt egészen aktív. Az pedig már igen sokszor bebizonyosodott: harminc oldalas sztoriból csakis elnyújtott, dögunalmas kínlódást tudnak kihozni. (Tisztelet a kivételnek!)
A „Szín az űrből”, azaz „Colour From The Space” elég sokat elmond a történetről, nem véletlenül lett átnevezve a filmverzió „Colour From The Dark”-ra, jelezvén, hogy mindenféle sci-fi-s, földönkívüli kötöttséget lehántottak róla, mert… Ki tudja? Néhány szót azért elfecsérlek az eredeti sztorira is, hiszen a múvival ellentétben azért az ad némi magyarázatot az egész bonyodalomra, bár semmi köze nincs a filmhez. Szóval mindennek az alapja egy lehulló meteor, amely egy farm közepére zuhan, egy kút mellé, ebből indul ki az egész cselekmény, míg a „Colour From The Dark”-ban egyszerre csak megesnek a dolgok, miután a kútba hullott vödörért csáklyázó főszereplő egyszer csak beleakad a szerszámmal „valamibe”, amely láthatólag elszabadít „valamit”, amelyet később csak „dologként” emlegetnek. Így kell szilárd alapokra építkezni, bár ebben a műfajban néha elég az ismeretlen „izéknek” csak a következményeit látni, lásd a „Holtak…”-szériát. A cselekmény érthetetlen módon 1943-ba lett helyezve, amelynek sok értelmét nem látom, hacsak nem a frontról hazatérő testvér okán, (bár ezt az első világháborúba is rakhatták volna), gyaníthatólag köllött bele némi zsidóüldözéses szál is, homlokon lőtt Theresá-val, aki oly’ szépen kiteríti halálában a „dávid-csillagos” nyakláncot, hogy alaposan megtekinthetjük. (Haha, H.P.L. bizonyára felvonta a szemöldökét a túlvilágon…).
Tehát Pietro gazda egy takaros kis farmon szűkölködi végig a háborút, valószínűleg lábsérülése miatt nem vitték harcolni, míg testvére, Luigi odavan. Párja, a dögös Lucia és annak kissé szellemi fogyatékos húga, a 22 éves Alice él vele, micsoda ziccer, ha lenne rá esze, de ő inkább a földön tölti a mindennapjait melóval. A fentebb említett esemény után, amikor is valami gyanús dolgot szabadítanak el, az életük pozitív irányt vesz. Az elültetett növények gyönyörű nagyra nőnek, egy kis könnyebbséget adva a nehéz időkben, Pietro sérült térde meggyógyul, az eleddig néma Alice pedig megszólal. Mindez a kút vízének köszönhetően. Ezek mellett azonban baljós események, és (megtörtént?) rémálmok is borzolják a kedélyeket. Leginkább Lucia kezd megváltozni, mondhatni előnyére, mert igencsak kívánja a szexet, de más furcsa változásokon is keresztülmegy. A kezdeti nagyszerű felívelést követi a rövidesen bekövetkező sötét időszak, amikor a Gonosz munkálkodni kezd. A zöldségek rohadni kezdenek (mindez egy hét alatt történik), Lucia veszélyessé válik (hehe, így még jobban néz ki…), Alice pedig marad továbbra is furcsa. A családfő a veszélyessé váló feleségét bezárja a padlásra, és látván az egyre durvuló helyzetet, papot hív hozzá, de a kútból merített víz hiába lett megszentelve… Erre a lelkész is hamar rájön… A film szereplői először szaporodni kezdenek (szomszéd, testvér, pap) aztán fogyatkozni, nem végelgyengülésben elhunyva.
Ivan Zuccon neve nem ismeretlen a horrort kultiválók köreiben, lévén, mindeddig csak ezt a zsánert szaporította rendezéseivel és forgatókönyveivel, több Lovecraft-feldolgozásba belelóg a keze. ez a munkája, meg kell, hogy mondjam, képileg erős és dicséretes, de sajnos összeszedettségben és sűrűségben kissé hézagos és lassú. A gyönyörű és erősen meseszerű képi világ valószerűtlenül színes, ami sarkosan ellentétben áll a sötét és fenyegető színtelenséggel, amelyek a rémes pillanatokat övezi. A film olasz, melynek okán Kedves Olvasók kissé kétkedve helyeztem be a lejátszóba (nem a hülye VB miatt…), mert meg kell vallanom valami halovány előítélet élt bennem ezen nemzet modern horror-termése irányába. Hát, nem lett baj, de valamiért megragadt bennem az a halovány meggyőződés, hogy, ha ez más nemzet fiai által készül el, akkor valamivel pergősebbre sikeredett volna. Így viszont ott vannak a borzalmak, amelyek súlyosak, és mintha visszakacsintanának a hajdani eurohorror művekre. Szereplőink közül sajnos a leggyengébben teljesítő az maga a főhős, akit a néhány filmes Michael Segal játszik, míg a profi Debbie Rochon hibátlanul alakul a szemünk előtt háziasszonyból démoni nővé, majd inkább démonná, majd egy fekete tócsává… A karcsú költségvetés nagyon ritkán könyököl a szemünkbe, akkor sem fájón. Negatívum viszont a forgatókönyv. mert hiszen itt a család egy hetét nézhetjük végig, amely az esetleíráson túl nem tartogat különösebb katarzist a végére, csak alaposan dokumentálja a szörnyűségeket. Sötét hangulattal és lidércnyomásokkal teli másfél óra, szép megvalósítással, de kissé belassult történésekkel. Mindenesetre dicséretes próbálkozás, remélem még sok Lovecraft-film követi, hasonlóan inkább a jó irányba billenő mérlegnyelvvel. A pozitív pontozás jár neki, részemről 10/7.

Portal (2009)

„Szürke szamár a ködben”

Amióta világ a világ, mindig volt jó és rossz. Ennek az emberek nevet is adtak, sőt belemagyaráztak oly sok mindent, több jelentést, megtöltötték hittel és ámulattal, átjárta a szentlélek. Legyen mitől féljen az ember, tisztelni, meghunyászkodni. Arról nem beszélve, hogy a népi hiedelem és a buta emberek babonáiban megtalálható eme fogalom, tudván a földön a sátán helytartói is léteznek. Így ellensúlyozva azokat kik-rendesen tarják a keresztet és nem nem fordítva. Jó-rossz, Jing-jang, lófasz a picsába. Sok írót megihletett, neves rendezők próbáltak már a ködbe elbújva ijesztgetni. Többnyire siker koronázta munkájukat. A köd nyomasztó hangulata átjárta az ember minden porcikáját és verítéket varázsolt homlokainkra. Eme film címe egyszerre sokat sejtető és titokzatos. Amikor olvastam az ismertetőjét voltam annyira gyökér, hogy nem kerestem a rosszat, sőt bizakodva vártam, hátha találok valami rejtett kincset. A következőkben megpróbálom szavakba önteni a látottakat.

Ez a portal nem az a portál. Nem egy internetes oldal, nem is egy Asimov agyból kipattant isteni szikra, csak egy ....„ijesztgetős” film. És ez az átjáró nem is visz sehova sem. Az egész az elejétől a ködbe vész, pont úgy, mint szereplőink....Akik autókázni kénytelenek az átláthatatlan tejfehér fátyolba. Monoton autózgatás unalmas párbeszéd. Semmi lazaság, esetleg szimpatikus karakterek. Veszélyes így kezdeni egy filmet. Nem is vártam semmi extrát. Elromlik az autó (ezt még soha nem láttuk, nagyon eredeti), és minő meglepetésre pont van a közelben egy fogadó. Bocs: olcsó motel. Ami belül már egy vadászházra hasonít, sok trófeával és egy megnyerő modorú recepcióssal. És mert ez olyan természetes és imigyen alakult itt hajtják álomra táskás szemeiket. Legalább erdészház lenne, és egy orsós magnóról fel lenne olvasva a Necronomicon és lenne futás-nagy sikoltozás. Á, semmi ilyesmi nem történik.

Kis pihenő után reggelizni készülnek, amiről kiderül, vacsora. Valahogy ki maradt pár röpke órácska. A kedves asztaltársaságot egyszerű ám gusztustalan vacsorával kínálják. Hooke nevezetű szereplőnk inkább nem kéri részét. Nem evett húst csak vedelt mint gödény. Megitta az összes kékfrankost. Ez aggodalmat kelt a vendéglátóiban. Főleg az antihős főnökben. Neki a szeme sem áll jól, nem azért , mert kancsal, hanem mert ő az a tipikus rossz arcú karakter akit direkt az ilyen filmekhez szerződtetnek, olcsó és tehetségtelen. Valami rosszban sántikálnak a konyhában ...Nem is kell sokat várnunk és beindulnak az események (ez megint nem igaz, még mindig unatkozom), színre lépnek csuklyás (majdnem ninját írtam) kántáló alakok és hullani kezdenek a vendégek. Elevenen elégetés meg hasonló kíméletlen dolgokat művelnek. És ha valakinek ez nem elég, akkor kiderül, hogy rabszolgák is sínylenek hátul a pajtában, erről a tényről szereplőink mit sem sejtenek, pedig ha tudnák...Biztos „csináldmagad” mentőakcióba kezdenének.

Szerencsére itt keres éjszakára szállást egy szerelmespár. A légyottot a kámzsás kántáló kis gonosz társaság szakítja meg, vérüket ontani jöttek, mi meg lemaradunk a szexjelenetről. Főhősünk még éppen időben elbújva végig nézi a tragédiát (pedig nem lett volna nehéz észrevenni és akkor végre mehetnék aludni). Tovább durvul a helyzet éjszaka: az egyik vacsoravendég ágyából kitámolyog a mosdóba, vért és gilisztákat potyogtat magából, Roy szerető és odaadó férj mindeközben az igazak álmát alussza. Pedig szerintem minden horgász álma egy ilyen feleség 15 centis gilisztákkal.

Snitt: és a testvérpár megint a ködben autókázik, ismét a bájos fogadónál kötnek ki. Megint vacsora a többi vendéggel, nekik nem rémlik, ez már megtörtént. Kibaszott vacsoracsata. Hősünk kezdi elveszteni a türelmét (már ketten vagyunk), meg az ítélőképességét. Megint elő tipegnek a csuklyás alakok. Ezek nem valami hétvégi okkultisták. Profik a javából. Valaki szólhatna az ördögűzőknek! Szereplőnk kap egy segítő társat maga mellé, aki igyekszik őt kivezetni ebből a végtelen útvesztőből. Mentorának hála fény derül arra, hőseink nem tegnap érkeztek ide és nem csak ketten ültek a kocsiban amivel idejöttek, de mindezt elfeledték, mert elködösítették elméjüket. Némi kiszámítható fordulatként észreveszik árulását és büntetésként felnyársalják egy agancsra.Valamire mégis jó volt az a sok trófea....És már megint táplálkozik a kis társaság. Ennyit még egy filmben, talán még a nagy zabálásban sem ettek!! Hősünk végül végre elszánt akcióba kezd...hogy rohadna meg!

Az egész filmet belepi a köd. És nem csak a történet szürkeségéről beszélek, hanem a díszleteket megspóroló effektről. Végig megy a füstgép. Vagy talán így igyekeztek minden hiányosságot eltakarni? A színészek tehetségtelenségére bízva a film nagyját. Empátia halvány szikrája sem pislákolt bennem, alig vártam végre történjen már valami. Ennyire rég unatkoztam film nézés közben, komolyan nem is tudtam egyben ledarálni. Ráadásul az egész tetves film a motelben és annak közvetlen közelében játszódik. Unalmas, fárasztó, förtelmes. Több fordított kereszt látható ebben a másfél órában, mint az összes sátánista zenekar lemezborítóján. Ez mégsem az a film aminek nézése közben keresztet vetek és teletojom a gatyám majd egy Bibliát tennék a párnám alá és fokhagymát dugdosnék a füleimbe. Mindentől elvonatkoztatva ez egy nagy rakás szar és ha sokáig nézed vért hánysz, minimum elkezd a fejed körbe tekeredni a nyakadon és zöldet rókázol. Elhiszem létezik szubkultúra meg underground és, ezek is a horror berkeibe sorolhatóak. De, hogy valaki szponzorálja ezeket a fosokat, kiakasztó. Nem is értem minek csinálnak ilyen filmeket. Töltelékfilm unalmas másfél órára, de inkább csinálj mást. Ne nézd meg!!! Most én is törlöm a gépemről, akarom mondani visszaviszem a teszkóba és veszek az árán valami mást...

Ámen.

10/0,5

UI: Nem összetévesztendő a 2010-es "The Portal"-lal!

Negyedik típusú találkozás - The Fourth Kind (2009)

Ha nekem egy film azzal a kitétellel kezdődik, miszerint „megtörtént esetet dolgoz fel”, vagy „Igaz történet alapján”, akkor rögtön életbe lép azon reflexem, hogy némi kétkedéssel tekintsek az elkövetkezendő egynéhány órára, amíg a szemem előtt peregnek majd ezek a valóságban is igencsak megesett dolgok. Elsősorban azért zavar ez az egész, mert jó fantaszta módjára én azért nézek filmeket és olvasok könyveket általában, hogy elszakítson a valóságtól, és ne kelljen semmiféle földhözragadt problémával szembefutnom, hiszen, ami megtörtént már, az nem lehet olyan különleges, mint a kitaláció. Számomra legalábbis. Izgalmas lehet moziban nézve egy háborús dráma, egy romantikus kapcsolat egy rákbeteg ifjúval, vagy egy szülő válóperes bonyodalmai, csak nem nekem. A valóság mindennap fejbe kólint, csak arra a pár órára hadd merüljek el a fikció világába, és izgulhassak nem létező borzalmak felett, mert a realitás rettenetesebb és borzasztóbb ezer kitalált szörnyetegnél, mivel ez valóban megtörténik, egyszer talán igazándiból szétlapíthatja a koponyámat mondjuk egy teherautó kereke, és kifröccsen az agyvelőm az úttestre a szemgolyóimmal együtt. (Tessék, pszichológus urak és hölgyek, valahol itt lehet a gyökere a horror sikerének, persze egészen pongyolán fogalmazva, és ráadásul a magam beteges esetében…) Ezerszer borzongatóbbak a drámák, az emberi sorsok, mint mondjuk egy kis könnyed tét nélküli félelem, izgalom egy láncfűrésszel rohangászó kreténtől, aki emberbőrből varr maszkokat a képire. Még sosem éreztél olyan szorongást és félelmet egy ilyen mozitól (kivéve persze gyermekkorodban, amikor még minden olyan könnyű és szép), mint például amikor aggódsz a munkahelyed, családtagod, vagy betegség miatt. Persze egy valamennyire egészséges elmére gondolok, mint az enyém, és nem az olyan balfaszokra, akik játékok és filmek hatására gyilkolászni kezdenek.
Szóval nem vagyok különösebben oda a „valós alapú filmekért”, (persze van kivétel, az emlékezetes „Az élőhalottak visszatérnek”, amelynek elején ugye heveny vigyorral olvashattuk a vicces kijelentést) különösképpen egy sci-fi, vagy horror esetében nem. Ilyen alkalmakkor még azzal is számolnunk kell, hogy a végén otthagynak minket álló farokkal és letolt gatyával, mint valami szűzkurva, és semmiféle lezárása nincs az egésznek, elmarad a kielégülés. (Valami fantasztikus hasonlat volt ez, én úgy érzem.) A legtöbb ilyen esetben megtekinthetünk egy listát, hogy pl. „Johnny Firpo azóta Dél-Kalifoniában él visszavonultan, és csakis tengeri uborkáinak él”, vagy egyéb lehűtő szöveget aszt’annyi. Újabb fekete pont a hülye valóságnak. Mennyi faszságot összehordtam, de még jelen alkotásunkról egy rohadt mondatot sem, pedig azt mondták nekem okosok, (gondolom mentségként arra, hogy nem képesek húsznál több összefüggő mondatot kiokádni magukból) hogy az embereket a hosszabb írások nem kötik le. Na akkor tehát kalandozzunk csak vissza a „Negyedik típusú találkozások” irányába, és most nem fogom felsorolni az első hármat, mert bárhol utánanézhet bárki, aki van oly’ tudatlan UFO-témában, hogy segédeszközökre van szüksége ez ügyben. Annyit azért megpendítenék kissé hamis lantomon, mert mégiscsak ide tartozik, és vannak lusta olvasók is, meg biztos kretének is, hogy a „negyedik típus” az kremalássan az emberrablósdi, szaknyelven eltérítésnek is hívják. Anno Budd Hopkins és Whitley Strieber könyvei ismertették meg a magyar olvasókkal (velem is) ezt a fajtáját az emberiséggel való baszakodásnak, amit a földönkívüliek végeznek. (Éjszakánként meg izzadtan paráztam, hogy mikor toppannak be a „szürkék”, hogy elvigyenek és különböző szondákat dugjanak… mindenhová.) Hogy ez miért jó buli az űrlényeknek, arról lanyha fogalmam sincs, de még az oly’ szakavatott írók, mint a két fentebb említett úr is, egészen zavaros válaszokat tud adni erre.
Jöjjön a lényeg:
A főszereplő nyitja drámaian a filmet, elmondván, miszerint ő Milla Jovovich, és most megtörtént esetet dolgoznak fel, ő fogja alakítani Dr. Abigail Tyler-t, a pszichológusnőt, és eredeti dokumentumanyagok lesznek láthatóak. Innentől kezdve párhuzamosan (néha osztott képernyővel szó szerint is) láthatjuk, ahogyan az „igazi” doktornő meséli és éli meg a történteket, és ahogyan M.J. Abbey Tyler férje nemrég halt meg, valaki álmában megölte, így egyedül marad kislányával és randa, ámde unszimpatikus fiával. Rendelésein sorra jelennek meg a környékbeliek, akik mind alvászavarról számolnak be, és valamiféle bagoly figyeli őket éjjelente. A doktornő az egyik páciensén regressziós hipnózist alkalmaz, mire az félőrülten a félelemtől később nem akar beszámolni arról, mit is lát valójában éjjelente. Aztán hazamegy, lemészárolja a családját és magával is végez. A helyi seriff rossz szemmel nézi a pszichológus akcióit, aki ráharapván az ügyre egyre kíváncsibban folytatja elhunyt férje munkáját, hogy kiderítse, mi az oka a környékbeli sok eltűnésnek és öngyilkosságnak. Egy éjjel Abbey a diktafonnal alszik el, amelyen másnapra borzaszó bizonyítékát leli annak, hogy őt is valaki elrabolta az éjszaka. A hangfelvételen idegen nyelven beszél valaki, amelyről kiderül később: sumérul van. Újabb hipnózis egy másik áldozattal, amely szintén rettenetesen végződik. Főhősnőnk körül szorul a hurok, mert a hitetlen seriff egyre vadabbul vádolja őt. De mindez kevés: még szörnyűbb dolog is történik.
A filmet Olatunde Osunsanmi jegyzi íróként és rendezőként is, sőt meg is jelenik személyesen is, mint riporter, aki a főszereplővel mesélteti a sztorit. Különösebb és speciálisabb dolgokat nem kellett végrehajtania, néha kissé már TV-filmes hatása is van, viszont ügyesen pakolja össze a videokamera-felvételeket a filmmel, néha meglepő módon négyfelé osztott képernyőben. Mert kérem itt az történik, hogy van a megtört asszony, Dr. Abbey Tyler, aki folyamatosan meséli a történetét, és láthatjuk az eseményeket, ahogyan őt Milla Jovovitch eljátssza. Érdekes húzás, csak eleinte volt furcsa, mindez nyilvánvalóan azért van, hogy hihetőbbé tegyék a dolgot, és be kell vallanom, egészen meggyőzővé sikerült gyúrni a végeredményt. Nincsenek látványos jelenetek, idegen lényeket sem mutatnak, inkább a jó öreg ügyesség, hogy amit nem látunk, az nagyobb félelmet kelt bennünk, mint amit igen, lásd milyen jól működött a „Paranormal Activity” esetében is, amely érzésem szerint igencsak megmozgatta direktorunk fantáziáját. Már ami azt illeti, hogy nem túl sok pénzből összehozni valami maradandót. Milla mellett olyan arcok a főszereplők, mint Elias Koteas és Will Patton, én elégedett voltam velük, ami ide kellett, azt hozták, bár Miss Jovovich néha egészen faarcot öltött fel, de voltak nagy pillanatai is, amikor megfeledkezett magáról. A néha kissé olcsó kivitelezés nem nagyon ment a kárára a filmnek, bár a neten barangolva olvasom, természetesen már megszólalt a bugrisok kórusa, hogy „mé’ nincs benne szörnyek, meg nem mutatnak semmit deszar, meg uncsi is vót bamek”, de részemről nagyon is rendben van. Alkalomadtán még az „Ördögűző” is felmerült bennem, majd meglátjátok, miért. A feszültség fokozódik és a hangulata is elragadt. Néha viszont komoly drámába ment át, ez sem ment a kárára, így összességében egy igen megfelelő atmoszférával rendelkező mozit láthatunk. Érdemes megnézni, és mivel nekem nem kerül semmibe, ezért adok egy 10/9-et, a fentebb említett pozitívumokért, amelyek azonban kissé negatívumok is.

ZIMABU ETER!