Lake Dead (2007)

Őszintén szólva nem volt különösebb hiányérzetem, nem estem kétségbe, nem forogtam álmatlanul éjszakánként attól, hogy lassan három év telt el úgy, hogy nem volt szerencsém megtekinteni George Bessudo 2007-es, Lake Dead címre keresztelt, bemutatkozó filmjét. Úgy gondoltam, elsősorban a film címe alapján, hogy bár a minden évben megrendezésre kerülő amerikai "After Dark Horrorfest" elnevezésű horror-majális 2007-es programjában azon nyolc film közé tették, amelyeket úgymond látni kell "mielőtt meghalsz", én inkább szenderülök jobb létre úgy, hogy ezt az alkotást kihagyom, mintsem kidobjak másfél órát az életemből. Amúgy is könyvtárnyi irodalma van az 1000 film, hanglemez, festmény, város, koncert, temető, szeméttelep stb. "amit látnod kell mielőtt meghalsz" típusú könyveknek. De könyörgöm, kinek van erre ideje? Lassan már meghalni sincsen időnk nemhogy mindenféle jöttment, ráérős, fontoskodó filmesztéta ajánlásait végignézni. (Jó helyen mondom én is, na mindegy. Ettől ez még így van.) Nem szeretném előre lelőni a poént, de azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy a Lake Dead című alkotást nem fogják még a legelvetemültebb kritikusok sem azon ezer, de még tízezer film közé sem sorolni, melyeket okvetlenül látnia kell annak, aki nyugodtan akar átkerülni a másvilágra.

Jöjjön aminek jönnie kell, boncolgassuk kicsit George Bessudo úr első alkotását, melynek története körülbelül annyira eredeti, mint amennyire azt a címe is sugallja. Magyarán szólva, semennyire. Bár úgy harangozták be, mint valami korszakalkotó filmet, véleményem szerint ezt vagy maga a rendező írta hulla részegen, vagy olyan valaki, aki még életében nem látott horrorfilmet. Az egész történet körülbelül annyira eredeti, mint a kínai piacon kapható edzőcipő. Adott egy Isten háta mögötti lerobbant motel egy fákkal körülvett tó partján. A motelnek egy vén szivar a tulajdonosa, aki azt egy vele hasonló korú öreglánnyal kettesben vezeti. Az öreg az egyik éjszaka, nem bírva magával, kipattan az ágyból és mint akinek a maradék esze is elment őrjöngeni kezd, hogy márpedig ő véget vet "ennek" mert ez már "nem mehet így tovább". Ámokfutása nem mondható hosszúnak, mert a helyi seriff kiszállítja az autójából és agyonlövi. Ezzel a kissé béna, ámde annál sablonosabb jelenettel indul a film, de ami a nagyobb baj, hogy később sem lesz benne több eredetiség, mint abban a bizonyos kínai cipőben. A következő jelenetben megismerkedhetünk a főszereplőkkel, Brielle és Kelly Lake-kel (Kesley Crane, Kesley Wedeen) a két teljesen átlagos (tinihorrorba egyenesen ideális) szőke testvérpárral illetve Samatnhával (Tara Gerard) az alkoholista és ebből kifolyólag természetesen egy hatalmas szemétdombhoz hasonlító lakásban élő, ám ennek ellenére mindig tip-top (!) harmadik Lake lánnyal. A testvéreket nagyapjuk halálának híre és természetesen a hirtelen nyakukba szakadt örökség váratlanul éri, mivel a kedves apuka már évekkel korábban azt mondta nekik, hogy a nagyfater a másvilágra költözött. Akinek halálhírét keltik... A három testvér közül, a sablonoknak megfelelően, egyedül az alkoholista Samanthát nem hatja meg a nagytata halála így ő természetesen a temetés helyett, megelőzve a többieket, kiautózik a tóhoz, hogy szemügyre vegye a friss örökséget, amit természetesen a lehető leghamarabb pénzé szeretne tenni. A lerobbant motelben egy még lerobbantabb ám annál nyájasabb nő fogadja (Gloria szerepében Pat McNeely) a kivételesen józan Samanthát, de sajnos nem élvezheti sokáig a vendégszeretetét mert még aznap éjjel két, feltehetőleg elmebeteg, fickó meglehetősen kegyetlen módon bántalmazza, majd a még élő lányt a tóba dobja. A nagyfater elföldelése után a két testvér úgy dönt, hogy néhány haverjukkal kiegészülve kimennek a motelhez és eltöltenek egy hétvégét, hogy közben eldöntsék mi legyen az ölükbe pottyant örökség sorsa. A hirtelen összecsődített társaság természetesen szintén a már jól megszokott klisés tinihorror-figurákból áll. Van itt kanos, a barátnője szeme láttára flörtölő "nagymenő", ezt nagyvonalúan eltűrő de természetesen a háta mögött bőszen anyázó barátnő, és a kihagyhatatlan folyton tüzelő "iskola szépe", aki persze már az első alkalommal sikeresen ki is kezd az ügyeletes "nagymenővel", amikor elmennek tüzelőt gyűjteni tábortűzhöz.

Az üzekedésük után, hogy szigorúan ragaszkodjunk a kötelező klisékhez, azonban kellemetlen meglepetés éri őket, ugyanis a két félbolond, anorákos favágó újra lecsap és kegyetlenül elintézi őket. Szokás szerint halálsikolyaikból a barátaik egy kukkot sem hallanak, de amint kivégezték őket hirtelen hiányozni kezdenek nekik és szintén a megszokott módon rá is találnak az arcoskodó srácra, akit az anorákosok fellógattak egy fára. A társaság pedig, ahogy az a z ilyen típusú filmeknél lenni szokott, futásnak ered és nem foglalkozva azzal, hogy a másik barátjuk esetleg életben van vagy sem, mindent hátrahagyva bepattannak a lakóbuszba és elmenekülnek. Akinek ilyen barátai vannak, annak nincsen szüksége ellenségre, ahogyan azt mondani szokás. Az enyhén sokkos állapotban lévő társaságot a film elején már megismert rendőr állítja le, és vonja kérdőre. Már megszámolni sem lehet, hogy ez hányadik sablonos jelenet volt ebben a filmnek csúfolt valamiben, ám véleményem szerint ez lenne a legkisebb baj az egésszel. Nagyobb, sokkal nagyobb probléma, hogy sikerült úgy összecsapni a forgatókönyvet, hogy innentől kezdve tulajdonképpen már egy félbolond, Harry Potteren szocializálódott hülyegyerek is könnyedén kitalálja azt, ahová a történet ki fog futni. A társaság megmaradt tagjait a rendőr elviszi a motelba, mondván, hogy ki akarja őket hallgatni, ahol aztán szépen lassan kibomlik ennek az eredetiségnek még a legapróbb csíráját sem tartalmazó történetnek a lényege. Kiderül, hogy az őket üldöző két elmeroggyant, anorákos fickó valójában szintén a Lake családhoz tartozik, ugyanis a nagypapa által felfogadott Gloria sorra nemzi az utódokat abból a célból, hogy a Lake család fennmaradjon. A filmnek ezen a részén már én is nehezen igazodtam el, de valami olyasmit hámoztam ki ebből a teljesen összezagyvált katyvaszból, hogy az őket üldöző két agyhalott, akinek rendkívül eredetien Kane és Abel a neve, a rendőr és Gloria gyermeke. Azé a rendőré, aki meg (mint kiderült) szintén családtag, hiszen ő meg a lányok apjának a testvére, magyarul úgyszintén Gloria fia. S, hogy mindenre legyen magyarázat kiderül, hogy Samantha Lake valójában nem volt a lányok édestestvére, őt annak idején örökbe fogadták, ezért ölhették meg. Meg azért, mert feltehetőleg maga a rendező is tudhatta, hogy ennek az egész másfél órás borzalomnak az lesz az egyetlen értékelhető mozzanata, amikor a két kezeslábasba bújt szellemi hontalan megtámadja Samanthát. A film lezárását már felesleges is elmondani mert egyértelmű. A fiatalok felveszik a harcot a motelben élő kissé belterjes és meglehetősen hibbant társasággal, majd természetesen sikeresen elmenekülnek onnan.


Összességében nem is tudom mit lehet mondani erről a filmről. Mit lehet mondani egy olyan filmnek nevezett szemétről, aminek a történetét pofátlanul összelopkodták, amiben annyi eredetiség nincsen, mint egy feldolgozásokat játszó tribute zenekarban, aminek a forgatókönyve maximum a felhasznált papír miatt lehet egyáltalán említésre méltó, aminek a szereplői, az operatőre, de még a zenéje is kritikán aluli. Ez az a film, amit nem DVD-re hanem egyenesen a Film+-ra vagy a Hálózat tévére készítettek. Oda még elmegy. Ez az a film, amit az ember még a legádázabb ellenségeinek sem kíván. Ez az a film, amit valóban csak kifejezetten erős idegzetűeknek merek ajánlani. Aki esetleg ezek alapján érdeklődik Bessudo mester munkássága után (amit erősen kétlek) annak elárulom, hogy 2008-ban leforgatta második és egyben az eddigi utolsó filmjét Farmhouse címmel. A címadás úgy látszik továbbra sem erőssége a májsztrónak és észlényekkel teletűzdelt csapatának, de ki tudja talán az jobban sikerült, mint ez a borzalom.

2/10

Colour from the Dark (2008)

A modern horror megalkotója és mestere, Howard Phillips Lovecraft halála után megkapta végre elismertségét, ám hivatalosan még mindig tartanak tőle, egyrészt, mivel a horror amolyan szemét kategória, amelyben nincs olyan művésziesség és emelkedettség, mint mondjuk Woody Allen százezredik neurotikus-zsidó sztorijaiban, másrészt, a Mester a mai betegesen toleráns világban kissé kényelmetlenné vált. Még anno a Spektrum Televízióból vettem videokazettára jó pár éve egy róla szóló dokumentumfilmet, amely fél órában émelyítően nyafogott az író rasszizmusán. erről szólt szinte az egész. Valami balfasz itt a neten „Protonácinak” titulálta, elfeledvén, hogy Lovecraft neve biza’ megmarad az irodalomtörténetben, amikor neki már kecskék legelésznek a kizárólag rokonság által látogatott sírocskájánál.
Sajnos a megfilmesített alkotásai sem sikerednek különösebben (akárcsak Stephen King-nek…). legfőképpen a Re-Animatort említeném meg, amely kiemelkedik a többi közül, ámde sok köze nincs az űbersötét rettenethez, amelyet az író prezentált. Hülyeség, de a leghitelesebb feldolgozás, amit eddig láttam, az a 2005-ös fekete-fehér némafilm, a „Call Of Cthulhu”. Azt hiszem ez mindent elmond. Szolgáljon azonban mentségként az, hogy Lovecraft magvasabb regényt nem igazán alkotott, inkább a novellák, esszék és a kisregények terén volt egészen aktív. Az pedig már igen sokszor bebizonyosodott: harminc oldalas sztoriból csakis elnyújtott, dögunalmas kínlódást tudnak kihozni. (Tisztelet a kivételnek!)
A „Szín az űrből”, azaz „Colour From The Space” elég sokat elmond a történetről, nem véletlenül lett átnevezve a filmverzió „Colour From The Dark”-ra, jelezvén, hogy mindenféle sci-fi-s, földönkívüli kötöttséget lehántottak róla, mert… Ki tudja? Néhány szót azért elfecsérlek az eredeti sztorira is, hiszen a múvival ellentétben azért az ad némi magyarázatot az egész bonyodalomra, bár semmi köze nincs a filmhez. Szóval mindennek az alapja egy lehulló meteor, amely egy farm közepére zuhan, egy kút mellé, ebből indul ki az egész cselekmény, míg a „Colour From The Dark”-ban egyszerre csak megesnek a dolgok, miután a kútba hullott vödörért csáklyázó főszereplő egyszer csak beleakad a szerszámmal „valamibe”, amely láthatólag elszabadít „valamit”, amelyet később csak „dologként” emlegetnek. Így kell szilárd alapokra építkezni, bár ebben a műfajban néha elég az ismeretlen „izéknek” csak a következményeit látni, lásd a „Holtak…”-szériát. A cselekmény érthetetlen módon 1943-ba lett helyezve, amelynek sok értelmét nem látom, hacsak nem a frontról hazatérő testvér okán, (bár ezt az első világháborúba is rakhatták volna), gyaníthatólag köllött bele némi zsidóüldözéses szál is, homlokon lőtt Theresá-val, aki oly’ szépen kiteríti halálában a „dávid-csillagos” nyakláncot, hogy alaposan megtekinthetjük. (Haha, H.P.L. bizonyára felvonta a szemöldökét a túlvilágon…).
Tehát Pietro gazda egy takaros kis farmon szűkölködi végig a háborút, valószínűleg lábsérülése miatt nem vitték harcolni, míg testvére, Luigi odavan. Párja, a dögös Lucia és annak kissé szellemi fogyatékos húga, a 22 éves Alice él vele, micsoda ziccer, ha lenne rá esze, de ő inkább a földön tölti a mindennapjait melóval. A fentebb említett esemény után, amikor is valami gyanús dolgot szabadítanak el, az életük pozitív irányt vesz. Az elültetett növények gyönyörű nagyra nőnek, egy kis könnyebbséget adva a nehéz időkben, Pietro sérült térde meggyógyul, az eleddig néma Alice pedig megszólal. Mindez a kút vízének köszönhetően. Ezek mellett azonban baljós események, és (megtörtént?) rémálmok is borzolják a kedélyeket. Leginkább Lucia kezd megváltozni, mondhatni előnyére, mert igencsak kívánja a szexet, de más furcsa változásokon is keresztülmegy. A kezdeti nagyszerű felívelést követi a rövidesen bekövetkező sötét időszak, amikor a Gonosz munkálkodni kezd. A zöldségek rohadni kezdenek (mindez egy hét alatt történik), Lucia veszélyessé válik (hehe, így még jobban néz ki…), Alice pedig marad továbbra is furcsa. A családfő a veszélyessé váló feleségét bezárja a padlásra, és látván az egyre durvuló helyzetet, papot hív hozzá, de a kútból merített víz hiába lett megszentelve… Erre a lelkész is hamar rájön… A film szereplői először szaporodni kezdenek (szomszéd, testvér, pap) aztán fogyatkozni, nem végelgyengülésben elhunyva.
Ivan Zuccon neve nem ismeretlen a horrort kultiválók köreiben, lévén, mindeddig csak ezt a zsánert szaporította rendezéseivel és forgatókönyveivel, több Lovecraft-feldolgozásba belelóg a keze. ez a munkája, meg kell, hogy mondjam, képileg erős és dicséretes, de sajnos összeszedettségben és sűrűségben kissé hézagos és lassú. A gyönyörű és erősen meseszerű képi világ valószerűtlenül színes, ami sarkosan ellentétben áll a sötét és fenyegető színtelenséggel, amelyek a rémes pillanatokat övezi. A film olasz, melynek okán Kedves Olvasók kissé kétkedve helyeztem be a lejátszóba (nem a hülye VB miatt…), mert meg kell vallanom valami halovány előítélet élt bennem ezen nemzet modern horror-termése irányába. Hát, nem lett baj, de valamiért megragadt bennem az a halovány meggyőződés, hogy, ha ez más nemzet fiai által készül el, akkor valamivel pergősebbre sikeredett volna. Így viszont ott vannak a borzalmak, amelyek súlyosak, és mintha visszakacsintanának a hajdani eurohorror művekre. Szereplőink közül sajnos a leggyengébben teljesítő az maga a főhős, akit a néhány filmes Michael Segal játszik, míg a profi Debbie Rochon hibátlanul alakul a szemünk előtt háziasszonyból démoni nővé, majd inkább démonná, majd egy fekete tócsává… A karcsú költségvetés nagyon ritkán könyököl a szemünkbe, akkor sem fájón. Negatívum viszont a forgatókönyv. mert hiszen itt a család egy hetét nézhetjük végig, amely az esetleíráson túl nem tartogat különösebb katarzist a végére, csak alaposan dokumentálja a szörnyűségeket. Sötét hangulattal és lidércnyomásokkal teli másfél óra, szép megvalósítással, de kissé belassult történésekkel. Mindenesetre dicséretes próbálkozás, remélem még sok Lovecraft-film követi, hasonlóan inkább a jó irányba billenő mérlegnyelvvel. A pozitív pontozás jár neki, részemről 10/7.

Portal (2009)

„Szürke szamár a ködben”

Amióta világ a világ, mindig volt jó és rossz. Ennek az emberek nevet is adtak, sőt belemagyaráztak oly sok mindent, több jelentést, megtöltötték hittel és ámulattal, átjárta a szentlélek. Legyen mitől féljen az ember, tisztelni, meghunyászkodni. Arról nem beszélve, hogy a népi hiedelem és a buta emberek babonáiban megtalálható eme fogalom, tudván a földön a sátán helytartói is léteznek. Így ellensúlyozva azokat kik-rendesen tarják a keresztet és nem nem fordítva. Jó-rossz, Jing-jang, lófasz a picsába. Sok írót megihletett, neves rendezők próbáltak már a ködbe elbújva ijesztgetni. Többnyire siker koronázta munkájukat. A köd nyomasztó hangulata átjárta az ember minden porcikáját és verítéket varázsolt homlokainkra. Eme film címe egyszerre sokat sejtető és titokzatos. Amikor olvastam az ismertetőjét voltam annyira gyökér, hogy nem kerestem a rosszat, sőt bizakodva vártam, hátha találok valami rejtett kincset. A következőkben megpróbálom szavakba önteni a látottakat.

Ez a portal nem az a portál. Nem egy internetes oldal, nem is egy Asimov agyból kipattant isteni szikra, csak egy ....„ijesztgetős” film. És ez az átjáró nem is visz sehova sem. Az egész az elejétől a ködbe vész, pont úgy, mint szereplőink....Akik autókázni kénytelenek az átláthatatlan tejfehér fátyolba. Monoton autózgatás unalmas párbeszéd. Semmi lazaság, esetleg szimpatikus karakterek. Veszélyes így kezdeni egy filmet. Nem is vártam semmi extrát. Elromlik az autó (ezt még soha nem láttuk, nagyon eredeti), és minő meglepetésre pont van a közelben egy fogadó. Bocs: olcsó motel. Ami belül már egy vadászházra hasonít, sok trófeával és egy megnyerő modorú recepcióssal. És mert ez olyan természetes és imigyen alakult itt hajtják álomra táskás szemeiket. Legalább erdészház lenne, és egy orsós magnóról fel lenne olvasva a Necronomicon és lenne futás-nagy sikoltozás. Á, semmi ilyesmi nem történik.

Kis pihenő után reggelizni készülnek, amiről kiderül, vacsora. Valahogy ki maradt pár röpke órácska. A kedves asztaltársaságot egyszerű ám gusztustalan vacsorával kínálják. Hooke nevezetű szereplőnk inkább nem kéri részét. Nem evett húst csak vedelt mint gödény. Megitta az összes kékfrankost. Ez aggodalmat kelt a vendéglátóiban. Főleg az antihős főnökben. Neki a szeme sem áll jól, nem azért , mert kancsal, hanem mert ő az a tipikus rossz arcú karakter akit direkt az ilyen filmekhez szerződtetnek, olcsó és tehetségtelen. Valami rosszban sántikálnak a konyhában ...Nem is kell sokat várnunk és beindulnak az események (ez megint nem igaz, még mindig unatkozom), színre lépnek csuklyás (majdnem ninját írtam) kántáló alakok és hullani kezdenek a vendégek. Elevenen elégetés meg hasonló kíméletlen dolgokat művelnek. És ha valakinek ez nem elég, akkor kiderül, hogy rabszolgák is sínylenek hátul a pajtában, erről a tényről szereplőink mit sem sejtenek, pedig ha tudnák...Biztos „csináldmagad” mentőakcióba kezdenének.

Szerencsére itt keres éjszakára szállást egy szerelmespár. A légyottot a kámzsás kántáló kis gonosz társaság szakítja meg, vérüket ontani jöttek, mi meg lemaradunk a szexjelenetről. Főhősünk még éppen időben elbújva végig nézi a tragédiát (pedig nem lett volna nehéz észrevenni és akkor végre mehetnék aludni). Tovább durvul a helyzet éjszaka: az egyik vacsoravendég ágyából kitámolyog a mosdóba, vért és gilisztákat potyogtat magából, Roy szerető és odaadó férj mindeközben az igazak álmát alussza. Pedig szerintem minden horgász álma egy ilyen feleség 15 centis gilisztákkal.

Snitt: és a testvérpár megint a ködben autókázik, ismét a bájos fogadónál kötnek ki. Megint vacsora a többi vendéggel, nekik nem rémlik, ez már megtörtént. Kibaszott vacsoracsata. Hősünk kezdi elveszteni a türelmét (már ketten vagyunk), meg az ítélőképességét. Megint elő tipegnek a csuklyás alakok. Ezek nem valami hétvégi okkultisták. Profik a javából. Valaki szólhatna az ördögűzőknek! Szereplőnk kap egy segítő társat maga mellé, aki igyekszik őt kivezetni ebből a végtelen útvesztőből. Mentorának hála fény derül arra, hőseink nem tegnap érkeztek ide és nem csak ketten ültek a kocsiban amivel idejöttek, de mindezt elfeledték, mert elködösítették elméjüket. Némi kiszámítható fordulatként észreveszik árulását és büntetésként felnyársalják egy agancsra.Valamire mégis jó volt az a sok trófea....És már megint táplálkozik a kis társaság. Ennyit még egy filmben, talán még a nagy zabálásban sem ettek!! Hősünk végül végre elszánt akcióba kezd...hogy rohadna meg!

Az egész filmet belepi a köd. És nem csak a történet szürkeségéről beszélek, hanem a díszleteket megspóroló effektről. Végig megy a füstgép. Vagy talán így igyekeztek minden hiányosságot eltakarni? A színészek tehetségtelenségére bízva a film nagyját. Empátia halvány szikrája sem pislákolt bennem, alig vártam végre történjen már valami. Ennyire rég unatkoztam film nézés közben, komolyan nem is tudtam egyben ledarálni. Ráadásul az egész tetves film a motelben és annak közvetlen közelében játszódik. Unalmas, fárasztó, förtelmes. Több fordított kereszt látható ebben a másfél órában, mint az összes sátánista zenekar lemezborítóján. Ez mégsem az a film aminek nézése közben keresztet vetek és teletojom a gatyám majd egy Bibliát tennék a párnám alá és fokhagymát dugdosnék a füleimbe. Mindentől elvonatkoztatva ez egy nagy rakás szar és ha sokáig nézed vért hánysz, minimum elkezd a fejed körbe tekeredni a nyakadon és zöldet rókázol. Elhiszem létezik szubkultúra meg underground és, ezek is a horror berkeibe sorolhatóak. De, hogy valaki szponzorálja ezeket a fosokat, kiakasztó. Nem is értem minek csinálnak ilyen filmeket. Töltelékfilm unalmas másfél órára, de inkább csinálj mást. Ne nézd meg!!! Most én is törlöm a gépemről, akarom mondani visszaviszem a teszkóba és veszek az árán valami mást...

Ámen.

10/0,5

UI: Nem összetévesztendő a 2010-es "The Portal"-lal!

Negyedik típusú találkozás - The Fourth Kind (2009)

Ha nekem egy film azzal a kitétellel kezdődik, miszerint „megtörtént esetet dolgoz fel”, vagy „Igaz történet alapján”, akkor rögtön életbe lép azon reflexem, hogy némi kétkedéssel tekintsek az elkövetkezendő egynéhány órára, amíg a szemem előtt peregnek majd ezek a valóságban is igencsak megesett dolgok. Elsősorban azért zavar ez az egész, mert jó fantaszta módjára én azért nézek filmeket és olvasok könyveket általában, hogy elszakítson a valóságtól, és ne kelljen semmiféle földhözragadt problémával szembefutnom, hiszen, ami megtörtént már, az nem lehet olyan különleges, mint a kitaláció. Számomra legalábbis. Izgalmas lehet moziban nézve egy háborús dráma, egy romantikus kapcsolat egy rákbeteg ifjúval, vagy egy szülő válóperes bonyodalmai, csak nem nekem. A valóság mindennap fejbe kólint, csak arra a pár órára hadd merüljek el a fikció világába, és izgulhassak nem létező borzalmak felett, mert a realitás rettenetesebb és borzasztóbb ezer kitalált szörnyetegnél, mivel ez valóban megtörténik, egyszer talán igazándiból szétlapíthatja a koponyámat mondjuk egy teherautó kereke, és kifröccsen az agyvelőm az úttestre a szemgolyóimmal együtt. (Tessék, pszichológus urak és hölgyek, valahol itt lehet a gyökere a horror sikerének, persze egészen pongyolán fogalmazva, és ráadásul a magam beteges esetében…) Ezerszer borzongatóbbak a drámák, az emberi sorsok, mint mondjuk egy kis könnyed tét nélküli félelem, izgalom egy láncfűrésszel rohangászó kreténtől, aki emberbőrből varr maszkokat a képire. Még sosem éreztél olyan szorongást és félelmet egy ilyen mozitól (kivéve persze gyermekkorodban, amikor még minden olyan könnyű és szép), mint például amikor aggódsz a munkahelyed, családtagod, vagy betegség miatt. Persze egy valamennyire egészséges elmére gondolok, mint az enyém, és nem az olyan balfaszokra, akik játékok és filmek hatására gyilkolászni kezdenek.
Szóval nem vagyok különösebben oda a „valós alapú filmekért”, (persze van kivétel, az emlékezetes „Az élőhalottak visszatérnek”, amelynek elején ugye heveny vigyorral olvashattuk a vicces kijelentést) különösképpen egy sci-fi, vagy horror esetében nem. Ilyen alkalmakkor még azzal is számolnunk kell, hogy a végén otthagynak minket álló farokkal és letolt gatyával, mint valami szűzkurva, és semmiféle lezárása nincs az egésznek, elmarad a kielégülés. (Valami fantasztikus hasonlat volt ez, én úgy érzem.) A legtöbb ilyen esetben megtekinthetünk egy listát, hogy pl. „Johnny Firpo azóta Dél-Kalifoniában él visszavonultan, és csakis tengeri uborkáinak él”, vagy egyéb lehűtő szöveget aszt’annyi. Újabb fekete pont a hülye valóságnak. Mennyi faszságot összehordtam, de még jelen alkotásunkról egy rohadt mondatot sem, pedig azt mondták nekem okosok, (gondolom mentségként arra, hogy nem képesek húsznál több összefüggő mondatot kiokádni magukból) hogy az embereket a hosszabb írások nem kötik le. Na akkor tehát kalandozzunk csak vissza a „Negyedik típusú találkozások” irányába, és most nem fogom felsorolni az első hármat, mert bárhol utánanézhet bárki, aki van oly’ tudatlan UFO-témában, hogy segédeszközökre van szüksége ez ügyben. Annyit azért megpendítenék kissé hamis lantomon, mert mégiscsak ide tartozik, és vannak lusta olvasók is, meg biztos kretének is, hogy a „negyedik típus” az kremalássan az emberrablósdi, szaknyelven eltérítésnek is hívják. Anno Budd Hopkins és Whitley Strieber könyvei ismertették meg a magyar olvasókkal (velem is) ezt a fajtáját az emberiséggel való baszakodásnak, amit a földönkívüliek végeznek. (Éjszakánként meg izzadtan paráztam, hogy mikor toppannak be a „szürkék”, hogy elvigyenek és különböző szondákat dugjanak… mindenhová.) Hogy ez miért jó buli az űrlényeknek, arról lanyha fogalmam sincs, de még az oly’ szakavatott írók, mint a két fentebb említett úr is, egészen zavaros válaszokat tud adni erre.
Jöjjön a lényeg:
A főszereplő nyitja drámaian a filmet, elmondván, miszerint ő Milla Jovovich, és most megtörtént esetet dolgoznak fel, ő fogja alakítani Dr. Abigail Tyler-t, a pszichológusnőt, és eredeti dokumentumanyagok lesznek láthatóak. Innentől kezdve párhuzamosan (néha osztott képernyővel szó szerint is) láthatjuk, ahogyan az „igazi” doktornő meséli és éli meg a történteket, és ahogyan M.J. Abbey Tyler férje nemrég halt meg, valaki álmában megölte, így egyedül marad kislányával és randa, ámde unszimpatikus fiával. Rendelésein sorra jelennek meg a környékbeliek, akik mind alvászavarról számolnak be, és valamiféle bagoly figyeli őket éjjelente. A doktornő az egyik páciensén regressziós hipnózist alkalmaz, mire az félőrülten a félelemtől később nem akar beszámolni arról, mit is lát valójában éjjelente. Aztán hazamegy, lemészárolja a családját és magával is végez. A helyi seriff rossz szemmel nézi a pszichológus akcióit, aki ráharapván az ügyre egyre kíváncsibban folytatja elhunyt férje munkáját, hogy kiderítse, mi az oka a környékbeli sok eltűnésnek és öngyilkosságnak. Egy éjjel Abbey a diktafonnal alszik el, amelyen másnapra borzaszó bizonyítékát leli annak, hogy őt is valaki elrabolta az éjszaka. A hangfelvételen idegen nyelven beszél valaki, amelyről kiderül később: sumérul van. Újabb hipnózis egy másik áldozattal, amely szintén rettenetesen végződik. Főhősnőnk körül szorul a hurok, mert a hitetlen seriff egyre vadabbul vádolja őt. De mindez kevés: még szörnyűbb dolog is történik.
A filmet Olatunde Osunsanmi jegyzi íróként és rendezőként is, sőt meg is jelenik személyesen is, mint riporter, aki a főszereplővel mesélteti a sztorit. Különösebb és speciálisabb dolgokat nem kellett végrehajtania, néha kissé már TV-filmes hatása is van, viszont ügyesen pakolja össze a videokamera-felvételeket a filmmel, néha meglepő módon négyfelé osztott képernyőben. Mert kérem itt az történik, hogy van a megtört asszony, Dr. Abbey Tyler, aki folyamatosan meséli a történetét, és láthatjuk az eseményeket, ahogyan őt Milla Jovovitch eljátssza. Érdekes húzás, csak eleinte volt furcsa, mindez nyilvánvalóan azért van, hogy hihetőbbé tegyék a dolgot, és be kell vallanom, egészen meggyőzővé sikerült gyúrni a végeredményt. Nincsenek látványos jelenetek, idegen lényeket sem mutatnak, inkább a jó öreg ügyesség, hogy amit nem látunk, az nagyobb félelmet kelt bennünk, mint amit igen, lásd milyen jól működött a „Paranormal Activity” esetében is, amely érzésem szerint igencsak megmozgatta direktorunk fantáziáját. Már ami azt illeti, hogy nem túl sok pénzből összehozni valami maradandót. Milla mellett olyan arcok a főszereplők, mint Elias Koteas és Will Patton, én elégedett voltam velük, ami ide kellett, azt hozták, bár Miss Jovovich néha egészen faarcot öltött fel, de voltak nagy pillanatai is, amikor megfeledkezett magáról. A néha kissé olcsó kivitelezés nem nagyon ment a kárára a filmnek, bár a neten barangolva olvasom, természetesen már megszólalt a bugrisok kórusa, hogy „mé’ nincs benne szörnyek, meg nem mutatnak semmit deszar, meg uncsi is vót bamek”, de részemről nagyon is rendben van. Alkalomadtán még az „Ördögűző” is felmerült bennem, majd meglátjátok, miért. A feszültség fokozódik és a hangulata is elragadt. Néha viszont komoly drámába ment át, ez sem ment a kárára, így összességében egy igen megfelelő atmoszférával rendelkező mozit láthatunk. Érdemes megnézni, és mivel nekem nem kerül semmibe, ezért adok egy 10/9-et, a fentebb említett pozitívumokért, amelyek azonban kissé negatívumok is.

ZIMABU ETER!

Fantastic Mr. Fox (2009)

Mostanában elég ritkán nézek filmeket, legtöbbször hetente-kéthetente ( havonta... ) ha épp kedvem támad hozzá, végigvizslatom az általam ismert torrentoldalakat, vajmi említésre méltó után kutatva, ami legtöbbször csak akkor végződik tényleges filmnézéssel ha már télleg végképp nem tudok magammal mit kezdeni, köszönhetően a mai felhozatalnak és a legkevésbé sem profit orientált, eddig sohsem látott megoldásokkal, lebilincselő történettel, szarpergető feszültséggel, hurkokkal-csavarokkal-csomókkal tarkított több szálon futó cselekménnyel minden tekintetben a valódi szórakozásra vágyó nézőközönség igényeit kiszolgáló filmIPARnak ( phöjjj ). Kiválogatok 5-6 vajmi viszonylag élvezhetőt sejtető címet a szemétbűl ( nomeg azér utána nézek íemdébén, meg a kommentek között is hogy mit rittyentett róla a nép ), türelmesen végigvárom a letöltést és nekilátok magának a fímnek, ami naggyából emigyen történik:
( Legalábbis mostanában. Anakazidejében véháesen minden moslék szart megtudtam nézni... nemhiába: videókazettás fíling üt mindent! )
Kezdődik a fím.... 10 perc... fosat színészek, erőltetett játék, hatásvadász, szar észnélkül odabaszott effektek ( lasssítás, bullletttájm ,cg monszterek többnyire ).... ó faszom, tekerjünk egy keveset, hogy jobb lessz é később, érdemes e végikínlódni... előretolok negyed órát... szar... fél óra... Haha, zombik lovat esznek, na mindegy... szar, TŰZRE VELE, dilit!
KÖVETKEZŐ:
Kezdődik a fím...10 perc... unalmas, erőltetett szar.... 10 perc.... még mindig szar... tekerés... dilit... ésígytovább, ésígytovább.
( lehet, hogy velem van a baj: szándékosan nem akarom élvezni azt, amire 1000000 szarlégy vígan rárepül bambulni. Végül is ők nem tévedhetnek, hiszen sokan vannak... )
No szintén emigyen jártam el nemrégiben is: letöltöttem egy rahedli filmet, amik aztán nagyrészt beváltották a hozzájuk fűzött reményeket ( vagyis hát pont hogy nem, de ez itt lényeg ... ), így amilyen sebesen megtelt pár gigabájt a gépemen, ugyanolyan tempóban nagyjából fel is szabadítottam azt, helyet adva a későbbiekben további szemetek tárolására. Az első néhány darab az akkori felhozatalból el is vette a kedvem a további próbálkozástól, így párat megkímélve későbbre, aznapra hanyagoltam a filmeket.
Megmaradt - többek között - a Fantasztikus Róka Úr című film, amiről akkor még nagyjából nemigen tudtam semmit, csak azt, hogy animációs fím és azt is az egyik pájretbéjen felkapart kommentből. Ami azt illeti nem vártam tőle sokat, legfeljebb egy srek vagy egyéb, üzletileg már bevált formula utánérzetét, meg ami azt illeti, ha mostanában filmek ritkán, úgy rajz ( animációs ) filmek még kevésbé kerűlnek elém, mivel, ha az egészestés mozikra igaz, akkor a rajzfimekre hatványozottan, hogy egy kaptafára épülnek ( legalábbis ami a piacot uraló nagy stúdiók rajzfilmjeit illeti ), valahogy emigyen:
Adva van egy szeretni való, de valamilyen módon nyomorék főhős, meg vicces mellékszereplők, akik szintén nyomorékok ( de azér' szeretnivalók ), egy rahedli szeretnivaló egyébb szereplő, meg a gonoszcsávó ( vagy csaj ) meg aljas és gyáva - vagy félrevezetett - szolgái akik mindenáron ki akarnak baszni, a szeretnivaló nyomorék főhőssel, aki végül szeretnivaló nyomorék és vicces mellékszereplők segítségével legyőzi a gonoszt meg összeszed valami bulát is. ( akit nem érdekel, hogy a szeretnivaló nyomorék főhős egy ágrólszakadt csóró lúzer, ettől is csak mégjobban szereti... ( míg a gonoszcsávó meg dugig van lóvéval )...HAHA hát persze, a szerelemnek télleg semmi köze a pénzhez... NAGY BÜDÖS LÓFASZT! - mondjuk ami azt illeti a legtöbb illen rajzfílmben a sztori végére cserélődik a helyzet és a faszagyerekből milllliárdos király lesz vagy faszomtuggyami, a gonosznak meg beüt a krach aztán mehet csövezni, de érdekes módon mindig csak lóvéval és hatalommal lehet teljes a szereplők élete... )

No volt ez a Fantasztikus Rókaúr amiről kábé nem tudtam semmit, és a szokásos elvárásokkal kezeltem, a korábbi tapasztalatoknak köszönhetően. Így jegeltem is pár hétig, amíg megin rám nem jött a fímnézhetnék, veszont amikor előszedtem, film első 10 perce után pontosan tudtam, hogy ez az amit korábban kerestem! Nopersze nem azt állítom, hogy megleltem itt az (animációs) fímek jelen kori szent grálját, de összehasonlítva azzal, amire akkor számítottam és utána amit kaptam( érdekes sztori, hihető/királyarc szereplők, szórakoztató közjátékok és az egész történet olyan fasszájos stílusban van összerakva, hogy az a végén kitesz egy zsírkirály egészet és nem hagy maga után semmi hiányérzetet, max. annyit, hogy: fassszomé' nincs tovább... ), akkor úgy éreztem, hogy kurvára megtaláltam.



A film maga ( kiről másról ) Róka Úr-ról, családjáról, barátairól és az ő ÉLETÜKNEK ( ezt pedig lehet szó szerint venni ) egy rövid szakaszáról szól ( bár ha azt vesszük rókaévekben számolva már nem olyan rövid, node mindegy ).
Itt nincsenek tipikus tucatszereplők, minden karakter hihető: mindegyiknek megvan a maga hétköznapi problémája, személyisége ill. személyiséghibája nomeg flúgja. Egyik sem tökéletes, egyiket sem akarják mutatni valami tipikusan beskatulyázható förmedvénynek amit aztán könnyen bele lehet erőltetni egy megszokott okádék sablon sztoriba. Mindent összevetve a történet hősei és antihősei mind életszagú hihető karakterek és nincsenek közöttük tipikusan jó, gáncsnélküli lovagok ill. tipikusan aljas gecik, mindegyiknek megvan a maga reális és emberi motivációja arra, amit véghez akar vinni a történet folyamán.
Adva van róka úr aki ereje teljében ( egy rókától nem szokatlan módon ) madárlopással tengette az idejét, ill. szerezte meg a betevő falatot az akkor még jómagára és feleségére szűkülő családnak. Idővel azonban, mivel felesége bekapta a legyet ( tőle ) és mivel a madártolvajlás veszélyes szakma, tekintve a madártenyésztő gazdák kevésbé megértő hozzáállását ehhez az életpályához, nomeg várandós neje is noszogatta, kénytelen felhagyni korábbi életvitelével, tisztes munkát keres és ennek megfelelően beáll újságírónak. Szépen nyugalomban telnek a rókaévek, miközben róka úr szegényessen ugyan, de fent tudja tartani családját, ami időközben három tagúra bővült identitászavarban szenvedő fiával ( a gyerek megvan róla győződve , hogy mindenki leszarja őt és az ő rejtett érdemeit, ami igaz is, mer nem nagyon vannak érdemei... a felgyülemlő stresszt meg azzal vezeti le, hogy idiótának öltözik és köpköd ha felidegesítik... ). Róka úr lassan közeledvén a rókaévekben mért rókakor végéhez, úgy érzi ideje lenne öreg rókaéveit egy szegényes földalatti üreg helyett valami tehetősebb környezetben eltöltenie. Egy újsághirdetés útján talál magának egy nagy odvas fát az ő árfekvésében, szomszédságnak pedig a környék három ( meseszám, igen... ) legnagyobb madártenyésztőjét, ami egy zseniális terv kiötlésére sarkallja őt élete utolsó nagy dobásához - akaratán kívül pedig odabasz ezzel az egész közösségnek.

TRÉLER

Ami igazán megfogott a filmben az egyrészt az volt, hogy a film maga nem egy, mostanában divatos lámító gépes 3d combjúter animáció, hanem bábokkal meg sztopmósön megoldással rögzített valódi animációs film, a másik pedig, hogy mindenféle fellengzős és hatásvadász ill. látványosan erőszakos momentum nélkül egy egyszerű és szórakoztató gyerekmese köntösében foglalkozik olyan felnőtt témákkal mint pl.: család, jövő, megélhetés, közösség, halál, bla,bla meg faszomtudja még mi.
Témáját, stílusát és kategóriáját ( áánimációs fím ) tekintve akárki megnézheti, mert nincs konkrét célközönsége, sem egy kizárólagos szük köcsög sznob réteg akik verhetik rá a nyálukat, mivel ez a film az életről szól, amiben mindannyian élünk és naggyából úgy is ahogy tesszük azt ( vagy inkább annak az amerikai verziójáról... ).
Egyébként a film egyik figurájának "a patkány"nak Willem Dafoe az eredeti szinkronhangja, aki meg annyira király színész, hogy még a világűrben is komálják.

Rémálom az Elm utcában - Nightmare On Elm Street (2010)

Tökéletesen felkészületlenül toppantam be a premier előtti vetítésre parkaboi kollégával. Úgy értem, sört már ittam, meg sajtburger is volt nálunk, de amúgy semmit nem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a film? Egy időben rebesgették, hogy ez egy előzmény-film lesz, aztán azt, hogy remake. Még csak előzetest sem láttam róla, őszintén szólva volt bennem némi érdektelenség, valahogy eléggé takaréklángon égett bennem a lelkesedés a „Rémálom” iránt. Ahogy esik úgy puffan, gondoltam, majd jön, megnézem, aztán túl leszek rajta. Valahol mélyen valószínűleg ott gyökeredzik az egész, hogy már maga az eredeti széria sem ragadott magával olyan hűdenagyon, kivéve persze az első és az utolsó rész (nem a Freddy vs. Jason című fosról beszélek…), a többi említésre sem nagyon méltó, néha hihetetlen mélységekbe süllyedt az egész és röhejbe.
Aztán a VOX magazin szerkesztője vagy kije, (a nevét meg ne kérdezzétek, mert nem emlékszem rá) elmondta kicsiny beszéd keretein belül, hogy ez egy remake (hurrá, süppedtem mélyebben a székembe, áhítozva némi alkoholért, amely átsegít az elkövetkezendő másfél órán), és hogy tekintsük meg, sikerül-e az eredeti sorozat nyomdokaiba lépnie az újrázásnak. Nem ilyen szépen mondta, mert ilyen bravúrokra csak én vagyok képes, de ez volt a lényege. Izgatottságom magasra hágott, ahogyan leperegtek az első képkockák, erősen szorongani kezdtem, hogy ne kelljen felállnom és kimennem vizelni. Eközben megállapítottam, hogy nem érdemes kimozdulni az emberek közé, mert a 91%-uk undorító gyökér, akiket legszívesebben tarkón lőnék, ezt az ingert egyébként filmnézés közben is megerősítette néhány fasz, aki érthetetlen módon olyan jeleneteket talált viccesnek, ahol én nem leltem semmi humorforrást. Például az adott általános derültségre okot, amikor a kádban elszunnyadó Nancy lábai között feltűnt Freddy pengével ellátott kesztyűje. Trógerék ezt rendkívül mulatságosnak tartották, én meg értetlenül néztem össze parkaboi-jal, biztos nem érhetünk fel intellektuálisan az ilyen baszottul pedigrés mozilátogatókkal. Természetesen ilyesmi minden mozilátogatásnál előfordul, gondolom, az ilyen taplók miatt létezhet még például az Adam Sandler és Ben Stiller-féle erősen altesti humor, ezek még a tortadobáláson is vihognának, bár napjainkban inkább az a vicces, ha van benne fing-fasz-geci-büfi, amely kritériumokat tökéletesen kiszolgálja a fentebb említett két ripacs és még néhány szintén „zenész” kollégájuk.
Na, megvolt a napi gyűlölet, úgyhogy vissza a filmhez, és rögtön említsük is meg, hogy rendezője ezúttal Samuel Bayer volt, aki olyan monumentális filmeket készített eleddig, mint a „Max” című rövidfilm, ne csodálkozz, ha nem hallottál semmit róla. Ezenkívül rockzenekaroknak készített videókat, oszt’ ennyi, alaposan megválogathatták, gondolom, hogy kinek a kezébe adják a gyeplőt. Főszerepben pedig Rooney Mara, aki jelen szerepében leginkább valamiféle penészvirágot alakított (eddig a „Rémségek könyve 3.-ban szerepelt, húúú és haaa) és társa a harcban

-->Csavardi Samu Kyle Gallner, a hobbitképű ifjú, aki említésre méltó filmként (részemről) a „Danika” című horrorban és a kurva ügyesen „Az ördög bújt beléd” címre fordított „Jennifer’s Body”-ban vett részt. Valahogy a nyolcvanas évek tinédzserei sokkal szimpatikusabbak voltak számomra. A két főszereplő kiválasztása pedig megerősíti a gondolataimat a Hollywood-ban folyó deheroizálásról, melynek keretein belül a szép és megnyerő külsejű színészek helyett „Danny deVito”-k, „Sarah Jessica Parker”-ek és egyéb korcs külsejű „sztárok” kerülnek előtérbe, valószínűleg tolerancia-leckeként. De tovább, mert sosem jutunk a végére; Jackie Earle Haley-nek drukkolhatunk Freddy Krueger szerepében, aki viszont igen jó választásnak bizonyult, bár feledtetni nem tudja soha Robert Englund erősen fekete humorral átszőtt karakterét. Megjelent a „Mániákus zsaru 3.”-ban, a "Viharsziget"-ben és a „Watchmen”-ben alakította emlékezetesen „Rorschach”-ot.

A történet nem újdonság, bár némileg eltér az eredetitől: A rémálmoktól gyötört Dean látszatra saját torkát vágja át egy kis étteremben, miután beszámol a hitetlenkedő Chris-nek a szörnyű figuráról, aki alvás közben kísérti és meg akarja őt ölni. A temetésen a kis pincérlány, a hervatag külsejű Nancy elmondja Chris-nek, hogy ő is álmodik a gyilkos faszival. Nem sok kell, hogy aztán már Chris is rémisztő módon, ágyban, párnák közt haljon meg, miközben a faszija mellette szunyál. Persze szabályszerűen menekülésbe fog, és persze börtönbe dugják, ahol jól elhalálozik. Nancy és kissé szánalmas barátja, Quentin, ráébred, szorul körülöttük a hurok, és sürgős jellegű nyomozásba kezdenek, egyre kimerültebben a kialvatlanságtól, ki is az elégett arcú rém, és hogyan lehet legyőzni.

Asszem ennyi elég is, mert a kissé erősebb szájbarágáson kívül nem sokban különbözik az eredetitől. legalábbis a sztori. Lássuk a további különbségeket: A Wes Craven mozijában jelenlévő kis humor itt nyomokban sem jelenik meg, holott az igazán fontos eleme, legalábbis én úgy érzem. Egyféle jelzésértékű kiegészítés, hogy nem kell véresen komolyan venni, a készítők sem tették ezt olyan vadul. Valahogy ezáltal már a remake kissé besüpped a közönséges átlag-horrorok közé. Krueger itt maga az ősgonosz, a macska-egér játékokat kevéssé élvező, inkább kegyetlenül célratörő gyilkos, pont ezáltal veszített némi vonzerőt is.

  A feszültség kevéssé jellemző erre a műre, inkább az ijesztgetésre törekedtek, ám ez nem igazán jött össze, ijedelmem oka átlagban leginkább a hirtelen nagy hangrobbanással bekövetkező váratlan mozzanatok voltak, na ez az otthoni képernyőn nem fog összerezzenteni senkit, gyaníthatólag. Őszintén szólva nem sikerült kitölteni kereken a másfél órát, a vége felé hihetetlen módon erős álmosság és unalom vett erőt rajtam, szerencsére a végjáték tartalmaz némi „adrenalint”, ha szabad viccelnem, majd meglátjátok miért… Freddy vaskarmait a mozi során többször csörgette-zörgette-karcolta, mint az eddigi részekben összesen, hát úgy látszik azt gondolták, hogy ez az egyetlen igen erős jellemvonása van ennek a figurának, igyekezzünk hangsúlyozni. Imigyen született meg a lélektelen Krueger, akit a karakteres gyilkosok közül letaszítottak szimpla ölőgéppé, ahogyan nemrég tették Michael Myers-sel is. Úgy látszik, korunk ötlettelenségében már a legendaépítés nem megy, inkább a rombolás és átalakítás a menő. Mindazonáltal persze nem nézhetetlen alkotással van dolgunk, mert azért sikerült egy új „Rémálom”-filmet összehozni, amely a széria néhány részét jelentősen túlszárnyalja. Borongós és kissé beteges is, van benne izgalom, riadalom, szikrázó pengék, kutatás, enyhe pedofiling. Nem több, nem kevesebb a mai mozis horror-felhozatalnál, egy régi ismerős új köntösben. Inkább a „nézd meg” kategória, tegnap este a vetítés után 6-ot akartam neki adni, de engedékeny hangulatomban most vetek neki egy 10/6 és felet. (Hamarosan elkészül már a következő része is, mert Freddy mindig visszatér, no meg ez a rész jó kis bevételt tudhat magáénak…)

UI: Ja, és csöcsök nincsenek benne. Így akarnak piacképesek lenni??? Botrány!!!

Solomon Kane (2009)

Hallottatok már valaha Cormac Mac Art-ról? Esetleg Bran Mak Morn-ról? Azért ugye Kull király neve ismerősebben cseng, nem igaz? Mindezen hősök egy igen fiatalon elhunyt író nagyszerű teremtményei. A mindössze 30 évet élt Robert E. Howard örökre beírta magát az irodalomtörténetbe (lehet ám fanyalogva mormogni a fasz kultúrsznoboknak, hogy ez csak ponyva) megalkotván a heroikus fantasy tiszta tekintetű bátor harcosait. Persze legismertebb (és leggyakrabban foglalkoztatott) szereplője maga a nagy Conan, a barbár kimmériai, aki filmeken, képregényeken, rajzfilmeken keresztül hatolt be a köztudatba, leginkább Schwarzenegger tökéletesen rászabott karakterével. Sajnos az észak szülötte barbárt éppen mostanság akarják tönkretenni, méghozzá egy új filmmel, amelynek főszereplője Jason Momoa, valami félvér hawaii-majom lesz a rémhírek szerint. Az ex-Baywatch Conan max. a hülye tinédzserek körében lesz sikeres, nem hinném, hogy a figurát ismerők bezabálják ezt a baromságot. De nem is rágódom ezen többet, majd legfeljebb kerüljük azt a filmet, mint kretén Lajcsika az általánost. Ennyi mindent összehordtam már itt, és még jelen tárgyunkról szót sem ejtettem. Mint azt sejthetitek, Solomon Kane is Howard fantáziájának szülötte, bár hazánkban Conan van egyeduralmon, nemrég megjelent egy novellagyűjtemény Kane kalandjairól, a Tuan Kiadó gondozásában, de emellett nemsoksemmi, néhány novella a „Hősök kora” című kötetben és a „Koponyák holdja” című könyv. Annak ellenére, hogy a hős külföldön jócskán kultiválva van, ide nem nagyon jutott el, (mert ugye csak a válság, meg a szopóág jut nekünk kintről) és valószínűleg a nézők 95%-ának tökéletesen ismeretlen a név.

Kane az 1600-as évek végén járja be a pestis és babonák sújtotta Európát és Afrika misztikus veszélyeitől terhes dzsungeljeit. Igazi harcos, tökéletesen kezeli fegyvereit, afféle inkvizítor. Igazodva a sötét korszakhoz az ő jelleme is kíméletlen, veszélyesebb, mint egy vadon kóborló farkas, komor és egyszerű (Puritánnak is nevezik), szinte másvilági jelenség. Kalandjai során legtöbbször a természetfelettivel, magával a Gonosszal találja szembe magát, de hála hitének és állhatatosságának, mondhatni fanatizmusának mindig felülkerekedik. Vajon sikerült átültetni ezt celluloid szalagra is?
A történetet az angol Michael J. Bassett álmodta forgatókönyvbe, és maga gondoskodott a rendezésről is. Eleddig, számomra kellemes meglepetésként hatóan, csak két filmet forgatott le, méghozzá a „Wilderness” (A vadon) és a „Deathwatch” című horrorokat. Utólagosan megállapíthatom, hogy semmi gond nem volt vele, sőt… A főszerepben James Purefoy játszott le mindenkit a vászonról, mondhatni tökéletes választásként, bár nem feltétlenül az a szikár alak, mint amilyennek Kane-t elképzeljük, viszont kifogástalanul jeleníti meg a lángoló szemű harcost, a baljós és olykor kegyelmet nem ismerő berserkert.
Solomon nem volt mindig így eltelítve hittel, ahogyan megismerhettük. Kegyetlen és kárhozott lelkű kalandor volt, örömmel ölt, és ha választania kellett a kincsek és bajtársai között, hát nem volt rest az anyagiakat előnyben részesíteni. Ám az ördögi alak magával a Gonosz küldöttével találja szembe magát, aki a lelkéért jött. Kane sikeresen kereket old, de tudja: elbujdokolhat, ám kárhozott lelke nem menekülhet meg a pokoltól. Visszatér szülőföldjére, hogy egy kolostorban rejtőzzön el a végzete elől. Ám a papok egy idő után távozásra szólítják fel az időközben megváltozott harcost, aki erőszakmentességet fogadott. Vándorol, majd fogadalma miatt ellátják a baját, szerencsére egy szekéren utazó család segítségére lesz. Velük tart egy ideig, ám baljós dolog történik, a család csinos hölgytagját egy boszorkány jelöli meg. Majd megjelenik a gonosz serege is, torz arcú alakok, vezetőjük pedig ronda álarcban, hogy a vidéket kifosszák, a férfiakból harcost, a nőkből pedig mást csináljanak. Irányítójuk Malachi, a varázsló, aki a Sátánnal cimborál. A kis csapatot, akikkel hősünk tart lemészárolják, és Meredith-et, (a fentebb említett csinoskát) elhurcolják. Apja utolsó erejével fogadalmat vesz Kane-től, aki megesküszik, hogy kiszabadítja a lányt. A haldokló ígéretet tesz: megbocsáttatnak bűnei, és lelke is megtisztulhat, ha megteszi. A Puritán így hát ismét fegyvert ragad, és kutatni kezd az elrabolt nő után. Útja során találkozik egy őrült pappal, akinek kis gyülekezete húsra éhes zombikból áll, majd keresztre is feszítik, míg végül a vidéket sanyargató pokoli hordát megelégelő emberek vezérükké nem válasszák, hogy győzelemre vezesse őket Malachai és szolgái ellen…

  Nem vittem túlzásba az információadagolást, mégpedig egy okból: szeretném, ha Ti is megnéznétek a filmet. Van benne minden, ami szükséges egy ilyen dark fantasy-hez. Démonok, kardozás, vér fröcsögés, és egy kárhozott hős, aki még egy esélyt kap, éppen ezért nem válogat az eszközökben. A képi világ mesteri, ez itt nem Középfölde vidám kis pitypangos világa. Akasztott emberek az út szélén, rideg és kegyetlen minden, még az időjárás is. Örömmel tölt el, hogy nem amerikai produkcióban készült el az első Solomon Kane film, hanem a jó öreg kontinensen. A hangulata perfekt, sikeresen érzékelteti azt a világot, sár, reménytelenség, és fagyosság. Szerencsére ez egy trilógia első része, úgyhogy a kalandor még legalább kétszer vissza fog térni, hogy szórakoztasson. Elő-előfordul ugyan benne némi anakronizmus, de oda se neki, ez nem egy realista mozifilm, ennyi erővel ki lehetne írni belőle mindenféle természetfeletti szálat és maradna valami szpartakusz-gladiátor-robinhúd féle ízetlen és szanaszét csépelt könyökön-kijövő dögunalom. Felhőtlen szórakozás, ha némi leállás is előfordult benne, akkor is élvezettel figyeltem a szép és hangulatosan megteremtett festményszerű hátteret, tájakat, embereket, öltözékeket. A sztori ugyan kissé előre látható, nincs megbonyolítva különösebben, de ez ugye mégiscsak egy hősi eposz akar lenni, nem kell a csavar, lényeg, hogy jól lekössön azon a 104 percen keresztül, amíg tart. Ezt maradéktalanul teljesítette számomra. És most szigorúan elfogult leszek én is, mint parkaboi kolléga Romero-val; részemről megérdemli a legmagasabb osztályzatot.
10/10