Banshee Chapter (2013)

 " Látni fogjuk, mitől vonítnak a kutyák a sötétben, mitől mered föl a macskák füle éjfél után! Látni fogjuk ezeket a dolgokat és másokat is, amelyeket élőlény még sohasem látott! Át fogunk ugrani az időn, téren és dimenziókon, és anélkül, hogy testünket mozdítani kellene, bepillanthatunk a teremtés mélyére! "    (H. P. Lovecraft: Onnan túlról)

Egy kis fejtágítás: hallottatok már a dimetiltriptaminról, rövidebb nevén DMT-ről? Ez az a hallucinogén, amely az ayahuasca főzet alapanyaga, Dél-Amerikában leginkább a Psychotria viridisből azaz a kábító hánytatógyökérből nyerik. A pszichedelikus szer igen ősi, egyes kutatások szerint a barlangrajzok is ennek hatására készültek. A DMT-nek köszönhetően az emberi elme kitárul, nem egy szimpla kábszis utazásra visz, hanem más kapukat tár fel. A sámánok évezredek óta használják, hogy saját elmondásuk szerint kapcsolatba lépjenek az ősök szellemeivel és a túlvilággal. A dolog különössége abban rejlik, hogy a DMT-t a szervezet azonnal hatástalanítaná, ha nem kevernének hozzá egy másik növényi kivonatot, a "Banisteriopsis Caapi", azaz a Yagé szárát, amely blokkolja azokat az enzimeket a testünkben, amelyek a dimetiltriptamint lebontanák. Hogy mi ebben a csoda? Hogyan sikerült az Amazonas környékén létező kb 80 ezer növény közül ezeknek a kombinációját megtalálni? Az őslakosok szerint maguk a növények súgták meg nekik a megoldást... Tudom, sok lesz már, de még egy érdekesség: a hallucinogén megtalálható bennünk is, a tobozmirigyben termelődik. A test sokkolása folytán szabadul fel, például ha egy sámán 15 órán át táncol, a légszomj, a kimerülés máris interurbán kapcsolja a másik dimenziókat. Tényleg befejezem a biológia órát, pedig rengeteget tudnék írni még erről a témáról, de ez itt egy filmboncolás.

 Amúgy hallottatok már az MKUltra programról? Na jó, csak viccelek, mert erről is tanulmányokat tudnék írni, de akkor csak egy pár szóval: a CIA neurofarmakológiai kísérletei az ötvenes évektől, amelyek fő célja a tudat befolyásolása volt. Az embertelen és iszonyú kísérleteket katonákon, foglyokon, de még kórházi pácienseken, sőt, gyerekeken is végrehajtották, míg 1975-ben kibukott a nyilvánosság elé, amikor is a CIA azt mondta, hogy bocs és már minden rendben is volt. Hogy a kísérletek abbamaradtak-e? Na, ez száz pontos kérdés.

 És akkor most a filmről: jó volt. Köszönöm a figyelmet. Sziasztok.

Jó, jó, akkor arról is írok nagy durcásan. :) A fenti felvezetőt azért tartottam szükségesnek, hogy képben legyetek, meg kedvenc témáim is, amit egyetlen filmben kapcsoltak össze a harmadik favoritommal, Lovecraft horrorjával. (Sok kedvenc témám van még.) Az író-rendezője Blair Erickson, akinek mindössze ez az egyetlen műve ezekben a pozíciókban és bizony eme 2013-as alkotása után tehetségének fája nem hozott újabb gyümölcsöket. Amit személy szerint ugyan nagy hibának találok, hiszen forgatókönyve egészen csavaros és ijesztő horrorral ajándékozott meg bennünket. Persze a történet alapja Howard Phillips Lovecraft "Onnan túlról" című 1920-as novellájára épül, amelyet elismerésre méltóan meg is említenek a filmben. Persze nem  ez az egyetlen mozi, amely az elbeszélés alapján készült, ott van rögtön az 1986-os "Tágra nyílt elme", vagy a magyar rövidfilm, a "From Beyond". 

 A "Banshee Chapter" egészen fura módon van felvéve, a "Found Footage" találkozása a dokumentarista jelleggel, mintha mindig ott állnánk a kameránkkal a cselekmények középpontjában. Ez nem véletlen: a mozi ugyanis az első olyan teljes film, amely Oculus hardvert használ, hogy a VR-ral szinte ott toporoghassunk a szereplők között. A "Before the Door" produkciós cég feje, Zachary Quinto (az új Mr. Spock...) színész-producer ugyanis úgy döntött, ideje kísérletezni ezzel a technikával, amelyhez éppen alkalmas lesz ez a horror, amelynek szkriptjét volt osztálytársa, Blair Erickson nyújtotta be. Ennek ellenére nem volt kiemelten kezelendő művész: a forgatásra igen korlátozott büdzsé volt kiszabva és 28 napos időtartam. Lássuk, mit kalapáltak össze ennyiből:

 James az MKUltra projekt kísérleteit vizsgálja. Valahonnan sikerült beszereznie az ott használt DMT-19 nevű szerből, amelyet ki is próbál, miközben barátja kamerával dokumentálja a tripet. A dolog rosszra fordul, félelmetes adást közvetít a rádió, majd a fiatalember ijesztő körülmények között eltűnik. A szemtanút a rendőrség megvádolja, ám pár napon belül ő is köddé válik. Itt jön a képbe Anne, aki riporter és Jamesszel járt az egyetemre, sőt, talán több is volt neki, mint barát. Nem akar belenyugodni a rejtélybe és nyomozni kezd. Talál egy videókazettát, amelyen a régi MKUltra felvételek vannak. Ellátogat egy szakértőhöz, hogy a fiú eltűnésekor hallható különös adást meghallgattassa azzal. Kiderül, hogy ez egy fantom állomásról szól, amely a sivatagban található és csak éjjel egy meghatározott időpontban szólal meg. Anne itt találkozik az első szörnyű élményével, amikor kilátogat a helyre, de a sötétben egy rémes alak megriasztja. A másik nyomon indul el, kiderül ugyanis, hogy ki volt a titokzatos alak, akitől a szert kapták a fiatalok. A figura Thomas Blackburn, egy botrányos viselkedéséről hírhedt író, aki az ellenkultúra ismert alakja. Miután a férfi elutasítja, álnéven próbál közel férkőzni hozzá, de Blackburn túljár az eszén, barátnője, Callie által készített DMT-19-et ad be neki, legalábbis azt állítja. Callie hamarosan ugyanúgy kezd viselkedni, mint eltűnése előtt James, megszólal ismét a fantom-rádióhang és valami rájuk támad. Miután feleszmélnek, kiderül: Callie eltűnt, ezért a házához mennek. Itt Anne egyre közelebb kerül a rejtély megoldásához, ám a nő előkerül és rátámad. Sok mindent megértve főhősnőnk Blackburn-nel összefogva elindul a sivatagba, ahonnan az adás érkezik, a bunkerbe, ahol az MKUltra kísérletek is folytak. A férfi elárulja neki, hogy nem is adott be neki a szerből, így a lány rájön, hogy a különös entitás így továbbra is üldözni fogja, ezért el akarja pusztítani a forrását... 

Sok mindent megtudunk még a filmből, amelyet nem árulok el, de nagyon ötletes és komplex sztorija van. Az alkotók nem izzadnak sokat a szájbarágással, csak megadják a megfejtéshez szükséges segítségeket, bejátszott régi felvételekkel, nyomokkal és a beszélgetésekből leszűrhető irányadókkal. Így aztán magunkban kell a kirakóst összeraknunk - kényelmetlen, de hatásos módszer. A "Banshee" tökéletes elegye az összeesküvés-elméleteknek, a lovecrafti kozmikus horrornak és a sci-finek. Minden benne van, ami igazán vonzóvá tesz egy horrort, rejtély, ijesztő felismerések, nyomasztó hangulat, állandó félelem, űzöttség és mélyen kiépített történet. Olykor persze jumpscare is az ölünkbe hullik, de szerencsére nem pojáca módon túltolva. Ahogy egyedül néztem a lakásban, a sötétben nyomasztó érzés telepedett rám. Ez elárulja, hogy igazán hatásosra sikeredett, és ha belegondolunk milyen lehet ez VR szemüveggel... Vizualitásában olyan, mint egy rémálom, amiből nincs menekvés, amelyben nincs nyugalom. Sőt, egyre mélyebbre visz a rettegésben. A "kevesebb néha több" itt is működik, nincsenek pofánkba mászó szörnyetegek, csak a meghatározhatatlan, szinte csak sötét körvonalakban megpillantható rémek, amelyek jóval magasabbra tudják tolni a szívverést. Ráadásul értékelem, ahogyan a CIA kísérleteinek eredetét magyarázza, amely még vérfagyasztóbbá válik ezáltal. Nagyon ritkán törik meg a lendülete, plusz a rejtély motorja akkor is magával rángatja a nézőt. Külön élvezet nézni Blackburn szerepében Ted Levine-t, ő egyértelműen egy Hunter S. Thompson "Raoul Duke" után mintázott extravagáns karakter, aki a maga harsányságával és függéseivel ad egy kis pluszt a filmhez. Ez egyértelműen elárulja, hogy a casting igen erős. A hangszerelés, a csikorgások, a rémisztő effektek vegyítve a sötétség dicséretes kihasználásával, vérfagyasztó pillanatokkal ajándékozza meg a nézőt. Talán a dokumentumfilmes profil nem a legjobb választás, megcsillan a kis költségvetés, viszont lehet, hogy ezáltal hitelesebb is. Ha egy eredeti és igazán nyugtalanító filmre vágysz, amely létező rejtélyeket fon össze kozmikus horrorral, sőt, azzal magyaráz, továbbá félelmetes utazást akarsz tenni a sötétségbe, akkor válaszd ezt. 10/10

UI: Köszönöm, Marianna von Birken, hogy felhívtad a figyelmem rá!

Evil Dead Rise (2023)

  Komoly szívfájdalmat okozott, hogy az Evil Dead széria várva várt legújabb része nem került mozikba Magyarországon. Mivel már sokszor kikeltem a hazai filmszínházak horrorkínálata ellen, nem kívánok jobban kitérni erre a vesszőparipámra és csak általánosan említem meg, miszerint ebben a zsánerben nagyrészt a leggyengébb alkotások kerülnek itthon nagyvászonra. Annyit máris előre bocsáthatok azonban, hogy egy igazi sötét gyöngyszemről maradtak le a nézők ezáltal. Azt hiszem, ameddig Sam Raimi és Bruce Campbell a producerek között van, ez így is lesz, a franchise egyedi egyénisége megmarad és nem süllyed le a tucathorrorok színvonalára. Jól látható, hogy vigyázva és hűséggel nyúlnak hozzá, mindent beleadnak, hogy a legendás és klasszikus alapokat ne tapossák sárba, ezáltal az eredeti sorozaton kívüli darabok is abban a súlyos és brutális hangvételben készültek, amely a mindent megalapozó első rész fő jellemzője. 

 A széria előfutára az 1978-ban elkészült amatőr rövidfilm volt, a "Within the Woods", amelyet a mára nagymenő rendezővé avanzsált Sam Raimi és nagyrészt főiskolás társai forgattak le valahol Michiganben. Erről bővebben itt. A mindössze 1600 dollárból készült kisjátékfilmet '81-ben követte az egész estés "Evil Dead", valamivel nagyobb összeggel, 350 ezerrel megtámogatva, amelyet kölcsönökből kapartak össze, sőt, Bruce Campbell családja észak-michigani ingatlanát adta fedezetül. Az elkészült kult-klasszikusnak még egy kis lökés kellett és azt megadta az éppen pályája csúcsán trónoló Stephen King, aki a megtekintése után ajánlani kezdte. Innentől megindult felfelé ívelő pályáján a remekmű, amelyet egyes országokban betiltottak, vagy éppen megvagdostak, mert nem felelt meg sokkoló durvasága a cenzorok kényes ízlésének. Nem számított: a csapat sínen volt és 1987-ben magabiztosan és milliókkal megalapozva egy kevésbé komoly, de annál vagányabb második rész érkezett, amely afféle reboot és folytatás keveréke volt és egy csapásra modern kori mozihőst teremtett a láncfűrészt karjára applikáló főhősből. A karizmatikus Bruce Campbell által alakított Ash-re lehetett alapozni: '92-re berobbant a harmadik mozi is, amely az eddigre már laza és flegma, egysorosokat köpő figurájára építve vígjátékos irányt vett - és meglepő módon nagy sikert aratott. Majd hosszú szünet következett, mígnem 2013 elhozta a vérfrissítést, Fede Álvarez nagyon komor és szigorú feldolgozását, amely megmutatta, hogy amennyiben tisztelettel nyúlnak egy alapanyaghoz, akkor még jó remake is készülhet. A feléledő "Evil Dead-láz" meghozta az eredeti alkotók kedvét is, így 2015-ben elstartolt az "Ash vs. Evil Dead" sorozat is, amely egy igazi eszeveszett utazás lett egy imádnivalóan gyökér és komplett őrült főszereplővel. Végül megérkeztünk napjainkba, amikor újra előkerült a Necronomicon, hogy immáron kikerülve a távoli sötét rengetegből már a városlakók életét - és halálát - tegye tönkre. 

Az ír Lee Cronin kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy megírja és megrendezze a legújabb rémálmot, aki korábban együttműködött Raimivel az "50 States of Fright" című horrorsorozatban - innen az ismeretség. Azelőtt pedig az itthon is ismert "A gyermek" (The Hole in the Ground) került ki kezei közül, amely egész becsületes munka volt, véleményem szerint. A Los Angelesben játszódó történetet Új-Zélandon vették fel, ahol is Aucklandben találtak egy elképzeléseikhez illő toronyházat, amely kellőképpen omladozó és hangulatos külsővel rendelkezett. Jó érzékkel leltek két nagyszerű ausztrál színésznőt a főszerepekre, Alyssa Sutherland és Lily Sullivan személyében, akik mesterien alakították szerepeiket és fürödtek a vérben, harcoltak a végsőkig - egymás ellen. Lássuk a történetet:

 Amikor Beth megtudja, hogy terhes, megkeresi nővérét, az egyedülálló Ellie-t, aki három gyermekével, a tinédzser Dannyvel és Bridgettel valamint a kis Kassievel él Los Angelesben, a lebontásra váró Monde apartmanban. (A Monde a "Demon" szó anagrammája...) A pizzériából hazatérő gyerekek éppen az alagsori parkolóban tartózkodnak, amikor földrengés történik és feltárul egy rejtett kamra odalent. Danny nem bír kíváncsiságával és lemászik, majd három hanglemezzel és egy különös könyvvel tér vissza. Odafent a lakásban persze elkezdi meghallgatni a felvételeket, amelyek 1923-ból származnak és egy pap beszámol az ősi könyv, a Naturom Demonto körüli kutatásairól, majd fel is olvassa a megfejtett jeleket, amelyekkel démont lehet idézni. Az éppen liftből kilépő anyját, Ellie-t ekkor megszállja valami... És innentől kezdve minden vágya családja lemészárlása. A szinte elpusztíthatatlan megszállottak csak szaporodnak és Beth feladata, hogy próbálja megvédeni a fiatalokat...

 Az igazi horrorfilm az, amelyiknek minden képkockájából sugárzik a baljós fenyegetés - és ebben itt nincs hiba. Sikerült hasonló atmoszférát teremteni, mint amilyen a 2013-asban a néző fölé borult - talán csak a kerettörténet az, amely engedélyez egy kis napfényt és kitekintést a hétköznapi világra. De áttelepedve az épületbe, ahogyan a gyertyák fakó fénye kísérteties közeget teremt a nyomasztó lakásban, még egy frissen betoppanó nézőnek is rögtön megsúgja, itt valami szörnyű fog történni. A tempó ugyan nem azonnal gyorsul fel, de emlékezzünk csak vissza a klasszikus első részre, ahol nagyjából ugyanez a szituáció, a viszonyrendszerek bemutatása után, a karakterek felvázolását követően szabadul el a pokol, de utána könyörtelen, nincs feloldó pillanat. A családi kötelék felkavaró, mert nem szimplán barátok, hanem vérségi kötelékek kötik össze őket, anyát a gyermekével, vagy éppen az egymástól elhidegült nővérek egymásra találását szaggatja szét a gonosz megjelenése. Az anya, Alyssa Sutherland mesterien szerepel, szinte olyan, mint Heath Ledger Jokere volt, erősen viszi a filmet és minden jelenet, amelyben megszállottként szerepel, bravúros, ráadásként a sminkeseknek sikerült hátborzongató munkát végezniük. Mindemellett dicséret illeti a CGI-mentes  trükköket, amelyek manapság üdítő kivétellé emelik ezt az alkotást.

Tovább emelik a film egyediségét a különleges kamerabeállítások, amely a sorozat egyik védjegye, és a klausztrofób belső terek varázslása az operatőr által, amelyek vegyítve a tökéletes hangeffektekkel és zenei lórúgásokkal hátborzongatóan feszült és ijesztő hangulatot hoznak létre. Erőszakban, vérben és kreatív brutalitásban nincs hiány, a rajongóknak nem kell aggódnia emiatt, bár érezhető, hogy a forgatókönyv igyekszik modern köntösbe bújtatni a klasszikus elemeket, ebből nem adnak lejjebb. Jó pár nyílt és rejtett utalást találhatnak a szemfülesek az alapfilmekre, mint a szemgolyó lenyelése, a "Halott vagy hajnalra" kántálása és néhány szófordulat, de ott vannak a mélyebbek, mint a pizzéria neve a dobozokon (Henrietta), a szereplők nevei, amelyek mind az előzmények színészeire utalnak (Ellie, Beth, Bruce, Fonda...) ráadásként a Ragyogás előtt is tisztelegnek. Zseniális párhuzam volt, ahogyan a lakásban elszabaduló káoszra Ellie úgy reagált az ajtó előtt őrjöngve, mint Cheryl az első Gonosz halottban... Egy enyhe kis személyes negatívumot éltem meg, hiányoltam a teljes elszigeteltséget az elveszettséget, a nagyváros távoli fényei tompították a reménytelenség érzését, de ez persze szubjektív. Mindenképpen kötelező darab, mert, ha kivonjuk belőle azt, hogy ez egy Evil Dead rész és csak egyszerű horrorként nézzük, akkor is magasan kiemelkedik a kínálatból, sötét és komolyan vehető műremek. Rebesgetnek híreket folytatásokról pár évente, ha mind tartja legalább ezt a színvonalat, akkor részemről nyert ügyük van. De addig is egy biztos infó: készülőben az Ash vs. Evil Dead animációs filmsorozat, amelyben Ash visszatér Bruce Campbell hangjával szinkronizálva: Hail to the King, Baby!

Párducemberek - Cat People (1982)

 A történelem megismétli önmagát. Nem csak manapság készülnek sorra a remake-ek, megtörtént ez már régebben is. A különbség annyi, hogy akkoriban az új ruha szabása az alapművekre modernizálásként volt definiálható, míg napjainkban az ötlettelenség, a pénzéhség és a politikai propaganda utólagos beépítése készteti Hollywood-ot az eredeti történetek meggyalázására.
 A nyolcvanas évek elején többek között két nagy dobás is történt felújítás terén a horror műfajában - az egyik "A dolog", amely egy 1951-es mozi újrája, a másik pedig jelenleg boncolt alanyunk. Érdekes módon eleinte mindkettő közepes siker lett, ám az évek során Carpenter filmje kultmozivá érlelődött - kétségtelenül megérdemelten. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Cat People érdemtelen a figyelemre.
 DeWitt Bodeen forgatókönyvíró alkotását már 1942-ben megfilmesítették ugyanezen a címen, persze tegyük hozzá, ezen kívül nem sok hasonlóság van a kettő között, hála az alkotói szabadságnak. Az eredetinek történt még egy folytatása is, a "A macskaemberek átka" címmel.
 Alan Ormsby és Paul Schrader rendező (Amerikai dzsigoló, Kisvárosi gyilkosság, Ördögűző: Dominium...) magához ragadta a szolid rémtörténet szkriptjét és egy valódi provokatív félerotikus, vérfertőzéssel fűszerezett mozivá írta át. Alkotói vénából nem volt hiány: Schrader tollából született meg a Taxisófőr is. Főszereplőnek sikerült a 80-as évek egyik szexszimbólumát, a világhírű Klaus Kinski lányát, Nastassja Kinskit megnyernie - bár eleinte Bo Derekre gondoltak, aki valljuk be "mellesleg" többet tudott volna adni alakításához... Persze zokszavunk nem lehet a szép Kinski kisasszonyra - kitűnően formálta a félénk leányzót és a szenvedélyes ragadozót is - ellentétben direktorunkkal, aki csúnyán beleszerelmesedett a hetyke keblű sztárba, aki a forgatás végeztével dobta őt, mint hülye gyerek a szaunakövet. Nagyágyúkban nem volt hiány; a főbb szerepekben Malcolm McDowell és John Heard játszott, persze akkoriban még nem volt ilyen nagy ázsiójuk. Történt egy kis csalás is: a fekete párducokat ugyanis festett pumák alakították, mivel az említett macskafajta szinte idomíthatatlan. Kellett még az ismert zeneszerző, George Moroder, aki kitűnő hangulatú aláfestést komponált, sőt, a főcímdalt is maga alkotta meg David Bowie-val karöltve, tehát igen sokat adott az elkészült műhöz. De lássuk az eseményeket:

 Irena Gallier Kanadából utazik New Orleansba testvéréhez, Paulhoz, akit utoljára 4 éves korában látott. Míg a lány nevelőszülőknél nőtt fel cirkuszos szüleik halála után, bátyja pszichiátriai osztályokon töltötte idejét. Paul elszállásolja húgát, bár érezhető némi fura vonzódás az irányából... A városban aznap este prosti igyekszik fel ügyfeléhez egy hotelszobába - ám ott egy fekete párduc van kuncsaft helyett, amely alapos sérülést okoz a nagy nehezen elmenekülő szexmunkáson. A kiérkező rendőrök és zoológusok sikeresen befogják a szobába zárt ragadozót...
 Irena arra ébred, hogy Paul eltűnt, de kihasználva a szabadságot, nyakába veszi New Orleanst, hogy megismerje. Az állatkertben azonban a párduc ketrecéhez érve leragad, elbűvöli őt a nagymacska, még zárás után is ott marad... Megismerkedik Oliverrel, az állatkert kurátorával, akivel elmegy vacsorázni. Az állat hamarosan gyilkol, majd eltűnik - Paul viszont előkerül és komoly szexuális közeledést mutat húga irányába, aki elmenekül, majd rendőrökbe botlik, akik később felfedezik, hogy a férfi alagsorában emberi maradványok találhatóak. Kiókumulálják, hogy Paul a gyilkos párducot ott tarthatta és etette emberhússal... A lány románcba merül Oliverrel és hozzá is költözik - ám testvére itt sem hagyja békén, szüksége van a vele való szexre - és elárulja családjuk borzalmas titkát... Oliver is rájön erre, ám érzelmei miatt nem hagyja cserben Irena-t, bármi is történik...
 Mindenekelőtt igyekszem kijelenteni, hogy nem hibátlan mű. Sajnos került bele némi logikátlanság és valamiért nem érzem túl feszesnek, de ettől függetlenül van benne valami plusz is, emelkedettebb, mélyebb tartalmú és művészies. Szinte az egészet átszövi a burkolt - vagy éppen olykor nem is annyira burkolt zaklatott erotika, amelyhez hozzáadódik New Orleans fülledtsége. Szinte még a párduc és Irena között is sikerült felszikráztatni, érezhetővé tenni a vonzalmat. A kezdő képsorok, amelyek visszaköszönnek menet közben is, varázslatos álomszerű képeket festenek. A történet szürrealitása vizualitásában is megjelenik, sokatmondó áttűnések, szokatlan beállítások és az érzelmek ügyes megjelenítése emeli az átlaghorror fölé a Párducembereket. 

Bár látható borzalmak is megjelennek, ahogyan a szorongás légköre is, mégis maga a misztikum ami igazán megkapó és horrorisztikus. A forgatókönyv az egészet szégyentelenül a szex köré építi, ez a kulcsa mindennek és a gyakori meztelen jelenetek ezáltal nem tűnnek öncélúnak. A befejezés váratlan és némileg szívfájdító, inkább egy lávsztorié, mint horroré, persze ez a kettősség végig jelen van, miközben brutális gyilkosságok történnek, várhatjuk, vajon a szerelem megold-e mindent... Az állatos jeleneteknek sikerül feszültté tennie a nézőt, valahogy szinte ördögi az őrjöngő bestia, a vicsora ijesztő, még amikor rácsok mögé is van zárva.
 Kinski tökéletes alakítása emeli film fényét, a félénk szűz transzformálódása gördülékeny, ahogyan megmutatja természetének másik oldalát, ahogyan előbukkan a bujább és határozottabb állatias nőiessége.
 Ez a mozi korszakának egy igen jól sikerült, mondhatni kiemelkedő gyöngyszeme. Átad valamit, egy jól csiszolt és szép rémtörténetet, amely jóval esztétikusabb és bensőségesebb társainál, színesebb és intenzívebb, élvezet nézni. A fentebb említett két hibája elhanyagolható a nagy egészben. Elmélyültebb horrorkedvelők figyelmébe ajánlom. 10/9

 

Curse of the Witching Tree (2015)

 Mint a feszített víztükörű medence felszínén úszkáló fekáliát vetette elém a Netflix ezt a borzalmat. Gyomrom összeszorulása pókösztönként jelezte, ordenáré egy szemét került horgomra. James Crow író-rendező-producer-operatőr első nagyobb lélegzetvételű alkotása a sok rövidfilm után megmutatta, hogy jobb lenne valami másik szakmát választania, mondjuk vasutasként, netán kőműves-segédmunkásként. Azóta a tehetséges Mr. Crow futószalagon gyárt horrort, mint Csillag Patrik a szemekkel ellátott művészi herkentyűburgereket... A fickó imdb-s életrajzánál kilóg a lóláb, hogy magának írta, mint a film Wikipedias oldalát is. Senki nem ismerheti ilyen részletesen ennek a huszadrangú faszinak a karrierjét rajta kívül, senki nem tarthatja számon a jelöléseit, életének főbb pontjait, mint ő maga. Vagy az anyukája. A Wikipedian pedig a kritikai fogadtatás részénél nagyrészt ajnározást olvashatunk, azonban a mű megtekintése után egyszerűen kizárható, hogy normális ember ilyen véleménnyel legyen. Hogy aszongya "a Haddonfield Horror írója, David Martin "remekműnek" nevezte a filmet, és azt mondta, hogy "modern kori kultikus klasszikusnak fogják titulálni". Tegyük rögvest hozzá, hogy az említett oldal kábé olyan súlytalan, mintha az én blogomra hivatkozna bárki is. Ráadásul a linkre kattintva ez a rövid üzenet fogad bennünket: "Oops! That page can’t be found.". De nem maradhat el ama mosolyt fakasztó említés sem, miszerint "egy ismertetőben jobbnak találták a Démonok közöttnél"... Klikk után itt is ez fogad: 403 FORBIDDEN. Ama tény pedig, hogy a hivatkozott oldalnak kétszázzal kevesebb követője van a Facebook-on, mint nekem, ismét csak elbizonytalanítja a nézelődőt. Nem vagyok oda a Conjuringért, de már attól hisztirohamot kapok, hogy egyáltalán ezzel a trágyával egy lapon merték említeni... De folytassuk, mert imádom:"Míg mások kritizálták az alacsony költségvetését, a jumpscare-ek indokolatlan használatát, valamint a főszereplők súlyos drámáját." Érted-e? Csak ilyen apróságok, amelyekről igazán nem tehet a kis pénzű független filmes és senki nem írta le, hogy ez egy batyu szar? Hogy még nekem is, aki hozzászoktam már az alacsony színvonalú produkciókhoz, megpróbáltatás volt végignézni ezt a végterméket? Három részletben sikerült, hogy ne feküdje meg a gyomromat teljesen.  

 James Crow odafigyelt a castingra is. A főbb szerepekben anyát és lányát alakító hölgyek között pontosan négy év korkülönbség van. Ezt még a hülye is azonnal látja, de a google-n rá is kereshetsz, ezáltal tehát Amber Thorson négy évesen szülte Emmát. Vajon ezt mi indokolja? Ez is a low budget? Gondolhatod, milyen minőséget várhatsz egy ilyen alkotástól, ahol kapásból ekkora faszsággal böknek homlokon... Na de gyalogoljunk bele a mocsárba:

Amber egy igazán szerencsétlen anyuka: férje valami homályos baleset miatt kómában fekszik a kórházban, gyermekei pedig mindent megtesznek, hogy szaporítsák gondjait. Nem elég, hogy egy szépen felújított vidéki kúriába költöznek szegénységük okán, amelynek saját disznófarmja van (hát hol éltek ezek eddig ba'meg, a Buckingham-palotában???) de leánya, Emma állandóan durcás, mert nem dughat a a fickójával (de hát most cuccoltak oda, honnan kaparta össze...?) kisfia, Jake meg vegetáriánus akar lenni, mint nővére. Természetesen ennyi bonyodalom nem elég, a fő probléma ugyanis a hellyel van. A St. Jonas kúria ugyanis szörnyűborzalmas múlttal rendelkezik: Egy boszorkány, Isobel Redwood lakott ott régen, akit először tűzbe vetettek, onnan is kivettek, felakasztották, azt is túlélte, majd feldarabolták kilenc egyenlő részre. Mert állítólag megölt kilenc gyereket - de ez nem biztos, olyan zavaros az egész - és a fiát is. Az előző lakó is megölte kölykeit, amik nem is voltak neki, de közben meg igen. Hótt komolyan, mindkét verzió szóba kerül a filmben, én meg már meg sem próbálom fejteni, mire gondolt a költő... A kis Jake-nek is vannak gondjai: elsősorban az, hogy hiába van út, ő a rohadt erdőben megy haza minden nap, miközben új osztálytársai zaklatják, mondván: mész apád után kómába. Hát, sok indokot hallottam már kis klapecek basztatására, van-e sapka, accecigit, de a legjobb szöveg evör, hogy megverünk, mert faterod kómában van. Menekülés közben megsérti a kezét azon a fán, amelyre a boszorkányt akasztották régen... Váááooooóóó, tiszta Hellrézer. Innentől kezdve nekiáll hallucinálni, amely nem egyedülálló: mindenkinek látomásai vannak, ennek köszönhetően konkrétan egyetlen szerencsétlen halott van csak az egész filmben, a többi nem történik meg. Nade, a molesztálói nem restek és egy szép napon, amikor üres a ház is, elkapják és arra kényszerítik, hogy Ouija-táblával szellemet idézzenek az istállóban, ahelyett, hogy leszopatnák. Végül összekötözik és bezárják egy szobába, majd randalíroznak (pornót néznek, ami biztos izgi lehet, ha nincs interneted...) és az egyik kis huligán azt képzeli, hogy megölik őt. Magadra vess, ha nem érted! Jake-et végül kiszabadítják, de ettől fogva alvajáró lesz és gyakran alszik a szénakazalban, mint Cirmi. De nehogy azt hidd, hogy a nyomorpornónak vége van: a kómában fekvő Mike-ot le akarják venni az életben-tartó készülékekről, amelyeknek nyomát sem láthatjuk a kórházi szobában, ennek legfőbb pártolója a saját anyja. Asszem az Év Anyukája díjat idén nem ez a hölgy kapja... Sűrűsödnek a dolgok, nagyon veszélyes látomások, nagyon fenyegető meg nem történő események riogatnak bennünket. Jake a szokásos erdei hazabotorkálása során orra esik egy kavicsban, aztán kitalálja, hogy ott ásni kell, halovány segédfogalmam sincs, honnan jön ez nekik, de kiásnak egy régi tőrt. De minek és amúgy mi ez a katyvasz? Aztán a srác vért hány és kórházba kerül. Emma is akcióba lép, felkeresi a papot a templomban, aki érdekes módon úgy fogadja őt, hogy rég látta... Ismétlem magam: most költöztek oda nemrég... Nos, a kereszténység eme felkent képviselője elküldi egy vak médiumhoz a tanácsot kérő leányzót. Érted... Egy pap, elküldi az okkult dolgokkal foglalkozóhoz. James Crow itt csak azt mutatja be, hogy minden mellett még a valláshoz is hülye. Anyja tiltakozása ellenére elcipeli a médiumot és annak húgát a tanyájukra, majd azok jól segítenek. Ez itt már majdnem a vége, a poént nem lövöm le, mert nincs is, meg hátha elborul az elméd és megnézed ezt a baromságot. A végén közösen sír mindenki pecekig, ismét egy szeánsz keretein belül, majd még ráadásként sokezredeszerre megtudjuk, hogy a gonoszt nem lehet csak úgy legyőzni. 

Teljesen kikészültem a végére, ráadásul ennek a zagyva és vontatott eseménysornak nem találtatott elégnek a szokásos másfél óra, 102 percen keresztül metoo-zzák az agyunkat. Az első másodperctől látható, hogy ez egy amatőr film. A színészek mint valami kezdő színjátszócsoport, mintha improvizálnának, ráadásul túljátszanak minden mozzanatot, mert ez egy horror, kötelező gyanakodva nézni fényes nappal az udvarra is. Természetellenesen viselkedik mindenki, cselekedeteik érthetetlenek, mint maga a forgatókönyv zegzugai is. Nem is értem, mire akartak és akarnak kilyukadni, flippergolyóként pöckölik a sztorit jobbra-balra, míg végül belegabalyodik a néző és feladja, meg sem próbálja megérteni. Nincs egy koherens összkép, egy fővonal, amelyre mindent felfűzhetünk. A létező összes klisé szerepeltetése nagyobb súlyt nyomott a latban, mint egy normális és összeszedett sztori. Feszültségnek nyoma sincs, maximum a nézőben a hányásként feltoluló kérdések miatt. Ilyen fasza kis kérót vesznek elszegényedve? Telik a ház bekamerázására is? A gyerekek miért ilyen gyökerek az anyjukkal? Miért nem az úton közlekedik Jake? Mit is akar a gonosz boszorkány konkrétan? Miért kezdenek el ásni? A boszorkány az előző lakóval is ennyit szarakodott? És akkor miért nem sikerült amit akart? Vagy sikerült? Vagy mit akart? És miért néztem meg ezt a fájdalmat?

 Még a jumpscare-ek sem működnek, hiszen azoknál alap, hogy valamennyire lakd be a filmet, folyj bele az eseményekbe, éld bele magad. Ebbe lehetetlen, nemhogy kizökkentenek, de bele sem tudnak rángatni. Nem tett jót a dokumentumfilmes felvételi minőség sem, teljesen elveszítette ezáltal filmszerűségét. Minden logikát nélkülöző, csapnivaló, mélységes tehetségtelenségről árulkodó produkció. Fel nem foghatom, kinek gyártották ezt, ki gondolta azt, hogy ebbe érdemes pénzt rakni? Antireklámnak viszont jó: ettől majd átgondolod, hogy akarsz-e Netflix előfizetést... 10/1.

 Ui.: Legyen valami pozitív is: a csúnyácska Emmának van egy fürdőkádas jelenete, ahol megtekinthetjük a melleit. Nem valami nagy szám, de ebben a filmben még ez is valami...

Démoni fény - Prey for the Devil (2022)

  Amikor a "The Devil's Light" címet szó szerint veszed és csak később ébredsz rá, hogy a "light" csak a gyenge produktumra utal, mint a cigaretta és üdítő esetében... Talán az elnevezés eme aspektusára rá is ébredtek, mert a nyilvánosság már "Prey for the Devil" néven kapta az eredetileg "The Devil's Flame"-re keresztelt művet.

  Mélyen Tisztelt Olvasók! - hogy ezzel a modoros és mesterkélt felszólítással kezdjem. Szeretnék Önöknek egy jó tanácsot adni: amennyiben valamilyen alkalomból -mint például most, a Filmünnep keretein belül- háromszor olcsóbb a mozijegy, legyenek előrelátók, vagy tanuljanak az én hibámból. Nem éri meg. Azzal a pár ezerrel a nyugalmunkat vásároljuk meg. Szinte nosztalgiával gondoltam a "Halloween véget ér"-re, -pedig nehéz arra a filmre jó szívvel emlékezni-, de valami felüdülés volt az üres teremben még azt a bűnrossz alkotást is végig ülni. A "Filmünnep" egy hatalmas iskolai osztálykiránduláshoz hasonlított, ahol egy felnőtt már kegyetlenül boomernek érezhette magát és ezen eseményen a telitömött moziban a csámcsogás, a sutyorgás, a nehézlégzés, a közös ijedelem és a percenként hugyozásra vonuló emberek zavarhatják meg a filmszínház varázsát. És ez még csak én voltam. Nem, csak viccelek. A gyerekek körülöttünk jól hallhatóan élvezték a "Démoni fényt" a sötétségben, az átlagéletkor 15 év volt, ezt hamar megtelő pici húgyhólyagjuk alapján is beazonosítható volt. 

  Na de nem is lenne ezzel semmi baj, ha a vásznon folyó produkció leköt, ám az éppenséggel, szerencsétlen módon valahogy nem tudott annyira lázba hozni, hogy koncentrációmat teljes mértékben magához láncolja. 

 A sztori kiötlői Earl Richey Jones és Todd R. Jones, a Jones testvérpár, akik a horror műfajában ugyan sosem utaztak, viszont a kínzás nem áll messze tőlük, hiszen a "Rio" és a "Defektes derbi" történetét is ők írták - na meg ugye ezt is. Itt jött képbe Robert Zappia, aki nem csak olyan örökbecsű remekekkel kényeztette a nagyérdeműt, mint pár Tom és Jerry-show rész, vagy ismert Disney utánlövésekkel, mint a "Chop Kick Panda" és a "Puss in Boots: A Furry Tail", hanem olyan kupac ürüléket is termelt az orcánkba, mint a "Halloween H20 - Húsz évvel később" forgatókönyve. Ez a Zappia aztán beletett mindent, amit tudott a szkriptbe, amely lássuk be, olyan szinten elvérzik, mint egy hemofil aranyere. De nem akarom kihagyni a méltatásból Daniel Stamm direktor urat, aki mélységes csalódást okozott, hiszen "Az utolsó ördögűzés" rendezésével igazán formabontót alkotott az exorciós alműfajban, azonban itt nem képes semmiféle maradandó megalkotására, csak elcsépelt kliséket forgat meg elhasznált panelekkel - mintha önmaga paródiája lenne. A főszerepet Jacqueline Byers kapta, aki próbál evickélni úgy-ahogy a röhejes dialógusok és Ann nővér bugyuta szerepében, de valahogy az önfejű festett szőke apáca nem igazán illik bele a kereszténység általam ismert keretei közé. Kapunk mellé egy megtért latino fiatalembert, akinek a neve tökmindegy, lehet Juan, Rico vagy Ramirez, lényeg az, hogy igazi plasztik karakter a kötelező PC miatt. Ja, és itt van a tartalom:

 Ann nővér komoly gyermekkori traumákat hordoz magában: anyja ördögi megszállottság alatt állt és sokszor fésülte a haját. Felnőtt apácaként egy ördögűző gimibe jár, amelyet azért nyitottak meg, mert a világon erősen megszaporodtak a hasonló esetek. A hierarchia szerint az ő dolga az iskola szemléltetőeszközeinek (azaz a megszállottaknak) az etetése, ápolása, de ő nem éri be ennyivel, ezért gyakran ül be a főexorcista, Quinn atya előadásaira, egyedüli nőként, ahol férfiakra kacsingat. A főmufti beleegyezik, hogy őt is képezze az ördögűzésre és rögtön a kis Natalie lelkéért vonul harcba, akit igen megkedvelt. A kislány szinte menthetetlen, ráadásul úgy tűnik, ugyanaz a démon uralja, mint amelyik a nővérke anyját, innentől kezdve tehát kétszeresen személyessé válik az ügy. Egy balul elsült szertartás után azonban eltávolítják a lelkes Ann-t, aki viszont nem adja fel, minden áron segíteni akar Natalie-nek. 

 Ez az egész katyvasz egyvalamire hajt: az első női ördögűző elpuffogtatására. Az újdonság felhasználásával akarnak minket megvenni, paraván mögé lökve a koncepciót, amely egy nagy nulla. A feminista hangvételű horror, attól, hogy feminista hangvételű, maximum Hollywood-ban sikersztori. Persze, ha csak ennyi baj lenne vele, lazán átlépek felette. Vannak azonban fájóbb pontok is, amelyek taszítóvá tették a filmet. Mert annyira kiszámítható, olyan súlytalan, általános. Komoly ijedelmet, feszültséget nem generál, meglepő, de még a rengeteg jumpscare sem okoz rezdülésnyi reakciót sem, hiszen már azt is tudjuk előre, mikor érkezik a nagy hanghatás, amelytől kötelező lenne összerándulnunk. Lélektelen és erőltetett, tucatfilm, amelyet bűn moziban bemutatni, mert a Netflix és a Film+ nívóján tendál. Nincs mélysége, Ann nővér és az összes szereplő csocsófigura, amely csak a saját pályáján mozoghat, elrabolták tőlünk az élményt, a figyelemfelkeltő  mozzanatokat, az eredetiséget, helyette úgy érezzük magunkat, mint a férj, aki még nyugdíjasan is ugyanazt a nőt reszeli. Mindent előre tudsz, minden kiszámítható, az a dallam, amit anyu dúdol, biztos lehetsz benne, hogy majd visszatér. Nem ad semmit, amikor kilépsz a moziból csak annyi elégedettséget hoz, hogy itt is voltam, megnéztem egy filmet. Nevezzetek örök elégedetlennek, de ez nekem nem elég. Izgulni akarok, félni akarok, meglepődni akarok, horrort akarok, amely szorongást okoz, odaszegez a székhez. Ehhez semmiség az "ezen is túl vagyunk" fíling. A cuki kölyökért való izgulás ugyanúgy, mint a tulajdonképpen az ördögűzésben bukott hölgy vergődése még részvétszinten sem okoz elégedettséget. Gondoljunk bele, ha a nagy egészet nézzük. Ann nővér semmit nem tett a sztorihoz. tevékenysége teljesen hatástalan. A spoiler miatt nem részletezem inkább, aki látta, tudja miről beszélek. A megoldása szart sem ér, a bűntudatra alapozott elmélete megcáfolódik, ráadásul olyan komolyan elhalt szálat is tartalmaz, amely keményen értelmetlenné válik, az állandó hangsúlyozása annak, hogy a megszállottak "egy hangot hallanak". 

  Aztán az egész megy a francba, ez zsákutca. Itt valaki nem végezte el a házi feladatát és csak annyit tett, hogy próbál érdekessé tenni egy középszerű történetet, végül kidobja a festékeket és szemceruzákat is, amik valamennyire érdekessé tették az elhasznált ribancot. Az is homályos, miért is kell az ördögnek ez a nő, amikor a világon jóval fontosabb embereket is talál, de nem, évek után is tapad, mint a bogáncs a zoknira. A sok premier plán a jóságos Ann nővérről egy idő után felkavarja a gyomromat, ordítani szeretnék, értem, értem, ő maga a jóság és a szépség, csak ne tedd a pofámba. Mindent bevetnek, hogy szeressük a végeredményt, de bizonyos filmismereti szint fölött szemmel láthatóan ez egy hatalmas átverés... Mindent láttunk már máshol, ebből Gólemet építeni nem nagy kunszt, csak eladni az. Selejtes történet, selejtes karakterek, igénytelen párbeszédek... Pozitívumnak felhozható a kamerakezelés, az a gyengén vergődő atmoszférateremtés. de mindez semmit nem jelent, steak-et sem azért eszek, mert a saláta jól néz ki mellette. Egyszer meg lehet nézni, de otthon, ingyen, hadd ne osztályozzam.

 UI: Bár a kedvenc zsánerem az ördögűzős mozi, de ezek után pihentetem inkább. Ha még egyszer a plafon sarkába pókként mászó kislányt kell néznem, hát hányok. 

Ördögűzés Karen Walker üdvéért - Aura aka. The Exorcism of Karen Walker (2018)

 A Netflixnek hála egyenesen a nappalinkba költözött egy nagy videotéka, annak minden hibájával és pozitívumaival együtt. Most nem beszélek a tiszta erőből tolt émelyítő vadliberális woke-nyomulásról, inkább a minőség kapcsán ostoroznám a szolgáltatót. Saját gyártású, gyakran kétes színvonalú alkotásaik mellé minden egyes jó filmre jut tíz borzalmas. A mennyiség és a minőség szembeállítása alkalmával erősen az első irányába billen a mérleg. Olyan a kínálat, mintha az Ázsia Centerben bolyonganánk; van itt minden, de nem sok tartós és magas kvalitású árucikkre bukkanunk. A rám jellemző pech segítségével aztán folyton fejest ugrok a szemétkupacba, majd jól meg is merülök benne, gyémánt helyett nagyrészt szardarabot felszínre hozva. Egyetlen vigaszom az átlagnézőkkel szemben, hogy elhozhatom ezt a matériát és mocskos kezemből elétek vethetem, megspórolva nektek az elpazarolt másfél órákat. Szívesen.

 Mivel koránkelő vagyok, másokkal ellentétben én hajnalok hajnalán szeretek horrort nézni. Így, mire mindenki felébred én már túl vagyok egy élményen, ráadásul úgy érzem, a korai órákban fogékonyabb vagyok a közvetített érzések megélésére. Ilyenkor könnyebben viselem azt is, hogy a képernyőn egy igazi fárasztó faszság játszódik pislogó szemeim előtt. Mint ma is.

 Az igen hosszú "The Exorcism of Karen Walker" címen futó kis műremeket valójában "Aura" névvel engedték útjára, de gondolom sokkal rémisztőbb és nézőcsalogatóbb, ha belepasszírozzuk az "ördögűzés" szót, kár, hogy az aduászok, a "gyilkos" és a "halálos" jelzők kimaradtak. A film Jonathan Sothcott fejéből pattant ki, aki egyben producere is eme produktumnak, sőt valami különös oknál fogva, a véletlenek összjátéka folytán, a sors kiszámíthatatlanságának eredményeként a női főszerepre saját felesége lett alkalmas. El tudom képzelni a meglepetést, amikor a casting során belépett becses neje, hogy elpróbálja a szerepet... 

 - Janine, te itt? De hiszen reggelinél még nem mondtad, hogy szerződni indulsz.

 - Drága Jon, én sem sejtettem, hogy pont beléd botlok ezen a válogatáson.

 A többi pedig már történelem, már, ha elhisszük, hogy így történt és nem erőnek erejével nyomta be a koncepcióból kegyetlenül kilógó nőszemélyt a szereplőgárdába, hátha viszi valamire... Ha valaki megnézi a hölgy képét, rögvest megérti mire is gondoltam, lejjebb pedig még érthetőbbé teszem miért tartom ezt a verziót valószínűbbnek. Nos, a mi Jonathanunk isteni szikrája csakis úgy materializálódhatott, hogy kerestek egy nagyszerű forgatókönyvíró-direktort, hogy vezesse a menetelést egyenesen az Oscar-díj felé... Ő volt Steve Lawson, aki hírnevét olyan mestermunkákkal véste bele a mozis történelem nagy könyvébe vastag betűkkel, mint a "Killersaurus", "Nocturnal Activity" és a "Hellriser" (nem, nem elírás!!!)... Mit ne mondjak, tehetsége sugárzott a képernyőről, új utakat mutatott a rendezés terén az egész világnak, a mai napig emlegetik szépia-fossárga tónusú felvételeit, amely erős ismérve a szar filmeknek. A Netflix kínálatában szerencsénkre szerepel még a "Pentagram" című munkája is, én meg mint a vadász a viccben, csak szopni járok fel oda... Lawson stílusa a televízióra gyártott mozik és a 99 forintosra kalibrált turkálós DVD-k nívóját hozza, fáradt, nulla egyediséget magában hordozó munka, amelyet egy kőműves is le tudna forgatni szimplán a Barátok köztön edződött ízlésével. Na, harapjunk nagyokat a sztorinak nevezett szaros szendvicsbe. 

Diane az álomfeleség...

  Mitch és Diane költözködik, a férfi nagybátyjának elhagyott házába. Diane harmadik hónapban van, bár abban a pillanatban, amikor megjelent a képernyőn, megállítottam a lejátszást és ellenőriztem, nem véletlenül valami gangbang pornót indítottam-e el, ahol a kiélt és kivénhedt kurvát legalább 16 kan fogja minden testüregén keresztül megpakolni... Azt akarják nekünk bemesélni, hogy a producer becses neje egy tisztességes szerető családanyuka, nem pedig egy felfújt szájú közkincs szajha... Mindössze másodperceknek kellett eltelnie az indítás után, hogy villámként hasítson belém a baljós prekognitív felismerés; ismét melléfogtam. Mitch, a Litkai Gergely hasonmás úgy gondolja, az ingyen megörökölt lakás majd segít spórolni, bár akkor nem értem, minek kellett a pulya is, ha ilyen szegényen éldegélnek. Bár nem csodálkozom, hiszen az olyan földi hívságok, mint munkahely, szóba sem kerültek egyiküknél sem. Becuccoláskor már érkezik is a menetrendszerinti derült égből figyelmeztetés: ne költözzetek oda, mert a hely el van átkozva. Az intő szózatot Mitch anyja ejti meg telefonice, akinek a karakterét ezerszer elhasznált klisékből ragasztották össze, a túltoltan bigott és önző szülők kivágós könyvéből. Csak károg, de rendes indokot nem tud kiköhögni, mert hát ugye, az alkotók is érezték, hogy kurva halovány argumentum lenne utcára tenni a születendő unokát csupán azért, mert ő utálta az elhunyt Alex bácsit. Megismerjük az előzményt is: amikor 30 évvel ezelőtt ott nyaraltak télen, vagy mi, akkor a nagybáty a pincében egy székhez kötözte Mitch 6 éves húgocskájaát, Karen-t, akit ott találtak meg, de tiszta megőrülve, azóta is valahol egy diliházban szedi a hangyákat. Lássuk be, emiatt, meg az amúgy is ócska karakter anya vergődése okán még nem akarunk a parkban szülni, bár Diane-t elnézve a gyermek biztosan ott foganhatott. A férj a pincében felfedez egy fura fényképezőgépet, amely egy bizonyos "kirlian-kamera". (Most nem a nagyszerű zenekarról beszélek...). Ez az alkalmatosság arra volt használatos, hogy a spiritiszták az emberi aurát fotózzák vele. Rögvest mellékelt képek is vannak: a 10 éves Mitch és a húga, utóbbinak rémisztő kisugárzása van, mindenféle fekete pacával. Ő is készít felvételt ribanc külsejű feleségéről, aki nagyon örül ennek, majd a következő jelenetben már szkeptikusan szemléli férje azon tervét, hogy felkeressen egy médiumot. Mitch ugyanis a fejébe vette, valami titokzatos lappang itten, Karen retkes aurája meggyőzte erről. Kéznél is van egy könyv, amelyet Ada Devere írt, hivatásos spiritiszta, ezt használta a boldogult rohadék nagybácsi is. Nosza elpattan a nénihez, aki meggyőzi, a kiscsajt megszállta valami gonosz identitás és ki kell belőle űzni, de nem ám katolikus módszerrel, hanem, hogy beszélgessünk vele kéz a kézben - micsoda liberális felfogás, jóhogynem vigyük el a pride-ra... Több sem kell a férfinak, elugrik a világ végére a diliházba, ahol érdekes módon úgy érdeklődik, mint aki még sosem járt ott, pedig eddig az volt, hogy szokta látogatni. Jó hogy nem a nevét is megkérdezte a testvérének. Természetesen kiadják a leányzót, úgy ahogy van, hálóingben, később sem kap más ruhát egy pillanatra sem, nem csoda, ha csóri csak biluxol a fejével állandóan. A katatón elmebeteget hazaszállítván meghitt otthonukba egy gyors lövés a masinával, amely után megállapíthatja, az a valami még mindig ott baszakszik a csajban 30 év után is, nincs jobb dolga, mint bezárva lenni egy olyan testbe, ami csak szarik meg alszik. Állapotos nőjét ott is hagyja a hideg pincében a minimum zakkant rokonnal és elvágtat a médiumért, közben b. neje hallucinál. Kezdődik az ördögűzés, amelynél unalmasabbat és röhejesebbet még nem láttam, talán csak Ferikét, akiből a démon azonnal elszállt a kerékpár ígérete után. "Beszélni akarok vele / De ő nem akar beszélni veled." - kb. ennyi a nagy társalgás, majd végre történik valami, a csaj is megunja velünk együtt a macerát és beleordítja a vénasszony arcába, hogy "Baszódj meg, te mocskos fasszopó ribanc" és kicsit mindannyiunknak könnyebb, mert nem nekünk kellett ezt kimondani. Diane eközben kisrádiót hallgat fent az 

emeleten, mert szigorúan lelkére lett kötve, ne menjen le a pincébe semmiképpen, amíg a hülyülés lent folyik. Természetesen a tiltás ellenére úgy járkál oda, mint a háziasszony a spájzba befőzés idején. A kis Sokol rádión (ki a faszom hallgat még kisrádiót manapság???) az szól, hogy a férje egy lúzer és még gyereket sem tud csinálni neki, tippem szerint ez a Klubrádió lehet, bár nem hallottam Bolgár úr bársonyos hangját. Az alagsorban időközben zajlanak az események, nincs is gagyibb annál, amikor a démon felveszi valami rokon vagy üzletfél arcát és hülyeségeket beszél, az űzésben részt vevő meg hirtelen elfelejti, hogy ez egy démon, nem a saját anyja a húga testében. (OFF: Ja, de, van még hasonló szar húzás: amikor a zombi filmekben a járvány kellős közepén a megharapott haverodat magaddal cipeled, mert majd minden jóra fordul, 12 millió ember ugyan átváltozott, de Jack nem fog a kedvedért... ON.) A gonosz kiröppen, nagy lámpavillódzás közepette, mert ezek olyanok, mint a hülye villanyszerelő, baszakodnak a fázisokkal. Minden hepi, majd jön az irtózatosan nagy fordulat, amelyre körülbelül hússzor figyelmeztettek előzőleg, csoda, hogy nem futott alul egy hírsávban, hogy igen, ez lesz a vége. Mi meg meglepődünk, mint cigány gyerek a villamoson (Dikk, ülünk oszt dzsalunk...), micsoda egetverő fordulattal kápráztattak el bennünket ezek a művészek!!!

 Ez az alkotás olyan, mint Szent Sebestyén: ezer sebből vérzik. A legolcsóbb módját választották a rémisztgetésnek: a borzalmakról csak beszélgetnek, látni nem sokat láthatunk belőlük. Nem csak az íróra, de a szereplőkre is ráuszítanék egy falka éhes kutyát. Tehetségtelenek, unalmasak, bosszantóak. A szkript elképesztő, regényt lehetne írni ellentmondásairól, hibáiról, bugyutaságáról. Még médiumnak sem kell lenni ahhoz, hogy előre tudd a cselekményt, annyira elcsépelt és közhelyes. Ennek érdekében mindenki a lehető leghülyébben viselkedik, a valós emberi reakciókhoz és normákhoz senki nem tartja magát, a dramaturgia szóról pedig azt hiszik, az valami olasz szalámiféle. Szarnék én a kis költségvetésre, ha legalább fikarcnyi pozitívumot leltem volna az egészben. Na jó, de egyet igen: összesen 80 perc. További 10 perc már amúgy is agykárosító lett volna. Kerüld el. Nagy ívben.

10/1

UI: Mellékelem a szépséges és ártatlan, áldott állapotban lévő Diane képét, ezáltal megérthetitek, mi is a bajom vele. :)

The Cellar (2022)

 

Tégla, malter, beton, ajtó, ablak, tető. Mindezekből épülhet putri, de ugyanúgy szép kis házikó is. 

Ez a film bebizonyította, hogy a mérnök és az építők munkája a legfontosabb. No meg az ihletettség.

 Az utóbbi időben már valóban remény vesztve bolyongtam a horror útvesztőjében. Remake-ek, ötlettelen semmiségek, unalmas fércművek, hervatag művészkedés, az újabbak pedig egyszerűen csak azért készültek el, hogy valamilyen bújtatott propagandával érzékenyítsenek. Netán mindezt egyszerre. Áttértem a zsákbamacskára, azaz már csak vakon bökök rá, melyik alkotást nézzem, mert a sok csalódás után már feleslegesnek tartom a válogatást. Mintha ész és tudás nélkül tippmixelnék (ahogyan valóban nem is értek hozzá), aztán egyszer csak nyernék, minden taktika nélkül - így jártam a The Cellarral.

 Az ír nemzetiségű író-rendező, Brendan Muldowney már 1994-ben elkészítette első rövidfilmjét, majd egészen egészen 2009-ig utazott ebben a műfajban, amikor is a "Vadállat" című dráma-thriller ismertté tette a nevét. Nem mondhatjuk különösebben termékenynek, hiszen ez után még két művet készített, ezt követte jelen boncolásunk alanya. Muldowney elővette egy 2004-es, mindössze 10 perces filmecskéjét, a "The Ten Steps" címűt és kibontakoztatta annak alapeseményeit ebben az egész estét moziban. Méghozzá nagyszerűen. A főszerepet Elisha Cuthbert kapta, akinek a neve leginkább a "Váratlan utazás" című kedves kis sorozatból volt ismerős nekem, holott ahhoz semmi köze nem volt, csak ott is szerepelt egy hasonló névadású szereplő. De játszott a Viasztestekben és a Rabságban - ezek a filmek, azok, amelyek a horror kategóriába esnek még, no meg Paris Hilton: Nothing in This World című zenei videójában, amely annyira borzalmas lehet, hogy azt még én sem merem megnézni. 

 Megvan az az elcsépelt klisé, amelyben fiatalok térnek le az útról, majd ennek következtében éhes kannibálcsalád fogyasztja el őket? Na, ez nem az. Ez a másik, figyelj, hátha ismerős lesz:

Vidéki kúriába költözik a család. Apa, anya, morcos tinédzser lány és a kolonc kisfiú, aki csak úgy van, hogy lehessen félteni. A hatalmas épület az a fajta, amelynek kiművelt mozinéző a közelébe sem menne soha, csak azért, hogy felgyújtsa. Meglepő módon, ja nem, Ellie, a leányzó utálattal fogad mindent. Akad egy pince is, magától becsapódó és beragadó ajtóval. Eddig tipikusabb nem is lehetett volna. Aztán jön egy olyan erős jelenet, amely azonnal tágra nyitotta szemem és elakasztotta unottan legyintő kezem. A szülők már az első estén elpattannak, eleve a munkájuk miatt kellett ide cuccolniuk és két gyermekük egyedül marad a házban. Miután az áram elmegy, le kellene rongyolni a pincébe, hogy a kapcsolószekrényt megpiszkálja valaki, ám az előzőleg a pincében pórul járt Ellie retteg, viszont a kis Stevie-et nem zavarhatja le egy szál gyertyával villanyszerelősködni... Egy szó, mint száz, annyit írok, hogy a kisasszony eltűnik a lenti helységben, méghozzá pazar és szívdobogtatóan megkomponált jelenetben, amelyet tanítani kellene. Na itt kaptam fel a fejem, bár eleddig is voltak jelzések, amelyek arra utaltak, hogy ez nem a szokásos ingerszegény kísértettörténet, amilyenre asszociáltam az alappanelek kapcsán. 

 Az eltűnt Ellie-t a rendőrség természetesen a szokásos szökött tininek veszi, ahogyan apja is, ám Keira, az anyja nem hiszi el ezt a sztorit, bizonyára ő is látott már ilyen filmeket... Érdekes nézni, ahogyan a megszokott sémákon utazva folyton kitérünk érdekesebb és jellegében okosabb mellékutakra, amelyek a sava-borsát adják ennek az egésznek és kiemelik a tucatmozik posványos halmából. Anyával is történnek rémisztő és vérfagyasztó események, melyek menthetetlenül taszítják gondolatait ama irányba, hogy itt a házzal van a baj. Ismét beletalpalunk a forgatókönyv előre gyártott kaptafájába, apa nem hisz, felesége pedig beleveti magát a nyomozásba. A sokat tapasztalt nézők elvárásainál jóval iszonyatosabb dologra bukkan, mint valami szellem, amely nem leli a helyét, vagy egy gagyidémon, amely a felszerelt kamerák kedvéért rázza magát. 

 Ennél a pontnál nem is megyünk tovább, már ez is több, mint amennyit tudnunk kell ahhoz, hogy olyan szűziesen ártatlanul üljünk le elé, ahogyan én. Meglepő, hogy mint fentebb írtam, minden létező közhelyet elpuffogtatnak, amely a műfajban felmerül, ennek ellenére lazán túllép hasonszőrű társain és nagyon ütős atmoszférát teremtve ráncigál le bennünket is a rettegett pincébe. Minden ügyesen sodor a borzongás irányába, a hangszekció gyomorszorító, annyira klasszikus horrorfilmes, hogy otthonosan érezzük magunkat benne, míg a hatásos vágások kitűnően közreműködnek a néző növekvő rémületének táplálásában. Nincs pihenés benne, elragad, miközben egyre baljósabban hömpölyög, egyenesen nyomás alatt tart, kimondottan idegesítő volt számomra, ami lefordítva tőlem annyit jelent, hogy végre jóleső feszültséggel mosta át ereimet. A banális panelek alapja kegyetlen jó és ötletes történettel állja a sarat, amely egyediségével kiemelkedik számomra a mostanában túltolt és émelyítő univerzumépítéseken. Ismered-és-nem-is a sztorit, merészen lép át határokat, gyönyörű pokoli víziót villant fel, míg a gonosz maga a valódi gonosz, a történelemben gyökeredző sátáni entitás, nem valami segédördöge. Valószínűleg elfogultság is lehet a dologban részemről, hisz ez a tematika szívem csücske, lovecrafti és archaikus, ahogyan matematikai fundamentumokkal segítve nyílik meg világunk egy infernális univerzumra. Persze nem sétálhatunk el azon buktatók mellett sem, amelyek mégis kedvünket szegik olykor, elrontják az összképet, mint pizzán a banánkarika. A kerettörténet elhasználtsága zavaróan hat, ahogyan a felétől végéig néhányszor besült patronok, botladozások. Nem lehet egy pinceajtót csapdának beállítani sokadszor, mert a valóságban az első ilyen eset után gyújtóst aprítunk, mind a zárból, mind a lécekből. A különösen tehetetlennek tűnő főgenyó is piszkálja az agyunkat, de erről kussolok, mert mint a katarzisra kiderül, nem minden olyan eccerű. Nézzétek: tudom, hogy vannak hibái, de inkább ezerszer ezt, mint a melankolikus szenvedést valami baszott kisértettel, amely mégsem az, látomásos emlékképekkel körülvéve. Vérbeli horror, amelyet élvezettel néztem végig, tudod, mint amikor mindig ugyanazt a kaját rendeled - és kurva jól esik sokadjára, mert máshogyan fűszerezik. 

Mindenképpen ajánlott, nekem 10 / 8,5.