Carnege Park (2016)

"Az amerikai álom véget ért..." 

 Mielőtt a magukat demokratáknak nevező őrjöngő anarchisták táncra perdülnének örömükben néhány transznemű Black Lives - támogatóval, közölném: nem Trump kapcsán említem ezt a tényt. Mert ki lehet mondani, az agyagból épült budi már régóta omlik össze. Mert az az álom véget ért Kennedy furcsa meggyilkolásával, majd a Vietnamból visszatérő koporsók és nyomorékok tömegének látványával. Hogy miért ez az eszmefuttatás? Csak próbálok némi alapot adni a jelen cikkemben boncolásra váró filmnek. Hogy tudjuk: ez nem csak egy full agyatlan "Halálos kitérő" - rész, vagy bármelyik "fiatalok eltévednek, és a texasi mutánsok megölik őket a picsába" történet. Hiszen a poszt-traumatikus stressz szindróma létező dolog, bár már manapság nem Vietnámról szól, hanem Irak, Afganisztán, és egyéb olyan helyekről, ahová a szuperhatalom "demokráciát exportálva" gyilkolászni küldi katonáit. Ha valaki nem tudná, csak annyit röviden: az átélt traumák, feldolgozhatatlan élmények, a halál borzalmas látványa és okozása bizony nem egy könnyed kis popcorn-zabálós mozi. Jusson csak eszünkbe Rambo, aki a legjobb példa erre, legalábbis a sorozat első részében. Aki nem bírja abbahagyni a háborút. A fiatal ugyanis lelkesen, a propagandára hallgatva, lobogó tűzzel szívében indul neki a harcnak. Különösen jellemző a naiv amerikaiakra, hiszen sosem éltek meg annyi borzalmat csak a XX. században, mint mi, az öreg kontinens lakói. Fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk, és, ha épségben is térnek meg az idegen országokból, a frontokról, többé soha nem lesznek ugyanazok. Van, aki ugyan vissza tud valamilyen szinten illeszkedni a társadalomba, de soha nem lesz a régi. És van, aki örökre ott hagyja lelkét a csatamezőkön, a bajtársak, gyermekek holttestei között. Ilyenkor jön a veterán-szindróma. Vagy öngyilkosság következik, vagy teszi tovább, amit szinte tinédzser korától belevertek a kiképzők: öl.  Mindezt megkoronázta különösképpen a vietnami háború után az értetlenség, amikor az infernóból visszatért Joe-kat otthon lenézték, tüntettek ellenük, semmibe vették, leprásként kezelték, s az ő szempontjukból jól érthető a megrázkódtatás, hiszen ő azt hitte a hazáért ment harcolni, és azok a drogos hippik, akik velük egykorúak, semmit sem tudnak az életről, nem járták meg a halálos darálót. Elnézést a hosszú bevezetőért, nem akarok túlságosan mélylélektani elemzésekbe merülni, de jelen gyilkosunk nem a szokásos "anyu bántott" mészáros, hanem pont a fentebb analizált fajta, amely ad egy bizonyos ízt és realitást a sztorinak. 

 Most már tényleg lényegre térek, és bízom benne, hogy nem untattam a T. Olvasót túlságosan. Adva vagyon tehát, rögtön a kezdésnél egy Wyatt Moss nevű, fentebb említett rendellenességgel küszködő mesterlövész, aki már az első percekben egy monológban kifejti, mi is a problémája. Persze nem ilyen szabatosan, ahogyan jómagam. 1978-ban járunk, és a kattant faszi gázmaszkba bújva saját hatalmas birtokán valahol lent Kaliforniában, közel a mexikói határhoz annak szenteli minden kis idejét, hogy az arra tévedőket lemészárolja. Ebben nagy segítség, bár nem fizikailag, testvére a seriff, aki egyszerűen nem akar tudni arról, amit tud, nem akarja karrierjét, életét feláldozni az igazság oltárán, ezért tehát mélyen hallgat sejtelmeiről. Hamar indul a körhinta, amolyan "Tarantinósan": bankrabló páros, az egyik a hátsó ülésen halódik, persze nem szívinfarktusa van, hanem meglőtték szépen. Társa, "Skorpió Joe" őrülten száguldva menekül a zsákmánnyal, de persze letér az útról, áthágva az útlezáró láncon, mondhatni, hogy ezáltal megmenekülve, de gyanítom a sitten jobban járt volna... Partnere ólommérgezésben hamar itt hagyja az árnyékvilágot, ezen okból kifolyólag biztonságosnak tűnő helyen megállva megszabadul a hullától. Itt megtudjuk: a csomagtartóban van egy túsz, egy amolyan igazi "tökös" farmerleány, Vivian (a tököst nem félreérteni...), akit maga mellé ültet a nagy "Skorpió Joe", mígnem ki nem lövik az autó kerekét. Pár perccel később Joe agyveleje díszíti az ablakot, miközben hősnőnk, a kormányhoz van bilincselve, amikor is megjelenik Moss, aki elkábítja őt. Nemsokára felébred, a rabló hullájához láncolva, amelyen segít egy nagy kő segítségével... Innentől megkezdődik a pokoljárása, az őrült élvezettel és folyamatosan vadászik rá, miközben különös hangokkal, légvédelmi szirénával, lelassított dalokkal emeli magasabbra a hölgyben a rettegés szintjét. Vivian menekül, miközben a távcsöves puska mindenhová követi. Megtekintheti a rémségek teljes tárházát, kínzások nyomait, vért és holttesteket. Amikor túlélőre akad, azt rövid úton lövések pusztítják el. Nem adja fel, felveszi a harcot a háborodott mészárossal. Háát, így leírva elég klisésen hangzik a történet. Ám Mickey Keating, író-rendező gondoskodott róla, hogy kiemelkedő kreáció legyen a többi "menekülős - mészáros" múvi közül. Keating igazi független filmes, ami nekünk pozitív kicsengésű, de lehet, hogy ő ennek nem örül és szívesen rendezne a nagy stúdióknak, amelyek azonban általában és köztudottan megfojtják a tehetséget. Részemről kedvenc alkotása a "Pod" című, de neki köszönhetjük az ismertebb művei közül a "Ritual" és a "Darling" című horrorokat. Egyéni atmoszférát tud teremteni, és egyedi történeteket. Ashley Bell, azaz Vivian elismerésre méltóan játssza szerepét, ami persze nem csoda, hiszen ő már igen ismert szereplistával dicsekedhet, mondjuk filmográfiájában az engem érdeklők csak a "The Day", és az "Utolsó ördögűzés". Nagyon jól játssza az erős karakterű, gondok közt nevelkedett határozott nőt, a harcias amazont... Természetesen a rémült és rettegő oldalát is ügyesen hozza. Említeném még a kissé enerváltan szereplő Pat Healy-t, aki mintha úgy érezné, ebbe a kisebb költségvetésű moziba nem kell annyit bele feccölnie, mivel tetemes szerephalmazzal rendelkezik, bár leginkább sorozatokban. 

 Na, de itt érkeztünk el a konklúzióhoz. Miért is olyan más az egész. Különös hangulattal rendelkezik, amikor belenéztem őszintén szólva inkább megpecsételtem magamban, mert valahogy nem vagyok oda a szándékosan fakó színű múvikért. Itt pedig nem fekete-fehér, de fekete-halovány rózsaszín a kép. Persze idővel ezt megszokjuk, sőt, valahogy az 1978-as évhez illik is, amikor játszódik, úgy érezzük. A  fentebb említett Tarantino - hatás valóban érezhető (pl a flashback-ek is a rablásra, vagy, hogy hősnőnk miért is járt éppen arra...), de szerencsére nincs túlzásba víve, keverve némi road-movie és afféle "Hills Have Eyes" fílinggel... A zenék találóak benne, a furcsa képi világ mellett néha igen bizarr, néha oda nem illő nóták is hangzanak fel, de van, amikor a kihalt hegy-völgyet country -val pásztázhatjuk. Mindezek így együtt erős hatást váltanak ki, tetézve az extrém kamerabeállításokkal, és amikor úgy negyedóra múlva megszokjuk, már kimondottan élvezettel tekintünk a nem mindennapinak tűnő képi-zenei egyvelegre. Főként, mivel nem hagy pihenni a tempó: talán a vége előtt kicsit leül a feszültség, de addig hol az akciók, hol az izgalom, hol az elborzadás sodor magával. A folyamatos fenyegetettség nem hagy nyugodni, hiszen szinte végig nappal van, amikor rendkívül könnyű egy gyakorlott mesterlövésznek vadásznia. Főszereplőnkkel is könnyű együttérezni: végre nem egy sikoltozó szerencsétlen hölgyike, hanem harcias és életerős nőszemély, amely jóval szimpatikusabb az előbb említett életképtelen fajtánál. Bár itt elérkeztünk némi negatívumhoz is. Néhány klisé sajnos előfordul benne, amely kimondottan zavaró tényező, mint a szokásos, leütöm, meglövöm a killert, és nem addig lőjük-ütjük, míg pépes nem lesz, hanem rádobjuk a fegyvert és otthagyjuk. Ezt súlyos hibának rovom fel, hiszen pont nem ez illene a fentebb lefestett karakterhez. Ott van továbbá az ilyen mozikban elmaradhatatlan panel, a kisebb autópark, amely Moss áldozatainak a kocsijaiból áll össze, no és a mészáros házába besétálni. Mindezek kicsit rontanak az összképen, de megbocsájtható. Mert üde színfolt az efféle filmek között, semmiképpen nem bánod meg, ha megnézed ezt az érdekfeszítő műfaj-mixet. 10/7

Tarzan legendája - The Legend Of Tarzan (2016)

Ismét körünkben üdvözölhetjük vendégbloggerünket, SemiAuto - t, olvassátok:

Az első Tarzan-regény 1912-ben jelent meg. Sokan talán kissé gyermetegnek tartják a majmok nevelte angol lord karakterét, de tény, hogy olyan hőst adott a világnak, ami a mai napig megihleti a filmkészítőket. Számtalan jobb-rosszabb feldolgozást megélt a történet, de valahogy sosem sikerült a könyvekhez méltó alkotást összedobni. A két végpont talán a Johnny Weissmüller-féle makogó idióta és a Christopher Lambert-féle befordult filozófus. Ezek között elég széles skálán helyezkednek a mozgóképek Tarzanjai, de ez nem is csoda, tekintve, hogy a rajzfilmekkel és a sorozatokkal együtt csaknem 60 (!) készült. Ezek közül most inkább a legutóbbival foglalkoznék.
  Azok kedvéért, akiknek nem ismerős az alaptörténet (meglepően sokan vannak!), dióhéjban a következő: "Kulcsfiguránk egy angol főnemes, Lord Greystoke fia, akit – szülei halála után – az afrikai dzsungelben élő emberszabású majmok nevelnek fel, így erejét és érzékszerveit tekintve felnőtt korára szinte természetfelettinek nevezhető képességekre tesz szert."
  Esküszöm, én vártam a mozit. De komolyan! Az első trailer láttán úgy éreztem, hogy most végre egy igazi Tarzan-filmet készítenek! A technika, és úgy egyáltalán minden feltétel adott volt hozzá. (Leszámítva, hogy Arnold Schwarzenegger már túl öreg, hogy eljátssza a majomembert, de sebaj.) Aztán a második előzetes után kezdtem kicsit félni. Semmi bajom Samuel L. Jacksonnal, de ha már egy ilyen történetbe kerül - és egyáltalán abba a korba, amelyben az játszódik, miért pisztollyal harcolászik, miért nem lándzsával és íjjal? Nem baj, még ezt is kimagyarázzuk valahogy, csak lássam már! Aztán jött és én megdöbbentem.
  Az 1800-as évek végén a belga király hatalmas kölcsönöket vett fel a afrikai gyarmata, Kongó kiaknázására, ezért olyannyira eladósodott, hogy szinte már a zsoldosait sem tudta kifizetni. Elküldte tehát egy bizalmas emberét, hogy szerezze meg a legendás Opar gyémántjait. A helyi bennszülött törzs főnökével rövid tárgyalás után megállapodnak, hogy megkapja a gyémántokat, ha elviszi neki Tarzant, mert az megölte az ő fiát, és ezért bosszút akar állni. Ám a Dzsungel Ura jól el van Londonban, alig lehet rávenni, hogy visszatérjen szülőföldjére. A gaz ellen megpróbálja elrabolni őt, de végül Jane-nel is beérik, tehát hősünknek ismét nyakába kell vennie a vadont, hogy megmentse. Útjára elkíséri néhány bennszülött barátja, valamint Amerika első néger nagykövete, akivel időnként megmentik egymást.
  Megtekintése közben egyetlen érzés motoszkált bennem, de az egyre erősebben: EZMOSTMÁRMEGINTMIAFASZOM?! A tisztelt stábanak sikerült elejétől a végéig kiforgatni a történetet. Mondjuk mit is várhat az ember olyan rendezőtől, mint David Yates, aki eddig leginkább sorozatokat, valamint a Harry Potter filmek kb felét rendezte, és egy Adam Cozad/Craig Brewer forgatókönyvíró párostól, akik kb. semmi érdemleges sztorit nem raktak össze? Mit mondjak, ezt sem kellett volna.  

 Kezdeném a történethű momentumokkal, mert azzal hamarabb végzek:
 Rengeteg karakter ismerős a könyvekből (ja, aki nem olvasta, az így járt, annak bemondásra kell elhinnie);
Kala, Tarzan majom-mostohaanyja egy fiatal néger nyilától hal meg, az ifjú kannibál meg Tarzan által; felesége Jane Porter; aki egy nő (bizony sajnos ma már ez is pozitívumként élhető meg). Ja és apját a majmok ölik meg.
Bizony, nem túl nagy a felhozatal, de ugyebár, aki a kicsit nem becsüli... Na akkor most jöjjön, amitől a sírás kerülgetett:
 Ott van mindjárt Samuel L. Jackson. Hát hogy is mondjam, hogy rasszista is legyek, meg nem is... A sztori az 1800-as évek végén játszódik. Tehát talán nem túlzás néminemű anakronizmusnak tekinteni Dr. (!) George Washingtont, aki a polgárháborúban való aktív részvétel után beállt zsoldosnak, aztán indiánvadásznak, majd a sok kegyetlenkedéstől megcsömörlötten, az USA nagykövetének. Persze teljesen természetes, hogy egy olyan helyen, mint a viktoriánus London, egy ilyen csekélység senkit nem zavar. Innen is látszik, hogy Anglia mennyivel felvilágosultabb Amerikánál, ahol még az 1950-es években is kifilézték azt a feketét, aki nem a busz hátuljában foglalt helyet.
 Jane apja valamiféle missziót üzemeltetett, ahol angolul tanította a bennszülötteket, akik olyannyira szerették, hogy gyakorlatilag a törzs tagjainak tartották őket.    
 Lord Greystoke nem csak, hogy jól elvan Londonban, de folyton próbálja levetkőzni vadember mivoltát. Tagadja majom-anyját és váltig hangoztatja, hogy az ő anyja Lady Alice. Különösen zavaró számomra, hogy Fazekas Attila magyar kötetekbe készült rajzait valahogy semmilyen Tarzan-ábrázolás nem tudja überelni. Jelenlegi vademberünk is viszonylag csenevész, nem az a "gorilladöntögető" típus.
 Különös módon, Jane-nek jobban hiányzik a dzsungel, mint férjének. 

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, mikor címszereplőnk visszatér "hőn szeretett" dzsungelébe túracuccban, hátizsákkal. Ahha. Köszönjük Emese. Még régi törzsfőnök barátja is így fogadja: "Tarzan! Hogy nézel ki?" Egyébként nekem is ez volt az első gondolatom.
 De ahol végérvényesen meghal a film, az a trailer után az egyik legjobban várt jelenet; a harc. A "majmok urát" lazán elpicsázza egy majom, amit az pironkodva így kommentál: "Ezt most ő nyerte." Mivan?? Hát milyen Tarzan az, akit lenyom egy emberszabású? Ez lett a dzsungel urából? Ja és nem ez az egyetlen eset! Hősünket lépten-nyomon elverik, mintha csak egy mellékes karakter lenne, akit a másnak kell megmentenie. Legjobb eredménye egy döntetlen, amit szintén ő maga jelent be az Opari kannibálok (értitek? Nem majomszerű férfiak és gyönyörű nők, mint a könyvben, hanem egyszerűen csak fekák) főnökének: "Mi nem bírunk veletek, ti nem bírtok velünk". Mondja ezt, miután a komplett majomcsorda fogcsattogtatva beszambázik a nép közé, hogy jól széjjel tépje őket. Dzsungeltudománya kimerül abban, hogy lengedezik az indákon és különféle állatok párzásra hívó hangját utánozza. Ráadásul nem lehet nem elsiklani afölött, hogy egyes jeleneteket, mitha csak az Avatar-ból másoltak volna ki. Gondolok itt a fákon való futkorászásra, a szikla tetejéről a mélybe vetődésre, amit az ágak és levelek tompítanak, valamint arra a jelenetre, amikor az egyik genyó karaktert a rohanó bivalyok patái alatt éri utol végzete. 

Egy idő után az érdektelenségbe fullad az egész. Természetesen a pol.korrektség jegyében, ha már van egy néger hősünk, akkor annak feltétlenül el kell sütnie pár vicces beszólást, hogy oldja a nem létező drámai feszültséget... Ami csak nem akar összejönni, mert olyan egysíkú karakterekkel van tele a film, hogy szinte már könyörög az ember, hogy oké, vigyék Jane-t, Tarzan meg hagyja a picsába az egészet és egyen egy banánt, csak ne alázzák tovább a legendát!

 Egy dologra nem lehet panaszunk, az pedig a látvány. A cgi nem mászik az arcunkba, szelíden meghúzódik a háttérben és "teszi a dolgát". Az ember szinte a vadonban érzi magát, márpedig egy Tarzan-múvinál azért eléggé lényeges, hogy ne legyen olyan érzése a nézőnek, hogy a nagymama előszobájában forgatták, néhány páfrány, meg könnyező pálma  között. De hiába a szép látvány, attól még nem lesz jó az egész, hogy a könyvekből összegerebléznek egy rakat karaktert, aztán bevágják a közösbe, hátha lesz belőle valami. Nos... nem lett. Annyi, de annyi jó ötletet meríthettek volna a regényekből és mégis egy ilyen katyvaszt sikerült alkotni belőle. Én szégyellem magam a készítők helyett is.
Egy dologra viszont igenis jó ez a förmedvény: Bizonyítja a torrent társadalmi szükségszerűségét és probléma-megelőző funkcióját. Ugyanis, ha pénzt adtam volna ezért a szarért, több, mint valószínű, hogy felgyújtom a mozit.
 Mély fájdalommal kell közölnöm, hogy sok más ikonikus figura után a dzsungel hősét is utolérte a korunkra jellemző politikai korrektség és a kötelező deheroizálás bizarr szükségessége és bizony kíméletlenül megerőszakolta.
Továbbra is várnunk kell arra a Tarzan-filmre, ami végre hitelesen dolgozza fel a könyvet.
Nagy jóindulattal 3/10, mert mint fentebb említettem, a környezet tetszetős volt.

Bite (2015)

Hát bele a lecsóba. Most és itt, végre annyi idő hallgatás után.
 Persze olyan nagy csend nem volt, szerencsére "Thisz iz di reklám helye", az Azilum nevű "Lovecraft-i magazin" lapjaira írtam némi film- és játék-kritikát, vagy nevezzük bárminek ömlengéseimet, netán fanyalgásaimat. De ideje van a hallgatásnak, meg a franctuggyaminek, most alá akartam támasztani bölcsességemet valami hülye idézettel, legközelebb Coelho-tól nyúlok.
 Szerintem mindenkinek ismerős az az érzés, amikor várva vársz egy filmet. Amikor megszerzed, belepörgetsz. Amikor belepörgetsz, felhorgad benned a vágy, ezt most sürgősen meg kell néznem. Ha lehet, nem egyedül, mert ökör iszik magában, most szerintem kimerítettem a napi közmondási - rátámat is. Ám némi rossz érzés is vegyült ebbe, de erről majd alább.
 Szóval. A "Bite". Egy igazi bio-horror. Minden erre mutatott, én meg a démonos múvik után bőséggel kapható vagyok erre is, mióta a "Contracted" felnyitotta a szememet az eme irányba való érdeklődésre. És tegyük hozzá, a második része is igencsak kellemes volt, már, ha minősíthetjük így éppen zombivá rothadó emberek agonizálását... Nem is tudom, vissza is nyúlhatok az alapokhoz, bár ki hogyan tartja számon, számomra leginkább "A légy" ugrott be, ami klasszikus, de mindenféle test-átalakulós, vérrel és nyálkával, undorral átitatott mozit is sorolhatunk jelen boncolásunk elődei közé. És akkor még távolról sem világítottuk meg az igazságot. Mert rengeteg hasonló akad ebben a kategóriában, és most annak, aki rest utánaolvasni, mi is a body horror, amelyre olyan szépen rámutattam, és feltártam mivoltát, hát én is lusta lévén idézem önmagam, ami nem szégyen, hiszen igen emelkedett módon fogalmaztam: "Ez az úgynevezett bio-horror, az organikus-horror, a body-horror, amely az átalakulás, a test torzulása, és betegségekről, az önmagunk elvesztéséről szól. Az ember egyik legalapvetőbb félelméről szól, és amely valóban realisztikusabb bármilyen démonok, földönkívüliek és egyebekről mesélő történeteknél: a betegségről, amely tönkretesz szépen lassan, mint a rák, és az AIDS. "
 És valóban, talán ezért annyira megragadó, annyira hátborzongató ez a műfaj. Közelebb nyúl hozzánk, mint egy kísértetes film, vagy természetfelettivel és kézi kamerákkal szőtt mese. Itt valóban az emberről van szó. Arról van szó, amikor napokig fáj a gyomrom, és a neten barangolva csakis a "rák" jön ki megoldásnak. Amikor fiatalok egyszerűen csak megbetegszenek, és meghalnak. Amikor a testünk eltorzul bármi okán is, és nem a túlzott hamburgerfogyasztástól. 100%-kal több esélyünk van betegségben meghalni, mint egy láncfűrészes gyilkos keze által, netán sátáni megszállottságtól. Szóval ez adja az igazi borzalmat és félelmet, de nem úgy, mint egy dán családi dráma, mert mégis: a valósághoz nincs köze, és ez valami feloldozást ad a nézőnek. Rossz nézni, összerázkódunk, szorongunk, de szerencsére nincs köze a realitáshoz.
Naszóval, némi alapok:
 A film kanadai, ami meglepő, mert legyünk őszinték, a horror műfajában leginkább a Syfy-s történeteket ismerjük innen. Legalábbis mostanság. Chad Archibald jegyzi mind a forgatókönyvet, mind a rendezést. Utóbbira nem is lenne panaszom, az előbbi pedig mélyen zavaró. Mert a rendezés szép, a képi világ erős, és kifogástalan. Az arisztokratikus nevű Archibald kissé negatív csengésű a fülemben, mivel a "Hidrofóbia" című alkotást is ő jegyezte, amely konkrétan annyira tömve volt hülyeséggel, és ellentmondással, hogy megnézése következtében napokig nem tértem magamhoz. Végy egy esetlegesen jól hangzó sztorit, és tömd tele irreális viselkedésű szereplőkkel, irracionális agyament értelmetlenséggel, hosszú percekkel teli unalommal. Na, ez volt a "Hidrofóbia". (Mert hát ugye hihető, hogy egy lelki trauma és átélt csúnya dolog után egy hölgy évekig nem közelíti meg a vízet, bizonyára őt magát sem közelítené meg senki, a szaga miatt...).De lépés tovább, és nyugalom: a színészek egészen jól tették a dolgukat, Elma Begovic főszereplőként igazán nem érdemes panaszra, nem tehet róla, hogy ilyen katyvaszban kellett kompromittálnia magát. Ez vonatkozik a többiekre is egyébként, hiszen a horror műfajában azért nem kell összetörnie magát senkinek. Nem lehet mindenki Bruce Campbell. 

 Esetleírás:
Casey leánybúcsújára megy, egyenesen Costa Rica festői helyszínére két barátnőjével. Nem az ő hibájuk, hogy nem kedveljük meg emiatt őket, hanem a normalitás, hogy miért is kell ilyen deviánsnak lenni, csak mert ki akarunk rúgni a hámból. Egy legénybúcsú is taszító, nemhogy az önmagunkból kivetkőzött nők. De tovább, hősnőnk szétcsapja magát, és állapotában alkalmatlan bármilyen felelős döntésre, ezért lakodalomra készülve ügyesen valami fickóval összejön. Aki van oly' nemes, és egy térképen nem fellelhető helyre irányítja, mert az valami paradicsomi kis ékszerdoboz. Valóban szép, elbűvölő kis vízesés, fürdőzés, de sajnos egy fránya valami megcsípi Casey derekát. Hazatérve a hétköznapokba, lelkiismereti válságba kerül, már nem is igazán akarja az esküvőt Jared-del, aki fültőig szerelmes belé. Ezenközben a csípés helye egyre rondábbá válik, és szex közben véletlenül odaérve párja belenyúl, gusztustalan nyálkát fakasztva. Hősnőnk azonban nem ám az SZTK-ba rohanna, hanem a házi orvosát hívogatja, aki azonban nem elérhető. Tovább bonyolódik a dolog, kiderül, hogy állapotos, ám azt nem tudja, hogy nem gyermek növekszik benne, hanem más. Kezd lerobbanni, és egyre csúnyábban néz ki, itt dicséret illeti a maszkmestert, ahogyan a fokozatos romlást mutattatja. Idegesítő anyósa, akivel egy épületben lakik, addig zargatja, mígnem egyszerre csak valami savat okádik az arcába. Innen nincs megállás, rengeteg ronda kis petét rak, Jared-et nem engedi be a lakásba, kezdi teljesen elveszíteni emberiességét. Amikor barátnője meglátogatja, hát az is szörnyen végzi. Maradék leánybúcsús társnője pedig egy fondorlatos kis lotyó, aki a fickójára pályázik. Ő sem végzi különbül, ahogyan senki sem ebben a kis társaságban. Casey már teljesen átalakul valamivé, amely nem ismer kegyelmet.

Na eddig a jól hangzó történet, de sajnos ki kell ábrándítanom az Olvasókat: ez a film a "Contracted" árnyékába sem léphet. Kollégám két szóval jellemezte: olcsó utánzat. Szerintem nem olcsó, de az biztos, hogy ahhoz képest ez csak gagyi vásári mutatványosság, freak-show. Már az megcsengette bennem a vészharangokat, hogy ezzel a szöveggel próbáltak ráhangolni nézőket: "Gyanús, hogy már a a film vetítését megelőzően hányózacskókat osztottak a Bite-ra érkezőknek, bár az is lehet, hogy a készítők is tisztában voltak munkássággal, ugyanis a hírek szerint ketten is elhányták magukat, sőt egy néző elájult, mentőt is kellett hívni hozzá." Nos, utoljára "Az emberi százlábú"-t akarták ezzel az ócska marketinggel árusítani nekünk, ami egy rakás szar, ezért kélt bennem rossz érzés már a megtekintés előtt. Mert nem hinném, hogy van olyan hülye, aki beül egy horror-vetítésre, aztán meg rosszul lesz. És nekem ne azzal akarjanak eladni egy sztorit, hogy "Ide, ide emberek, rengeteg nyálka és undorító dolog van benne". Hanem próbáljuk meg a történettel, a feszültséggel, izgalommal. Teccik tudni, mint egy horrort. Nem kell lubickolni a gusztustalanságban, csak azért, hogy mutogassuk, mint a szakállas nőt, vagy a kétfejű gyerekeket a cirkuszban. Az egészről leginkább az jutott eszembe, mintha a "Barátok közt"-öt nézném, amelyben van egy olyan szereplő is, aki átalakul valami félbogár lénnyé. De ezen vonal mentén állandó jelleggel mindenki a magánéletével, a szerelmi ügyeivel foglalkozik, még halálos agóniája közben is. Megcsaltál, félrekúrtál, átvertél. Hagyjuk ezt. Nem hiszem, hogy egy halálos mutánssá transzformálódott lény ilyenekkel foglalkozna, de, ha maradt ennyi emberi benne, akkor miért is nem öli meg magát? Chad Archibald itt is a forgatókönyv fekete lyukaiban vérzik el, hiába tálalja a gusztustalanságot literszámra, ettől még nem lesz szerethetőbb egy szereplő sem, egyetlen karakter motivációja sem lesz érthetőbb. Mint ahogyan a lány, aki belép a szanaszét nyálkázott, lárvákkal teli lakásba, de eszébe sem jut elrohanni, hát persze, beszélgetni akarok a szinte alien-barlangban lakó eltorzult csajjal. Vagy Jared, a férjjelölt, aki napokig nem kérdez rá a vele szemben lakó kedvese állapotára, és senki nem hallja a házban hogy olyat visít, hogy a tükör is szétrobban a fürdőszobájában. És persze sokan panaszkodtak a szagokra, mondja Casey anyósa, míg él, de érdekes módon ez a szál is ennyiben maradt, hiszen Jared még az anyját sem látogatja meg pár nap alatt, aki egyszer csak eltűnik a szomszéd lakásból. Szóval folt hátán folt, és igen idegesítő, hogy továbbra is magánéleti problémákra fókuszál a történet, ami teljes mértékben hülyeség, hiszen jóval fontosabb dolgok is zajlanak körülöttük, de csak az intrikák folynak. Az utolsó fél órában folyton azt néztem, mennyi van még a filmből, imádkozva, hogy a stáblista legalább 19 perces legyen. Bosszantó a sok bugyutaság, és feszültséget tényleg csak az okozott, hogy legyen vége már ennek az egész katyvasznak, a szerelmi dráma mellékszála után csak kullog a horrorstory-line, méghozzá az is csak látványosságban. Ami véleményem szerint az egyetlen pozitívuma a "Bite"-nak, mint feljebb írtam, sikeresen undorítanak el bennünket. Csak éppen ez kevés. A "Micimackót" is meg lehet csinálni egy átalakuló szereplővel, aki megöli a többieket, de az maximum csak poén lenne, nem komolyan vehető horror. Súlytalan, sőt unszimpatikus karakterek, csapnivaló forgatókönyv, bár a rendezés és a szereplők jók. Lehet, hogy a csalódás is az, ami ezt hozza ki belőlem: de egyszer nézhető, 10-ből 4 pontos semmiség.

The Mummy Resurrected (2014)

Vallomással tartozom: az utóbbi majd' egy hónapban egyetlen filmet sem néztem meg. Hangulatom, teendőim és egyebek okán tehát, hogy azt ne mondjam, kiestem a ritmusból. Persze kivétel az új Terminator-mozi, de amúgy csak a háttérben duruzsoló Comedy Central örökös ismétlései szólnak aláfestésként, miközben olvasok, írok, eszek, iszok. Jól emlékszem amúgy az utolsó "műremekre", amellyel kedélyemet borzoltam, a "Hidrofóbia (The Drownsman)" című sokkolóan szemét horror, és visszatérésem a "szakmába" ha lehet még durvábbra sikerült: "The Mummy Resurrected". Mintha az ember lábtöréses lábadozását hashajtóval kezelné. Na, de vágjunk bele.
 A múmia figura pályafutása kb. egyszerre indult Drakulával, Frankenstein-nel, és a Farkasemberrel a fekete-fehér filmek idején, a '30-as évek közepén. Nem tehet róla, hogy a többiekkel ellentétben valamennyire elsikkadt a rémisztő gézbe tekert élőhalott, bár azért időről-időre elővették szarkofágjából és "leporolták", az igazi visszatérését természetesen az 1999-es filmnek (sorozatnak) köszönheti, amely a selejtes és férfiatlan Indiana Jones - másolatnak köszönhetően számomra igen taszító,  ráadásul nem esik bele a horror-kategóriába sem. Nem sorolom a filmcímeket, aki akar keressen rá, annyit azonban elmondhatunk, valamiért komolyabb alkotás nem készült ezzel a fő gonosszal, vagy inkább mondhatnánk maradandót is. Na ez sem lesz az, azt garantálom. Elmondom tehát a rengeteg csavarral megáldott kis történetet. (Valóban voltak ilyenek benne, mert néha komolyan meglepődtem a teljes mértékben életszerűtlen szereplők teljes mértékben életszerűtlen viselkedésén...).
 A híres régészt izgatottan várja egy csapat fiatal nő, élükön lányával, Maggie-vel, hogy felfedezzenek Egyiptom sivatagának közepén egy barlangba rejtett ősi sírkamrát. Azonban csapdába esnek, és sovány vigasz, hogy szenzációs felfedezést tesznek, meglelik az általuk keresett múmiát, a kiutat nem lelik, és elkezdenek fogyatkozni borzalmas körülmények között.

 Na, ez volt a polkorrekt beszámolóm. Most következzen a "véres" realitás:
 Azt hittem pornót akarnak forgatni, külsejük alapján ugyanis az ifjú hölgyek bármiféle altesti tevékenységre alkalmasnak tűnnek, csak nem éppen archeológiai-aktivitásra, vagy akár csak iskolai betűzés-versenyre sem. Lehetségesnek tartom, hogy nem vállalták a "szinésznők" a szexet, ezért ferdült a sztori más irányba, hogy az olyan naiv emberek, mint én, megnézzék, mert odabiggyesztették a horror-kategóriát a cím mellé. Kivéve Maggie-t, aki egy iskoláslány ártatlanságát sugározza magából, amiről majd később ejtek néhány szót, mert a történelemben nem láttam még ilyen idegesítő alakítást, még egy óvodás Hófehérke-adaptációban sem, amit nagycsoportosok adnak elő. Elindulnak tehát a kócos Tom Cruise-utánzattal (nem vicc, a fickó ebből él, szerepei nagy részében valóban őt alakítja különböző sorozatokban...), hogy felfedezzék azt, amelyről semmi feljegyzés és beszámoló nem maradt (akkor honnan is tudják?). Persze ilyen paradoxon még jó néhány előfordul, pl: "Ő Tara. A névtelen istennő." Most akkor hogy is van ez? Az agyoniskolázott csapat felfedezi a barlangot, amelyben rendkívül bonyolult zárszerkezet védi a sírkamrát: be kell dugni az ujjaidat a lyukakba, amely a skarabeusz-dombormű hátán leledzik. Hát, nem csoda, hogy senki nem tudott még oda behatolni. Ámde kísérőiket hosszas és unalmas lövöldözés után kinyírják a líbiai határőrök, így bemenekülnek oda, nehogy elkapják őket. Na itt jött volna a szex-fordulat, egy férfi és öt lotyó, de nem, helyette unalmas perceket élhetünk át. Őszintén szólva az egész 80 percben azt élhetünk át. Az első halálesetet csak elbeszélésből ismerhetjük meg (!), mert így biztos olcsóbb volt a kőomlást "ábrázolni". De mindez érdektelen, hiszen nagy-nagy felfedezést tesznek. Így fő-régészünk csak az általa meglelt szarkofágra fordíthatja figyelmét, miközben a hülye picsák csak bolyonganak össze-vissza, mert így jobb. Kiderül ám, hogy Maggie apja fel akarja támasztani a gonoszt, ezért nagyrészt, de komolyan mondom, a film 90%-ában, amikor őt láthatjuk éppen gonosz rituálékat űz, suttogva, és van, amikor ezt perceken át figyelhetjük, heves érdektelenség közepette. Elsuttogott szavai közt felfedeztem a "fradi" és a "banana" szavakat is, de annyit motyorászik, hogy kötélidegek kellenek ahhoz, hogy ne kapcsoljuk ki az egész számítógépet, nehogy az unalom-vírusa teljesen megfertőzze. Hiszen a lelkünkkel már ezt tette. Néha egy-egy hallucinációban ugyan feltűnik a múmia, és unalmas haláleseteket okoz, de ez sem akadályozhatja meg a végre nagy nehezen kijutott társaságot, hogy ne induljanak vissza a professzor megkeresésére egyetlen zseblámpával. AZ meg közben még mindig gonosz praktikákat űz, motyog, és vért önt a homokra, aztán homokot a homokra, majd a véres homokra vért. Jól el van, miközben mi az öklünket rágjuk izgatottan, és többször megnézzük, meddig tart még ez a kínlódás? Ennél még a Canesten-reklám is fordulatosabb. Maggie megleli apját, és gonosz fordulat következik be, ó, de rettentő, hiszen már az első 5 percben elveszítettük érdeklődésünket az egész irányába.

Ez egy borzalom. Patrick McManus rendező gondoskodik arról, nehogy egyetlen másodpercnyi feszültségben legyen részünk. Nem hiszem, hogy lett volna forgatókönyv, tulajdonképpen érdekes módon az imdb-n sincs ilyen feltüntetve. Ezt csak úgy kiszarta valaki, leforgatták, és a szar végterméke továbbra is csak szar marad ám. Hogy nem fullad unalomba, hát azt annak köszönhetjük, hogy felettébb idegesítő az egész. A fentebb említett Maggie (Lauren Bronleewe) viszi a pálmát, akinek minden gesztusára, mozzanatára vérnyomásemelkedés volt a reakcióm. Ezt a nevet jegyezzétek meg jól, Kedves Olvasók: soha semmit ne nézzetek meg, amiben ez a nő ott van. RIPACS. Így. Nagy betűkkel. Valahol azt hallhatta, hogy olyan beleéléssel kell "szerepelni", hogy egyetlen perc se vesszen kárba, így ahányszor meglátjuk a fejét, azonnal ökölbe szorul a kezünk a hipertúljátszott viselkedésétől. A szemét forgatja beszéd közben, grimaszol, mint valami kretén pantomimes, akit túlfizettek. Úgy játssza a naivát, ahogyan még a némafilmekben sem tudta senki. Mindenesetre érzelmeket vált ki az emberből, tehát a célját elérte, bár nem hinném, hogy az volt a célja, hogy a képernyő közepébe hajítsa az ember a lábbelijét, de én igen közel álltam ehhez. A történet egy nulla, a színjátszás egy nulla, és ezen sokat nem dob, hogy még értelmetlen és borzasztóan unalmas és illogikus. A többi szerep is elhanyagolható, hulladék-kategória, szintén kimerülnek a szemforgatásban, olyanok, mint az orgazmust szexfilmekben túljátszó lotyók, csak éppen fasz nélkül. Megemlíteném még a napsütötte, zseblámpa nélkül is szép világos "katakombát", amelynek soha nem mutatják a plafonját, vajh' honnan is érkezik ez a szinte neonfényes áradat... Ritkán használom ezt a szót, de "lapos", méghozzá olyannyira, hogy kacsázni lehetne vele ebben a hőségben a Duna-parton. Jobban is jártam volna eme tevékenységgel, hiszen több érzést keltene bennem, mint a "The Mummy Resurrected". Na jó, azért dühöt és unalmat persze nem. A gyártó cég, a "Still Night Monster Movies" valószínűleg arra szeretett volna biztatni ezzel a fossal, hogy menj kirándulni, strandra, olvass, foglalkozz a saját életeddel, csak ne nézz filmeket. Ezt a szerepet sikeresen betöltötte. Néhányan dicsérik a speciális effekteket, de valószínűleg azon kényszer okozza, hogy azért valami pozitívat is mondhassanak. Én nem erőlködöm ezzel, mert hát manapság még egy TV-filmben is több a trükk. Ez itten kérem nem horror, valakik megfogták a múmia géztekercseit ott fenék-tájékon, letekerték, és megerőszakolták. Na erről ennyit kerüljétek, ha lehet. 10/1. Inkább a "Sharknado 3.".   

Terminátor: Genesis - Terminator Genisys (2015)

Üdvözöljük SemiAuto vendégbloggerünket, aki igazi szakértő a "Terminator" témában. Bár jómagam is mindent megnéztem (na jó, a sorozat nem érdekelt) és a könyveket is olvastam jópárat, (a magyar írók által írottakat is), én ugyi a horror-ban vagyok a szakértő. Mivel a kollégával együtt tekintettük meg ezt a filmet, így natürlich írok én is néhány keresetlen szót hozzáfűzésként... Köszönjük a figyelmüket kedves olvasók.

SemiAuto:

Szeretem, mikor olyan emberkék mondanak véleményt egy nagy múltú (vagy bármilyen) filmről, akik nem ismerik azt. Bár a mai trendekbe teljesen jól beleillik ismeretlenül is fikázni valamit, azért mégis szívesen látnám egy Terminátor célszemély-listáján az ilyen 20 éves kis nyikhajokat, akiknek lövésük sincs, miről szól a Terminátor, de azért bőszen osszák az észt, máskor meg a teljesen nyilvánvaló dolgokat nem értik. Vagy ez csak bizonyos fokú műveltség és intelligencia kérdése? Mindenesetre élőben és írásban is találkozni bőven olyan létformával, akiről lerí, hogy tudatlan barom, de vérprofi szakértőnek vallja magát és hülyeségét nem átallja megosztani jobb (vagy épp rosszabb) sorsra érdemes embertársaival. Részben ennek is köszönhető, hogy úgy éreztem, születnie kell egy olyan kritikának is, amit egy hozzáértőnek mondható személy követ el. Ímhol hát a szösszenet, szolgáljon ez okulásul.
A Terminátor-filmek mindig is többnek akartak látszani szimpla akció filmnél, ez többé-kevésbé sikerült is. Az időparadoxon jelentős motívumként történő felhasználása időnként a legnevesebb sci-fi írókhoz is méltó lenne. (Na itt kap szerepet az a bizonyos műveltség és intelligencia. Sajnos az "átlag mozinézők" már itt is leakadnak, aztán jön is a fikázás.) Az első 2 részben tökéletesen sikerült is beépíteni a sztoriba, de aztán valahogy félre siklott a dolog. A vérszegény Gépek lázadása és a teljesen bárgyú Megváltás után kérdésessé vált a széria további létjogosultsága. Történt ugyan egy közepesen gyengén teljesítő sorozat, de az a filmek szempontjából nem releváns. Itt volt hát az ideje, hogy eldőljön: van még jövője a Terminátornak, vagy végleg a roncstelepen a helye? John Connor (Jason Clarke), az emberi ellenállás vezetője visszaküldi 1984-be Kyle Reese őrmestert (Jai Courtney), hogy védje meg Sarah Connort (Emilia Clarke) és oltalmazza a jövőt, ám az események váratlan fordulata töredezett idővonalat hoz létre. Reese őrmester a múlt ismeretlen változatában találja magát....Az alkotók (igen helyesen) teljesen figyelmen kívül hagyták a 3. és 4. részt és az első 2 részre alapoztak. Sokan felrótták hibának, hogy rengeteg jelenetet átmentettek, de ez így van jól. A sokszor látott, kissé talán túlzottan is spoileres bemutató ellenére is szívdobogást kap az ember, mikor a jól ismert "Add ide a ruhádat"-jelenet kellős közepén feltűnik az öreg Arnie és megkezdődik a robot párbaj, Reese pedig visszaérkezésekor egyből összefut a T-1000-essel. A film tobzódik a látványos akció jelenetekben és az elgondolkodtató csavarokban. A kevés "üresjáratot" is maximálisan kihasználták, remekül megalapozzák a következő akciót. Az elején talán kissé szájbarágósan adták elő a sztorit, de be kellett látnom, hogy szükség volt rá az olyan nézők miatt, akik (szégyenszemre) úgy ültek be a filmre, hogy nem ismerték az előzményeket. Rengeteg az olyan párbeszéd és jelenet, amik az eredeti filmek ismeretében egyenesen zseniálisak. A poénok és a Svarci korára tett megjegyzések teljesen jól illeszkednek a filmbe, sehol nem hatnak erőltetettnek. Ez a film csak felerészben akció. A másik felében viszont kőkemény tudományos fantasztikus film, és nem csak amiatt, mert robotok, meg lézerfegyverek. Tudom, hogy sokadszorra hozom fel az alul művelt hülye gyerekeket, de sok olyan fordulat és utalás volt, amit bizonyos szellemi szint alatt csak részben -vagy egyáltalán nem- ért meg az ember. (Hálás köszönetem az alkotóknak, hogy nem vitték le a színvonalat az "átlag amerikai mozinézők" szintjére.) Ezek azok az apró nüanszok, amik a sava-borsát adják a történetnek (mint Ripley az Alien-nek) és mélységesen sajnálom azokat, akik saját műveltségi és szellemi hiányosságaiknak köszönhetően képtelenek felfogni, mennyire profin csűrték-csavarták a történetet az írók. A sztori végig logikus volt, szinte minden felmerült kérdésre választ adtak de érthetően és egyáltalán nem erőltetetten. Az utóbbi időben elterjedt és egyre növekvő telefon-internet-facebook- őrültséget is remekül kiaknázta. Akárcsak az első két rész, ez is elülteti az emberben azt a kényelmetlen érzést, hogy rohadtul közel vagyunk ahhoz, hogy tényleg megtörténjen egy ilyen. Sokan vernyákoltak az üldözéses (különösen a helikopteres) jelenetek miatt. De mégis mit vártak egy Terminátor filmtől? Üljenek egy kanapén és egy kávé mellett beszélgessenek az élet nagy dolgairól?
Mindent összegezve az update sikeres (és szükséges) volt. A Terminátor méltó lett régi nagy híréhez. Akár csak a Star Trek esetében, itt is adott a lehetőség, hogy bármilyen irányban folytassák a történetet. A 3D remekül ráerősít a látványra, időnként szinte a képünkbe robbannak a dolgok. Ugyan teljesen élvezhető lenne a "sima" verzió is, de azért rádobott egy lapáttal az élményre, mikor több jelenetnél is szinte már rászólt volna az ember az előtte ülőre, hogy ugyan másszon már ki a képből, aztán meglepődve vette észre, hogy az bizony egy filmbeli szereplő. Mindenki döntse el, hogy megéri-e neki az a plusz 200 forint meg egy 3d-s kukker, de veszíteni biztosan nem veszít semmit. Mindenesetre már készen áll a helye a polcon az Ítélet napja mellett.
Bravó! Így kell Terminátor filmet csinálni! 10/10

Ezúton is üzenném üzenném minden fanyalgónak: Nézzétek inkább a Barátok közt-öt, az való nektek, nem film.

Csabex kiegészítése:

Mélységesen egyetértek a kolléga kritikájával. Az "origo" hírportál töketlen, okoskodó és kretén irománya, amely már a címével is csak figyelemfelkeltést és kattintásszámot akart produkálni, (Egyszerűen borzasztó az új Terminátor) kurvára nem tudok mit kezdeni, szerencsére volt jó pár hozzászóló, aki mondjuk elküldte az a barmot a francba, aki összerittyentette a cikkecskéjét. Gondolom a "Saul fia" X-milliomodik szar holokauszt filmecske az a szívük csücske.
Tehát, részemről, ahogyan szavaimból leszűrhető volt, ez a film nagyszerű. Méltó folytatása az első két résznek, a többi számomra nem létezik. A harmadikat tönkre baszta John Connor, aki nyafogó kis buzi volt, és nem igazán láttam alkalmasnak arra, hogy a világ vezető ellenállója legyen. A negyedik rész pedig egy nagyobb költségvetésű SyFy Channeles mozinak tűnt. Christian Bale bármennyire jó filmekben játszik, olyan, mintha egy kívülálló volna, sem mimikája, sem színészi tehetség nem süt belőle. Sajnálom ezt, de aki látta a "Dark Knight"-ot, az elmondhatja: Heath Ledger Joker-e lemosta őt bőven a pályáról. Hát részemről ez van.
Na de térjünk vissza az 5. részre, ami számomra csak a harmadik. A történet, ahogyan SemiAuto irta csak két mondatban írható le. Mert amúgy spoilerveszély állna fent. Ezt meg kell nézni, látni kell, és hosszú évek óta végre 2 órára ki tudott teljesen kapcsolni. Valahol mélyen feltámasztotta bennem a mozi iránti lelkesedést, amely a manapság torrenten letöltött filmek világában kissé megcsappant. Lelkesedést váltott ki belőlem, és sok millió emberből. Az első rész bár csak kis sci-fi akciómúvinak készült, mégis óriási kasszasiker lett, a második pedig még magasabbra tette a lécet. És ez pedig újra nagyot ütött. A nem egyetlen csavarral megáldott Genezisben pár percnyi üresjárat van csak, (amely azért szükséges a szereplők motivációinak feltárására)  a többi látványos akcióorgia. Persze nekem, aki nem néz olyan baszott blockbuster-eket, mint  Godzilla ezredik remake, vagy Transformers 25. - féle bugyuta szarokat, nekem mindenképpen odabaszott. És ott volt az emberben az a remek '80-as évek fíling, mert poénokkal is meg volt tűzdelve alaposan. A mozi közönsége is röhögéssel jutalmazta ezeket. No persze az nem mérce, hiszen van, aki a Kung-Fu pandán is tud vihorászni. De aki elég idős hozzá, az jól emlékszik, az akkoriban készült alkotásoknak pont ez is erősségük volt, emészthetővé tette a valójában gyilkolászásról szóló műveket. És basszam, hát ki az, aki nem örömmel nézi meg, ahogyan Schwarzenegger újra ereje teljében mutatkozik, igaz, csak CG segítségével, de akkor is.  Tekintsünk el attól, hogy kedvenc kiborgunk emberibb lett, mint valaha, ha már az emberek között élt a '70-es évektől. A történetet alaposan felrázták, és megbonyolították, igazi sci-fi módjára, úgyhogy erre nem lehet panasz. Persze, ha kicsit törni kell a fejünket, az néha egyeseknek fájdalmas dolog. Elvarázsolt tökéletesen, és áhítattal néztem. Bár a Kyle Reese-t néha kissé idegesítő figurának éreztem (nem beszélve a szinkronhangjáról, amely állandóan érezhetően mélyített hangon próbált szövegelni, vagy Sarah Connor kislányos 

orgánumáról...) ez nem tudta elnyomni a lelkesedést az élményben. A sztori pedig meglepetésekben bőséges volt, a rendező és a forgatókönyv-író megfogta a kezünket, és bevezetett minket a "sűrűbe" alaposan. Mélyen kimeríti a sci-fi fogalmát, persze nem Lem-i értelemben elgondolkodtató, hanem amolyan történeti-akció-és látványorgia, amit régen láttam. Méltó elődeihez, az index.hu lelkes, bár azért kissé savanyú-édes kritikáival ellentétben jóval többet hozott az első 2 rész látványánál. 3 D-ben aztán különösképp, volt amikor majdnem a fejem elé kaptam a kezem néhány robbanásnál. Ez nem intelligensnek beállított "robertludlum" film, hanem egy kissé lenézettebb műfaj, főleg azoknak az ifjaknak üzenem, akik jóval az első rész után születtek, de mégis úgy gondolják, hogy a frankót ők mondják majd meg. Akik elélveznek egy ócska látványfilmtől. Ebben több van. Ez egy legenda, amely föltámadt. Régen láttam ilyen jó akciófilmet. És a sok kikacsintás azoknak, akik hűen követték a sorozatot, hát nagyon felpumpálták a történetet. Javaslom hát megtekintésre. És moziban, garantáltan kikapcsolódsz.  10/10.
UI.: És nem attól vagy jó újságíró és nem attól tűnsz majd szakértőnek, ha mindent fikázol.
Ide illene írnom, hogy "I"ll Be Back", vagy "Hasta La Vista Bébi", de nem teszem. :)

Altar (2014)

Kedves Olvasóink!
Van egy nagyszerű és egyedi forgatókönyv-ötletem, amelyet szeretnék megvalósítani. Nem félek megosztani Veletek, mert bízom bennetek, hogy nem plagizáljátok, meg amúgy is csak címszavakban írom le, nem kibontva az egész fantasztikus ideámat. Tehát: Adott egy család: Apu, Anyu, Kisfiú, Tini Lány. Éppen költöznek egy elhagyatott házba, amely kissé baljós. Hamarosan a gyermekeket zaklatni kezdi valami kísérteties, legtöbbször egy nő szelleme. A szülők nem hisznek nekik, míg végül az Anya kis nyomozásba kezd a ház történetével kapcsolatban, és kiderül: borzasztó dolgok történtek ott a múltban. Erre hívnak egy médiumot a szkeptikus apuka tiltakozása ellenére, majd az némi baljós intés után lelép. Itt a házban való maradásra általában az anyagiakra való hivatkozás (utolsó esélyünk... stb...) a fő ok. Vagy, netán Apuka megszállott kezd lenni, és maradni akar. Aztán jön a befejezés, de azt nem mondom el, mert erre kb három verzió van a fejemben, és maradjon titok.
Mit szóltok hozzá? Ugye nagyon egyedire sikeredett? Ugye ilyen filmet még sosem látott sokat tapasztalt horror-látta szemeitek? (Van még egy rendhagyó projektem, ami arról szólna, hogy kézi kamerás filmesek meglátogatnak egy rég elhagyott diliházat, netán kórházat, kísértet után kutatva...) Olyan megunhatatlan ez a recept, hogy már a '80-as évek óta használják. Örök klasszikus, mint Anyukám paprikás krumplija, amit a pénztelenség okán minden héten főzött nekünk ifjú és zsenge koromban. Hozzátenném, hogy én extravaganciámat azzal fejeztem ki akkoriban, hogy inkább zsíros kenyeret ettem helyette. És most is így vagyok a filmek terén. Unom a kísérteteket, a fehérbe öltözött szellemnőket, nem érdekel, hogy mit akarnak, nem ijesztőek, a könyökömön távozik már, hogy ezek a kurva idegesítő klisék az egész műfajt folytonosan "kísértik". Ó, milyen baszott izgatottá tesz, hogy most majd ki kell találni, mit akar ez a túlvilágról mosatlan halotti lepelben visszamászott egyed, vajon a csontjait akarja megkerestetni velünk, végső nyughelyet keres, netán egy kis ingyenes nyomozásra akar minket rávenni, nyomozzuk ki, ki ölte meg, miközben lófaszt sem érdekel minket, netán vissza akar térni, ezért egy alkalmas testet keres magának... Vagy csak unatkozik odaát, és azzal szeretne riogatni, hogy amikor a szereplő nem látja, akkor a háta mögött eloson, amelynek lássuk be semmiféle félelmetes tartalma nincs, hiszen a szereplő úgy sem látja. Hányszor lehet még ugyanazt a szart eladni?

Persze lehet ezt jól is csinálni, nem mondom, hogy nincs kiemelkedő film ebben az előregyártott panelben.  Csak ott tartunk, hogy lassan több mint 30 éve ugyanazt a megunt göncöket akarják ránk húzni. Boncolt alanyunk most Angliából került elő, Nick Willing (TV-sorozatok, Félelmetes folyó, Álomdoktor... No nem a King-féle...) tollából, és rendezéséből. Mondjuk érezhető, hogy nem Amerikából érkezett: komolyabb, komorabb és hitelesebb a képi világ. Színészeink pedig igazi sokat próbált tehetségek, nem huszadrangú "ifjú felfedezettek". Ez is látható, és sokat segít abban, hogy a kissé sokszor megrágott sztorit újra lenyeljük. De azért akkor is leírom, mert a fent említett szabályokon néha túllép a történet.

Meg Hamilton korunk leánya, a feministák álma: a családfenntartó, vízvezetékszerelő, házfelújító, míg férje mellette csak művészkedik afféle kitartottként szobrászkodik, persze vajmi kevés sikerrel. Mivel főhősnőnk elvállalja egy hatalmas kúria felújítását, ezért máris Yorkshire kietlen vidékein ácsorogva nézhetik a kissé hátborzongató elhagyatott épületet, és a restaurálás idejére beköltöznek oda. Természetesen természetfeletti (bocs a hülye szójátékért...) események kezdik az idegeket kissé feszegetni. Egy fényképen mintha kísértet lenne, majd leányuknak megjelenik egy (ta-daaamm, meglepetés...) fehér ruhás nő kísértete, sőt, befekszik mellé az ágyba, na innentől lehetett volna izgalmas a dolog, de sajnos nem az történik, amit minden normális férfiember szeretne látni... Hozzátenném, abban a házban csakis pajszer és nagykalapács a kilincs, annyiszor záródnak be az ajtók, ami kissé fárasztó... Az amúgy is kissé távolodó viszony férj és feleség között még nagyobb lesz, miután felfedeznek egy a tervrajzokon nem szereplő szobát, ahol is Alec megvágott ujjából vér csöppen a padlóra, majd az azonnal be is szivárog oda. (Kap egy korsó borsót, akinek eszébe jut, melyik nagyszerű moziban láthattuk ugyanezt a jelenetet...) A férfi hirtelen ihletet kap, és megszállottan elkezd dolgozni, ám a készülő szobor anyagába, amely a kísértő nőt ábrázolja,  folyamatosan vérét keveri. Felesége kénytelen helyi segítséget alkalmazni a munkára,. de azok hamarosan le is lépnek, babona okán. Lassan kezd kibontakozni a múlt is, hála az Internetnek, és lányuk által hívott spiritisztának a segítségével. Meglepő: a réges-régen ott élő festő, aki alkimista volt, megölte szeretett feleségét, aztán ő is meghótt. A szellemek meg csak kísértenek, Apuci már totál bedilizik, Anyuci már menekülne. És végkifejlet.

  Vedd a "Ragyogást", a "Poltergeist-et", csapd mellé a kliséket, és kavard össze. Majdnem kész vagyunk. Ám, azt el kell ismernem: került ám mindezekhez némi fűszer is, ami ízessé teszi ezt az egészet. Kezdve a tapasztalt színészeket, akik elszántan úgy játszanak, mintha egy komoly színházi darabban lennének. Olivia Williams, Matthew Modine, Antonia Clarke mind-mind kiemelt teljesítményt nyújtanak, amin nem is kell csodálkozni, lévén igen sok tapasztalatuk a mozi terén. A rendezés tökéletes, nagyon erősen sikeredik a sötét és baljós hangulatot intenzívvé tenni, ahogyan az operatőri munka is perfektül együtt dolgozik ennek megteremtésén. Szintén tetszetős, ahogyan a sztori kissé kivirágzottabb és bordázottabb, mint egy kliséhalmaz, az alaptörténet szerencsére túllép az egyszerű hollywood-i szimpla gyilkosság utáni kísértésnél, inkább az ősi Európa sötét korszakából előbúvó rémségekkel kísérletezik. És az ijesztgetések is hatásosak, lásd az eleve elég félelmetesre megalkotott környezetet és súlyos atmoszférát. A befejezés is csinoska, bár párszor már ezt is láttuk, a speciális effektek is kellemesek.  Ezek voltak a pozitívumok, nem mondhatni, hogy egyértelműen lehúzom ezt a filmet. A bajom az, amit fentebb említettem. Mert, ha jobban megnézzük, akkor bizony az a csupasz karácsonyfa  áll előttünk, amit a legfelső sorokban leírtam. És ez kevés, bármennyi szép csüngőt és díszt akasztunk rá, ha nincs tűlevél. Néhány jelenet is kissé el van húzva, főként a vége felé, ahol éppen az események felgyorsulására vár az ember. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, főleg annak, aki nem látott még horrort. De még nekünk is azért, akik régóta a műfaj berkeiben kóborlunk. A kísértetes témában azért kiemelkedő éppen az említett jó tulajdonságai okán, ezért kap egy 10/6,5-öt.

Honeymoon (2014)

Hát, kérem szépen. Eme film az imdb-n a szimpla "horror" kategóriában leledzik. Bizonyos részt nem értem, mi okból. Én a magam részéről a "dráma", netán a kissé bonyolult "sci-fi - horror - dráma" meghatározást akasztanám rá. És ezt nem negatívumként említem, higgyétek el, néha jól esik valami másfélét is ízlelni a rémfilmek egyszerű darabolásain kívül - noha azért alaposan meg van fűszerezve némi borzongással is az említett alkotás. Ami rögvest beugrott, az a többször is ri és ri és rimékelt "Testrablók", de gondosan elmélyített, kissé romantikusan szívfacsaró köpenybe burkolva. Mellőzi a nagy társadalmi mondanivalókat, nem utal különösebben a nagy közösségeket alaposan megváltoztató embertelenné válásra, bár természetesen benne foglaltatik, inkább marad egy kis közösség, a családnak is alig nevezhető kezdemény - és ezáltal átélhetőbbé tett - tragédiája. Az emberi testbe bújt földönkívüliek szörnyű hordája megélhető közelségbe kerül, nem lángszóróval és egyéb fegyverekkel irtható idegenek személytelen csőcseléke, hanem egyenesen a szeretett lény lassú elvesztésén keresztül vezet bele abba az aspektusba, amikor kevés az a "nyírd ki a rohadékot" - fíling, inkább némileg átélve tehetetlenséggel és a "nem tudom, mit is tennék" érzéssel gazdagodunk. És míg a zombifertőzött családtag, netán barát lelövése már nem okozna nekünk annyira gondot, mint az, hogy egy olyan szeretett lény van mellettünk, aki nem veszítette teljesen identitását, emberi személyiségét, és a szeretetét. A forgatókönyvet az elsőfilmes Phil Graziadei - jel együtt a rendezésért is felelős ifjú hölgy, Leigh Janiak jegyzi, akinek eme debütálása igencsak erőteljesre sikeredett. mind a téma, mind kidolgozottsága terén. Az ember azt érzi, csakis egy nő tud ennyire mélyére nyúlni egy férfi - nő kapcsolatnak, éreztetni apró rezdülésekkel a kicsiny változásokat, amelyek egyre inkább válságba taszítják, és értetlenséggel kezdik el fojtogatni a férfit. Egyféle elhidegülésnek lehetünk szemtanúi, ha már megpróbálom a filozófiai mondanivalót előásni, és hát úgy látszik a gyengébb nem képviselői igencsak jól értenek ennek ábrázolásához. Hogy az a 87 perc mégis fenn tudja tartani figyelmünket, miközben csak valójában két szereplőt figyelhetünk meg, az sokatmondó. Rose Leslie és Harry Treadaway a főszerepekben remekül tudnak bevezetni kis világukba, amely szép lassan összeomlik. Ugyan, kivel ne fordult volna elő, hogy kedvesére egy-egy válságos, kiábrándult pillanatában hirtelen kívülálló szemével nézve felteszi magának a kérdést: - Ki ez a vadidegen? Mit keresek én emellett az ember mellett? Nos, ez itt valóban idegenséget jelent, nem csak egyszerű szófordulat.

 

Bea és Paul ahelyett, hogy nászútra a Balcsihoz ruccannának le egy hétre, netán valami Wellness-hétvégére Abádszalókra, inkább úgy döntenek, Bea asszony gyermekkorának helyszínén, egy világtól távol eső tavacska melletti házikóban töltik szerelmük egyesülésének ünnepét (de szép volt tőlem, remekelek, bazmeg!). A kissé unalmasnak látszó hosszadalmas felvezető kettőjük kapcsolatáról utólagosan bebizonyosodik: nekünk, nézőknek is meg kellett ismernünk kettőjüket, szerelmüket, ez egyfajta kihagyhatatlan alap, hogy később mindent rá tudjanak építeni. Igazán bravúrosan sikerült. Na de jöjjenek a sötétebb események, amiket egy idő után az ember már szorongva szeretne elkerülni, hiszen hőseinket megismervén már nem kívánunk semmi rosszat nekik. Ellentétben a "fiatalok bulizni mennek" horror-sablonnal, ahol egyenesen imát mormolsz, hogy mihamarabb kínhalál által pusztuljanak el a szereplők. Szóval Paul-ék igen konszolidált páros, megnézhetjük, ahogyan pancsikolnak, évődnek, és egy étterem-keresés ürügyén megismerhetjük Bea ifjúkori szerelmét is, Will-t. Paul némi idegenkedéssel fogadja ezt az örömhírt, nem beszélve arról, amikor éjszaka egyedül ébred, kedves párja eltűnt, mint kámfor a ködben. Később az erdő közepén leli meg őt teljes transzban. Innentől kezd változni lassan és finom manőverekkel az egész szépreményű szerelem. Bea nem emlékszik semmire állítólag, Paul pedig az egyre furcsábbá váló viselkedés okán megcsalásra gyanakszik, főként, mikor friss felesége tépett hálóingét megtalálja az erdőben. Mi mást is hihetne, hiszen azért elég egyértelműen megváltozó párja ügyében az ember semmiképpen nem az ufonautákra gyanakszik. A nő combján sebek és véraláfutások vannak, néha homlokegyenest a megismert kedves ellenében viselkedik, és tükör előtt próbálgatja, hogyan is hazudjon fejfájást Paul-nak, amennyiben az egy pásztorórát szeretne kivitelezni. Az ifjú férjet kétségek mardossák, szenved, fel nem foghatja eleddig hűséges szerelmének egyre hazugabb viselkedését, megváltozott tulajdonságait. És Bea nem sokat segít ebben, egyfolytában tagad, tagad és tagad, bár ez a nőknél nem olyan feltűnő és kivételes esemény. Mígnem már ott tartunk, hogy kis füzetecskéjébe ilyeneket irkál: "A nevem Bea" "A férjem neve Paul". Mintha memorizálnia kellene. Hamarosan a pár férfitagjánál elszakad a cérna, főként miután Will-t felkeresvén csak annak különös magatartású nőjét leli, aki közli vele: jobb lenne, ha távol tartaná magát "tőlük", mert bántani fogják". Aztán felfedezi Will véres sapkáját. A tanácstalan és kétségbeesett férj nem bírja tovább, és feleségét kikötözi, hogy válaszokat kapjon, mi is történik? Aztán párja testét kutatva Bea vaginájából egy iszonyatos és gusztustalan lényt húz ki. De a szerelem nem hal meg soha: csak egy nagyon félreértett dolog viszi a pokolra befejezésként.

Nem tudom, hogyan hangzik ez a történet leírva, mindenképpen finomhangolt és érzelmekre ható független filmecske ez, mindössze 1 000 000 dollárból készülve. Szépen bevezet minket a sűrűbe, a karaktereket alapos megrajzolás után kezdi el válsághelyzetbe vonni. A kapcsolatok érzelmi skáláján jó érzékkel játszik, a kétkedés, a féltékenység, az eltávolodás, a visszafogadás, a sértődés, a tehetetlenség, amikor elengednéd, de nem tudod. Igen szemléletes, ezenközben persze igen baljós, és feszítő talány a néző számára, vajon mi is történik, és Paul-lal együtt fedezzük fel mi is a sokkoló igazságot. A színészek perfektek, a játékuk tökéletes, a zene pedig szintén nagyon eltalált, kellően nyomasztó, megadja az alapot. Nos tulajdonképpen mégis azért beleraknám a fentebb kissé kivont "horror" fogalmat is a meghatározásába, mert igen sötét és a történet drámaian elborzasztó. Nincs zavaros vágás, a képek szépek, az idilli pillanatok kellően kontrasztban állnak a rohamosan közelgő katasztrófa előjeleinek felfestésével. Sokan panaszkodnak internet szerte a befejezésre, nekem semmi bajom sincs vele, igencsak meglepő, és elgondolkodtató. Minden bizonnyal lehetett volna kényelmesebb is, csak éppen elveszítette volna az egész a komplexitását, a jól felépített és meglepő történet nem csorbította el az élét ezáltal. Szép kamaradráma, két ember szerelme és annak lefelé ívelése, de nem a megszokott módon, tulajdonképpen a horror eszközeivel ábrázolja az elhidegülést, a kapcsolatok egyik legszomorúbb befejezését. Nekem mindenképpen tetszett, és lehet, hogy jót tett neki a női kéz, mert igen erősen tudja éreztetni a szív és az érzelmek irányából a kihűlő, és egyre fagyosabb légkört. És persze a rémfilmek rajongóinak is jut feszültség, elborzasztó képsorok, megkoronázva az alaposan felépített karakterekkel. Én részemről megadom a 10/10-et, minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Egy olyan mozi, ami még jó ideig foglalkoztatja az embert, magába foglalva a titkot: nem csak spriccelő vér és kiomlott belek jelentik a horrort.