Contracted (2013)

Bár a fanyalgók, a sznobok, az önmagukat kritikussá kinevezők, és hivatásos kritikusok fanyalognának, én azonban kijelentem, hogy teljes mellszélességgel egyetértek Stephen King-gel: A legerkölcsösebb, legkonzervatívabb moziműfaj a horror. Bár durván, és ugyan tabukat döntögetve, de alapjaiban szinte biblikus módon oszt igazságot. Amolyan Ószövetségi stílusban. Hiszen eme zsánerben aki drogozik, az bizony megbüntettetik. A házasságtörők ráfáznak. A gonosz elnyeri büntetését. És nem beszélve a paráználkodókról. És ezzel az utolsó mondattal rá is kanyarodhatunk az éppen boncolásra váró filmünkre, amely itt fekszik előttünk előkészítve, és szikére várva.
 Samantha kissé zavart lány. Régebben a kábítószerrel voltak problémái, manapság immáron leszbikusként éldegéli világát. Nikkibe szerelmes, akiről az első pár percből levághatjuk, hogy egy rideg picsa, aki a szerencsétlen leányzót használgatta egy ideig, aztán már csak nyűgnek tekinti. A nyitó képsorok azonnal elborzaszthatják a finom lelkületű nézőket, nem látunk sokat, csak egy pár női lábat, amelyen lábcédula fityeg, és ritmikusan mozog. Éppen egy hullaházi nekrofil aktusra következtethetünk ebből a pár pillanatból, méghozzá helyesen. Szerencsére a készítők nem konkretizálják a dolgot, éppen eleget bíznak a mocskos fantáziánkra, és jó is így, hiszen amit nem látunk, azt még borzasztóbbá teszi a képzeletünk, és eme momentum a "Contracted"-ben csak egy egyszerű kis magyarázat, mi és miért fog történni a későbbiekben. És következik Samantha, akit Nikki kidobott, az anyjához költözött haza, majd vigaszképpen házibuliba indul, ahol aztán kegyetlen módon lerészegedik, és (ímhol a paráznaság és a megcsalás, az erkölcsi tanúság) összeismerkedik egy B.J. nevezetű fickóval, majd a következő percben már egy autó hátsó ülésén fekszik, ahol éppen az "úriember" szexualizálja őt. Az éles elméjű, és kevésbé éles elméjű nézőknek is egyértelmű: B.J. az, aki nemrég még egy női holttestet tett magáévá. Főhősnőnk ramatyul ébred, borzalmasan érzi magát, mindezt azonban betudja a másnaposságnak. Homályos emlékeiben felmerül az aktus, és szégyelli is rendesen... Másnap megérkezik a menstruációja, (hogy időben-e, azt nem tudhatjuk, mindenesetre vérzik rendesen...), és lágyéktáján furcsa kiütések jelentkeznek. Munkája közben különös hangokat hall. Meglátogatja háziorvosát, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy nagyon lassú a szívverése, majd influenzát állapít meg nála. Később a szeme alaposan bevérzik, furcsa váladék folyik vaginájából, és szemtanúi lehetünk, ahogyan a wc-ről felállva egy kis fehér féreg hullik ki belőle. (Haha, a fehér féreg búvóhelye - Bram Stoker) Később vért hány és vizel, haja csomókban hullik, anyja pedig arra kezd gyanakodni, hogy visszatért régi hobbijához, a kábítószerhez. A körme is elkezd leesni, a fogai fájdalom nélkül kiesnek. Egyre borzasztóbb állapotba kerül, miközben szerelme eltaszítja, anyja nyaggatja, és a munkahelyét is kezdi elveszíteni. Csak Riley marad mellette, aki régóta reménytelenül szerelmes belé - ő kivételesen férfi. Orvosa semmi biztosat nem tud mondani, komolyabbat csak a vérvizsgálat után merne kijelenteni. Időközben kiderül: B.J. - t körözi a rendőrség, nem tudni miért. Samantha lába alól egyre csúszik ki a talaj, visszatér a droghoz is, hogy valahogy átvészelje ezt a borzalmas időszakot. Külseje mind jobban eltorzul, és ráadásul vigaszt keres folyamatosan a körülötte egyre hidegebbé váló világban, amelyet nem kap meg. Mintha már nem is ő irányítaná önmagát, vagy a zavarodottság, amely ott lappangott benne mindig is, a bizonytalanság egyre jobban közelítene a kitöréshez. Aztán ez meg is történik, és onnantól kezdve a horror másfajta vízeire evezünk, hogy végül egy igen ismerős alműfajban csúcsosodjék ki a történet.

Nem is mondok többet. Nem igazán tudok olyan filmet mondani, amelyet szinte fel-felszisszenve, borzadva néztem végig - ezen kívül. Ez az úgynevezett bio-horror, az organikus-horror, a body-horror, amely az átalakulás, a test torzulása, és betegségekről, az önmagunk elvesztéséről szól. Az ember egyik legalapvetőbb félelméről szól, és amely valóban realisztikusabb bármilyen démonok, földönkívüliek és egyebekről mesélő történeteknél: a betegségről, amely tönkretesz szépen lassan, mint a rák, és az AIDS. Már a kisfiam is tudja: nem félünk a kísértetektől, csak a devizahiteltől. És itt a másik rémisztő csatorna, amely ott lappang a tudatban: a halálos kóroktól. Irtózva és összeszoruló szívvel nézzük Samantha leépülését, mert bár nekrofilokkal nem párzunk, ott van a pakliban minden lehetőség a nemi betegségekre, amennyiben szabados életet élünk, vagy amennyiben a partnerünk él olyat. Ez az amitől görcsbe rándul az ember gyomra, és hatásaiban lesújtó tud lenni. Következzenek az alkotók és szereplők: a sztorit Eric Englund írta és rendezte meg, aki eleddig a horror és thriller műfajban tevékenykedett. Kiemelném tőle a "Madison County" című filmet, amely egészen élvezhető kis slasher lett, és amelynek már készülőben van a második része. Okosan mellőzi a félrevivő szálakat, B.J. arcát csak homályosan látjuk, és a maga nyerseségében undort és borzalmat keltve sikerül végigvinnie minket az előttünk lezajló eseményeken, mégis távolságtartóan, nem a képünkbe mászva. Persze elszalad néha a ló vele, de ez semmiképpen nem hátrányként jegyzem fel. Samantha szerepében a kissé csúnyácska Najarra Townsend, aki perfektül játssza a szerepét, és nagyszerűen alakul át egyre csúfabbá, és kétségbeesettebbé. Az eredmény riasztó, fájdalmas, az alapvető emberi rettegésre okosan rájátszó filmecske. Az ember mintha a "Dirty Sanchez" néha öncsonkító és brutális képsorait nézné, ugyanazt a zsigeri undort, hányingert érzi, persze sokszorosan. A mozi utolsó harmadáról egy szót sem szólok, ahogyan a történet simán átcsusszan egy másfajta rémisztésbe, majd egy újabba. A befejezés zseniális kis fogás, és átevez ismerős vizekre. A bennünk lapuló félelemre építő,  éppen ezért riasztó és taszító rémálom, amin végigmehetünk Eric Englund jóvoltából. Ami negatívum, az az, hogy nem értjük: normális ember már az első tünetek után azonnal kórházba rohan, itt pedig csak a háziorvost látogatja meg kétszer hősnőnk. Persze valamilyen szinten érthető, hiszen az ember bizonyára nehezen veszi rá magát a nemibeteg-gondozó meglátogatására, na és persze az orvosokba vetett hit, és az alapvető reménykedés (nem vagyok beteg, ez nem is olyan súlyos, majd meggyógyulok...), amely talán eltéríti Samantha-t az azonnali sürgősségi kezeléstől, ráadásul fundamentálisan kissé gyenge lelkületű. Az erkölcsi mondanivaló is érezhető az egy éjszakás kalandokról... De összegezve: ez a film nem csak gyomorilag hat, nem csak undort kelt, hanem feszült várakozással is tölt el: mi sül ki belőle? Valószínűleg nem egy párkapcsolat-építő tréning végignézni, és nem is szórakoztató történet, drámai  és torokszorító. Mindenképpen ajánlott: 10/9.

Zombie Massacre (2013)

Néha úgy érzi magát az ember, mint egy duguláselhárító, aki könyékig kénytelen a szarban kotorászni. Azt hiszem eme elővezetés mindent elmond a most boncolásra ítélt filmről.

Nem mondhatnám, hogy kezdő módjára gyanútlan voltam, amikor belepörgettem. Ám, mivel meglehetősen szűkre zárt keretek között leledzik a zombie-múvik mozgástere (mert ezt ugye horror-rajongóként is el kell ismernem), hát úgy gondoltam, talán, esetlegesen, netán kapunk egy közepes élőhalottas történetet. Lehetne most a producer neve után rögvest szörnyülködni, hogy haha, nahát, Uwe Boll, de nem teszem, mivel mint azt már többször leszögeztem, bár nem kedvelem különösebben a filmjeit, azért főbűnösnek kikiáltani ebben a zsánerben baromság. Mert láttam már rosszabbakat is, ott van mindjárt ez a Rob Zombie nevű arc, aki olyan baszott nagy művésznek tartja magát, de a filmjei egyenesen csapnivalóak, mégis más a megítélése. Sorolhatnám a neveket és filmeket, nem százával, hanem ezrével, de nem teszem. Messzire jutottunk az állítólag társadalmi mondanivalóval megtűzdelt Romero-féle zombieposzoktól, át a pörgős rohangászós élőhalottakon keresztül, át a járkáló hullás szappanoperán, és ím ide torkolltunk. Bár alapból nehéz elszakadni az "emberek kis csoportja menekül/bezárkózik a ronda büdös zombik elől" fundamentumoktól, a Zombie Massacre sem akar többet adni a nézőknek, de viszont jóval kevesebbet igen. Aki túlélte a "Zombie Apocalypse" - t, az persze tűzben edzett ember, mint jómagam, és kibír minden másfél órás kínzást, és hősiesen én is némi sebzett lélekkel ugyan, de itt vagyok, megjárva a poklot, kiemelkedtem a fájdalom gödréből, széttéptem a borzalom sötét függönyét, ésatöbbi... És elhoztam Nektek az üzenetet: Csak erős idegzetűeknek!
Kezdjünk hát bele.
Író-rendezőink Luca Boni, Marco Ristori. Olyan filmeket tudhatnak maguk mögött, mint a... Őőőő.. izé. A "Chiudi gli occhi ". Aminek még csak a tartalmát sem leltem az interneten szörfölve, na jó, legyünk őszinték, annyira vadul nem is kerestem. De ott volt az "Eaters: Rise Of The Zombie" is, amit ketten követtek el szintén, és mielőtt ezt megtudtam, még a "Zombie Massacre" nézése közben pont felemlegettem nézőtársaimnak, hogy ez a film arra hasonlít, mert abban is csak pofáztak, filozofáltak, és nem történt benne semmi a sok hülye szövegelésen kívül. És igazam lett, mint utólag megtudtam, valóban azonos alkotók keze közül került ki ez is. Tehát megírták, és megrendezték ez a kis tüneményes gyöngyszemet a mi épülésünkre. Úgy érzem, a horror műfajának nincs is olyan mostoha gyermeke, mint a zombik... A legtöbb szar és nézhetetlen mozgókép eme tárgyban született. Talán mert nem kell annyit izzadni a történeten, talán mert úgy gondolják, hogy a vér és bél tépkedésének zaja mindenféle kétkedést elhallgattat bennünk, eccerű nézőkben? Jönnek, menekülés, gyilkolászás, átalakulás, jajj, de sajnálom, Pete, nem akarnálak megölni, de zombi lettél, menekülés, lövés, tömegek, majd vége. Persze ezt is lehet ám magas szinten művelni, és élvezhető igazán izgalmas mozit készíteni belőle, csak éppen nem lehet könnyű másfél órát kitömni folyamatos akcióval, netán feszültséggel, mondanivalóval. Talán ezért is van mélyen ez a műfaj, mert egyszerűen nehéz tartalmas egyéniséget adni neki, nehéz teremteni egy szilárd gerincet, amire építhetünk, és nehéz is lesz, míg ezen alapokra építkezik mindenki. Bár ott van a mostanság igen népszerű "Z világháború", amely látványosságával, izgalmaival egészen egy órán át tudja fenntartani az izgalmakat, aztán leül az utolsó fél órára. De legalább megpróbálták. Félreértés ne essék: nekem a mai napig vannak kiemelkedő kedvenceim a zombi-apokalipszis történetek közül, csak éppen felfestem a vászonra, hogy sajnos miért is problémás egyedit, és kiemelkedőt lelni közöttük. Arra meg senki ne is számítson, hogy éppen eme moziban leli meg a nagyszerű és rendkívüli műfaj-rengetőt. Sőt. De beszéljünk szereplőinkről, akik legalább annyira jól nyomják, mint a választási MSZP-s bajai videó cigányai, akik éppen ásványvizet isznak és hupikék törpikék-dominóznak.  Külön kiemelném "Tara Cardinal" művésznőt, aki egy női Steven Seagal, és csak találgatni tudom, kinek a rokona/ribanca, kinek a farkát tisztelhetjük benne, amiért pénzt kap azért a nulláért, amit ú.n. színészi játéknak is lehetne gúnyolni? Meglepő, de már 30 filmben is szerepelt, és hármat rendezett is. Van, aki egyszerűen nem tanul, hiába is jár iskolába, és eme hölgyre bőven érthetem ezt. Persze nem lehet könnyű helyzete, hiszen magyarázza meg nekem valaki, hogy mi a francért küldenek egy szamurájharcos nőt a zombik által megszállt övezetbe, ahol leginkább fegyveresekre lenne szükség, azt meg már nem is teszem hozzá, hogy a társai is mennyire feleslegesek. Azonban maga Boll mester is felbukkan az Amerikai Elnök személyében, úgy beszél, mint egy kretén, és ráadásul hülyeségeket. Azt hiszem, nincs más hátra, rá kell térnem a történetre, bármennyire is húsba vágó.

Emlékszünk még a "Piszkos tizenkettőre"? Nos íme itt a "Piszkos négyes". Amerika kormánya bajban van, ugyanis romániai támaszpontján elszabadult valami durva vírus, amitől az emberek mindössze pillanatok alatt bezombulnak. Persze mindez  a főhősökre nem érvényes, azok még kis ideig nem teszik ezt. USA szeretné eltusolni az ügyet, és lerendezni mihamarabb a kellemetlen incidenst, ezért nem hivatalosan összeszednek néhány büntetett előéletű harcos-zsenit, hogy azokat odaküldve majd jól felrobbantják a közeli atomerőművet, és a probléma megoldva, főleg, ha balesetnek van álcázva. Ilyen egyszerű ez. Különböző motivációktól hajtott hőseink hipp-hopp máris Romániában teremnek, mind a négyen, és olyan semmitmondó faszságokról társalognak sokszor percekig, hogy komolyan veszélybe került Tarantino státusza az ilyen beszélgetések kiötlésének terén. Megismerhetjük Jack-et, a kőkemény, nagymellű katonát, aki a börtönből érkezett egyenesen, "Mad Dog"-ot, a robbanás-specialistát, Dragan-t a mesterlövészt, aki egy legalább 50 éves puskával baszakszik, és állítólag a fél világot ki tudná irtani azzal, mert olyan tehetséges, és a ninja-pinát, Shizuka-t, aki neve ellenére soha a büdös életben nem volt ázsiai. Elindul a nagyívű küldetés, és továbbra is hallgathatjuk az idióta konverzációkat, miközben "Shizuka" mp3-mat hallgat és szigorúan néz, mint azt majdnem végig teszi a filmben. Megérkezve az erőműhöz, ahol Homer Simpson bizonyára éppen ebédszünetet tart, vagy kiugrott Moe-hoz, rögvest érkeznek a zombik. Megemlíteném, hogy a sürgető idő ellenére hőseink az egész sztoriban csak sétatempóban kocsikáznak, hogy kiélvezhessük fárasztó monológjaikat. Szóval érkeznek a rohadékok, és a csöves külsejű Dragan-t rögvest meg is harapják, (jön a szokásos ölj meg barátom - rész), miközben a társai felfedezik, hogy a magukkal vitt bomba őket is elpusztította volna, ha megmozdítják, tehát halálra ítélte őket az amerikai kormány. Mindjárt bosszúra éheznek, ám ennek végrehajtása egyelőre olyan prózai problémákba ütközik, hogy ugyan baseball-ütőt, szamurájkardot, ninja-csillagot vittek magukkal, de lőszert kurvára nem, mert az nem fontos, és hát el kellene jutniuk Carter-hez, a megbízójukhoz hogy bosszuljanak, aki tudva tudván, hogy atomrobbanás lesz, mégis bátran ott lakozik nem messze Románia kies pusztaságában. Útban visszafelé betérnek egy rendőrségre, ahol egyetlen tár töltényt találnak, és egy nőt, cellában (kocsmai verekedésért), akiről kiderül, hogy a vírusért felelős professzor lánya, akit apja idejében menekülésre biztatott. Csak akkor nem értem a kocsmai verekedést, útban a repülőtérre beugrott pár felesre, vagy mi? Mindegy, magukkal viszik, miközben ellőnek az alig-töltényből legalább a fél második világháborúra valót. A következő benzinkútig kifogy a benzin, rögtön a kút előtt áll le szerencsére (haha) az autó, itt összefutnak egy párocskával, és kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy Romániában már csak amerikaiak élnek-e? Hősies önfeláldozás után következik az újabb útra kelés, történik egy nagyon érdekes kis csoda is, és végül a fő gonosz kormány megbízottjával szembekerülve talán eljön a bosszú édes pillanata. A befejező képsorok megint csak érthetetlenek, de legalább csöcsök is láthatóak benne.

 Én alapjában véve jó szándékú és engedékeny gyerek vagyok. Néha még egy-egy ócska film is el tud bűvölni, érzem benne néha az öniróniát, az olcsóságot, mégis bájosnak tartom őket. De a "Zombie Massacre" bizony az aprópénz mellett fárasztó ötlettelenséggel és hülyeséggel van turmixolva, ami nem a legjobb koktél. Mert oké, még érthető is lenne, hogy elküldünk Romániába egy csapatot, de miért pont egy ilyen szedett-vedett négy tagú brigádot? Különösen indokolatlan a hallgatag harcművésznő a kardjaival. Ráadásul pont olyan ügyességgel használja azokat, mint az 5 éves kisfiam a fakardocskáját. És a töltény mindössze kb húsz lövés után fogyóban van, állapítják meg ijedten, de aztán még lőnek százezret. Az egész film bűzlik, de nem a rothadó zombiktól, hanem a hülyeségtől, nem beszélve a sok felesleges beszélgetésről, amelyek mocsokul erőltetetten próbálnak karaktereket faragni a jellegtelen szereplőkből. Persze ez sem megy. Az olasz - amerikai - német - kanadai koprodukcióban elkészített film kerek 1 millió dollárba fájt. Az egész unalmas, úgy ahogy van, de néha azonban jót röhögünk az elképesztő összecsapottság láttán. Tudom, egy élőhalottas sztorihoz nem kell nagy színvonal, de azért nem minden néző értelmi fogyatékos. A zombik ugyan elég jól meg vannak csinálva, de azt hiszem, hogy ez a legkevesebb. És olyanok esnek meg, hogy a szinte használatlan új fegyvereik bedöglenek, nem is egyszer egy-egy válságos pillanatban, vagy éppen a menekülő "bomba-specialista" az őt üldöző zombiknak (akik kb. 5 méterre vannak tőle) ahelyett, hogy szétlőné őket, összedob egy damilos csapdát, hogy robbanjanak. Érted, mert neki ez a szakterülete. Egy guruló üres fémhordón áteső élőhalott elpatkol. Én nem tudom, hol tanulta a forgatókönyv-írást az olasz páros, de egészen elképesztő ökörséget hoztak össze. A rengeteg üresjárat, a sok zagyva duma, a botegyszerűségű történet, de még az akciók hülyesége mind-mind arra biztatnak: a jól megérdemelt 10/1-et adjuk meg neki. Csak saját felelősségre tekintsd meg...!

Go Goa Gone (2013)

Nem vagyok nagy barátja a horror és a vígjátékok keveredésének. Elemi utálattal vagyok a zseniálisnak kikiáltott "Hullajó" irányába, amelyet 50 percig bírtam nézni, de már rettentő unalmam nem engedte tovább, mert epét hánytam volna. Egy halovány mosolyt nem bírtam kipréselni magamból az együgyű, erőltetett és viccesnek nem nevezhető tapicskolásban, amit a primitívsége révén sokan a mai napig kedvelnek, és azt hiszik az a humor csúcsa. Talán még ennél is mélyebben van a "Haláli hullák hajnala", amin nemhogy mosoly, de sírás kerülgetett, annyira fárasztó, érdektelen és humortalan volt. Megnézése után szinte csipesszel fogtam meg a DVD-t, és azonnal odaadtam ajándékba egy barátomnak, pedig ő sosem ártott nekem. Aztán következett a Zombieland. Szintén élvezhetetlen, a két zsáner határán egyensúlyozni próbáló, nagy ritkán megmosolyogtató, ám vígjátéknak nehezen nevezhető katyvasznak érzem. És ráadásul mindhárom felkapott "horror-vígjáték" az, amiből csak egy-egy jelenetet idéz mindenki elégedetten, mert annyiban el is sült a puskapor. Mint a "Haláli hullák.."-ban a tetessük magunkat zombinak, vagy a "Hullajóból" a fűnyírós jelenet... Olyan, mint az "Indul a bakterház", amely már émelyítően sokat lett idézve, és az ember már csak fegyver fenyegetésére lenne hajlandó megnézni. Bár inkább, mint a fentebb említett három alkotást. Akad még jópár film ebben a műfaj-keveredésben, említésre sem méltóak, és persze a horror-paródiák, amelyek valamilyen szinten viccesek, amennyiben képesek túllépni a "fű" és "sperma", "jópofa niggerek" kategórián. Az ilyen "Leszbikus vámpírok gyilkosai" és "Evil Aliens"... stb meg aztán szóra sem érdemes. Eddigi egyetlen humoros horror az a Bio-Zombie című hong-kongi kis műremek volt, amely szerethető és kellően idióta karaktereivel kedveltette meg magát, nem pedig azzal próbált nevetésre fakasztani, hogy indokolatlanul sok vért használt, vagy éppen ócska és unalmas párbeszédekkel kínozták idegeimet halálsikolyig. Különös a sors, a második számú kedvencemmé ebben a műfaj-mixben ismét egy ázsiai múvi lépett elő. Egyenesen Indiából, Bollywood-ból, zombikkal tömve és mulatságos figurákkal, magas fokú idiotizmussal, és könnyedén átsuhanva az olyan gagyi ámerikás buktatók felett, mint az izzadtságszag, erőlködés, élettelen karakterek, dögfárasztó woodyallen-es unalmas társalgások. Persze a film elején jó pár előítélettel felvértezve ültem le, mert nem elég, hogy indiai, de még vicces is akar lenni, de itt látszik, nem érdemes előre behatárolni magunkat bármilyen irányban, mert könnyedén érhet meglepetés is bennünket. Ahogyan ezt nem tettem a fentebb említett "Hullajó" és társaik esetében sem, csak megtekintés után (vagy félig) döntöttem úgy, hogy hallani sem akarok többet ezekről.
 A rendező Krishna D.K. és Raj Nidimoru (D.K. egyben a forgatókönyvet is írta) akik eddig minden alkotásukat együtt jegyezték. Nem sorolom, mert valahogy úgy érzem, nem nagyon találkoztunk még ezekkel, és kedvenc műfajomon belül még nem igazán ügyeskedtek... Ahogyan főszereplőinket sem tudnám megítélni, lévén India rohadt messze, és főképpen meg nem igazán nézek ama országban készített filmeket, és gyaníthatólag az olvasók közt is kisebbségben van az ez ügyben tapasztaltak száma.

 A szokásos recepttel kezdünk, három fiatalemberrel, akiknek egyetlen vágya a pia, a fű és a pina. Vagyis inkább csak kettőnek, mert a "Bunny" nevezetű ijedt tekintetű ifjú igazi karót nyelt geek, félénk, szégyellős, és piszkosul kerüli a kalandokat. Bezzeg Hardik és Luv nem ez a fajta. Ám beüt a krach: Luv úgy dönt egy nő kedvéért befejezi a lumpoló életmódot, és megházasodik, Hardik nem tetszése ellenére természetesen. Ám szomorú véget ér története: a kisasszony szakít vele, amivel visszalöki Luv-ot a régi életmódjába, és kitalálják, hogy vigaszképpen irány Goa, ahol óriási partik, sok drog és punci van. És egy kis szigeten maga az orosz maffia ad eget rengető rave-bulit, ahol hőseink kiélhetik magukat. Hardik persze megfektet egy nőt, míg Luv szerelmes lesz egy hölgybe, Luna-ba. Bunny meg csak mosolyog és ennyi. Itt ismerkedhetünk meg Boris-szal, a maffiózóval, és társaival, akik nem átallanak egy újfajta drog-kapszulát kiosztani a táncoló fiataloknak... És persze sejthetjük: ez lesz a probléma gyökere. A partizók zombivá válnak az új szertől, és mindenkit igyekeznek azzá változtatni. Ám Luv félti Luna-t, és társai nem túl nagy örömére megmenteni igyekszik, majd érkezik a kemény fiú Boris (akiről kiderül, hogy mégsem annyira orosz, mint azt hinnénk) és társa, akikkel módszeresen és hősiesen nekiállnak élőhalottakat irtani, és megmenekülni.

 A történet sablonos így elolvasva, egy adott kaptafára ráhúzott sztori, a klasszikus élőhalottas klisékkel. Nem is vártam sokat tőle, de szerencsére igen vidám másfél órában lehetett részem, míg végignéztem. Elsősorban mindenkinek csakis felirattal ajánlom megnézni (bár kevés az esélye annak, hogy valaha is szinkronizálják...), mert a nyelvi érzékkel rendelkezők már a félig angol, félig indiai beszédtől is a homlokukat ráncolhatják, ám, ahogy ezt a katyvasz beszédet Boris még orosz akcentussal is interpretálja, na az egyszerűen borzalom. Persze nem negatív értelemben, hanem igen mulatságos. Mint ahogyan a félhülye karakterek is, akik az említett amerikás (és angol) filmek szereplőivel ellentétben igen humorosan és viccesen társalognak, poénosokat mondanak, és a hamar megkedveljük őket. Bár az elején kissé lassacskán indul be a sztori, de ezt elnézhetjük, hiszen közben is elcsattan néhány humoros beszólás, de amikor beindul az akció, sziporkázni kezd az egész. Ami meglepő egy komédia esetén (még, ha horror is), hogy izgalmas is, ahogyan a zombiktól körülvett hőseink menekülnek. A végén még a tanúságokat is elmagyarázzák túlélőink, hogy ne maradjunk jó tanács nélkül ilyen esetekre, no és mert a szájbarágást is lehet viccesen csinálni. A meglepő operatőri munka, kameraállások, és igen jól sikerült bravúros kis filmes trükkök is okoznak meglepetést... Az európai fül számára kissé furcsa zenék, egzotikus tájak, akciók, vér, poén és kedves karakterek halmaza. Namármost, ha nekem egy ilyen múvi tetszik, akkor az jó. Meg kell nézni, persze akik megsértődtek a fenti szentségesnek kikiáltott vígjátékokról alkotott véleményemen, azok persze már alapból utálni fogják, no meg persze nem olyan "kifinomult" (haha) humorral rendelkezik, mint azok. Mindenkinek ajánlom, egy laza kis 10/8-as, igazi szórakoztató és kikapcsolódást nyújtó hülyeség, főként társaságban ajánlott.

"I Keel Dead Peepa"

Dead in Tombstone (2013)

Van egy olyan sejtésem, hogy az ismert édesség reklámszlogenjét Danny Trejo ihlette: ronda és finom. Valóban, amiben a baltával faragott arcú mexikói akár csak  mellék-mellékszereplőként is tiszteletét tette, bármilyen huszadrangú szemetet fel tudott dobni .

A számtalan A,  és még több Zs-kategóriás  mellékszerep után végül, 2010-ben, Robert Rodriguez úgy gondolta, az  időközben emblematikus figurává vált színész, exsittes  kisugárzása van olyan erős ahhoz hogy elvigyen a hátán főszereplőként is egy filmet. A film, a Machete,  sikert aratott, immár pedig a harmadik film következik, amit kedvenc mexikóink szikár alkatára építettek. Hogy milyen sikerrel, az hamarosan kiderül.

Felvezetésként magának Lucifernek a monológját hallgatjuk,  felvilágosít minket arról hogy a vadnyugat bizony nem a John Wayne filmekből  megismert, veszélyes, ám azzal együtt romantikus hely volt. Ellenkezőleg, leginkább egy Brooklyni csehóra hasonlított, durva, kegyetlen, árulásokkal teli, ahol sosem tudhattad, hogy melyik bandatársad,  mikor állítja  hátadba a halefot.

A gyorsan eldarált kis ismertető után rögtön az események közepébe csöppenünk: a Guerrero (Trejo) által vezetett banda egy kellemes mészárlás közepette  kiszabadítja akasztásra ítélt társukat, aki nem mellesleg a  főnök féltestvére. Eközben egy westernbe oltott, gengszterfilmeket idéző montázs pereg le, melynek keretében megismerjük a gazfickókat, akad itt negyvenszeres gyilkos éppúgy, mint piromán pszichopata , a teljes bűnlajstrom felsorolása hosszú lenne, maradjunk annyiban, hogy a fiúk között még a legliberálisabb bíró is csuklóból kiosztana vagy ezer évet . A csürhe persze nem ül babérjain a sikeres szöktetés után, az ún. "heist" filmekből jól ismert UTOLSÓ NAGY BALHÉ-ra készülnek: megtudják ugyanis, hogy egy Coloradói kis bányászvárosban aranyat találtak, és mivel a bányaszati jog felett vita dúl, addig is a kibányászott arany a város birtokában marad, pontosabban a  seriff széfjében. A rosszarcúak szeme előtt már a nyugdíjas banditaélet -tüzes víz és még tüzesebb szenyoriták - szépségei lebegnek, szóval nem sokat teketóriáznak , hogy belevágjanak-e a deténylegalegutolsó balhéba. A rablás egy viszonylag látványos lődözést, robbantgatást követen sikerrel zárul, ám ahogy az utolsó balhéknál az lenni szokott, mindig akad egy áruló, aki az egész szajrét magának akarja, jelen esetben az illető ráadásul a főnök féltestvére. A mocsok ugyanis nem elégszik meg a zsákmány felmarkolásával, bónuszként még hatalmat is akar, ezért a bandatagokat meggyőzve, alaposan telepumpálják Trejót ólommal, majd kinevezi magát és a díszes kompániát a városka seriffjének, illetve rendfenntartóinak. Ekkorra Trejo már csodálkozva konstatálja a túlvilágon, hogy biza' a pokolba került. Nem isszák azoban olyan gyorsan a tequilát, egy mexikó macho nem adja könnyen a lelkét, nosza szövetséget köt az Ördöggel- a saját lelkéért cserébe a gazemberek lelkét! Lucifer a miheztartás végett kicsit azért kínozgatja még, de végül rábólint az alkura, és ad 24 órát a bosszúra. Mondjuk furcsa, hogy minek töri magát a patás olyan lelkekért, amik úgyis az övé lesznek, de kit érdekel? Ilyen filmeknél evidenciákat számon kérni kifejezetten illetlenség. Lényeg, hogy a szimpatikus zsivány jól kirúgja a koporsó fedelét, és -akárcsak a Hollóban Brandon Lee- feljön a síri világból, majd  rögvest nekilát gyilkosai levadászásának. Noha a főbűnösök ugyan csak hatan vannak, a néző mázlijára hadseregnyi zsoldossal rendelkeznek, hogy meglegyen a kellő body count. Lesz itt kérem tökös duplastukkeres golyószórás, a fizika törvényeit megcáfolóan egy lövéstől emberek métereket repülnek, dögös (nek szánt) belassítások, mészárlás Gatlingal és mindezek felett ott magaslik Danny Trejo komor sziluettje Mátrix Neós-szigorúan lassítva!-lobogó hosszű, fekete bőrkabátban. Egyszóval minden van itt, ami a B-filmeken szocializálódott férfiember álma csak lehet.

Mert szögezzük le: ez bizony egy jobb ebéd árából összedobott  B filmecske, azoknak élvezeti faktorával, de egyben hátrányaival is. Tovább boncolva: a film első fele roppant élvezetes, mocskos kis szórakozás, pergő ritmusú, fröcsög a vér, faszák a  beszólások, a látványtechnikára hiányzó zsozsót dinamikus rendezéssel, ötletes kameraállásokkal ügyesen leplezik. Sajnos a film második felére a lendület megtörik, ahogy kiérünk a napfényre, sorra előjönnek a kevés pénz hibái: az elmaradhatatlan western-közhely  lovaskocsis üldözésen, érdektelen puffogtatásokon látszik, hogy  a grandiózusnak szánt jeleneteknél kétségbeejtően kilóg a lóláb, bizony , maroknyi statiszta közreműködésével készültek, és hát, nappali fényben a Romániai forgatási helyszínt sem lehet már könnyen eladni amerikai kisvárosnak . Az egyébként egész jó munkát végző operatőr sem tud mit kezdeni a helyzettel, kétségbeesetten próbálja kamerarángatással, gyors snittekel palástolni a szomorú valóságot, ám hiába. Szerencsére az utolsó negyedre sikerül úgy-ahogy helyrekapni a filmet, és bár a finálé lehetett volna nagyobb ívű, a végső templomi jelenet kellően zorall,  óhatatlanul felidéződik  bennünk a "Mikor az ördög templomba ment" című régi nóta,  és a Sötétség Uráról is (ismét) kiderül, hogy tulajdonképpen egész jó fej.

A színészek közül kiemelném Mickey Rourke-ot Lucifer szerepében, gyökeresen szakít az árnyaltan gonosz, úriember Sátán alakításokkal, az ő démona nyers, brutális, egy igazi szadista, ehhez ha hozzávesszük, hogy a színész az elmúlt évtizedben a botox, szteroidok és  röpke bokszolói pályafutása következtében ijesztően eltorzult, megállapíthatjuk hogy romatikus hős már sosem lesz, erre a szerepre viszont kitűnő választás . Dany Trejo alakítása gyakorlatilag Machete a vadnyugaton, de ezt nem rójuk fel neki, hiszen pont ezért szeretjük. A negatív szereplők csereszabatosak bármely akciófilm rossz embereivel, illetve feltűnik még az egykor jobb napokat megért Dina Meyer, ő a Csillagközi Invázió-ból lehet ismerős.

Összegezve, én azt tanácsolom, a filmet ugyan helyén kezelve, de ne higgyünk a negatív értékeléseknek, mint említettem aprópénzből készült kis szösszenet, ahhoz képest egész jól megcsinált faszagányos kis múvi kerekedett belőle. Mindenesetre a hasonló témájú, ám többszörös büdzsébőlt legyártott -Wesley Snipes visszatérésének szánt, ám csúnyán elhasaló- Gallowwalkersnél még mindig jóval élvezetesebb.

10/5

Penance (2009)

A " torture-porn" kifejezés (kínzás-pornó) valószínűleg izgalmasan hangzik, ám ez a mostanában elterjedt szóösszetétel jóval prózaibb jelentéssel bír, mint azt az ember gondolná.  Eme szakszó a Fűrész - sorozattól datálható, körülbelül annak második részétől. Az első ugyanis egy igencsak közepes horror-thriller volt, miközben a másodiktól kifulladásáig (remélhetőleg) már csak a kínzásról és a halálesetekről szólt, szinte tartalom nélkül, minden ezen momentumok körül csak körítés volt. Ezért is született meg ez a terminus technikus is, hiszen a pornófilmekben is csak a szex a lényeg, és nem a köré kerített történet, senkit nem érdekel ahogyan a pizzát megsütik, a pizzásfiú kimotorozik és elbeszélget a csábító hölggyel, hanem az, hogy magáévá tegye minél több és minél attraktívabb formában őt. Leszögezhetjük azonban, hogy a pornóval ellentétben, amely az összes korosztálynak szól 18 éven felül, a "torture-porn" leginkább szerencsétlen tinédzsereknek való, akik izgatottan mesélgethetik, micsoda véres és fájdalommal teli haláleseteket láthattak a filmekben, amelyek azonban szinte semmiről nem szóltak ezeken kívül. De a "Penance" című alkotás még emeli a tétet, ugyanis ezt az erősen érdektelen műfajt ötvözi a másik könyökön távozó zsánerrel, a kézikamerás-horrorokkal, hogy a néző szinte interaktív módon, személyesen is érdekeltté legyen a kínban, addig a majdnem másfél óráig, amíg végigszenvedi ezt a szemetet. Verném is a fejem a falba, ha nem éppen a melóhelyen szenvedem végig, ahol minden-mindegy alapon megtekintettük, csak teljen az idő. Ám az idő relatív, a "play" után mintha egyszerre csak nyúlós masszává vált volna, amely nem ereszt, lelassít, és már a felénél azt nézegettük, mennyi van még a filmből, ugyan valaha a végére érünk-e, ennek a fosmaratonnak? Érdekes véletlen, hogy éppen előtte tárgyaltuk át kollégáimmal, vajon volt-e olyan horror, amely kőkemény idegesítő másfél óra szenvedést okozott, mindenféle szórakoztatófaktor nélkül, és a Sors egyszerre csak bebizonyította, hogy igenis itt van még egy. (A többi jelöltet most nem nevezem meg, mert még leírni is borzalom, bár talán itt a blogban elég rákeresni a 10/1-es osztályzatokra. Ami azonban nem jelent teljes felsorolást, hiszen van olyan, amiről még az embernek írni sincs kedve, vagy gyorsan törli az elme, mint egy baleseti traumát, hogy soha többé ne élje át a sokkot, amit okozott a nagyszerű műalkotás.)
Jöjjön az agyonbonyolított sztori:
Amelia Wallis nagy gondban van. A hölgy a "bántalmazott nők topangai-központjában" melózik, ámde szinte csak jószívűségből, mert hát az nem penget jól anyagilag. Gyermeke, Asher viszont daganatos beteg, úgyhogy szükség van a pénzre, hogy gyógyuljon. Anyuka ezért érthető okokból úgy dönt, hogy a lehető legkönnyebb és leggyorsabb pénzkereseti lehetőséggel szedi össze a gyógyuláshoz szükséges pénzt: sztriptíztáncosnőnek tanul. Nem ám egyszerűen, fogad egy operatőrt, hogy kicsiny gyermeke felnőtt korában mindenképpen azzal szembesülhessen, hogy édes anyukája egy ordas kurva. Egy kis próba után, amely valószínűleg arról szól, hogy a férfi (tini) nézők felizguljanak, egyszerre csak vetkőző-tanárnőjétől elfogad egy jól fizető megbízást, hiszen a gyerekért mindent, nosza, Will, hozd a kamerát, mert most vetkőzök, a gyerek ki ne maradjon ebből. Így logikus. Ámde a titokban tartott parti átalakul borzalommá, főleg a néző számára, amikor főhősnőnket jól bezárják és bántalmazzák. De izgi. Innentől kezdve nyafogás, logikátlan cselekedetek halmaza üti homlokon azt a szerencsétlent, aki kénytelen ezt a szart megnézni. Egy szovjet, vagy náci, vagy a fasztudjamilyen egyenruhás fickó parancsára elkezdenek mindenféle kegyetlenséget űzni a szegény riba... lánnyal, hogy megtisztítsák a lelkét, hogy a bűnöktől megszabaduljon, már, ha jól vettem ki az egészből. Át kellene éreznünk szenvedéseit, hogy ő rohadt jó anyuka, aki kicsi gyermekéhez rohanna haza. Nem érezzük ezt, csak csendes elégtételt, hogy rohadt kurva vagy, megérdemled a sorsodat. Sajnálom, hogy így jött le az alkotók jó szándéka, de én meg toleráltam, hogy az életemből elraboltak ennyi időt ezzel a faszsággal. Hősnőnk szökni próbál, és életképtelenségét azzal mutatja be, hogy percekig trécsel rabtársnőivel, hogy bizonyos legyen az elkapása, és újabb kínzása is. Mindemellett sajnálatos módon nem értjük, hogy a kamera hogy a picsába kerül hozzá mindig, amit az Istennek sem engedne el egyetlen pillanatra sem. Az író  és egyben rendező Jake Kennedy valószínűleg valamiféle gyermekkori traumában szenvedve mindenképpen a kereszténységhez köti a gonosz szándékait, hiszen a főgecik imádkoznak, és nagyon is bigottak. Jól van, fiam, ülj le egyes. Gyere vissza valami normális munkával, ami nincs szanaszét csépelve. Szóval Amelia egy igazi életképtelen picsa, amit mi sem bizonyít jobban, hogy éppen megszökhetne, áll a bejáratnál, vagy kijáratnál, de nem teszi, mert neki elemi szükséglete a fizikai szenvedés, meg a hülye forgatókönyvírónak, ezért visszafordul, ahelyett, hogy hívná a rendőrséget 10 percen belül, az egész kócerájt felszabadítva... Szerencsére nagyon előrelátó, mint ahogyan egy normális ember nem igazán lenne képes, és meglep minket találékonyságával, és fájdalomtűrő-képességével.  És megtekinthetünk petefészek-kivágást, ami annyiból áll, hogy a gonosz egy szikével nem könyékig nyúl bele, hanem eccerűen csak felületesen egy szikével kivagdossa eme szervet, és akkor most jajj, de félelmetes és iszonytató. Aztán a főrohadék kiheréli magát, az egyetlen érzelmeket megérintő pillanat a filmben, legalábbis a férfiak számára, majd aztán következik a nagyszerű beteljesülés...
Ez egy rakás szar.

Már kapásból lejegyzem: aki ismer, tudja jól, mennyire nem vetem meg a meztelen női testek látványát. Szeretem, ha a horrorfilmekben időnként elő-elővillan egy egy szép kebel, vagy más intimebb testrész, hiszen az amolyan kis csipetnyi fűszer, hogy ízesebbé tegye ezt a műfajt. Vagy ott voltak a régi jó '80-as évek női börtönös mozijai, telve erotikával, kis szadizmussal, túlzásba ugyan nem vitt sztorival, de mégis némi tartalommal. A "Penance" viszont olyan, mintha az étteremben a rántott húst nyersen basznák eléd: itt van zabájjá'! A félmeztelen nők semmiféle érzelmet nem képesek kicsiholni az unalmon kívül  belőlünk, mert csak ízetlen húsdarabok a tányér szélén, még a film elején is, amikor éppen sztriptízelnek, és még szabadon vannak. Ez nem erotika, csak egy kis maszlag, hogy kitöltse azt a nyamvadt 82 percet, közönséges tizenkettő egy tucat nők rohadt unalmasan táncikálnak. És éppen ezért talán ne is várják el tőlünk, hogy sajnáljuk eme sótlan-fűszer nélküli hússzeleteket, hogy izguljunk értük, hogy elborzadjunk a szenvedéseiken. Az egyetlen érdekes nő a fogvatartók közt leledzett, a tipikus szadista külsejű idősebb némber volt, aki úgy nézett ki, mintha most szalasztották volna egy szibériai fogolytáborból, természetesen nem fogolyként. Nem érzel izgalmat, nem szorul össze a szíved, nem sajnálsz senkit a történetben, és méla utálattal tekintesz az egészre, egy olyan alkotásra, ami egyszerűen érdemtelen a megtekintésre. Fel nem foghatom, mi került ezen 500ezer dollárba, de reménykedem, hogy negyedét sem kapják vissza a bevételből, és egy életre elmegy a kedvük a filmezéstől. Hogy mennyire lényegtelen volt a történet, azt megmutatja a sok fárasztó és idegesítő hülyeség, amivel teletömték az egészet. Nincs motiváció, csak valami hülye hablaty a megtisztulásról, valaki miért tart fenn ekkora komplexumot vagyonokért, hogy aztán néhány kurvát bezárjon és kínozza és kinyírja őket? Nem szól semmiről, hidegen és unottan nézzük a képsorokat, nincs katarzis a végén, csak egy egyszerű gondolat, miért is kellett nekem ennyit kínlódni? Nagyon sajnálom a jobb sorsra érdemes Michael Rooker-t, aki szerepel ebben a szarhadásban, hiszen jó színész, gondolom az egyetlen megfizethető, no meg az egyetlen igazi színész ebben a fekáliában. A többieket inkább nem nevesítem, valószínűleg egy pár lufiért és nyalókáért tették a dolgukat. Ha nem, az őket minősíti. Nulla történet. Nulla logika. Nulla színjátszás. Nulla az egész. De mivel itt nincs nulla, így 10/1. Nézzetek igazi pornót, ha javasolhatom, hátha az majd valamiféle érzelmet kelt bennetek.

Oslo, augusztus (Oslo, 31. august) (2011)

Joachim Trier második, Oslo, 31. august címre keresztelt, alkotásáról már a megtekintést megelőzően is lerítt, hogy egy hamisítatlan skandináv filmmel lesz dolgom. Nem azért, mert a filmet Norvégiában forgatták, a rendező pedig dán származású, hanem sokkal inkább azért, mert a témája (elidegenedés, kiútkeresés, elmagányosodás, melankólia stb..) kifejezetten gyakori jellemzője ezen országok filmművészetének. Ha skandináv film, akkor szinte borítékolható a keserédes, szomorkás hangulat, a happy end nélküli végkifejlet, amit kárpótolnak a többnyire igen jól kidolgozott karakterek, emberközeli történetek, mély és elgondolkodtató mondanivaló és nem utolsó sorban a kiváló fényképezés. Ezek a jellemzők Joachim Trier filmjében is egytől egyik megtalálhatóak, így azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy az Oslo, august 31. egy figyelemre méltó, ennél fogva erősen ajánlott alkotás. Még akkor is, ha a témája már több tucat film alapjául szolgált. Ajánlott, mert Triernek sikerült ezt a már-már unalomig lerágott csontot úgy bemutatnia, hogy az a legkevésbé se legyen giccses, sablonos, ne legyen belőle egy ezredik Trainspotting utánzat.  (Sőt, véleményem szerint sok szempontból Trier filmje még jobban is sikerült, mint az előbb említett, kissé túlértékelt kultmozi.) Sikerült egy, a filmművészetben már agyonismételt témát feldolgoznia úgy, hogy az mégis újszerű legyen és a legtöbb ilyen jellegű alkotással ellentétben ne közömbösséget, hanem magunkba nézést, továbbgondolást, valódi érzéseket váltson ki. Trier filmje elcsendesít. A szó legjobb értelmében.

A film kezdő képsorain egy idilli város képei bontakoznak ki archív felvételekből összeállított montázs formájában, amely alatt fiatalok egymást követő monológjait hallhatjuk, amitől egy pezsgő, élhető, boldogan lüktető Osló jelenik meg előttünk, ahol minden adott ahhoz, hogy a benne élő elégedett legyen (fű, bulik stb..). Ám, hogy mindez mennyire ingatag lábakon áll, mennyire mulandó, menyire ideiglenes és látszólagos, azt Trier egy felrobbantott irodaház képsorával illusztrálja, mialatt az utolsó monológot hallhatjuk. A rövid bevezetőt követően megismerhetjük a film tulajdonképpeni egyetlen főszereplőjét a harmincas éveinek közepén járó Anderst (Anders Danielsen Lie) aki egy drog rehabilitációs intézet programjában vesz részt A program részeként a társadalomba lassan visszatérő Anders egynapos kimenőt kap, hogy elmenjen egy jónak ígérkező állásinterjúra és egyúttal ismerkedjen azzal a világgal, amelyet egyszer már elutasított, és amely elől végül a drogok nyújtotta pszeudo - valóságba menekült. Anders nagy reményekkel, bár kissé botladozva és esetlenül próbálja meg másodjára is megtalálni a helyét és a boldogságát ott, ahol látszólag mindenki másnak sikerült.

Hiszi is meg nem is, hogy ez neki, a harmincas éveinek közepén járva az egész életét elölről kezdve, is sikerülni fog. De a megannyi elégedettnek, kiegyensúlyozottnak tűnő ember, akikkel a zsúfolt nagyvárosban találkozik, kezdi meggyőzni arról, hogy igenis lehet és érdemes megpróbálni a lehetetlent, megpróbálni újrakezdeni mindent akár a nulláról is, még abban a világban is, amit korábban elutasított. Keresi a mankókat, amikre támaszkodhat, a reményt, amibe kapaszkodhat, az indokokat, amelyek az újrakezdés, az élet igenlése, a boldogság lehetségessége mellett szólnak. Éppen ezért úgy dönt, megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot a szüleivel, akik azonban már hallani sem akarnak róla. Felkeresi a látszólag ideális párkapcsolatban élő, családos Thomast (Hans Olav Brenner) az egykori barátot, hogy példájából erőt merítsen, de a harmónia álarca mögött kiüresedést, reménytelenséget, rezignáltságot, reményvesztettséget, keserűséget, kiábrándultságot talál. A szerelem látszata mögött, egy kiégett, hideg egymás mellett élést rejt a valóság. Szex helyett számítógépes játékok adta együttléteket, munkába temetkezést, megszokást, kötelező és felszínes beszélgetéseket. Anders egyre inkább úgy érzi, hogy bármelyik világot is választja, akár a kábítószerek által teremtett illúziókét, akár magát a valóságot, a boldogság mindenütt csupán látszólagos. A mosolyok mögött céltalanság, fájdalom, kilátástalanság húzódik. Fájdalmasan hat benne a felismerés, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mert egyik világ sem jobb vagy élhetőbb a másiknál. A világ felé kinyújtott kezét elutasítás, közöny fogadja. A teljesen reményvesztett Anders az utolsó szalmaszálba kapaszkodva a nap folyamán többször is megpróbálja felhívni egykori szerelmét, ám hívásaira mindannyiszor csak az üzenetrögzítő közönyös hangja válaszol. Hiába kap esélyt az újrakezdésre, ha nincs semmije, amivel azt megalapozhatná („Harmincnégy éves vagyok, és nincs semmim”) ha nincs senkije, akire támaszkodhatna, ha az a világ, amelyben ezt megtenné, nem tud elegendő okot adni rá. Ez a valósággal való keserű szembenézés vezet az első pohár pezsgőhöz egy házibulin, ez viszi el a régi dealeréhez, és ez vet véget minden próbálkozásának és erőfeszítésének a beilleszkedéshez. A nap végén búcsút int a nyár és búcsút int Anders is minden reménynek, hogy akár így, akár úgy, de megtalálja a helyét és a boldogságát a világban, hogy megpróbálja a nulláról is újrakezdeni, hogy célokat tűzzön ki maga elé. Mire beköszönt a reggel elhalványul minden reménye, hogy bármiféle jövő is várhat rá és az eladásra ítélt, üres családi házban egy melankolikus zongorajátékot követően levonja a fájdalmas konklúziót, és ő maga is búcsút int a világnak.

Mindent összevetve az Oslo, 31. august egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. Témája ellenére nem lett egy ezredik „drogos” film, hiszen cselekménye tulajdonképpen ott kezdődik ahol a legtöbb hasonló mű véget ér. Trier azt próbálja meg bemutatni (sikeresen), amit a nagy elődök (Trainspotting, Rekviem egy álomért) nem tudtak vagy nem is akartak, hogy milyen nehézségek várnak az elvonó után, amikor elvileg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A társadalomba való beilleszkedés, az újrakezdés, a megszakadt kapcsolatok újraélesztésének problémáját mutatja be a film, méghozzá rendkívül hitelesen. A minimális cselekmény miatt elengedhetetlen a karakterek kellő mértékű kidolgozása, ami mind Anders, mind a kevés számú mellékszereplő esetében egyaránt sikerült. Annak ellenre is, hogy a főhős személye nem kelt sem szimpátiát, sem ellenszenvet a nézőben, nem érzünk iránta részvétet, nem reménykedünk sorsa jobbra fordulásában, így kézenfekvő, hogy bukása sem vált ki belőlünk szomorúságot. Anders sorsa törvényszerű, eleve elrendeltetett. Trier már az elején kiöl belőlünk minden reményt a katarzisra. A filmben végig jelen lévő, lassan hömpölygő melankólia, az Anders kétségbeesett próbálkozásait fogadó közöny és elutasítás pedig kezdettől fogva nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy Anders sorsa elkerülhetetlen, hogy a rá nehezedő problémák nem oldódnak, - mert nem oldódhatnak meg - egyetlen nap leforgása alatt. Mert csodák márpedig nincsenek. Legfeljebb a filmekben. De Joachim Trier alkotása több mint egy film. Maga a fájdalmasan szomorú valóság.

9/10

Dark Mirror (2007)

Tükrök. Minden tudományos, fizikai magyarázat ellenére, az ember eme tárgy létezése óta állandó félelemmel vegyes gyanakvással tekint rá, hol szellemek laknak benne, hol másik dimenziókba vezet, netán az ördög átjáró kapuja, de gyakorlatilag az egész világon minden kultúra kitermelte a maga kis hiedelemvilágát. Horrorfilmekben is rendszeresen feltűnik, de kifejezett "főszereplőként" a Mirrors, és a koreai eredetije az "In To The Mirrors" emelte be a műfajba.

Szokásos amerikai átlagcsalád, unalmas apuka, idegesítő kölök, és a dögös MILF anyuci új helyre költöznek, a már-már palota szintű "viskót" meglepően olcsón kapják meg, ajaj , rutinos horrorbuzik itt már sejthetik, hogy baj lesz...(Nekem miért nem tud egyik ingatlanos sem fillérekért egy ilyen kísértetházat elpasszolni?). Szerencsére sokáig nem húzzák az időt mindenféle leeső tárgyakkal, rejtélyes kopogásokkal, rögtön kiderül, hogy a ház egy híres festőé volt, aki egész családjával együtt egyszer csak nyomtalanul eltűnt. Hamar megismerjük a szomszédokat, egy folyton kukkoló öreglányt, és egy nem túl nagy agykapacitású, ám annál nagyobb mellbőségű "szinésznő" plázacicát és rá is térünk a történetre. Nagy pluszpont, hogy ezeket a sablonokat gyorsan lezavarták, nem húzták egy órán keresztül.

Jim, a férj, sikeres programozó, jól keres, a karrier hátulütője viszont hogy keveset van otthon, asszonyka pedig unatkozik, ennek sose szokott jó vége lenni, se horrorban, de pornóban sem.

Deborah, a feleség (Lisa Vidal) mentségére, próbál munkát találni, művészi fotós lenne egyébként, viszont a munkaadók inkább megdugni szeretnék, melót nem igazán adnak.

Mit tehet ilyenkor egy unatkozó háziasszony? Nekiáll felfedezni a ház múltját, ebbe a néhanapján meglátogató kotnyeles anyuka is segítségére van. A gondok akkor kezdődnek, amikor Deborah egyszer kit tudja miért, készít magáról egy képet a tükörben, amit egy éles fényjelenség, és egy erős földre taszítás követ, ezután elkezdődnek a bajok. Hiába, Ádám-Éva, netán Pandora szelencéje óta tudjuk, minden bajnak nő az okozója.

Deborah ezt követően teljesen megszállottjává válik a ház történetének, nem létező ajtót lát a tükörben, férjúra reakciója erre csak annyi hagyá má' békén a hülyeségekkel, fáradt vagyok, mentem dögleni. Feltűnik egy sötét csuklyás alak is, aki mintha egy olcsó slasherből szabadult volna, szerencsére nem a baltás/kampós/sarlós gyilkos téma bukkan fel. Ezidáig meg kell elégednünk víziókkal, elmosódott alakokkal, az első igazi baj akkor következik be, amikor Deborahnak egy sikertelen állásinterjú után véletlen elkattan a fényképezőgépe, és lefotózza a ritka nagy bunkó, kanos munkaadót. A kanos szarházi nem sokáig lesz kanos, mivel egy este valamilyen láthatatlan erő egyszer csak elragadja. Mivel egy fotós gyakran fényképezget, a főszereplőnőnek csak a kukkoló szomszéd mammer lekattintása után - igen, ő is eltűnik, jól sejti az olvasó - esik le, hogy mindenki, akiről csinált fotót, hamarosan titokzatos módon köddé válik...A ház titkainak felfedezése során sötét dologra derül fény, és Deborah egyre mélyebbre süllyed a különféle hallucinációk poklába. Mint kiderül, a ház egykori ura egy tehetségtelen festő volt, a felesége viszont zseniális, de egyszer megelégelte, hogy az ura az ő nevéből húz hasznot. A kissé idegesítő, ám a babonákhoz konyító anyuka eközben azt is kideríti, hogy a ház ablakai speciális kínai üvegből készültek, amelyek a kínai néphit szerint megvédenek, de egyben foglyul is ejtik a szellemeket. Ezt követően ki is derül, hogy az egykori festőnek esze ágában sem volt hagyni az aranytojást tojó tyúkot, lefényképezte majd végzett nejével, abban a hitben, hogy örökre fogva tarthatja szellemét. Ekkora már felgyorsulnak az események, amikor Deborah a tükör által sugallt vízióban azt látja, hogy férje a szomszéd csajjal flörtöl, elszakad a cérna, és lekattintja a ribit, nem tudva, ezzel milyen dolgokat szabadít el. Miután pedig felfedezi, hogy bizony a kisfiáról is készített egy fényképet, ezt követően végleg elszabadul a pokol.

Többet nem ildomos elárulni a történetről, mivel tipikusan a filmvégi csavarra épülő sztori, ráadásul duplacsavaros. Elsőre egy logikus magyarázatot kapunk, amit az utolsó jelent finoman, inkább sejtetően megcáfol. Érdekes film, részben a megszokott amerikai szellemházas motívum, jó adag J-horroral megfűszerezve, és még csipetnyi slasher is belefér. A nagy csavar nem kitalálhatatlan, nem is a legeredetibb, viszont van annyira kellemesen tálalva, hogy ne álljunk fel rossz szájízzel a film után. Két dolgot emelnék ki: a film képi világát, szépre sikerült a fényképezés, ahol szükséges ott kellően baljós, külön jó operatőri húzás, amikor egyes jeleneteket, véletlenszerűen választva, a néző mintha csak egy ablaküveg mögül, kissé elmosódva" tükör által homályosan" látna. Másik kiemelendő, a főszereplő hölgy személye, az inkább TV sorozatokból ismert Lisa Vidal játéka, remekül alakítja a kezdettől kissé instabil idegrendszerű, de még magát valahogy tartani képes nőt, egészen a fokozatosan a valósággal minden kapcsolatát elvesztő, lassan felőrlődő, víziókba belesüllyedő embert. A többi szereplő kevésbé lényeges, nem rajtuk múlik, mivel túl sokat nincsenek jelen, nagy actori képesség nem igényeltetik a szerepeikhez, a férjet alakító David Chisum szintén ismerős lehet az American Horror Storyból, vagy éppenséggel az NCIS-ből.

A rendező, Pablo Proenza munkájára, pláne hogy ez az első filmje, túlzott panasz nem lehet, nem tökéletes ugyan, akadnak hibák, ezt tekintsük be elsőfilmes mivoltának.

Mindent összevetve, egész kellemes kis horror-thrillert kapunk, kellő misztikummal, ha rászánjuk magunkat, nem műfajteremtő, kultdarab sem lesz, azonban túlzásnak tartom a sznob IMDB 4, 8 pontos értékelését. Azoknak ajánlom, akik szerint horror nem csak akkor fasza, ha 10 percenként trancsíroznak, mer' különben unalmas. Részemről egy 10/6 megjár neki.