Hála az új blogfelületnek, (amelyet kezelni kibaszott nehézkes részemről, miért kell mindent elbaszni, ami működik??? ), megtekinthettem, melyek a legnépszerűbb és legolvasottabb filmkritikák az oldalon. Tehát:
Az első írásomat egy nagyon hálás témával kezdeném, valószínűleg ez az egyetlen film, ami a létező legtöbb akciósztárt felvonultatja egy mozi keretein belül - és valószínűleg sokáig az is marad. Bevallom, kicsit félve álltam neki, az első rész nem igazán nyerte el a tetszésemet, nem értettem, ha Stallone egy igazi régi vágású akciómozit akart csinálni, akkor miért kell a mostani akciófilmnek nevezett hulladékok trendjét követni, és állandóan úgy rángatni a kamerát az akciójeleneteknél, mintha az operatőr alaposan be lenne baszva, a néző pedig semmit sem lát a bunyókból, ehhez jött még a helyenként az Asylum filmek színvonalát idéző pocsék CGI, hiányzott egy karizmatikus főgonosz (Eric Roberts nagyon halovány volt, a végeredmény egy percig sem volt kétséges), arról nem is szólva, hogy a "keménytökű zsoldosok a dzsungelben jó seggberúgják a rosszarcokat" már a nyolcvanas évek VHS korszakában is kissé gáz volt...
A kicsit hosszúra sikeredett felvezető után rátérnék a tárgyalt második részre, mégiscsak arról próbálok firkantani valamit. Nos, a kezdeti gyanakvásomat követően, tíz perc után azt vettem észre hogy vigyorra görbül a szám, és ahogy telt a játékidő jó párszor hangosan felröhögtem a poénokon. Mert azokból akad dögivel, rengeteg utalás, kikacsintás, és az önirónia sem hiányzik, a negatív kritikák többsége pont ezért nem szerette a filmet, de erről később bővebben.
Térjünk rá a történetre, ami egyszerű mint a faék, tulajdonképpen egy recept hátoldalára ráférne az egész story, de egyrészt egy ilyen all-star parádénál nem is ez a lényeg, és egy a hőskorszak előtt tisztelgő akciófilmtől senki ne várjon Bergmani mélységű jellemábrázolást, csavaros történetet is máshol keressünk.
Nos, az előző részt követő események után Mr. Church (Willis) jelentkezik a csapatnál, miszerint ugyebár a megbízást nem úgy hajtották végre, amiben megállapodtak, elvégre mégsem arról volt szó hogy szarrá lőjenek egy egész szigetet. Hogy ezt a kis ballépést elrendezzék és kvittek legyenek, egy egyszerű feladattal bízza meg a csapatot: menjenek el egy meg nem nevezett egykori szovjet tagköztársaságba, és hozzanak egy lezuhant gépről valami szupertitkos kütyüt, szokás szerint a világ sorsa forog kockán, hiszen tudjátok.
A feladat megy mint a karikacsapás, amikor megjelenik a főgenya, akit maga Van Damme alakít, és csipet csapata, akik szintén igényt tartanak arra a bizonyos valamire, nyomatékosításul JCVD ki is nyírja a brigád egyik tagját (igen, kár volt az előzetes aggodalom, Liam Hemsworth ennyire gyorsan ki száll a filmből), de van annyira hülye, mint a főgenyák általában, hogy az egész csapatot tiszteletből életben hagyja - naná, különben félórás lenne a film. A csapat természetesen ezt nem hagyhatja annyiban, no és Willis bátyó is igen dühös az ellopott kütyü miatt, amelyről kiderül, hogy egy térkép, a Szovjetunió felbomlását követően ugyanis privatizáltak egy bányát, ahol merő véletlenségből a a ruszkik egy rakás atombombát tároltak, a térkép pedig ezeknek a pontos lelőhelyét tartalmazza. A csapat tehát nekivág hogy megmentsék a világot, és persze hogy társuk halála miatt jól lezúzzák a belga kickboxert. Naná, hogy útjukban robban minden, halnak a rosszfiúk mint a legyek, az események egyik akcióból a másikba következve haladnak a végső összecsapás felé. Az egyik hírig közben maga Chuck Norris is tiszteletét teszi, és még egy Chuck Norris viccet is elsüt, haha.
Ennyiből is látszik nem egy Oscar várományos alkotással van dolgunk, ezért kárpótolnak minket a remek akcióorgiák, és a poénok, húzzák egymást az "öregfiúk" egyfolytában, megemlítendő filmtörténeti csodaként, Chuck egyszer még el is mosolyodik!
Pörgősebb, látványosabb az elődjénél, gyakorlatilag az első negyed óra lazán túlszárnyalja az első rész fináléját. És...amikor a végső összecsapásban Stallone, Svájci, Willis és Chuck Norris közös szórják az ólmot, küldenek pokolra egy kisebb városnyi rossz fiút... Nos, az a magamfajta VHS-korból itt ragadt őskövületnek egy megvalósult álom volt. Ilyen érzés általában csak férfimagazinok lapozgatása közben szokott elfogni, hehe, tudom perverz állat vagyok.
A negatív kritikákról, akik a poénokat, utalásokat sérelmezik, csak annyit, ez egy olyan esemény mintha világ legnagyobb rockzenészei összejönnének közös dzsemborira, és ha már ilyen remekül szórakoznak, akkor a közönség is részesedjen belőle, igazi jutalomjáték mindegyik sztárnak megvan a maga nagyjelenete, ezt a filmet én véresen komolyan véve nem tudnám elképzelni. Hát lehet haragudni olyan poénokra, amikor Arnie a legnagyobb golyószórás közben megjegyzi: ki jöhet még, Rambo? Természetesen elmaradhatatlan I'll be back, de ehhez Bruce Willisnek is akad egy nem túl hízelgő megjegyzése.
Az eddigi áradozás ellenére, a film nyilvánvalóan nem tökéletes, Van Damme kaphatott volna több lehetőséget a kibontakozásra, bár így is remekül adja a genyát, illetve a végső két fö-fight: a "kisebbik" a Statham vs Scott Adkins, illetve a fő-fő fight, a várva várt Sly vs Damme szerintem meglehetősen rövidre, összecsapottra sikeredett, egyébként a fináléban Stallone nyíltan utal a Pusztító végső, Wesley Snipes-sal vívott összecsapására, ám az jóval kidolgozottabb volt. Talán ezt tudjuk be a kor rovására, hiszen ahol a 44 éves Jason Statham a "kölyök" a többiek átlagéletkora valahol 200 év környékén mozog, azért szép teljesítmény volt, egy percig sem volt vénemberek ugrabugrálnak-féle érzésünk. A film végén elhangzik keserű, de mégis szívet-melengető önironikus megjegyzés, miszerint: Már mindannyian múzeumba valók vagyunk. Azt hiszem ennél szebben nem lehet lezárni egy karriert, egy korszakot, ami sokunk ifjúságára meghatározó erővel bírt.
Ez a film nem mindenkinek jön be, a fanyalgók, Bourne-filmeket emlegetők recskázzanak nyugodtan Matt Damonra, Ben Affleck és a többi puhapöcsre, ezt a filmet egy bizonyos generációnak szánták, és a nézők bebizonyították, hogy a PG13 és a CGI szarokon túl is van élet.
Végszóként csak annyit: Tiszteljük meg Stallone-t annyival - ha ő megtisztelt minket, hogy elhozta azt, amiről még 15 éve nem is álmodhattunk volna-ezt a filmet nézzétek meg a moziban, és ne töltsétek le valami camos okádékban.
Edgar Rice Burroughs neve valószínűleg nem sok embernek mond valamit, bárhogyan is törik a fejüket. De, ha megemlítem, hogy az úriember volt Tarzan megalkotója, már rögtön elismeréssel hajtja meg a fejét mindenki, aki nem, az is. A dzsungel urát kitaláló és szerencsére róla igen sok történetet megalkotó írót én bizony nyugodtan teszem egy szintre Robert E. Howard-dal, Conan atyjával. Már nem vér szerinti, természetesen.. Tarzan ugyanis, akárhogyan is nézzük, a heroic fantasy egy szeletét lefedi, már persze, ha eltekintünk a kretén és nyáladzó Disney rajzfilmektől, és a bugyuta és beszélni alig tudó Weissmüller-féle figurától. No persze eme utóbbi is kedves ám szívemnek, gyermekkorom kedvenc műsorai voltak a fekete-fehér Tarzan-sztorik a képernyőn. De a könyv majomembere erősen eltér az újabb és újabb hiteltelenül megformált karakterektől, na jó, most eszembe jut Christopher Lambert, a kancsal Tarzan, és még a vérnyomásom is felszökik. Ja, hogy most nem is Tarzanról szól a cikk? Szóljatok, mielőtt belemelegszek... Már a témába, természetesen.
E.R.B.-nek ugyanis nem csak eme méltán leghíresebb és sikeresebb hőse létezett ám. Még ugyanabban az évben, 1912-ben mint Tarzan-t, megalkotta első kisregényeként John Carter kapitány hihetetlen kalandjait a Mars bolygón. "A Mars hercegnője" címmel került forgalomba, és ezt még követte 10 kötet, igaz a legutolsó már 14 évvel az író halála után lett kiadva, és két történetet tartalmazott. Bár nem annyira ismert figura, mégis természetesen a Marvel 1977-ben elindította a "John Carter, Warlord of Mars" sorozatot. Azt hiszem, ezek után talán nyílvánvaló a manapság mindent fikázni akaró fórumozóknak, hogy valószínűleg ez a film és történet nem "Avatar" koppintás, mint ahogyan azt nagy okosan felhányják a türelmes Internetre. Sőt, éppen ellenkezőleg, ahogyan James Cameron nyilatkozta, "Úgy gondolom, az Avatar-ral felejtsünk el minden "chick flick" (eme szleng szó leginkább a "csajos", érzelgős, női célközönségnek szánt mozikat jelenti) sztorit, és készítünk egy klasszikus fiús kalandfilmet, amolyan Edgar Rice Burroughs-félét, mint a "John Carter of Mars" - egy katona a Marsra megy." És méltán mondhatjuk sok sci-fi elődjének eme korai fantasztikus történeteket, akár a Star Wars-ban, akár a Flash Gordon-ban is észrevehetünk sok alapmotívumot, amely Carter kapitány kalandjaiból merített. Sajnos azonban a "blockbuster" fantasy-k és sci-fik által legyalult elméknek mindez kevés, és unatkozva legyintenek erre az alapműre, ó, már ezredszer látunk ilyen történetet. A könyvek közül sajnos csak öt kötete jelent meg magyarul, talán nem ártana kiadni a többit is, de itt látszik, mennyire nem vetett hullámot a film sajnos, és nem hiszem, hogy belátható időn belül a polcunkra kerül a maradék is. Bezzeg az "Alkonyat" című faszság elárasztotta a boltokat és könyvtárakat, és a sok uszályában úszó szerelmes-vámpíros hülyeség is. Persze nem állítom, hogy ez a kedves és hősies kis mese az irodalom csúcsa lenne, de azért valamivel jogosabbnak érzem a magasabb szintre helyezését, mint sok felkapott és unalmas alkotásnak. Lévén ez igazi kalandregény, és férfias, tesztoszteronnal megrakott hőse még a régimódian valódi hős, nemes szívű alakja példát mutathatna korunkban, nem beszélve arról, hogy megmelengeti az ember szívét a kissé romantikus, ámde nem nyálas fantasztikus történet. Itt viszont meg kell említenem az "Asylum" stúdiót, amely gyorsan piacra dobta 2009-ben, megneszelve a készülő nagyobb lélegzetvételű és költségvetésű alkotást, a saját verzióját, a "Princess Of Mars"-t. Még nem volt hozzá szerencsém, bár a polcomon pihen, ám aki ismeri a fentebb említett stúdió műveit, talán értheti, miért is esik nehezemre belevágni, és miért is kell hozzá egy bizonyos hangulat, amikor már minden mindegy. De be fogom pótolni, és meg fogom nézni, a kimondottan DVD-re készülő filmet, melynek főszereplői Antonio Sabato Jr., és Traci Lords, az ex-pornósztár.
De térjünk vissza az elemzett műhöz, amelyet a Walt Disney Pictures készített el, úgy látszik néha ők is félrenyúlnak, és tudnak jót alkotni. A forgatókönyvet és a rendezést Andrew Stanton vállalta magára, aki az idegesítő Disney-mesék írásában és rendezésében vett részt, mint a "Wall-E", meg a "Toy Story" és "Szörny Rt."-t, és ..Áhh nincs kedvem sorolni ezeket... Mindenesetre megállja a helyét, és a korabeli illusztrációk és képregények által megalkotott világot mutatja be a nézőknek. A főszerepet Taylor Kitsch kapta, Carter kapitányként, és nem volt rossz választás,a kissé Johnny Depp-es, mégis valamelyest macsós figura, aki eleddig sorozatokban szerepelt, és említhető a "Kígyók a fedélzeten", vagy az "X-men kezdetek: Farkas" című mozik. Hősnőnket pedig a Lynn Collins alakítja, aki valamivel foglalkoztatottabb filmbéli társánál, szintén sorozatokban, és szintén az "X-Men"-ben, no és sok más filmben, de nem sorolom fel őket, mert részemről érdektelen a többi alakítása.
De itt az ideje, hogy belevágjunk a történetbe, amely ugyan kissé eltér a regénytől, mégis egy-két csavarral megtoldotta a sztorit, hogy a kedves naiv mese fogyaszthatóbbá váljon.
Az 1886-os évek Amerikájában járunk. John Carter kapitány polgárháborús veterán, és sokszorosan kitüntetett harcos. Burroughs regényében így írja le: " Csodálatos férfipéldány volt; széles vállú, keskeny csípőjű és edzett katona. Arcvonásai szabályosak és határozottak, fekete haját rövidre vágatta, tüzes és elszánt, acélszürke szeme tükrözte erős és kitartó jellemét. Modora kifogástalan volt, udvariassága a legelőkelőbb déli úriemberre vallott.". Táviratot küld unokaöccsének, (aki a regényben csak szimplán barátja), hogy látogassa meg őt. A rokon egyébként maga az író, Edgar Rice Burroughs, akit szomorú meglepetés ér: megérkezve közlik vele: a kapitány halott. Örökségül egy különös naplót kap, amelyet olvasva megelevenednek előtte (és előttünk is) Carter kalandjai...
Hősünk csalódott a háborúkban, az eszmékben, és már csak aranyra vágyik, nem katonáskodásra. Ám a sors közbeszól: érdemei miatt vissza akarják kényszeríteni a seregbe, de megszökik, és az őt üldöző katonák és indiánok elől egy barlangba menekül, magával cipelve sebesült felettesét. Itt azonban meglepetés vár rá, egy kopasz faszi, aki ki akarja nyírni, ám hősünket kemény fából faragták, és felülkerekedik. A gyengélkedő fickótól elvesz egy medált, , Ám az, utolsó szavaival a Mars-ra küldi őt az ékszer segítségével. A vörös bolygóra megérkezvén meglepetten tapasztalja, hogy ereje megsokszorozódott a gravitáció miatt. És máris bonyodalomban találja magát: sok karú, nála kétszer nagyobb zöld bőrű lények ejtik foglyul, a Thark-ok, szerencsére azok főnöke Tars Tarkas szimpátiával figyeli a láthatóan különleges képességekkel megáldott embert... És a Marson, nevéhez híven háború folyik, Zodanga, a világpusztító és terjeszkedő város egyetlen gall falut, ja bocs, egyetlen Marsbéli várost nem tudott még legyőzni, Héliumot. Szemtanúja is lehet egy csatának, melyet nem néz tétlen szemmel, és megmenti Dejah Thoris-t, Hélium hercegnőjét, így aztán Sab Than, Zodanga hercege igencsak ideges lesz, pedig egy másik kopasz embertől olyan fegyvert kapott, amellyel legyőzheti Hélium-ot. Carter, a Thark-ok által harcosnak kinevezve Thoris-sal együtt azonban fogságban érzi magát, és a szépséges nővel, és Solával, a törzsfőnök lányával útra kel, hogy megkeresse az utat vissza a Föld bolygóra, mert haza akar térni a különös világból... Ám Dejah Thoris, az igen szimpatikus hölgy, látván harci tehetségét, könyörög neki, hogy segítsen népén, no és persze rajta is, no nem úgy, ahogy gondolnánk, hanem mert drága és szerető atyja Sab Than-nak szánja feleségül, botor módon azt hívén, hogy akkor megmenekül a népe. Hosszas rábeszélés után, és a kibontakozó vonzalomnak köszönhetően Carter mégis csak marad, és segít Héliumnak. Csak éppen nem számol a kopasz faszikkal, akiket "Thern"-nek hívnak, és álságosan a világok pusztulását segítik elő, mert az nekik jó. És mindent megtesznek azért, hogy Zodanga leigázza Héliumot. Ám a berszerker-szerű harcossal nem számolnak, és azzal, hogy a háborújához megnyeri a Tharkokat, akik segítséget nyújtanak neki csatájához... És a hősi eposz szépen csordogál a maga útján...
Mit mondhatnék? Tökéletes szórakozás, és nagy ívben leszarom, hogy a Marsról mennyi tévedést elővezet, a holdjait, satöbbi. Az csak hallgasson, aki beveszi Godzilla pusztításait, vagy benyalja, hogy Matt Damon egy kurva nagy akcióhős. Nekem maradt ez a kedves mese, ami volt, és kellemesen szórakoztam rajta. Nos, persze elfogult vagyok, és cinizmusom mellett maradt bennem annyi gyermeki rész, hogy felhőtlenül izgulhassak ezen a mozin. Nem akar túlnőni önmagán, mégis megéri a ráfordított pénzt, élményt ad, és kikapcsol, izgalmak és kalandok, hősiesség és nemesség árad belőle. Bár kissé túl van húzva az a rész, hogy John Carter nem akar kötélnek állni, és inkább hazamenne, ahelyett, hogy segítsen az elnyomott marslakókon... De mi kell még? Egy hős, akire felnézhetünk, idegen tájak, harc, egy kis romantika, minden adott, hogy egy jó napot okozzon nekünk. Nem kevés izgalom, és ami pozitív, az a néha felcsillanó humor, amely a könyvekben nem igazán lelhető fel... Hála korunknak, a látványvilág is jól sikeredett, mondjuk nem is kerestem nagyon a hibákat benne, az maradjon meg a fanyalgó szerencsétleneknek, akik kényszeresen mérni akarnak valami általuk felállított etalonhoz mindent. Tökéletes szórakozás, nem tudom, hogy Burroughs mit szólna hozzá, de szerintem tetszene neki, talán csak a kissé máshogyan alakított történet feküdné meg a gyomrát, én azonban a "Sherlock Holmes" új verziója óta már hajlékonyabb vagyok... Ne sajnáld az időt rá, ne higgy senkinek (nekem sem, ha ha), és nézd meg. Örülök, hogy híres írok híres hősei után sorra kerülnek az eddig mellékesnek vett hírók, mint Solomon Kane, és most John Carter kapitány kalandjai. Csak így tovább, jó lenne folytatás, hiszen nem merült ki a történet ennyiben. Már csak Tarzan hiteles megformálását várom... Ne hagyd ki, ha jól akarod érezni magad egy másik világban, és ajánlom a könyveket is elolvasásra. Nekem egy elfogult 10/10.
Ez itt kérem egy klasszikus. Mint Teresa Orlowski. És illik is úgy kezelni. Mint Teresa Orlowskit.
A kilencvenes évek elejének minden báját és szépségét magán hordozó filmet nézhet meg a nagyérdemű, méghozzá alaposan megtámasztva színészekkel, zenével, és hangulattal. Tudom, már az elején sokat elmondok róla, ezek után miért lenne érdemes elolvasni a többi rizsát? Mégis egy kicsit úgy érzem, főként fiatalabb olvasóinknak be kell számolnom erről a kedves és vidám horror-filmről. Hogy vidám? Igen, nagyon aranyos és kedélyes kis története van. De azt hiszem, manapság fel kell vázolni a hátteret, hiszen ifjaink nem ismerik annyira. A '90-es évek eleje van. Edward Furlong túl van az "Ítélet napján", a "Kedvencek temetője 2".- n, és a "Kukin" is. Kiadott ilyen hülye filmcímet ennek??? És még előtte vagyunk az "Amerikai história X"-nek. Ó, és a "Holló 4." -nek, amit nagyon sajnálok. Hogy létezik. Eddy fiú a maga sármos kiskölykösségével, és a tipikus unatkozó, rockzenét kultiváló karakterével naná, hogy beleillett eme szerepbe. és, hát el kell ismernünk: nem kókler a srác. Szóval ott állunk a számítógépes játékok reggelén, amikor még nem a néger zene volt az etalon, hanem a csapból is Gánznrózisz meg Erószmissz folyt. Volt bizony a világnak egy ilyen érája is, sokkal szebb volt, mint ahogyan a kockás ing, és az "alternatív" zenék is, a mai fehér trikós feketéknél, és azoknak szörnyűségesen érdektelen zenéinél. De sok lesz a társadalomkritika, amely ma a "fikázás" szó szinonimája. (Tessék régebben még ezt is szebben mondták! )
Tehát itt van a tehetséges Mr. Furlong. És mellérakunk a kölyöknek egy olyan kőarcú és kérlelhetetlen figurát, mint Frank Langella. aki Skeletort játszotta a He-Man-ben, vagy a "Kilencedik kapu"-ban is alakított. És csapjuk oda melléjük T. Ryder Smith-t, aki ugyan nem alkotott semmi különlegeset pályája során, de ebben a szerepben fenomenális. És megemlíteném szinkronhangját is, Reviczki Gábort még, aki olyan kellemesen és hallhatóan könnyedén merül bele a cinikus és gyilkos szörnyszülött egyéniségébe, hogy az ember igazi örömmel hallgatja. És tegyük még a lecsóba John Flynn-t, direktorként, aki olyan műveket engedett ki keze alól, mint a "Bosszú börtönében", "Törvényre törve", és a "Jó zsaru, kisebb hibákkal". Mindehhez szórjunk fűszerként egy kis könnyed tiniszerelmet, némi iróniát, némi horrorista ízt, és megszületik az "Agyrém".
Michael az a tipikus tinédzser, aki csak ámerikában fordulhat elő. Meg van mindene, a szomszéd csajt kukkolja, és szinte egyedül él, mert apja folyamatosan úton van, édesanyja pedig meghalt egy autóbalesetben. Szóval akkor még sincs meg mindene. És persze horror-rajongó. Tudod, az a kategória, akinek a szobája tele plakátokkal,és a TV-je is csak fekete-fehér filmeket játszik. Mickey fiú szerelmes a szomszéd kislányba, és igen alaposan megkukkolja, dokumentálja a hölgy életét. Van egy hülye haverja is, akitől azt az infót kapja, hogy a "Fangoriában" (Juppiiii) reklámoznak egy nagyszerű új játékot. Olyan élményeket garantál, mint még semmi. Fásult és unott barátunk pedig úgy dönt, kipróbálja ezt a "gémet", és bedobja a lejátszóba a diszket. A játék igen brutális,és életszerű, Michael éppen egy gyilkosságot követ el, és egy hang utasításaira hallgatva megöl valakit, egy konyhakéssel, majd emlékül levágja az áldozat lábfejét. Aztán felriad, egyelőre "Game Over"... . És kiderül, valóban megesett a haláleset, sőt, még áldozata végtagja is a hűtőben pihen. Aztán egyszerre csak megjelenik Trickster a játék irányítója. Rém ronda pofa, és a velejéig gonosz. Rá akarja bírni hősünket, hogy folytassa a játékot,és ennek következményeképpen ölje meg a legjobb barátját, aki állítólag szemtanú. És Michael folytatja a virtuálisból valóságossá váló halálos rémálmot. Persze a gonosz nem pihen, Trickster már még nagyobb áldozatot követel, halálra ítéli a szomszéd leányt, a szép kis Kimberley-t, miközben Hayden nyomozó egyre gyanúsabbnak találja az ifjút. Ideje megállítani a végzetet...
A film persze szép csattanóval zárul, és valóban könnyed. Igazi élvezet. Minden ügyesen van eltalálva, a zenék, a feszültség, a színészek. A főgonosz Trickster pedig sokszor megmosolyogtat bennünket, néha még nem is haragszunk rá... Ízig-vérig '90-es évek, annak minden szépséges és kedves jegyét felvonultatva. Ügyesen működik, még, ha komolytalan is az egész egy kicsit, megmelengeti a szívet, és horror létére igen csak felvidít minket. Mert megvan a varázsa. Mint az "Élőhalottak éjszakájának", vagy az "Elveszett fiúk"-nak. Szórakoztató, és kellemes időtöltés, bár azt hiszem, ez nektek, Kedves Olvasó, nem újdonság. Hiszen mindenki látta már, ugye? Ha nem, akkor azonnal bepótolni... Negatívum? Ami az erőssége, a kis naiv tinédzser láv-sztori, ugyanakkor a gyengesége is. Kissé hihetetlenül van tálalva, de nem retten meg az ember, hamar túlesik ezen is, és ugye a végkifejlet némi csalódással tölt el bennünket. Bár a csavar mégis vicces, és nem hagyja, hogy elégedetlenül morgolódjunk, hiszen laza szórakozásnak készült, és eme célja meg is valósult. De,ha egy kicsit tovább nézzük a szereplő-listát, akkor kapunk még egy kis érdekességet... Természetesen vér is van benne, és feszültség, hiszen nem lenne rémfilm ezek nélkül... Mindenkinek ajánlom, mert gondtalan kikapcsolódást ad, és még a horrortól rettegők is valószínűleg meglelik benne a szépséget. Meg amúgy miér' nézed, ha nem bírod a horrort? Egy erős 9-es a 10-ből.
Az Euro-horror újra szárnyra kapott az utóbbi időben... Az elmúlt húsz évben kissé csendes és tetszhalott állapotából ébred az öreg kontinens rémfilm-gyártása, mondhatni tolja le magáról a koporsófedelet... Az idők változnak, a régebben oly konzervatív angol, a kissé erotikusan túlfűtött francia, a Naschy - fémjelezte spanyol, és a vérbő olasz horrortermést manapság leginkább a brutalitás és ötletesség jellemzi. Nyoma sincs a hollywoodi-as prüdériának, önismétlésnek, álszentkedésnek. Ötletek és fordulatok, szégyentelen megmutatása a valóságnak és a vérnek, mégis szinte sosem öncélúan. Az Euro-horror építkezik, történetből és színészi játékokból, míg Amerikában a kényszer szülte sorozatgyártás kiheréli és önmaga paródiájává avatja a műfajt. Persze ott is terem gyöngyszem néha, nem tesz a szememre a sznobizmus takarót, de a jó '80-as évek nagyszerű fellángolása már a múlté, és nagyon nehéz újat kitermelni, hol maga a "gyártási-kötelezettség" miatt, hol az egyre inkább nívó igénytelenség, és az "újszülöttnek minden vicc új" felkiáltással világra hozott termék-filmek miatt. Nálunk pedig beszállt a játszmába a skandináv rész is, Norvégia, Svédország mostanság, és egyszerre csak itt van Svájc. Volt már egy koprodukciójuk Franciaországgal a "Frontieres" című kissé gyengécske alkotásban, de most saját nemzeti büszkeséggel álltak elő, a havasi gyopár mellett, méghozzá egy saját kis mondát, legendát ültettek a valóságba, ahogyan mondjuk a japánok dögunalmas kísérteteiket, vagy az amerikaiak az "Urban Legend"-jeiket.
A "Sennentuntschi" meséje az Alpok hegyeiben játszódik. A magányos pásztorok megteremtenek szalmából egy bábút, aki életre kel, szexuális és egyéb szolgálatokra nővé válik, majd miután azok a kedvüket tették rajta, az bosszút áll, és megöli kihasználóit. Eme alapok szolgáltak jelen filmünkhöz, és, ha az alapsztori kissé egyszerűnek tűnik, az ne riasszon el senkit, mert igazán elgondolkodtató és szövevényes sztorit kapunk, amelyben egy csipet horror és misztikum mellett bőségesen kapunk drámát, és csavaros thrillert is. És ez bizony igen erősen nyom a latban, hogy mindenki megtekintse, már aki nem ragad le a "Fűrész 13." részénél.
Michael Steiner jegyzi a mozit, mind forgatókönyv-íróként és direktorként. Tökéletesen végezte dolgát, a néha kissé minimálisnak tűnő költségvetés mellett, és a kissé tévéfilmes megoldások nem váltak a produkció kárára, mivel a történet mindenért kárpótol bennünket. Ügyes megoldás, hogy a sztori folyamatosan fordul egyet, és műfajokon átvonulva jutunk el a végkifejletig. Színészeink perfektül játsszák szerepeiket, és kiemelném itt a kissé a "The Woman" című nagyszerű film hősnőkére hajazó vadnőt alakító Roxane Mesquida-t, és a kissé "kaszatibis" (annyira azért mégsem taszító) másik főhősünket, Nicholas Ofczarek-et... De nincs hiba a többiek munkájában sem, ők is mintaszerűen teszik a dolgukat, és hibátlanul formálják karaktereiket. Ha valami elkerülte a figyelmemet ezügyben, az csakis azért lehet, mert annyira lekötött az egész, hogy nem volt időm minden kis szír-szarra odafigyelni, azt meghagyom a többi blogírónak, akiknek örök főproblémává lépett elő, hogy minden csak akkor klappol, ha 12 percenként látunk egy baltás gyilkost, vagy egy nyáladzó szörnyeteget. Nekizuhanok a sztorinak, mert érdemes, bár már most nehezemre esik, hogy megfogalmazzam, mert a poént nem akarom lelőni, és felfedni az ízig-vérig érdekes és csavaros históriát. Tehát:
Az Alpokban vagyunk, napjainkban. Anyuka és gyermeke gombászik, és az elkóborló kislánynak egy debilnek tűnő ifjú tükrének fényével nagyszerű gombász-helyet mutat, ám ott bónuszként egy csontvázra is bukkannak... A kivonuló rendőri erők meglepetéssel konstatálják, hogy a gyermek egy réges-rég eltűnt kölyök képét azonosítja segítőjeként. Innen indulunk, mert az anyuka elmesél egy történetet a zsaruknak... És máris az 1975-ös években találjuk magunkat... Az Alpok-béli kis falunak egyetlen rendőre, Reusch, hirtelen szembe találja magát egy öngyilkossággal, egy ministráns harangkötélre akasztotta magát. Nos, ha ez nem lenne elég, a temetés után egy vad, koszos, néma és szép fiatal nő tűnik fel, akit a falusiak babonája miatt kénytelen cellába zárni, bár jól tudja, hogy ártatlan... A hölgy azonnal vonzódással viszonyul irányába, és láthatóan nem hagyja hidegen a "seriffet" sem.. A helyiek unszolására megkeresi a hegyen magasabban lakó kecskepásztorokat, Erwin-t, és a kissé terhelt ifjú Albert-et, ám mindent rendben talál, csak a két ember nincs sehol, ám a parázs izzik a kályhában, és csend, rend honol a faépületekben. Ismét más síkban folyik a történet, megláthatjuk, ahogyan egy önkéntes érkezik a két pásztor segedelmére, Martin, akinek meg vannak a saját sötét titkai... Az eleinte nyamvadtnak tűnő városi fickó bebizonyítja, hogy nem valami szerencsétlen figura, ezért Erwin-nel, az idős és kissé alkoholista arccal hamar szesztestvérek lesznek, és a finom abszint hatására (amely aztán kurvára meg tudja hülyíteni az embert) megismerkedik a "szénababa"- történettel... A szintén néma Albert gyorsan összedob kábán egy szalma-és seprűbábot, amelyből nőnek kell lennie, hogy aztán szolgálatukra legyen. Az időközben a falu papjának terrorjától elmenekült vad leányzó pedig véletlenül ott lel menedéket náluk, úgyhogy a meglepetés garantált, mert a bábú ruháit felvéve megjelenik, és a másnapos és kanos figurák egyszerre csak arra eszmélnek, hogy lám, valósággá vált a legenda...
A falusiak időközben a pappal és a polgármesterrel az élen boszorkányüldözésbe kezdenek, minden rosszért, és a történelem során előfordult szerencsétlenség miatt hibáztatva a lányt. Előkerül egy jópár éve felderítetlen eset, és Rausch rendőr is nekiesik kideríteni, ki is lehet a nő, és mi is lakozik a háttérben. A kisasszony vissza szökik a kissé elszigetelt hármashoz, ahol örömmel fogadják, és kihasználva tudatlanságát, igyekeznek többször is megdugni szegényt... És meg is teszik, az abszint mámorában porig megalázva őt, ketten is magukévá teszik egyszerre.. Itt nincs maradása, ezért újra visszamenekül a faluba, a rendőrhöz.. Ő pedig szöktetné, de a helyiek vadul feltüzelve nem engedik a menekítését... Rendőrünk jó néhány rúgással és ütéssel gazdagabban végre nyomra lel, és feldereng előttünk a valóság. Csak éppen kérdéses, vajon időben sikerül-e a történetet lezárnia, mindenféle halálos tévedés nélkül menteni a menthetőt. Vajon valóban egy balszerencsét hozó démon-e a nő, ahogyan a pap és az emberek tartják, vajon ezért retteg az őrjöngésig a kereszttől? Nos, a magam részéről nem mondok semmit, csak annyit még, hogy ritka tartalmas több mint másfél órával és némi gondolkodni valóval leszünk gazdagabbak, ha végigüljük a furcsa sztorit...
Nincs itt hiba, megdöbbentő és drámai képsorok peregnek előttünk, sajnálat, borzongás váltakozik bennünk.. A finoman romantikus szál megragadja az embert, és a drámai pillanatok megérintenek. Minden a helyén, a zene, az Alpok szépsége mégis valahogy kietlen, sivár, és nem igazán látja el szívderítő funkcióját. A fentebb sokat emlegetett fordulatosság nem hagyja pihenni a nézőt, és a vége után is nyugtalanító gondolatok születnek az elménkben, újra és újra átgondoljuk az egészet. Misztikus thriller, horror-dráma? Nehéz kategóriába tömködni ezt a nagyszerű filmet. Mindenesetre a horror, mint zsáner semmiképpen nem állja meg a helyét önmagában. Ügyesen megrajzolt karakterek, szépen fényképezett helyszín, amely néha nyomasztóan ránk tud ülni. Izgalom, nyomozás, csavarok és erős esendőség, babona és szerelem jelenléte borzongat, nehéz lanyhulást találni, a folyton furdaló kíváncsiság nem hagyja nyugodni a nézőt. Vajon igaz-e a mítosz, vajon mindenképpen rossznak kell kisülnie a végén? Drukkolunk és félünk, borzongunk és szánunk ezen az oly' emberi történeten, amely igazán zamatosan különlegesre és elgondolkodtatóra sikerült. Kötelező megnézni, mert nyomot hagy az agyban. Ezek után aztán kell a 10/10.
"Á.megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél.Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
Hogy mi köze van Hajnóczy Péter remekművének egy 2002-ben készült francia horrorfilmhez azt egyelőre nem árulnám el, de azt azért mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a két mű párhuzamba állítása közel sem volt véletlen. De ne szaladjunk ennyire előre. Az éppen tíz éve készült film érdekessége, hogy nem csupán a forgatókönyvírója és a rendezője de még a főszereplője is egyetlen személy, az akkor még csak 31 éves Marina de Van volt. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az alábbiakban bemutatni kívánt In my skin (5 rövidfilmet követően) a rendezőnő első nagyjátékfilmje és mindössze a harmadik film amelyben komolyabb szerepet játszott, joggal merülnek fel kétségeink a megvalósítással kapcsolatban. A film megtekintése után elöljáróban annyit szeretnék közölni, hogy soha rosszabb kezdést ne lássak, ugyanis a In my skin több, mint pusztán egy kiváló alkotás, sokkal több.Olyannyira, hogy számomra az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legjobb horrorfilmje volt. Bár azt hiszem a horror jelzőn erősen lehetne vitatkozni, hiszen a In my skin messze több, mint egy átlagos horrorfilm. Sokkal inkább fogalmaznék úgy, hogy egy horror elemekkel gazdagon tarkított, ám mindezekkel együtt is egy mélyen elgondolkodtató filmdráma. Tény és való, hogy igen sok véres és akár gusztustalannak is nevezhető jelenetet tartalmaz amelyek nélkülözése semmit sem vett volna el a film mondanivalójából (ahogyan azt remekül megoldotta a szintén francia Claire Denis a Kínzó mindennapok című zseniális filmjében). Ettől függetlenül a magam részéről nem nevezném se öncélúnak se szándékosan megbotránkoztatónak a filmben bemutatott, az emberi idegrendszer tűrőképességét erősen próbára tevő képsorokat. Sokkal inkább nevezném a film drámai mondanivalójának kihangsúlyozására szolgáló eszköznek, mintsem valami ócska és öncélú polgárpukkasztásnak. Ez a film több annál, hogy ilyesmire szoruljon. Sokkal több.
"Összefutott a szájában a nyál, könyökére támaszkodott az íróasztalán, és cigarettára gyújtott. Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd; elriasztandó a kísértést,megpróbált visszaemlékezni a szédülésére és a tizenkét órás zuhanásra. Ha ma inna is egy keveset,alkudozott magával, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. Akkor nem lesz szédülés és zuhanás. Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is:szikvízzel inná a bort –; ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi „szalon-spiccel” értékkel bíró jegyzeteket készíthet. Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
A film tulajdonképpen nem más, mint egy egyszemélyes dráma, aminek középpontjában egy nagyvállalat szürke, jelentéktelen a többi alkalmazott között csendesen, észrevétlenül létező és dolgozó fiatal titkárnő áll. Esther (Marina de Van) tökéletes mintapéldánya annak a tipikus nagyvállalati dolgozónak, aki keményen, maximális odaadással és alázattal végzi a munkáját remélve, hogy egyszer talán sikerül előre lépnie, sikerül kitörnie az egyszerű titkárnői pozícióból, ám megalkuvásra képtelensége, határozottsága, a feletteseinek történő behódolásra, az előttük való hajbókolásra, önmaga megalázására való képtelensége okán a vállalat képzeletbeli ranglétráján soha nem fog feljebb jutni. Sorsa nem is lehet más, mint beleveszni az ott dolgozók jellegtelen, névtelen embermasszájába. Ugyanakkor ott van Sandrine (Léa Drucker), az egykori barátnő, Esther tökéletes ellentéte, aki magabiztos, céltudatos és kellőképpen megalkuvó ahoz, hogy mind feljebb és feljebb jusson a vállalati hierarchiában. És természetesen ahogyan az ilyenkor lenni szokott karrierjének felfelé ívelése, dolgainak jobbra fordulása következményeként Sandrine számára Esther személye jelentéktelenné, mondhatni feleslegessé vált. Az egykor volt barátság elmúlt, Esther már kellemetlenné vált a befolyásos, sznob társaságban forgolódó Sandrine számára. De arra, hogy legyen ki előtt felvágni, nagyzolni és eljátszani a nagyvilági nőt, arra természetesen még alkalmas az egykor volt barátnő. Így történhet meg, hogy Esther meghívást kap Sandrine egyik partijára, ahol alaposan a pohár fenekére néz majd, hogy kiszellőztesse a fejét sétára indul a házigazda kertjében, ahol a sötétben botorkálva elesik és igen csúnyán megsebzi magát. Esthernek mindaddig fel sem tűnik, hogy milyen súlyos a sérülése, amíg megdöbbenve rá nem szólnak, mert már a nadrágján is átüt a vér. Azonnal kisiet a mosdóba, ahol csodálkozva tapasztalja, hogy a korábban szerzett sérülés közel sem egy apró horzsolás, hanem bizony egy hosszú, mély, csontig hatoló vágás. Először megrémül a látványtól, majd érdeklődve kezdi vizsgálni a testén keletkezett borzalmas sérülést. Fájdalmat nem érez, sokkal inkább vágyat arra, hogy megérintse, körmeivel belevájjon, hogy újabb és újabb sebeket ejtsen magán. Párja (Vincent szerepében Laurent Lucas) eleinte együtt érez szerelmével, naponta átkötözi és kitisztítja az egyre mélyebb és csúnyább sebet, amit Esther újabb és újabb hazugságokkal magyaráz. Furcsa és beteges függősége, amely kezdetben csak az önmagán ejtett vágásokban, az önmagának okozott sérülésekben majd később már önmaga fokozatos megcsonkításában, gyötrésében nyilvánul meg, szép lassan elszigeteli és kisajátítja magának Esthert.
Vincent aggódva, ugyanakkor tehetetlenül szemléli, ahogyan szeretett párja újabb és újabb sérülésekkel, borzalmasabbnál borzalmasabb sebekkel tér haza, amelyekre mindig van valami hihetőnek tetsző magyarázata. Egy idő után azonban Esther hazugságai már nem járnak eredménnyel, már nem tudják elfedni a szörnyű valóságot, nem adnak védelmet amely mögött továbbra is biztonságban élheti ki beteges szenvedélyét, így Esther jobb híján fogadkozik és ígérget, hogy abba fogja hagyni, hogy véget vet önmaga kényszeres csonkításának. Vincent, mivel mást nem tehet, ha fenntartásokkal is, de próbál hinni az egyre rosszabb állapotban lévő szerelmének, aki pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed különös függőségének mocsarában, ami legalább annyi hátránnyal, mint amennyi előnnyel jár számára. Igaz, hogy vékony és törékeny teste lassan egyetlen hatalmas, tátongó, csontig hatoló sebbé válik, de karrierje a cégnél szinte megállíthatatlanul ível felfelé. A munkahelyi ranglétrán való gyors felfelé lépdelés természetesen feszültséggel, stresszel, szorongással is jár a hirtelen nyakába szakadó felelősség miatt, amit az önmagán ejtett újabb és újabb vágásokkal, sérülésekkel próbál levezetni. A kör tehát bezárul Esther körül. Ám hiába a soha nem látott siker a munkahelyén, hiába karrierjének töretlen és szélsebes felfelé ívelése, hiába a tudat, hogy immáron az egykor olyannyira irigyelt Sandrine az, aki féltékeny rá az elért eredményei miatt, ha a magánélete romokban hever, ha a környezete magára hagyta a beteges függőségétől szabadulni nem tudó Esthert. Hiába a siker, ha reménytelenül sodródik egyik hazugságból a másikba, ha függősége lassan szó szerint is felemészti őt. Vincent, az utolsó ember is aki még megmaradt mellette, költözéssel fenyegetőzik de ez, mint ahogyan más sem, nem tudja már kiszabadítani az öncsonkítás okozta gyönyör rabságából. Fogadkozik, esküszik mindenre, hogy befejezi csak, hogy még egy napot nyerjen. Újabb és újabb hazugságokat gyárt egészen odáig jutva el, hogy még önmaga autóbalesetét is megrendezi alibit szolgáltatva a testét lassan elborító borzalmas sérüléseire, amiket egy Isten háta mögötti szálloda lepusztult szobájában okozott magának titokban. Hazudik Vincentnek, hazudik a munkatársainak, a környezetének, de hazudik saját magának is. Lassan mindent és mindenkit elveszít, nem marad senkije, nem marad egyetlen ember sem aki majd rátalálna ha egy újabb mámoros napon netán túl messzire menne és belehalna az öncsonkításba. Karrierje még felfelé ível a vállalatnál, lassan a hierarchia csúcsára ér, ám minden más már romokban hever körülötte. Mocskos hotelszobákban tölti az éjszakákat, mert Vincenthez hazamenni már nem mer.
"A fiúnak elégedettnek, s majdnem
boldognak illett lennie, hogy végre akadt egy lány, aki talán hosszabb
távra is igényt tart társaságára. Ugyanakkor ismét megkívánta a sört, és főként
szeretett volna rágyújtani egy cigarettára. A napsárgán, ragyogóan sütött, az
enyhe kis szél elhajtotta a lila színű felhőket. De hogyan indokolja Krisztina
előtt távozási szándékát? Mondja azt, hogy éhes, ami egyébként igaz volt, de
felmerült benne a gondolat: Krisztina majd elkíséri az étterembe. Másfelől
némiképp megalázónak tartotta,hogy a lány föltétlenül uralkodni akar minden
cselekedetén, és ellenőrizni óhajt minden percet,amelyet nem vele tölt. A
sörnél, a cigarettánál, sőt még az evésnél is fontosabbnak tartotta Krisztinát,
és görcsösen igyekezett alkalmazkodni kívánságaihoz, hogy megtarthassa. Ha a
sörről lemond is, rágyújtani mindenképp szeretett volna. De mit mondjon a lánynak? Az egyenes utat választva mondja
meg az igazat?" (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
Hazugságai, üres, tartalom és akarat nélküli, ezerszer megfogadott és be nem tartott ígérgetései pedig már senkiben sem ébresztenek részvétet vagy együttérzést iránta. Nem hisz már neki senki, nem akar már segíteni rajta senki mert már nem maradt ember, aki hinni tudna neki. Eljátszotta az utolsó megmaradt kártyáját is Vincent személyében, aki talán még mindezek ellenére is szereti és képes lenne mellé állni és kihúzni önmaga poklából, de ahhoz Esthernek ki kéne törnie a testének csonkításából adódó élveztek okozta függéséből. De Esther inkább elveszít lassan mindent, inkább fekszik egy ócska hotel mocskos, nyirkos és penészes szobájának deszkapadlóján a saját vérében mintsem belátná, hogy bár kezdetben uralta és kézben tartotta a meglehetősen bizarr szenvedélyét, ám az végül legyőzte és maga alá gyűrte őt. Nem maradt senkije, minden napja rettegés és félelem attól, hogy az önkívületi állapotból lesz-e felébredés, mert az már egyre többet, egyre nagyobb részt kíván belőle kiszakítani ugyan akkora élvezetért. Napról - napra történő létezés, öntudatlan vegetáció. Mámortól - mámorig tartó időszakok. Jövőtlenség. Elidegenedés. Kérdés, hogy van-e még onnan visszaút?
"Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán
éppen ez voltszenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a
részvéted hiányzott, hogy helyeseld a szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte."(Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
Mindent összevetve az In my skin, véleményem szerint, az elmúlt 15-20 év egyik legjobban sikerült horrorfilmje. Már amennyiben ezt az alkotást elintézhetjük ennyivel. Az In my skin ugyanis tartalmát tekintve sokkal több, mint egy szimpla horrorfilm. Sokkal inkább egy igen komoly mondanivalóval rendelkező, azt a horrorfilm elemeivel bemutató dráma. Igaz, hogy az embernek már lassan a könyökén jönnek ki a drogosok, alkoholisták sorsát bemutatni kívánó, többnyire művészieskedő, a függőségben szenvedők mindennapjaira egyfajta romantikus érzülettel tekintő borzalmas fércművek. Igaz, hogy finoman szólva is lerágott csont már ez a téma, de Marina de Van alkotása több, sokkal több, mint egy szokványos film a szenvedélybetegségről. Egyrészt azért mert szakít az unalomig feldolgozott drogos és alkoholista panellel és helyette egy igen bizarr és beteges formáját választotta annak, hogy bemutassa a szenvedélybetegséggel küzdők közel sem irigylésre méltó sorsát, másrészt mert nem kívánja idealizálni, kiszínezni, romanticizálni a szenvedélybetegek életét. Ez egy fájdalmat sugárzó, lehangoló, kiábrándító és rendkívül nyomasztó alkotás. Semmivel sem árnyaltabb, mint maga a valóság. Rendkívül hitelesen és átélhetően mutatja be, ahogy Esther fokozatosan napról - napra mélyebbre és mélyebbre süllyed a függőség mocsarába. Hiteles, mert minden amit tesz logikus és teljességgel érthető egy szenvedélybeteg esetében. Hiteles, mert nem kíván sem részvétet sem együttérzést de szánalmat, és ami a legfontosabb, rokonszenvet vagy szimpátiát sem kelteni a főszereplő iránt. Úgy és olyannak akarja láttatni az önmagát kényszeresen megcsonkító Esthert, amilyennek a valóságban el tudnánk képzelni. Ehhez természetesen szükség volt egy remek forgatókönyvre és egy megfelelő kvalitású színészre, aki mindezt hitelesen eljátssza. A film forgatókönyvéért, rendezéséért és nem mellesleg Esther szerepének eljátszásáért felelős Marina de Van pedig ennek maradéktalanul eleget is tett. Kaptunk egy hiteles, "életszagú", a szenvedélybetegséget a maga valójában ábrázoló történetet hibátlan tálalásban, zseniális színészi alakítással. Kaptunk egy minden tekintetben hibátlan filmet. Nyomasztó, lehangoló, drámai, sötét és kilátástalan világot tár elénk kendőzetlenül a maga nyomorúságával. Nem moralizál, nem kívánja sem romantikus miszticizmussal sem lesújtó, álszent (propaganda ízű) értékítélettel, felháborodást provokálva az arcunkba vágni az általa kreált pszeudo - valóságot. Kapunk helyette egy meglehetősen durva, helyenként sokkoló és az idegeket próbára tevő jelenetekkel tarkított, de mégis valóságos és nagyon emberi drámát, amely még hónapokig fogja a lelkünket nyomni.
Vajon az emberek valóban olyanok, mint a patkányok? Vajon összezárva, veszélyhelyzetben egymásba marnak? Vajon egy kis közösségben, egy mikro-társadalomban mindig vannak rosszak és jók, ahogyan nagyban, mindig vannak, akik a saját érdekeiket a legfontosabbnak tartják? Halálfélelemben az ember alapvető tulajdonságai lesznek a dominánsak, aki önző még önzőbb lesz, az erőszakos még erőszakosabb, a gyáva még gyávább? Ilyen és efféle kérdéseket tehetünk fel magunknak, amint megnézzük a "The Divide" című cseppet sem unalmas filmet, mert természetesen a szociológiai kérdések nem merülnek ki fárasztó filozofálgatásban, hanem gyomorszorító feszültségben kapjuk az elborzasztó drámát. Az ember azon is elgondolkodhat, hogy vajon én milyen lennék egy ilyen helyzetben, és szeretné magát mindig a jó emberek között tudni, de a fene sem tudja, mit hoz ki egy életveszélyes helyzet, és az összezártság. És, ha egy film képes ilyesmire, hogy elgondolkodtasson, akkor helyben vagyunk, érdemes volt megtekinteni. De persze van, akinek ez is kevés, akik fitymálóan köpködnek a kritikáikban, mint ahogyan ezt olvashattam itt a 'neten. Nincs karakterfejlődés, hűha, télleg? Majd a következő mondatban megállapítják, hogy az idő múlása nem érzékelhető a filmben. Jó, ha valaki hülye sznob, azon én bizony nem tudok segíteni, csak néhány heveny orrba veréssel, de azért megpróbálom eme paradoxont megvilágítani: ha nem tudod, mennyi idő telik a filmben miért is követelsz valami időkeretbe behatárolható változást? Légy szíves, hülyegyerek állj ide nekem a sor elejére a pofonodért. A másik végtelenül taszító "érv", miszerint azt sem tudni, hogy mi is okozza hőseink életében az alapvető változást? Világháború, földönkívüliek? Csak maga a nukleáris holokauszt a támpont, semmi magyarázat. Miért, amúgy mit szeretnénk? Egy rohadt lábjegyzetet, Révai-lexikont? Miért kell mindent szájba rágni? Mindez azért is jó, mert szereplőinkkel együtt a bizonytalanság és a tudatlanság minket is magával ragad, és kurvára nem hiányzik, hogy az elején húgysárga betűkkel kiírják a kisegítősöknek, hogy "Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban atomháború történt, ezért esik meg eme borzalom, bizonyára a te életedben minden oly' rendezett és minden csapás megmagyarázható, a világvégéről is előre követeled a forgatókönyvet. Szomorúan tudatjuk, kedves kukacoskodó okosmagyar, az Internet örve alatt magadat filmkritikusnak sugalló hülyekölök, hogy segg vagy, és gyorsan dugd pici fejedet a sütőbe. Köszönjük." Nos ezt hiányolom. De magam vagyok a hibás, kérem szépen, mert minden hülye netbarom "entellektüell" baromságait elolvastam, akik már eleve fensőbbséggel néznek mindenféle butuska műfajra, amelyben a dráma nem facsarja szívünket könnyizzadásra, mint mondjuk "Corelli kapitány mandolinja", vagy valami cigánylelövős fesztivál-nyertes ostobaság. Még szerencse, hogy vagyok olyan aljas és mélyen szárnyaló, Kedves Olvasó, hogy hajlandó vagyok ilyen mozikat megnézni, és a szintén a filmművészet alagsorainak labirintusában bolyongó alul művelt nézőknek bemutatni cseppet sem nagyívű kritikáimban a semmirevaló alkotásokat. Bocsánat, hogy élek. Nos, ennyit a savazásról. Azt azért még megemlíteném, hogy a vásznon már annyi mindent láttunk. Autóvá alakuló robotokat, buzikból transzformálódott nőcsábászokat, vagy Dobó Katából hirtelen színésznővé avanzsált élőlényt. Érzékeink egyre erősebb bombázása révén lelkünk és agyunk már egyre érzéketlenebbül várja a következő sokkot, a nagyobbat, hogy hasson ránk. De én gyermeki lelkemmel a mai napig meg tudom érteni, hogy a világ elpusztulása után, összezárva egy szűk halálcsapdában, az idő múlásával, a halált folyamatosan várva, miközben tűzoltófejszével vagyunk kénytelenek hullákat darabolni, majd a testrészeket a budiba hajigálni, igen könnyen átbillenhet az emberi elme az őrület sötét mocsarába. A folytonos babkonzervre való rászorultságot nem említem, mert szeretem a babot. Ám a mélypszichológiában jártas web2-n nevelkedett filmesztéták bizonyára kőszilárd elméjükkel mindezeket oly' könnyedén vennék, mint egy egyszerű papírcsónak-hajtogatást, és ezáltal érthető viszolygásuk a mű iránt. De most már tényleg kezdjünk neki. Karl Mueller és Eron Sheean összedugták forgatókönyvön még nem kimondottan pellengérezett elméjüket, és ezt a kis horror-kamaradrámát összerittyentették nekünk. Gondolom megkapták a fő ukázt, kis költségvetés, hahó, nem költhetünk túl sokat, valami olyasmit írjatok, ami egy helyen játszódik, kevés szereplővel, mégis erős feszültséggel, erőszakkal és drámával. És sikerült kérem. Ehhez a francia származású Xavier Gens került direktornak, akinek "Frontière(s) " és "Hitman" című filmek a legnagyobb dobásai, részemről a Frontière(s) szar volt, a "Hitman" meg erőst kikerült abból a kategóriából, amit én megnéznék... Ám mégis sikerült a történetbe belecsepegtetni a feszültséget, a csinos kis szorongást. És ugyan, ki ne ismerné Michael Biehn-t??? Durva tenyerébe mintha Isten teremtette volna a baltát, borostás képibe' a szivarcsonkot. Legemlékezetesebb szerepe a "Terminator" című örökzöldben esett, de játszott a "Bolygó neve:Halál"-ban, 'A mélység titkában", az "Elit kommandóban", és nem is sorolom a veterán karakter-színészt szerepeit, nézzetek utána. A részemről örökké Kyle Reese a kedvenc, de persze mindenkinek a saját korosztálya által favorizált mozi hőse marad. Meg kell említenem még emellett Michael Eklund-ot, aki mindeddig sorozat-szerepekben játszott, de itt aztán igazán nagyot alakít a visszataszító rohadék szerepében, és hű társát is, Milo Ventimiglia-t. Mindkettő az a karakter, akiktől már az első fél órában ökölbe szorul a kezed, és ütnéd még a mentőben is. A jók részéről nem tudok ennyi pozitívumot felhozni, ámde ez annyira nem a színészek hibája, hiszen passzivitásuk leginkább a forgatókönyvnek köszönhető, ezért a néha a bennünk felbuzgó düh irántuk nem az ő hibájuk, semmi gond nem volt a játékukkal... De csapjunk bele.
Nagy baj van. Kurva nagy baj. ha kinézve az ablakon néhány pofás kis gombafelhőt látsz, vajon érzed-e, hogy vége az egész életednek? Vagy csak a pillanat magával rántó rettegése visz magával, esetleg az értetlenség és a hitetlenség egyszerűen nem hagyja, hogy komolyabban reagálj? Hősnőnk, Eva csak néz, és a lépcsőházban párja magával ragadja karjánál fogva, és rángatja, lefelé, hiszen ilyenkor az ember a föld alá bújna. És szerencséjük (?) van. A leérő kis társaság előtt becsukódó vasajtót sikerül belökni, és bemenekülni a pincébe. Mickey nem boldog. Mickey (Biehn) ugyanis úgy tervezte, hogy boldogan eléldegél egyedül, maszturbál és egyebek, amíg a világ pusztul. Szeptember 11.-e óta (amely nem az anyósa szülinapja) készül a jóember, méghozzá nem a legszebbekre. Hát neki lett igaza. magányos lelke azonban kissé nehezen viseli, hogy egy maroknyi túlélő betolakodik saját kis bunkerébe, és elég határozottan dühös. Ha van egy csepp esze, (és ez egy figyelmeztetés, Kedves Olvasók, hasonló helyzetben mi a teendő!), az első percben fejszéjével szanaszét darabolja azokat az embereket, akik ilyenkor köcsög módon viselkednek... Márpedig a kis túlélő-társaságban két ember már most erőszakosan és követelődzően hepciáskodik. Mickey kénytelen tudomásul venni a tényt, hogy nem lehet egyedül, és falva a babkonzervet jobbkezével örömet okozva magának éldegélhetne, helyette a váratlan vendégek állandó nyafogását kell hallgatnia. És a csapat: itt van Eva, a csendes fiatal lány, párja, a francia Adrian, a kissé megalkuvó ifjú. Mellettük a kötelező feka is, és Josh testvérével Sam-mel, no meg az erősen idegesítő Bobby. Ezeken kívül Marilyn, és kislánya Wendy. Szépen kezdődik az idill, Mickey kénytelen-kelletlen nekiáll ellátni a jónépet az alagsorban étellel-itallal, és jó tanácsokkal. Ám nincs sokáig nyugalom, hegesztőpisztolyok vágják át az ajtót, és tetőtől-talpig szkafanderbe öltözött emberek érkeznek, akik egyszerűen elrabolják Wendy-t. A maradék pár embert kinyírnák, ha nem kerülne végre előtérbe a kis csapat életösztöne, és nem védenék meg magukat. Megdöbbenten ülnek, és a néhány legyilkolt ismeretlen holttestét szemügyre véve még mindig nem értik mi és miért, ahogyan mi sem, és ezzel nincs is semmi baj, köszönöm, nem kérek szájbarágást. Marilyn szinte megkattan gyermeke nélkül, ezért egy afféle mentőexpedíciót küldenek a külvilágba Josh személyében, aki nemsokára döbbenten tér vissza, Wendy halálhírével. A rosszul sikerült kémkedési akció következményeképpen az ajtajukat egyszerre csak behegesztik teljesen halálra ítélve a kis csapatot. Hogy miért nem ölik meg őket? Minek embereket áldozni a fegyvert birtokló renitensekre? Egyszerűbb hagyni, míg elpusztulnak. Íme egy válasz az okosoknak.
Az idő telik. Bab és víz, bab és víz, a szemtelen Bobby és spannja, Josh egyre arcátlanabb. Mickey mintha titkokat hordozna, mintha saját éléskamrája lenne. Támadójuk oszladozó teteme egyre büdösebb, és élhetetlen környeztet teremt, míg végül Bobby férfias rátermettségét bizonyítva nekiáll Mickey biztatására felaprítani azt... Ennek következménye, hogy egyre zárkózottabb, és egyre különösebben viselkedik. A feka úr házigazdájukat követi egy titkos ajtón át, ezért Mickey kinyírja az erőszakoskodó figurát, akinek nem volt elég a vendéglátó által adományozott étek és szállás. Az események felgyorsulnak, az egyre jobban kiütköző
devianciájú Josh és Bobby nem rest, és Mickey-t kínvallomásnak kitéve megtudják a kódot a titkos ajtóhoz, amely mögött kaják-piák tárháza vár a túlélőkre. Igen ám... Csak éppen az új tulajdonosok úgy viselkednek, mint Kun Béla: mindent maguknak, a maradékot meg jótét lélekként elosztogatják. No persze nem ingyen. Marilyn gyermeke eltűnése után pedig megkattan, és odaadja magát az erősebb kutyának, Bobby-nak, és Josh-nak, akik nem szaroznak, és az összes létező szexuális megalázást végigviszik a nőstényen. Mickey pedig megkínozva, megalázva egy tolószékbe kötve pihen. És megindul az út lefelé, az egyre mocskosabb, és sötétebb, megalázó és pokoli kínzások, zsarnokoskodások irányába. A két fiú szinte megőrülve habzsolja a kis közösség feletti uralmat.
Eme filmet 39 fokos lázzal, égő szemekkel néztem végig. Hogy ez mennyire segített a beleélésben, azt nem tudom, remélem nem csak lázas elmém erősítette fel számomra a képernyőn folyó borzalmakat. A megítélését az Olvasóra bízom. Sötét, reménytelen helyzet, egyre növekvő feszültséggel. Néztem, és azon vettem észre magam, hogy a takarót szorongatom a végjáték során, Nagyon emberi, nagyon hitvány. Kegyetlen és félelmetes, gyomorforgató brutalitással fűszerezve. Minden a helyén van, no persze nem a megnyugtató módon, hanem a legsötétebb dráma torokszorongató félelmeivel. Némi empátia szükséges hozzá, hiszen kívülállóként nézegetve a halálra ítélt társaság bőven hidegen hagyhat bennünket, persze ez mindennel így van. Nyomaszt, megrettent, taszít, szinte bűzlik az emberi rossztól, amely bármikor előtörhet belőlünk, és embertársainkból vészhelyzet esetén. Nincs nyugodt perced, nincs békéd, mert az ítélet folyton ott lebeg a fejed fölött. Némiképp a "Vakság" című filmhez hasonlítható. Ha nem utálod az emberiséget eléggé, majd ez nagyot lendít ostoba és naiv állapotodon, hogy soha ne bízz senkiben. Dráma, horror, iszonyat, és reménytelenség, egy modern "Legyek ura", visszasüllyedés a barbárságba, egy kis közösség terrorizálása, a kicsiny hatalmuktól teljesen megrészegült ifjak által. És a befejezés is oly' emberi, annyira önző módon az élet oxigénjét megragadni akaró, amely mégis, teljesen hiábavaló. A rossz kritikák ellenére én mindenesetre teljesen átéltem, és nem akadtam fenn a néhány értelmetlen mozzanaton. Te jó ég, a fanyalgók véleménye alapján a horror, mint műfaj nem is létezhetne, mert mindenről mikroszkopikus precizitással ellátott tökéletes vallomást akarnak, nem véve figyelembe, hogy a dolgok csak úgy megtörtének általában, és az emberek törékenyek, halandóak, lelkük állandó sodrásban van a körülményekhez igazodva. Kiemelem a szereplőket is a sztori mellett, egyszerűen minden jól működik, feszültség, élmény, elborzadás, fájdalom... Minden ott van, és erősen javallom mindenkinek, mert érdemes rá. Megy a 10/9. Mert túl emberi, túl megrázó. És némiképp az ember önmagába vetett hitét is megpiszkálja... Te vajon ki mellé állnál?
A feladat megy mint a karikacsapás, amikor megjelenik a főgenya, akit maga Van Damme alakít, és csipet csapata, akik szintén igényt tartanak arra a bizonyos valamire, nyomatékosításul JCVD ki is nyírja a brigád egyik tagját (igen, kár volt az előzetes aggodalom, Liam Hemsworth ennyire gyorsan ki száll a filmből), de van annyira hülye, mint a főgenyák általában, hogy az egész csapatot tiszteletből életben hagyja - naná, különben félórás lenne a film. A csapat természetesen ezt nem hagyhatja annyiban, no és Willis bátyó is igen dühös az ellopott kütyü miatt, amelyről kiderül, hogy egy térkép, a Szovjetunió felbomlását követően ugyanis privatizáltak egy bányát, ahol merő véletlenségből a a ruszkik egy rakás atombombát tároltak, a térkép pedig ezeknek a pontos lelőhelyét tartalmazza. A csapat tehát nekivág hogy megmentsék a világot, és persze hogy társuk halála miatt jól lezúzzák a belga kickboxert. Naná, hogy útjukban robban minden, halnak a rosszfiúk mint a legyek, az események egyik akcióból a másikba következve haladnak a végső összecsapás felé. Az egyik hírig közben maga Chuck Norris is tiszteletét teszi, és még egy Chuck Norris viccet is elsüt, haha.
Az eddigi áradozás ellenére, a film nyilvánvalóan nem tökéletes, Van Damme kaphatott volna több lehetőséget a kibontakozásra, bár így is remekül adja a genyát, illetve a végső két fö-fight: a "kisebbik" a Statham vs Scott Adkins, illetve a fő-fő fight, a várva várt Sly vs Damme szerintem meglehetősen rövidre, összecsapottra sikeredett, egyébként a fináléban Stallone nyíltan utal a Pusztító végső, Wesley Snipes-sal vívott összecsapására, ám az jóval kidolgozottabb volt. Talán ezt tudjuk be a kor rovására, hiszen ahol a 44 éves Jason Statham a "kölyök" a többiek átlagéletkora valahol 200 év környékén mozog, azért szép teljesítmény volt, egy percig sem volt vénemberek ugrabugrálnak-féle érzésünk. A film végén elhangzik keserű, de mégis szívet-melengető önironikus megjegyzés, miszerint: Már mindannyian múzeumba valók vagyunk. Azt hiszem ennél szebben nem lehet lezárni egy karriert, egy korszakot, ami sokunk ifjúságára meghatározó erővel bírt.
hülyeség is. Persze nem állítom, hogy ez a kedves és hősies kis mese az irodalom csúcsa lenne, de azért valamivel jogosabbnak érzem a magasabb szintre helyezését, mint sok felkapott és unalmas alkotásnak. Lévén ez igazi kalandregény, és férfias, tesztoszteronnal megrakott hőse még a régimódian valódi hős, nemes szívű alakja példát mutathatna korunkban, nem beszélve arról, hogy megmelengeti az ember szívét a kissé romantikus, ámde nem nyálas fantasztikus történet. Itt viszont meg kell említenem az "Asylum" stúdiót, amely gyorsan piacra dobta 2009-ben, megneszelve a készülő nagyobb lélegzetvételű és költségvetésű alkotást, a saját verzióját, a "Princess Of Mars"-t. Még nem volt hozzá szerencsém, bár a polcomon pihen, ám aki ismeri a fentebb említett stúdió műveit, talán értheti, miért is esik nehezemre belevágni, és miért is kell hozzá egy bizonyos hangulat, amikor már minden mindegy. De be fogom pótolni, és meg fogom nézni, a kimondottan DVD-re készülő filmet, melynek főszereplői Antonio Sabato Jr., és Traci Lords, az ex-pornósztár.
em számol a kopasz faszikkal, akiket "Thern"-nek hívnak, és álságosan a világok pusztulását segítik elő, mert az nekik jó. És mindent megtesznek azért, hogy Zodanga leigázza Héliumot. Ám a berszerker-szerű harcossal nem számolnak, és azzal, hogy a háborújához megnyeri a Tharkokat, akik segítséget nyújtanak neki csatájához... És a hősi eposz szépen csordogál a maga útján...
Ez itt kérem egy klasszikus. Mint Teresa Orlowski. És illik is úgy kezelni. Mint Teresa Orlowskit.
haláleset, sőt, még áldozata végtagja is a hűtőben pihen. Aztán egyszerre csak megjelenik Trickster a játék irányítója. Rém ronda pofa, és a velejéig gonosz. Rá akarja bírni hősünket, hogy folytassa a játékot,és ennek következményeképpen ölje meg a legjobb barátját, aki állítólag szemtanú. És Michael folytatja a virtuálisból valóságossá váló halálos rémálmot. Persze a gonosz nem pihen, Trickster már még nagyobb áldozatot követel, halálra ítéli a szomszéd leányt, a szép kis Kimberley-t, miközben Hayden nyomozó egyre gyanúsabbnak találja az ifjút. Ideje megállítani a végzetet...
A falusiak időközben a pappal és a polgármesterrel az élen boszorkányüldözésbe kezdenek, minden rosszért, és a történelem során előfordult szerencsétlenség miatt hibáztatva a lányt. Előkerül egy jópár éve felderítetlen eset, és Rausch rendőr is nekiesik kideríteni, ki is lehet a nő, és mi is lakozik a háttérben. A kisasszony vissza szökik a kissé elszigetelt hármashoz, ahol örömmel fogadják, és kihasználva tudatlanságát, igyekeznek többször is megdugni szegényt... És meg is teszik, az abszint mámorában porig megalázva őt, ketten is magukévá teszik egyszerre.. Itt nincs maradása, ezért újra visszamenekül a faluba, a rendőrhöz.. Ő pedig szöktetné, de a helyiek vadul feltüzelve nem engedik a menekítését... Rendőrünk jó néhány rúgással és ütéssel gazdagabban végre nyomra lel, és feldereng előttünk a valóság. Csak éppen kérdéses, vajon időben sikerül-e a történetet lezárnia, mindenféle halálos tévedés nélkül menteni a menthetőt. Vajon valóban egy balszerencsét hozó démon-e a nő, ahogyan a pap és az emberek tartják, vajon ezért retteg az őrjöngésig a kereszttől? Nos, a magam részéről nem mondok semmit, csak annyit még, hogy ritka tartalmas több mint másfél órával és némi gondolkodni valóval leszünk gazdagabbak, ha végigüljük a furcsa sztorit... 
"Á.megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél.Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
n esett, de játszott a "Bolygó neve:Halál"-ban, 'A mélység titkában", az "Elit kommandóban", és nem is sorolom a veterán karakter-színészt szerepeit, nézzetek utána. A részemről örökké Kyle Reese a kedvenc, de persze mindenkinek a saját korosztálya által favorizált mozi hőse marad. Meg kell említenem még emellett Michael Eklund-ot, aki mindeddig sorozat-szerepekben játszott, de itt aztán igazán nagyot alakít a visszataszító rohadék szerepében, és hű társát is, Milo Ventimiglia-t. Mindkettő az a karakter, akiktől már az első fél órában ökölbe szorul a kezed, és ütnéd még a mentőben is. A jók részéről nem tudok ennyi pozitívumot felhozni, ámde ez annyira nem a színészek hibája, hiszen passzivitásuk leginkább a forgatókönyvnek köszönhető, ezért a néha a bennünk felbuzgó düh irántuk nem az ő hibájuk, semmi gond nem volt a játékukkal... De csapjunk bele.
