Baby Blues (2008)

A Baby Blues nem valami hülye zenei műfaj, nem szomorkás négerek danolnak búvalbaszott nótákat babáknak. Bizony nem. Ez ugyanis a szülés utáni depresszió neve. Kialakulásában a hirtelen nyakba szakadt felelősség és gyermektől felfordult világ a felelős, amitől az anyukák piszokul be tudnak fordulni. Jelen filmünkben, annyira befordul anyukánk, hogy saját kölykeit igyekszik kifordítani. Szó szerint.

Az 1968-ban forgatott "Az élőhalottak éjszakájá"-ban feltűnő gyerek-zombi sokkolóan hatott a közönségre. Oké, legyen gyilkolászás, de a kölyköket hagyjuk már ki ebből, jó? De persze a téma izgalmassága nem hagyott nyugodni senkit, így sorra születtek már a horror-történetek amelyekben gyermekek is igen erős szerephez jutnak... Gondoljunk leginkább Stephen King műveire, aki előszeretettel alkalmaz kiskorú főszereplőket műveiben... (Lásd, "Kedvencek temetője, Az, Ragyogás...stb...) Az egyre erőszakosabb filmekben hol a gyermekek a gonoszak (Pl. "A kukorica gyermekei', "Eden Lake"...), hol pedig elszenvedői az erőszaknak... Persze nagyrészt a túlélő kategóriába estek. Na most itten, ebben a filmben, amelyről éppen koptatom a klaviatúrát, átléptek egy határon.
A film írója, rendezője és producere, Lars Jacobson úgy döntött, első filmje legyen ütős, és brutális. Segítségére volt direktor-társa, Amardeep Kaleka, aki szintén nem valami nagy név a filmművészet világában. Engem, (mint szülőt), egészen mélyen érintett a történet drámai mivolta, és kegyetlen brutalitása. Mert hát azért csak nem mészárlunk filmben gyerekeket, nem? De igen. Jó-jó, lehet hogy én vagyok túl finnyás, de szerintem ennek a Jacobson-nak nem hiszem, hogy lenne csemetéje...
Egyvalamit azért már kössünk itt ki: természetesen egy film nem lesz attól rossz, mert olyan dolgok vannak benne, ami... Hát kissé nem hétköznapi, és nem a szokásos. Persze, most jöhet a Tisztelt Olvasó nekem a felsorolással, hogy ugyan már, van sok-sok ilyen film (lásd akár a "Szerb film" csecsemőerőszakolós jelenetét), de azért ez a múvi tartalmaz elég kemény jeleneteket. Nem a durvasága okán, vagy vérfürdő lenne benne... Egyszerűen, ahogyan az anya halálra szurkálja kisfiát... Nos valószínűleg kiveri a biztosítékot, egy-két embernek. Viszont bigott fasz sem vagyok, nem menetelek "Tilcsák be" táblával (hová is mennék?)... És ettől függetlenül el kell ismernem.... Hogy mit? Majd a tartalom után kiköhögöm...
Anya fáradt. Anya depressziós. Anya már a legkisebb dolgokra is hevesen reagál. Nem is csoda, hiszen negyedik gyermeke nemrég született meg, és elég nehéz lehet háztartást vezetni így, főként, mivel férje munkájából kifolyólag folyamatosan úton van... Mindehhez, távol mindentől, egy farmházban laknak. Szóval, valóban minden adott egy fasza kis megőrülésre. A gyermekek sem könnyítik meg a munkát, és a férj zsebében lelt "Csajok és Sör Bár" feliratú gyufásdoboz is kissé elkeseríti az amúgy is teljesen lehangolt nőt. Ám Anya nem sorozatokon való zokogással, és csokizabálással gyógyítja mély depresszióját, inkább a bekövetkező lelki törés alkalmával nemes egyszerűséggel nekiáll gyermekeire vadászni. Tiszta "Családi Kör", nem?

 Legnagyobb fiacskája, Jimmy elhatározza, hogy megvédi testvérkéit az őrjöngő és teljesen bekattant Anyától... Nos, nem az ő hibája, hogy nem igazán megy neki. Anya még a "redneck" szomszédot is egy húsvágó bárddal lemészárolja... A csemeték menekülnek, Anya nem sokat szarakszik, még egy aratógéppel is neki indul a kukoricaföldre, hogy hálátlan és engedetlen kölykeit megbüntesse. De beveti a vadászpuskát, konyhakést, és a vasvillát is... Nem igazán válogat az eszközökben... A 10 éves kölyök igyekszik túlélni a teljesen őrült anyja kísérleteit a meggyilkolására... Apa hazaér vajon időben?
Na asszem, ezt nézesd végig a gyermekeddel, ha engedetlenkedik. :)
A kőkemény témához megfelelő színésznőt leltek. Colleen Porch ( Helyszínelők, Transformers, Csillagközi invázió 2...) rendkívül meggyőzően alakítja háziasszonyunkat. És sikerül is olyan módon érzékeltetni a nézővel az egyébként szerencsére igen hamar bekövetkező őrületet, hogy még magunk is elismerően csettintünk fotelünkből: hú, én is bediliznék... Jajj, vagy csak nekem menne ez könnyen? A nő Oscar-díjat érdemelne, ahogyan egyre torzul, és ahogyan átalakul őrjöngő fenevaddá. De köszönhetjük ezt a vágásnak is, és a rendezőnek is. Zene szinte nem is szól a filmben, amely már az elejétől nyomasztó légkört teremt, mert erős színei ellenére sikerül belevinni a közelgő félelem hangulatát. Felváltva nézhetjük a nyugalom perceit, ahogyan Apa kamiont vezet, ahogyan a szomszéd rágyújt egy dzsointra - és a halálos küzdelmet, Anya és gyermeke között. Szóval, valahol fentebb odaírtam, hogy el kell ismernem... Hogy ez egy jó film. Torokszorító, és izgalmas, de kinek ne lenne az, hiszen a gyermekekért mindenki aggódik. Pozitív továbbá, hogy nem sok felvezetéssel untatnak bennünket, hamar ott találjuk magunkat a tornádó szemében. A végjáték mintha ugyan kissé el lenne húzva, de hát valahogy ki kell tölteni azt a másfél órát... A befejezés pedig... Nem hoz megnyugvást. És ez így jó.
Részemről tehát ez a mozi erősen javallott minden horror-kedvelőnek. Egy szóval kifejezve: odabaszós. Továbbá lendületes, drámai és ügyesen kimunkált. Megadom neki a 10/9-et, témája és izgalom-faktora miatt. Persze talán nem véletlen, hogy a "Ragyogás" eszembe jutott közben... Majd meglátjátok miért...

Mega Python vs. Gatoroid (2011)

Nehezen találok szavakat.
Mindig, amikor egy újabb Asylum projektről szerzek tudomást, igyekszem az arcizmaimat úgy rendezni, hogy ne látszódjon rajtam a rettegés és próbálom hisztérikus röhögésemet elrejteni... Mégis, valamiért, mint lepke a gyertyalánghoz, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megmerüljek a szennycsatornában, hogy némi önkínzással töltsem az időmet. Ez van, bizonyára mélyen gyökeredző mazochizmus kínoz. Alant boncolt filmünk pedig már címével sokat ígérően köp minket szemen. Mintha szándékosan készítenék a moslékot, hogy aztán a hozzám hasonló emberkék bezabálják. Sokszor mondom, hogy az élet olyan rövid, nem érdemes másfél órát belőle elbaszni valami kretén filmre, mégis újra és újra megteszem... Nem értem, honnan van ez a lelkesedés bennem, az igény a szemét fércmunkák iránt.. Főnyeremény lennék egy pszichológusnak, valószínűleg pályája csúcsára kerülne egy rólam alkotott disszertációjával...
Azért ezen irányban műveletlen olvasóimnak kissé kifejtem, miért is eme reakció a stúdió nevének hallatán is.
Előszór is némi magyarázat, néhány alapfogalommal. Kezdjük azzal, hogy mit is takar a B-kategóriás mozi kifejezés, mert túl sok embert hallottam dobálódzni ezzel a szóval, mert divatos, de alapjaiban véve fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent ez. Tehát, nem egy jogosítványba kerülő index, de még csak nem is balfasz-kategóriát jelent (néha mégis), hanem annyit, hogy az ámerikái mozikban még az aranykorban egyszerre két filmet vetítettek a mozikban: Volt az A-film (amely nagyobb költségvetésből készült, tehát érthető ez alatt igényesebb forgatókönyv, igazi színészek, jobb minőség minden szempontból), és a B-jelű, amely nem sok pénzből, összehányt sztorival, huszadrangú színészekkel és mocsokkal gazdálkodott. (Gyakorlatilag olcsó pénzből kis kockázattal bevételt nyerni...) Itt megemlíteném Tarantino-t, aki az abban a korszakban született B-filmekből lopkodja össze utóbbi időkben mozijait, mivel valószínűleg a Ponyvaregény hírneve alatt még el lehet adni saját ötlettelenségét. Persze tegyük hozzá, hogy a régi jó trash-filmekkel nekem nincs semmi bajom, néha kimondottan élvezhető és ötletes, vagy éppen bájos történetek ezek.
És itt érkezik a képbe az Asylum stúdió, amely valami különös indíttatásból kimondottan ezekre a kis költségvetésű, tökéletesen ruppótlan B-filmekre specializálódott, amelyek természetesen a büdös életben nem kerülnek filmvászonra, annál inkább csak DVD-re, és ráadásul igazán nagyszerű partnert talált magának a SyFy Channel-ben, amely minden szart lead sci-fi, horror és egyéb hasonló témákban - persze tisztelet a kivételnek. Legerősebb irányvonala az u.n. "mockbuster" , amely a blockbuster-ek, azaz a népszerű kasszasikerek fos verziója. Íme, a példának okádék néhány filmcím, az eredetivel összevetve: "Transformers" - "Transmorphers". "Thor" - "Almighty Thor". "I Am Legend - I Am Ωmega". "Snakes on A Plane" - "Snakes on a Train". És az oldalunkon egyszer már boncolt "Alien vs. Hunter".

Remélem meg sem kell említenem, ugyan minek is a gagyi verziója... Eme művekhez a lehetőségek tárháza nyílt meg az olcsó számítógépes technikával, a CGI-vel (Computer Generated Imaginery), amit legtöbbször fájdalmasan szar minőségben okádnak képünkbe. Legtöbbször olyan, mintha élő színészek közé bevágnának valami 90-es évekbeli PC-s játékot. Mert kérem, az a kurva veszélyes óriáskígyó még véletlenül sem téveszthető össze a valódival, pixeles, természetellenes, hülyén és gagyin animált. Az Asylum pedig nem átallja túllicitálni önmagát a hülyébbnél hülyébb filmekkel, gondoljunk a "Megacápa az óriáspolip ellen", "Megacápa a Krokoszaurusz ellen", és íme megérkezett hozzánk a "Mega Python vs. Gatoroid". Filmünk producere ismerős név a szakavatottabb horror és trash moviek rajongói előtt: Christopher Olen Ray. Igen ő az, gyermeke a híres-nevezetes Fred Olen Ray-nek, aki örökítette szemétfilmek iránti elhívatottságát leszármazottjára, aki már most állócsillag a B-filmek kategóriájában azon rendezéseivel, miszerint "Almighty Thor", "Reptisaurus", és a már említett "Megacápa a Krokoszaurusz ellen". De ne álljunk meg a hírességek neveivel, hiszen gyászosan tűnik szemembe direktorként Mary Lambert neve... Hogy hogyan adhatta a nevét ehhez a szarhoz a nagyszerű "Kedvencek temetője" rendezőnője? Bár leépülése jól látható pályáján, hiszen a "Rémségek könyve 3. - Véres kor" is az ő keze alól került ki. És íme főszereplőink, akiket az olyan öreg rókák, mint én jól ismerhetnek, Debbie Gibson és Tiffany. A két hölgy a '80-as évek tinisztárjai voltak anno, olyan slágerekkel, mint a "I Think We're Alone Now" Tiffany-tól, vagy az "Out Of The Blue" Gibson-tól... Remélem vannak olvasók, akik emlékeznek a két hölgyre, és nem én vagyok tényleg a legöregebb fasz ezen a blogon... A tini évek elmúltával sztárjaink, akik jó barátnők, nem süllyedtek vissza az ismeretlenségbe, inkább megragadták az alkalmat, hogy a Playboy-ban mutassák meg önmagukat, viszont ellentétben a hazai senkiházi "celebekkel" ők valóban helyeztek valamit arra a bizonyos asztalra, nem a muffjuk villogtatásától lettek "énekesnők", "DJ"-k, "dubai sztárkurvák"... Nos, meg volt a mai napi epehányásom, úgyhogy folytassuk a rendkívül összetett sztorival.

Rögtön egy dögunalmas klisébe botlunk: megszállott természetvédők, élükön Dr. Nikki Riley-val, (aki természetesen az ilyen filmek szabályainak megfelelően bárminek néz ki, csak doktornőnek nem) kiszabadítanak valami intézetből egy halom kígyót, hogy szabadon engedjék. A mélyen tisztelt főokosokat lófaszt sem zavarja az ökoszisztéma egyensúlya, miszerint talán nem kellene olyan helyre ereszteni a hüllőket, ahol nem nagyon van helyük... Szabadon engedik a csúszó-mászókat, az Everglades Nemzeti Parkban. Ahogyan az szabályszerű, az egyre nagyobbra nőtt kelgyók nekiállnak borigatni az ökót, mígnem megelégelik a helyi szervek (élükön Terry O'Hara-val, akit Tiffany játszik, kiemelném XXL-es csöcseit), és a suttyó paraszt aligátorvadászoknak engedélyt adnak a lelövöldözésükre. Persze a hülye zöld-faszok rögvest tiltakozással reagálnak, de ez lényegtelen. A vadászó csapat néhány tagja természetesen áldozatként végzi, de ez nem hat meg senkit, mert a lényeg az az, hogy az esküvőjükre készülő Terry férjjelöltjét csúnyán kinyírja egy csomó pixeles kígyó... Annyira Terryt sem rázza meg, mert néhány ripacs kiborulásos jelenet után már bőszen tud mosolyogni, miközben bosszút tervez a rohadék hüllők ellen. Óriási ötlete van, szerez egy halom szteroidot, meg törvénytelen testnövelő szert, és beinjekciózza husiba, és behajigálja az aligátoroknak, hogy azok majd nagyra nőve jól kinyírják a kurva kígyókat. Telik múlik az idő és a baszom nagyra nőtt krokodilok egyre több gondot okoznak, és a kígyók pedig elkezdik a szteroidos krokó tojásokat zabálni, amitől azok is óriásira nőnek, micccsoda bonyodalom!!! Egy indián tudós, Dr. Diego Ortiz is megérkezik, hogy utánajárjon a sok előforduló problémának... Ráébred, hogy itt aztán nagy gáz van, és értesíteni kell a Nemzeti Gárdát, nem, nem masírozni, mint a hazai bohócok, hanem akcióba lépni. Különböző hülyeségek miatt ez nem történik meg, viszont szemtanúi lehetünk egy hosszas csirke-párbajnak, amelynek résztvevői a doktornő, és Terry parkőr, akik Terry meg nem esett esküvőjének emlék-estélyén verekednek össze, és egyetlen nyomorult ruhaletépést sem képesek produkálni, sajnos. Viszont rettenetes dolog történik, a különböző hüllők egyként támadnak a party-ra, és mindenkit felzabálnak. Ennek már a fele sem tréfa, gondolja a két hülye picsa, és összefognak. De a pokol végképp elszabadul, a kibaszott nagy dögök nem állnak meg, és irány a város, hatalmas pusztítást okozva ezzel. Ennyi röhejes faszságot vígjátékban nem láttok, ezt garantálom, a retinámra égett örökre, ahogyan a vonat egy óriáspiton szájába robog be, mint az alagútba. Vagy amikor a hülye kígyaja beleharap egy léghajóba, és aztán a leeresztő alkalmatosságba akadva úgy röpköd körbe-körbe, mintha lufira akasztanánk valami papírfecnit. És a veszély növekszik: a közeli atomerőművet fenyegetik a hüllők... Szerencsére egy pár literes feromonnal el lehet csalni (na persze) a világ összes óriási krokodilját, meg pitonját és mind elindul egyetlen irányban... Aztán jön a vég, és az Isteni igazságszolgáltatás... Mi pedig elégedetten dőlünk hátra... Na végre ezen is túl vagyunk...

Nyilvánvalóan ez egy nagybötűs FASZSÁG, a szó szoros értelmében... Csapnivaló sztori, csapnivaló színészek, csapnivaló effektek. Néha a fejemet fogtam, néha hajamba markoltam, néha csodálkozva felröhögtem.
Nehéz az én munkám, már látom. De mégis: az előtte újranézett Démoni szél című köpethez képest ez egy egészen elviselhető kis baromság. Időnként a gyanú is feltámad: ezek nem lehetnek ilyen hülyék, szándékosan pakolták tele hülyeséggel ezt a filmet, és a létező összes klisével. Mintha direkt módon elhelyezett humor csillanna meg benne, de persze nincs igazán túlzásba víve... Kegyetlen nagy baromság, röhejes animált szörnyekkel, a komolyság egyetlen szikráját sem mutatja fel... Nincs ezen mit túlragozni, mert nem is érdemes: trash-fanoknak kötelező, vagy alkohollal turbózott mulatság szórakoztató fénypontja... Adok egy 10/3-at.
UI: Képeinken főszereplőink sajnos nem a filmből vannak kivágva, hanem mert hím soviniszta disznó vagyok, szükségét éreztem beilleszteni a meztelen képeiket. Na, ilyen nem lesz a filmben... Sajnos...

Stake Land (2010)

Az Anne Rice-féle szenvelgő ficsúrok, a szarrácsépelt ódivatú Drakula történetek, és korunk buziromantikus divatvérszívói után igazán felüdülés végre őrjöngő kegyetlen vámpírokat üdvözölni. Legutoljára a "30 Days Of Night" esetében örvendezhettem a bestiális vérivóknak, akik egyszerűen csak zabálni akartak, mindenféle elegáns bőrkabát, meg fárasztó filozofálás nélkül. Ez ugyanis, bezony radikálisan leamortizálhatja egy film akciódússágát és vérbőségét - ami lássunk be: horror esetében kissé érthetetlen, és mocskosul unalmas. A mi vámpírjaink eme filmben azonban kissé zombiszerűek, de sebaj, láttunk mi már jól öltözöttet, leszbikust, grófot, meg mindenfélét, ennyi igazán belefér - és szerencsére nem az idétlenül csoszogó élőhalottakhoz hasonlítanak, hanem a modernebb verzióra, akik rohannak, ugranak, támadnak, meg mindenfélét csinálnak, amit elvárunk valami gyilkos teremtménytől. Azaz, nem szerelmesek, nem romantikusak, nem vérkonzervet és kisállatokat zabálnak morális okokból, nem éldegélnek társadalmunkba beépülve úriember módjára. Na, itten most talán éppen felsoroltam az eddigi viszolygásom okait a vámpír-zsáner irányába...
Legalább három film felbukkant elmém mélyéről megtekintése közben, ezek a "Road", "Zombieland" és a "28 nappal később", no és persze jó néhány ismert panel a zombi-apokaliptikus mozikból. De gondolom nem is korszakalkotó művet akartak készítői, meg ugyan milyen újdonságot lehetne még előkotorni ebben a műfajban?
Direktorunk, Jim Mickle a filmes szakmában igen sokat tett le az asztalra, ám íróként és rendezőként eddig egy "The Underdogs" című rövid, és a nálunk már boncolgatott "Mulberry Street" elnevezésű rémfilmet készített, ami számomra biztató, hiszen legalább nem ide-oda csapong a műfajok között. Főszereplőink, Connor Paolo (Említésre méltó filmszerepe: A titokzatos folyó), a szépen lassan megérő ifjú, és a kőkemény Nick Damici, ( Nyílt seb, Mulberry Street...) a vámpírvadász semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. Az ő párosuk hihető és komolyan vehető. Damicinek Harrelson bazári macsósága a Zombieland-ből nyomába sem léphet, inkább amolyan Charles Bronson-os komor férfiassággal játssza szerepét. Végeredményünk egy afféle vámpír-road movie némi drámai elemekkel megtűzdelve. Vágjunk akkor bele:
Az ifjú Martin szüleit nem nagyon ismerhetjük meg, lévén az első pár percben elhaláloznak, de szerencsére őt megmenti az egyszerűen csak "Mister" nevű férfi. Onnantól kezdve együtt róják az utat, miközben a fiatalember egyre inkább elsajátítja a vámpírölés technikáját. Az alaptörténetről tehát nem véletlenül a fentebb említett két múvi jutott eszembe, szerencsére többet merítve a "Road"-ból, mint a zombifilmnek és vígjátéknak is halovány Zombieland-ből. Persze ahogyan az lenni szokott az ilyen filmekben, úti céljuk valahol északon van a mitikus "Új Éden" városa, ahol majd boldogan élhet mindenki, a katonaság óvó fegyvereitől körülvéve... És persze az emberiség megfogyatkozott része, mint minden poszt-apokaliptikus történetben túlélőkre és őrült gyilkosokra oszlik, jelen esetünkben vallási fanatikusok a rohadékok, akik szerint Isten küldte a vámpír-kórt, hogy megtisztítsa a Földet, és embereink mindent megtesznek, hogy terjesszék a betegséget, csak azt nem értem, hogy ők maguk miért nem akarnak vérszívók lenni akkor? Hőseink útjuk során megmentenek egy apácát, akit megerőszakol két suttyó, Mister azonban lazán kinyírja őket, mert az ő törvénykönyvében az erőszakolóknak nincs helye a világban. (Mondom, hogy tiszta Bronson...) Később kiderül: tette nem marad következmény nélkül: az

egyik kölyök a Testvériség (a fanatikusok) vezetőjének gyereke. Elkapják őket, de sikerül elmenekülniük... A biztonságosnak tűnő városkában sincs nyugtuk: a Testvériség helikopterről szórja közéjük a vámpírokat, így hát tovább indulnak, immáron egy áldott állapotban lévő fiatal lánnyal és egy feka tengerészgyalogossal bővül kis csoportjuk. Irány mindig észak, ám ott sincs biztonság, ahol azt hiszik, ráadásul egy kegyetlen és titokzatos, intelligens lény vadászik rájuk...
Ennyit mondhattam el, bár ez még így is soknak tűnik, de nem baj, hiszen azért nem annyira előreláthatatlan a történet... Természetesen nem nagyon rugaszkodtak el az efféle sztorik által kijárt ösvényről, de nem is tartom olyan nagy gondnak ezt. Kissé ugyan melankolikus (itt megint csak a "Road" hatása ugrik be...), de nem nélkülözi a vért és az izgalmakat sem. Engem elszórakoztatott a néhol csendesen folydogáló vámpír-apokalipszis, és mindenekelőtt főszereplőink hiteles játéka, és hiteles viselkedése. A zenéje is inkább a nyugodt, szomorkás, nem az a felfokozó hatásvadász, amitől annyira filmízűvé válik a történet. Elő-előfordul egy két olyan mozzanat, ami kissé logikailag nem állja meg a helyét, de nem feltűnően, és nem is vártam többet: a mostanság készült filmek között mindenképpen megállja a helyét, a vámpír-filmek közül pedig egyenesen kiemelkedik számomra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Tisztelt Olvasóknak ugyanezt az élményt adja meg....
Csendesen, mindenféle felhajtás és agyon látványolt képi világ nélkül került ki a mozi a nézők elé, pedig lazán megállja a helyét, szerény véleményem szerint. Mondhatnánk, hogy a "Road" vámpír-epigonja. Mondom is. De ez nem baj, egyáltalán. Nekem bejött, ezért megérdemli a 10/8-at.

The Ward (2010)

Nagy igazsággal kell kezdenem bevezetőm. Sok horror film lészen a kerek nagyvilágon. Mi is temérdek eme témába vágó filmről alkottunk véleményt. Akad köztük rossz, vagy még annál is rosszabb. Amit szeretünk, vagy jobbnak láttuk elkerülni. Nagy ritkán olyan is előfordul amit végig izgulhatunk, remélve, hogy a végére érve valami jól irányzott csavarral kimulasztják a főszereplőt. Sőt, mosolygunk, végre egy gyöngyszem ami talán kievickél a Zs kategória árnyékából. Ez mind szép, de nem emlékszem utoljára mikor rémültem halálra úgy, hogy a félelemtől majd összetojtam magam. Pedig félni jó és néha félni kell! Ezt bármely pszichológus megmondhatja. Aki mást mond az festi magát, vagy csak.... most nincs kedvem káromkodni és megígértem apukámnak nem beszélek csúnyán. A nevetés is jó dolog. Senki ne gondolja, mi nem röhögünk a jó poénokon, hanem fehérre mázolt arccal rosszul felhelyezett keresztekkel gyertya fénynél kis háziállatokat áldozunk titokban minden csütörtökön. (De én igen csak Szombaton... - Csabex megj.) Nem, erről szó sincs. Mégis kevés jobb érzés, van amikor egy fáradt hét után a jól megérdemelt sörrel a kézben az ember úgy érzi felmentést kap a világ nyűge alól. Arról nem is beszélve, ha egy híres Valaki áll elő valami friss borzongani valóval, akkor jön el az igazi Kánaán a horror szerelmeseinek. John Carpenter (A köd, A dolog, Halloween, A sötétség fejedelme) pedig egy ilyen név a szakmában. Nem is bonyolítom tovább a dolgot.

A főszereplőnk Kristen (Amber Heard - A mostohaapa, Zombieland), nemes egyszerűséggel egy elmegyógyintézetben találja magát. Természetesen megdolgozott érte. Azt képzelte magáról ő a kis Firestarter és felgyújtott egy házat, az apropója mind saját maga, mind az orvosa előtt rejtély és hogy a dolgot misztikus fényben tüntessem fel, az intézmény falai sötét titkot rejtenek. Az elmebajra ami színészeinkre vár egy elmegyógyintézet a legmegfelelőbb hely. Az ember legyen bármilyen beszámítható, ha valami természetfeletti lény rémisztgeti baltával a kezében féllábon ugrálva elcsúszott sminkben, jók az esélyei, hogy ne higgyen neki senki az égvilágon. Lehet fogni az őrületre, túl sok a haloperidol, hangosak a szomszédok, mindenre, csak a valóságra nem. Arra a legkevésbé. Ez a végtelen lehetőségek tárháza. És persze az ember egyedül van, már ha nem vesszük számításba az őt zaklató rémet. Kényszerzubbony ide, marék gyógyszer oda ez nem elég a jobbulásra. Az orvosa Dr. Stringer (Jared Harris) és az orvostudomány erre is talál megfelelő gyógymódot. Úgy nevezik: lobotómia. Persze ez nem mindig elég és a Kristenben dolgozó szabadulási ösztön erősebb mindennél. Sajnos a jó válasz és az épület tervrajza nincs magára tetoválva, nincs más lehetőség, csak a menekülés az új társakkal, kik az idő múlásával egyre kisebb létszámban képviselik magukat. A szökés ugyan nem egyszerű és talán nem is lehetetlen, ám valaki vagy valami nagyon szeretné, ha maradnának és azok nem biztos, hogy az intézett alkalmazottjai. Annyi mindent szeretnék még írni a történetről, de az nem lenne fair azokkal szemben akik borzonganának egy kicsit.

A sztori a Száll a kakukk a fészkére -re emlékeztetett. Talán a furcsa bedrogozott hangulata miatt. Nem tudom pontosan miért....ez mindegy is a film megítélésénél, csak gondoltam megemlítem. Talán ott nem volt ennyi gyilkolás. A történet naplószerűen van elmesélve, Kristen kilétének keresésével a központban. Elég bugyuta módon. Az ijesztgetésekről nem is beszélve. Ennél hatásvadászabb és kiszámíthatóbb aligha lehetne és ebbe az egész sztori beletartozik. Sajnos gyakran kapott el az érzés, valahol már láttam és nem csak az adott pillanatot hanem az egész filmet. A filmvégi csavarra pedig egy az egyben emlékszem az Azonosság című thrillerből. Hiányzott a rendező úrra annyira jellemző eredetiség. Carpenter nagyon szerelmes lehetett a történés helyszínét szolgáló épület homlokzatába, kismilliószor láthatjuk különféle beállításban, de ez a legkisebb probléma. Komolyan nem hittem el, hogy ezt a filmet egy ekkora név fabrikálta. A félelem helyett a döbbenet ült arcomon az értetlenkedéssel váltakozva. Carpenter ha nem is zseni, de egy időben amihez nyúlt az arannyá változott a keze alatt. Akkora filmeket csinált, hogy térdre borult a fél világ. Reméltem, ismét látunk egy csodát, valami előremutatót. Amitől ismét hasra esik a világ és rendezők ezrei kezdik el majmolni. Új divathullámot gerjesztve és a sok kis görény gecihányó emós felcsapkodja az ereit.

Bele kell törődnünk mára már csak egy jól csengő nevű filmes veterán. Nem akarom leszarozni, mert sokunk meghatározó rendezőjéről van szó, de ráférne egy kis lobotómia, mert így saját maga dönti le legendáját. Bocs, John! Remélem nem beszélsz magyarul, de mindegy is, a világ bármely nyelvén és bármelyik filmes blogján hasonló lehet ez a dolog, aki meg más véleményen van az vagy nagyon elfogult, vagy szimpla seggszopó. Ámen. 

Caged aka Captifs (2010)

Francia film megnézésére vállalkozni a La Meute (A csomag) című borzalom után már közel sem tűnik annyira kockázatmentesnek, mint amilyen korábban volt. Már nem jelent garanciát (legalábbis nekem) ha egy horror filmmel kapcsolatban azt olvasom, hogy francia. Az elmúlt években ugyanis annyira elkényeztettek bennünket kiválóbbnál kiválóbb alkotásokkal, hogy szinte biztosak lehettünk abban, hogy amit ők készítenek az csakis remekmű lehet. Ebbe az idilli képbe piszkított bele a La Meute című rettenet, ami után már közel sem tudok olyan reményteli várakozással tekinteni egy-egy francia horror film elé. Így volt ez a Caged esetében is. Hiába volt odabiggyesztve, hogy hol készült, nem lettem tőle boldogabb. Ám a tartalma és a filmből kiragadott képek igen meggyőzőek voltak. Már ezekből is lehetett sejteni, hogy ezúttal nem egy  tucatfilmről lesz szó, amit ráadásul nagyon szépen fényképeztek. Szinte biztos voltam abban, hogy nem egy klisés ostobaság rejlik a film címe mögött.  Kérdés csak az volt, hogy a rendező (Yann Gozlan) mindezt miképpen oldja meg. Már csak azért is, mert a Caged előtt nem forgatott egyetlen nagyjátékfilmet sem. Kisfilmet is mindössze kettőt. De nem csak az író-rendező neve csengett teljesen ismeretlenül hanem a film szereplőinek is. Ezek után már tényleg kíváncsi voltam, mit hoz ki az elsőfilmes rendező ebből az egészen jónak tűnő történetből.

A film, egy már-már kötelező, múlt béli trauma bemutatásával indul. Carole (Zoé Félix) ugyanis gyerekkorában szemtanúja volt, ahogyan a legjobb barátnőjét egy bújócskázás alkalmával a kutyájuk széttépte. A megvadult kutya természetesen őt is megtámadta, de neki nagyobb szerencséje volt, mert még idejében be tudott menekülni a garázsban álló autóba. Ez a gyermekkori esemény azonban egész életén keresztül elkísérte, olyannyira, hogy felnőtt korára egy segélyszervezethez csatlakozva a másokon való segítést tűzte ki céljául. Amikor visszatérünk a jelenbe Carole és két munkatársa (Mathias és Samir) éppen az utolsó napjukat töltik az egykori Jugoszláviában. A szolgálati idejük letelt, feladatukat ellátták, és mivel máshol is szükség van segítségre csomagolni kezdenek, hogy visszatérjenek Franciaországba, ahol kijelölik az új uticélt a számukra. A  hazaút azonban nem várt nehézségekbe ütközik, ugyanis amint elhagynák az országot  egy erdei út közepén váratlanul katonai torlaszba ütköznek. Az utat eltorlaszoló fegyveresek arra hivatkoznak, hogy a terület el van aknásítva és amíg azokat fel nem szedik nem lehet továbbhajtani. Mivel ez órákig is eltarthat és a csapat türelmetlen Mathias (Eric Savin) úgy dönt, hogy várakozás helyett az erdőn keresztül folytassák az útjukat. Ám, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az ötlet kudarcba fullad, ugyanis a térképek ellenére sikerül eltévedniük de a  kötelező jellegű kisebb veszekedés után végül mégis továbbindulnak. Utazásuk azonban nem tart sokáig, mert az erdő közepén  katonaruhás álarcosok megállásra kényszerítik őket, de ezek már közel sem annyira barátságosak, mint a korábbiak. Az álarcos ismeretlenek először fegyvert fognak rájuk, majd minden magyarázat nélkül beverik azokkal az autó ablakait és egyesével kirángatják őket. Hármójuk közül egyedül Mathias tanúsít ellenállást és menekülőre fogja, ám miután habozás nélkül lábon lövik  az önjelölt akcióhőst hamar belátja, hogy nincs lehetőségük a  menekülésre. A teljesen megrémült társaságot egy furgon hátuljába terelik, majd útnak indulnak velük. Hiába követelnek választ, hiába ordítanak keservesen, senki sem árulja el, hogy hová viszik őket. A végül elkábított társaság egy pincebörtön szerű helyen tér magához. Carole és Samir (Arié Elmaleh) közös, míg az erősen vérző Mathias külön cellában tér magához, aki természetesen ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Őrjöng, rángatja a cella fémkerítését, mindennek természetesen az égvilágon semmiféle hatása nincsen. Hosszú órákig senki sem néz rájuk, mígnem egyszer csak két tagbaszakadt egyén kíséretében megjelenik egy orvos kinézetű férfi (Philippe Krhajac) fehér köpenyben, orvosi műszerekkel. A különös férfi nem szól egy szót sem csak alaposan megvizsgálja őket, ellátja Mathias sebeit és műanyag tálakban ételt is rak eléjük, majd kimegy. Ezen a ponton a teljes reményvesztettséget felváltja a bizakodás, hiszen úgy gondolják, hogy bármi is az elrablóik célja velük, egy biztos: nem szeretnék ha meghalnának.  Reményeik azonban hamar szertefoszlanak, ugyanis nemsokkal később a pincebörtön falán levő régi telefon recsegve csörögni kezd, majd megjelenik az orvos és számukra idegen nyelven beszélni kezd valakivel. Amint leteszi az orvos a kagylót megjelenik a két tagbaszakadt ember és egy másik cellából kirángatnak egy férfit, akit azonban már soha többé nem látnak viszont. Mindenki számára kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy élve nem fognak kijutni onnan. Ez természetesen Mathiast viseli meg a leginkább, aki még aznap este megpróbál megszökni a cellájából, ám kísérlete kudarcba fullad. Ekkor már a teljes reménytelenség lesz úrrá a háromfős csapat minden tagján. De nem csak az válik egyértelművé számukra, hogy reménytelen minden próbálkozásuk hanem az is, hogy miért rabolták el őket. Carole és társai szervkereskedők áldozatai lettek. Ezért, és nem az irántuk érzett emberbaráti szeretetből vizsgálgatta őket az orvos, és ezért látták el Mathias sebét. És feltehetőleg ezért nem végeztek vele, amikor kétségbeesésében menekülni próbált. Ám felismerésük későinek tűnik, ugyanis a pince falán lévő ócska telefon újra recsegni kezd....

Mindent összevetve a Caged egy nézhető film lett, bár (véleményem szerint) többet is ki lehetett volna hozni a történetből. A háború sújtotta Jugoszlávia,  az Isten háta mögötti tanya pincéjében fogva tartott emberek szerveivel való kereskedelem kellőképpen nyomasztó és hátborzongató alap ahhoz, hogy egy jó film készüljön belőle. Mégis valami hibádzik ebből a filmből. Valamiért nem üt akkorát a film, amekkorát üthetne. Hiába a jó történet, a kifejezetten jó fényképezés, az elfogadható színészi alakítás, valami hiányzik a filmből. Hiányzik belőle az igazi feszültség. Hiába a jó alapötlet, ha az arra épülő film nem tudja végig fenntartani a feszültséget. Azt természetesen nagyon nagy túlzás lenne állítani, hogy a Caged egy rossz film, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.Amit azonban mindenképpen kiemelnék az a film kép világa. Egészen ritka az ilyen szépen fényképezett film ebben a műfajban, ráadásul remekül illett a történet hangulatához. Ha valamit, akkor ezt mindenképpen kiemelném. Érdekes és nagyon jó megoldás volt az is, ahogy  a recsegve csörgő telefon jelezte, hogy valakiért jönni fog az orvos, valaki (feltehetőleg) meg fog halni. Mindezeket figyelembe véve a mérleg nyelve inkább a pozitív irányba billen el, és a film megnézésre ajánlott, ám azt azért nehéz nem figyelembe venni, hogy egy tapasztaltabb rendező minden bizonnyal többet hozott volna ki ebből a történetből.

Plaguers (2008)

A magamfajta eccerű 30-on felüli horrorista számára néha kissé megbotránkoztatóan hat, amikor az ifjoncok kedvenc filmjeikként a "Fűrész", a "Kör" esetlegesen "A holló" című filmeket tekintik a horror netovábbjának. Jómagam a "Hellraiser - Gonosz halott - Démonok" szentháromságon nevelkedve kissé kifacsarodottnak vélem ama lelkesedést, miszerint a fentebb említett múvik jelentenék a rémfilmek csúcsát, hiába a szép megvalósítás, hiába a kibaszott hype-olás, hiába a túlzásba vitt lelkesedés. De ugyanez vonatkozik mondjuk a "Conan a barbár" vérfrissítésére, nekem aztán megcsontosodott elveimnél fogva Arnold Schwarzenegger marad az örök barbár, lehet akármilyen filippinó bohócot beharangozni Robert E. Howard született kimmériaiaként mutogatni... Úgy látszik öregszem... Valamilyen szinten hát ezért hatottak rám üdítően a "Plaguers"-ből kiragadott képek, és a tartalom... Nocsak, kaptam fel a fejem, egy film, amelyben a Bava-féle démonok randalíroznak - az űrben? Érdekes kísérlet, de nem elveszett gondolat. Emlékezzünk csak vissza a "Jason X" -re, vagy a "Hellraiser 4."-re, amelyek ugyan nem a világ legjobb filmjei, de mindenesetre az űrbéli helyszín egészen új perspektívákat nyitott meg számunkra... Ebből még jó is kisülhet, dörzsöltem a tenyeremet.

Hát kurva nagy tévedésben leledztem, ezt így, már az elején bűnbánóan a szemetekbe mondhatom. Gyorsan túl is esek a film születése fölött bábáskodók bemutatásán, hogy megoszthassam veletek a tartalmat, melyet valószínűleg a szél fújt össze különböző más, igazi mozik igazi forgatókönyvéből. A szégyentelen lopásra meg lehet azt mondani ugyan, hogy ez "egyfajta" tisztelgés a kult horrorfilmek iránt, de attól még cigánymunka. Na nézzük az elkövetőket. Itt van Brad Sykes, mint író és rendező, aki mintegy mellékesen a filmet jegyző "Nightfall Pictures" cég tulajdonosa, becses nejével együtt, tehát valószínűleg nem lebegett felette damoklész kardjaként a fenyegetettség, hogy majd kiröhögik, aztán még seggbe is rugdossák ezért az összefércelt baromságért a fejesek. Egészen eddig csak tisztán a rémfilmek műfajában tevékenykedett, mind direktorként, mind íróként, de hiába vakarom a fejem, úgy látszik műveletlen vagyok, mert egyetlen filmjét sem láttam még. Pedig a címek kecsegtetőek, és láthatóan szigorúan filmszínházakat elkerülő műremekeket készített, melyek valószínűleg a nagy sikerre való tekintettel azonnal videokazettákon és DVD-ken kerültek forgalomba, hogy mindenki rögvest hozzájuthasson, és otthonában élvezhesse a nagyszerű alkotásokat... Aszongya, ilyenek, hogy: Mutation, Death Factory, Lord of the Vampires, Demon's Kiss, Witchcraft XII: In the Lair of the Serpent, Evil Sister 2, The Zombie Chronicles, Camp Blood, Babes in the Woods... Nem sorolom tovább, a címek magukért beszélnek. Ami az érdekes, hogy ezek a kétes minőségű filmek a '80-as évek végén és a '90-esek elején lazán elmentek volna, ám Brad haver késett egy tíz évet, és a 2000-es években nyújtja nekünk azt, ami már a videó-korszak varázsával együtt elmúlt. Hát, lelke rajta. Szerzett ám magának egy ismert nevet is az egyik főszerephez, Steve Railsback-et, (Életerő, Kísérleti patkányok, Pihenő a pokolban, 1000 halott háza 2. - itt csak az engem érdeklő zsánerben válogattam, van még egy halom munkája ezeken kívül...) aki úgy látszik nemcsak külső hasonlatosságot mutat Lance Henriksen-nel, hanem abban is hajaz rá, hogy mostanság bármilyen szarban szerepet vállal... Jelenleg boncolt filmünkben egy egészen buzisra sikeredett ámde szégyentelenül lopott karaktert alakít, Bishop-ot, ja nem, bocs, Tarvert, az androidot, ja nem, bocs, a szintetikust. És ott van a méltán ismeretlen Alexis Zibolis kisasszony, mint űrhajós-kapitányasszony, aki hatalmas meglepetésemre 2008-ban díjat nyert, mint legjobb színésznő eme alakítására a Shockerfest elnevezésű díjkiosztón. WTF? Elképedve találgatom, vajon azok, akik megszavazták vajon láttak-e már u.n. filmeket, és színészeket? Zibolis-t leginkább nekrofil pornóban tudnám elképzelni a halott szerepében, valószínűleg azt hitelesen meg tudná jeleníteni, ha képes csukott szemmel feküdni... A számára megalkotott karakter is rendkívül ellenszenves, a karót nyelt picsa, aki a szabályokhoz szigorúan ragaszkodik, olyan sótlan, mint a dobostorta, és ha még ezt sem sikerül hitelesen eljátszani... Brávó. De min is csodálkozom, hiszen a "Plaguers" négy díjat is nyert különböző sc-fi/horror gálákon, ami vagy azt mutatja, hogy a műfaj kurva nagy válságban van, vagy csak annyit, hogy a szereplő "szexi űrkalóznők" minden zsűrizőt leszoptak. Nahát, akkor aztán én is megajándékoznám őket még Oscar-díjjal is... De mivel semmit nem tettek ezen ügyben, hát kénytelen vagyok az igazat írni. Megemlíteném még egyik kedvencemet, Noelle Perris-t, (A Mars hercegnője) aki egzotikus külsején kívül szintén nem sok mindent nyújtott, de igencsak csinoska, és érdemes a férfiember figyelmére... Nézzük a sztorit, és mindjárt érthető lesz a fanyalgásom....

A Föld felé tartó ócska komputeranimált űrhajó fedélzetén egy igen különleges és értékes cuccost szállít: a Thanatos nevű energiaforrásként is alkalmazható gömböt, amelyet a Thanatos bolygóról hoztak magukkal, ámde kapitányukat halálra zúzta egy Thanatos-láda. Értem? A gömbön, mint később megtudhatjuk egy felirat volt, amelyet lehetetlen volt elolvasni, mert nem emberi nyelven íródott, de úgy fordítható, hogy: Thanatos. (Eztet nem értem, akkor hogyan is sikerült elolvasni..?) Mint azt már az "Űrkommandó" esetében is írtam, a legkönnyebb egy se füle-se farka sztoriban kitalálni valami titokzatos anyagot, amely köré építhetünk bármit, és amely mindenre alkalmas: energiaforrásként, zöld pulzálások végrehajtására, űrhajóirányításra, és randa démoni-zombik előállítására. A jól felépített és egyedi (ha-ha-ha) történet szerint vészjelzést fognak egy másik űrhajóról, és a legénység morgása ellenére eminens helyettes kapitányunk (tudjátok, aki díjat nyert) rögvest segíteni akar. A karakterek természetesen a Nyolcadik utas: A Halál mintájára lettek összehányva, csak fos kiadásban, élettelenül. No, de haladjunk: négy túlélőt lelnek, méghozzá miniszoknyás-egyenruhában, mondanom sem kell, mind jó muff, és szabály szerint olyanok, mint egy jó gang-bang partiban elvárná az ember: egy ázsiai, egy feka, meg két fehér. Sajnos eme elem fel sem merül a filmben, pedig akkor néhány pontot leakaszthattak volna tőlem pluszba'. Ezek a gonosz kurvák alattomos módon nem szexelni akarnak, hanem űrkalózok, akik rövid úton elfoglalják a hajót. De hiba csúszik a számításba. A Thanatos nevű izé arconspricceli az egyik ribancot, amelynek végzetes következményei lesznek. Elcsúnyul, bár a teste ettől még lazán jó, de mindenesetre kést kap a fejébe, felizgult kanjától. Innentől megindul a horror, ezek a kurva veszélyes démon-zombik olyan iszonyatosak, hogy általában vicsorogva, ámde türelmesen kivárják, amíg szitává lövik őket. Veszélyesek, ha a nyakukba ugrasz, de amúgy érdekes módon csak csúnyulnak és üvöltenek. Jön a marha nagy bonyodalom, sorra fertőződik a társaság, nem hiányozhat a kötelező szellőzőben csúszkálás, amit szintetikusunk hajt végre, de olyan tempóban, hogy néha látni vélem a jobbról szabálytalanul előző csigát... A kedvencem az idegbeteg űrkalóz-csaj, komolyan. Neki ezt alkotta a nagy Brad Sykes, te mindig dühös vagy, és ugass. és lőn. Micsoda kidolgozott karakter, a többivel együtt, mennyit dolgozhatott rajta a Mester... De a többiek sem maradhatnak ki a jellemalkotások során, papírízűbbet és baltával faragottabbat nehéz találni a földkerekségen. És az űrben is. A zombi-démonok olyannyira nevetséges támadó taktikákat alkalmaznak, mintha testi- és szellemi fogyatékosok kerültek volna éles helyzetbe, csináljatok bármit a kamera előtt, most pár percig tombolhattok. És teszik a röhejes dolgukat. Szégyen. Vagy nem is ők voltak az értelmi fogyatékosok, hanem a forgatókönyv-írók. A harc pillanatai kacajra hergeltek, ilyen béna faszságot régen láttam... Aztán jön a jól bevált önmegsemmisítő bekapcsolás, nehogy ez a pokoli fertőzés a Földre eljusson, mert mit is kezdene az emberiség ezekkel a bénán tobzódó balfasz zombikkal? És a menekülés.
Innen küldöm üdvözletemet az egész társaságnak, kivéve a jobb sorsra érdemes Steve Railsback-et, neki gyásztáviratot küldenék legszívesebben, amiért már keszonbetegséggel fenyegető mélységekben kering. Gyerekek, mi a fasz volt ez????
Lopok neked egy könyvet... Ja, forgatókönyvet. lopok mindenhonnan, Démonok, Aliens, és a létező összes klisé. Az első pár percen már a fejemet fogtam: nicsak ez mi a fasz, egy amatőr színtársulat? Mintha az Űrgammák Alienbe oltott pillanatait látnám. Sikerült ötvözni mindkettőt, méghozzá olyan ügyesen, hogy eszünkbe sem jutna megkérdőjelezni eme szimbiózist... Miért születik ilyen film? Választ kérek, halló... Itt a Föld bolygó. basszatok már ránk valami hasonló fertőzést, és ígérem, nem lesz több ilyen mozi... Összecsapott forgatókönyv, nulla színészi munka.. Egyetlen pillanatig sem izgulhatunk szereplőinkért, mert amellett, hogy bénák, még bele sem tudod magad élni az egészbe. Csak kapkodod a fejed: ezt innen lopták, ezt onnan lopták, ez meg annyira szarul játszik, hogy szánalomból a halálát kívánod... Nincs izgalom, váratlan pillanat: mindent tudsz előre, aztán már az sem érdekelne, ha lenne. A huszadik percnél már azt várod, legyen vége. Ennyi jó picsa, és még egy csöcs sincs, egy leszbi-akció sincs. Hidd el, TE is ezt várnád, kedves Olvasó, mert ezen kívül semmi feszültség és érdekesség nem ragadna meg... A legjobb a kis hegesztő-felszerelés, amivel igen hathatós ellenállást tanúsítanak "hőseink". Idétlen verekedések, és nyomorék démonok balfaszkodása.... A végén pedig már nem tudtak mivel villantani, ezért egy csupa púpos, leginkább tepsiben sült hús külsejű főgonosszal találja szembe magát főhősünk, akiért drukkolunk már az első pillanattól, hogy pusztuljon má' el. Mindegy, bánom is én, csak legyen már vége. Ez egy GÁNY. Csupa nagybetűvel. Volt egy érthetetlen momentum is: a halott kapitány egyszer feltámadt, aztán meg megint ott feküdt üvegkoporsóban, mint Hófehérke. Vagy csak belealudtam???? Segítsen valaki, mert újra megnézni ezt már nem bírom... Ami megmentette az egészet, és ezért nem nulla pontot kap, az az, hogy igen vicces volt, szétröhögtük a fejünket közben. De magányos estékre nem ajánlom, mivel valószínűleg szórakoztatófaktora a nulla felé redukálódna, ezen esetben... Kerüld nagy ívben, vagy jó társaságban nézd meg, akik értékelik a humort... Ennyit a "Plaguers"-ről. Már így is több karaktert vesztegettem rá, mint amennyire érdemes, jöjjön hát a kegyetlen ámde igazságos ítélet: 10/2,5. Mert jószívű vagyok.

Vanishing on 7th Street (2010)

Te mit éreznél, ha egyszerre eltűnne mindenki a Földről körülötted? A kezdeti meglepetést felváltaná egy fülig érő ezerfogas vigyor (na végre nincsenek az idegesítő majmok), kicsivel később talán elkezdenéd keresni a kandi kamerát (hahó, nem vettem ám be a dolgot), végül a rémület térdre kényszerítene (ezek tényleg nem szopatnak). És, mint a legtöbben te sem érnéd meg a holnapot.

Valami ilyesmit írhatnék kedvcsinálónak, ha komolyan gondolnám a dolgot, de sajnos nem tudom kellően beleélni magam s bár elég félelmetesnek hangozhat az itt leírt bekezdés, valójában nem az, csupán egy jól beáztatott mézesmadzag amit elhúztak az orrom, orrunk előtt. Mi meg naivan utána vetődünk. A szép lassan csepegtetett előzetesek, az eltalált hangulat, az egész ötlet, ahogy semmivé lesznek Isten majomszerű kedvencei. A bambán járkáló főszereplő a háttérben lezuhanó utasszállító repülővel olyannyira fenomenálisnak tűnt, vétek lett volna kihagyni. De most a feloldozást kérem, ó Uram, vétkeztem....

Az események középpontjában 4 szereplő található és az ő kvartettjükre bízzák, hogy fenntartsák éberségünk majd másfél órára. A szép lassan porondra lépő szereplőknél, nincs fontossági sorrend, hierarchia, csak a karakterek, az előéletüket az időben előre-hátra ugrálva ismerhetjük meg, nyerve némi rálátást a dolgokra, némi képet a HOGYAN-ról, direkt nem miérteket írtam. Azt kifelejtettem, a világ legtermészetesebb dolgaként Amerika ad otthont az újabb rettenetnek melyben egy egész város (vagy a Föld?) lakossága eltűnik, illetve elillan. Nem hagyva maga után mást, csak romokat, és üres kihalt utcákat. Nyom nélkül, csak a ruháik maradnak a földre szórva. Se hamu, se semmi, ha ez a megváltás, kösz inkább kihagyom!

Magáról a történetről tömören: az a tény, aki nem elég óvatos és nem marad a fényben, annak annyi. Az életre kelt árnyékok mindenkit elkaszálnak aki él és virul. A főhősnek talán Luke-ot, (Hayden Christensen - Star Wars, Hipervándor) a tv riportert nevezhetném. Nem elhanyagolható karakter Paul a mozigépész (John Leguizamo -Az esemény, Holtak földje, természetes volt, hogy ezt írom :) ). Egy ápolónő Rosemary (Thandie Newton – Spiler, Riddick) és egy kis kölyök James (ha érdekel valakit kiguglizzátok ). Mindannyian a véletlennek köszönhetik, hogy még életben vannak. Erre nem térnék ki részletesen, mert ez talán a film egyetlen olyan momentuma ami kizökkenti a sztorit a nyomasztó sötétségből, néhol látunk nappali felvételeket, de többnyire sötétben tapogatózunk hőseinkkel. Mindenesetre az ápolónő túlélése az egyik legvéresebb, ha már ez egy horror-blog féleség. Ő a cigaretta meggyújtásának köszönheti életét, de nem az öngyújtója véres, hanem az amikor visszamegy a kórházba az embereket keresi és sehol egy lélek, csak az operáció közben ott maradt, kibelezett bordaterpeszes beteg. Igaz nem értem mitől van ébren, én azt hittem Amerikában is elaltatják a betegeket műtét előtt. A többi szereplő előéletéről nem vagyok hajlandó semmit elárulni. A sötét terjed, játszik az ember érzelmeivel, hamis illúziókat keltve. Csapdát állít, amibe illik belesétálni. Mi meg próbálunk értük izgulni. Az események előrehaladtával igyekszünk magunkra húzni a film rideg hangulatát és ez nem mindenkinek sikerül...

A rendezői székbe Brad Anderson (A Gépész című remek, és különféle sorozatok: Masters Of Horror , Fringe), azért picit többet várna az ember. A csepűrágókra nem lehet panaszkodni, egészen rutinosan oldják meg a feladatukat. Maga az ötlet, mint alapanyag kiváló, a forgatókönyv viszont annyira szar, az ember a seggét se szívesen törölné ki vele. Remek elgondolásból sincs hiány, csak a végeredmény valahogy nem kerek, olyan semmilyen az egész. Sima ügy egy tapasztaltabb rendezőnek. Mikor tudatosul végre a hollywoodi agytrösztök hülye fejében, nem lehet minden szart eladni az ügyeletes szépfiúkkal. Ezt nagyon elszarták és mérges az ember amiért végig üli a filmet és tudja azt, hogy mekkora ász lehetne ez a mozi, erre tessék... á, basszák meg.

A történet megfejtésére valami halovány utalást kapunk. Az egyik szereplő olvasott a Révai nagylexikonban valami idepasszoló regét, oszt ennyi! Komolyan ez válasz mindenre? Tudom, most nagyon divatos úgy filmet gyártani, nincs befejezés, nincsen magyarázat. Kapunk egy nagy adag homályos katyvaszt és onnan mindenki kipiszkálhatja a neki szükséges információkat, esetleg ha van olyan, akkor meg a tanulságot. És nem akarok nagyon gecinek tűnni, de ebben a filmben azért nincsenek akkora sztárok, akikért érdemes végig feszengeni ezt a nyomasztónak szánt nyomorult 90 percet.