A Netflixnek hála egyenesen a nappalinkba költözött egy nagy videotéka, annak minden hibájával és pozitívumaival együtt. Most nem beszélek a tiszta erőből tolt émelyítő vadliberális woke-nyomulásról, inkább a minőség kapcsán ostoroznám a szolgáltatót. Saját gyártású, gyakran kétes színvonalú alkotásaik mellé minden egyes jó filmre jut tíz borzalmas. A mennyiség és a minőség szembeállítása alkalmával erősen az első irányába billen a mérleg. Olyan a kínálat, mintha az Ázsia Centerben bolyonganánk; van itt minden, de nem sok tartós és magas kvalitású árucikkre bukkanunk. A rám jellemző pech segítségével aztán folyton fejest ugrok a szemétkupacba, majd jól meg is merülök benne, gyémánt helyett nagyrészt szardarabot felszínre hozva. Egyetlen vigaszom az átlagnézőkkel szemben, hogy elhozhatom ezt a matériát és mocskos kezemből elétek vethetem, megspórolva nektek az elpazarolt másfél órákat. Szívesen.
Mivel koránkelő vagyok, másokkal ellentétben én hajnalok hajnalán szeretek horrort nézni. Így, mire mindenki felébred én már túl vagyok egy élményen, ráadásul úgy érzem, a korai órákban fogékonyabb vagyok a közvetített érzések megélésére. Ilyenkor könnyebben viselem azt is, hogy a képernyőn egy igazi fárasztó faszság játszódik pislogó szemeim előtt. Mint ma is.
Az igen hosszú "The Exorcism of Karen Walker" címen futó kis műremeket valójában "Aura" névvel engedték útjára, de gondolom sokkal rémisztőbb és nézőcsalogatóbb, ha belepasszírozzuk az "ördögűzés" szót, kár, hogy az aduászok, a "gyilkos" és a "halálos" jelzők kimaradtak. A film Jonathan Sothcott fejéből pattant ki, aki egyben producere is eme produktumnak, sőt valami különös oknál fogva, a véletlenek összjátéka folytán, a sors kiszámíthatatlanságának eredményeként a női főszerepre saját felesége lett alkalmas. El tudom képzelni a meglepetést, amikor a casting során belépett becses neje, hogy elpróbálja a szerepet...
- Janine, te itt? De hiszen reggelinél még nem mondtad, hogy szerződni indulsz.
- Drága Jon, én sem sejtettem, hogy pont beléd botlok ezen a válogatáson.
A többi pedig már történelem, már, ha elhisszük, hogy így történt és nem erőnek erejével nyomta be a koncepcióból kegyetlenül kilógó nőszemélyt a szereplőgárdába, hátha viszi valamire... Ha valaki megnézi a hölgy képét, rögvest megérti mire is gondoltam, lejjebb pedig még érthetőbbé teszem miért tartom ezt a verziót valószínűbbnek. Nos, a mi Jonathanunk isteni szikrája csakis úgy materializálódhatott, hogy kerestek egy nagyszerű forgatókönyvíró-direktort, hogy vezesse a menetelést egyenesen az Oscar-díj felé... Ő volt Steve Lawson, aki hírnevét olyan mestermunkákkal véste bele a mozis történelem nagy könyvébe vastag betűkkel, mint a "Killersaurus", "Nocturnal Activity" és a "Hellriser" (nem, nem elírás!!!)... Mit ne mondjak, tehetsége sugárzott a képernyőről, új utakat mutatott a rendezés terén az egész világnak, a mai napig emlegetik szépia-fossárga tónusú felvételeit, amely erős ismérve a szar filmeknek. A Netflix kínálatában szerencsénkre szerepel még a "Pentagram" című munkája is, én meg mint a vadász a viccben, csak szopni járok fel oda... Lawson stílusa a televízióra gyártott mozik és a 99 forintosra kalibrált turkálós DVD-k nívóját hozza, fáradt, nulla egyediséget magában hordozó munka, amelyet egy kőműves is le tudna forgatni szimplán a Barátok köztön edződött ízlésével. Na, harapjunk nagyokat a sztorinak nevezett szaros szendvicsbe.
Diane az álomfeleség...
Mitch és Diane költözködik, a férfi nagybátyjának elhagyott házába. Diane harmadik hónapban van, bár abban a pillanatban, amikor megjelent a képernyőn, megállítottam a lejátszást és ellenőriztem, nem véletlenül valami gangbang pornót indítottam-e el, ahol a kiélt és kivénhedt kurvát legalább 16 kan fogja minden testüregén keresztül megpakolni... Azt akarják nekünk bemesélni, hogy a producer becses neje egy tisztességes szerető családanyuka, nem pedig egy felfújt szájú közkincs szajha... Mindössze másodperceknek kellett eltelnie az indítás után, hogy villámként hasítson belém a baljós prekognitív felismerés; ismét melléfogtam. Mitch, a Litkai Gergely hasonmás úgy gondolja, az ingyen megörökölt lakás majd segít spórolni, bár akkor nem értem, minek kellett a pulya is, ha ilyen szegényen éldegélnek. Bár nem csodálkozom, hiszen az olyan földi hívságok, mint munkahely, szóba sem kerültek egyiküknél sem. Becuccoláskor már érkezik is a menetrendszerinti derült égből figyelmeztetés: ne költözzetek oda, mert a hely el van átkozva. Az intő szózatot Mitch anyja ejti meg telefonice, akinek a karakterét ezerszer elhasznált klisékből ragasztották össze, a túltoltan bigott és önző szülők kivágós könyvéből. Csak károg, de rendes indokot nem tud kiköhögni, mert hát ugye, az alkotók is érezték, hogy kurva halovány argumentum lenne utcára tenni a születendő unokát csupán azért, mert ő utálta az elhunyt Alex bácsit. Megismerjük az előzményt is: amikor 30 évvel ezelőtt ott nyaraltak télen, vagy mi, akkor a nagybáty a pincében egy székhez kötözte Mitch 6 éves húgocskájaát, Karen-t, akit ott találtak meg, de tiszta megőrülve, azóta is valahol egy diliházban szedi a hangyákat. Lássuk be, emiatt, meg az amúgy is ócska karakter anya vergődése okán még nem akarunk a parkban szülni, bár Diane-t elnézve a gyermek biztosan ott foganhatott. A férj a pincében felfedez egy fura fényképezőgépet, amely egy bizonyos "kirlian-kamera". (Most nem a nagyszerű zenekarról beszélek...). Ez az alkalmatosság arra volt használatos, hogy a spiritiszták az emberi aurát fotózzák vele. Rögvest mellékelt képek is vannak: a 10 éves Mitch és a húga, utóbbinak rémisztő kisugárzása van, mindenféle fekete pacával. Ő is készít felvételt ribanc külsejű feleségéről, aki nagyon örül ennek, majd a következő jelenetben már szkeptikusan szemléli férje azon tervét, hogy felkeressen egy médiumot. Mitch ugyanis a fejébe vette, valami titokzatos lappang itten, Karen retkes aurája meggyőzte erről. Kéznél is van egy könyv, amelyet Ada Devere írt, hivatásos spiritiszta, ezt használta a boldogult rohadék nagybácsi is. Nosza elpattan a nénihez, aki meggyőzi, a kiscsajt megszállta valami gonosz identitás és ki kell belőle űzni, de nem ám katolikus módszerrel, hanem, hogy beszélgessünk vele kéz a kézben - micsoda liberális felfogás, jóhogynem vigyük el a pride-ra... Több sem kell a férfinak, elugrik a világ végére a diliházba, ahol érdekes módon úgy érdeklődik, mint aki még sosem járt ott, pedig eddig az volt, hogy szokta látogatni. Jó hogy nem a nevét is megkérdezte a testvérének. Természetesen kiadják a leányzót, úgy ahogy van, hálóingben, később sem kap más ruhát egy pillanatra sem, nem csoda, ha csóri csak biluxol a fejével állandóan. A katatón elmebeteget hazaszállítván meghitt otthonukba egy gyors lövés a masinával, amely után megállapíthatja, az a valami még mindig ott baszakszik a csajban 30 év után is, nincs jobb dolga, mint bezárva lenni egy olyan testbe, ami csak szarik meg alszik. Állapotos nőjét ott is hagyja a hideg pincében a minimum zakkant rokonnal és elvágtat a médiumért, közben b. neje hallucinál. Kezdődik az ördögűzés, amelynél unalmasabbat és röhejesebbet még nem láttam, talán csak Ferikét, akiből a démon azonnal elszállt a kerékpár ígérete után. "Beszélni akarok vele / De ő nem akar beszélni veled." - kb. ennyi a nagy társalgás, majd végre történik valami, a csaj is megunja velünk együtt a macerát és beleordítja a vénasszony arcába, hogy "Baszódj meg, te mocskos fasszopó ribanc" és kicsit mindannyiunknak könnyebb, mert nem nekünk kellett ezt kimondani. Diane eközben kisrádiót hallgat fent az
emeleten, mert szigorúan lelkére lett kötve, ne menjen le a pincébe semmiképpen, amíg a hülyülés lent folyik. Természetesen a tiltás ellenére úgy járkál oda, mint a háziasszony a spájzba befőzés idején. A kis Sokol rádión (ki a faszom hallgat még kisrádiót manapság???) az szól, hogy a férje egy lúzer és még gyereket sem tud csinálni neki, tippem szerint ez a Klubrádió lehet, bár nem hallottam Bolgár úr bársonyos hangját. Az alagsorban időközben zajlanak az események, nincs is gagyibb annál, amikor a démon felveszi valami rokon vagy üzletfél arcát és hülyeségeket beszél, az űzésben részt vevő meg hirtelen elfelejti, hogy ez egy démon, nem a saját anyja a húga testében. (OFF: Ja, de, van még hasonló szar húzás: amikor a zombi filmekben a járvány kellős közepén a megharapott haverodat magaddal cipeled, mert majd minden jóra fordul, 12 millió ember ugyan átváltozott, de Jack nem fog a kedvedért... ON.) A gonosz kiröppen, nagy lámpavillódzás közepette, mert ezek olyanok, mint a hülye villanyszerelő, baszakodnak a fázisokkal. Minden hepi, majd jön az irtózatosan nagy fordulat, amelyre körülbelül hússzor figyelmeztettek előzőleg, csoda, hogy nem futott alul egy hírsávban, hogy igen, ez lesz a vége. Mi meg meglepődünk, mint cigány gyerek a villamoson (Dikk, ülünk oszt dzsalunk...), micsoda egetverő fordulattal kápráztattak el bennünket ezek a művészek!!!
Ez az alkotás olyan, mint Szent Sebestyén: ezer sebből vérzik. A legolcsóbb módját választották a rémisztgetésnek: a borzalmakról csak beszélgetnek, látni nem sokat láthatunk belőlük. Nem csak az íróra, de a szereplőkre is ráuszítanék egy falka éhes kutyát. Tehetségtelenek, unalmasak, bosszantóak. A szkript elképesztő, regényt lehetne írni ellentmondásairól, hibáiról, bugyutaságáról. Még médiumnak sem kell lenni ahhoz, hogy előre tudd a cselekményt, annyira elcsépelt és közhelyes. Ennek érdekében mindenki a lehető leghülyébben viselkedik, a valós emberi reakciókhoz és normákhoz senki nem tartja magát, a dramaturgia szóról pedig azt hiszik, az valami olasz szalámiféle. Szarnék én a kis költségvetésre, ha legalább fikarcnyi pozitívumot leltem volna az egészben. Na jó, de egyet igen: összesen 80 perc. További 10 perc már amúgy is agykárosító lett volna. Kerüld el. Nagy ívben.
10/1
UI: Mellékelem a szépséges és ártatlan, áldott állapotban lévő Diane képét, ezáltal megérthetitek, mi is a bajom vele. :)
Tégla, malter, beton, ajtó, ablak, tető. Mindezekből épülhet putri, de ugyanúgy szép kis házikó is.
Ez a film bebizonyította, hogy a mérnök és az építők munkája a legfontosabb. No meg az ihletettség.
Az utóbbi időben már valóban remény vesztve bolyongtam a horror útvesztőjében. Remake-ek, ötlettelen semmiségek, unalmas fércművek, hervatag művészkedés, az újabbak pedig egyszerűen csak azért készültek el, hogy valamilyen bújtatott propagandával érzékenyítsenek. Netán mindezt egyszerre. Áttértem a zsákbamacskára, azaz már csak vakon bökök rá, melyik alkotást nézzem, mert a sok csalódás után már feleslegesnek tartom a válogatást. Mintha ész és tudás nélkül tippmixelnék (ahogyan valóban nem is értek hozzá), aztán egyszer csak nyernék, minden taktika nélkül - így jártam a The Cellarral.
Az ír nemzetiségű író-rendező, Brendan Muldowney már 1994-ben elkészítette első rövidfilmjét, majd egészen egészen 2009-ig utazott ebben a műfajban, amikor is a "Vadállat" című dráma-thriller ismertté tette a nevét. Nem mondhatjuk különösebben termékenynek, hiszen ez után még két művet készített, ezt követte jelen boncolásunk alanya. Muldowney elővette egy 2004-es, mindössze 10 perces filmecskéjét, a "The Ten Steps" címűt és kibontakoztatta annak alapeseményeit ebben az egész estét moziban. Méghozzá nagyszerűen. A főszerepet Elisha Cuthbert kapta, akinek a neve leginkább a "Váratlan utazás" című kedves kis sorozatból volt ismerős nekem, holott ahhoz semmi köze nem volt, csak ott is szerepelt egy hasonló névadású szereplő. De játszott a Viasztestekben és a Rabságban - ezek a filmek, azok, amelyek a horror kategóriába esnek még, no meg Paris Hilton: Nothing in This World című zenei videójában, amely annyira borzalmas lehet, hogy azt még én sem merem megnézni.
Megvan az az elcsépelt klisé, amelyben fiatalok térnek le az útról, majd ennek következtében éhes kannibálcsalád fogyasztja el őket? Na, ez nem az. Ez a másik, figyelj, hátha ismerős lesz:
Vidéki kúriába költözik a család. Apa, anya, morcos tinédzser lány és a kolonc kisfiú, aki csak úgy van, hogy lehessen félteni. A hatalmas épület az a fajta, amelynek kiművelt mozinéző a közelébe sem menne soha, csak azért, hogy felgyújtsa. Meglepő módon, ja nem, Ellie, a leányzó utálattal fogad mindent. Akad egy pince is, magától becsapódó és beragadó ajtóval. Eddig tipikusabb nem is lehetett volna. Aztán jön egy olyan erős jelenet, amely azonnal tágra nyitotta szemem és elakasztotta unottan legyintő kezem. A szülők már az első estén elpattannak, eleve a munkájuk miatt kellett ide cuccolniuk és két gyermekük egyedül marad a házban. Miután az áram elmegy, le kellene rongyolni a pincébe, hogy a kapcsolószekrényt megpiszkálja valaki, ám az előzőleg a pincében pórul járt Ellie retteg, viszont a kis Stevie-et nem zavarhatja le egy szál gyertyával villanyszerelősködni... Egy szó, mint száz, annyit írok, hogy a kisasszony eltűnik a lenti helységben, méghozzá pazar és szívdobogtatóan megkomponált jelenetben, amelyet tanítani kellene. Na itt kaptam fel a fejem, bár eleddig is voltak jelzések, amelyek arra utaltak, hogy ez nem a szokásos ingerszegény kísértettörténet, amilyenre asszociáltam az alappanelek kapcsán.
Az eltűnt Ellie-t a rendőrség természetesen a szokásos szökött tininek veszi, ahogyan apja is, ám Keira, az anyja nem hiszi el ezt a sztorit, bizonyára ő is látott már ilyen filmeket... Érdekes nézni, ahogyan a megszokott sémákon utazva folyton kitérünk érdekesebb és jellegében okosabb mellékutakra, amelyek a sava-borsát adják ennek az egésznek és kiemelik a tucatmozik posványos halmából. Anyával is történnek rémisztő és vérfagyasztó események, melyek menthetetlenül taszítják gondolatait ama irányba, hogy itt a házzal van a baj. Ismét beletalpalunk a forgatókönyv előre gyártott kaptafájába, apa nem hisz, felesége pedig beleveti magát a nyomozásba. A sokat tapasztalt nézők elvárásainál jóval iszonyatosabb dologra bukkan, mint valami szellem, amely nem leli a helyét, vagy egy gagyidémon, amely a felszerelt kamerák kedvéért rázza magát.
Ennél a pontnál nem is megyünk tovább, már ez is több, mint amennyit tudnunk kell ahhoz, hogy olyan szűziesen ártatlanul üljünk le elé, ahogyan én. Meglepő, hogy mint fentebb írtam, minden létező közhelyet elpuffogtatnak, amely a műfajban felmerül, ennek ellenére lazán túllép hasonszőrű társain és nagyon ütős atmoszférát teremtve ráncigál le bennünket is a rettegett pincébe. Minden ügyesen sodor a borzongás irányába, a hangszekció gyomorszorító, annyira klasszikus horrorfilmes, hogy otthonosan érezzük magunkat benne, míg a hatásos vágások kitűnően közreműködnek a néző növekvő rémületének táplálásában. Nincs pihenés benne, elragad, miközben egyre baljósabban hömpölyög, egyenesen nyomás alatt tart, kimondottan idegesítő volt számomra, ami lefordítva tőlem annyit jelent, hogy végre jóleső feszültséggel mosta át ereimet. A banális panelek alapja kegyetlen jó és ötletes történettel állja a sarat, amely egyediségével kiemelkedik számomra a mostanában túltolt és émelyítő univerzumépítéseken. Ismered-és-nem-is a sztorit, merészen lép át határokat, gyönyörű pokoli víziót villant fel, míg a gonosz maga a valódi gonosz, a történelemben gyökeredző sátáni entitás, nem valami segédördöge. Valószínűleg elfogultság is lehet a dologban részemről, hisz ez a tematika szívem csücske, lovecrafti és archaikus, ahogyan matematikai fundamentumokkal segítve nyílik meg világunk egy infernális univerzumra. Persze nem sétálhatunk el azon buktatók mellett sem, amelyek mégis kedvünket szegik olykor, elrontják az összképet, mint pizzán a banánkarika. A kerettörténet elhasználtsága zavaróan hat, ahogyan a felétől végéig néhányszor besült patronok, botladozások. Nem lehet egy pinceajtót csapdának beállítani sokadszor, mert a valóságban az első ilyen eset után gyújtóst aprítunk, mind a zárból, mind a lécekből. A különösen tehetetlennek tűnő főgenyó is piszkálja az agyunkat, de erről kussolok, mert mint a katarzisra kiderül, nem minden olyan eccerű. Nézzétek: tudom, hogy vannak hibái, de inkább ezerszer ezt, mint a melankolikus szenvedést valami baszott kisértettel, amely mégsem az, látomásos emlékképekkel körülvéve. Vérbeli horror, amelyet élvezettel néztem végig, tudod, mint amikor mindig ugyanazt a kaját rendeled - és kurva jól esik sokadjára, mert máshogyan fűszerezik.
"-Ma reggel is láttam az udvaron egy lovat, aminek két feje és két teste volt!
-Két darab egymás mellett álló lovat?
-Tényleg, lehet, hogy úgy volt...
-Talán még azt is elhiszed, hogy ha nagypénteken bedugod az ujjad egy birka fenekébe, attól termékeny leszel?
-Badarság!
-Pontosan!
-Húsvét hétfőn kell!
-Figyelmeztess, nehogy kezet rázzak veled az egyházi ünnepeken Baldrick!"
Kinek mi jut eszébe a boszorkányokról? A fent idézett társalgás a "Fekete Vipera: Boszorkánycsősz fősámán" című részéből ugrott be rögvest. Persze bevillannak Machbeth vészbanyái, vagy a seprűn lovaglók (erről meg egy Tom és Jerry rész), a vasorrú bábák népmeséinkből, netán a komolyabbak, az erdőben ördöggel üzekedők és az inkvizíció által máglyára küldött szerencsétlenek. Esetleg a szomszéd öregasszony, akinek fekete macskája van és állandóan basztat valamivel? Vagy a csaj feketében, aki pokollá tette az életed?
Közelíthetünk természetesen horrorfilmes-aspektusból is, bár valahogy úgy érzem, a rémségek panoptikumának eme szereplője nem volt túlfoglalkoztatott a mozgóképek történelmében - ha összevetjük a vámpírokkal, farkasemberekkel, kísértetekkel és démonokkal. Talán a sok év alatt rárakódott kissé komolytalan máz az oka, továbbá az, hogy a gonosz barátnői áttolódtak a népmesékbe, a gyermekijesztgetős fabulákba. Az imázsuknak nem tett jót a fentebb említett seprűn röpködés sem, vajon ki vesz komolyan egy ilyen figurát?
Szerencsére akadtak, akik nem voltak restek a témához nyúlni, gondoljunk csak Dario Argento grandiózus "Három anya-trilógiájára", de a legnépszerűbbek a zsáneren belül a máglyán elégetett bűbájosok által megfoganó átkok. Mert mindig van erejük és idejük még erre, miközben pattog a tűz alattuk, hogy haláluk után évszázadokig szopórollerre tegyék hóhérjaik leszármazottait.
Talán nem okoz meglepetést eme felvezető után, hogy boncolásunk alanyában is pontosan ezt teszik, bár azzal a csavarral, hogy ártatlanok voltak, amely kissé zilálttá teszi az amúgy is kusza történetet.
A német származású Ulli Lommel, aki a filmipar főbb szegmenseiben utazott 2017-es haláláig, úgyis mint színész, producer és rendező, a salemi boszorkányperek hatására írta meg a forgatókönyvet. Arcát ismerhetjük például a "Winnettou bosszúja" című westernből, direktori munkáiból számunkra említésre méltók az "Agyhullámok", "The Boogey Man", "Bloodsuckers", majd 2000 után futószalagon kezdett a szarabbnál-szarabb darabok legyártásába. (Blogunkban a The Tomb című miatt kapott ledorongolást...). Alkotótársa a forgatókönyvön akkori felesége, a rendkívül szép arcú és nevű Suzanna Love volt, akit szokása szerint főszereplőnek nevezett ki ezen művében is. Került még nagy név a kosárba, Robert Walker Jr., aki leginkább sorozatokkal hódíthatta meg nézőit és a jó öreg Donald Pleasence, akit nem kell bemutatnom a horror- és a James Bond-rajongóknak. Még egy hangulatos helyszín kellett, (ami egy nyamvadt falucska pár házzal plusz az azt ölelő lápban és erdőben merült ki) majd irány Wisconsin és elő a kamerákkal. Én meg a sztorival jövök:
1683-ban a kicsiny Devonsville-ben gonosz erőket vélnek felfedezni a helyi suttyók, ezért a falu három úgy-ahogy kinéző nőjét rögvest boszorkányként ítélik el. Nem kenyerem a tamáskodás, de ha valaki nem akar annak tűnni, az igyekezzen éjszaka közepén talpig feketében az erdőben üst fölött végzett motyogást nullára redukálni, vagy a kártyavetéssel is óvatosan feltűnősködni egy az ilyen dolgokra kimondottan érzékeny időszakban, ugye. Erre még nekem is azt kell mondanom, hogy égetni való bolondok. El is kapják őket, bár váltig (sőt utolsó leheletükig) állítják, hogy ők bizony ártatlanok - de ezt én sem veszem be, mert mind ezt mondja. Disznókkal etetik meg egyiket, a másikat meggyújtott keréken gurítják le a domboldalon, a harmadikat pedig ízlésesen szexire tépett ruhában máglyarakásra kötözik, de persze nem a sütire, mert onnan nem lenne nehéz szabadulni. A női barbecue belül puhára, kívül ropogósra sül, majd egy villám is belecsap (nincs elég baja...?) és köddé válik, de aztán megjelenik halvány effektként és alaposan megátkozza a parasztokat.
A jelenben járunk, 300 évvel később, amikor is Walter, a falu Oázis kisboltjának (ki van írva: Groceries & Beer, ennyi erővel "Parasztitató" is lehetne a neve...) tulajdonosa úgy dönt, segít tüdőgyulladásban szenvedő feleségén egy újszerű kúrával és párnájával megfojtja. Eközben az ennivaló Jenny megérkezik a faluba, hogy új tanárnőként okítsa a belterjes közösség kölkeit. Persze a férfiak felfigyelnek a friss husira - mostanság nagy dömping van hamvas punciból, mert rajta kívül van valami környezetvédő nő a tónál, meg a környékbeli rádiónak is új műsorvezetője van. Megismerkedik a helyi kanokkal, miközben a nézők találkoznak a 300 évvel ezelőtti hóhér leszármazottjával, Dr. Warley-vel (naná, egyenes út a hóhértól az orvosig...), aki szabad pillanataiban a rontás következtében benne megtermő férgeket húzgálja testéből. Éppen ezért kutatja a helytörténeti eseményeket, de csak boszorkányégetés témában, népdalokat és antik rokkákat nem gyűjt. Jenny tanítás közben elejt egy feminista megjegyzést, miszerint az isten nő is lehet (naná és menstruál is, ahogy az életemen észreveszem...), amiért a kis konzi közösség eléggé megorrol rá, melyet teljes mértékben megértéssel szemlélek, ám én a magam módján büntetném ezért. De nincs megállás, bekopog hozzá a tésztaképű Walter, aki cseppet sem burkoltan arra céloz, hogy egy kis trónörököst szeretne összedobni vele, ennek érdekében elhegedüli az Adagiót (esküszöm, nem kamuzok...), mely kis produkció talán a film művészi értékeit igyekezett feljebb tornázni. Ez sem segít azonban, a kegyetlen szépség nem nyújtja át tálcán vagináját, aminek következményeként a férfinak rémálmai támadnak. A suttyófalvára újonnan befutott három fehérnép nem is sejti, hogy viharfellegek gyűlnek, hiszen feltűnésük gyanúsan a közeledő 3. centenárium pillanatához esik. Súlyosbító körülmény, hogy a koitálás nemes aktusához sem fűlik a foguk a retkes prosztókkal, ráadásul igazi modern nők, egyedül boldogulnak, ez már több a soknál! A doki hipnózisban kifaggatja Jenny-t és ráébred, a lányt megszállta/reinkarnálódott benne a kivégzett átoktulajdonos. Én meg csak lesek, nálunk bezzeg hiába megyek el a háziorvoshoz náthával, eszébe sem jut villanófényekkel visszavinni néhány száz évvel ezelőttre, vagy legalább a bilire szokásom idejére, hátha az anális fixációm megmagyarázható lenne. A lánynak érdekes víziói támadnak, a kedvencem, amikor álmában elégetik őt, de előtte mindenki az arcába köp, ő meg viszonozza. Nem tudom, hogy ez szokás volt-e ezeknél az égetéseknél, de a végére kezdtem felizgulni a perverz incidensen. Eközben esténként a pap, a falu elöljárója, meg a pár figura, aki szerepel ebben a műremekben, vacsoránál összegezik a napi konklúziókat, itt születik meg a nemes ötlet, hogy a három lotyónak bűnhődnie kell, mert annyira haladó szelleműek, hogy tuti állva pisilnek. Persze ezt nem mondják ki, inkább a babonás verziót tolják, mely szerint azért jöttek, hogy büntessék a falut. Arra nincs válasz, hogy ezt mondjuk egy egyszerű és törékeny tanító néni hogyan tudná véghez vinni, talán gyermekeiket Fortnite és TikTok használatára szoktatná? Vagy a rádiós hölgy? Egész nap Pa-Dö-Dőt tolna? A környezetvédelmis csaj meg rájuk hívná Greta Thunberget...? Megszületik hát az ítélet, kettőt rövid úton el is intéznek a lelkes szadista bunkók, majd Jenny-ért is elmennek. Hamarosan vidáman ropog alatta a tábortűz, ám a gonosz nem hagyja cserben ártatlan szolgáját, aki nem is a szolgája. Itt most belezavarodtam egy kicsit.
"Egy kis káosz, de végül is nagyon szórakoztató káosz" - méltatta egy kritikus, akihez csatlakozni szeretnék. Néha eltéved a történet, olyan mellékszálak nőnek ki belőle, amelyek sehová sem vezetnek és teljesen szükségtelenek. Olykor pedig olyan hibák ütnek szemen, amelyeket könnyű lett volna kiküszöbölni, mondjuk ekképpen: - Bazmeg, Johnny igazítsad már meg azt a rohadt kötelet az oszlopon, mert lóg a csajon, nemhogy könnyen elszabadul ezáltal, hanem szinte leesik arról az örömtűzről! Vagy: - Lécci Jimmy ne úgy leselkedj a sötét kunyhó ablakában, hogy a kezedben egy mérföldekre világló fáklya hasít atomvillanást a környékre, mert netán előfordulhat, hogy az ablak túloldalán kifelé nézelődő bulának kiégeted a szeme világát! Sorolhatnám még ezeket a bakikat, amelyek javítása nem került volna semmibe, ám ezek és az indokolatlan buta fordulatok az amúgy nem is annyira rossz alaptörténetet csúful aláássák. Mert hozzátehetjük, tartalmaz egész jó meglátásokat, sőt korát megelőzően afféle feminista-horrorként is működik. Persze nem napjaink világfelforgató, idegbeteg és tolakodó feminizmusának drága ruháiba bújva, hanem a szinte középkorias megrögzöttség felett ítéletet mondó indokolt hangvételben. Nem szájbarágósan, de finoman rajzolva érezhető a modern nagyvárosi nő és az ósdi puritán elvek ellentéte, amely érdekesen megfűszerezi a filmet, elárulva, hogy némi gondolati jelleg is szorult belé. Különösebben megrázó és félelmetes történések nem roncsolják idegpályáinkat, hiszen a 80-as években alacsonyabb ingerküszöb és igények nem ívelnek át napjainkra, így hatásfokuk elenyésző. Mégis kellemes szórakozás, van varázsa, szívesen merültem el a kedves és különösebben tét nélküli mese otthonosan kényelmes világában. Rusztikus sötétségbe csöppenünk, ahogyan Stephen King is gyakran céloz arra, az ilyen helyeknek mindig vannak baljós titkaik. A kis költségvetés erősen érződik, ennek ellenére a főbb szerepeket dicséretre méltóan profin hozzák a már említett nevek. A stílusa tévéfilmes, néhány rémálom és látomás egész szépre sikeredett. A filmzene is hangulatos, jól kidolgozott kiegészítő. Szóval, összefoglalva, annyira nem rossz ám a mű, vannak pozitívumai is, kiegészülve a gagyival ad egy közepesnél alig lentebb álló mozit. Ha érdekel, ahogyan Donald Pleasence a kukacát rángatja, mindenképp nézd meg! 10/4
Megérkezett az újabb "vizes horror", amely zsáner engem valahogy mindig el tud bűvölni, hiszen igencsak félelmetes hely a végtelen óceán, olyan, mint egy óriási lavór, ami annyira mély, hogy azt sem tudjuk mi van alattunk, ha a közepébe pottyanunk. Az én szememben ez a közeg idegen, ezáltal félelmetes is. Annyi minden lapulhat annak a lavórnak a mélyén, (kraken, Cthulhu, szappan, Spongyabob...) amely ráadásul ellenséges is velünk, törékeny emberekkel. Gondolj csak bele, bolygónk 71%-át víz borítja, mi meg még sokszor azt sem tudjuk, hogy a sarki CBA-ban melyik hűtőben található a baromfivirsli, nemhogy mi van a felfedezetlen mélységekben.
Nos, aki a "Cápa"-szériához hasonlatos hangvételű horrort vár, az egy kicsit csalódni fog. Persze ennyi azért lejöhetett már a bemutatóból és a szinopszisból is, itt nem lesznek tonnaszám megcsonkított fürdőzők és vérgőzös vadászatra induló Ahab kapitányok. Mondom, sejtettem én, mi is lesz, de azért hiányoltam a központból a kedvenc vízi ragadozónkat. A film leginkább azon túlélő-drámák sorába sorolható, mint a "Nyílt tengeren, vagy a "Zátony", "A nagy fehér", ahol a cápa csak egy probléma a sok közül, amelyek nem jósolnak hosszú és vidám életet hőseinknek. A vége felé magára talál ugyan a horrorisztikus vonal, de eközben erősödik a drámai események sora, amelyek miatt a gyógyszeres szekrényben antidepresszánsért kellett matatnom.
Magát a történetet a vietnami származású Le Van Kiet vetette papírra és rendezte is meg. A forgatókönyv kissé hihetetlennek tűnik, mint jó néhány ázsiai produkció mostanság, lásd az botrányosan rossz új Jackie Chan alkotásokat. Nem nyúlt félre viszont a szereplőválogatásban, Alicia Silverstone tökéletes választás volt a negyvenes éveinek közepét taposó traumatizált feleség alakítására. A rengeteg vizuális effekt, amelyet felhasználtak, néha azért durván megtöri a hangulatot (gondolom erre ment el nagyrészt a 8,500,000 dolláros költségvetés...) - lévén, hogy szinte az egész filmet stúdióban forgatták le. De lássuk a lényeget:
Íme így készült...
Jaelyn és Kyle Vietnamban kapcsolódnak ki, megpróbálván túltenni magukat a nő vetélésének traumáján. A hely álomszép, paradicsomi, békesség és nyugalom balzsamozza a sérült lelkeiket. Ám egy éjjel a monszun trópusi viharának köszönhetően az óceánban álló cölöpházukat elsodorja a végzetes fergeteg. Mire felébrednek a vízen hánykolódó bodegában, már nincs esély a partot elérni, ráadásul a háborgó víztömeg sem éppen barátságos - épphogy megmenekülnek, Kyle lába el is törik a nekicsúszó ágynak köszönhetően. Ettől kezdve női főhősünknek kell gondoskodnia sérült férjéről, na és persze önmagáról is. A nyílt óceánra kisodródott léket kapott házikó szinte alig nyújt bármi fedezéket és használható holmijuk is kimerül két félig üres vizes palackban. (Tudom, az optimistáknak félig teli...) Az olykor feltűnő járműveknek igyekeznek jelezni, amelynek köszönhetően magukra gyújtják még azt a kis menedéküket is, így már lassan csak egy ajtóméretű fadarabot használnak tutajként magatehetetlenül az elemekkel szemben. Mindennek megkoronázásaként megérkeznek az éhes cápák is, mert hallották, hogy buli lesz, meg Kyle sérült lába nagyszerű csali...
Felemás érzelmekkel keltem fel a befejezést követően. Nekem ez az egész megfekszi a gyomromat, felettébb mesés, igencsak hihetetlen eltúlzott események - nem véletlenül említettem fentebb Jackie Chan legutóbbi szánalmas produkcióit. Nem, nem javít semmit a CGI cápa a hangulatomon, de komolyan, mintha a minél nagyobbat mutató - mindenből görögtüzet fabrikáló, enyhén infantilis ázsiai mozi lopakodott volna Hollywood-ba. Látványos legyen, megdöbbentő és megrendítő - adhatta ki Le Van Kiet a parancsot. Mint az ázsiai kaják: pakoljunk bele mindent, hogy egyszerre érezzük erősnek és édesnek a levest, majd izzadjunk tőle a wc-n. A mértéktelenül túltolt történések, ötvözve az olykor silány minőségű animációval nem hagynak maguk után felhőtlen kritikai gondolatokat. Az elején kicsit sok a romantika és mélydráma, később az újra és újra fordulatokat hozó mozzanatok, amelyek a végére már konkrétan fárasztóvá teszik a filmet. A befejezés csak tolódik és tolódik, minden egyre rosszabb, szinte fokozhatatlan az utolsó 25 perc, mert ami itt megeshet, az meg is esik, a borzalmak összes lépcsőjét megjáratják Jaely-nel és a nézőkkel.
Sajnos nem találtam Silverstone formásan megnövekedett hátsó feléről képet...
Ennek ellenére azonban élvezhető a film. Izgalmas és néhol valóban érzelem dúsan tragikus. A negatívumok ellenére könnyen magával ragadhatja a nézőt, attól a perctől fogva, amint aláírjuk magunkban, hogy ez egy ilyen stílusú mozi és elfogadjuk a szabályait. Hogy másról ne beszéljek, ott van Alicia Silverstone, aki 45 éves korára megérett és csúcsminőségű színészi teljesítményt produkált. Minden ízében sugározza és továbbítja felénk a megtört nőt, aki a túlélés érdekében a poklot is megjárja. A mimikája, a mozdulatai, az általa életre keltett karakter mindenképpen díjat érdemelne. Fantasztikusan alakítja a hétköznapi asszonyt, aki már nem szexbomba, szemei alatt ráncok, de mégis elevenné teszik a megpróbáltatások, a düh és az azzal együtt feltámadó keménység.
Itt állok tanácstalanul, hogyan is osztályozzak. Mert mégis élveztem. de a speciális effektek borzasztóak voltak. A színészi játék profi volt, ám a történet ritmustalan, néha alig vonszolt magával, néha meg rángatott. Sok töltelék van benne, de a feszült jelenetek kellemesen emelik a vérnyomást. Asszem egy közepes jár neki, kalandra fel, tengerre magyar!
Guillermo del Toro, mint producer másokkal ellentétben rám kissé riasztólag hat. Bár neve általában garancia a minőségre - viszont arra is, hogy kissé túlszínezett és inkább meseszerű rémisztgetések születnek meg ténykedése alatt, ezért jó ideig kerülgettem ezt a filmet. A bemutatója ugyan meggyőző volt, de mi a garancia arra, hogy esetleg majd nem-e beszélő fák, meg félreértett csupa szív szörnyek barátkoznak sápadt kislányokkal a be nem mutatott pillanatokban...? Tudom, tudom, előítéletes vagyok, de általában nekem ez jött le alkotói tevékenységéből - no persze a három kötetes "A kór" című nagyszerű regényfolyamát kivéve, amelyet Chuck Hogan-nel írtak meg, majd sorozat is készült belőle, de a sok betoldott unalmas mellékszál okán egy évad után részemről könnyűnek találtatott. A trailer hangulata viszont megragadott és miután értesültem, hogy nem hasra ütés, netán köldöknézés során született meg a mű ötlete, hanem egy novellából, mindjárt más tekintettel néztem. Aztán megtudtam, hogy ez az írás Nick Antosca keze alól került ki, ezáltal még súlyosabb érv került a mérleg "megnézendő" feliratú serpenyőjébe. A "Cseresznye vadiúj íze" című elborult horror-szériáról ismerős lehet a neve a horrorfüggőknek, amely meglepően színvonalas szórakozást nyújt.
Az általam eddig emlegetett beharangozóból az is kiderült, itt nem lesznek hétvégi buliba induló idegesítő tinik, saját lábukban elbukó dús keblű szőkeségek, vidám vérengzések. A messzire sütő komolyságról Scott Cooper rendező gondoskodik (a forgatókönyv mellett), aki ugyan a kedvenc műfajunkban eddig nem igazán ténykedett, de munkái egyre fajsúlyosabbak, lásd legutóbbi, az "Ellenségek" című western-drámáját. Lássuk, mit kovácsoltak össze:
Oregon államban járunk, a kitalált "Cispus Falls" nevű kisvárosban, amely már maga riasztó az embernek. A hegyek közé odahányt, a természetbe belerondító bányászvároska szemmel láthatóan leépülőben van. Errefelé egy dolog dobogós: a metamfetamin-fogyasztás. A kis Lucas apja kihasználja a lehetőségeket és a bezárt bánya mélyén meth-labort működtet, ráadásul a 12 éves fiúnak van egy 7 éves öccse is, Aiden - édesanyjuk pedig meghalt. Frank, az apa odalent furcsa hangokat hall, amelyeket követve belebotlik egy borzalmas felfedezésbe. Lucas eddig sem virágos létkörülményei immáron pokolivá válnak - egyedül kell megbirkóznia egy iszonyatos titokkal, egy szörnyeteggel, amely a város feletti házukban van bezárva, s akinek állandó éhségét hússal kell táplálni. A kisfiú igyekszik látszólag normális életet élni, de az új tanárnőjének, Julia-nak feltűnik a gyermek alultápláltsága és a bántalmazásra utaló jelek. Eközben széttépett és megrágott fickó hullájára bukkannak az erdőben, majd eltűnik az iskola igazgatónője is, aki ellátogatott a kölyök otthonához. A tanárnő testvére Paul, a helyi seriff értetlenül áll a megszaporodott eltűnések rejtélye előtt, miközben sorra megcsonkított holttestek kerülnek elő. A nő hazaviszi Lucas-t, de a titokzatos lény ragaszkodik a fiúhoz...
Abban a pillanatban, ahogy az ember belép ebbe a filmbe, máris kényelmetlen érzés vesz rajta erőt. Keresve sem lehet szomorúbb és sivárabb helyszínt találni ennél a pusztuló városkánál, ahol minden rozsdásodik, ahol mély melankólia ural mindent. Lehetetlen kivonni magad a hangulata alól. Máris tudod: itt nem lesz viháncolás, könnyed pillanatok. Nagyszerű megalapozás egy vérbeli modern horrornak, amely most díszletként nem drámaian gótikus hátteret, vagy reményteli jövőképpel költözködő családokat ragyogtat fel, hanem magát az amerikai álomból való mocskos ébredést. Karaktereinknek mélysége van, ahogyan Lucas bántalmazottként nőtt fel, úgy tanárnője, sőt, annak bátyja is. Ezt szüli a magárahagyottság. Julia minden nap flörtöl a boltban az alkohollal, miközben testvére hibáztatja őt, amiért elmenekült a szülői házból. Átlagfilmekhez képest több dimenziójú figurák mozognak ebben a nyílt, taszító titkokkal teli térben. Szerencsére nem túladagolt drámaisággal van dolgunk, hanem ügyesen mérlegelt súlyossággal, ami pont belefér ebbe a véresen-elégikus történetbe. Lehetne afféle allegóriája is a kábítószeres-abúzáló szülőkkel felnövő gyermekek szenvedéseinek is, hiszen látjuk és halljuk is, ahogyan reménykedő hangon mondja Lucas: hátha majd minden rendbe jön, majd visszakapom a szeretetét... Szép és élvezetes operatőri munkát élvezhetünk a nehéz (és nem nehézkes) mondanivaló mellé, a sötétség itt nem eltakar, hanem kontrasztot ad. Nem véletlen, hogy egyre klausztrofóbiásabb érzést szülnek még a nyílt erdei képek is, ez igazán jól végzett munka eredménye. A színészekre szavunk nem lehet, a rájuk bízott szerep sugárzik róluk, még, ha ettől néha bosszantóvá is válnak szemünkben. A tutyimutyi seriff, a problémáitól elszakadni nem tudó tanárnő - talán ezek a figurák meg is magyarázhatják a pár bénázást is, amit viszont valóban a karakterekre foghatunk és nem a forgatókönyv gyengeségeire. Ha félretoljuk finoman a drámaiságot, atmoszférát és szép megvalósítást, még akkor is marad aratni való számunkra. Attól, hogy nem átlagos horrorral van dolgunk, még igencsak véres és elborzasztó dolgokat láthatunk, tehát ez is kipipálva. Negatívumnak csak annyit róhatok fel, hogy néhány balfaszoskodás kiránt a tempóból, mert nem egy ilyen filmbe valónak érzem, és a végső leszámolás nem igazán katartikus. Úgyhogy 10/9. Aki nem csak "vér és bél" vonalon mozog, annak mindenképpen ajánlott.
A 60-as évek gyorsan leszámolt a múlttal és mai világunk építésébe kezdett rohamléptekkel. A sebességváltás érzékelhető a filmművészeten is. A fekete-fehér mozik kora leáldozott, jöttek a színes csodák a vászonra. Kedvenc műfajunk sem maradt érintetlen ebben a nemzedék- és szemléletváltásban. Kikopnak az amerikai produkciók gigantikus pókjai, óriásszörnyetegei és a körülöttük ugrabugráló papírmasé, szinte mellékes figurák. Megszokottá vált a televízió, a mozgókép, így a produkciók a nagy felhajtások mellett esélyt kaptak az elmélyülésre, a karakterek többdimenziós ábrázolására. Az angol Hammer Studió Európában sokat tett a horror művészeti peremvidékről elfogadottabb területekre való invitálásáért, ráadásul a korszak magával hozott egy nyitottabb látásmódot. A zene, a mozi és en bloc az egész világ széttárta lábát a szexuális forradalomnak, a kapuk megnyíltak a bizarrabb artisztikum előtt és a kábítószerek is lazítottak a konzervatív morálon. Ráadásul az új generáció már akkor is feledni akarta a tradíciókat, felfedezte a rock and rollt, mint lázadási formát, a már minden háztartásban ott lakozó média pedig közvetítette az újabb és újabb hullámokat, társadalmi robbanásokat. Ebbe a közegbe érkezett Roger Vadim, az orosz-francia származású rendező (azelőtt riporter, színész, minden IS.), aki különleges érzékkel formálta korszakát, avatott bálványokat és fáradhatatlanul imádta, kutatta a nőket. Művei túlfűtötten, erotikával díszítve keringtek a gyengébbik nem körül folyamatosan - bár kérdéses, hogy a francia playboynak sikerült-e megfejtenie a nagy titkot, mivel 6 házasságot fogyasztott el, olyan szexszimbólumokkal, mint Bardot és Jane Fonda. 1960-ra már kiszállt a "Nouvelle Vague"-ból (francia újhullám) és új ösvényeken próbálkozott, így készítette el jelen írásom apropóját, Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus vámpírtörténetét, a "Carmillát". Alaposan megmetszette, majd újradíszítette, szinte csak a legfőbb motívumokat meghagyva. Főszereplője, a meggyötört szívű Carmilla szerepében Annette Stroyberg (azaz Annette Vadim, a felesége) ragyogtatja ránk szép szemeit. Az 1872-ben megírt történet a modern időkbe adaptálódott és olyan dús felépítményt kapott, amely által nehezen merném szimplán a horror jelzővel definiálni. De húzzuk le a lepedőt az alanyunkról.
A sztori egy repülőgépen kezdődik. Dr. Verarit társai kérik, meséljen el egy különös történetet az utazás ideje alatt, így festődik fel elénk a dráma. Róma közelében, vidéken dolgozott a doktor, gyakran tiszteletét téve a Karnstein-birtokon. A helyről különös mendemondák terjengenek, régen, 1775-ben a környékbeli parasztok a család állítólagos vámpírkodását megelégelve fellázadtak és mindannyiuk szívébe karót döftek - kivéve Millarca-nak, akit nem találtak meg, mert szerelme elrejtette őt... . Itt készül napjainkban a leszármazott Leopoldo De Karnstein egybekelni Georgia Monteverdivel, a sötét regék által körüllengett uradalomban. S velük van Carmilla De Karnstein is, a család osztrák ágának virága, egy bohókás, álomvilágban éldegélő fiatal leány, aki Georgia barátnője és Leopoldo unokahúga. Egy festmény alapján alig tagadható hasonlatossága a vérszívó Millarca-val, ráadásul a szíve epekedik mind Leopoldo, mind Georgia után. A közelgő esküvő miatt tűzijáték készül a birtokon egy romos apátság kis temetőjében - Carmilla szomorúságában ide sétál ki, ám a világháború óta ott lapuló bombákat begyújtják a rakéták, így robbanásokat okoznak... Így nyílik meg egy mindeddig elfalazott rész, ahová bemerészkedik és megleli Millarca koporsóját...
Ettől kezdve különösen kezd viselkedni. Az állatok félnek tőle, az emberekkel furcsán bánik, középkori zenéket hallgat, hol ősöregként viselkedik, hol felszabadult fiatal nőként. Lehetetlen rajta kiigazodni - ám tegyük hozzá, azelőtt sem volt egy kettő meg kettő. Hosszú ósdi fehér ruhájában bolyong a birtokon, mint valami kísértet és egy cselédlányt a halálba kerget. Féltékenységén is nehezen uralkodik, szinte kontrollját veszítette. Vonzalma még erősebben kisugárzik az ifjú pár mindkét tagjára, hol dühvel, hol vágyakozással fordul feléjük.
Hogy mi is történt, azt minden olvasó fejtse meg úgy, hogy megnézi a filmet. Még kevesebb és életlenebb a horror-faktor, mint a leggyengébb Hammer filmekben. Mégis megragadja az embert, mégis gyönyörködve nézi a rendező szép látomását. A lányok koruk szülöttei, ártatlanok, szenvedélyesek és kissé infantilisek. Carmilla csak egy őrlődő tragédiába fúló sorsú szépség, vagy egy gonosz entitás? A befejező képsorok talán választ adnak ugyan, de 100%-osan így sem lehetünk biztosak az igazságban. Áldja az ég a színes filmet és azokat a rendezőket, akik ezáltal varázslatot tudtak fellobbantani a nézők szívében. A tűzijáték, a vér vöröse a hófehér ruhán és keblen, majd Georgia szürreális lázálma mind mágikus keretbe emeli ezt a szomorú rémtörténetet. A szereplőket sikeresen emelik közelünkbe, hogy sorsuk ne legyen közömbös a fogékonyabb közönségnek. Szex nélkül mindent belengő erotika sugárzik az alkotásból, elfojtott szenvedély és érzelmek hatnak meglepően egyedi és hatásos módon ránk - nem az LMBTQ propaganda stílusában, hanem természetességgel. Carmilla kétségbeesett, átszellemült, bizonytalan, szíve nyitna mindkét irányba elragadtatottan, de nem fér meg harmadiknak a románcban. Egy árva, egy magára hagyott lélek, akinek bűnei ellenére szívesen fognánk meg a kezét. Színei ellenére sötét és gótikus mű, amely felültet bennünket egy csúszdára, amelyen már nem is bánjuk, hol huppanunk a földre, horroron, vagy más helyen landolunk. Vadim és operatőre lélekbe nyúl és meg is markol - az álomjelenet a legszebb új hullámos művészet absztrakt világába rángat bennünket - nem taszító módon, nem túletetve, hanem éppen odaillően és jól adagolva a valóságon túli tudatos álmodást. A ragyogás és a depresszív árnyékok kontrasztja, a zenéje és a légköre hatásos, mesteri és elfeledteti napjaink kötelezően felpörgött követelményeit a mozi iránt, ahogyan a karakterek szép kidolgozottsága is. Ez egy szépséges művészfilm, amely nemzedékeknek okozott élményt, ahogyan nekem is. Megragadó és festői, végig kétségek között nézzük, vajon valódi-e a vámpírtörténet, vagy Carmilla sérült világában botorkálunk, az igazat nem látván... Ragyogó remekmű. 10/10
Zu Quirke forgatókönyvíró/rendező első egész estés próbálkozása miatt aligha kell újra kiadni a 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet, mert nagy valószínűséggel még az 201 filmre bővített kiadásba se férne bele a Nocturne. Egyrészt azért, mert talán azért akad nálánál kétszáz jobb alkotás, másrészt azért, mert még a horror címkét is túlzónak érezném a filmmel kapcsolatban, bármit is állítson a forgalmazó, vagy az, aki felcímkézte a filmet. Igaz, hogy biztonság kedvéért megkapta még a misztikus és a thriller műfaji meghatározást is, amelyek már valamivel közelebb állnak a valósághoz. A magam részéről a misztikus dráma besorolást adnám neki, és valahol az általam nagyon kedvelt Neon Démonhoz hasonlítanám, hozzátéve, hogy a hasonlóság nem jelent minőségi párhuzamot, mert olyan értelemben a két film köszönőviszonyban sincsen egymással. A Neon Démon ugyanis egy szinte hibátlan misztikus horror-dráma, amíg a Nocturne egy tisztességesen elkészített, de erősen közepes próbálkozás valami hasonlóra, mint Nicolas Winding Refn alkotása. A két film közötti hasonlóság ennek ellenére szemmel látható. A különbség annyi, hogy amíg a Neon Démon a divat, addig a Nocturne a komolyzene világának farkastörvényeit mutatja be egy horrorisztikus, misztikus drámába csomagolva.
Természetesen más különbség is akad a két film között. Amíg a Neon Démon esetén egy tapasztalt rendező dolgozott tapasztalt és kvalitásos színészekkel (Elle Fanning például), addig az elsőfilmes Zu Quirke rendelkezésére csak másod-harmadvonalas sorozatszínészek álltak. Még a két főszereplő, a Julietet alakító Sydney Sweeney (A szolgálólány meséje), vagy a nővérnek, Vivian-nek a szerepében látható Madison Iseman sem tartozik a legismertebb színésznők közé. A többieket pedig felsorolni is felesleges, mert amíg a két színésznő a tehetségükhöz mérten kifejezetten jól alakít, és emlékezeteset nyújt, a többi színész erősen felejthetőt produkál. A film mentségére szóljon, hogy a Nocturne egy erősen kétszereplős film, a két testvér versengéséről szól, így a közepes vagy az alattit nyújtó töltelékszereplők sem elvenni sem hozzáadni nem tudtak az összképhez. Ez a rendező és a néző nagy szerencséje. Ha ugyanis a többi színész is komolyabb jelentőséggel bírt volna a történeben, a háttérből az előtérbe került volna, akkor a Nocturne egészen biztosan a teljességgel feledhető kategóriába zuhant volna. Így viszont, ha nem is kötelező, de egyszer mindenképpen megnézhető. Természetesen csak akkor, ha nem szigorúan vett horrorfilmet várunk több hektoliternyi vérrel és percenkénti jumpscare-ekkel. Ilyen ugyanis még elvétve sem található Zu Quirke alkotásában. Dráma, egy kevés misztikum, még kevesebb feszültség és egy leheletnyi katarzis viszont igen, ami talán így első olvasatra édeskevésnek tűnik az azonnali megnézéshez, de nem is állítottam, hogy kihagyhatatlan lenne. Ellenben a nézhetetlen szeméttől is messze van azért. Egy közepesen erős fausti misztikus dráma két egymással versengő testvérről.
Vivian és Juliet szinte percre pontosan egyszerre születtek, mindketten gyerekkoruk óta a komolyzenei pályára készültek, mindketten ugyan annak a művészeti középiskolának a végzős tanulói, és mindketten született tehetségek. Ennyit a hasonlóságról. A különbség kevesebb, ám jóval meghatározóbb kettejük között. Vivian minden lemondás, minden áldozat, minden különösebb nehézség nélkül is kiemelkedő zongorista, olyannyira, hogy a negyedik év végi záróhangversenyen előadott darabjával felvételt is nyer a legjobb zeneművészeti felsőoktatási intézménybe. A szintén tehetséges, de sikereit önmegtartóztatással, önsanyargatással, a szerelemről, szórakozásról és minden világi örömről való lemondással elérő Juliet megmarad egy ígéretes tehetségnek, akiért nem verseng egy főiskola sem. Juliet talán joggal tartja igazságtalannak testvére sikerét, az ő szemszögéből legalábbis érthető, ha úgy érzi a sors nem azok mellé áll, akik megérdemelnék. Vivian a középiskola legjobb, legszigorúbb zenetanárától tanulhatott, míg neki csak egy alkoholista, valaha volt zongorista jutott, aki az unalomig ismert Mozartot választotta neki vizsgafeladatul, míg nővére jóval egyedibb darabot adhatott elő, így neki esélye sem volt megmutatni a tudását és legyőzni a nála mindenben sikeresebb testvérét. A középiskola egyik diákjának az öngyilkossága azonban váratlanul lehetőséget ad Juliet-nek a bizonyításra, ugyanis a lány emlékére megismétlik a végzősök gálaműsorát, így Juliet újra megmérkőzhet nővérével. Mielőtt erre sor kerülne, egy véletlen folytán Juliet megtalálja az öngyilkos lány jegyzetfüzetét, ami bizarr és okkult ábrákat és egy ismeretlen zenemű kottáját tartalmazza, amit a legenda szerint maga az Ördög diktált le a szerzőjének a lelkéért cserébe. A darab eljátszása változásokat idéz elő Juliet személyiségében és az addig a nővére melletti másodhegedűs szerepét elfogadó testvérből egy mindenen és mindenkin átgázoló, könyörtelen, szívtelen valakivé válik, aki bármire képes azért, hogy a megismételt hangversenyen legyőzze Viviant. Ennek érdekében először megválik a hozzá érdemtelennek gondolt tanárától, és kiharcolja, hogy Vivian tanára készítse fel, aki csak kivételes tehetségekkel hajlandó foglalkozni. De nem csak nővére tanárát szerzi meg magának, hanem Vivian vizsgadarabját is Mozart helyett, kiváltva ezzel nővére teljes és szívbéli gyűlöletét. S ha ez még nem lenne elég, Vivian barátjával is lefekszik nővére teljes megalázásának érdekében. Bebizonyítva, hogy bármit és bármikor elvehet, ha akar, a magát legyőzhetetlennek tartó nővérétől. Természetesen a sikernek ára van, és ezt az árat Juliet kamatostul meg is fizeti. Nővére felett bár győzelmet arat, de az addig vezető úton Juliet mindent lerombol maga körül, és bár úgy tűnik mindent megnyert, valójában mindent elveszített. Tudta nélkül adta el magát az ördögnek, és az a látszat, hogy felért a csúcsra, míg nővére végül megsemmisült, hazug illúzió csupán. Valójában Juliet jutott a pokol legmélyére, oda ahonnan már nem vezet visszaút. Egy ideig még győztesnek képzelheti magát révületében, de a valóság az, hogy menthetetlenül elveszett, és a győzelem érzete már csak egy megbomlott elme kegyes ajándéka, hogy a pusztulás felismerésétől megkímélje.
Összességében a Nocturne egy tisztességesen összerakott és filmre vitt dráma, ami bár maradandó élményt nem okoz, nem képes igazi, mély katarzist kiváltani, aki egyszer látta nem fogja újra és újra megnézni, de egy próbát okvetlenül megér. Akkor is, ha azt a mélységet, amit a vele rokon filmek, mint a Neon Démon vagy mondjuk a February alatt megjárhattunk a Nocturne csak nyomokban képes megközelíteni. Korrekt, de messze nem tökéletes mozi, elfogadható, de messze nem tökéletes színészi játékkal, és egy közepesnél nem jobb forgatókönyvvel. Első rendezésnek elmegy, de ennél azért több kell egy igazán jó filmhez. De az irány egyáltalán nem rossz.
