Megérkezett az újabb "vizes horror", amely zsáner engem valahogy mindig el tud bűvölni, hiszen igencsak félelmetes hely a végtelen óceán, olyan, mint egy óriási lavór, ami annyira mély, hogy azt sem tudjuk mi van alattunk, ha a közepébe pottyanunk. Az én szememben ez a közeg idegen, ezáltal félelmetes is. Annyi minden lapulhat annak a lavórnak a mélyén, (kraken, Cthulhu, szappan, Spongyabob...) amely ráadásul ellenséges is velünk, törékeny emberekkel. Gondolj csak bele, bolygónk 71%-át víz borítja, mi meg még sokszor azt sem tudjuk, hogy a sarki CBA-ban melyik hűtőben található a baromfivirsli, nemhogy mi van a felfedezetlen mélységekben.
Nos, aki a "Cápa"-szériához hasonlatos hangvételű horrort vár, az egy kicsit csalódni fog. Persze ennyi azért lejöhetett már a bemutatóból és a szinopszisból is, itt nem lesznek tonnaszám megcsonkított fürdőzők és vérgőzös vadászatra induló Ahab kapitányok. Mondom, sejtettem én, mi is lesz, de azért hiányoltam a központból a kedvenc vízi ragadozónkat. A film leginkább azon túlélő-drámák sorába sorolható, mint a "Nyílt tengeren, vagy a "Zátony", "A nagy fehér", ahol a cápa csak egy probléma a sok közül, amelyek nem jósolnak hosszú és vidám életet hőseinknek. A vége felé magára talál ugyan a horrorisztikus vonal, de eközben erősödik a drámai események sora, amelyek miatt a gyógyszeres szekrényben antidepresszánsért kellett matatnom.
Magát a történetet a vietnami származású Le Van Kiet vetette papírra és rendezte is meg. A forgatókönyv kissé hihetetlennek tűnik, mint jó néhány ázsiai produkció mostanság, lásd az botrányosan rossz új Jackie Chan alkotásokat. Nem nyúlt félre viszont a szereplőválogatásban, Alicia Silverstone tökéletes választás volt a negyvenes éveinek közepét taposó traumatizált feleség alakítására. A rengeteg vizuális effekt, amelyet felhasználtak, néha azért durván megtöri a hangulatot (gondolom erre ment el nagyrészt a 8,500,000 dolláros költségvetés...) - lévén, hogy szinte az egész filmet stúdióban forgatták le. De lássuk a lényeget:
Íme így készült...
Jaelyn és Kyle Vietnamban kapcsolódnak ki, megpróbálván túltenni magukat a nő vetélésének traumáján. A hely álomszép, paradicsomi, békesség és nyugalom balzsamozza a sérült lelkeiket. Ám egy éjjel a monszun trópusi viharának köszönhetően az óceánban álló cölöpházukat elsodorja a végzetes fergeteg. Mire felébrednek a vízen hánykolódó bodegában, már nincs esély a partot elérni, ráadásul a háborgó víztömeg sem éppen barátságos - épphogy megmenekülnek, Kyle lába el is törik a nekicsúszó ágynak köszönhetően. Ettől kezdve női főhősünknek kell gondoskodnia sérült férjéről, na és persze önmagáról is. A nyílt óceánra kisodródott léket kapott házikó szinte alig nyújt bármi fedezéket és használható holmijuk is kimerül két félig üres vizes palackban. (Tudom, az optimistáknak félig teli...) Az olykor feltűnő járműveknek igyekeznek jelezni, amelynek köszönhetően magukra gyújtják még azt a kis menedéküket is, így már lassan csak egy ajtóméretű fadarabot használnak tutajként magatehetetlenül az elemekkel szemben. Mindennek megkoronázásaként megérkeznek az éhes cápák is, mert hallották, hogy buli lesz, meg Kyle sérült lába nagyszerű csali...
Felemás érzelmekkel keltem fel a befejezést követően. Nekem ez az egész megfekszi a gyomromat, felettébb mesés, igencsak hihetetlen eltúlzott események - nem véletlenül említettem fentebb Jackie Chan legutóbbi szánalmas produkcióit. Nem, nem javít semmit a CGI cápa a hangulatomon, de komolyan, mintha a minél nagyobbat mutató - mindenből görögtüzet fabrikáló, enyhén infantilis ázsiai mozi lopakodott volna Hollywood-ba. Látványos legyen, megdöbbentő és megrendítő - adhatta ki Le Van Kiet a parancsot. Mint az ázsiai kaják: pakoljunk bele mindent, hogy egyszerre érezzük erősnek és édesnek a levest, majd izzadjunk tőle a wc-n. A mértéktelenül túltolt történések, ötvözve az olykor silány minőségű animációval nem hagynak maguk után felhőtlen kritikai gondolatokat. Az elején kicsit sok a romantika és mélydráma, később az újra és újra fordulatokat hozó mozzanatok, amelyek a végére már konkrétan fárasztóvá teszik a filmet. A befejezés csak tolódik és tolódik, minden egyre rosszabb, szinte fokozhatatlan az utolsó 25 perc, mert ami itt megeshet, az meg is esik, a borzalmak összes lépcsőjét megjáratják Jaely-nel és a nézőkkel.
Sajnos nem találtam Silverstone formásan megnövekedett hátsó feléről képet...
Ennek ellenére azonban élvezhető a film. Izgalmas és néhol valóban érzelem dúsan tragikus. A negatívumok ellenére könnyen magával ragadhatja a nézőt, attól a perctől fogva, amint aláírjuk magunkban, hogy ez egy ilyen stílusú mozi és elfogadjuk a szabályait. Hogy másról ne beszéljek, ott van Alicia Silverstone, aki 45 éves korára megérett és csúcsminőségű színészi teljesítményt produkált. Minden ízében sugározza és továbbítja felénk a megtört nőt, aki a túlélés érdekében a poklot is megjárja. A mimikája, a mozdulatai, az általa életre keltett karakter mindenképpen díjat érdemelne. Fantasztikusan alakítja a hétköznapi asszonyt, aki már nem szexbomba, szemei alatt ráncok, de mégis elevenné teszik a megpróbáltatások, a düh és az azzal együtt feltámadó keménység.
Itt állok tanácstalanul, hogyan is osztályozzak. Mert mégis élveztem. de a speciális effektek borzasztóak voltak. A színészi játék profi volt, ám a történet ritmustalan, néha alig vonszolt magával, néha meg rángatott. Sok töltelék van benne, de a feszült jelenetek kellemesen emelik a vérnyomást. Asszem egy közepes jár neki, kalandra fel, tengerre magyar!
Guillermo del Toro, mint producer másokkal ellentétben rám kissé riasztólag hat. Bár neve általában garancia a minőségre - viszont arra is, hogy kissé túlszínezett és inkább meseszerű rémisztgetések születnek meg ténykedése alatt, ezért jó ideig kerülgettem ezt a filmet. A bemutatója ugyan meggyőző volt, de mi a garancia arra, hogy esetleg majd nem-e beszélő fák, meg félreértett csupa szív szörnyek barátkoznak sápadt kislányokkal a be nem mutatott pillanatokban...? Tudom, tudom, előítéletes vagyok, de általában nekem ez jött le alkotói tevékenységéből - no persze a három kötetes "A kór" című nagyszerű regényfolyamát kivéve, amelyet Chuck Hogan-nel írtak meg, majd sorozat is készült belőle, de a sok betoldott unalmas mellékszál okán egy évad után részemről könnyűnek találtatott. A trailer hangulata viszont megragadott és miután értesültem, hogy nem hasra ütés, netán köldöknézés során született meg a mű ötlete, hanem egy novellából, mindjárt más tekintettel néztem. Aztán megtudtam, hogy ez az írás Nick Antosca keze alól került ki, ezáltal még súlyosabb érv került a mérleg "megnézendő" feliratú serpenyőjébe. A "Cseresznye vadiúj íze" című elborult horror-szériáról ismerős lehet a neve a horrorfüggőknek, amely meglepően színvonalas szórakozást nyújt.
Az általam eddig emlegetett beharangozóból az is kiderült, itt nem lesznek hétvégi buliba induló idegesítő tinik, saját lábukban elbukó dús keblű szőkeségek, vidám vérengzések. A messzire sütő komolyságról Scott Cooper rendező gondoskodik (a forgatókönyv mellett), aki ugyan a kedvenc műfajunkban eddig nem igazán ténykedett, de munkái egyre fajsúlyosabbak, lásd legutóbbi, az "Ellenségek" című western-drámáját. Lássuk, mit kovácsoltak össze:
Oregon államban járunk, a kitalált "Cispus Falls" nevű kisvárosban, amely már maga riasztó az embernek. A hegyek közé odahányt, a természetbe belerondító bányászvároska szemmel láthatóan leépülőben van. Errefelé egy dolog dobogós: a metamfetamin-fogyasztás. A kis Lucas apja kihasználja a lehetőségeket és a bezárt bánya mélyén meth-labort működtet, ráadásul a 12 éves fiúnak van egy 7 éves öccse is, Aiden - édesanyjuk pedig meghalt. Frank, az apa odalent furcsa hangokat hall, amelyeket követve belebotlik egy borzalmas felfedezésbe. Lucas eddig sem virágos létkörülményei immáron pokolivá válnak - egyedül kell megbirkóznia egy iszonyatos titokkal, egy szörnyeteggel, amely a város feletti házukban van bezárva, s akinek állandó éhségét hússal kell táplálni. A kisfiú igyekszik látszólag normális életet élni, de az új tanárnőjének, Julia-nak feltűnik a gyermek alultápláltsága és a bántalmazásra utaló jelek. Eközben széttépett és megrágott fickó hullájára bukkannak az erdőben, majd eltűnik az iskola igazgatónője is, aki ellátogatott a kölyök otthonához. A tanárnő testvére Paul, a helyi seriff értetlenül áll a megszaporodott eltűnések rejtélye előtt, miközben sorra megcsonkított holttestek kerülnek elő. A nő hazaviszi Lucas-t, de a titokzatos lény ragaszkodik a fiúhoz...
Abban a pillanatban, ahogy az ember belép ebbe a filmbe, máris kényelmetlen érzés vesz rajta erőt. Keresve sem lehet szomorúbb és sivárabb helyszínt találni ennél a pusztuló városkánál, ahol minden rozsdásodik, ahol mély melankólia ural mindent. Lehetetlen kivonni magad a hangulata alól. Máris tudod: itt nem lesz viháncolás, könnyed pillanatok. Nagyszerű megalapozás egy vérbeli modern horrornak, amely most díszletként nem drámaian gótikus hátteret, vagy reményteli jövőképpel költözködő családokat ragyogtat fel, hanem magát az amerikai álomból való mocskos ébredést. Karaktereinknek mélysége van, ahogyan Lucas bántalmazottként nőtt fel, úgy tanárnője, sőt, annak bátyja is. Ezt szüli a magárahagyottság. Julia minden nap flörtöl a boltban az alkohollal, miközben testvére hibáztatja őt, amiért elmenekült a szülői házból. Átlagfilmekhez képest több dimenziójú figurák mozognak ebben a nyílt, taszító titkokkal teli térben. Szerencsére nem túladagolt drámaisággal van dolgunk, hanem ügyesen mérlegelt súlyossággal, ami pont belefér ebbe a véresen-elégikus történetbe. Lehetne afféle allegóriája is a kábítószeres-abúzáló szülőkkel felnövő gyermekek szenvedéseinek is, hiszen látjuk és halljuk is, ahogyan reménykedő hangon mondja Lucas: hátha majd minden rendbe jön, majd visszakapom a szeretetét... Szép és élvezetes operatőri munkát élvezhetünk a nehéz (és nem nehézkes) mondanivaló mellé, a sötétség itt nem eltakar, hanem kontrasztot ad. Nem véletlen, hogy egyre klausztrofóbiásabb érzést szülnek még a nyílt erdei képek is, ez igazán jól végzett munka eredménye. A színészekre szavunk nem lehet, a rájuk bízott szerep sugárzik róluk, még, ha ettől néha bosszantóvá is válnak szemünkben. A tutyimutyi seriff, a problémáitól elszakadni nem tudó tanárnő - talán ezek a figurák meg is magyarázhatják a pár bénázást is, amit viszont valóban a karakterekre foghatunk és nem a forgatókönyv gyengeségeire. Ha félretoljuk finoman a drámaiságot, atmoszférát és szép megvalósítást, még akkor is marad aratni való számunkra. Attól, hogy nem átlagos horrorral van dolgunk, még igencsak véres és elborzasztó dolgokat láthatunk, tehát ez is kipipálva. Negatívumnak csak annyit róhatok fel, hogy néhány balfaszoskodás kiránt a tempóból, mert nem egy ilyen filmbe valónak érzem, és a végső leszámolás nem igazán katartikus. Úgyhogy 10/9. Aki nem csak "vér és bél" vonalon mozog, annak mindenképpen ajánlott.
A 60-as évek gyorsan leszámolt a múlttal és mai világunk építésébe kezdett rohamléptekkel. A sebességváltás érzékelhető a filmművészeten is. A fekete-fehér mozik kora leáldozott, jöttek a színes csodák a vászonra. Kedvenc műfajunk sem maradt érintetlen ebben a nemzedék- és szemléletváltásban. Kikopnak az amerikai produkciók gigantikus pókjai, óriásszörnyetegei és a körülöttük ugrabugráló papírmasé, szinte mellékes figurák. Megszokottá vált a televízió, a mozgókép, így a produkciók a nagy felhajtások mellett esélyt kaptak az elmélyülésre, a karakterek többdimenziós ábrázolására. Az angol Hammer Studió Európában sokat tett a horror művészeti peremvidékről elfogadottabb területekre való invitálásáért, ráadásul a korszak magával hozott egy nyitottabb látásmódot. A zene, a mozi és en bloc az egész világ széttárta lábát a szexuális forradalomnak, a kapuk megnyíltak a bizarrabb artisztikum előtt és a kábítószerek is lazítottak a konzervatív morálon. Ráadásul az új generáció már akkor is feledni akarta a tradíciókat, felfedezte a rock and rollt, mint lázadási formát, a már minden háztartásban ott lakozó média pedig közvetítette az újabb és újabb hullámokat, társadalmi robbanásokat. Ebbe a közegbe érkezett Roger Vadim, az orosz-francia származású rendező (azelőtt riporter, színész, minden IS.), aki különleges érzékkel formálta korszakát, avatott bálványokat és fáradhatatlanul imádta, kutatta a nőket. Művei túlfűtötten, erotikával díszítve keringtek a gyengébbik nem körül folyamatosan - bár kérdéses, hogy a francia playboynak sikerült-e megfejtenie a nagy titkot, mivel 6 házasságot fogyasztott el, olyan szexszimbólumokkal, mint Bardot és Jane Fonda. 1960-ra már kiszállt a "Nouvelle Vague"-ból (francia újhullám) és új ösvényeken próbálkozott, így készítette el jelen írásom apropóját, Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus vámpírtörténetét, a "Carmillát". Alaposan megmetszette, majd újradíszítette, szinte csak a legfőbb motívumokat meghagyva. Főszereplője, a meggyötört szívű Carmilla szerepében Annette Stroyberg (azaz Annette Vadim, a felesége) ragyogtatja ránk szép szemeit. Az 1872-ben megírt történet a modern időkbe adaptálódott és olyan dús felépítményt kapott, amely által nehezen merném szimplán a horror jelzővel definiálni. De húzzuk le a lepedőt az alanyunkról.
A sztori egy repülőgépen kezdődik. Dr. Verarit társai kérik, meséljen el egy különös történetet az utazás ideje alatt, így festődik fel elénk a dráma. Róma közelében, vidéken dolgozott a doktor, gyakran tiszteletét téve a Karnstein-birtokon. A helyről különös mendemondák terjengenek, régen, 1775-ben a környékbeli parasztok a család állítólagos vámpírkodását megelégelve fellázadtak és mindannyiuk szívébe karót döftek - kivéve Millarca-nak, akit nem találtak meg, mert szerelme elrejtette őt... . Itt készül napjainkban a leszármazott Leopoldo De Karnstein egybekelni Georgia Monteverdivel, a sötét regék által körüllengett uradalomban. S velük van Carmilla De Karnstein is, a család osztrák ágának virága, egy bohókás, álomvilágban éldegélő fiatal leány, aki Georgia barátnője és Leopoldo unokahúga. Egy festmény alapján alig tagadható hasonlatossága a vérszívó Millarca-val, ráadásul a szíve epekedik mind Leopoldo, mind Georgia után. A közelgő esküvő miatt tűzijáték készül a birtokon egy romos apátság kis temetőjében - Carmilla szomorúságában ide sétál ki, ám a világháború óta ott lapuló bombákat begyújtják a rakéták, így robbanásokat okoznak... Így nyílik meg egy mindeddig elfalazott rész, ahová bemerészkedik és megleli Millarca koporsóját...
Ettől kezdve különösen kezd viselkedni. Az állatok félnek tőle, az emberekkel furcsán bánik, középkori zenéket hallgat, hol ősöregként viselkedik, hol felszabadult fiatal nőként. Lehetetlen rajta kiigazodni - ám tegyük hozzá, azelőtt sem volt egy kettő meg kettő. Hosszú ósdi fehér ruhájában bolyong a birtokon, mint valami kísértet és egy cselédlányt a halálba kerget. Féltékenységén is nehezen uralkodik, szinte kontrollját veszítette. Vonzalma még erősebben kisugárzik az ifjú pár mindkét tagjára, hol dühvel, hol vágyakozással fordul feléjük.
Hogy mi is történt, azt minden olvasó fejtse meg úgy, hogy megnézi a filmet. Még kevesebb és életlenebb a horror-faktor, mint a leggyengébb Hammer filmekben. Mégis megragadja az embert, mégis gyönyörködve nézi a rendező szép látomását. A lányok koruk szülöttei, ártatlanok, szenvedélyesek és kissé infantilisek. Carmilla csak egy őrlődő tragédiába fúló sorsú szépség, vagy egy gonosz entitás? A befejező képsorok talán választ adnak ugyan, de 100%-osan így sem lehetünk biztosak az igazságban. Áldja az ég a színes filmet és azokat a rendezőket, akik ezáltal varázslatot tudtak fellobbantani a nézők szívében. A tűzijáték, a vér vöröse a hófehér ruhán és keblen, majd Georgia szürreális lázálma mind mágikus keretbe emeli ezt a szomorú rémtörténetet. A szereplőket sikeresen emelik közelünkbe, hogy sorsuk ne legyen közömbös a fogékonyabb közönségnek. Szex nélkül mindent belengő erotika sugárzik az alkotásból, elfojtott szenvedély és érzelmek hatnak meglepően egyedi és hatásos módon ránk - nem az LMBTQ propaganda stílusában, hanem természetességgel. Carmilla kétségbeesett, átszellemült, bizonytalan, szíve nyitna mindkét irányba elragadtatottan, de nem fér meg harmadiknak a románcban. Egy árva, egy magára hagyott lélek, akinek bűnei ellenére szívesen fognánk meg a kezét. Színei ellenére sötét és gótikus mű, amely felültet bennünket egy csúszdára, amelyen már nem is bánjuk, hol huppanunk a földre, horroron, vagy más helyen landolunk. Vadim és operatőre lélekbe nyúl és meg is markol - az álomjelenet a legszebb új hullámos művészet absztrakt világába rángat bennünket - nem taszító módon, nem túletetve, hanem éppen odaillően és jól adagolva a valóságon túli tudatos álmodást. A ragyogás és a depresszív árnyékok kontrasztja, a zenéje és a légköre hatásos, mesteri és elfeledteti napjaink kötelezően felpörgött követelményeit a mozi iránt, ahogyan a karakterek szép kidolgozottsága is. Ez egy szépséges művészfilm, amely nemzedékeknek okozott élményt, ahogyan nekem is. Megragadó és festői, végig kétségek között nézzük, vajon valódi-e a vámpírtörténet, vagy Carmilla sérült világában botorkálunk, az igazat nem látván... Ragyogó remekmű. 10/10
Zu Quirke forgatókönyvíró/rendező első egész estés próbálkozása miatt aligha kell újra kiadni a 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet, mert nagy valószínűséggel még az 201 filmre bővített kiadásba se férne bele a Nocturne. Egyrészt azért, mert talán azért akad nálánál kétszáz jobb alkotás, másrészt azért, mert még a horror címkét is túlzónak érezném a filmmel kapcsolatban, bármit is állítson a forgalmazó, vagy az, aki felcímkézte a filmet. Igaz, hogy biztonság kedvéért megkapta még a misztikus és a thriller műfaji meghatározást is, amelyek már valamivel közelebb állnak a valósághoz. A magam részéről a misztikus dráma besorolást adnám neki, és valahol az általam nagyon kedvelt Neon Démonhoz hasonlítanám, hozzátéve, hogy a hasonlóság nem jelent minőségi párhuzamot, mert olyan értelemben a két film köszönőviszonyban sincsen egymással. A Neon Démon ugyanis egy szinte hibátlan misztikus horror-dráma, amíg a Nocturne egy tisztességesen elkészített, de erősen közepes próbálkozás valami hasonlóra, mint Nicolas Winding Refn alkotása. A két film közötti hasonlóság ennek ellenére szemmel látható. A különbség annyi, hogy amíg a Neon Démon a divat, addig a Nocturne a komolyzene világának farkastörvényeit mutatja be egy horrorisztikus, misztikus drámába csomagolva.
Természetesen más különbség is akad a két film között. Amíg a Neon Démon esetén egy tapasztalt rendező dolgozott tapasztalt és kvalitásos színészekkel (Elle Fanning például), addig az elsőfilmes Zu Quirke rendelkezésére csak másod-harmadvonalas sorozatszínészek álltak. Még a két főszereplő, a Julietet alakító Sydney Sweeney (A szolgálólány meséje), vagy a nővérnek, Vivian-nek a szerepében látható Madison Iseman sem tartozik a legismertebb színésznők közé. A többieket pedig felsorolni is felesleges, mert amíg a két színésznő a tehetségükhöz mérten kifejezetten jól alakít, és emlékezeteset nyújt, a többi színész erősen felejthetőt produkál. A film mentségére szóljon, hogy a Nocturne egy erősen kétszereplős film, a két testvér versengéséről szól, így a közepes vagy az alattit nyújtó töltelékszereplők sem elvenni sem hozzáadni nem tudtak az összképhez. Ez a rendező és a néző nagy szerencséje. Ha ugyanis a többi színész is komolyabb jelentőséggel bírt volna a történeben, a háttérből az előtérbe került volna, akkor a Nocturne egészen biztosan a teljességgel feledhető kategóriába zuhant volna. Így viszont, ha nem is kötelező, de egyszer mindenképpen megnézhető. Természetesen csak akkor, ha nem szigorúan vett horrorfilmet várunk több hektoliternyi vérrel és percenkénti jumpscare-ekkel. Ilyen ugyanis még elvétve sem található Zu Quirke alkotásában. Dráma, egy kevés misztikum, még kevesebb feszültség és egy leheletnyi katarzis viszont igen, ami talán így első olvasatra édeskevésnek tűnik az azonnali megnézéshez, de nem is állítottam, hogy kihagyhatatlan lenne. Ellenben a nézhetetlen szeméttől is messze van azért. Egy közepesen erős fausti misztikus dráma két egymással versengő testvérről.
Vivian és Juliet szinte percre pontosan egyszerre születtek, mindketten gyerekkoruk óta a komolyzenei pályára készültek, mindketten ugyan annak a művészeti középiskolának a végzős tanulói, és mindketten született tehetségek. Ennyit a hasonlóságról. A különbség kevesebb, ám jóval meghatározóbb kettejük között. Vivian minden lemondás, minden áldozat, minden különösebb nehézség nélkül is kiemelkedő zongorista, olyannyira, hogy a negyedik év végi záróhangversenyen előadott darabjával felvételt is nyer a legjobb zeneművészeti felsőoktatási intézménybe. A szintén tehetséges, de sikereit önmegtartóztatással, önsanyargatással, a szerelemről, szórakozásról és minden világi örömről való lemondással elérő Juliet megmarad egy ígéretes tehetségnek, akiért nem verseng egy főiskola sem. Juliet talán joggal tartja igazságtalannak testvére sikerét, az ő szemszögéből legalábbis érthető, ha úgy érzi a sors nem azok mellé áll, akik megérdemelnék. Vivian a középiskola legjobb, legszigorúbb zenetanárától tanulhatott, míg neki csak egy alkoholista, valaha volt zongorista jutott, aki az unalomig ismert Mozartot választotta neki vizsgafeladatul, míg nővére jóval egyedibb darabot adhatott elő, így neki esélye sem volt megmutatni a tudását és legyőzni a nála mindenben sikeresebb testvérét. A középiskola egyik diákjának az öngyilkossága azonban váratlanul lehetőséget ad Juliet-nek a bizonyításra, ugyanis a lány emlékére megismétlik a végzősök gálaműsorát, így Juliet újra megmérkőzhet nővérével. Mielőtt erre sor kerülne, egy véletlen folytán Juliet megtalálja az öngyilkos lány jegyzetfüzetét, ami bizarr és okkult ábrákat és egy ismeretlen zenemű kottáját tartalmazza, amit a legenda szerint maga az Ördög diktált le a szerzőjének a lelkéért cserébe. A darab eljátszása változásokat idéz elő Juliet személyiségében és az addig a nővére melletti másodhegedűs szerepét elfogadó testvérből egy mindenen és mindenkin átgázoló, könyörtelen, szívtelen valakivé válik, aki bármire képes azért, hogy a megismételt hangversenyen legyőzze Viviant. Ennek érdekében először megválik a hozzá érdemtelennek gondolt tanárától, és kiharcolja, hogy Vivian tanára készítse fel, aki csak kivételes tehetségekkel hajlandó foglalkozni. De nem csak nővére tanárát szerzi meg magának, hanem Vivian vizsgadarabját is Mozart helyett, kiváltva ezzel nővére teljes és szívbéli gyűlöletét. S ha ez még nem lenne elég, Vivian barátjával is lefekszik nővére teljes megalázásának érdekében. Bebizonyítva, hogy bármit és bármikor elvehet, ha akar, a magát legyőzhetetlennek tartó nővérétől. Természetesen a sikernek ára van, és ezt az árat Juliet kamatostul meg is fizeti. Nővére felett bár győzelmet arat, de az addig vezető úton Juliet mindent lerombol maga körül, és bár úgy tűnik mindent megnyert, valójában mindent elveszített. Tudta nélkül adta el magát az ördögnek, és az a látszat, hogy felért a csúcsra, míg nővére végül megsemmisült, hazug illúzió csupán. Valójában Juliet jutott a pokol legmélyére, oda ahonnan már nem vezet visszaút. Egy ideig még győztesnek képzelheti magát révületében, de a valóság az, hogy menthetetlenül elveszett, és a győzelem érzete már csak egy megbomlott elme kegyes ajándéka, hogy a pusztulás felismerésétől megkímélje.
Összességében a Nocturne egy tisztességesen összerakott és filmre vitt dráma, ami bár maradandó élményt nem okoz, nem képes igazi, mély katarzist kiváltani, aki egyszer látta nem fogja újra és újra megnézni, de egy próbát okvetlenül megér. Akkor is, ha azt a mélységet, amit a vele rokon filmek, mint a Neon Démon vagy mondjuk a February alatt megjárhattunk a Nocturne csak nyomokban képes megközelíteni. Korrekt, de messze nem tökéletes mozi, elfogadható, de messze nem tökéletes színészi játékkal, és egy közepesnél nem jobb forgatókönyvvel. Első rendezésnek elmegy, de ennél azért több kell egy igazán jó filmhez. De az irány egyáltalán nem rossz.
George Langelaan, francia-brit író Légy című novellája 1957 júniusában jelent meg a Playboy hasábjain. A teljesen ismeretlen író műve azonban olyannyira népszerű lett, hogy Kurt Neumann alig egy évre rá már filmet is készített belőle, amit később David Cronenberg szintén megtett jóval nagyobb sikerrel és színvonalasabb kivitelben. Mert hiába a novella érdekes története, ha az 1958-as film ebből nem sokat volt képes átültetni a mozgóképre. Ebben nem kis szerepet játszhatott, hogy igazi nagy színészóriás nem állt Neumann rendelkezésére. Egyedül Vincent Price nevét érdemes megemlíteni az 1958-as filmmel kapcsolatban, ám az ő szerepe ha nem is elhanyagolható, de semmiképpen sem számottevő jelentőségű, olyan, ami nagyban befolyásolná a végeredményt. Még akkor sem ha ő történetesen jól játszik azon szűkös keretek között, ami Neumann filmjében jutott neki. Egyedüli érdekesség talán annyi Vincent Price esetében, hogy az 1958-as Légy azon kevés filmek egyike amiben Price pozitív figurát alakít. Bár ha nagyon szigorúan nézzük, akkor az általa megformált François Delambre sem tekinthető makulátlan karakternek, lévén, hogy ha titkon is, de szerelmes testvére, a tudós André Delambre feleségébe, Héléne-be. És itt említhetnénk meg a másik két színészt, az André Delambret alakító David Hedisont, és a feleségét Héléne Delambret játszó Patricia Owenset, de a nevükön kívül más fontosabbat nehéz lenne összekaparni róluk, mert ritka egysíkúan és észrevétlenül játszanak, ami tekintettel arra, hogy két főszereplőről van szó nem túl hízelgő rájuk nézve. Kár szépíteni a dolgot, a film hibái nagyrészt kettejük játékában keresendőek. Mert amúgy maga a sztori nem lett volna rossz, tökéletesen beleillik az 50-es években készült amerikai tudományos-fantasztikus filmek miliőjébe, amit keresztül-kasul áthat a rohamtempóban fejlődő technikától való paranoid (de nem feltétlenül alaptalan) félelem és szorongás. A Légy is ennek a rettegésnek az egyik, kiemelkedően jóra sikerült terméke. Meddig mehet el a tudomány, mi az a „vörös vonal”, amit már nem léphet át még egy olyan nemes ügy érdekében sem, mint a haladás, az emberiség fejlődése, az ismeretlen meghódítása. Játszhat-e Istent büntetlenül a tudomány? Számolatlanul készültek ebben a témában, ezt a kérdést feszegetve filmek az 50-es évek Amerikájában, ami alig egy évtizeddel az atombomba ledobása után, a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában teljesen érthető. Az embert félelemmel vegyes csodálkozás töltötte el, és amilyen reménnyel nézett a jövő felé, legalább akkora szorongás és rettegés is uralkodott el rajta, ha arra gondolt mi várhat rá.
Kurt Neumann filmje is erre a szorongásra reflektál, és már az elején meglehetősen baljóslatú felütéssel indít. François Delambre (Vincent Price) gyárigazgatót késő este azzal hívja fel a sógornője, Héléne, hogy megölte a férjét, François Delambre öccsét. Érthető hogy François ezt a bejelentést egy cseppet sem veszi komolyan, ismerve Hélénet, meg amúgy is túl abszurd helyzet ahhoz, hogy igaz legyen. Kis idővel később azonban már kénytelen elhinni, amikor a tulajdonában lévő gyár portása is felhívja és közli vele, hogy a testvérét, Andrét holtan találta a hidraulikus présgépbe szorulva, és ha ez még nem lenne elég meg van győződve arról, hogy Hélénet látta elfutni a helyszínről. Ezek után már egyáltalán nem tűnik annyira abszurdnak a sógornő beismerő telefonhívása, de emberi ésszel továbbra is felfoghatatlan az egész. Héléne egy kedves, törékeny nő, aki imádta Andrét, mindenben segítette a tudós férjét, semmi oka nem lett volna arra, hogy megölje. Arról nem is beszélve, hogy életében nem járt a gyárban, fogalma sem lehet arról, hogy kell kezelni a présgépet, kizártnak tűnik, hogy képes lett volna arra, amire minden jel, és a vallomása is utal. François, a helyszíni szemlét követően, egy rendőrfelügyelő ismerősével (Charas felügyelő szerepében Herbert Marshall) azonnal Hélénehez siet, hogy kiderítsék az igazságot. A nő láthatólag teljesen megbolondult, ugyanis nemhogy megbánást nem tanúsít, de egyenesen örül, hogy megölte Andrét, bár magyarázatot nem hajlandó adni a tettére. Mivel bolondnak nyilvánítják, amíg a nyomozás tart házi őrizetbe kerül és egy ápolónőt rendelnek ki mellé. Héléne azonban továbbra sem hajlandó mondani semmit, csak valami különleges legyet emleget, amit meg kell találni és elpusztítani. François érdekes módon ahelyett, hogy dühös lenne rá, amiért megölte az öccsét, inkább megpróbálja kiszedni belőle a gyilkosság okát, kissé logikátlan módon majdhogynem megértően viselkedik a látszólag elmebeteg sógornőjével. Kis rábeszélés után az özvegy megnyílik és beismeri, hogy csak játssza a bolondot, mert félő, hogy az igazságot senki sem hinné el neki. François azonban kész elfogadni bármilyen magyarázatot erre a teljes abszurditásra ezért kész elfogadni Héléne magyarázatát a gyilkosságra.
A film innentől kezdve egy visszaemlékezés, amiben megismerjük Andrét, a kedves, de megszállott tudóst, akit semmi nem érdekel csak a rögeszméje, hogy olyan szerkezetet fog megalkotni, amivel a teleportálás lehetséges lesz. Éjt nappallá téve dolgozik, a hű felesége meg beletörődően elfogadja, hogy jó ha szökő évente egyszer látja őt előjönni a sufnijából. A férfi végül sikerrel jár, és elkészül a világraszóló találmány, amit Héléne boldogan, de félelemmel vegyes érzelmekkel fogad, ugyanis az első kísérlet egy tányér teleportálásával felemás sikerrel jár. André újabb napokra bezárkózik a laborjába, ahol már messzebb megy az istenkísértésben és a macskájukat kívánja átküldeni a laboratórium egyik végéből a másikba, ám szegény cica félúton eltűnik és soha nem kerül elő. Erről a kudarcról természetesen mélyen hallgat Héléne előtt, neki már csak akkor szól, amikor egy tengerimalac teleportálása sikerrel járt. Az öröm persze hatalmas, pezsgőzés, majd közös este egy balettelőadás megnézésével, szóval annyi küszködés után úgy tűnik André a világhír küszöbére ért. Héléne igyekszik osztozni férje boldogságában, bár megígérteti vele, hogy élőlényt többé nem fog teleportálni. A fogadalom természetesen legtöbbször azért van, hogy megszegjék, André sem képes leállni az istenkomplexussal, bár feltehetőleg semmi rossz cél nem vezérli, csak a világ jobbításának együgyűen naiv szándéka. De jó szándék ide, jó szándék oda súlyos árat fizet azért, hogy nem fogadott szót a feleségének. A következő kísérletben már saját magát kívánja teleportálni, amibe hiba csúszik és egy légy fejével és bal végtagjával kerül ki a teleportáló berendezésből. Valószínűleg a teleportálás előtt szállhatott be egy légy a találmányba, és keveredtek össze a molekuláik, de ezen már nem változtat semmilyen tudományos magyarázat. André félig léggyé változott, amit megpróbál Héléne elől titkolni és addig elő nem jönni a laboratóriumból, amíg megoldást nem talál a kínos kudarcra. Héléne egy idő után keresni kezdi a férjét, aki kénytelen beavatni a feleségét, és kérni, hogy vagy próbálják megtalálni azt a legyet, amelyik az ő testrészeit kapta, vagy ölje meg őt.
Mivel André hite és ereje, hogy sikerül a helyzetén javítania rohamosan csökken, nem marad más választása, mint elpusztítania magát, amihez felesége segítségét kéri. Így már megvan a magyarázat arra, hogy hogyan került a hidraulikus présbe, hogyan tudta Héléne működtetni, hiszen André segített beállítani azt, mielőtt befeküdt a gép alá. Kedvese dolga csak a gomb megnyomása volt, ami beindította a prést. Minden titokra fény derült, bár François képtelen elhinni a hallottakat. Mivel testvére laboratóriumában sem talál semmiféle bizonyítékot, feljegyzést, amiket a tudós-öccse dühében megsemmisített, továbbra is bolondnak gondolja a sógornőjét. Bizonyíték igazára csak annak a légynek az előkerülése lenne, amelyik André fejét és bal kezét kapta meg. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Héléne meg nem is töri magát, hogy igazát bizonygassa, csak akkor rémül meg, amikor felfogja, hogy élete végéig börtön vár rá.
A film végül Héléne igazával zárul, mondhatni pozitív véget ér, bár kissé morbid és megmosolygtatóan abszurd módon. Nem volt kifejezetten rossz, de a történet drámaiságához mérten nagyon alul teljesítő színészeknek köszönhetően a katarzis elmaradt, feszültség pedig még nyomokban sem volt. Teljesen rezignáltan játszott minden szereplő. Mintha nem is a férjét a halálba segítő feleséget, a tudományos kutatásainak áldozatául eső tudóst, akinek nincs más választása, mint elpusztítania magát, vagy az öccsét elvesztő testvért látnánk, hanem egy kedélyes családi történetet. A trükkök kivitelezésének egyszerűségét még el lehetne nézni, de a teljesen amatőr színészi játékot sajnos nem. Jó is lehetett volna, de nem lett belőle több, mint egy remek sztori, közepes és felejthető színészi alakításokkal, ami feldolgozásért kiált.
De az egy másik, egy sokkal jobban megvalósított történet.
Zack Snyder 2004-ben felhágott a "Kaptár" és a "28 nappal később" keltette zombihullámra és egy szép találatot húzhatott be magának Romero "Holtak hajnala" felfrissítésével. Tulajdonképpen az alapsémán kívül nem sokat emelt át az eredetiből, de egy gondolatiságában szegényesebb, ám sokkal akciódúsabb horrort készített el. Jól jött az addig csak zenei videókat készítő rendező látásmódja, a gyors vágások és a dinamikus történet James Gunn forgatókönyve alapján. A sikeres kezdet után olyan komoly képregényeket kellett formába öntenie, mint a "300" és a kultikus "Watchmen: Az őrzők", majd következtek a DC univerzum hőseinek kalandjai. Sajátos stílust alakított ki, sosem gondolkodott kis formátumban, mindent szinte monumentális produkciókba öntött. Legutóbb az "Igazság Ligája" került vágatlan és gatyába rázott verzióban kiadásra, amely, bármennyire is hosszú lett, a 2017-es enyhén bukás ízű filmet töltötte meg élettel és tette helyre, miután az eredeti forgatását családi tragédia miatt nem fejezte be. Érthető tehát, hogy a zombi műfaj rajongói már nagyon várták a már jó ideje beharangozott "A halottak hadserege" mozit, amelynek operatőre és társírója is Snyder. Ez előrevetítette, hogy hiába a Netflix égisze alatt kerül ki, a költségvetése nem aprópénz lesz, de azt is, hogy korunk elmebajos kötelező politikai korrektsége is bele lesz gyűrve. Ez meg is történt, hívjatok régimódinak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy halálos küldetésre induló, nagy erőfeszítést kívánó akcióban a csapat felének nőből kell állnia. A kötelező feminista női kvóta mellett üzentek a Vegas melletti menekülttáborokkal, ahogyan a szereplők válogatott faji hovatartozásával is... Nagyon jól ellennék, ha nem akarnának propagandával bombázni a kikapcsolódásra teremtett művekben. Köszönöm. De térjünk rá az alanyunkra:
Szigorúan titkos szállítmány utazik át Nevadán. Még a katonai kísérő konvoj tagjai sem tudják, mit is utaztatnak, mígnem baleset történik és elszabadul konténeréből egy hadi célokra kikísérletezett gyors és nagyon veszélyes zombi. Mivel éppen a közelben van Vegas, beugrik egy kis invazív kényszerszocializálásra, így lesznek a szerencsejátékosokból szerencsétlen játékosok. (Bocs.) Itt érkezik a főcím és az alkotók listája, amely alatt röviden végignézhetjük, hogyan menekít ki a kommandós Scott Ward és egysége egy minisztert a fertőzött helyszínről, majd hogyan zárják körbe falakkal teljesen a várost. Megjegyzem, ezek a képsorok szinte érdekesebbek és izgalmasabbak a továbbiakban bekövetkezőknél - és ez bizony szomorú momentum. Ward leszerel és hamburgereket sütöget egy út menti kis kajáldában, folyton bűntudat gyötri, amiért lánya szeme láttára végeznie kellett a feleségével, amikor az átváltozott. (Dave Bautista az impotensnek tűnő szelíd óriás szerepében...) Megkeresi őt egy kaszinótulajdonos, Tanaka, akinek a városban maradt 200millió dollárja egy széfben, ugyan elvállalná-e a pénz kimenekítését az élőhalottakkal tömött városból? Az idő sürget, mert a kormány úgy dönt, hogy hamarosan atombombát vetnek be a kór lezárt gócpontjára. Hősünk elvállalja a küldetést, majd összeránt egy szedett-vedett csapatot. Volt kommandósai, egy youtuber és nője, egy kasszafúró meg egy helikopterpilóta, plusz a megbízó velük küldi emberét, Carter Burke, Martint.
Las Vegas kincsei nem csak rájuk vár, a szomszédságában álló menekülttáborban pár elszegényedett nő is pénzt akar szerezni családjának. Vezetőjük, Lilly, a Kojot ismeri a karanténzónába való bejutás csínját-bínját, ráadásul a zombikat is alaposan tanulmányozta. A kis társaságból egyedül csak ő tér vissza, ám Scott lánya, Kate (aki a táborban önkéntes), vissza akarja hozni a talán még életben lévő eltűnt barátnőjét gyermekeihez. Amikor Scott és társai szintén felbérlik a Kojotot, Kate durcásan elhatározza, hogy velük megy. A lezárt zónába behatolva megtudhatjuk, hogy az élőhalottaknak van hierarchiája, foglyokat ejtenek és ideig-óráig békén hagyják a látogatókat, ha cserébe kapnak valami áldozatot. A nyugalom persze nem tart sokáig, cselszövő van a csapatban és másodmegbízásának elvégzése közben gondatlanul magukra haragítja a "zombifőnököt". A pokol elszabadul, az idő sürget, mert a kormány előrehozta az atomcsapás idejét és még széfet is kell törni.
Nem nagyon akarok elárulni semmit a meglepetésekből előre (haha, meglepetés, na persze), ezért ecseteltem ilyen röviden már az akció részét a dolognak. Az első sziréna akkor szólalt meg a fejemben, amikor főhősünk úgy dönt, hogy magával cipeli sértődött, tinédzserkorból alig kinőtt lányát a halálos küldetésre. Ez pokoli amatőrségre vall, ésszerűtlen, mindent kockára tevő kontárság, bármennyire is bűntudata van Scottnak, amiért elhanyagolta gyermekét. Mivel rendelkezünk némi tapasztalattal az ilyen filmek terén, 100%-ig biztosra vehetjük, hogy ebből a felelőtlenségből lesz a galiba, meg a magánakció. Erről a koloncról már biztosra veheti a néző: a forgatókönyv és ésszerűség itt nem fog sok vizet zavarni. Ahogyan a karakterek kidolgozatlansága, sablonossága is felszólít: kapcsold ki az agyad és csak nézd, mert a figurák szimpla lőtéri bábuk, ne is várj míves kidolgozottságot. Ne remélj váratlan és döbbenetes eseményeket, a szép látványvilág mellé csatoltak egy ócska direct-to-video szkriptet. Snyder belendül és új szabályokat alkot a zsánerben, saját homokozót alkot, ha már a történet és a figurák is gagyik, legalább extrém ötletekkel dobja fel a filmet. Zombivezér, zombitigris, szerelmes-, lovas-, síró- és vassisakos zombi. Ügyeskedő figyelemelterelés, és kényelmessé teszi a sztori lanyha alakítását. Eszed, nem eszed, ez van, látod beleszőttünk a menő páncélszekrényes-betörős műfajból is Indiana Jones-féle csapdákat! - amelyek őszintén szólva röhejesek, hiszen akár egy rohadt gurulós bőrönd is elég lenne azokat kijátszani.
Hogy legyen benne kis dráma, a legfeszültebb helyzetekben is ráérnek lelkizni, családi problémák és be nem teljesült szerelmek, már csak a pszichológusi kanapét hiányoltam. Hosszú összenézésekkel kommunikálnak, üzennek egymásnak olyankor, amikor ezredmásodperceken múlik az életük. Sajnos ezzel még az agyatlan szórakozás lehetőségét is elvették tőlem, mert zavaróvá vált az erőltetett drámázás, amellyel a film az átlaghorrorok fölé akart emelkedni. A Sharknadóban ez vicces, de itt csak gyomorsav-túltengést okoz. Nem beszélve a játékidőről, lazán egy órával meg lehetett volna csonkítani, hogy az akció ne csak néha feltűnő szigetecske legyen az időhúzás óceánján. A valódi pörgés és várt darálás a századik percben kezdődik, így kellett volna végig, innentől már kapunk adrenalint is, amíg megint fel nem fortyan józan eszünk egy teljesen felesleges önfeláldozáson, vagy érthetetlen részleten. A sok üresjárat és az idióta húzások részemről türelmetlenséget generáltak, elkezdtem nézegetni, mikor lesz már vége. Néha megállítottam, kinéztem az ablakon, leültem megnézni, van-e üzenetem. Az utolsó háromnegyed óra azonban már a képernyő előtt tartott. De ez nekem kevés, úgy érzem, hülyének lettem nézve. Gyönyörű csomagolásban kaptam egy romlott sajtot.
Messzire süt a profizmus, a perfekt látványvilág, a vágások üteme, akciók idején elvarázsol a tempó és az izgalommal magába húzó kidolgozott harcjelenetek, kellően brutális és véres. Minden benne van, amit egy jó horrortól elvárunk, de a színvonaltalan és elcsépelt történet bugyutasága miatt nem tudok jó szívvel gondolni eme alkotásra. Nem ezt vártam, illett volna megtisztelni a nézőket, manapság ez kevés. 10/5
Vannak olyan filmek, amelyek tartalmát, vagy akár forgatókönyvét részeg álmomból ébredve is összedobnám. Na ez pont az a fajta. Jellemző, hogy mivel ezekben a horror nem áll meg magában a lábán, így a kretén cápás, gigakrokodilos, megapiranhás, dzsurasszik pterodaktiluszos vonal mellé beerőltetnek még másféle kalandokat is. Általában gengszterek, túszejtők, fegyveres állatvédők, rivális tudósok, vagy jelen esetben kincskeresés kombinálva gengszterekkel. Dobjunk az edénybe ezek mellé plasztikmellű nőket bikiniben, kalandort, érthetetlen faszságokat, ja és ne feledjük az aktuális szörnyetegünket, a víziszauruszt, amely a világ legveszélyesebb ragadozója. Lassú tűzön kavargassuk, mígnem trágyalévé nem homogenizálódnak az összetevők és öntsük le a néző torkán. A recept egyszerű, és mindenki tudja, hogy mit kap, ha egy ilyen alkotásba botlik, ettől függetlenül társaságban végignézni nagyon szórakoztató elfoglaltság, röhögve a logikátlan ökörségeken, az olcsó CGI-n, az irreálisan viselkedő szereplőkön és a történet gagyiságán. Egyedül megtekinteni - mint azt sajnos megtudtam - Ford Fairlane szavaival élve: olyan, mint sajtreszelővel rejszolni.
Mark L. Lester rendező neve igazán a '80-as évek közepétől ívelt felfelé, egészen a '90-es évek elejéig, megemlítendő a "Tűzgyújtó", a "Kommandó" és a "Leszámolás Kis-Tokióban" igen jól mutató címeit, majd leszállóágba kezdett, hogy ott kössön ki valahol a "Pterodactyl - Szárnyas gonosz" és jelen alanyunk szintjén. Rossz ezt látni, mint amikor egy tehetős haveroddal évek elteltével egy sikátorban találkozol össze, ahogyan éppen aprót kunyerál. Munka - munka, válaszolhatná erre Lester, az ember már nem mehet el cipőfelsőrész-készítőnek, vagy segédmunkásnak ilyen idősen. Ott van még mellé Rafael Jordan, aki papírra vetette ezt az egész katyvaszt. Róla azt kell tudni, hogy eladta a lelkét a gonosznak és az emberiséget olyan forgatókönyvekkel sanyargatja, mint a "Cowboys vs Dinosaurs", "Kristálykoponyák", "Ragin Cajun Redneck Gators", "Jurassic Attack", "Szupervulkán", "Thor: Az istenek kalapácsa", "Meteorvihar". Gyanítom a Syfy Channelnél és az Asylumnál külön bejárata van és saját névre szóló parkolója. Említsük még meg főszereplőnket, Brian Krause-t, aki sok-sok tv film és sorozat mellett ismerős lehet az "Alvajárókból" vagy a "Kőbe zárt halálból".
Na, akkor vágjunk bele, hiába próbáltam halogatni, eljött az agyrém ideje. Belize egyik gyönyörű szigetén járunk. Turistacsalogatóként kint az óceánon egy hajón, ahol egy gépfegyveres rasztanéger három búvárt fenyeget, akiktől azt követeli: találják meg Cortez aranyát, ami az alattuk elterülő úgynevezett Kék Lyuk mélyére süllyedt sok száz évvel ezelőtt. (Figyelem, nem a Fényes Adolf utcai kocsma és koncerthelyiségről van szó.) Csakis egy víz alatti robbantás útján érhetik el a kincset, amely azonban meglepő módon kiszabadít, vagy életre kelt egy ősi vérszomjas dinoszauruszt. Érdekes, hogy egy-egy detonációval mindig életre kelnek az ilyen lények a filmekben, holott tudtommal ezáltal inkább elpusztul minden. Nagyon felbaszták az agyát, vagy csak éhes, mert rögvest elfogyaszt két búvárt, majd felüti a fejét a víz mélyéről, olyan ügyesen, hogy egyetlen csacska hullámfodort sem vet nagy teste és a hajóra támad. Bob Marley unokája szemmel láthatóan a levegőbe lövöldözve védekezne, de nincs kegyelem, hamm, be a szörny gyomrába.
Itt jön képbe az éppen a földi paradicsomban vagy paprikában nyaraló Rod és Jane, akik kísérőikkel meglelik a fő-merülőt, Jackson Slate-et, a kalandort, eszméletlen állapotban. Az eszméletlen az most nem azt jelenti, hogy kurva jó. Partra viszik, majd mivel az ájult fickó nem akar kórházba menni (WTF?), így elcipelik egy gumimellű tengerbiológus nőhöz, hogy az is legyen a sztoriban. Most már meg vagyok győződve, hogy a tengerbiológusi szakma előfeltétele az, hogy szőke plasztikbomba legyél. Anélkül nemhogy vizsgáznod sem lehet, de fel sem vesznek ilyen irányú tanulmányokra. Slate észhez tér és elmeséli kalandját, miszerint a helyi négermaffia kényszerítette a merülésre, továbbá valami ronda dolog szabadult el az explózió miatt. A kis csapat ráizgul a kincsre, olyannyira, hogy Rod eleddig szeretett párját is ott hagyja a picsába, amikor az nem akar velük menni. Pillanatnyi közjátékként dühös fekák indulnak üldözésükre, de ők is a lény étlapján végzik, mert az ellen nem véd a minden irányban kaszáló gépfegyverezés, sem az ordítás, de még a bleklájvszmedör sem.
Megérkezik a parti őrség, amely egyben a rendőrség is, akik csak hárman vannak az egész szigetre, amelynek 15000 lakosa van. Nagyon élik a szerepüket, többnyire hallgatnak és napszemüvegük kifürkészhetetlenségébe bújnak. Elkísérik a kalandozókat a Kék Lyukhoz, akik odalent hatalmas lábnyomokat találnak a gyalogló monsztertől és egy halom tojást. Egyet fel is hoznak magukkal, bizonyára megkívánták a rántottát.
Eközben a parton maradt hűséges Jane ordas kurvaként elvonul egy hajóra bulizni két kigyúrt kannal. Az embert ez a történetszál jobban érdekli - hátha kisül belőle egy jó kis gang-bang - mint a kompúteranimált dinoszauruszos ökörség, de ezt is lenyesik később gyorsan.
Sarah, a biológus és Slate elmennek a laborba, ahol "Tojáshéjba zárva nem túl jó, Kikelt hát a vérengző kis dínó". Sikerül az elszabadult szörnykölköt a fridzsiderbe zárni. Megint itt vannak a négerek, gonoszul, ez a film ma már nem készülhetne el, hiszen tudjuk csakis csodálatos és becsületes emberek a feketék. Persze a kiszabaduló kis rohadék szarik a rendszerszintű rasszizmus-nyávogásra és nekik esik, két hősünk pedig elmenekül.
Jane nem érzi jól magát, már megbánta, hogy kiment a bulihajóra és hiába győzködik, hogy bukjon rá a brére, inkább beleesik a vízbe az érkező őskori hüllőt köszöntve, amely nem rest a partiarcokat is megdézsmálni. Rod szíve összetörik, amikor holttestét kimenti, aztán rá fél percre le sem szarja a csajt, inkább tojástörést akar. A bosszú nem várhat, így máris felfegyverkezve a szokásos három zsaruval kivonulnak nyílt vízre, ahol meglepődve konstatálják, hogy egy 15 méteres gyíkot nem fog a pisztoly, sem a puska. Szerencse, hogy mindannyian hóttprofin kezelik a mordályokat, arrafelé már csak így megy ez, a járókában is tárakat cserélgetnek. Megszületik a nagy ötlet kalandorunk okos fejében: rálő egy szigonnyal, aztán hitetlenkedve veszik tudomásul, hogy nahát a Poseidon Rexi elkezdte maga után húzni őket. Hogy ez mire volt jó, ne kérdezzétek.
A kudarcba fulladt akció után hőseinket partra teszik a rendőrök, majd magabiztosan visszaindulnak végezni az életükre törő állattal. No igen, logikus, hogy amit heten nem tudtak megcsinálni, majd három embernek sikerül. Természetesen rövid úton elhaláloznak. Rexi meg már tényleg tiszta ideg és kikocog a bícsre, de lehet, hogy csak inna egy Mojitót a fárasztó gyilkolászásra, vagy megkóstolna egy kis belizei töltött káposztát. Kergetőzésbe kezd a nyaralókkal, maga mögött hagyva hőseinket, akik keresnek egy autót, Slater önfeláldozó hülyesége segítségével, aki a távolodó szörnyeteg után kiabál, "hogy ide gyere te rohadék", ahelyett, hogy csak nyugiban lelépnének. Az meg van olyan fasz, hogy képes egy nyüzüge emberért otthagyni az ígéretes futkározó tömeget.
Megszületett a mesterterv is: van valahol a szigeten egy elhagyott katonai bázis, oda kell igyekezni, mert a mobiltelefonnal nem olyan lazaság segítséget hívni, mint szikra-távíróval. Az ötlet valóban praktikus, ott legalább Slater megkúrhatja végre a szilikonkeblű Saraht, már ezért megérte a sok herce-hurca. Ám a veszély továbbra is fenyegetően tornyosul felettük: a fenevad ugyanis Ambergris Caye 15000 lakosa (utánanéztem, ennyien élnek ott...) helyett csak ezt a hármat akarja felfalni minden áron. Ez valami hülye rögeszméje lehet. Sarah, Slate és Rod a Fortuna kegyeltjei, hiszen a bázison tele a fegyverraktár, sőt, kis-repülőgép is porosodik egy garázsban. A helyiek biztos elkerülték a támaszpontot, ahol gépfegyverektől a gránátokig minden, még rakétavető is pihen ott, hiszen békés egy nép, láthattuk a helyi gengsztereknél is, ahogyan minden kezükben pisztollyal hadonásztak. Az amerikai hadsereg meg csak úgy otthagyja ezeket a cuccokat, bőség van, nem kell az kutyának se. Ha már katonaság: sikerül elérniük távíróval (nem vicceltem az előbb, hiába olvas SMS-t Rod a maroktelefonján, ők morzéznak...) a felmentő sereget, amit négy katonaruhába öltözött figura képvisel valami koszlott raktárban, ahol a képernyőn a gyalogló dinó hologramja fut általában... Azok nem restek és két bombázót küldenek, hogy porral tegyék egyelővé a szigetet, más megoldás híján, na persze. Ha fáj a foguk, akkor meg biztos állkapocs-eltávolító műtétre mennek. Még jó, hogy nem atomot robbantanak egy nagyra nőtt gyík miatt. De térjünk vissza a balfasz-maratonra: 20 percük van a megsemmisítő amerikai beavatkozásig, Ezért Rod és Sarah motorcsónakba pattan, míg Slate meg akarja zavarni, vagy elterelni a figyelmét a lénynek, persze lófaszt sem sikerül neki. Így kedvenc Rexink kilométereket fut a neki bokáig érő vízben, ezt nem értem, baszott sekély lehet arra a víz. Erre a tengerbiológus oskolában kiképzett pornósztár szőkeség lazán bazukával szétpattintja a szívünknek egyre kedvesebb dinó fejét. Jahh, Rodot előtte felfalta, de ez lényegtelen, nem is értem, minek volt a filmben ez a semmirekellő.
Jön a hepiend, a boldog ölelkezés, majd egy nagyon meglepő fordulattal záródik a kínszenvedésünk, legalábbis a csecsemők számára, akik először látnak televízió-képernyőt.
Ennyi és nem több. Semmiféle gátlást nem érzek, ha esetleg szpojlereztem. Aki olyan hülye, hogy nem tudta előre kitalálni a történetet, aki váratlan fordulatot várt, annak az olvasás úgyis megoldhatatlan feladat. Az egész egy kreténség, akkora logikai buktatókkal, mint egy díjugrató-akadály. Itt nem csak a hüllő idióta, hanem a karakterek, a viselkedésük is. Mintha a sziget el lenne vágva a világtól, nincs vezetés, nincs hivatalos eljárás, csak három marcona zsaru, akik amúgy is nyilvánvaló öngyilkosságba vetik magukat. A hadsereg pojácái, akik elpusztítanák az egész lakosságot egyetlen őslény miatt. Az informatika szakkörös hülyegyerekek által generált szörny semmiféle ragadozó-ösztönnel nem rendelkezik, sőt, továbbmegyek, semmivel nem rendelkezik, csak követi a hülye forgatókönyv illogikus bakugrásait. Annyi bizonyos, hogy nem basztak át: nem vártam sokat és nem is kaptam sokat, csalódásnak nincs helye. Most kellene horror-szempontból elemeznem, de most őszintén: valaki gondolja, hogy tartalmazott feszültséget, izgalmat, csavarokat, aggódást a papírmasé karakterek irányába...? Ez egy igazi B movie, annak minden marhaságával és hibájával. Trashnek éppen jó, mert tartalmazza az idült és szórakoztató agyatlanságot, amely a szemétműfaj jellemzője. Irány az óceán, úszik neki a 10/3.
