The Mummy Resurrected (2014)

Vallomással tartozom: az utóbbi majd' egy hónapban egyetlen filmet sem néztem meg. Hangulatom, teendőim és egyebek okán tehát, hogy azt ne mondjam, kiestem a ritmusból. Persze kivétel az új Terminator-mozi, de amúgy csak a háttérben duruzsoló Comedy Central örökös ismétlései szólnak aláfestésként, miközben olvasok, írok, eszek, iszok. Jól emlékszem amúgy az utolsó "műremekre", amellyel kedélyemet borzoltam, a "Hidrofóbia (The Drownsman)" című sokkolóan szemét horror, és visszatérésem a "szakmába" ha lehet még durvábbra sikerült: "The Mummy Resurrected". Mintha az ember lábtöréses lábadozását hashajtóval kezelné. Na, de vágjunk bele.
 A múmia figura pályafutása kb. egyszerre indult Drakulával, Frankenstein-nel, és a Farkasemberrel a fekete-fehér filmek idején, a '30-as évek közepén. Nem tehet róla, hogy a többiekkel ellentétben valamennyire elsikkadt a rémisztő gézbe tekert élőhalott, bár azért időről-időre elővették szarkofágjából és "leporolták", az igazi visszatérését természetesen az 1999-es filmnek (sorozatnak) köszönheti, amely a selejtes és férfiatlan Indiana Jones - másolatnak köszönhetően számomra igen taszító,  ráadásul nem esik bele a horror-kategóriába sem. Nem sorolom a filmcímeket, aki akar keressen rá, annyit azonban elmondhatunk, valamiért komolyabb alkotás nem készült ezzel a fő gonosszal, vagy inkább mondhatnánk maradandót is. Na ez sem lesz az, azt garantálom. Elmondom tehát a rengeteg csavarral megáldott kis történetet. (Valóban voltak ilyenek benne, mert néha komolyan meglepődtem a teljes mértékben életszerűtlen szereplők teljes mértékben életszerűtlen viselkedésén...).
 A híres régészt izgatottan várja egy csapat fiatal nő, élükön lányával, Maggie-vel, hogy felfedezzenek Egyiptom sivatagának közepén egy barlangba rejtett ősi sírkamrát. Azonban csapdába esnek, és sovány vigasz, hogy szenzációs felfedezést tesznek, meglelik az általuk keresett múmiát, a kiutat nem lelik, és elkezdenek fogyatkozni borzalmas körülmények között.

 Na, ez volt a polkorrekt beszámolóm. Most következzen a "véres" realitás:
 Azt hittem pornót akarnak forgatni, külsejük alapján ugyanis az ifjú hölgyek bármiféle altesti tevékenységre alkalmasnak tűnnek, csak nem éppen archeológiai-aktivitásra, vagy akár csak iskolai betűzés-versenyre sem. Lehetségesnek tartom, hogy nem vállalták a "szinésznők" a szexet, ezért ferdült a sztori más irányba, hogy az olyan naiv emberek, mint én, megnézzék, mert odabiggyesztették a horror-kategóriát a cím mellé. Kivéve Maggie-t, aki egy iskoláslány ártatlanságát sugározza magából, amiről majd később ejtek néhány szót, mert a történelemben nem láttam még ilyen idegesítő alakítást, még egy óvodás Hófehérke-adaptációban sem, amit nagycsoportosok adnak elő. Elindulnak tehát a kócos Tom Cruise-utánzattal (nem vicc, a fickó ebből él, szerepei nagy részében valóban őt alakítja különböző sorozatokban...), hogy felfedezzék azt, amelyről semmi feljegyzés és beszámoló nem maradt (akkor honnan is tudják?). Persze ilyen paradoxon még jó néhány előfordul, pl: "Ő Tara. A névtelen istennő." Most akkor hogy is van ez? Az agyoniskolázott csapat felfedezi a barlangot, amelyben rendkívül bonyolult zárszerkezet védi a sírkamrát: be kell dugni az ujjaidat a lyukakba, amely a skarabeusz-dombormű hátán leledzik. Hát, nem csoda, hogy senki nem tudott még oda behatolni. Ámde kísérőiket hosszas és unalmas lövöldözés után kinyírják a líbiai határőrök, így bemenekülnek oda, nehogy elkapják őket. Na itt jött volna a szex-fordulat, egy férfi és öt lotyó, de nem, helyette unalmas perceket élhetünk át. Őszintén szólva az egész 80 percben azt élhetünk át. Az első halálesetet csak elbeszélésből ismerhetjük meg (!), mert így biztos olcsóbb volt a kőomlást "ábrázolni". De mindez érdektelen, hiszen nagy-nagy felfedezést tesznek. Így fő-régészünk csak az általa meglelt szarkofágra fordíthatja figyelmét, miközben a hülye picsák csak bolyonganak össze-vissza, mert így jobb. Kiderül ám, hogy Maggie apja fel akarja támasztani a gonoszt, ezért nagyrészt, de komolyan mondom, a film 90%-ában, amikor őt láthatjuk éppen gonosz rituálékat űz, suttogva, és van, amikor ezt perceken át figyelhetjük, heves érdektelenség közepette. Elsuttogott szavai közt felfedeztem a "fradi" és a "banana" szavakat is, de annyit motyorászik, hogy kötélidegek kellenek ahhoz, hogy ne kapcsoljuk ki az egész számítógépet, nehogy az unalom-vírusa teljesen megfertőzze. Hiszen a lelkünkkel már ezt tette. Néha egy-egy hallucinációban ugyan feltűnik a múmia, és unalmas haláleseteket okoz, de ez sem akadályozhatja meg a végre nagy nehezen kijutott társaságot, hogy ne induljanak vissza a professzor megkeresésére egyetlen zseblámpával. AZ meg közben még mindig gonosz praktikákat űz, motyog, és vért önt a homokra, aztán homokot a homokra, majd a véres homokra vért. Jól el van, miközben mi az öklünket rágjuk izgatottan, és többször megnézzük, meddig tart még ez a kínlódás? Ennél még a Canesten-reklám is fordulatosabb. Maggie megleli apját, és gonosz fordulat következik be, ó, de rettentő, hiszen már az első 5 percben elveszítettük érdeklődésünket az egész irányába.

Ez egy borzalom. Patrick McManus rendező gondoskodik arról, nehogy egyetlen másodpercnyi feszültségben legyen részünk. Nem hiszem, hogy lett volna forgatókönyv, tulajdonképpen érdekes módon az imdb-n sincs ilyen feltüntetve. Ezt csak úgy kiszarta valaki, leforgatták, és a szar végterméke továbbra is csak szar marad ám. Hogy nem fullad unalomba, hát azt annak köszönhetjük, hogy felettébb idegesítő az egész. A fentebb említett Maggie (Lauren Bronleewe) viszi a pálmát, akinek minden gesztusára, mozzanatára vérnyomásemelkedés volt a reakcióm. Ezt a nevet jegyezzétek meg jól, Kedves Olvasók: soha semmit ne nézzetek meg, amiben ez a nő ott van. RIPACS. Így. Nagy betűkkel. Valahol azt hallhatta, hogy olyan beleéléssel kell "szerepelni", hogy egyetlen perc se vesszen kárba, így ahányszor meglátjuk a fejét, azonnal ökölbe szorul a kezünk a hipertúljátszott viselkedésétől. A szemét forgatja beszéd közben, grimaszol, mint valami kretén pantomimes, akit túlfizettek. Úgy játssza a naivát, ahogyan még a némafilmekben sem tudta senki. Mindenesetre érzelmeket vált ki az emberből, tehát a célját elérte, bár nem hinném, hogy az volt a célja, hogy a képernyő közepébe hajítsa az ember a lábbelijét, de én igen közel álltam ehhez. A történet egy nulla, a színjátszás egy nulla, és ezen sokat nem dob, hogy még értelmetlen és borzasztóan unalmas és illogikus. A többi szerep is elhanyagolható, hulladék-kategória, szintén kimerülnek a szemforgatásban, olyanok, mint az orgazmust szexfilmekben túljátszó lotyók, csak éppen fasz nélkül. Megemlíteném még a napsütötte, zseblámpa nélkül is szép világos "katakombát", amelynek soha nem mutatják a plafonját, vajh' honnan is érkezik ez a szinte neonfényes áradat... Ritkán használom ezt a szót, de "lapos", méghozzá olyannyira, hogy kacsázni lehetne vele ebben a hőségben a Duna-parton. Jobban is jártam volna eme tevékenységgel, hiszen több érzést keltene bennem, mint a "The Mummy Resurrected". Na jó, azért dühöt és unalmat persze nem. A gyártó cég, a "Still Night Monster Movies" valószínűleg arra szeretett volna biztatni ezzel a fossal, hogy menj kirándulni, strandra, olvass, foglalkozz a saját életeddel, csak ne nézz filmeket. Ezt a szerepet sikeresen betöltötte. Néhányan dicsérik a speciális effekteket, de valószínűleg azon kényszer okozza, hogy azért valami pozitívat is mondhassanak. Én nem erőlködöm ezzel, mert hát manapság még egy TV-filmben is több a trükk. Ez itten kérem nem horror, valakik megfogták a múmia géztekercseit ott fenék-tájékon, letekerték, és megerőszakolták. Na erről ennyit kerüljétek, ha lehet. 10/1. Inkább a "Sharknado 3.".   

Terminátor: Genesis - Terminator Genisys (2015)

Üdvözöljük SemiAuto vendégbloggerünket, aki igazi szakértő a "Terminator" témában. Bár jómagam is mindent megnéztem (na jó, a sorozat nem érdekelt) és a könyveket is olvastam jópárat, (a magyar írók által írottakat is), én ugyi a horror-ban vagyok a szakértő. Mivel a kollégával együtt tekintettük meg ezt a filmet, így natürlich írok én is néhány keresetlen szót hozzáfűzésként... Köszönjük a figyelmüket kedves olvasók.

SemiAuto:

Szeretem, mikor olyan emberkék mondanak véleményt egy nagy múltú (vagy bármilyen) filmről, akik nem ismerik azt. Bár a mai trendekbe teljesen jól beleillik ismeretlenül is fikázni valamit, azért mégis szívesen látnám egy Terminátor célszemély-listáján az ilyen 20 éves kis nyikhajokat, akiknek lövésük sincs, miről szól a Terminátor, de azért bőszen osszák az észt, máskor meg a teljesen nyilvánvaló dolgokat nem értik. Vagy ez csak bizonyos fokú műveltség és intelligencia kérdése? Mindenesetre élőben és írásban is találkozni bőven olyan létformával, akiről lerí, hogy tudatlan barom, de vérprofi szakértőnek vallja magát és hülyeségét nem átallja megosztani jobb (vagy épp rosszabb) sorsra érdemes embertársaival. Részben ennek is köszönhető, hogy úgy éreztem, születnie kell egy olyan kritikának is, amit egy hozzáértőnek mondható személy követ el. Ímhol hát a szösszenet, szolgáljon ez okulásul.
A Terminátor-filmek mindig is többnek akartak látszani szimpla akció filmnél, ez többé-kevésbé sikerült is. Az időparadoxon jelentős motívumként történő felhasználása időnként a legnevesebb sci-fi írókhoz is méltó lenne. (Na itt kap szerepet az a bizonyos műveltség és intelligencia. Sajnos az "átlag mozinézők" már itt is leakadnak, aztán jön is a fikázás.) Az első 2 részben tökéletesen sikerült is beépíteni a sztoriba, de aztán valahogy félre siklott a dolog. A vérszegény Gépek lázadása és a teljesen bárgyú Megváltás után kérdésessé vált a széria további létjogosultsága. Történt ugyan egy közepesen gyengén teljesítő sorozat, de az a filmek szempontjából nem releváns. Itt volt hát az ideje, hogy eldőljön: van még jövője a Terminátornak, vagy végleg a roncstelepen a helye? John Connor (Jason Clarke), az emberi ellenállás vezetője visszaküldi 1984-be Kyle Reese őrmestert (Jai Courtney), hogy védje meg Sarah Connort (Emilia Clarke) és oltalmazza a jövőt, ám az események váratlan fordulata töredezett idővonalat hoz létre. Reese őrmester a múlt ismeretlen változatában találja magát....Az alkotók (igen helyesen) teljesen figyelmen kívül hagyták a 3. és 4. részt és az első 2 részre alapoztak. Sokan felrótták hibának, hogy rengeteg jelenetet átmentettek, de ez így van jól. A sokszor látott, kissé talán túlzottan is spoileres bemutató ellenére is szívdobogást kap az ember, mikor a jól ismert "Add ide a ruhádat"-jelenet kellős közepén feltűnik az öreg Arnie és megkezdődik a robot párbaj, Reese pedig visszaérkezésekor egyből összefut a T-1000-essel. A film tobzódik a látványos akció jelenetekben és az elgondolkodtató csavarokban. A kevés "üresjáratot" is maximálisan kihasználták, remekül megalapozzák a következő akciót. Az elején talán kissé szájbarágósan adták elő a sztorit, de be kellett látnom, hogy szükség volt rá az olyan nézők miatt, akik (szégyenszemre) úgy ültek be a filmre, hogy nem ismerték az előzményeket. Rengeteg az olyan párbeszéd és jelenet, amik az eredeti filmek ismeretében egyenesen zseniálisak. A poénok és a Svarci korára tett megjegyzések teljesen jól illeszkednek a filmbe, sehol nem hatnak erőltetettnek. Ez a film csak felerészben akció. A másik felében viszont kőkemény tudományos fantasztikus film, és nem csak amiatt, mert robotok, meg lézerfegyverek. Tudom, hogy sokadszorra hozom fel az alul művelt hülye gyerekeket, de sok olyan fordulat és utalás volt, amit bizonyos szellemi szint alatt csak részben -vagy egyáltalán nem- ért meg az ember. (Hálás köszönetem az alkotóknak, hogy nem vitték le a színvonalat az "átlag amerikai mozinézők" szintjére.) Ezek azok az apró nüanszok, amik a sava-borsát adják a történetnek (mint Ripley az Alien-nek) és mélységesen sajnálom azokat, akik saját műveltségi és szellemi hiányosságaiknak köszönhetően képtelenek felfogni, mennyire profin csűrték-csavarták a történetet az írók. A sztori végig logikus volt, szinte minden felmerült kérdésre választ adtak de érthetően és egyáltalán nem erőltetetten. Az utóbbi időben elterjedt és egyre növekvő telefon-internet-facebook- őrültséget is remekül kiaknázta. Akárcsak az első két rész, ez is elülteti az emberben azt a kényelmetlen érzést, hogy rohadtul közel vagyunk ahhoz, hogy tényleg megtörténjen egy ilyen. Sokan vernyákoltak az üldözéses (különösen a helikopteres) jelenetek miatt. De mégis mit vártak egy Terminátor filmtől? Üljenek egy kanapén és egy kávé mellett beszélgessenek az élet nagy dolgairól?
Mindent összegezve az update sikeres (és szükséges) volt. A Terminátor méltó lett régi nagy híréhez. Akár csak a Star Trek esetében, itt is adott a lehetőség, hogy bármilyen irányban folytassák a történetet. A 3D remekül ráerősít a látványra, időnként szinte a képünkbe robbannak a dolgok. Ugyan teljesen élvezhető lenne a "sima" verzió is, de azért rádobott egy lapáttal az élményre, mikor több jelenetnél is szinte már rászólt volna az ember az előtte ülőre, hogy ugyan másszon már ki a képből, aztán meglepődve vette észre, hogy az bizony egy filmbeli szereplő. Mindenki döntse el, hogy megéri-e neki az a plusz 200 forint meg egy 3d-s kukker, de veszíteni biztosan nem veszít semmit. Mindenesetre már készen áll a helye a polcon az Ítélet napja mellett.
Bravó! Így kell Terminátor filmet csinálni! 10/10

Ezúton is üzenném üzenném minden fanyalgónak: Nézzétek inkább a Barátok közt-öt, az való nektek, nem film.

Csabex kiegészítése:

Mélységesen egyetértek a kolléga kritikájával. Az "origo" hírportál töketlen, okoskodó és kretén irománya, amely már a címével is csak figyelemfelkeltést és kattintásszámot akart produkálni, (Egyszerűen borzasztó az új Terminátor) kurvára nem tudok mit kezdeni, szerencsére volt jó pár hozzászóló, aki mondjuk elküldte az a barmot a francba, aki összerittyentette a cikkecskéjét. Gondolom a "Saul fia" X-milliomodik szar holokauszt filmecske az a szívük csücske.
Tehát, részemről, ahogyan szavaimból leszűrhető volt, ez a film nagyszerű. Méltó folytatása az első két résznek, a többi számomra nem létezik. A harmadikat tönkre baszta John Connor, aki nyafogó kis buzi volt, és nem igazán láttam alkalmasnak arra, hogy a világ vezető ellenállója legyen. A negyedik rész pedig egy nagyobb költségvetésű SyFy Channeles mozinak tűnt. Christian Bale bármennyire jó filmekben játszik, olyan, mintha egy kívülálló volna, sem mimikája, sem színészi tehetség nem süt belőle. Sajnálom ezt, de aki látta a "Dark Knight"-ot, az elmondhatja: Heath Ledger Joker-e lemosta őt bőven a pályáról. Hát részemről ez van.
Na de térjünk vissza az 5. részre, ami számomra csak a harmadik. A történet, ahogyan SemiAuto irta csak két mondatban írható le. Mert amúgy spoilerveszély állna fent. Ezt meg kell nézni, látni kell, és hosszú évek óta végre 2 órára ki tudott teljesen kapcsolni. Valahol mélyen feltámasztotta bennem a mozi iránti lelkesedést, amely a manapság torrenten letöltött filmek világában kissé megcsappant. Lelkesedést váltott ki belőlem, és sok millió emberből. Az első rész bár csak kis sci-fi akciómúvinak készült, mégis óriási kasszasiker lett, a második pedig még magasabbra tette a lécet. És ez pedig újra nagyot ütött. A nem egyetlen csavarral megáldott Genezisben pár percnyi üresjárat van csak, (amely azért szükséges a szereplők motivációinak feltárására)  a többi látványos akcióorgia. Persze nekem, aki nem néz olyan baszott blockbuster-eket, mint  Godzilla ezredik remake, vagy Transformers 25. - féle bugyuta szarokat, nekem mindenképpen odabaszott. És ott volt az emberben az a remek '80-as évek fíling, mert poénokkal is meg volt tűzdelve alaposan. A mozi közönsége is röhögéssel jutalmazta ezeket. No persze az nem mérce, hiszen van, aki a Kung-Fu pandán is tud vihorászni. De aki elég idős hozzá, az jól emlékszik, az akkoriban készült alkotásoknak pont ez is erősségük volt, emészthetővé tette a valójában gyilkolászásról szóló műveket. És basszam, hát ki az, aki nem örömmel nézi meg, ahogyan Schwarzenegger újra ereje teljében mutatkozik, igaz, csak CG segítségével, de akkor is.  Tekintsünk el attól, hogy kedvenc kiborgunk emberibb lett, mint valaha, ha már az emberek között élt a '70-es évektől. A történetet alaposan felrázták, és megbonyolították, igazi sci-fi módjára, úgyhogy erre nem lehet panasz. Persze, ha kicsit törni kell a fejünket, az néha egyeseknek fájdalmas dolog. Elvarázsolt tökéletesen, és áhítattal néztem. Bár a Kyle Reese-t néha kissé idegesítő figurának éreztem (nem beszélve a szinkronhangjáról, amely állandóan érezhetően mélyített hangon próbált szövegelni, vagy Sarah Connor kislányos 

orgánumáról...) ez nem tudta elnyomni a lelkesedést az élményben. A sztori pedig meglepetésekben bőséges volt, a rendező és a forgatókönyv-író megfogta a kezünket, és bevezetett minket a "sűrűbe" alaposan. Mélyen kimeríti a sci-fi fogalmát, persze nem Lem-i értelemben elgondolkodtató, hanem amolyan történeti-akció-és látványorgia, amit régen láttam. Méltó elődeihez, az index.hu lelkes, bár azért kissé savanyú-édes kritikáival ellentétben jóval többet hozott az első 2 rész látványánál. 3 D-ben aztán különösképp, volt amikor majdnem a fejem elé kaptam a kezem néhány robbanásnál. Ez nem intelligensnek beállított "robertludlum" film, hanem egy kissé lenézettebb műfaj, főleg azoknak az ifjaknak üzenem, akik jóval az első rész után születtek, de mégis úgy gondolják, hogy a frankót ők mondják majd meg. Akik elélveznek egy ócska látványfilmtől. Ebben több van. Ez egy legenda, amely föltámadt. Régen láttam ilyen jó akciófilmet. És a sok kikacsintás azoknak, akik hűen követték a sorozatot, hát nagyon felpumpálták a történetet. Javaslom hát megtekintésre. És moziban, garantáltan kikapcsolódsz.  10/10.
UI.: És nem attól vagy jó újságíró és nem attól tűnsz majd szakértőnek, ha mindent fikázol.
Ide illene írnom, hogy "I"ll Be Back", vagy "Hasta La Vista Bébi", de nem teszem. :)

Altar (2014)

Kedves Olvasóink!
Van egy nagyszerű és egyedi forgatókönyv-ötletem, amelyet szeretnék megvalósítani. Nem félek megosztani Veletek, mert bízom bennetek, hogy nem plagizáljátok, meg amúgy is csak címszavakban írom le, nem kibontva az egész fantasztikus ideámat. Tehát: Adott egy család: Apu, Anyu, Kisfiú, Tini Lány. Éppen költöznek egy elhagyatott házba, amely kissé baljós. Hamarosan a gyermekeket zaklatni kezdi valami kísérteties, legtöbbször egy nő szelleme. A szülők nem hisznek nekik, míg végül az Anya kis nyomozásba kezd a ház történetével kapcsolatban, és kiderül: borzasztó dolgok történtek ott a múltban. Erre hívnak egy médiumot a szkeptikus apuka tiltakozása ellenére, majd az némi baljós intés után lelép. Itt a házban való maradásra általában az anyagiakra való hivatkozás (utolsó esélyünk... stb...) a fő ok. Vagy, netán Apuka megszállott kezd lenni, és maradni akar. Aztán jön a befejezés, de azt nem mondom el, mert erre kb három verzió van a fejemben, és maradjon titok.
Mit szóltok hozzá? Ugye nagyon egyedire sikeredett? Ugye ilyen filmet még sosem látott sokat tapasztalt horror-látta szemeitek? (Van még egy rendhagyó projektem, ami arról szólna, hogy kézi kamerás filmesek meglátogatnak egy rég elhagyott diliházat, netán kórházat, kísértet után kutatva...) Olyan megunhatatlan ez a recept, hogy már a '80-as évek óta használják. Örök klasszikus, mint Anyukám paprikás krumplija, amit a pénztelenség okán minden héten főzött nekünk ifjú és zsenge koromban. Hozzátenném, hogy én extravaganciámat azzal fejeztem ki akkoriban, hogy inkább zsíros kenyeret ettem helyette. És most is így vagyok a filmek terén. Unom a kísérteteket, a fehérbe öltözött szellemnőket, nem érdekel, hogy mit akarnak, nem ijesztőek, a könyökömön távozik már, hogy ezek a kurva idegesítő klisék az egész műfajt folytonosan "kísértik". Ó, milyen baszott izgatottá tesz, hogy most majd ki kell találni, mit akar ez a túlvilágról mosatlan halotti lepelben visszamászott egyed, vajon a csontjait akarja megkerestetni velünk, végső nyughelyet keres, netán egy kis ingyenes nyomozásra akar minket rávenni, nyomozzuk ki, ki ölte meg, miközben lófaszt sem érdekel minket, netán vissza akar térni, ezért egy alkalmas testet keres magának... Vagy csak unatkozik odaát, és azzal szeretne riogatni, hogy amikor a szereplő nem látja, akkor a háta mögött eloson, amelynek lássuk be semmiféle félelmetes tartalma nincs, hiszen a szereplő úgy sem látja. Hányszor lehet még ugyanazt a szart eladni?

Persze lehet ezt jól is csinálni, nem mondom, hogy nincs kiemelkedő film ebben az előregyártott panelben.  Csak ott tartunk, hogy lassan több mint 30 éve ugyanazt a megunt göncöket akarják ránk húzni. Boncolt alanyunk most Angliából került elő, Nick Willing (TV-sorozatok, Félelmetes folyó, Álomdoktor... No nem a King-féle...) tollából, és rendezéséből. Mondjuk érezhető, hogy nem Amerikából érkezett: komolyabb, komorabb és hitelesebb a képi világ. Színészeink pedig igazi sokat próbált tehetségek, nem huszadrangú "ifjú felfedezettek". Ez is látható, és sokat segít abban, hogy a kissé sokszor megrágott sztorit újra lenyeljük. De azért akkor is leírom, mert a fent említett szabályokon néha túllép a történet.

Meg Hamilton korunk leánya, a feministák álma: a családfenntartó, vízvezetékszerelő, házfelújító, míg férje mellette csak művészkedik afféle kitartottként szobrászkodik, persze vajmi kevés sikerrel. Mivel főhősnőnk elvállalja egy hatalmas kúria felújítását, ezért máris Yorkshire kietlen vidékein ácsorogva nézhetik a kissé hátborzongató elhagyatott épületet, és a restaurálás idejére beköltöznek oda. Természetesen természetfeletti (bocs a hülye szójátékért...) események kezdik az idegeket kissé feszegetni. Egy fényképen mintha kísértet lenne, majd leányuknak megjelenik egy (ta-daaamm, meglepetés...) fehér ruhás nő kísértete, sőt, befekszik mellé az ágyba, na innentől lehetett volna izgalmas a dolog, de sajnos nem az történik, amit minden normális férfiember szeretne látni... Hozzátenném, abban a házban csakis pajszer és nagykalapács a kilincs, annyiszor záródnak be az ajtók, ami kissé fárasztó... Az amúgy is kissé távolodó viszony férj és feleség között még nagyobb lesz, miután felfedeznek egy a tervrajzokon nem szereplő szobát, ahol is Alec megvágott ujjából vér csöppen a padlóra, majd az azonnal be is szivárog oda. (Kap egy korsó borsót, akinek eszébe jut, melyik nagyszerű moziban láthattuk ugyanezt a jelenetet...) A férfi hirtelen ihletet kap, és megszállottan elkezd dolgozni, ám a készülő szobor anyagába, amely a kísértő nőt ábrázolja,  folyamatosan vérét keveri. Felesége kénytelen helyi segítséget alkalmazni a munkára,. de azok hamarosan le is lépnek, babona okán. Lassan kezd kibontakozni a múlt is, hála az Internetnek, és lányuk által hívott spiritisztának a segítségével. Meglepő: a réges-régen ott élő festő, aki alkimista volt, megölte szeretett feleségét, aztán ő is meghótt. A szellemek meg csak kísértenek, Apuci már totál bedilizik, Anyuci már menekülne. És végkifejlet.

  Vedd a "Ragyogást", a "Poltergeist-et", csapd mellé a kliséket, és kavard össze. Majdnem kész vagyunk. Ám, azt el kell ismernem: került ám mindezekhez némi fűszer is, ami ízessé teszi ezt az egészet. Kezdve a tapasztalt színészeket, akik elszántan úgy játszanak, mintha egy komoly színházi darabban lennének. Olivia Williams, Matthew Modine, Antonia Clarke mind-mind kiemelt teljesítményt nyújtanak, amin nem is kell csodálkozni, lévén igen sok tapasztalatuk a mozi terén. A rendezés tökéletes, nagyon erősen sikeredik a sötét és baljós hangulatot intenzívvé tenni, ahogyan az operatőri munka is perfektül együtt dolgozik ennek megteremtésén. Szintén tetszetős, ahogyan a sztori kissé kivirágzottabb és bordázottabb, mint egy kliséhalmaz, az alaptörténet szerencsére túllép az egyszerű hollywood-i szimpla gyilkosság utáni kísértésnél, inkább az ősi Európa sötét korszakából előbúvó rémségekkel kísérletezik. És az ijesztgetések is hatásosak, lásd az eleve elég félelmetesre megalkotott környezetet és súlyos atmoszférát. A befejezés is csinoska, bár párszor már ezt is láttuk, a speciális effektek is kellemesek.  Ezek voltak a pozitívumok, nem mondhatni, hogy egyértelműen lehúzom ezt a filmet. A bajom az, amit fentebb említettem. Mert, ha jobban megnézzük, akkor bizony az a csupasz karácsonyfa  áll előttünk, amit a legfelső sorokban leírtam. És ez kevés, bármennyi szép csüngőt és díszt akasztunk rá, ha nincs tűlevél. Néhány jelenet is kissé el van húzva, főként a vége felé, ahol éppen az események felgyorsulására vár az ember. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, főleg annak, aki nem látott még horrort. De még nekünk is azért, akik régóta a műfaj berkeiben kóborlunk. A kísértetes témában azért kiemelkedő éppen az említett jó tulajdonságai okán, ezért kap egy 10/6,5-öt.

Honeymoon (2014)

Hát, kérem szépen. Eme film az imdb-n a szimpla "horror" kategóriában leledzik. Bizonyos részt nem értem, mi okból. Én a magam részéről a "dráma", netán a kissé bonyolult "sci-fi - horror - dráma" meghatározást akasztanám rá. És ezt nem negatívumként említem, higgyétek el, néha jól esik valami másfélét is ízlelni a rémfilmek egyszerű darabolásain kívül - noha azért alaposan meg van fűszerezve némi borzongással is az említett alkotás. Ami rögvest beugrott, az a többször is ri és ri és rimékelt "Testrablók", de gondosan elmélyített, kissé romantikusan szívfacsaró köpenybe burkolva. Mellőzi a nagy társadalmi mondanivalókat, nem utal különösebben a nagy közösségeket alaposan megváltoztató embertelenné válásra, bár természetesen benne foglaltatik, inkább marad egy kis közösség, a családnak is alig nevezhető kezdemény - és ezáltal átélhetőbbé tett - tragédiája. Az emberi testbe bújt földönkívüliek szörnyű hordája megélhető közelségbe kerül, nem lángszóróval és egyéb fegyverekkel irtható idegenek személytelen csőcseléke, hanem egyenesen a szeretett lény lassú elvesztésén keresztül vezet bele abba az aspektusba, amikor kevés az a "nyírd ki a rohadékot" - fíling, inkább némileg átélve tehetetlenséggel és a "nem tudom, mit is tennék" érzéssel gazdagodunk. És míg a zombifertőzött családtag, netán barát lelövése már nem okozna nekünk annyira gondot, mint az, hogy egy olyan szeretett lény van mellettünk, aki nem veszítette teljesen identitását, emberi személyiségét, és a szeretetét. A forgatókönyvet az elsőfilmes Phil Graziadei - jel együtt a rendezésért is felelős ifjú hölgy, Leigh Janiak jegyzi, akinek eme debütálása igencsak erőteljesre sikeredett. mind a téma, mind kidolgozottsága terén. Az ember azt érzi, csakis egy nő tud ennyire mélyére nyúlni egy férfi - nő kapcsolatnak, éreztetni apró rezdülésekkel a kicsiny változásokat, amelyek egyre inkább válságba taszítják, és értetlenséggel kezdik el fojtogatni a férfit. Egyféle elhidegülésnek lehetünk szemtanúi, ha már megpróbálom a filozófiai mondanivalót előásni, és hát úgy látszik a gyengébb nem képviselői igencsak jól értenek ennek ábrázolásához. Hogy az a 87 perc mégis fenn tudja tartani figyelmünket, miközben csak valójában két szereplőt figyelhetünk meg, az sokatmondó. Rose Leslie és Harry Treadaway a főszerepekben remekül tudnak bevezetni kis világukba, amely szép lassan összeomlik. Ugyan, kivel ne fordult volna elő, hogy kedvesére egy-egy válságos, kiábrándult pillanatában hirtelen kívülálló szemével nézve felteszi magának a kérdést: - Ki ez a vadidegen? Mit keresek én emellett az ember mellett? Nos, ez itt valóban idegenséget jelent, nem csak egyszerű szófordulat.

 

Bea és Paul ahelyett, hogy nászútra a Balcsihoz ruccannának le egy hétre, netán valami Wellness-hétvégére Abádszalókra, inkább úgy döntenek, Bea asszony gyermekkorának helyszínén, egy világtól távol eső tavacska melletti házikóban töltik szerelmük egyesülésének ünnepét (de szép volt tőlem, remekelek, bazmeg!). A kissé unalmasnak látszó hosszadalmas felvezető kettőjük kapcsolatáról utólagosan bebizonyosodik: nekünk, nézőknek is meg kellett ismernünk kettőjüket, szerelmüket, ez egyfajta kihagyhatatlan alap, hogy később mindent rá tudjanak építeni. Igazán bravúrosan sikerült. Na de jöjjenek a sötétebb események, amiket egy idő után az ember már szorongva szeretne elkerülni, hiszen hőseinket megismervén már nem kívánunk semmi rosszat nekik. Ellentétben a "fiatalok bulizni mennek" horror-sablonnal, ahol egyenesen imát mormolsz, hogy mihamarabb kínhalál által pusztuljanak el a szereplők. Szóval Paul-ék igen konszolidált páros, megnézhetjük, ahogyan pancsikolnak, évődnek, és egy étterem-keresés ürügyén megismerhetjük Bea ifjúkori szerelmét is, Will-t. Paul némi idegenkedéssel fogadja ezt az örömhírt, nem beszélve arról, amikor éjszaka egyedül ébred, kedves párja eltűnt, mint kámfor a ködben. Később az erdő közepén leli meg őt teljes transzban. Innentől kezd változni lassan és finom manőverekkel az egész szépreményű szerelem. Bea nem emlékszik semmire állítólag, Paul pedig az egyre furcsábbá váló viselkedés okán megcsalásra gyanakszik, főként, mikor friss felesége tépett hálóingét megtalálja az erdőben. Mi mást is hihetne, hiszen azért elég egyértelműen megváltozó párja ügyében az ember semmiképpen nem az ufonautákra gyanakszik. A nő combján sebek és véraláfutások vannak, néha homlokegyenest a megismert kedves ellenében viselkedik, és tükör előtt próbálgatja, hogyan is hazudjon fejfájást Paul-nak, amennyiben az egy pásztorórát szeretne kivitelezni. Az ifjú férjet kétségek mardossák, szenved, fel nem foghatja eleddig hűséges szerelmének egyre hazugabb viselkedését, megváltozott tulajdonságait. És Bea nem sokat segít ebben, egyfolytában tagad, tagad és tagad, bár ez a nőknél nem olyan feltűnő és kivételes esemény. Mígnem már ott tartunk, hogy kis füzetecskéjébe ilyeneket irkál: "A nevem Bea" "A férjem neve Paul". Mintha memorizálnia kellene. Hamarosan a pár férfitagjánál elszakad a cérna, főként miután Will-t felkeresvén csak annak különös magatartású nőjét leli, aki közli vele: jobb lenne, ha távol tartaná magát "tőlük", mert bántani fogják". Aztán felfedezi Will véres sapkáját. A tanácstalan és kétségbeesett férj nem bírja tovább, és feleségét kikötözi, hogy válaszokat kapjon, mi is történik? Aztán párja testét kutatva Bea vaginájából egy iszonyatos és gusztustalan lényt húz ki. De a szerelem nem hal meg soha: csak egy nagyon félreértett dolog viszi a pokolra befejezésként.

Nem tudom, hogyan hangzik ez a történet leírva, mindenképpen finomhangolt és érzelmekre ható független filmecske ez, mindössze 1 000 000 dollárból készülve. Szépen bevezet minket a sűrűbe, a karaktereket alapos megrajzolás után kezdi el válsághelyzetbe vonni. A kapcsolatok érzelmi skáláján jó érzékkel játszik, a kétkedés, a féltékenység, az eltávolodás, a visszafogadás, a sértődés, a tehetetlenség, amikor elengednéd, de nem tudod. Igen szemléletes, ezenközben persze igen baljós, és feszítő talány a néző számára, vajon mi is történik, és Paul-lal együtt fedezzük fel mi is a sokkoló igazságot. A színészek perfektek, a játékuk tökéletes, a zene pedig szintén nagyon eltalált, kellően nyomasztó, megadja az alapot. Nos tulajdonképpen mégis azért beleraknám a fentebb kissé kivont "horror" fogalmat is a meghatározásába, mert igen sötét és a történet drámaian elborzasztó. Nincs zavaros vágás, a képek szépek, az idilli pillanatok kellően kontrasztban állnak a rohamosan közelgő katasztrófa előjeleinek felfestésével. Sokan panaszkodnak internet szerte a befejezésre, nekem semmi bajom sincs vele, igencsak meglepő, és elgondolkodtató. Minden bizonnyal lehetett volna kényelmesebb is, csak éppen elveszítette volna az egész a komplexitását, a jól felépített és meglepő történet nem csorbította el az élét ezáltal. Szép kamaradráma, két ember szerelme és annak lefelé ívelése, de nem a megszokott módon, tulajdonképpen a horror eszközeivel ábrázolja az elhidegülést, a kapcsolatok egyik legszomorúbb befejezését. Nekem mindenképpen tetszett, és lehet, hogy jót tett neki a női kéz, mert igen erősen tudja éreztetni a szív és az érzelmek irányából a kihűlő, és egyre fagyosabb légkört. És persze a rémfilmek rajongóinak is jut feszültség, elborzasztó képsorok, megkoronázva az alaposan felépített karakterekkel. Én részemről megadom a 10/10-et, minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Egy olyan mozi, ami még jó ideig foglalkoztatja az embert, magába foglalva a titkot: nem csak spriccelő vér és kiomlott belek jelentik a horrort.

Extraterrestrial (2014)

Mióta csak megláttam a trailer-ét, azóta vártam ezt a filmet. Egyrészt, mert mint azt már többször is említettem, gyermekkorom egyik legreálisabb félelme (természetfeletti, földöntúli témában természetesen) az UFO-k, a másik bolygóról érkező látogatók, az "eltérítésnek" elkeresztelt emberrablások. Fasza kis táptalajra hullottak az UFÓ-magazin, a "Harmadik típusú találkozások" - sorozat, és a Whitley Strieber, Budd Hopkins könyvek magjai ifjonti elmémben, amelyek természetesen még a mai napig a könyvespolcomon sorakoznak. Úgy látszik lételemem a parázás, és ezt már kora ifjúságomban is szívesen gyakoroltam, párnával a fejemen aludtam, félve, hogy egyszer csak arra ébredek, hogy szürke, baszott nagy szemű lények állják körül az ágyamat, aztán egyszerre csak hipp-hopp, jön az anális szonda, ami még a legkevesebb a többi borzalom mellett, ami vár rám. Ilyen alapokkal természetes, hogy ez a téma a mai napig gyenge pontom a régen rengeteget összeolvasott  élményekkel megfűszerezve, és mindig erős érdeklődésre ad okot, ha a horror területén történik egy ilyen irányba való elmozdulás. Ha össze akarnám kotorni az igen szegényesre sikeredő kínálatot, és, ha valakit érdekel, vagy, ha nem, leszarom, felsorolok néhány a zsánerben leledző alkotást a bejegyzés végén. Az azonban észlelhető a készült filmek dátumából, hogy bár az a nagy UFO-láz letűnt valamikor a '90-es évek közepén, manapság gyakrabban veszik elő a készítők a földönkívülieket, gondolom a kissé kimerült rémfilm-kincsesbányák kiaknázatlan tárnái felé igyekeznek orientálódni. És máris itt vagyunk, 2014-ben, ahol az "Extraterrestrial" megérkezett közénk, én várva vártam, mert az előzetesek mindenképpen biztatóak voltak. Szerencsére nem kellett csalódnom. Úgy látszik mostanság elég sok jó mozi készül, éppen ezért elnézést kérek, hogy egy újabb pozitív csengésű kritikát teszek szerény kis asztalunkra. De hát ennek csak örülnünk kell, nem?
 Vegyük elő "Grave Encounters" című filmet, amely az egészen kellemes, ijesztgetős kézi kamerás horrorok között jegyezhető. (Nekem különösképpen, hiszen igen szép emlékem fűződik hozzá.) Nos tehát a Stuart Ortiz és Colin Minihan író-rendezőpáros, amely ebben a kis kommunában a "The Vicious Brothers" néven fut, elsőként azt készítette el, majd a második részbe is bele tette a kezét, de csak mint forgatókönyvírók. Sok panasz nem lehet ám rájuk, bár a "Found footage" stílus már gyaníthatóan a könyökünkön jön már ki, ennek ellenére sikerült maradandót készíteniük, mind hangulatban, mind rémisztgetésben. Most pedig leporolták az UFO-s témát, és, ha lehet most igazán megmutatták a tehetségüket.   Említésre méltó a szereplők között Michael Ironside, aki bőven kivette részét a színészkedésből, csak néhány klasszik alakítás, a rengeteg közül: Neon City, Csillagközi invázió, Az emlékmás, Éjféli csapda...stb... (Ide mindenki illessze be a saját kis kedvencét...) Bár túl sokáig nem láthatjuk a vásznon, de azért érezhetően sugárzik belőle a profizmus. Persze nem mintha panaszkodhatnánk a többiekre, kiváltképp a főhősnőnkre, Brittany Allen-re, akire ráesett az egész sztori, és szinte egyedül kellett a hátán cipelnie. Ez itt most nem szemrehányás, mint írtam semmi rossz szavunk nem lehet, egyszerűen ő lett a központja a filmnek. Na, jól van, a történet, mielőtt elalszotok.: 

Kezdésnek, hogy rögtön felfokozzák kíváncsiságunkat, kétségbeesett nő menekül a viharban, és egy félreeső benzinkutacska ajtaján dörömböl, ám miután a bent dolgozó kretén nem engedi be (záróra), egy telefonfülkéhez rohan, ahonnan a rendőrséget tárcsázza. Mielőtt bármi hasznosat is mondhatna, azon kívül, hogy elrabolták a családját, egyszerre csak kurva nagy fény támad, és a fülke egyszeriben felröppen az égbe. Majd üresen visszahull, és összetörik. Aztán nyugalmasabb vizekre evezünk, megismerjük April-t, és kedvesét, Kyle-t, akik éppen kirándulásra készülnek, hogy a lány szülei válás miatt eladó nyaralóját vidéken körbefényképezzék, mert aztán biztos felpakolják a vaterára. Szerencsétlenségükre Kyle elhívta a kiruccanásra még 3 ismerősüket, két barátnőjüket, és a kretén Seth-et. Így minden adott természetesen a jól megszokott "fiatalok félreeső helyre mennek, bulizni" sémához, de most mit is lehetne tenni, a város közepén ez nem horror lenne, hanem inkább katasztrófafilm. Eközben az igen komoly helyi seriffet állatcsonkításos esethez hívják, amely nem az első a környéken, nem említve, a benzinkút kamerája által rögzített különös esetet. Ifjú hőseink megérkeznek a vityillóba, ahol szerencsére nem kell néznünk, ahogyan sok más filmen, hogy órákig vedelnek, füveznek, basznak, no meg "felelsz vagy mersz"-et játszanak, mindezt néhány gyors képsorban elintézik, hála az égnek. Hősnőnk és barátnője kutyasétáltatás közben egy közeli birtokon megismerkednek Travis-sel, a marihuána-termesztő vietnami veteránnal, aki szerencsére régi családi ismerőse a lánynak, és kissé paranoid. Igen fontos esemény, hogy Kyle félrehívja April-t, és megkéri a kezét, sajnos a fiatal lány szülei szakítása miatt már nem hisz a párkapcsolatban, és úgy gondolja, a végén mindenki egyedül marad. A csúnya visszautasítás után már nincs az a partihangulat, viszont az ivászat fellendül. Aztán hirtelen fénycsóva suhan az égen, és nem messze érkezik az erdőbe, robbanás kíséretében. Eddig azért nem sok újdonság, ugye? Hőseink persze nem elhúznak a picsába, hanem inkább megnézik, mi lehet az, bár, lehet, hogy mi is ezt tennénk, főleg 10 liter tömény, és egy mázsa fű után. Egy nem túl nagy méretű "repülő csészealjra" találnak, , ami magában annyira nem megrázó, na jó, igen, de a legfélelmetesebb, hogy távolodó furcsa lábnyomokat fedeznek fel. Visszavonulnak a házba, őrlődve, hogy elmenjenek-e, vagy várják ki a reggelt, aztán mindent eldönt, hogy egy ijesztő figurát (a klasszikus szürke, magas, vékony, nagy fekete szemekkel) lelőnek. Innentől menekülés kezdődik, de persze egy kidőlt fa útjukat állja, és ahogy ott pánikolgatnak, egyszerre csak a fejük fölött megjelenik egy baszott nagy űrhajó, és csak úgy felszippantja Seth barátnőjét. Sok újat nem mondtam el eddig, hiszen a trailer is elárul ennyit... Irány visszafelé, ahol Travis-nél remélnek menedéket, aki hisz nekik, és megosztja velük, miszerint az amerikai kormány alkut kötött a földönkívüliekkel, hogy nyugodtan vizsgálódhatnak, rabolhatnak el embereket, cserébe mi emberek maradhatunk a Föld bolygó urai (látszatra legalábbis). Nos, tehát eme szövetséget nem illik azzal felbontani, hogy lelövünk egy idegent, nem ám, úgyhogy azok most szinte törvényszerűleg meg fogják baszni a kis csoport száját. Menetrend szerint meg is érkeznek, ám Travis jó amerikaiként nem hagyja magát, ő marad a birtokát megvédeni gépfegyverével. A fiatalok visszamenekülnek a házba, és bedeszkáznak minden rést, kivéve a lányokét, majd megérkezik a seriff, és, ha már így összejött a brigád, jönnek az ufonauták is. Ennél többet nem mondok el már.

Annyit mindenképpen tudni kell, hogy a kissé sci-fisnek tűnő háttértörténet kellően véres, kimondottan horror. Ehhez persze minden adott, a "Gonosz halott" óta kötelező erdei nyaraló, az éjszakai vihar, az elzártság a külvilágtól, és persze a szörnyű lények és a nyomasztó légkör. Ritkán, de átvált kézi kamerába, de ez pont indokoltnak tűnik azokban a percekben, és gyakorta csak a zseblámpák fénye segít minket a látásban, és persze a feszültség átérzésében. A történet kissé sablonos, persze nem mindegy, ki mit hoz ki ebből, itt sikeredett ügyesen elfeledtetni ezt. Az The Vicious Brothers" igen nagy mélységekben benne van a horrorfilmek iránti ismeretekben, mintha visszarepítettek volna a hőskorba, a '80-as évekbe, és úgy látszik, ők is átlapozgatták az UFÓ-magazinokat, hiszen az ezzel kapcsolatos jelenségek passzolnak, mondhatni ahogyan a "Nagy Könyvben meg vannak írva". Szép színes a film, élvezettel nézegethetjük az erdőt, vagy éppen az UFO-k által keltett őrjítő fényeket. Ez már mindenképpen profi alkotás, ha a "Grave Encounters" nem is sodorta be az író-rendezőpárost a mainstream filmesek közé, gyanítom, hogy ez majd megteszi, mert kettőből kettő ilyen erős mű igencsak jó pontot jelent. A zene szinte észrevétlen, inkább effektek, néhány billentyűnyi zongorafutam, persze a kellő helyen azonban kiemeli a hangulatot, mind a drámai, mind a szerelmes pillanatokban. Néha talán a szereplők irracionálisan cselekednek, ennyit megbocsájthatunk abban a műfajban, ahol a szőke dús keblű nők félmeztelenül mennek ki a verandákra körülnézni, vagy éppen a saját lábukban botlanak el folyton. Esetleg logikai baki is megesik, de mindezt feledtetni tudja a hangulat, a magával ragadó félelem, és egyéb érzelmek, mint akár a romantika is ám, és persze a nem igazán lepihenő izgalom. A befejezés pedig beleég az agyunkba a maga extrém pillanataival. Nosztalgikus érzéseket keltett bennem, a nagyszerű időkre emlékeztetvén, amikor az egyszerű történetekből is maradandót tudtak alkotni, és az emberek örültek ennek, nem pedig mindenképpen csak a fikázást erőltették bármire, mert az olyan kurva nagy és szakavatott emberré teszi őket. Konyhakés, gépfegyver, pisztoly, sörétes puska, vér, rettegés, leszakadt végtag, kegyetlen idegenek, néha megrázó képsorok. Minden egyben van, akkor is, ha néha kicsordul a réseken a sztori, de azt hiszem a legnagyobb klasszikusokat sem a logikájáért szeretjük, persze itt nincs sok ilyen hiba azért. Kötelező darab, remélem lesz még sok hasonló. 10/10.
UI.: Ahogyan ígértem, akkor íme a hasonló tematikájú filmek:
E.T. (jó, ez csak vicc volt...),
szóval:
Xtro (1983),
Communion (1989)(Idegenek áldozata),
Intruders (1992)(Intruderek - Egy új faj születik),
Fire In The Sky(1993)(Égi tűz),
Xtro 3. (1995),
Visitors of the Night (1995)(X-Látogatók),
Progeny (1998),
Silent Warnings (2003)(Vészjelek),
Altered (2006)(Bosszú az űrből - Idegenek csapdájában),
Night Skies (2007),
The Fourth Kind (2009)(Negyedik típusú találkozások)
Skinwalker Ranch (2013),
Dark Skies (2013),
Almost Human (2013)

...
Elnézést, ha kihagytam egy párat, az nem azért volt, mert nem szeretem, csak most több nem ugrik be, és ezek nagyrészt beleesnek a horror és thriller kategóriába, nem úgy mint a fentebb említett E.T., netán a "Harmadik típusú találkozások" Spielberg-től. 

The Den (2013)

Zachary Donohue első egész estés filmje, az elvileg a figyelem felkeltésére szolgáló leírás alapján, nem tűnt különösebben érdekesnek. Annak ellenére sem, hogy az összegzésben felvázolt történet kivételesen nem festett egy ezredjére is lerágott, és az ilyenkor szokásos "megreformálta a horror műfaját", "ilyet eddig még nem készített senki" maszlaggal nyakon öntött, csont újbóli felböfögésének. Nem reklámozták senki által sem ismert, de ennek ellenére mégis hangzatos nevű, újságok nem létező újságíróitól származó idézetekkel, mint az "évtized legrémisztőbb filmje" amiről természetesen "nem lehet lemaradni", mert "kihagyhatatlan és megismételhetetlen" alkotás. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mindezek ellenére miért is esett a választásom a The Den című filmre. Ez lényegében pofon egyszerű, amit nem kívánnék feleslegesen túlmisztifikálni. Egyrészt abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy viszonylag rövid játékidővel rendelkezik (80 perc) ami igaz, hogy bizonyos filmek esetében még így is örökkévalóságnak tűnik, de ennél rövidebb filmet nem találtam. Másrészről egy jónak ígérkező, ámde nézhetetlennek minősülő mozgóképhalmaz félbehagyása után maradt annyi szabadidőm, hogy belevágjak a megtekintésébe. Annak tudatában tettem mindezt, hogy az agysejtjeimen végigsöprő apokalipszis után túl nagy trauma már  úgysem érhet. Nem állítom, hogy Zachary Donohue alkotása, a műfaj többi darabjához képest, egyedülálló vagy kimagaslóan jónak mondható lenne, de ugyan így túlzás lenne részemről az is ha sablonosnak, ötlettelennek, tucatfilmnek minősíteném. A The Den egy, minden hibája ellenére is (mert az is akad benne bőven), figyelemre méltó darab, amit ha egy kicsit tovább csiszolnak akár egy egészen különleges film is lehetett volna. Ennek ellenére sem rossz, csak bosszantó, hogy egy kis odafigyeléssel ebből a sztoriból sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni.



Ha már a sztori szóba került, és mert ennyi bevezető után illene rátérni a lényegre, nézzük miről is szól maga a film. Az, hogy Zachary Donohue első nagyjátékfilmje az úgynevezett "found footage" stílusba sorolható a horror filmeket kedvelő olvasót úgy gondolom a legkevésbé sem lepi meg. Aki meg nem kedveli az említett műfajt az valószínűleg ezt a kritikát sem olvassa, sőt megkockáztatom a blogunkat sem látogatja. Ha mégis, akkor köszönjük a mazochizmusát és üdvözöljük a meglepettségét, de a magam részéről ezt nem tettem meg a film elindításakor. Meglepő már az lenne mostanság ha egy horror film nem ál-dokumentarista, "kézi kamerás" stílusban készülne, nem azt próbálná elhitetni velünk, hogy egy megtalált videokazetta, videokamera, mobiltelefon felvételét néznénk éppen, azt az érzetet keltve ezáltal, mintha valódi emberek valódi tragédiáját, szellemek, túlvilági kreatúrák vagy csak "egyszerű" sorozatgyilkosok általi lemészárlását, feldarabolását, őrületbe kergetését látnánk. Ez a próbálkozás a Cannibal Holocaust óta már a legkevésbé sem számít újdonságnak, mégis az elmúlt években mintha reneszánszát élné és tucatszám készülnek ilyen típusú filmek több-kevesebb, de inkább kevesebb, sikerrel. A The Den is részben ebben a stílusban próbál maradandót alkotni, de szerencsére a dokumentarista jellegen kívül szinte semmit sem használt fel a hasonló stílusú filmek sablonjaiból. Legalábbis ami a megvalósítást illeti. Megtalált videokazetta helyett ugyanis ezúttal egy számítógép webkameráján keresztül követhetjük az eseményeket. Ezt sem nevezhetnénk teljesen új keletűnek, de legalább megpróbált szakítani az ilyen típusú alkotások agyonhasznált paneljeivel. Tegyük hozzá, hogy egészen jól is sikerült neki és éppen ez lett az egyik legnagyobb erőssége a filmnek.  Kiváltképpen azok számára, akik használták már korábban a Skype-ot vagy egyéb programot webkamerázás netán egyszerű chates beszélgetésre.



A történet főhőse Elizabeth Benton (Melanie Papalia) egy átlagos egyetemista lány, aki tanulmányt kíván írni a Den nevű csevegőprogram felhasználóiról, akiket a program véletlenszerűen ("chatroulette") kínál fel beszélgetésre a világ minden pontjáról. Mindezt a hónapokig tartó "anyaggyűjtést" természetesen végig dokumentálni kívánja, ezáltal nyomon követhetővé téve a kutatást a kezdeti lépésektől a konklúzió levonásáig. A film tulajdonképpen ezekből, a kutatást dokumentáló, anyagokból áll. De már az indulás sem nevezhető zökkenőmentesnek. Azok számára, akik már jártak közösségi oldalakon talán nem is lesz meglepő az a sok válogatott idióta, akiket egymás után kínál fel beszélgetésre a kissé naiv Elizabethnek a program. Van itt farokmutogató aberrált elme roggyant, női fehérneműben a szobája közepén táncoló szakállas fickó, egymást korbácsoló és kalodába záró, latexbe feszítő begerjedt nyugdíjas pár, csöcsöt látni akaró kiskamasz, ugráló plüss-fallosznak öltöző ismeretlen (ez rendszeresen vissza-visszatér a filmben) és megannyi, szabadidejét értelmesen eltölteni képtelen agyhalott. Talán erősen túlzó és sarkított az, ahogyan a film bemutatja a netes-generációt, de nem áll olyan irtózatosan távol a valóságtól. Természetesen akadnak kevésbé retardált személyek is a filmben, ám ezek többsége Elizabeth ismerőseit teszik ki. Ilyen például a barátja Damien (David Schlachtenhaufen), aki kezdettől fogva nehezen viseli, hogy (a kutatás ideje alatt) kapcsolatuk kizárólag a virtuális világra korlátozódik. Elizabeth ugyanis gyakorlatilag a nap huszonnégy óráját a számítógépe előtt tölti, elmerülve a vadidegenekkel való társalgásban, ami mindaddig talán szórakoztatónak is nevezhető amíg webkameráján keresztül "szemtanúja" nem lesz egy vadidegen lány meggyilkolásának. Ez, érthető módon, meglehetősen felzaklatja. Természetesen azonnal a rendőrséghez fordul, akik (közel sem meglepő) nem tudják beazonosítani az ismeretlen felhasználót és erős kétségeik vannak a videón látható, meglehetősen erőszakos elhalálozás valódiságáról, amit Elizabeth természetesen rögzített, mint minden korábbi beszélgetést is. Már-már maga a lány is kezd megnyugodni és kezdi elhinni, hogy csak egy netes kamu-videót látott, ám amikor Damien nyomtalanul eltűnik, kezdi a rendőrséggel együtt komolyan venni a dolgot. Először Damien internetes ismerőseinél érdeklődik az eltűnt barátja felől, akik az éteri ismerősökre jellemző módon évek óta nem is beszéltek vele, csak bejelölték annak idején. Tulajdonképpen halvány gőzük sincsen arról, hogy a kissé felzaklatott lány kit is keres. Ez is egy remek kép a közösségi oldalak felhasználóinak világáról. Mivel Damien "barátainál", akik egytől egyig válogatott kretének, sikertelenül jár, a Den által megismert egyetlen épeszű emberhez, a számítástechnikában jártasnak tűnő, Maxhez fordul segítségért. Reménytelenül. Szerencsére ez nem az a film, ahol a számítástechnika-szakkör zsenije egycsapásra megold minden problémát és jöhet a happy end. Elizabeth számítógépéről ugyanis időközben valaki minden létező adatot, dokumentumot és videót eltávolított, amit még Max sem képes visszavarázsolni. További próbálkozásra pedig már nem marad ideje, ugyanis nem sokkal később ő is elhalálozik.

Itt értünk el az addig jól felépített és remekül kivitelezett film "mélyrepülésének" kezdetéhez. Azt követően, hogy Elizabeth a webkameráján keresztül végignézi legjobb barátnőjének szintén nem túl kíméletes megölését, már amennyiben kíméletesen át lehet valakit küldeni a másvilágra, a cselekmény már nem korlátozódik kizárólag Elizabeth szobájára, amitől pont az veszik el a filmből, ami egyedivé tette. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle magyarázatot nem kapunk arra, hogy a hátralevő időben látott felvételeket mivel is rögzítette a naiv és visszafogott egyetemista lányból hirtelen gyilkosok után nyomozó, félelmet nem ismerő amazonná vedlő főhős. A felvételek jobb felső sarkában látható, az akkumulátor töltöttségét jelző ikon alapján mobiltelefonra gyanakodhatunk, de mindez így is eléggé valószínűtlennek tűnik. Sokat nem árulok el azzal, ha leírom, hogy végül Elizabethet csapdába csalják, ahol (a karakterét ismerve) szintén kissé hiteltelenül, szembeszáll az ismerőseit egymás után levadászó pszichopatával. A film lezárásaként még egy nem túl eredeti, de mindenképpen odaillő társadalomkritikát is kapunk, ami ha gyomron nem is vág, de azért jó kis csattanó a végére.

Mindent összevetve a The Den, az utolsó húsz perc logikai bukfenceit leszámítva, egy egészen nézhető alkotás.  Kiváltképpen azoknak, akik jártasak a közösségi oldalak és az internet világban. Ha maga az ötlet talán nem is annyira zseniális, a megvalósítás annál inkább. Például az, amikor az osztott képernyő egyik oldalán Elizabeth webkamerájának képeit mutatják amíg a másikon a G-mail fiókját láthatjuk, ahogyan írja és olvassa a leveleit miközben természetesen egymás után ugranak fel a chat-ablakok idiótábbnál idiótább emberek türelmetlen  kérdéseivel. Arról nem is beszélve, hogy azzal a megoldással, hogy a film szinte kizárólag a főszereplő lakásában játszódik, megmutatva minden hétköznapi helyzetben őt, sokkal emberibbé, valóságosabbá válik, jócskán megkönnyítve a vele való azonosulást. Talán ezért kár azért az utolsó húsz percért, amivel mindent, amit addig szépen felépítettek, kis híján romba is döntöttek. Ettől függetlenül is az a véleményem, hogy a The Den egyáltalán nem rossz film, csak sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, és ezért kár. Nagyon kár. Első rendezéshez képest, viszont mindenképpen reményteli próbálkozás.

7/10

Szarvak - Horns (2013)

Hadd mutassak be egy zseniális írót: Joe Hill-t. Persze könnyű egy embernek, aki olyan famíliában nő fel, ahol mind az anya és apa szintén zenész. Illetve író. Joe Hill ugyanis Stephen King gyermeke, és örökölte szüleinek tehetségét, mindazonáltal mindehhez hozzápakolta modern és ifjonti lendületét. Az eddig kiadott könyvei ugyanis letehetetlenek (no nem mintha apjáé nem, hiszen a sok siránkozás ellenére a horror királyát minden új műve is bőséggel a műfaj képviselői fölé emeli... Még, ha sokan visszasírják is kábítószeres és alkoholista múltját, de ezt mostanság kötelező a kánonban sikongatni.) Szóval Hill nem volt rest apja nyomdokaiba lépni, szokatlan és ütős regényei igencsak kiemelkednek a ponyvairodalomból, úgy tűnhet, mintha kissé régi panelekből is építkezne, mégis azokat új festékkel keni le.  A "Szív alakú doboz" pörgően gyors és ütős alkotása, majd az azt követő "Szarvak" egyenesen zavarba ejtő, hiszen mindenképpen az intelligens horror és fantasy irányába vonult el. Sajnos korunk nagy alkotói (mármint akik számomra azok), nagyrészt hosszan tartó kirándulásba kezdtek a mesevilágokba (Clive Barker, Neil Gaiman...), ahol nem kell már intelligenset alkotni, csak saját világot teremteni, ahol az író bármit megtehet, ahol nincsenek kötöttségek... Csak éppen elveszítették a könyveik az élüket. Tegyünk össze egy "Pokolkeltőt" mondjuk az "Abarat"-tal. Minden racionalitás elveszett, nincs az a kemény hideg próza, amely orrba vágja az olvasót. De messzire eveztem, csak a remény mondatja velem: ez az új csillag állócsillag lesz a horror egén, és nem fogja megtagadni azt, ahogyan sokan teszik, leértékelve a zsánert, mintha Poe, Lovecraft művei csak gagyi mesék lennének, mintha a rettegés könyörtelen és pszichikailag mélyre hatoló alkotói csak vásári komédiások lennének, nem az érzékek sötét húrjait pengetnék. A horror él, nehéz kihámozni a sok szar és szemét közül, de tegyünk mérlegre egy japánból importált rémmesét, vagy netán egy x-edik "Fűrész"-t, ami Hollywood-ból érkezik, vagy esetleg ezt a történetet, amit igazi író vetett papírra, fantáziával, és nem a futószalagon kipakolt agyonhájpolt tucatsztorikkal manipulál. Persze ez is a filmkészítés fellegvárából érkezett, mégis szerencsére nagyrészt hűen követve a regény fordulatait. Már csak a "Szív alakú doboz"-t kellene mozivászonra vinni, és persze türelmetlenül várom a magyar kiadását a "NOS4A2" című kötetnek is.  Szóval összefoglalva, bár csendben (hiszen King gyermeke nem igazán erőszakolja hogy neve mellett ott virítson, kinek a fiaborja), mégis új művész került a rémtörténetek panteonjába. Ideje is volt.
Mellérakhatjuk Alexandre Aja rendezőt is, aki a "Magasfeszültség", "P2 - A rettegés új szintje" filmjeivel igencsak faszagányosat teremtett. Mondjuk a "Sziklák szeme" remake, és az ázsiai "Tükrök" feldolgozásával ugyan nem alkotott maradandót annyira véleményem szerint, de tegyük hozzá, a "Szarvak"-kal igencsak ügyesen mérette meg magát. Főszereplőként a kis "herrypotter" Daniel Radcliffe pedig sikeresen elfeledtette korábbi melléfogásait, említésre méltóként a "Fekete ruhás nő" című mozi az, amit érdemesnek tartok felírni blogunk falára, egye fene. A korunk kissé selejtes "Brad Pitt"-je, vagy "Caprio"-ja azonban kurva szépen vette az akadályokat, és ügyesen megérett a szerepre. Szóval minden adott volt. Egy nagyszerű könyv, egy rendező, aki horror-ra specializálta magát, és egy kipróbált ifjú színész, aki nem tehet a herrypotter-ről. Nézzük a sztorit, barátaim.:

Ig Perrish nyomorultul rábaszott. Nem elég, hogy kedvese utolsó életben töltött éjszakáján elhagyta, de még annak megölésével és megerőszakolásával is vádolják. Érthető módon Ig barátunk alkoholba folytja bánatát, és egy durva szentségtörésbe, amit a Szűzanya ellen követ el. Hát ne kezdjünk el csodálkozni, ahogyan reggel, rohadt másnaposan azt kell konstatálnia, hogy kicsiny kis szarvak nőttek a homlokára, és, hogy ezáltal az emberek nagy része minden gondolatát kitárja előtte. A lelkész, az orvos, a rendőrök, a ribanc, akivel együtt volt. Mindenki. A szülei, akik nem hisznek 

ártatlanságában, inkább csak elviselik. Igen mélyen merülhetünk ezúton a pszichológia mesterségében, mennyi mocsok lakozik az emberi elmében. Ig megpróbálja ezt a tulajdonságát arra használni, hogy megtudja, vajon ki ölte meg gyermekkori szerelmét, továbbá megkeseríteni az őt gyűlölők életét. Szarvai egyre nagyobbra nőnek, és egyre többet tud meg a bűnesetről, fájdalmas titkokat. Ezenközben igen sok visszapillantást kaphatunk a múltba, remélem annak is tetszik, aki nem támaszkodhat a könyv alapjaira. Nem tehetünk róla, de a mindent elveszített főhős oldalára állunk, hiába visel egyre növekedő szarvakat, és szabadítja fel az emberek mélyén rejlő gonoszt. Ördöggé váló hősünk szánandó, és esendő, hétköznapi módon csak vissza akarja nyerni az igazságát, bármennyire is kígyók tekergőznek testén, nincs semmi, amiért elítélhetnénk őt. Nagy örömmel töltött el, ahogyan a "médiagecik" egymásnak esnek javaslatára, kamerával igyekeznek betörni riválisaik fejét, nem beszélve, hogy ezen pillanatban felcsendül a "Personal Jesus" című Depeche Mode nóta, sajnos csak Marilyn Manson kiadásában. Hát kibaszottul megörültem neki, vissza is pörgettem eme jelenetre, de ez legyen az én gondom.
Radcliffe teszi a dolgát, és ügyesen, nem véletlen, ez a film nem DVD-kre készült, hanem egyenesen a mozikba. Tudom, sok a dicséret, de, ha megnézed, hát Neked is odabasz, Okot ad a figyelemre, az érdeklődésre. Persze nem vethetem le magamról a jelzőt, miszerint elfogult vagyok, hiszen a könyv teljeséggel elragadott, és alig vártam végre, hogy a filmet is a lejátszóba helyezzem. Nem félelmetes, hanem inkább meghökkentő,  izgalmas, és nincs leállás a történetben. Azon emberek nevében viszont nem nyilatkozhatok, akik nem olvasták a regényt, mennyire sikerült szájba rágni a lényeget. Igyekszem azt hinni, jól ment, de lassan megszokom, hogy a véleményemmel egyedül vagyok, és tulajdonképpen hülyeségeket "irocskálok". Sebaj. A 120 perces játékidő elröppent, kellett is ennyi neki, hogy megszülessen a sztori, Alexandre Aja-nak pedig minden tiszteletem, hogy ilyen keményen érdekesre csinálta ezt a kis mesét. A "Horns" tehát nem a Horn Gyula családjáról szól, hanem egy sötét kis mese, ami néha még meg is tudja hatni azokat az embereket, nézőket, akik bele tudnak érezni mások tragédiájába. Az imdb szerint Dráma- Fantasy - Horror.  És kivételesen egyet értek. Minden benne van. hogy a néző kegyetlenül kellemetlenül érezze magát, miközben az emberek szánalmasan szar reakcióját látja. Mert ilyen a világ, ilyenek vagyunk, sötét hátsó gondolatokkal eltelve, nagyrészt a legrosszabbat kívánva mindenkinek. Élvezd hát, és reménykedjünk, hogy Joe Hill tovább folytatja a mesterséget, amire ki lett választva. Naná, hogy 10/10.