Toxin (2014)

Előszóban leszögezem: lusta vagyok, és hát, ami nem megy, nem erőltetem, hiszen az úgysem lenne az igazi. Tegnap azonban éreztem ujjaim végében a bizsergést, amikor megnéztem ezt a filmet: Írnom kell róla. És továbbá köszönöm eme üzenetet, amit tegnap kaptunk az egyik poszthoz megjegyzésként, vedd úgy hogy neked, kedves Névtelen, kiemelten szól a cikk: " Névtelen írta...
Ha láttatok mostanság valamit, akár "csak" egy jó trash movie-t is, örülnék egy posztnak!" Úgyhogy bele is vágok, sajnos valóban egy ultraszar alanyt kell boncolnom, de a sors már csak ilyen, egyszer fent, egyszer lent.

Naszóval. Gyáááá, bazmeeg.
Ez volt a végső konklúzióm a "Toxin"-ról. Nem tudom, az én lelkem kezd kifinomulni így bőven 30 felett, vagy egyszerűen csak egyre mélyebben tud a filmgyártás hatolni a pöcegödörbe, olyan szinten, hogy szinte riasztólag tud hatni az elmémre egy-két film. Persze nem fogok innentől mély értelmű és filozofikus műveket elemezni, és megtekinteni, (bár egy horror is tud ám ilyen lenni), mégis az összes vészcsengő megszólalt bennem, már az első 10 percben miközben átadtam volna magam ezen remekmű élvezetének.
Meglepő módon nem egy tizenéves gyermek tesztoszteronnal teli álmai kerültek filmre vitelre, ahogyan hinnénk, hanem egy bizonyos Tom Raycove nevezetű forgatókönyv-írásra első ízben fejét adó úriembertől, aki nem volt szégyellős, meg is rendezte elmeszüleményét. Tom barátunk eleddig íróként videojátékok agyonbonyolított történetét rótta papírra, vagy pötyögte be gépébe, a fasz tudja, hogyan is megy ez. Mint a "Need for Speed", azaz "Speed-re van szükségem" nevezetű diszkó-kábszeres játék (csak vicceltem, tudom, valójában mi is az... ), vagy különböző futball és kosárlabdával foglalkozó game-ek sztoriját jegyezte, mint a Fifa, vagy az NBA-s kissé zárt csoportnak szóló szórakoztató produkcióit. Direktorunk nem állt meg itt: már telefonokra alkalmazható a "Toxin: Zombie Annihilation" nevezetű minden bizonnyal igen komplikált applikáció, most úgy konkrétan nem tudom, hogy a mozi csak ezért született-e meg a maga 500 000 kanadai dollárjából összehozott keretéből, hogy el tudjon-e adni Androidra és egyéb nagyonokos telefonokra pluszba, amolyan előzetes-reklámként egy kis képernyő-tapogatós izgalmat, vagy szelleméből kiáradó őszinte indíttatással vitte a nagyívű történetet szigorúan DVD-formátumra, mert a mozikban nem értenék meg a MŰVÉSZETET. Az előbbire tippelek. Már csak szorongással nézek az ég felé, az "Angry Birds"-ből ugye nem készül szélesvásznú rémálom???
 Szóval így egyenesen Kanadából kapjuk az áldást, amelyben az arcilag kissé Clint Eastwood-ra hasonlító Douglas Chapman és Kyra Zagorsky (ö nem hasonlít Clint-re...) játszik főszerepet. Előbbit különböző mellékszerepekben láthattuk, és kaszkadőrként, eszemben sincs felsorolni a szinészóriás nagyszerű alakításait, utóbbit, a riasztó nevű Zagorsky kisasszonyt pedig különböző sorozatokban, de legalább a költségvetés nem rájuk lett elszórva, bár tehetségtelenségük nem lenne annyira félelmetes, ha a forgatókönyvben lett volna némi fantázia. De nem volt. AZ első pillanatokban ugyan megfordult a fejemben, hogy ez egy Syfy Channel-es kis varázslat, de aztán érzékeltem az ürességét, és a kecses buta báj hiányát, ezért rögtön elvetettem a hirtelen jött mentség-keresési reflexemet erre a szemétre. Nos, vágjunk bele, némi sóhaj kíséretében a történetbe.
 Egy szigeten vagyunk. Katonák táboroznak ott, mint utóbb kiderül egy igen veszélyes biológiai fegyver van náluk, hogy miért, arról fogalmunk sincs, talán őket áldozzák fel. A rohangászó őrjöngő zombivá változtató pornak még az érintése is azonnal átalakít, persze a végén kiderül, hogy van akit nem azonnal, és nem gonosszá. Az események felpörögnek, amint a veszettség elterjed, és öt perc alatt mindenki nekiesik a másiknak, érthetetlen módon a harcedzett veteránnak tűnő besorozottaknak csak a pánikszerű menekülés az, ami eszükbe jut, persze főhősünket, Paxton hadnagyot kivéve, aki az egész filmet szinte trikóban, vagy félmeztelenül feszengve játssza végig. Vágás következik, amely után egy csapat fiatal repülőtúrára igyekszik, hová, miért mindegy. Van köztük kibaszott idegesítő ifjú pár, dagadt lúzer, jófiú-cserkész, drogos, meg egy ázsiai, ha már feka nincs. Egyszerre csak a vagány pilótalány (Zagorsky) felfigyel Paxtonra, aki hamarosan hívatlanként az ő repülőgépére ül, és furcsa módon mindenféle ellenőrzés nélkül fegyvert visz a gépre, ahogyan a 9/11 óta szokás átvizsgálás nélkül felengedni bárkit is, főleg egy ilyen mogorvának tűnő majmot. Egy büdös szó nincs, hogy kis hadnagyocskánk ugyan hogyan hagyta el a lezárt szigetet, vajon mennyit úszott az óceánban, vagy éppen nem lőtték szitává életbenmaradási-képességeiért. Hagyjuk is ezt, ne gondolkozzunk el ezen, inkább a vizuálisan érdekes eseten, miszerint a cserkész-jófiúnak tűnő Troy kiszúrja a fegyvert Paxton cuccai közt, és a dulakodás közben az elejtett fegyver elsül, és hát naná, hogy egyik pilótánkat lövi le, abból a kb. 2 centiből, ami látható belőle. Isten útjai kifürkészhetetlenek, úgyhogy nyugodjunk bele, egy padlóra ejtett pisztoly mérföldekről lelő egy random repülőgép-sofőrt, próbáld ki te is. Lezuhanás, Sziget-fesztivál, nincs kaja, nincs csak némi rövidital, és egy elhagyott katonai tábor, ahonnan hadnagyunk meglépett, és bosszút állni jött a szigetre, mert hát zombikon bosszút állni bizonyára könnyebb, mint azokon, akik okozták a bajt. Hősünk hamarosan félmeztelen lesz, ez fontos momentum, mert vannak izmai, és Troy barátunk kötelességének érzi, hogy a lábon lőtt kikötözött fickót, Paxton-t öklözze úgy két percenként. (Nem ÚGY.) Miközben egyik drogfüggő alanyunk megleli a kurvaveszélyes szert, és máris meghalálozik.  Ezenközben kedves élettársa 2 órányi ismerkedés után már éppen szexuális útra szeretne lépni Troy-jal, mert ez így működik, persze nem vagyunk Kanadában, lehet, hogy ez ott megszokott. A holttest meglelése után, és egy állítólag összetört laptop segítségével, amely a hadsereg tulajdona, de azonnal bele lehet kotorni, első blikkre, megtudjuk, és megtudják hőseink, mi is történt anno a szigeten, több kameraállásból, mert a forgatócsoport nem lett zombi, meg az operatőr sem. A projekt-et levezető gonosz gonosz gonosz fasztudjamilyen rangban lévő katona pedig elindul a szigetre, hogy végezzen velük, mert az élőhalottak nem elég gyilkosak, és előbb-utóbb nem tudják kinyírni ezt a balfasz csoportot. Időközben előfordulnak emberi-konfliktusok, mint összeveszés a friss házasok között, a dagadt kölyök kaját keresve beszippant némi zombi-port, és elfogadni vezetőnek a hadnagyot. Lassan, szépen terjed a ragály, és szerencse, hogy olyan harcra készek főhőseink, hogy még ököllel is le tudják ütni az őrjöngőket, van, amikor tíz perces harcot is láthatunk. Szerencsére gonosz, gonosz, gonosz katonánk helikoptere elfoglalhatónak tűnik, a zombik tobzódnak, de hál' Istennek van idő arra is, hogy leüljenek egyesek egy szépen odahelyezett fatörzsre, és megbeszéljék, ki miért olyan bátor, majd jön a rohadt nagy végjáték, amitől aztán meglepetésedben összeszarod magad. Már, ha eddig bírtad ezt a baromságot.

Szomorúan tudatom, hogy ez egy SZAR. Kimondottan idegi feszültséggel tölt el, hogy Paxton hadnagy egyfolytában feszít, mint köpőlégy a trágyás talicskán. Folyamatos pózolása azt sugározza gondolataimnak, hogy a tisztelt direktor úr homoszexuális jegyeket hordoz magában, vagy egyszerűen csak azt gondolta, hogy majd jól megragadja a terminátor-szerű főszereplő a nézők fantáziáját. Na, arra éppen szükség is van, mert a sztoriba nem szorult egy deka sem. A néző kész helyzetbe lett hozva, és úgy általánosságban nem érti az egész motivációját, miértjeit, és a tökéletesen irracionális viselkedést, amit a szereplők hoznak. Azt már nem elöször furcsállom, hogy a baszottul homályos látású zombik miért is tudnak elkapni bárkit is, de ez legyen a legkisebb bajunk a forgatókönyv fehér foltjai láttán. Az már nálam közhelyszámba megy, hogy édes gyermekeim, amennyiben az első pillanattól ellenszenves az összes szereplő, akkor mit is várnak, mitől szoruljon össze a gyomrunk, ha csak nem ettünk valami nagyon zsírosat? Gondolatban halálra ítéltük mindet azonnal, és azon reménykedünk, hogy mihamarabb áldozatokká váljanak. A bugyuta történet nem párosul izgalommal, feszültséggel, csak fáradt, és néha kérdő szemráncolásra ad okot. Kamerarángatás van, mert így olcsóbb és egyszerűbb, mint igazi akciót mutatni, így legalább az idegesítő baromságot még taszítóbbá teszik. Se füle se farka történet, erőltetett menet az egész. És a befejezés után a végzetes kiírás, hogy folytatjuk, végképp elszomorít. Az embernek olyan kevés ideje van megnézni egy filmet, és persze akkor pechjére egy ilyen akad a kezébe. Közhelyes, buta és az idegeken táncoló. Csak saját felelősségre megtekinteni. Végítélet: 10/1 .

Enemies Closer (2013)

Jó szokásommal ellentétben, most kivételesen nem horror filmet fogok boncolgatni. És nem is egy klasszikus '80-as évekbeli, netán tiroli erotikusat, hanem egy ízig-vérig modern, friss mozit. Persze ebben is van klasszikus momentum, aki maga a nagy Jean-Claude van Damme. Talán így már érthetőbb, miért is szántam rá magam a megtekintésére. Bár akadnak a piacon mostanság is igen jó akciófilmek, például az "Expendables", az "Elrabolva" részei, (érdekes, hogy Liam Neeson idősebb korára akciószár lett), a Die Hard 5. (igen, jól olvastátok!), "Jack Reacher", "Parker". Lehet, hogy most egy párat kihagytam az utóbbi idők számomra elismerésre méltónak talált terméséből, de nézzétek el nekem, öregszem. Van Damme még mindig szívem csücske, ki felejtené el a "Véres sport"-ot, a "Kickboxer"-t? Már az "Expendables"-ben sem tetszett, hogy a negatív hőst alakítja, ahogyan itt sem, (jó, tudom, a Fekete sas-ban is az volt...), de lenyelem a békát. A leginkább horror-ban érdekelt "After Dark" társaság újabban kibővítette hatókörét az akciófilmekre, amit legutóbb láttam tőlük, az a "Stash House", Dolph Lundgren-nel a főszerepben, és az sem volt annyira rossz, bár nem emelném piedesztálra... Úgy látszik, nem átallanak "klasszikus" sztárokat előkotorni, ami nem is baj, részemről, mert hát nem vagyok mai gyerek, és elmaradottságomat mi sem bizonyítja jobban, hogy a "Terminator" csakis Schwarzenegger lehet számomra. Alig írtam pár sort, de máris felsoroltam vagy húsz filmet, úgyhogy befejezem, és igyekszem az "Enemies Closer"-re koncentrálni szétzilált elmémet.
 Rendezője nem más, mint Peter Hyams, akinek olyan kellemes mozikat köszönhetünk, mint a "Gyilkos bolygó", a "Rémült rohanás", "Időzsaru", "Hirtelen halál", "Mennydörgő robaj", "Ítéletnap" és "A bestia". Látom, emelem a tétet, újra csak sorolom a filmeket, de nem tehetek róla, ezt el kellett mondanom... Szóval Hyams öreg róka ebben a szakmában. Bár ez az alkotása kissé TV-film ízűre sikeredett némiképp, mégis érdemes volt megnézni, mert sablonjai ellenére szórakoztató kis másfél órát okozott. Főgonoszunkat, JCVD-t, akinek be kellene mutatnom, és nem ismeri, azt kérem, hagyja el a fedélzetet, ne is olvasson tovább, hiszen valószínűleg hülye lehet. Aki még nem élte át, micsoda szellemi kielégülést jelentett, ahogyan van Damme feltámad tönkrevert poraiból, és négyszer megismételt több kameraállásból bemutatva lerúgta ellenfelei fejét, az nem tud semmit. A katarzist követően gyermekfejjel még napokig rugdostam minden fát és csenevész bokrot, hogy hajj bazmeg, nektek végetek van. Pozitív hősünk szerepében Tom Everett Scott, aki mindenféle szir-szarban játszott, és leginkább Móka Mikire hajaz a filmben, és nem csak külsőleg, de kiscserkész hozzáállása miatt is. Megemlíteném még Orlando Jones-t is, aki kellett, hogy a régi jó "fekete-fehér" párost erősítse, és a szokásos "kényszerpárosban" segítője legyen a hősnek. Bár ő nem az a megszokott "vicces néger" kategória...  Na, mármost bele is vágok a sztoriba.

  Henry vadőrnek, vagy mi is "parkőr" zsúfolt napja van. Megismerkedik egy ifjú hölggyel, aki randira hívja, megismerkedik egy barátságtalan fekával, aki ki akarja nyírni, amiért annak öcsikéjét egy bevetésen valahol az araboknál elméletileg magára hagyta. És ott van még egy drogszállítmány, amely abba a tóba zuhant repülőstül, amelyik éppen a kis szigetecske körül van, amelyet ő a világtól visszavonulva őriz. Úgyhogy megérkezik a kábítószer-szállítmány tulajdonosa is, aki Van Damme, és iszonyat franciás akcentussal beszéli az angolt. Kis csapatával már lemészárol valami határőr-csapatot is, akik valamiféle bohócnak tartják őt. Az összehasonlítás nem véletlen a főgonoszunk igen Jokeresre veszi a figurát, őrült és lelkiismeret-furdalás nélkül megöl bárkit, a saját embereit is. Egy-egy gyilkosság előtt gyermekkori emlékeiről beszél, viccel, majd azután szamócát szed a bokrokról, latin névvel is azonosítva azt. Igazi vega és természetvédő gyilkos, na. Tehát az estére megbeszélt randinak lőttek, mert betoppan Clay, aki számon kéri rajta (persze fegyverrel) az öccse halálát. Mármint a saját testvéréét, nem Henry-ét. Marakodásba torkollik a beszélgetés, ami enyhe kifejezés, mert a börtönből szabadult feka (milyen meglepő), ki akarja őt nyírni. Ekkor érkezik meg a drog kissé őrült tulajdonosa, aki tudja, hogy a parkőr-úr régen valami búvár-csapat vezére volt, a Különleges Erők kötelékében. Nemsokára szüksége is van a srácra, mivel egyetlen (?) merülő emberét Clay agyonlövi. Megindul a móka a szigeten, a világtól elzárva, a mániákus Xander-nek szüksége van a fiatalemberre, aki viszont nem hajlandó kötélnek állni, inkább az ellenállásban remekel. Természetesen a páros a bizalmatlanság ellenére hamarosan kezdi megbecsülni egymást, és némi fordulat is bekövetkezik, sok gyilkossággal és akcióval fűszerezve.

 Botegyszerűségű a történet, de ha belemerülsz, élvezni fogod. Néha a fejedet is megvakarod értetlenségedben ugyan, hogy például a határőr csapat két megmaradt tagja miért nem azonnal riassza a rendőrséget, de elnézhető kis dolog.  Még némi karakterfejlődés is feltűnik, de ez elhanyagolható, hiszen nem ezért nézünk akciómozit. Végig sikerül fenntartani a feszültséget, és a kissé sablonos ívet valami mégis mozgásban tartja. A thrilleres-csavar a végén igen jól esik, majd meglátjátok, miről beszélek. Mindent összevetve igen fasza kis filmben lehet részed, ha eltekintesz a gyártási hibáktól, a panel-gyilkostól, és a színtisztán hófehér lelkületű jóságos hős-karaktertől. De hát ezért nézünk ilyen filmeket, kedves olvasó, jól esik ha sikerül elválasztani a feketét a fehértől, és elégedetten dőlünk hátra, mert kétely nélkül maradunk. Manapság nehéz olyat alkotni, amely az "okostelefonon" és a monumentális 3D-n felnőtt generációt megragadná, de én azért értékelem a sztorit, és a régi jó mozik ízét a számban, még, ha brutalitásában kissé erősebb is.  Adok is egy frankó kis 10/8-at erre, érdemes megtekinteni, ha így folytatja az "After Dark" még lehet egy második "Cannon Films" is. Tégy próbát vele, megér egy kis időt az életedből.

Contracted (2013)

Bár a fanyalgók, a sznobok, az önmagukat kritikussá kinevezők, és hivatásos kritikusok fanyalognának, én azonban kijelentem, hogy teljes mellszélességgel egyetértek Stephen King-gel: A legerkölcsösebb, legkonzervatívabb moziműfaj a horror. Bár durván, és ugyan tabukat döntögetve, de alapjaiban szinte biblikus módon oszt igazságot. Amolyan Ószövetségi stílusban. Hiszen eme zsánerben aki drogozik, az bizony megbüntettetik. A házasságtörők ráfáznak. A gonosz elnyeri büntetését. És nem beszélve a paráználkodókról. És ezzel az utolsó mondattal rá is kanyarodhatunk az éppen boncolásra váró filmünkre, amely itt fekszik előttünk előkészítve, és szikére várva.
 Samantha kissé zavart lány. Régebben a kábítószerrel voltak problémái, manapság immáron leszbikusként éldegéli világát. Nikkibe szerelmes, akiről az első pár percből levághatjuk, hogy egy rideg picsa, aki a szerencsétlen leányzót használgatta egy ideig, aztán már csak nyűgnek tekinti. A nyitó képsorok azonnal elborzaszthatják a finom lelkületű nézőket, nem látunk sokat, csak egy pár női lábat, amelyen lábcédula fityeg, és ritmikusan mozog. Éppen egy hullaházi nekrofil aktusra következtethetünk ebből a pár pillanatból, méghozzá helyesen. Szerencsére a készítők nem konkretizálják a dolgot, éppen eleget bíznak a mocskos fantáziánkra, és jó is így, hiszen amit nem látunk, azt még borzasztóbbá teszi a képzeletünk, és eme momentum a "Contracted"-ben csak egy egyszerű kis magyarázat, mi és miért fog történni a későbbiekben. És következik Samantha, akit Nikki kidobott, az anyjához költözött haza, majd vigaszképpen házibuliba indul, ahol aztán kegyetlen módon lerészegedik, és (ímhol a paráznaság és a megcsalás, az erkölcsi tanúság) összeismerkedik egy B.J. nevezetű fickóval, majd a következő percben már egy autó hátsó ülésén fekszik, ahol éppen az "úriember" szexualizálja őt. Az éles elméjű, és kevésbé éles elméjű nézőknek is egyértelmű: B.J. az, aki nemrég még egy női holttestet tett magáévá. Főhősnőnk ramatyul ébred, borzalmasan érzi magát, mindezt azonban betudja a másnaposságnak. Homályos emlékeiben felmerül az aktus, és szégyelli is rendesen... Másnap megérkezik a menstruációja, (hogy időben-e, azt nem tudhatjuk, mindenesetre vérzik rendesen...), és lágyéktáján furcsa kiütések jelentkeznek. Munkája közben különös hangokat hall. Meglátogatja háziorvosát, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy nagyon lassú a szívverése, majd influenzát állapít meg nála. Később a szeme alaposan bevérzik, furcsa váladék folyik vaginájából, és szemtanúi lehetünk, ahogyan a wc-ről felállva egy kis fehér féreg hullik ki belőle. (Haha, a fehér féreg búvóhelye - Bram Stoker) Később vért hány és vizel, haja csomókban hullik, anyja pedig arra kezd gyanakodni, hogy visszatért régi hobbijához, a kábítószerhez. A körme is elkezd leesni, a fogai fájdalom nélkül kiesnek. Egyre borzasztóbb állapotba kerül, miközben szerelme eltaszítja, anyja nyaggatja, és a munkahelyét is kezdi elveszíteni. Csak Riley marad mellette, aki régóta reménytelenül szerelmes belé - ő kivételesen férfi. Orvosa semmi biztosat nem tud mondani, komolyabbat csak a vérvizsgálat után merne kijelenteni. Időközben kiderül: B.J. - t körözi a rendőrség, nem tudni miért. Samantha lába alól egyre csúszik ki a talaj, visszatér a droghoz is, hogy valahogy átvészelje ezt a borzalmas időszakot. Külseje mind jobban eltorzul, és ráadásul vigaszt keres folyamatosan a körülötte egyre hidegebbé váló világban, amelyet nem kap meg. Mintha már nem is ő irányítaná önmagát, vagy a zavarodottság, amely ott lappangott benne mindig is, a bizonytalanság egyre jobban közelítene a kitöréshez. Aztán ez meg is történik, és onnantól kezdve a horror másfajta vízeire evezünk, hogy végül egy igen ismerős alműfajban csúcsosodjék ki a történet.

Nem is mondok többet. Nem igazán tudok olyan filmet mondani, amelyet szinte fel-felszisszenve, borzadva néztem végig - ezen kívül. Ez az úgynevezett bio-horror, az organikus-horror, a body-horror, amely az átalakulás, a test torzulása, és betegségekről, az önmagunk elvesztéséről szól. Az ember egyik legalapvetőbb félelméről szól, és amely valóban realisztikusabb bármilyen démonok, földönkívüliek és egyebekről mesélő történeteknél: a betegségről, amely tönkretesz szépen lassan, mint a rák, és az AIDS. Már a kisfiam is tudja: nem félünk a kísértetektől, csak a devizahiteltől. És itt a másik rémisztő csatorna, amely ott lappang a tudatban: a halálos kóroktól. Irtózva és összeszoruló szívvel nézzük Samantha leépülését, mert bár nekrofilokkal nem párzunk, ott van a pakliban minden lehetőség a nemi betegségekre, amennyiben szabados életet élünk, vagy amennyiben a partnerünk él olyat. Ez az amitől görcsbe rándul az ember gyomra, és hatásaiban lesújtó tud lenni. Következzenek az alkotók és szereplők: a sztorit Eric Englund írta és rendezte meg, aki eleddig a horror és thriller műfajban tevékenykedett. Kiemelném tőle a "Madison County" című filmet, amely egészen élvezhető kis slasher lett, és amelynek már készülőben van a második része. Okosan mellőzi a félrevivő szálakat, B.J. arcát csak homályosan látjuk, és a maga nyerseségében undort és borzalmat keltve sikerül végigvinnie minket az előttünk lezajló eseményeken, mégis távolságtartóan, nem a képünkbe mászva. Persze elszalad néha a ló vele, de ez semmiképpen nem hátrányként jegyzem fel. Samantha szerepében a kissé csúnyácska Najarra Townsend, aki perfektül játssza a szerepét, és nagyszerűen alakul át egyre csúfabbá, és kétségbeesettebbé. Az eredmény riasztó, fájdalmas, az alapvető emberi rettegésre okosan rájátszó filmecske. Az ember mintha a "Dirty Sanchez" néha öncsonkító és brutális képsorait nézné, ugyanazt a zsigeri undort, hányingert érzi, persze sokszorosan. A mozi utolsó harmadáról egy szót sem szólok, ahogyan a történet simán átcsusszan egy másfajta rémisztésbe, majd egy újabba. A befejezés zseniális kis fogás, és átevez ismerős vizekre. A bennünk lapuló félelemre építő,  éppen ezért riasztó és taszító rémálom, amin végigmehetünk Eric Englund jóvoltából. Ami negatívum, az az, hogy nem értjük: normális ember már az első tünetek után azonnal kórházba rohan, itt pedig csak a háziorvost látogatja meg kétszer hősnőnk. Persze valamilyen szinten érthető, hiszen az ember bizonyára nehezen veszi rá magát a nemibeteg-gondozó meglátogatására, na és persze az orvosokba vetett hit, és az alapvető reménykedés (nem vagyok beteg, ez nem is olyan súlyos, majd meggyógyulok...), amely talán eltéríti Samantha-t az azonnali sürgősségi kezeléstől, ráadásul fundamentálisan kissé gyenge lelkületű. Az erkölcsi mondanivaló is érezhető az egy éjszakás kalandokról... De összegezve: ez a film nem csak gyomorilag hat, nem csak undort kelt, hanem feszült várakozással is tölt el: mi sül ki belőle? Valószínűleg nem egy párkapcsolat-építő tréning végignézni, és nem is szórakoztató történet, drámai  és torokszorító. Mindenképpen ajánlott: 10/9.

Zombie Massacre (2013)

Néha úgy érzi magát az ember, mint egy duguláselhárító, aki könyékig kénytelen a szarban kotorászni. Azt hiszem eme elővezetés mindent elmond a most boncolásra ítélt filmről.

Nem mondhatnám, hogy kezdő módjára gyanútlan voltam, amikor belepörgettem. Ám, mivel meglehetősen szűkre zárt keretek között leledzik a zombie-múvik mozgástere (mert ezt ugye horror-rajongóként is el kell ismernem), hát úgy gondoltam, talán, esetlegesen, netán kapunk egy közepes élőhalottas történetet. Lehetne most a producer neve után rögvest szörnyülködni, hogy haha, nahát, Uwe Boll, de nem teszem, mivel mint azt már többször leszögeztem, bár nem kedvelem különösebben a filmjeit, azért főbűnösnek kikiáltani ebben a zsánerben baromság. Mert láttam már rosszabbakat is, ott van mindjárt ez a Rob Zombie nevű arc, aki olyan baszott nagy művésznek tartja magát, de a filmjei egyenesen csapnivalóak, mégis más a megítélése. Sorolhatnám a neveket és filmeket, nem százával, hanem ezrével, de nem teszem. Messzire jutottunk az állítólag társadalmi mondanivalóval megtűzdelt Romero-féle zombieposzoktól, át a pörgős rohangászós élőhalottakon keresztül, át a járkáló hullás szappanoperán, és ím ide torkolltunk. Bár alapból nehéz elszakadni az "emberek kis csoportja menekül/bezárkózik a ronda büdös zombik elől" fundamentumoktól, a Zombie Massacre sem akar többet adni a nézőknek, de viszont jóval kevesebbet igen. Aki túlélte a "Zombie Apocalypse" - t, az persze tűzben edzett ember, mint jómagam, és kibír minden másfél órás kínzást, és hősiesen én is némi sebzett lélekkel ugyan, de itt vagyok, megjárva a poklot, kiemelkedtem a fájdalom gödréből, széttéptem a borzalom sötét függönyét, ésatöbbi... És elhoztam Nektek az üzenetet: Csak erős idegzetűeknek!
Kezdjünk hát bele.
Író-rendezőink Luca Boni, Marco Ristori. Olyan filmeket tudhatnak maguk mögött, mint a... Őőőő.. izé. A "Chiudi gli occhi ". Aminek még csak a tartalmát sem leltem az interneten szörfölve, na jó, legyünk őszinték, annyira vadul nem is kerestem. De ott volt az "Eaters: Rise Of The Zombie" is, amit ketten követtek el szintén, és mielőtt ezt megtudtam, még a "Zombie Massacre" nézése közben pont felemlegettem nézőtársaimnak, hogy ez a film arra hasonlít, mert abban is csak pofáztak, filozofáltak, és nem történt benne semmi a sok hülye szövegelésen kívül. És igazam lett, mint utólag megtudtam, valóban azonos alkotók keze közül került ki ez is. Tehát megírták, és megrendezték ez a kis tüneményes gyöngyszemet a mi épülésünkre. Úgy érzem, a horror műfajának nincs is olyan mostoha gyermeke, mint a zombik... A legtöbb szar és nézhetetlen mozgókép eme tárgyban született. Talán mert nem kell annyit izzadni a történeten, talán mert úgy gondolják, hogy a vér és bél tépkedésének zaja mindenféle kétkedést elhallgattat bennünk, eccerű nézőkben? Jönnek, menekülés, gyilkolászás, átalakulás, jajj, de sajnálom, Pete, nem akarnálak megölni, de zombi lettél, menekülés, lövés, tömegek, majd vége. Persze ezt is lehet ám magas szinten művelni, és élvezhető igazán izgalmas mozit készíteni belőle, csak éppen nem lehet könnyű másfél órát kitömni folyamatos akcióval, netán feszültséggel, mondanivalóval. Talán ezért is van mélyen ez a műfaj, mert egyszerűen nehéz tartalmas egyéniséget adni neki, nehéz teremteni egy szilárd gerincet, amire építhetünk, és nehéz is lesz, míg ezen alapokra építkezik mindenki. Bár ott van a mostanság igen népszerű "Z világháború", amely látványosságával, izgalmaival egészen egy órán át tudja fenntartani az izgalmakat, aztán leül az utolsó fél órára. De legalább megpróbálták. Félreértés ne essék: nekem a mai napig vannak kiemelkedő kedvenceim a zombi-apokalipszis történetek közül, csak éppen felfestem a vászonra, hogy sajnos miért is problémás egyedit, és kiemelkedőt lelni közöttük. Arra meg senki ne is számítson, hogy éppen eme moziban leli meg a nagyszerű és rendkívüli műfaj-rengetőt. Sőt. De beszéljünk szereplőinkről, akik legalább annyira jól nyomják, mint a választási MSZP-s bajai videó cigányai, akik éppen ásványvizet isznak és hupikék törpikék-dominóznak.  Külön kiemelném "Tara Cardinal" művésznőt, aki egy női Steven Seagal, és csak találgatni tudom, kinek a rokona/ribanca, kinek a farkát tisztelhetjük benne, amiért pénzt kap azért a nulláért, amit ú.n. színészi játéknak is lehetne gúnyolni? Meglepő, de már 30 filmben is szerepelt, és hármat rendezett is. Van, aki egyszerűen nem tanul, hiába is jár iskolába, és eme hölgyre bőven érthetem ezt. Persze nem lehet könnyű helyzete, hiszen magyarázza meg nekem valaki, hogy mi a francért küldenek egy szamurájharcos nőt a zombik által megszállt övezetbe, ahol leginkább fegyveresekre lenne szükség, azt meg már nem is teszem hozzá, hogy a társai is mennyire feleslegesek. Azonban maga Boll mester is felbukkan az Amerikai Elnök személyében, úgy beszél, mint egy kretén, és ráadásul hülyeségeket. Azt hiszem, nincs más hátra, rá kell térnem a történetre, bármennyire is húsba vágó.

Emlékszünk még a "Piszkos tizenkettőre"? Nos íme itt a "Piszkos négyes". Amerika kormánya bajban van, ugyanis romániai támaszpontján elszabadult valami durva vírus, amitől az emberek mindössze pillanatok alatt bezombulnak. Persze mindez  a főhősökre nem érvényes, azok még kis ideig nem teszik ezt. USA szeretné eltusolni az ügyet, és lerendezni mihamarabb a kellemetlen incidenst, ezért nem hivatalosan összeszednek néhány büntetett előéletű harcos-zsenit, hogy azokat odaküldve majd jól felrobbantják a közeli atomerőművet, és a probléma megoldva, főleg, ha balesetnek van álcázva. Ilyen egyszerű ez. Különböző motivációktól hajtott hőseink hipp-hopp máris Romániában teremnek, mind a négyen, és olyan semmitmondó faszságokról társalognak sokszor percekig, hogy komolyan veszélybe került Tarantino státusza az ilyen beszélgetések kiötlésének terén. Megismerhetjük Jack-et, a kőkemény, nagymellű katonát, aki a börtönből érkezett egyenesen, "Mad Dog"-ot, a robbanás-specialistát, Dragan-t a mesterlövészt, aki egy legalább 50 éves puskával baszakszik, és állítólag a fél világot ki tudná irtani azzal, mert olyan tehetséges, és a ninja-pinát, Shizuka-t, aki neve ellenére soha a büdös életben nem volt ázsiai. Elindul a nagyívű küldetés, és továbbra is hallgathatjuk az idióta konverzációkat, miközben "Shizuka" mp3-mat hallgat és szigorúan néz, mint azt majdnem végig teszi a filmben. Megérkezve az erőműhöz, ahol Homer Simpson bizonyára éppen ebédszünetet tart, vagy kiugrott Moe-hoz, rögvest érkeznek a zombik. Megemlíteném, hogy a sürgető idő ellenére hőseink az egész sztoriban csak sétatempóban kocsikáznak, hogy kiélvezhessük fárasztó monológjaikat. Szóval érkeznek a rohadékok, és a csöves külsejű Dragan-t rögvest meg is harapják, (jön a szokásos ölj meg barátom - rész), miközben a társai felfedezik, hogy a magukkal vitt bomba őket is elpusztította volna, ha megmozdítják, tehát halálra ítélte őket az amerikai kormány. Mindjárt bosszúra éheznek, ám ennek végrehajtása egyelőre olyan prózai problémákba ütközik, hogy ugyan baseball-ütőt, szamurájkardot, ninja-csillagot vittek magukkal, de lőszert kurvára nem, mert az nem fontos, és hát el kellene jutniuk Carter-hez, a megbízójukhoz hogy bosszuljanak, aki tudva tudván, hogy atomrobbanás lesz, mégis bátran ott lakozik nem messze Románia kies pusztaságában. Útban visszafelé betérnek egy rendőrségre, ahol egyetlen tár töltényt találnak, és egy nőt, cellában (kocsmai verekedésért), akiről kiderül, hogy a vírusért felelős professzor lánya, akit apja idejében menekülésre biztatott. Csak akkor nem értem a kocsmai verekedést, útban a repülőtérre beugrott pár felesre, vagy mi? Mindegy, magukkal viszik, miközben ellőnek az alig-töltényből legalább a fél második világháborúra valót. A következő benzinkútig kifogy a benzin, rögtön a kút előtt áll le szerencsére (haha) az autó, itt összefutnak egy párocskával, és kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy Romániában már csak amerikaiak élnek-e? Hősies önfeláldozás után következik az újabb útra kelés, történik egy nagyon érdekes kis csoda is, és végül a fő gonosz kormány megbízottjával szembekerülve talán eljön a bosszú édes pillanata. A befejező képsorok megint csak érthetetlenek, de legalább csöcsök is láthatóak benne.

 Én alapjában véve jó szándékú és engedékeny gyerek vagyok. Néha még egy-egy ócska film is el tud bűvölni, érzem benne néha az öniróniát, az olcsóságot, mégis bájosnak tartom őket. De a "Zombie Massacre" bizony az aprópénz mellett fárasztó ötlettelenséggel és hülyeséggel van turmixolva, ami nem a legjobb koktél. Mert oké, még érthető is lenne, hogy elküldünk Romániába egy csapatot, de miért pont egy ilyen szedett-vedett négy tagú brigádot? Különösen indokolatlan a hallgatag harcművésznő a kardjaival. Ráadásul pont olyan ügyességgel használja azokat, mint az 5 éves kisfiam a fakardocskáját. És a töltény mindössze kb húsz lövés után fogyóban van, állapítják meg ijedten, de aztán még lőnek százezret. Az egész film bűzlik, de nem a rothadó zombiktól, hanem a hülyeségtől, nem beszélve a sok felesleges beszélgetésről, amelyek mocsokul erőltetetten próbálnak karaktereket faragni a jellegtelen szereplőkből. Persze ez sem megy. Az olasz - amerikai - német - kanadai koprodukcióban elkészített film kerek 1 millió dollárba fájt. Az egész unalmas, úgy ahogy van, de néha azonban jót röhögünk az elképesztő összecsapottság láttán. Tudom, egy élőhalottas sztorihoz nem kell nagy színvonal, de azért nem minden néző értelmi fogyatékos. A zombik ugyan elég jól meg vannak csinálva, de azt hiszem, hogy ez a legkevesebb. És olyanok esnek meg, hogy a szinte használatlan új fegyvereik bedöglenek, nem is egyszer egy-egy válságos pillanatban, vagy éppen a menekülő "bomba-specialista" az őt üldöző zombiknak (akik kb. 5 méterre vannak tőle) ahelyett, hogy szétlőné őket, összedob egy damilos csapdát, hogy robbanjanak. Érted, mert neki ez a szakterülete. Egy guruló üres fémhordón áteső élőhalott elpatkol. Én nem tudom, hol tanulta a forgatókönyv-írást az olasz páros, de egészen elképesztő ökörséget hoztak össze. A rengeteg üresjárat, a sok zagyva duma, a botegyszerűségű történet, de még az akciók hülyesége mind-mind arra biztatnak: a jól megérdemelt 10/1-et adjuk meg neki. Csak saját felelősségre tekintsd meg...!

Go Goa Gone (2013)

Nem vagyok nagy barátja a horror és a vígjátékok keveredésének. Elemi utálattal vagyok a zseniálisnak kikiáltott "Hullajó" irányába, amelyet 50 percig bírtam nézni, de már rettentő unalmam nem engedte tovább, mert epét hánytam volna. Egy halovány mosolyt nem bírtam kipréselni magamból az együgyű, erőltetett és viccesnek nem nevezhető tapicskolásban, amit a primitívsége révén sokan a mai napig kedvelnek, és azt hiszik az a humor csúcsa. Talán még ennél is mélyebben van a "Haláli hullák hajnala", amin nemhogy mosoly, de sírás kerülgetett, annyira fárasztó, érdektelen és humortalan volt. Megnézése után szinte csipesszel fogtam meg a DVD-t, és azonnal odaadtam ajándékba egy barátomnak, pedig ő sosem ártott nekem. Aztán következett a Zombieland. Szintén élvezhetetlen, a két zsáner határán egyensúlyozni próbáló, nagy ritkán megmosolyogtató, ám vígjátéknak nehezen nevezhető katyvasznak érzem. És ráadásul mindhárom felkapott "horror-vígjáték" az, amiből csak egy-egy jelenetet idéz mindenki elégedetten, mert annyiban el is sült a puskapor. Mint a "Haláli hullák.."-ban a tetessük magunkat zombinak, vagy a "Hullajóból" a fűnyírós jelenet... Olyan, mint az "Indul a bakterház", amely már émelyítően sokat lett idézve, és az ember már csak fegyver fenyegetésére lenne hajlandó megnézni. Bár inkább, mint a fentebb említett három alkotást. Akad még jópár film ebben a műfaj-keveredésben, említésre sem méltóak, és persze a horror-paródiák, amelyek valamilyen szinten viccesek, amennyiben képesek túllépni a "fű" és "sperma", "jópofa niggerek" kategórián. Az ilyen "Leszbikus vámpírok gyilkosai" és "Evil Aliens"... stb meg aztán szóra sem érdemes. Eddigi egyetlen humoros horror az a Bio-Zombie című hong-kongi kis műremek volt, amely szerethető és kellően idióta karaktereivel kedveltette meg magát, nem pedig azzal próbált nevetésre fakasztani, hogy indokolatlanul sok vért használt, vagy éppen ócska és unalmas párbeszédekkel kínozták idegeimet halálsikolyig. Különös a sors, a második számú kedvencemmé ebben a műfaj-mixben ismét egy ázsiai múvi lépett elő. Egyenesen Indiából, Bollywood-ból, zombikkal tömve és mulatságos figurákkal, magas fokú idiotizmussal, és könnyedén átsuhanva az olyan gagyi ámerikás buktatók felett, mint az izzadtságszag, erőlködés, élettelen karakterek, dögfárasztó woodyallen-es unalmas társalgások. Persze a film elején jó pár előítélettel felvértezve ültem le, mert nem elég, hogy indiai, de még vicces is akar lenni, de itt látszik, nem érdemes előre behatárolni magunkat bármilyen irányban, mert könnyedén érhet meglepetés is bennünket. Ahogyan ezt nem tettem a fentebb említett "Hullajó" és társaik esetében sem, csak megtekintés után (vagy félig) döntöttem úgy, hogy hallani sem akarok többet ezekről.
 A rendező Krishna D.K. és Raj Nidimoru (D.K. egyben a forgatókönyvet is írta) akik eddig minden alkotásukat együtt jegyezték. Nem sorolom, mert valahogy úgy érzem, nem nagyon találkoztunk még ezekkel, és kedvenc műfajomon belül még nem igazán ügyeskedtek... Ahogyan főszereplőinket sem tudnám megítélni, lévén India rohadt messze, és főképpen meg nem igazán nézek ama országban készített filmeket, és gyaníthatólag az olvasók közt is kisebbségben van az ez ügyben tapasztaltak száma.

 A szokásos recepttel kezdünk, három fiatalemberrel, akiknek egyetlen vágya a pia, a fű és a pina. Vagyis inkább csak kettőnek, mert a "Bunny" nevezetű ijedt tekintetű ifjú igazi karót nyelt geek, félénk, szégyellős, és piszkosul kerüli a kalandokat. Bezzeg Hardik és Luv nem ez a fajta. Ám beüt a krach: Luv úgy dönt egy nő kedvéért befejezi a lumpoló életmódot, és megházasodik, Hardik nem tetszése ellenére természetesen. Ám szomorú véget ér története: a kisasszony szakít vele, amivel visszalöki Luv-ot a régi életmódjába, és kitalálják, hogy vigaszképpen irány Goa, ahol óriási partik, sok drog és punci van. És egy kis szigeten maga az orosz maffia ad eget rengető rave-bulit, ahol hőseink kiélhetik magukat. Hardik persze megfektet egy nőt, míg Luv szerelmes lesz egy hölgybe, Luna-ba. Bunny meg csak mosolyog és ennyi. Itt ismerkedhetünk meg Boris-szal, a maffiózóval, és társaival, akik nem átallanak egy újfajta drog-kapszulát kiosztani a táncoló fiataloknak... És persze sejthetjük: ez lesz a probléma gyökere. A partizók zombivá válnak az új szertől, és mindenkit igyekeznek azzá változtatni. Ám Luv félti Luna-t, és társai nem túl nagy örömére megmenteni igyekszik, majd érkezik a kemény fiú Boris (akiről kiderül, hogy mégsem annyira orosz, mint azt hinnénk) és társa, akikkel módszeresen és hősiesen nekiállnak élőhalottakat irtani, és megmenekülni.

 A történet sablonos így elolvasva, egy adott kaptafára ráhúzott sztori, a klasszikus élőhalottas klisékkel. Nem is vártam sokat tőle, de szerencsére igen vidám másfél órában lehetett részem, míg végignéztem. Elsősorban mindenkinek csakis felirattal ajánlom megnézni (bár kevés az esélye annak, hogy valaha is szinkronizálják...), mert a nyelvi érzékkel rendelkezők már a félig angol, félig indiai beszédtől is a homlokukat ráncolhatják, ám, ahogy ezt a katyvasz beszédet Boris még orosz akcentussal is interpretálja, na az egyszerűen borzalom. Persze nem negatív értelemben, hanem igen mulatságos. Mint ahogyan a félhülye karakterek is, akik az említett amerikás (és angol) filmek szereplőivel ellentétben igen humorosan és viccesen társalognak, poénosokat mondanak, és a hamar megkedveljük őket. Bár az elején kissé lassacskán indul be a sztori, de ezt elnézhetjük, hiszen közben is elcsattan néhány humoros beszólás, de amikor beindul az akció, sziporkázni kezd az egész. Ami meglepő egy komédia esetén (még, ha horror is), hogy izgalmas is, ahogyan a zombiktól körülvett hőseink menekülnek. A végén még a tanúságokat is elmagyarázzák túlélőink, hogy ne maradjunk jó tanács nélkül ilyen esetekre, no és mert a szájbarágást is lehet viccesen csinálni. A meglepő operatőri munka, kameraállások, és igen jól sikerült bravúros kis filmes trükkök is okoznak meglepetést... Az európai fül számára kissé furcsa zenék, egzotikus tájak, akciók, vér, poén és kedves karakterek halmaza. Namármost, ha nekem egy ilyen múvi tetszik, akkor az jó. Meg kell nézni, persze akik megsértődtek a fenti szentségesnek kikiáltott vígjátékokról alkotott véleményemen, azok persze már alapból utálni fogják, no meg persze nem olyan "kifinomult" (haha) humorral rendelkezik, mint azok. Mindenkinek ajánlom, egy laza kis 10/8-as, igazi szórakoztató és kikapcsolódást nyújtó hülyeség, főként társaságban ajánlott.

"I Keel Dead Peepa"

Dead in Tombstone (2013)

Van egy olyan sejtésem, hogy az ismert édesség reklámszlogenjét Danny Trejo ihlette: ronda és finom. Valóban, amiben a baltával faragott arcú mexikói akár csak  mellék-mellékszereplőként is tiszteletét tette, bármilyen huszadrangú szemetet fel tudott dobni .

A számtalan A,  és még több Zs-kategóriás  mellékszerep után végül, 2010-ben, Robert Rodriguez úgy gondolta, az  időközben emblematikus figurává vált színész, exsittes  kisugárzása van olyan erős ahhoz hogy elvigyen a hátán főszereplőként is egy filmet. A film, a Machete,  sikert aratott, immár pedig a harmadik film következik, amit kedvenc mexikóink szikár alkatára építettek. Hogy milyen sikerrel, az hamarosan kiderül.

Felvezetésként magának Lucifernek a monológját hallgatjuk,  felvilágosít minket arról hogy a vadnyugat bizony nem a John Wayne filmekből  megismert, veszélyes, ám azzal együtt romantikus hely volt. Ellenkezőleg, leginkább egy Brooklyni csehóra hasonlított, durva, kegyetlen, árulásokkal teli, ahol sosem tudhattad, hogy melyik bandatársad,  mikor állítja  hátadba a halefot.

A gyorsan eldarált kis ismertető után rögtön az események közepébe csöppenünk: a Guerrero (Trejo) által vezetett banda egy kellemes mészárlás közepette  kiszabadítja akasztásra ítélt társukat, aki nem mellesleg a  főnök féltestvére. Eközben egy westernbe oltott, gengszterfilmeket idéző montázs pereg le, melynek keretében megismerjük a gazfickókat, akad itt negyvenszeres gyilkos éppúgy, mint piromán pszichopata , a teljes bűnlajstrom felsorolása hosszú lenne, maradjunk annyiban, hogy a fiúk között még a legliberálisabb bíró is csuklóból kiosztana vagy ezer évet . A csürhe persze nem ül babérjain a sikeres szöktetés után, az ún. "heist" filmekből jól ismert UTOLSÓ NAGY BALHÉ-ra készülnek: megtudják ugyanis, hogy egy Coloradói kis bányászvárosban aranyat találtak, és mivel a bányaszati jog felett vita dúl, addig is a kibányászott arany a város birtokában marad, pontosabban a  seriff széfjében. A rosszarcúak szeme előtt már a nyugdíjas banditaélet -tüzes víz és még tüzesebb szenyoriták - szépségei lebegnek, szóval nem sokat teketóriáznak , hogy belevágjanak-e a deténylegalegutolsó balhéba. A rablás egy viszonylag látványos lődözést, robbantgatást követen sikerrel zárul, ám ahogy az utolsó balhéknál az lenni szokott, mindig akad egy áruló, aki az egész szajrét magának akarja, jelen esetben az illető ráadásul a főnök féltestvére. A mocsok ugyanis nem elégszik meg a zsákmány felmarkolásával, bónuszként még hatalmat is akar, ezért a bandatagokat meggyőzve, alaposan telepumpálják Trejót ólommal, majd kinevezi magát és a díszes kompániát a városka seriffjének, illetve rendfenntartóinak. Ekkorra Trejo már csodálkozva konstatálja a túlvilágon, hogy biza' a pokolba került. Nem isszák azoban olyan gyorsan a tequilát, egy mexikó macho nem adja könnyen a lelkét, nosza szövetséget köt az Ördöggel- a saját lelkéért cserébe a gazemberek lelkét! Lucifer a miheztartás végett kicsit azért kínozgatja még, de végül rábólint az alkura, és ad 24 órát a bosszúra. Mondjuk furcsa, hogy minek töri magát a patás olyan lelkekért, amik úgyis az övé lesznek, de kit érdekel? Ilyen filmeknél evidenciákat számon kérni kifejezetten illetlenség. Lényeg, hogy a szimpatikus zsivány jól kirúgja a koporsó fedelét, és -akárcsak a Hollóban Brandon Lee- feljön a síri világból, majd  rögvest nekilát gyilkosai levadászásának. Noha a főbűnösök ugyan csak hatan vannak, a néző mázlijára hadseregnyi zsoldossal rendelkeznek, hogy meglegyen a kellő body count. Lesz itt kérem tökös duplastukkeres golyószórás, a fizika törvényeit megcáfolóan egy lövéstől emberek métereket repülnek, dögös (nek szánt) belassítások, mészárlás Gatlingal és mindezek felett ott magaslik Danny Trejo komor sziluettje Mátrix Neós-szigorúan lassítva!-lobogó hosszű, fekete bőrkabátban. Egyszóval minden van itt, ami a B-filmeken szocializálódott férfiember álma csak lehet.

Mert szögezzük le: ez bizony egy jobb ebéd árából összedobott  B filmecske, azoknak élvezeti faktorával, de egyben hátrányaival is. Tovább boncolva: a film első fele roppant élvezetes, mocskos kis szórakozás, pergő ritmusú, fröcsög a vér, faszák a  beszólások, a látványtechnikára hiányzó zsozsót dinamikus rendezéssel, ötletes kameraállásokkal ügyesen leplezik. Sajnos a film második felére a lendület megtörik, ahogy kiérünk a napfényre, sorra előjönnek a kevés pénz hibái: az elmaradhatatlan western-közhely  lovaskocsis üldözésen, érdektelen puffogtatásokon látszik, hogy  a grandiózusnak szánt jeleneteknél kétségbeejtően kilóg a lóláb, bizony , maroknyi statiszta közreműködésével készültek, és hát, nappali fényben a Romániai forgatási helyszínt sem lehet már könnyen eladni amerikai kisvárosnak . Az egyébként egész jó munkát végző operatőr sem tud mit kezdeni a helyzettel, kétségbeesetten próbálja kamerarángatással, gyors snittekel palástolni a szomorú valóságot, ám hiába. Szerencsére az utolsó negyedre sikerül úgy-ahogy helyrekapni a filmet, és bár a finálé lehetett volna nagyobb ívű, a végső templomi jelenet kellően zorall,  óhatatlanul felidéződik  bennünk a "Mikor az ördög templomba ment" című régi nóta,  és a Sötétség Uráról is (ismét) kiderül, hogy tulajdonképpen egész jó fej.

A színészek közül kiemelném Mickey Rourke-ot Lucifer szerepében, gyökeresen szakít az árnyaltan gonosz, úriember Sátán alakításokkal, az ő démona nyers, brutális, egy igazi szadista, ehhez ha hozzávesszük, hogy a színész az elmúlt évtizedben a botox, szteroidok és  röpke bokszolói pályafutása következtében ijesztően eltorzult, megállapíthatjuk hogy romatikus hős már sosem lesz, erre a szerepre viszont kitűnő választás . Dany Trejo alakítása gyakorlatilag Machete a vadnyugaton, de ezt nem rójuk fel neki, hiszen pont ezért szeretjük. A negatív szereplők csereszabatosak bármely akciófilm rossz embereivel, illetve feltűnik még az egykor jobb napokat megért Dina Meyer, ő a Csillagközi Invázió-ból lehet ismerős.

Összegezve, én azt tanácsolom, a filmet ugyan helyén kezelve, de ne higgyünk a negatív értékeléseknek, mint említettem aprópénzből készült kis szösszenet, ahhoz képest egész jól megcsinált faszagányos kis múvi kerekedett belőle. Mindenesetre a hasonló témájú, ám többszörös büdzsébőlt legyártott -Wesley Snipes visszatérésének szánt, ám csúnyán elhasaló- Gallowwalkersnél még mindig jóval élvezetesebb.

10/5

Penance (2009)

A " torture-porn" kifejezés (kínzás-pornó) valószínűleg izgalmasan hangzik, ám ez a mostanában elterjedt szóösszetétel jóval prózaibb jelentéssel bír, mint azt az ember gondolná.  Eme szakszó a Fűrész - sorozattól datálható, körülbelül annak második részétől. Az első ugyanis egy igencsak közepes horror-thriller volt, miközben a másodiktól kifulladásáig (remélhetőleg) már csak a kínzásról és a halálesetekről szólt, szinte tartalom nélkül, minden ezen momentumok körül csak körítés volt. Ezért is született meg ez a terminus technikus is, hiszen a pornófilmekben is csak a szex a lényeg, és nem a köré kerített történet, senkit nem érdekel ahogyan a pizzát megsütik, a pizzásfiú kimotorozik és elbeszélget a csábító hölggyel, hanem az, hogy magáévá tegye minél több és minél attraktívabb formában őt. Leszögezhetjük azonban, hogy a pornóval ellentétben, amely az összes korosztálynak szól 18 éven felül, a "torture-porn" leginkább szerencsétlen tinédzsereknek való, akik izgatottan mesélgethetik, micsoda véres és fájdalommal teli haláleseteket láthattak a filmekben, amelyek azonban szinte semmiről nem szóltak ezeken kívül. De a "Penance" című alkotás még emeli a tétet, ugyanis ezt az erősen érdektelen műfajt ötvözi a másik könyökön távozó zsánerrel, a kézikamerás-horrorokkal, hogy a néző szinte interaktív módon, személyesen is érdekeltté legyen a kínban, addig a majdnem másfél óráig, amíg végigszenvedi ezt a szemetet. Verném is a fejem a falba, ha nem éppen a melóhelyen szenvedem végig, ahol minden-mindegy alapon megtekintettük, csak teljen az idő. Ám az idő relatív, a "play" után mintha egyszerre csak nyúlós masszává vált volna, amely nem ereszt, lelassít, és már a felénél azt nézegettük, mennyi van még a filmből, ugyan valaha a végére érünk-e, ennek a fosmaratonnak? Érdekes véletlen, hogy éppen előtte tárgyaltuk át kollégáimmal, vajon volt-e olyan horror, amely kőkemény idegesítő másfél óra szenvedést okozott, mindenféle szórakoztatófaktor nélkül, és a Sors egyszerre csak bebizonyította, hogy igenis itt van még egy. (A többi jelöltet most nem nevezem meg, mert még leírni is borzalom, bár talán itt a blogban elég rákeresni a 10/1-es osztályzatokra. Ami azonban nem jelent teljes felsorolást, hiszen van olyan, amiről még az embernek írni sincs kedve, vagy gyorsan törli az elme, mint egy baleseti traumát, hogy soha többé ne élje át a sokkot, amit okozott a nagyszerű műalkotás.)
Jöjjön az agyonbonyolított sztori:
Amelia Wallis nagy gondban van. A hölgy a "bántalmazott nők topangai-központjában" melózik, ámde szinte csak jószívűségből, mert hát az nem penget jól anyagilag. Gyermeke, Asher viszont daganatos beteg, úgyhogy szükség van a pénzre, hogy gyógyuljon. Anyuka ezért érthető okokból úgy dönt, hogy a lehető legkönnyebb és leggyorsabb pénzkereseti lehetőséggel szedi össze a gyógyuláshoz szükséges pénzt: sztriptíztáncosnőnek tanul. Nem ám egyszerűen, fogad egy operatőrt, hogy kicsiny gyermeke felnőtt korában mindenképpen azzal szembesülhessen, hogy édes anyukája egy ordas kurva. Egy kis próba után, amely valószínűleg arról szól, hogy a férfi (tini) nézők felizguljanak, egyszerre csak vetkőző-tanárnőjétől elfogad egy jól fizető megbízást, hiszen a gyerekért mindent, nosza, Will, hozd a kamerát, mert most vetkőzök, a gyerek ki ne maradjon ebből. Így logikus. Ámde a titokban tartott parti átalakul borzalommá, főleg a néző számára, amikor főhősnőnket jól bezárják és bántalmazzák. De izgi. Innentől kezdve nyafogás, logikátlan cselekedetek halmaza üti homlokon azt a szerencsétlent, aki kénytelen ezt a szart megnézni. Egy szovjet, vagy náci, vagy a fasztudjamilyen egyenruhás fickó parancsára elkezdenek mindenféle kegyetlenséget űzni a szegény riba... lánnyal, hogy megtisztítsák a lelkét, hogy a bűnöktől megszabaduljon, már, ha jól vettem ki az egészből. Át kellene éreznünk szenvedéseit, hogy ő rohadt jó anyuka, aki kicsi gyermekéhez rohanna haza. Nem érezzük ezt, csak csendes elégtételt, hogy rohadt kurva vagy, megérdemled a sorsodat. Sajnálom, hogy így jött le az alkotók jó szándéka, de én meg toleráltam, hogy az életemből elraboltak ennyi időt ezzel a faszsággal. Hősnőnk szökni próbál, és életképtelenségét azzal mutatja be, hogy percekig trécsel rabtársnőivel, hogy bizonyos legyen az elkapása, és újabb kínzása is. Mindemellett sajnálatos módon nem értjük, hogy a kamera hogy a picsába kerül hozzá mindig, amit az Istennek sem engedne el egyetlen pillanatra sem. Az író  és egyben rendező Jake Kennedy valószínűleg valamiféle gyermekkori traumában szenvedve mindenképpen a kereszténységhez köti a gonosz szándékait, hiszen a főgecik imádkoznak, és nagyon is bigottak. Jól van, fiam, ülj le egyes. Gyere vissza valami normális munkával, ami nincs szanaszét csépelve. Szóval Amelia egy igazi életképtelen picsa, amit mi sem bizonyít jobban, hogy éppen megszökhetne, áll a bejáratnál, vagy kijáratnál, de nem teszi, mert neki elemi szükséglete a fizikai szenvedés, meg a hülye forgatókönyvírónak, ezért visszafordul, ahelyett, hogy hívná a rendőrséget 10 percen belül, az egész kócerájt felszabadítva... Szerencsére nagyon előrelátó, mint ahogyan egy normális ember nem igazán lenne képes, és meglep minket találékonyságával, és fájdalomtűrő-képességével.  És megtekinthetünk petefészek-kivágást, ami annyiból áll, hogy a gonosz egy szikével nem könyékig nyúl bele, hanem eccerűen csak felületesen egy szikével kivagdossa eme szervet, és akkor most jajj, de félelmetes és iszonytató. Aztán a főrohadék kiheréli magát, az egyetlen érzelmeket megérintő pillanat a filmben, legalábbis a férfiak számára, majd aztán következik a nagyszerű beteljesülés...
Ez egy rakás szar.

Már kapásból lejegyzem: aki ismer, tudja jól, mennyire nem vetem meg a meztelen női testek látványát. Szeretem, ha a horrorfilmekben időnként elő-elővillan egy egy szép kebel, vagy más intimebb testrész, hiszen az amolyan kis csipetnyi fűszer, hogy ízesebbé tegye ezt a műfajt. Vagy ott voltak a régi jó '80-as évek női börtönös mozijai, telve erotikával, kis szadizmussal, túlzásba ugyan nem vitt sztorival, de mégis némi tartalommal. A "Penance" viszont olyan, mintha az étteremben a rántott húst nyersen basznák eléd: itt van zabájjá'! A félmeztelen nők semmiféle érzelmet nem képesek kicsiholni az unalmon kívül  belőlünk, mert csak ízetlen húsdarabok a tányér szélén, még a film elején is, amikor éppen sztriptízelnek, és még szabadon vannak. Ez nem erotika, csak egy kis maszlag, hogy kitöltse azt a nyamvadt 82 percet, közönséges tizenkettő egy tucat nők rohadt unalmasan táncikálnak. És éppen ezért talán ne is várják el tőlünk, hogy sajnáljuk eme sótlan-fűszer nélküli hússzeleteket, hogy izguljunk értük, hogy elborzadjunk a szenvedéseiken. Az egyetlen érdekes nő a fogvatartók közt leledzett, a tipikus szadista külsejű idősebb némber volt, aki úgy nézett ki, mintha most szalasztották volna egy szibériai fogolytáborból, természetesen nem fogolyként. Nem érzel izgalmat, nem szorul össze a szíved, nem sajnálsz senkit a történetben, és méla utálattal tekintesz az egészre, egy olyan alkotásra, ami egyszerűen érdemtelen a megtekintésre. Fel nem foghatom, mi került ezen 500ezer dollárba, de reménykedem, hogy negyedét sem kapják vissza a bevételből, és egy életre elmegy a kedvük a filmezéstől. Hogy mennyire lényegtelen volt a történet, azt megmutatja a sok fárasztó és idegesítő hülyeség, amivel teletömték az egészet. Nincs motiváció, csak valami hülye hablaty a megtisztulásról, valaki miért tart fenn ekkora komplexumot vagyonokért, hogy aztán néhány kurvát bezárjon és kínozza és kinyírja őket? Nem szól semmiről, hidegen és unottan nézzük a képsorokat, nincs katarzis a végén, csak egy egyszerű gondolat, miért is kellett nekem ennyit kínlódni? Nagyon sajnálom a jobb sorsra érdemes Michael Rooker-t, aki szerepel ebben a szarhadásban, hiszen jó színész, gondolom az egyetlen megfizethető, no meg az egyetlen igazi színész ebben a fekáliában. A többieket inkább nem nevesítem, valószínűleg egy pár lufiért és nyalókáért tették a dolgukat. Ha nem, az őket minősíti. Nulla történet. Nulla logika. Nulla színjátszás. Nulla az egész. De mivel itt nincs nulla, így 10/1. Nézzetek igazi pornót, ha javasolhatom, hátha az majd valamiféle érzelmet kelt bennetek.