Agyrém - Brainscan (1994)

Ez itt kérem egy klasszikus. Mint Teresa Orlowski. És illik is úgy kezelni. Mint Teresa Orlowskit.

A kilencvenes évek elejének minden báját és szépségét magán hordozó filmet nézhet meg a nagyérdemű, méghozzá alaposan megtámasztva színészekkel, zenével, és hangulattal. Tudom, már az elején sokat elmondok róla, ezek után miért lenne érdemes elolvasni a többi rizsát? Mégis egy kicsit úgy érzem, főként fiatalabb olvasóinknak be kell számolnom erről a kedves és vidám horror-filmről. Hogy vidám? Igen, nagyon aranyos és kedélyes kis története van. De azt hiszem, manapság fel kell vázolni a hátteret, hiszen ifjaink nem ismerik annyira. A '90-es évek eleje van. Edward Furlong túl van az "Ítélet napján", a "Kedvencek temetője 2".- n, és a "Kukin" is. Kiadott ilyen hülye filmcímet ennek??? És még előtte vagyunk az "Amerikai história X"-nek. Ó, és a "Holló 4." -nek, amit nagyon sajnálok. Hogy létezik. Eddy fiú a maga sármos kiskölykösségével, és a tipikus unatkozó, rockzenét kultiváló karakterével naná, hogy beleillett eme szerepbe. és, hát el kell ismernünk: nem kókler a srác. Szóval ott állunk a számítógépes játékok reggelén, amikor még nem a néger zene volt az etalon, hanem a csapból is Gánznrózisz meg Erószmissz folyt. Volt bizony a világnak egy ilyen érája is, sokkal szebb volt, mint ahogyan a kockás ing, és az "alternatív" zenék is, a mai fehér trikós feketéknél, és azoknak szörnyűségesen érdektelen zenéinél. De sok lesz a társadalomkritika, amely ma a "fikázás" szó szinonimája. (Tessék régebben még ezt is szebben mondták! )
Tehát itt van a tehetséges Mr. Furlong. És mellérakunk a kölyöknek egy olyan kőarcú és kérlelhetetlen figurát, mint Frank Langella. aki Skeletort játszotta a He-Man-ben, vagy a "Kilencedik kapu"-ban is alakított. És csapjuk oda melléjük T. Ryder Smith-t, aki ugyan nem alkotott semmi különlegeset pályája során, de ebben a szerepben fenomenális. És megemlíteném szinkronhangját is, Reviczki Gábort még, aki olyan kellemesen és hallhatóan könnyedén merül bele a cinikus és gyilkos szörnyszülött egyéniségébe, hogy az ember igazi örömmel hallgatja. És tegyük még a lecsóba John Flynn-t, direktorként, aki olyan műveket engedett ki keze alól, mint a "Bosszú börtönében", "Törvényre törve", és a "Jó zsaru, kisebb hibákkal". Mindehhez szórjunk fűszerként egy kis könnyed tiniszerelmet, némi iróniát, némi horrorista ízt, és megszületik az "Agyrém".
Michael az a tipikus tinédzser, aki csak ámerikában fordulhat elő. Meg van mindene, a szomszéd csajt kukkolja, és szinte egyedül él, mert apja folyamatosan úton van, édesanyja pedig meghalt egy autóbalesetben. Szóval akkor még sincs meg mindene. És persze horror-rajongó. Tudod, az a kategória, akinek a szobája tele plakátokkal,és a TV-je is csak fekete-fehér filmeket játszik. Mickey fiú szerelmes a szomszéd kislányba, és igen alaposan megkukkolja, dokumentálja a hölgy életét. Van egy hülye haverja is, akitől azt az infót kapja, hogy a "Fangoriában" (Juppiiii) reklámoznak egy nagyszerű új játékot. Olyan élményeket garantál, mint még semmi. Fásult és unott barátunk pedig úgy dönt, kipróbálja ezt a "gémet", és bedobja a lejátszóba a diszket. A játék igen brutális,és életszerű, Michael éppen egy gyilkosságot követ el, és egy hang utasításaira hallgatva megöl valakit, egy konyhakéssel, majd emlékül levágja az áldozat lábfejét. Aztán felriad, egyelőre "Game Over"... . És kiderül, valóban megesett a haláleset, sőt, még áldozata végtagja is a hűtőben pihen. Aztán egyszerre csak megjelenik Trickster a játék irányítója. Rém ronda pofa, és a velejéig gonosz. Rá akarja bírni hősünket, hogy folytassa a játékot,és ennek következményeképpen ölje meg a legjobb barátját, aki állítólag szemtanú. És Michael folytatja a virtuálisból valóságossá váló halálos rémálmot. Persze a gonosz nem pihen, Trickster már még nagyobb áldozatot követel, halálra ítéli a szomszéd leányt, a szép kis Kimberley-t, miközben Hayden nyomozó egyre gyanúsabbnak találja az ifjút. Ideje megállítani a végzetet...
A film persze szép csattanóval zárul, és valóban könnyed. Igazi élvezet. Minden ügyesen van eltalálva, a zenék, a feszültség, a színészek. A főgonosz Trickster pedig sokszor megmosolyogtat bennünket, néha még nem is haragszunk rá... Ízig-vérig '90-es évek, annak minden szépséges és kedves jegyét felvonultatva. Ügyesen működik, még, ha komolytalan is az egész egy kicsit, megmelengeti a szívet, és horror létére igen csak felvidít minket. Mert megvan a varázsa. Mint az "Élőhalottak éjszakájának", vagy az "Elveszett fiúk"-nak. Szórakoztató, és kellemes időtöltés, bár azt hiszem, ez nektek, Kedves Olvasó, nem újdonság. Hiszen mindenki látta már, ugye? Ha nem, akkor azonnal bepótolni... Negatívum? Ami az erőssége, a kis naiv tinédzser láv-sztori, ugyanakkor a gyengesége is. Kissé hihetetlenül van tálalva, de nem retten meg az ember, hamar túlesik ezen is, és ugye a végkifejlet némi csalódással tölt el bennünket. Bár a csavar mégis vicces, és nem hagyja, hogy elégedetlenül morgolódjunk, hiszen laza szórakozásnak készült, és eme célja meg is valósult. De,ha egy kicsit tovább nézzük a szereplő-listát, akkor kapunk még egy kis érdekességet... Természetesen vér is van benne, és feszültség, hiszen nem lenne rémfilm ezek nélkül... Mindenkinek ajánlom, mert gondtalan kikapcsolódást ad, és még a horrortól rettegők is valószínűleg meglelik benne a szépséget. Meg amúgy miér' nézed, ha nem bírod a horrort? Egy erős 9-es a 10-ből.

Az Alpok átka - Sennentuntschi (2010)

Az Euro-horror újra szárnyra kapott az utóbbi időben...  Az elmúlt húsz évben kissé csendes és tetszhalott állapotából ébred az öreg kontinens rémfilm-gyártása, mondhatni tolja le magáról a koporsófedelet... Az idők változnak, a régebben oly konzervatív angol, a kissé erotikusan túlfűtött francia, a Naschy - fémjelezte spanyol, és a vérbő olasz horrortermést manapság leginkább a brutalitás és ötletesség jellemzi. Nyoma sincs a hollywoodi-as prüdériának, önismétlésnek, álszentkedésnek. Ötletek és fordulatok, szégyentelen megmutatása a valóságnak és a vérnek, mégis szinte sosem öncélúan. Az Euro-horror építkezik, történetből és színészi játékokból, míg Amerikában a kényszer szülte sorozatgyártás kiheréli és önmaga paródiájává avatja a műfajt. Persze ott is terem gyöngyszem néha, nem tesz a szememre a sznobizmus takarót, de a jó '80-as évek nagyszerű fellángolása már a múlté, és nagyon nehéz újat kitermelni, hol maga a "gyártási-kötelezettség" miatt, hol az egyre inkább nívó igénytelenség, és az "újszülöttnek minden vicc új" felkiáltással világra hozott termék-filmek miatt. Nálunk pedig  beszállt a játszmába a skandináv rész is, Norvégia, Svédország mostanság, és egyszerre csak itt van Svájc. Volt már egy koprodukciójuk Franciaországgal a "Frontieres" című kissé gyengécske alkotásban, de most saját nemzeti büszkeséggel álltak elő, a havasi gyopár mellett, méghozzá egy saját kis mondát, legendát ültettek a valóságba, ahogyan mondjuk a  japánok dögunalmas kísérteteiket, vagy az amerikaiak az "Urban Legend"-jeiket.

A "Sennentuntschi" meséje az Alpok hegyeiben játszódik. A magányos pásztorok megteremtenek szalmából egy bábút, aki életre kel,  szexuális és egyéb szolgálatokra nővé válik, majd miután azok a kedvüket tették rajta, az bosszút áll, és megöli kihasználóit. Eme alapok szolgáltak jelen filmünkhöz, és, ha az alapsztori kissé egyszerűnek tűnik, az ne riasszon el senkit, mert igazán elgondolkodtató és szövevényes sztorit kapunk, amelyben egy csipet horror és misztikum mellett bőségesen kapunk drámát, és csavaros thrillert is. És ez bizony  igen erősen nyom a latban, hogy mindenki megtekintse, már aki nem ragad le a "Fűrész 13." részénél.

 Michael Steiner jegyzi a mozit, mind forgatókönyv-íróként és direktorként. Tökéletesen végezte dolgát, a néha kissé minimálisnak tűnő költségvetés mellett, és a kissé tévéfilmes megoldások nem váltak a produkció kárára, mivel a történet mindenért kárpótol bennünket. Ügyes megoldás, hogy a sztori folyamatosan fordul egyet, és műfajokon átvonulva jutunk el a végkifejletig. Színészeink perfektül játsszák szerepeiket, és kiemelném itt a kissé a "The Woman" című nagyszerű film hősnőkére hajazó vadnőt alakító Roxane Mesquida-t, és a kissé "kaszatibis" (annyira azért mégsem taszító) másik főhősünket, Nicholas Ofczarek-et... De nincs hiba a többiek munkájában sem, ők is mintaszerűen teszik a dolgukat, és hibátlanul formálják karaktereiket. Ha valami elkerülte a figyelmemet ezügyben, az csakis azért lehet, mert annyira lekötött az egész, hogy nem volt időm minden kis szír-szarra odafigyelni, azt meghagyom a többi blogírónak, akiknek örök főproblémává lépett elő, hogy minden csak akkor klappol, ha 12 percenként látunk egy baltás gyilkost, vagy egy nyáladzó szörnyeteget. Nekizuhanok a sztorinak, mert érdemes, bár már most nehezemre esik, hogy megfogalmazzam, mert a poént nem akarom lelőni, és felfedni az ízig-vérig érdekes és csavaros históriát. Tehát:

 Az Alpokban vagyunk, napjainkban. Anyuka és gyermeke gombászik, és az elkóborló kislánynak egy debilnek tűnő ifjú tükrének fényével nagyszerű gombász-helyet mutat, ám ott bónuszként egy csontvázra is bukkannak... A kivonuló rendőri erők meglepetéssel konstatálják, hogy a gyermek egy réges-rég eltűnt kölyök képét azonosítja segítőjeként. Innen indulunk, mert az anyuka elmesél egy történetet a zsaruknak... És máris az 1975-ös években találjuk magunkat... Az Alpok-béli kis falunak egyetlen rendőre, Reusch, hirtelen szembe találja magát egy öngyilkossággal, egy ministráns harangkötélre akasztotta magát. Nos, ha ez nem lenne elég, a temetés után egy vad, koszos, néma és szép fiatal nő tűnik fel, akit a falusiak babonája miatt kénytelen cellába zárni, bár jól tudja, hogy ártatlan... A hölgy azonnal vonzódással viszonyul irányába, és láthatóan nem hagyja hidegen a "seriffet" sem.. A helyiek unszolására megkeresi a hegyen magasabban lakó kecskepásztorokat, Erwin-t, és a kissé terhelt ifjú Albert-et, ám mindent rendben talál, csak a két ember nincs sehol, ám a parázs izzik a kályhában, és csend, rend honol a faépületekben. Ismét más síkban folyik a történet, megláthatjuk, ahogyan egy önkéntes érkezik a két pásztor segedelmére, Martin, akinek meg vannak a saját sötét titkai... Az eleinte nyamvadtnak tűnő városi fickó bebizonyítja, hogy nem valami szerencsétlen figura, ezért Erwin-nel, az idős és kissé alkoholista arccal hamar szesztestvérek lesznek, és a finom abszint hatására (amely aztán kurvára meg tudja hülyíteni az embert) megismerkedik a "szénababa"- történettel... A szintén néma Albert gyorsan összedob kábán egy szalma-és seprűbábot, amelyből nőnek kell lennie, hogy aztán szolgálatukra legyen. Az időközben a falu papjának terrorjától elmenekült vad leányzó pedig véletlenül ott lel menedéket náluk, úgyhogy a meglepetés garantált, mert a bábú ruháit felvéve megjelenik, és a másnapos és kanos figurák egyszerre csak arra eszmélnek, hogy lám, valósággá vált a legenda...

 A falusiak időközben a pappal és a polgármesterrel az élen boszorkányüldözésbe kezdenek, minden rosszért, és a történelem során előfordult szerencsétlenség miatt hibáztatva a lányt. Előkerül egy jópár éve felderítetlen eset, és Rausch rendőr is nekiesik kideríteni, ki is lehet a nő, és mi is lakozik a háttérben. A kisasszony vissza szökik a kissé elszigetelt hármashoz, ahol örömmel fogadják, és kihasználva tudatlanságát, igyekeznek többször is megdugni szegényt... És meg is teszik, az abszint mámorában porig megalázva őt, ketten is magukévá teszik egyszerre.. Itt nincs maradása, ezért újra visszamenekül a faluba, a rendőrhöz.. Ő pedig szöktetné, de a helyiek vadul feltüzelve nem engedik a menekítését... Rendőrünk jó néhány rúgással és ütéssel gazdagabban végre nyomra lel, és feldereng előttünk a valóság. Csak éppen kérdéses, vajon időben sikerül-e a történetet lezárnia, mindenféle halálos tévedés nélkül menteni a menthetőt. Vajon valóban egy balszerencsét hozó démon-e a nő, ahogyan a pap és az emberek tartják, vajon ezért retteg az őrjöngésig a kereszttől? Nos, a magam részéről nem mondok semmit, csak annyit még, hogy ritka tartalmas több mint másfél órával és némi gondolkodni valóval leszünk gazdagabbak, ha végigüljük a furcsa sztorit...

  Nincs itt hiba, megdöbbentő és drámai képsorok peregnek előttünk, sajnálat, borzongás váltakozik bennünk.. A finoman romantikus szál megragadja az embert, és a drámai pillanatok megérintenek. Minden a helyén, a zene, az Alpok szépsége mégis valahogy kietlen, sivár, és nem igazán látja el szívderítő funkcióját. A fentebb sokat emlegetett fordulatosság nem hagyja pihenni a nézőt, és a vége után is nyugtalanító gondolatok születnek az elménkben, újra és újra átgondoljuk az egészet. Misztikus thriller, horror-dráma? Nehéz kategóriába tömködni ezt a nagyszerű filmet. Mindenesetre a horror, mint zsáner semmiképpen nem állja meg a helyét önmagában. Ügyesen megrajzolt karakterek, szépen fényképezett helyszín, amely néha nyomasztóan ránk tud ülni. Izgalom, nyomozás, csavarok és erős esendőség, babona és szerelem jelenléte borzongat, nehéz lanyhulást találni, a folyton furdaló kíváncsiság nem hagyja nyugodni a nézőt. Vajon igaz-e a mítosz, vajon mindenképpen rossznak kell kisülnie a végén? Drukkolunk és félünk, borzongunk és szánunk ezen az oly' emberi történeten, amely igazán zamatosan különlegesre és elgondolkodtatóra sikerült. Kötelező megnézni, mert nyomot hagy az agyban. Ezek után aztán kell a 10/10.

Dans ma peau (In my skin) (2002)

"Á.megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél.Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

Hogy mi köze van Hajnóczy Péter remekművének egy 2002-ben készült francia horrorfilmhez azt egyelőre nem árulnám el, de azt azért mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a két mű párhuzamba állítása közel sem volt véletlen. De ne szaladjunk ennyire előre. Az éppen tíz éve készült film érdekessége, hogy nem csupán a forgatókönyvírója és a rendezője de még a főszereplője is egyetlen személy, az akkor még csak 31 éves Marina de Van volt. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az alábbiakban bemutatni kívánt In my skin (5 rövidfilmet követően) a rendezőnő első nagyjátékfilmje és mindössze a harmadik film amelyben komolyabb szerepet játszott, joggal merülnek fel kétségeink a megvalósítással kapcsolatban. A film megtekintése után elöljáróban annyit szeretnék közölni, hogy soha rosszabb kezdést ne lássak, ugyanis a In my skin több, mint pusztán egy kiváló alkotás, sokkal több.Olyannyira, hogy számomra az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legjobb horrorfilmje volt. Bár azt hiszem a horror jelzőn erősen lehetne vitatkozni, hiszen a In my skin messze több, mint egy átlagos horrorfilm. Sokkal inkább fogalmaznék úgy, hogy egy horror elemekkel gazdagon tarkított, ám mindezekkel együtt is egy mélyen elgondolkodtató filmdráma. Tény és való, hogy igen sok véres és akár gusztustalannak is nevezhető jelenetet tartalmaz amelyek nélkülözése semmit sem vett volna el a film mondanivalójából (ahogyan azt remekül megoldotta a szintén francia Claire Denis a Kínzó mindennapok című zseniális filmjében). Ettől függetlenül a magam részéről nem nevezném se öncélúnak se szándékosan megbotránkoztatónak a filmben bemutatott, az emberi idegrendszer tűrőképességét erősen próbára tevő képsorokat. Sokkal inkább nevezném a film drámai mondanivalójának kihangsúlyozására szolgáló eszköznek, mintsem valami ócska és öncélú polgárpukkasztásnak. Ez a film több annál, hogy ilyesmire szoruljon. Sokkal több.

 "Összefutott a szájában a nyál, könyökére támaszkodott az íróasztalán, és cigarettára gyújtott. Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd; elriasztandó a kísértést,megpróbált visszaemlékezni a szédülésére és a tizenkét órás zuhanásra. Ha ma inna is egy keveset,alkudozott magával, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. Akkor nem lesz szédülés és zuhanás. Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is:szikvízzel inná a bort –; ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi „szalon-spiccel” értékkel bíró jegyzeteket készíthet. Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

A film tulajdonképpen nem más, mint egy egyszemélyes dráma, aminek középpontjában egy nagyvállalat szürke, jelentéktelen a többi alkalmazott között csendesen, észrevétlenül létező és dolgozó fiatal titkárnő áll. Esther (Marina de Van) tökéletes mintapéldánya annak a tipikus nagyvállalati dolgozónak, aki keményen, maximális odaadással és alázattal végzi a munkáját remélve, hogy egyszer talán sikerül előre lépnie, sikerül kitörnie az egyszerű titkárnői pozícióból, ám megalkuvásra képtelensége, határozottsága, a feletteseinek történő behódolásra, az előttük való hajbókolásra, önmaga megalázására  való képtelensége okán a vállalat képzeletbeli ranglétráján soha nem fog feljebb jutni. Sorsa nem is lehet más, mint beleveszni az ott dolgozók jellegtelen, névtelen embermasszájába. Ugyanakkor ott van Sandrine (Léa Drucker), az egykori barátnő, Esther tökéletes ellentéte, aki magabiztos, céltudatos és kellőképpen megalkuvó ahoz, hogy mind feljebb és feljebb jusson a vállalati hierarchiában. És természetesen ahogyan az ilyenkor lenni szokott karrierjének felfelé ívelése, dolgainak jobbra fordulása következményeként Sandrine számára Esther személye jelentéktelenné, mondhatni feleslegessé vált. Az egykor volt barátság elmúlt, Esther már kellemetlenné vált a befolyásos, sznob társaságban forgolódó Sandrine számára. De arra, hogy legyen ki előtt felvágni, nagyzolni és eljátszani a nagyvilági nőt, arra természetesen még alkalmas az egykor volt barátnő. Így történhet meg, hogy Esther meghívást kap Sandrine egyik partijára, ahol alaposan  a pohár fenekére néz majd, hogy kiszellőztesse a fejét sétára indul a házigazda kertjében, ahol a sötétben botorkálva elesik és igen csúnyán megsebzi magát. Esthernek mindaddig fel sem tűnik, hogy milyen súlyos a sérülése, amíg megdöbbenve rá nem szólnak, mert már  a nadrágján is átüt a vér. Azonnal kisiet a mosdóba, ahol csodálkozva tapasztalja, hogy a korábban szerzett sérülés közel sem egy apró horzsolás, hanem bizony egy hosszú, mély, csontig hatoló vágás. Először megrémül a látványtól, majd érdeklődve kezdi vizsgálni a testén keletkezett borzalmas sérülést. Fájdalmat nem érez, sokkal inkább vágyat arra, hogy megérintse, körmeivel belevájjon, hogy újabb és újabb sebeket ejtsen magán. Párja (Vincent szerepében Laurent Lucas) eleinte együtt érez szerelmével, naponta átkötözi és kitisztítja az egyre mélyebb és csúnyább sebet, amit Esther újabb és újabb hazugságokkal magyaráz. Furcsa és beteges függősége, amely kezdetben csak az önmagán ejtett vágásokban, az önmagának okozott sérülésekben majd később már önmaga fokozatos megcsonkításában, gyötrésében nyilvánul meg, szép lassan elszigeteli és kisajátítja magának Esthert.

Vincent aggódva, ugyanakkor tehetetlenül szemléli, ahogyan szeretett párja újabb és újabb sérülésekkel, borzalmasabbnál borzalmasabb sebekkel tér haza, amelyekre mindig van valami hihetőnek tetsző magyarázata. Egy idő után azonban Esther hazugságai már nem járnak eredménnyel, már nem tudják elfedni a szörnyű valóságot, nem adnak védelmet amely mögött továbbra is biztonságban élheti ki beteges szenvedélyét, így Esther jobb híján fogadkozik és ígérget, hogy abba fogja hagyni, hogy véget vet önmaga kényszeres csonkításának. Vincent, mivel mást nem tehet, ha fenntartásokkal is, de próbál hinni az egyre rosszabb állapotban lévő szerelmének, aki pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed különös függőségének mocsarában, ami legalább annyi hátránnyal, mint amennyi előnnyel jár számára.  Igaz, hogy vékony  és törékeny teste lassan egyetlen hatalmas, tátongó, csontig hatoló sebbé válik, de karrierje a cégnél szinte megállíthatatlanul ível felfelé. A munkahelyi ranglétrán való gyors felfelé lépdelés természetesen feszültséggel, stresszel, szorongással is jár a hirtelen nyakába szakadó felelősség miatt, amit az önmagán ejtett újabb és újabb vágásokkal, sérülésekkel próbál levezetni. A kör tehát bezárul Esther körül. Ám hiába a soha nem látott siker a munkahelyén, hiába karrierjének töretlen és szélsebes felfelé ívelése, hiába  a tudat, hogy immáron az egykor olyannyira irigyelt Sandrine az, aki féltékeny rá az elért eredményei miatt, ha a magánélete romokban hever, ha a környezete magára hagyta a beteges függőségétől szabadulni nem tudó Esthert. Hiába a siker, ha reménytelenül sodródik egyik hazugságból a másikba, ha függősége lassan szó szerint is felemészti őt. Vincent, az utolsó ember is aki még megmaradt mellette, költözéssel fenyegetőzik de ez, mint ahogyan más sem, nem tudja már kiszabadítani az öncsonkítás okozta gyönyör rabságából. Fogadkozik, esküszik mindenre, hogy befejezi csak, hogy még egy napot nyerjen. Újabb és újabb hazugságokat gyárt egészen odáig jutva el, hogy még önmaga autóbalesetét is megrendezi alibit szolgáltatva a testét lassan elborító borzalmas sérüléseire, amiket egy Isten háta mögötti szálloda lepusztult szobájában okozott magának titokban. Hazudik Vincentnek, hazudik a  munkatársainak, a környezetének, de hazudik saját magának is. Lassan mindent és mindenkit elveszít, nem marad senkije, nem marad egyetlen ember sem aki majd rátalálna ha egy újabb mámoros napon netán túl messzire menne és belehalna az öncsonkításba. Karrierje még felfelé ível a vállalatnál, lassan a hierarchia csúcsára ér, ám minden más már romokban hever körülötte. Mocskos hotelszobákban tölti az éjszakákat, mert Vincenthez hazamenni már nem mer.

"A fiúnak elégedettnek, s majdnem boldognak illett lennie, hogy végre akadt egy lány, aki talán hosszabb távra is igényt tart társaságára. Ugyanakkor ismét megkívánta a sört, és főként szeretett volna rágyújtani egy cigarettára. A napsárgán, ragyogóan sütött, az enyhe kis szél elhajtotta a lila színű felhőket. De hogyan indokolja Krisztina előtt távozási szándékát? Mondja azt, hogy éhes, ami egyébként igaz volt, de felmerült benne a gondolat: Krisztina majd elkíséri az étterembe. Másfelől némiképp megalázónak tartotta,hogy a lány föltétlenül uralkodni akar minden cselekedetén, és ellenőrizni óhajt minden percet,amelyet nem vele tölt. A sörnél, a cigarettánál, sőt még az evésnél is fontosabbnak tartotta Krisztinát, és görcsösen igyekezett alkalmazkodni kívánságaihoz, hogy megtarthassa. Ha a sörről lemond is, rágyújtani mindenképp szeretett volna. De mit mondjon a lánynak? Az egyenes utat választva mondja meg az igazat?" (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

Hazugságai, üres, tartalom és akarat nélküli, ezerszer megfogadott és be nem tartott ígérgetései pedig már senkiben sem ébresztenek részvétet vagy együttérzést iránta. Nem hisz már neki senki, nem akar már segíteni rajta senki mert már nem maradt ember, aki hinni tudna neki. Eljátszotta az utolsó megmaradt kártyáját is Vincent személyében, aki talán még mindezek ellenére is szereti és képes lenne mellé állni és kihúzni önmaga poklából, de ahhoz Esthernek ki kéne törnie a testének csonkításából adódó élveztek okozta függéséből. De Esther inkább elveszít lassan mindent, inkább fekszik egy ócska hotel mocskos, nyirkos és penészes szobájának deszkapadlóján a saját vérében mintsem belátná, hogy bár kezdetben uralta és kézben tartotta a meglehetősen bizarr szenvedélyét, ám az végül legyőzte és maga alá gyűrte őt. Nem maradt senkije, minden napja rettegés és félelem attól, hogy az önkívületi állapotból lesz-e felébredés, mert az már egyre többet, egyre nagyobb részt kíván belőle kiszakítani ugyan akkora élvezetért. Napról - napra történő létezés, öntudatlan vegetáció. Mámortól - mámorig tartó időszakok. Jövőtlenség. Elidegenedés. Kérdés, hogy van-e még onnan visszaút?

"Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán éppen ez voltszenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a részvéted hiányzott, hogy helyeseld a szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte."(Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

Mindent összevetve az In my skin, véleményem szerint, az elmúlt 15-20 év egyik legjobban sikerült horrorfilmje.  Már amennyiben ezt az alkotást elintézhetjük ennyivel. Az In my skin ugyanis tartalmát tekintve sokkal több, mint egy szimpla horrorfilm. Sokkal inkább egy igen komoly mondanivalóval rendelkező, azt a horrorfilm elemeivel bemutató  dráma. Igaz, hogy az embernek már lassan a könyökén jönnek ki a drogosok, alkoholisták sorsát bemutatni kívánó, többnyire művészieskedő, a függőségben szenvedők mindennapjaira egyfajta romantikus érzülettel tekintő borzalmas fércművek. Igaz, hogy finoman szólva is lerágott csont már ez a téma, de Marina de Van alkotása több, sokkal több, mint egy szokványos film a szenvedélybetegségről. Egyrészt azért mert szakít az unalomig feldolgozott drogos és alkoholista panellel és helyette egy igen bizarr és beteges formáját választotta annak, hogy bemutassa a szenvedélybetegséggel küzdők közel sem irigylésre méltó sorsát, másrészt mert nem kívánja idealizálni, kiszínezni, romanticizálni a szenvedélybetegek életét. Ez egy fájdalmat sugárzó, lehangoló, kiábrándító és rendkívül nyomasztó alkotás. Semmivel sem árnyaltabb, mint maga  a valóság. Rendkívül hitelesen és átélhetően mutatja be, ahogy Esther fokozatosan napról - napra mélyebbre és mélyebbre süllyed a függőség mocsarába. Hiteles, mert minden amit tesz logikus és teljességgel érthető egy szenvedélybeteg esetében. Hiteles, mert nem kíván sem részvétet sem együttérzést de szánalmat, és ami a legfontosabb, rokonszenvet vagy szimpátiát sem kelteni a főszereplő iránt. Úgy és olyannak akarja láttatni az önmagát kényszeresen megcsonkító Esthert, amilyennek a valóságban el tudnánk képzelni. Ehhez természetesen szükség volt egy remek forgatókönyvre és egy megfelelő kvalitású színészre, aki mindezt hitelesen eljátssza. A film forgatókönyvéért, rendezéséért és nem mellesleg Esther szerepének eljátszásáért felelős Marina de Van pedig ennek maradéktalanul eleget is tett. Kaptunk egy hiteles, "életszagú", a szenvedélybetegséget a maga valójában ábrázoló történetet hibátlan tálalásban, zseniális színészi alakítással. Kaptunk egy minden tekintetben hibátlan filmet. Nyomasztó, lehangoló, drámai, sötét és kilátástalan világot tár elénk kendőzetlenül a maga nyomorúságával. Nem moralizál, nem kívánja sem romantikus miszticizmussal sem lesújtó, álszent (propaganda ízű) értékítélettel, felháborodást provokálva az arcunkba vágni az általa kreált pszeudo - valóságot. Kapunk helyette egy meglehetősen durva, helyenként sokkoló és az idegeket próbára tevő jelenetekkel tarkított, de mégis valóságos és nagyon emberi drámát, amely még hónapokig fogja a lelkünket nyomni. 

10/10

The Divide (2011)

  Vajon az emberek valóban olyanok, mint a patkányok? Vajon összezárva, veszélyhelyzetben egymásba marnak? Vajon egy kis közösségben, egy mikro-társadalomban mindig vannak rosszak és jók, ahogyan nagyban, mindig vannak, akik a saját érdekeiket a legfontosabbnak tartják? Halálfélelemben az ember alapvető tulajdonságai lesznek a dominánsak, aki önző még önzőbb lesz, az erőszakos még erőszakosabb, a gyáva még gyávább? Ilyen és efféle kérdéseket tehetünk fel magunknak, amint megnézzük a "The Divide" című cseppet sem unalmas filmet, mert természetesen a szociológiai kérdések nem merülnek ki fárasztó filozofálgatásban, hanem gyomorszorító feszültségben kapjuk az elborzasztó drámát. Az ember azon is elgondolkodhat, hogy vajon én milyen lennék egy ilyen helyzetben, és szeretné magát mindig a jó emberek között tudni, de a fene sem tudja, mit hoz ki egy életveszélyes helyzet, és az összezártság. És, ha egy film képes ilyesmire, hogy elgondolkodtasson, akkor helyben vagyunk, érdemes volt megtekinteni. De persze van, akinek ez is kevés, akik fitymálóan köpködnek a kritikáikban, mint ahogyan ezt olvashattam itt a 'neten. Nincs karakterfejlődés, hűha, télleg? Majd a következő mondatban megállapítják, hogy az idő múlása nem érzékelhető a filmben. Jó, ha valaki hülye sznob, azon én bizony nem tudok segíteni, csak néhány heveny orrba veréssel, de azért megpróbálom eme paradoxont megvilágítani: ha nem tudod, mennyi idő telik a filmben miért is követelsz valami időkeretbe behatárolható változást? Légy szíves, hülyegyerek állj ide nekem a sor elejére a pofonodért. A másik végtelenül taszító "érv", miszerint azt sem tudni, hogy mi is okozza hőseink életében az alapvető változást? Világháború, földönkívüliek? Csak maga a nukleáris holokauszt a támpont, semmi magyarázat. Miért, amúgy mit szeretnénk? Egy rohadt lábjegyzetet, Révai-lexikont? Miért kell mindent szájba rágni? Mindez azért is jó, mert szereplőinkkel együtt a bizonytalanság és a tudatlanság minket is magával ragad, és kurvára nem hiányzik, hogy az elején húgysárga betűkkel kiírják a kisegítősöknek, hogy "Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban atomháború történt, ezért esik meg eme borzalom, bizonyára a te életedben minden oly' rendezett és minden csapás megmagyarázható, a világvégéről is előre követeled a forgatókönyvet. Szomorúan tudatjuk, kedves kukacoskodó okosmagyar, az Internet örve alatt magadat filmkritikusnak sugalló hülyekölök, hogy segg vagy, és gyorsan dugd pici fejedet a sütőbe. Köszönjük." Nos ezt hiányolom. De magam vagyok a hibás, kérem szépen, mert minden hülye netbarom "entellektüell" baromságait elolvastam, akik már eleve fensőbbséggel néznek mindenféle butuska műfajra, amelyben a dráma nem facsarja szívünket könnyizzadásra, mint mondjuk "Corelli kapitány mandolinja", vagy valami cigánylelövős fesztivál-nyertes ostobaság. Még szerencse, hogy vagyok olyan aljas és mélyen szárnyaló, Kedves Olvasó, hogy hajlandó vagyok ilyen mozikat megnézni, és a szintén a filmművészet alagsorainak labirintusában bolyongó alul művelt nézőknek bemutatni cseppet sem nagyívű kritikáimban a semmirevaló alkotásokat. Bocsánat, hogy élek. Nos, ennyit a savazásról. Azt azért még megemlíteném, hogy a vásznon már annyi mindent láttunk. Autóvá alakuló robotokat, buzikból transzformálódott nőcsábászokat, vagy Dobó Katából hirtelen színésznővé avanzsált élőlényt. Érzékeink egyre erősebb bombázása révén lelkünk és agyunk már egyre érzéketlenebbül várja a következő sokkot, a nagyobbat, hogy hasson ránk. De én gyermeki lelkemmel a mai napig meg tudom érteni, hogy a világ elpusztulása után, összezárva egy szűk halálcsapdában, az idő múlásával, a halált folyamatosan várva, miközben tűzoltófejszével vagyunk kénytelenek hullákat darabolni, majd a testrészeket a budiba hajigálni, igen könnyen átbillenhet az emberi elme az őrület sötét mocsarába. A folytonos babkonzervre való rászorultságot nem említem, mert szeretem a babot. Ám a mélypszichológiában jártas web2-n nevelkedett filmesztéták bizonyára kőszilárd elméjükkel mindezeket oly' könnyedén vennék, mint egy egyszerű papírcsónak-hajtogatást, és ezáltal érthető viszolygásuk a mű iránt. De most már tényleg kezdjünk neki.
Karl Mueller és Eron Sheean összedugták forgatókönyvön még nem kimondottan pellengérezett elméjüket, és ezt a kis horror-kamaradrámát összerittyentették nekünk. Gondolom megkapták a fő ukázt, kis költségvetés, hahó, nem költhetünk túl sokat, valami olyasmit írjatok, ami egy helyen játszódik, kevés szereplővel, mégis erős feszültséggel, erőszakkal és drámával. És sikerült kérem. Ehhez a francia származású Xavier Gens került direktornak, akinek "Frontière(s) " és "Hitman" című filmek a legnagyobb dobásai, részemről a Frontière(s) szar volt, a "Hitman" meg erőst kikerült abból a kategóriából, amit én megnéznék... Ám mégis sikerült a történetbe belecsepegtetni a feszültséget, a csinos kis szorongást. És ugyan, ki ne ismerné Michael Biehn-t??? Durva tenyerébe mintha Isten teremtette volna a baltát, borostás képibe' a szivarcsonkot. Legemlékezetesebb szerepe a "Terminator" című örökzöldben esett, de játszott a "Bolygó neve:Halál"-ban, 'A mélység titkában", az "Elit kommandóban", és nem is sorolom a veterán karakter-színészt szerepeit, nézzetek utána. A részemről örökké Kyle Reese a kedvenc, de persze mindenkinek a saját korosztálya által favorizált mozi hőse marad. Meg kell említenem még emellett Michael Eklund-ot, aki mindeddig sorozat-szerepekben játszott, de itt aztán igazán nagyot alakít a visszataszító rohadék szerepében, és hű társát is, Milo Ventimiglia-t. Mindkettő az a karakter, akiktől már az első fél órában ökölbe szorul a kezed, és ütnéd még a mentőben is. A jók részéről nem tudok ennyi pozitívumot felhozni, ámde ez annyira nem a színészek hibája, hiszen passzivitásuk leginkább a forgatókönyvnek köszönhető, ezért a néha a bennünk felbuzgó düh irántuk nem az ő hibájuk, semmi gond nem volt a játékukkal... De csapjunk bele.
Nagy baj van. Kurva nagy baj. ha kinézve az ablakon néhány pofás kis gombafelhőt látsz, vajon érzed-e, hogy vége az egész életednek? Vagy csak a pillanat magával rántó rettegése visz magával, esetleg az értetlenség és a hitetlenség egyszerűen nem hagyja, hogy komolyabban reagálj? Hősnőnk, Eva csak néz, és a lépcsőházban párja magával ragadja karjánál fogva, és rángatja, lefelé, hiszen ilyenkor az ember a föld alá bújna. És szerencséjük (?) van. A leérő kis társaság előtt becsukódó vasajtót sikerül belökni, és bemenekülni a pincébe. Mickey nem boldog. Mickey (Biehn) ugyanis úgy tervezte, hogy boldogan eléldegél egyedül, maszturbál és egyebek, amíg a világ pusztul. Szeptember 11.-e óta (amely nem az anyósa szülinapja) készül a jóember, méghozzá nem a legszebbekre. Hát neki lett igaza. magányos lelke azonban kissé nehezen viseli, hogy egy maroknyi túlélő betolakodik saját kis bunkerébe, és elég határozottan dühös. Ha van egy csepp esze, (és ez egy figyelmeztetés, Kedves Olvasók, hasonló helyzetben mi a teendő!), az első percben fejszéjével szanaszét darabolja azokat az embereket, akik ilyenkor köcsög módon viselkednek... Márpedig a kis túlélő-társaságban két ember már most erőszakosan és követelődzően hepciáskodik. Mickey kénytelen tudomásul venni a tényt, hogy nem lehet egyedül, és falva a babkonzervet jobbkezével örömet okozva magának éldegélhetne, helyette a váratlan vendégek állandó nyafogását kell hallgatnia. És a csapat: itt van Eva, a csendes fiatal lány, párja, a francia Adrian, a kissé megalkuvó ifjú. Mellettük a kötelező feka is, és Josh testvérével Sam-mel, no meg az erősen idegesítő Bobby. Ezeken kívül Marilyn, és kislánya Wendy. Szépen kezdődik az idill, Mickey kénytelen-kelletlen nekiáll ellátni a jónépet az alagsorban étellel-itallal, és jó tanácsokkal. Ám nincs sokáig nyugalom, hegesztőpisztolyok vágják át az ajtót, és tetőtől-talpig szkafanderbe öltözött emberek érkeznek, akik egyszerűen elrabolják Wendy-t. A maradék pár embert kinyírnák, ha nem kerülne végre előtérbe a kis csapat életösztöne, és nem védenék meg magukat. Megdöbbenten ülnek, és a néhány legyilkolt ismeretlen holttestét szemügyre véve még mindig nem értik mi és miért, ahogyan mi sem, és ezzel nincs is semmi baj, köszönöm, nem kérek szájbarágást. Marilyn szinte megkattan gyermeke nélkül, ezért egy afféle mentőexpedíciót küldenek a külvilágba Josh személyében, aki nemsokára döbbenten tér vissza, Wendy halálhírével. A rosszul sikerült kémkedési akció következményeképpen az ajtajukat egyszerre csak behegesztik teljesen halálra ítélve a kis csapatot. Hogy miért nem ölik meg őket? Minek embereket áldozni a fegyvert birtokló renitensekre? Egyszerűbb hagyni, míg elpusztulnak. Íme egy válasz az okosoknak.
Az idő telik. Bab és víz, bab és víz, a szemtelen Bobby és spannja, Josh egyre arcátlanabb. Mickey mintha titkokat hordozna, mintha saját éléskamrája lenne. Támadójuk oszladozó teteme egyre büdösebb, és élhetetlen környeztet teremt, míg végül Bobby férfias rátermettségét bizonyítva nekiáll Mickey biztatására felaprítani azt... Ennek következménye, hogy egyre zárkózottabb, és egyre különösebben viselkedik. A feka úr házigazdájukat követi egy titkos ajtón át, ezért Mickey kinyírja az erőszakoskodó figurát, akinek nem volt elég a vendéglátó által adományozott étek és szállás. Az események felgyorsulnak, az egyre jobban kiütköző

devianciájú Josh és Bobby nem rest, és Mickey-t kínvallomásnak kitéve megtudják a kódot a titkos ajtóhoz, amely mögött kaják-piák tárháza vár a túlélőkre. Igen ám... Csak éppen az új tulajdonosok úgy viselkednek, mint Kun Béla: mindent maguknak, a maradékot meg jótét lélekként elosztogatják. No persze nem ingyen. Marilyn gyermeke eltűnése után pedig megkattan, és odaadja magát az erősebb kutyának, Bobby-nak, és Josh-nak, akik nem szaroznak, és az összes létező szexuális megalázást végigviszik a nőstényen. Mickey pedig megkínozva, megalázva egy tolószékbe kötve pihen. És megindul az út lefelé, az egyre mocskosabb, és sötétebb, megalázó és pokoli kínzások, zsarnokoskodások irányába. A két fiú szinte megőrülve habzsolja a kis közösség feletti uralmat.
Eme filmet 39 fokos lázzal, égő szemekkel néztem végig. Hogy ez mennyire segített a beleélésben, azt nem tudom, remélem nem csak lázas elmém erősítette fel számomra a képernyőn folyó borzalmakat. A megítélését az Olvasóra bízom. Sötét, reménytelen helyzet, egyre növekvő feszültséggel. Néztem, és azon vettem észre magam, hogy a takarót szorongatom a végjáték során, Nagyon emberi, nagyon hitvány. Kegyetlen és félelmetes, gyomorforgató brutalitással fűszerezve. Minden a helyén van, no persze nem a megnyugtató módon, hanem a legsötétebb dráma torokszorongató félelmeivel. Némi empátia szükséges hozzá, hiszen kívülállóként nézegetve a halálra ítélt társaság bőven hidegen hagyhat bennünket, persze ez mindennel így van. Nyomaszt, megrettent, taszít, szinte bűzlik az emberi rossztól, amely bármikor előtörhet belőlünk, és embertársainkból vészhelyzet esetén. Nincs nyugodt perced, nincs békéd, mert az ítélet folyton ott lebeg a fejed fölött. Némiképp a "Vakság" című filmhez hasonlítható. Ha nem utálod az emberiséget eléggé, majd ez nagyot lendít ostoba és naiv állapotodon, hogy soha ne bízz senkiben. Dráma, horror, iszonyat, és reménytelenség, egy modern "Legyek ura", visszasüllyedés a barbárságba, egy kis közösség terrorizálása, a kicsiny hatalmuktól teljesen megrészegült ifjak által. És a befejezés is oly' emberi, annyira önző módon az élet oxigénjét megragadni akaró, amely mégis, teljesen hiábavaló. A rossz kritikák ellenére én mindenesetre teljesen átéltem, és nem akadtam fenn a néhány értelmetlen mozzanaton. Te jó ég, a fanyalgók véleménye alapján a horror, mint műfaj nem is létezhetne, mert mindenről mikroszkopikus precizitással ellátott tökéletes vallomást akarnak, nem véve figyelembe, hogy a dolgok csak úgy megtörtének általában, és az emberek törékenyek, halandóak, lelkük állandó sodrásban van a körülményekhez igazodva. Kiemelem a szereplőket is a sztori mellett, egyszerűen minden jól működik, feszültség, élmény, elborzadás, fájdalom... Minden ott van, és erősen javallom mindenkinek, mert érdemes rá. Megy a 10/9. Mert túl emberi, túl megrázó. És némiképp az ember önmagába vetett hitét is megpiszkálja... Te vajon ki mellé állnál?

Cthulhu (2007)

Nehézkes most kissé billentyűzetet "ragadnom", nagyokat sóhajtva és fejem vakarászva tanácstalanul morfondírozom, a percekkel ezelőtt megtekintett filmen. Azt hiszem, horror-rajongóként teljes mértékben érthető, hogy pavlovi reflex-szel azonnal megindul a nyálelválasztásom, ahogyan címet elolvastam: Cthulhu. Ki ne ismerné a Nagy Öreg nevét, az óceán mélyén szunnyadó szörny-istenséget, aki csak az ébredés pillanataira vár? Nos, sokan nem... Akkor egy gyorstalpaló a mítoszból. Howard Phillips Lovecraft, a horror koronázatlan királya alkotta meg Cthulhu-legendáját, ahogyan például a Necronomicon-t (Holtak Könyve), a baljóslatú grimoire-t, amely megalapozza az egész ál-történelmet, amelyre Lovecraft művei alapulnak.. És már azóta sok-sok más horror is, gondoljunk csak a "Gonosz halott"-ra, a "Halott madarak", vagy a "Halálos igézet"-re "Az őrület torkában"-ra és a többi... Az írónk agyából kipattant mítosz önálló életre kelt később, még az én könyvespolcomon is itt pihen a hírhedt "Necronomicon" egy példánya, mit mondjak nem könnyű olvasmány, én inkább maradok a könnyedebb hangvételnél, ha beleolvasol, Te is így döntesz, kedves Olvasó... De kissé eleveztem fő témánktól. Cthulhu tehát (ne röhögj, azé' ilyen hülye a neve, mer' nem emberi nyelven van!), csak egy az Ősi Istenségek közül, amelyek réges-rég uralták a Földet. Aztán úgy döntöttek, hogy elhagyják bolygónkat, mert bizonyára máshol olcsóbb volt a tej, vagy nem vizezték ennyire a pálinkát, de hátrahagytak maguk közül néhányat, mint Cthulhu... Gondolom a távoli világűr is unalmassá vált, ezért az Ősi Szörnyistenek már csak arra várnak, hogy visszatérhessenek bolygójukra, amelyet most perpillanat az ember nevezetű véglény ural, elárasztva Tesco -val és McDonald’s-sal a világot. Visszatérésük esetén nekünk aztán lőttek, vérfürdő és apokalipszis várna az emberiségre. Csak a megfelelő csillagállás kell már, és Cthulhu is felriad sötét álmából.. Röviden ennyi a történet, amely természetesen jóval rémisztőbb és sötétebb, mint ahogyan én könnyedén felvázoltam.
Lovecraft rémtörténeteit nem könnyű vászonra varázsolni, tulajdonképpen hiteles, és szigorúan a mester műveihez ragaszkodó mozi még nem is igazán készült, kivéve a korhűre sikeredett, és fekete-fehér némafilmként elkészített mindössze 47 perces "The Call Of Cthulhu" az, amelyet én annak tartok. És meg kell most említenem a zseniális két részes spanyol filmet, a "Valdemar-örökség"-et, amely nagyszerűen építkezett a Lovecraft-i alapokra, ámde nem az ő művéből készült. Szóval itt állunk, az ezredforduló elmúlt, a SzörnyIstenségek már a macskaajtón nyújtogatják nyálas csápjaikat a Földre, Cthulhu meg lenn döglik az óceánban, mint Maci Laci tél idején, és még mindig nem sikeredett egy hiteles Lovecraft feldolgozást készíteni. Ez botrány. És a mai napig nem változott ám semmi, mert... Máris megérkeztünk alanyunkhoz, a boncolásra várakozó 2007-es filmhez.
Dan Gildark és Grant Cogswell úgy döntött, hogy megfogják az alapművet (Árnyék Innsmouth fölött), és személyes szájízűre alakítják, amolyan filmfesztiválosan kissé elvontra és szürreálisra, és napjainkra hangolva egy buzi-drámára alapozva. Nem, nem viccelek. Már a régebben látott trailer is erősen idegesített, a homoszexuális jelenetekkel, továbbá az izgalom és feszültség hiányával. Egy előzetesben! Értjük ugye, amely arra szolgál, hogy egy filmet kívánatossá tegyen, hogy becsalogassa a nézőket a mozikba, a DVD-boltokba, a letöltőolda... Ja, oda nem... Szóval ha már ez is unalmas, ugyan mit is várhatunk az egésztől??? És ott van a buziság is. Kérem szépen, én aszondom, éljen a szexuális szabadosság és szabadság, mindenki úgy és akkor és azzal szexel, akivel és amivel akar, így szép az élet, hála a jó égnek. Ha valaki állatokkal akar, vagy növényekkel esetleg ásványokkal, vagy a saját nemével, én aztán leszarom. De. Nem kérek propagandát. Én elhiszem, hogy vannak homoszexuálisak is, de, ha ilyenre lennék kíváncsi, akkor néznék ez irányú pornót. Valahogy úgy érzem, hogy azért többségben az emberek egy férfi-női kapcsolatra kíváncsiak, ha már kell az a rohadt szerelmi szál egy horrorba, nem pedig romantikusan megalkotott férficsókokra, ölelésekre és meztelen összebújásokra, amelyek ugyan lehetnek esztétikusan megalkotva, ám mégsem változtatnak a lényegen. Azt meg aztán végképp elítélem, hogy az alkotók Lovecraft nevével készítettek egy tolerancia-példabeszédet. Cogswell és Gildark szerint ők a horror metaforájával akarják megmutatni egy homoszexuális viszontagságait a kisvárosi környezetben... Jó, tegyétek, haver, de mi lenne, ha nem más alkotását használnátok erre, ha nem egy híres író neve alatt osztanátok az ideológiát? Na persze, akkor ugyan ki nézné meg a homoszexuálisokon kívül?
A fogatókönyv társírójának, Cogswell-nek ez első filmes munkája, Gildark pedig úgyszintén kezdő eme szakmában, bár rendezése és képei szépek és hatásosak, ám mindez nem vigasztal bennünket az igen lassan csordogáló események közepette. Sem amikor az álomszerű képsorok ringatnak bennünket, amikor minden idők legnagyobb horror-művészének sötét, baljós és feszültséggel, fenyegetettséggel teli világát várjuk... Szereplőinkkel sok baj nincs, sőt, Jason Cottle tökéletesen hozza a "más" főszereplőt, tehát vagy nagyon jó színész, vagy meleg, mint egy napkitörés. Nem is a szereplőkkel van itten baj kéremalássan. Nézzük a történetet. Amennyiben néha kissé zavarosan írom le, nézze el a Tisztelt Olvasó, kissé nehéz volt megérteni, és nem is biztos, hogy maradéktalanul "magamévá tettem" (haha) a mondanivalóját...
Russel Marsh a nagyvárosban élő homoszexuális történelmi tanszék-vezető üzenetet kap szülővárosából, utazzon haza, mert meghalt az anyja. Főhősünknek hiányzott ez, mint szar a zsebébe, hiszen Rivermouth-ban mindenki jól tudja, hogy buzi, ráadásul apjával a kapcsolata finoman szólva sem tökéletes, aki egy kis New Age-es felekezetet vezet, a Dagon-szektát.... Ám nyakába veszi a mérföldeket, és rögvest egy autóbalesetbe botlik, miközben autórádiójából folyton apokaliptikus hírek áradnak, az óceánok megemelkedéséről, és állatkihalásokról, hadi állapotokról... Kelletlenül veszi tudomásul, hogy kénytelen néhány napot eltölteni a kisvárosban, míg örökösödési ügyeit elintézik... Felkeresi ifjúkora színhelyét, a halászházat, amelyben furcsa szertartásra gyűlnek az emberek, és a fal tele van firkálva nevekkel, majd összetalálkozik ex-barátjával is... Szállodai szobájában ébredve egy furcsa, ismeretlen betűkkel ékített szobrocskát talál. Kérdezősködésére a kocsmában kap választ egy öreg részeges matróztól, aki némi pia fejében kinn a kikötőben elhabog ezt-azt különös lényekről, amelyek az óceánban laknak... Egyre nagyobb rejtéllyel találja magát szemben, eltűnt gyerekek, felnőttek, különös dolgok... Egy boltos kislány megkéri, keresse meg az eltűnt öccsét, bár látni, hogy sok mindent tud, de nem mer beszélni.. Russell-t húga összeismerteti Susan-nal, akinek különös kívánsága van, csináljon neki gyereket, és ezt megerősítendő tolószékes férje is erre kéri... Hősünk nem hagyja magát, nehogy már egy ilyen szexbomba csak úgy az ölébe hulljon, ezért egyszerre csak elkábítják, és a csaj megerőszakolja őt szinte. Ó, a szerencsétlen...
Később régi őőő.. szerelmét, Mike-ot beavatja a dologba, aki segít neki, hogy felderítse a halászházat... Ám nem minden sül el jól, Russell-nek menekülnie kell, közben találkozik az egyik eltűnt gyerekkel, és egy pincében furcsa lényekkel.. Hamarosan Mike is hisz neki, miután egy émelyítő éjszakát együtt töltve reggel egy falra kiszögelt kisfiút találnak... Hősünket letartóztatják a gyilkosság gyanújával, és lesittelik, aztán egyszerre csak nyitva találja a cellaajtót, és szabadon távozhat a szanaszét vert seriff-hivatalból.. Anyja által hátrahagyott videokazettából megérti, mi is folyik körülötte... Eközben megindul a kisvárosi apokalipszis, a szekta bevadul, és menekülni kell... És végül pedig óriási döntést kell hoznia...
Persze elég sok dolgot kihagytam, nevezetesen a lényeget, hogy miről is szól ez az egész, mert nem lövöm le a poént, és mert bocsáttassék meg nekem, néha, mint fentebb említettem nekem is kissé homályos a történet... A tempó lassú, kissé inkább már-már drámai, de a képi világ erős és megragadó. Természetesen a kíváncsiságot ébren tartja a nézőben, de nagy izgalmak nem várnak ránk sajnos. Valahogy nem működik a homoszexuális dráma összefonása a horrorral, még, ha alapmotívum is hősünk irányultsága, hiszen minden bonyodalma ebből származik, és itt nem csak arra gondolok, hogy lenézik a hajlamai miatt... Rejtéllyel és drámával megfűszerezett thriller, természetfeletti szállal, és kissé nehezen értelmezhető befejezéssel... Végig afféle melankolikus hangulatot sugall, ami nem feltétlenül alapfeltétele egy horrornak, ismerjük el... A fényképezés és a rendezés viszont szép, kár, hogy hiányzik a feszültség és a az események sosem pörögnek fel annyira, hogy izguljunk... Egyszer meg lehet nézni, de úgy látom, még várnunk kell az igazi Cthulhu mozira... Vagy, ha máshogy nem, valaki ébressze már fel az óceán mélyén azt a Nagy Vén Faszt. 10/5

Dupla: Ördögűző: Dominium / Az ördögűző: A kezdet

William Peter Blatty "Ördögűző" című könyvéből 1973-ban született meg a kultikus film, amely mérföldkő lett a horrormozik műfajában. A két Oscar-díjat nyert alkotást William Friedkin rendezése tette lenyűgözően hátborzongató rémfilmmé. A 2000-es évek ötlettelenségét jelző remake- és prequel-láz végül utólérte a még két folytatást megélő történetet. És itt kanyarodik a történet érdekesbe. A Morgan Creek Productions leforgatta 2003-ban az "Dominion: Prequel to the Exorcist" címmel a történet előzményét, Merrin Atya első találkozását a Gonosszal. Aztán elégedetlenül fogadva az elkészült mozit, újraforgatták, ugyanazzal a főszereplővel 2004-ben "Exorcist: The Beginning", másik rendezővel, és megváltoztatott forgatókönyvvel. Mindkettő piacra került, szerencsére, és nekünk már csak az a dolgunk, hogy eldöntsük, ugyan melyik verzió is érdemesebb a megtekintésre. Természetesen én mindkettőt ajánlom megnézésre, érdekességképpen. Ám emellett mégis úgy érzem, (az ördög tudja, miért), hogy össze kell hasonlítanom a két művet, mérlegre téve, vajon melyik is méltóbb az eredeti történet előzményének címére?

Ördögűző: Dominium - Dominion: Prequel to the Exorcist (2005)

A dátum senkit ne tévesszen meg. A Dominium készült el elsőnek, és ez az, amelyik a nagyokos producerek és döntéshozók szerint annyira rosszul sikerült, hogy újra kellett forgatni. Ám később úgy döntöttek, ne menjen kárba a sok beleölt pénz, (30,000,000 $) és piacra dobták. Szerencsénkre.
A rendezést eredetileg John Frankenheimer (Dr. Moreau szigete, Ronin...stb...) kapta volna, ám betegsége miatt nem vállalta a projektet, rá egy hónapra el is hunyt. Helyette Paul Schreder (Párducemberek, Kisvárosi gyilkosság...) vette a kezébe az irányítást. A forgatókönyv körül is bonyodalmak voltak. A stúdió úgy találta, hogy a William Wisher (Terminator 2., Dredd bíró, A 13. harcos...) író alkotása nem elég ütős, ezért felkérték a bestseller-író Caleb Carr-t, hogy ugyan adagoljon még némi borzongást a történetbe. Az így kialakult csapat mellé jött volna Liam Neeson Merrin szerepébe... De mégsem. Így kapta a főszerepet Stellan Skarsgård, aki a szintén svéd származású Max von Sydow által megformált papot alakítja ifjabb korában. Ennyi kavarás után már nem is csodálkozhatunk, hogy folytatódott a balsiker-sorozat, és úgy döntöttek a stúdió bölcsei, hogy az elkészült film nem eléggé véres, ijesztő és borzalmas, ráadásul az átlagnézők számára túl sok jellemábrázolást és gondolatot tartalmaz, ezért úgy, ahogy volt, az egész hóbelevancot újraforgatták, méghozzá egyetlen képkockát sem átvéve ebből. Nézzük a történetet.
Lankester Merrin atya egy, a második világháború idején történt borzalmas incidens miatt elfordul az Egyháztól, önmagát és Istent okolva. Pár évvel később kelet-Afrikában tűnik fel egy ásatáson, archeológiai tudománya eredményeként vezető régészként. Helyzete nem túl könnyű, mivel a Brit gyarmatként szolgáló Kenyában a katonaság felügyelete alatt kell ténykednie egy különös bizánci stílusú keresztény templom feltárásában. Mivel a vallás az 1500 évvel ezelőtt nem igazán juthatott el Afrika eme részére, ez növeli a lelet furcsaságát... Mint ahogyan az is, hogy kiderül: épülése után azonnal betemették az épületet... És ha még ez nem lenne elég, az Egyház a nyakába akaszt egy ifjú és lelkes papocskát, Francis atyát, aki misszionárius iskolát akar a helyieknek nyitni, és mindenáron fel akarja ébreszteni a kiábrándult papban a hitet. Ráadásul a helyi törzs is rossz szemmel nézi az ásatást, egyre növekvő feszültség terheli a munkálkodást, mivel az ott élők szerint magát a Gonoszt szabadítja a vidékre a feltárt lelet, amely alatt egy ősi pogány áldozóhelyet találnak, egy démont imádó ősi szentélyt. Enyhíti magányát a koncentrációs tábort is megjárt doktornő, Rachel, akinek múltja szintén sötét titkot takar. Befogadnak a kis kórházba egy nyomorék fiút is, Cheche-t, akit a helyiek nagy ívben kerülnek.. A pokol akkor szabadul el, amikor két brit katona behatol a templomba, hogy raboljon, majd rájuk találnak holtan. Az egyik fejjel lefelé keresztre feszítve, a másiknak pedig levágott feje egy tálcán díszeleg. Az egyre őrültebben viselkedő katonai parancsnok, Granville őrmester mindenképpen a feketéket vádolja, már csak ez hiányzott a pattanásig feszült helyzetnek. A törzs pedig magát a kereszténységet hibáztatja, és főként Francis atyát minden rosszért, és az iskolájába szökött gyermekeket lemészárolják... Cheche, a nyomorék pedig villámgyorsan gyógyul, amit a kis pap csodának tart, mígnem jól kap egy hatalmas pofont, amikor a keresztet a gyenge ifjú homlokához érinti. Innentől kezdve az ördögűzést forszírozza, ám Merrin mindenre inkább természetes magyarázatot akar. De az atya nem nyugszik, és a doktornő segítségével meg akarja keresztelni a templomban a megszállottat. Egyre sötétebb előjelek utalnak a Gonosz közeledtére. Francis atyát meggyilkolják, Granville őrnagy őrjöngésbe kezd, a törzsfőnök lánya szülése során egy halott csecsemőt hoz világra... Egymásnak feszülő indulatok közepette indul Merrin hitét visszakapva a Gonosz ellen...
A film drámai, mélyen ábrázolt karaktereket mutat fel, és intelligens. Lehetne hibáztatni lassan hömpölygéséért, de mégis minden pillanata leköti a nézőt. Méltó előzménye az "Ördögűzőnek". Nagyszerű ívben ábrázolja a kialakuló konfliktusokat, ahogyan a puskaporos hordó felé közeledik a láng, és egy csúcspontba gyűlik minden, és erős nyomást gyakorol a nézőre. A baljós sötétség egyre erősebben borítja előjeleivel feszült félelembe a néző gyomrát. Egy igazi intellektuális természetfeletti-pszicho-horror, amely érdemtelenül került dobozba, és szégyen, hogy csak ímmel-ámmal, a második film veszteségei miatt dobták piacra, hogy valamennyire kiegyensúlyozza a kidobott pénzt. Itt látszik, mennyire buta és ostoba Hollywood, vagy az, mennyire ostobának tartják a nézőket. Nem egy mozibarát darab ugyan, hiszen nincs különleges látványvilággal megáldva, de mindaz általában úgyis csak arra jó, hogy elfedje a történetek bugyutaságát. A jellemábrázolások és motivációk tökéletesek, mint ahogyan a színészek alakítása is. Méltatlanul mellőzött film, de jól jellemzi korunk igénytelenségét. Számomra mindenképpen ez az okos, mélységekkel, vívódásokkal, alaposan ábrázolt karakterekkel, nem bóvli ijesztgetésekkel manipuláló, hanem zsigeri, fokozódó feszültséggel a nézőt nyomás alatt tartó film az igazi, az Előzmény. Merrin atya álma kiemelkedően szépre sikeredett különös lidércnyomás. Egyetlen negatívumként csak a csúcspontot követő elég gyors lezárás, az ördögűzésnek, mint lényegnek elsietett ábrázolása, magának a Gonosznak a szerepe testi valójában igen kevés. De annyira nem hiányolom, hiszen a Sátánt ismerjük, ámde Lankaster merrin Atyát eddig nem ismertük, és első találkozását a Gonosszal sem. Részemről ez megérdemli a 10/9-et. És akkor jöjjön hát a producerek által jobbnak talált:

Az ördögűző: A kezdet - Exorcist: The Beginning (2004)

 

A hülye néző, aki a moziban pattogatott kukoricát zabál pepsivel, az kérem nem ezt igényli. - mondhatták a nagykutyák a vezetőségben. Legyen ijesztgetés hanghatások, és vér. Tompítsunk ezen a sok okoskodáson, hiszen nem az értelmiségnek készítünk filmeket, hanem a minden szart bezabáló proliknak. Ennek érdekében a témát intelligensen, elmélyülten kezelő Schredert kicserélték Renny Harlin-ra, a pörgős, akciódús és népszerűbb mozikat rendező direktorra. (Ford Fairlane kalandjai, Még drágább az életed, Háborgó mélység, Börtönhalál, Cliffhanger - Függő játszma, Rémálom az Elm utcában 4.: Az álmok ura ...). És akkor fejeljük meg a forgatókönyvet is szájbarágással, gyereket faló hiénákkal, felületes karakterekkel, némi romantikával, ennek érdekében jöjjön Alexi Hawley aki átírja a sztorit könnyebben emészthető mozibarát popcornosabb verzióba. Hawley eddigi ténykedése elhanyagolható a nagymozik terén, talán valakinek a rokona volt, úgy kerülhetett a projektbe.
És itt Merrin atya még hitehagyottabb, vedelő Indiana Jones-féle figura, aki jó pénzért megbízásra érkezik az ásatásra, hogy megkeressen egy kis démonszobrocskát. Az alaphelyzet hasonló, csak a doktornőt cserélték le, mert a csúnyácska színésznő nem volt elég realisztikus valószínűleg, ezért helyette egy ex-Bond lányt szerepeltettek, Isabella Scorupco-t. Belekerül egy kis nyomozós szál is, Merrin felkeresi az ásatás előző vezetőjét az őrültekházában, aki a szeme láttára lesz öngyilkos. A nyomorék Cheche helyett egy kis helyi gyereket száll meg az ördög, és kapunk egy történetet a környék elátkozottságának okairól, ami különben annyira nem hiányzott, de valamivel kellett pótolni a nem túl nagy mélységekbe vezető, kissé felületesre sikeredett jellemábrázolásokat és motivációk előzményeit.

Váratlan ijesztgetéseket és véresebb eseményeket mutat fel elődjénél, jóval látványosabb, mozihoz igazított külsővel és belsővel. A Gonosz testet is cserél, és a sötétségben botorkálások mennyisége, és a túlspilázott látvány néha kissé eluntatnak minket. kapunk a végére egy tragédiát is, hogy kerekebb legyen a sztori. Természetesen a szereplőkkel itt sincs semmi gond, hozták az előzőleg alakított színvonalat...
Talán, ha nem látom az előző filmet, jobban tetszett volna. Ám így túlságosan kikönyökölt a különbség a kettő között. Olyan ez, mintha a finom sűrű babgulyást felöntenénk vízzel, hogy könnyebben lehessen kanalazni. Szerencsére az alapokat nem sikerült annyira lerombolni, így nem olyan menthetetlen az egész. Azt hiszem itt két nézőcsoport kaphat két verziót. Az intellektuálisabb, emberközelibb történetet a Dominiumban lelik meg nézők, a véresebb, akciódúsabbat, tompább és könnyedebbet pedig a "Kezdetekben". Részemről nem hiányoztak a Renny Harlin-féle verzió kliséi és bazári ijesztgetései, horrorisztikusabbá tétele, mert az eredeti '73-mas Ördögűző nem ilyen könnyen emészthető előzményt követel magának. Mindenképpen az elsőnek elkészült részletes és alapos műremek érdemel figyelmet. Én mindenképpen azt javallom, így sajnos ez az alkotás csak 10/6.

 

 

The Tomb (2007)

Valami tévedhetetlen hatodik érzék, valami lidérces ösztön alapján mostanában folyton könyékig nyúlok a szarba. Vagy csak rossz passzban vagyok. Az alant szétboncolt film elképesztő reakciókat váltott ki belőlem, hitetlenkedés és hisztéria, röhögés és felháborodás. Lassan kezdem azt hinni, hogy a független filmekről felállított teóriám, miszerint "friss vért" hoznak a horror műfajába a sok hollywoodi-i ömlesztett szar között, egy alapos tévedés. Pedig milyen szép kis borítóval rendelkezik, és ráadásul ott díszeleg H.P. Lovecraft neve is, mintha bármi köze is lenne ehhez a faszsághoz. Nem beszélve a rajta elhelyezett reklámszövegről: "Kíváncsiság. Magával ragad."... Én a magam részéről ezt írtam volna rá: "Sírni fogsz bazmeg", vagy "Kellemes, mintha megerőszakolnának egy szöges ágyon"... Mert Kedves Olvasók, nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom: valami hihetetlen fércművel találtam szembe magamat. Csak annyit így elöljáróban, hogy egy telefon kamerájával felvett óvodáscsoport színjátszása is izgalmasabb és változatosabb. Nem beszélve az óvodáról, ami jóval ijesztőbb helyszín, mint a "The Tomb"-é, amely valószínűleg egy üres Tesco-raktárban lett leforgatva, éjjel, és gyertyafény mellett, nehogy a biztonsági őrök felfedezzék és elhajtsák a francba a dilettáns csoportot, akik filmforgatás címen agonizálnak majdnem másfél órán keresztül. Az ötlettelen sutaság, a színészi játék teljes hiánya, a forgatókönyv hülye idiotizmusa mind-mind elborzasztott. A 2007-ben egyenesen video-ra kerülő alkotást a jó nevű Ulli Lommel jegyzi, mint író és rendező. Ott szerepel ugyan a műfaj koronázatlan királya, Lovecraft neve is, de valószínűleg, ha ilyeneket izzadt volna papírra, az olvasó közönség soha nem emlékezne nevére, nem beszélve arról, hogy Cthulhu maga falta volna fel, ha ilyen hülyeségeket firkál. Ulli Lommel kurva ötletes történetet pattintott ki agyából, hogy aszongya, néhány idegen egyszerre csak egy bezárt raktárban ébred fel, miután elrabolták őket, és megpróbálnak menekülni, miközben egy eltorzított hang diktálja nekik a teendőket, és sorra hullanak. Nem bazmeg, biztosan a Fűrész alkotói lopták el eme hatalmas agyszüleményt, bizonyára nem a nagy Ulli, aki mintegy 53 filmet rendezett, amikből egy darabot sem láttam, és ezek után nem is akarok soha. Bár nem tudok véleményt mondani eddigi filmes karrierjéről, mert lehet, hogy eddig zseni volt (ám azért ezt kétlem), és csak 2007-ben őrült meg, és egy kínai szerencsesüti papírjára odakente ezt a taknyot, amit az utókornak "forgatókönyv" néven próbálnak beállítani. A filmben szereplő egyénekről egyszerűen semmit nem tudok mondani, hihetetlennek tűnik már eleve az is, hogy az imdb.com-on jegyzik őket, és "színész" néven. Azt hiszed túlzok? Ajándékozd meg magad eme filmélménnyel, és meglátod, néha a horror zsánerében valóban sikerül hátborzongatót produkálni, csakhogy nem az izgalmaktól hemzsegő, feszültséggel teli történésekkel, hanem a hülyeség idegborzoló és elpirulásra késztető, agyidegeken hegedülő ingereivel. Ez a film, amire egy épeszű ember azt mondja: na bazmeg elértem a legalját, most már emelkedjünk, mert nincs több levegőm. És mindezt nem egy szép kékesre klórozott medencében mondja, hanem egy pöcegödörben.
Elmesélem a nagyívű történetet, mert kihagyhatatlan. Azt nem értem, ha nem a látványra építettek (mer' az nincs), ha nem a feszültségre (fáradt unalom), akkor legalább a történetbe tettek volna valami kis érdekességet, hiszen az ingyen van... De nem. Szóval.
Rögtön a tett helyszínén kezdünk, egy baszott nagy raktárban, amiben mindenhol salgó-polcok állnak. Nem hiszed el, ez a díszlet végig. Mindenhol gyertyák, valószínűleg a fentebb említett veszély végett (hogy a biztonsági őrök kihajtják a szerencsétlen forgató-csoportot). És lehetséges, hogy a filmes-teamnek van valami gyertyakészítő ismerőse, akinél áron alul hozzájuthattak. Főhősnőnk egy nejlonzsákban ébred, arca csupa málnaszörp, mintha bántotta volna valaki. Végtelennek tűnő idő alatt kecmereg ki belőle, és esküszöm majdnem tíz percig csak azt figyelhetjük ájuldozva az unalomtól, (ettől garantáltan narkolepsziás leszel), hogy vonszolja magát a földön, lassan, és kimerítően. Leginkább számunkra.
Összetalálkozik egy másik áldozattal, egy dagi faszival, - meg sem merem nézni, eddig szerepelt-e bármilyen filmben - és együtt vánszorogják át a film időtartamát, iszonytató lassúsággal. Eközben a fejük fölül egy mikrofonba beszél óriási faszságokat a főgeci, eltorzított hangon. Valami hülye versikét szajkóz egyfolytában, de mindez semmi a sok hülye és banális baromság mellett, amit elköhög. Aszongya: "Nyolc szög, ki bukik el? Hét. Hetet mondok a Mennyben vagy a Pokolban. Nyolc szög, ki bukik el?" Annyira érdektelen a személye (meg a többieké is ám), hogy kurvára nem érdekel, hogy ki ez, és miért csinálja az egészet. Míg szereplőink egyfolytában ezen merengenek, de szó szerint, mintha számítana egyáltalán mi miért van, és nem a menekülés foglalkoztatja őket. A raktárból kijutni lehetetlen, bár néha hatalmas ablakok tűnnek fel a háttérben, de aztán gyorsan elfordul a kamera, mert meg lett mondva innen nincs menekvés, na. Ami külön élvezet, hogy 5 percenként megnézhetünk néhány kifestett babafejet is, gondolom ijesztgetés gyanánt, és van amikor az események (haha) alatt áttűnéssel is láthatjuk a húdehátborzongató játékbolti kínálatot. Hőseink, a két nyamvadt belassult marha, akik teljesen lényegtelenek már az első pecekben, hogy élnek, halnak-e, folyton újabb és újabb haldoklóra lelnek becsomagolva. Az elsőnek az ütőerébe nyolc szög van szúrva, de addig még eléldegél, beszélget, amíg ki nem húzzák belőle, mert akkor sürgős jelleggel elhalálozik. Ez a momentum érdekes módon visszatér még egy párszor, van olyan nő, aki elrablása idején lett fojtogatva, de csak a felfedezése után pusztul el. A film eközben rémisztően lassú tempót vesz fel, belepusztulunk az unalomba, de mindez szereplőinken is látszik. Az újabb haldokló emberkék között vidám kis érdekességként töri meg az unalmat egy fickó, ő még életében utoljára, haldoklás közben meg akarja kúrni főhősnőnket. De egyszerre csak a magasból rázuhan egy nő (naná, hogy konyhakészre csomagolva) erre meghal. Ja, néha feltűnik kinti felvételeken egy fehér maszkos lovas, aki valószínűleg véletlenül került a filmbe, mert a kurva értelmetlen zagyvaságba már csak ez hiányzott. álá Jigsaw" azt szajkózza, hogy csak egy ember juthat ki, ezért lassan már egymásra is fenekedik a két szerencsétlen, míg szőke főhősnőnk teljesen indokolatlanul kinyír egy kínai csajt. Ja, és pusztán magánszorgalomból minden hullát koporsóba helyeznek, amin pentagramma van, és irtózatos lassúsággal balfasz módon szögelik le a tetejét, amit végig is kell néznünk. A tömény unalmat a végjáték sem tudja megtörni, maximum az értetlenségtől való feldühödés adhat némi adrenalin-löketet...

A főgonosz motivációja teljesen érthető: az autókereskedő, aki szar kocsit adott el neki, azt halálra ítéli, meg aki megcsalta, vagy egyéb gyermekkori bűntettet követett el ellene, mondjuk rálépett a kiscicája farkára. Telik múlik az idő, egy megtalált banktisztviselő asszony (természetesen haldoklás közben) visszaemlékszik egy ügyfelére, akinek nem adott kölcsönt, mert ez így megy, azonnal ez ugrik be, és immáron közelebb kerülünk a gyilkos kilétéhez, csak éppen nagyon nem tud érdekelni minket. Ja, és Lovecraft, szegény azért lett beleerőltetve ebbe a szarpatakba, mert a piszok gyilkos az ő műveiből választott magának neveket. Hát ennyi, így lehet egy nagybecsű író holtesttét és műveit meggyalázni, hogy cégérnek veszik ehhez a szeméthez. És közben pereg a film, a csupa izgalom és feszültség szinte fojtogat bennünket, hogy ugyan mi a faszért készülhetett el ez a hülyeség? A film valóságos időgép, mert hihetetlenül lassan csordogál, és folyton azt nézegeted, hogy elképesztő, de még mindig van belőle. A csúcspont, amikor csoszogva-vánszorogva elindulnak hőseink, hogy kiutat leljenek, aztán kijelentik, hogy innen nem lehet menekülni, és eddig is csak körbe-körbe jártak. Na jól van, ott dögöljetek meg, gondoljuk egyöntetűen. Mivel a gépi hang "
Emberek, meneküljetek. Bár szórakoztató módon írtam le, de valami fájdalmas unalom és amatörizmus mászik a képünkbe a képernyőről. Szigorúan ellenjavallt, kivéve olyan mazochistáknak, mint én. De még csak nem is lehet kiröhögni, hogy nézd má' mekkora szar, mekkora hülyeség, mert annyira érdektelen és erőltetett, hogy erős bosszúságra loval. Kerüljétek nagy-nagy ívben, Lovecraft örökösei helyében kurva nagy pert akasztanék a gyalázat miatt az alkotók nyakába. Gyanítom, én vagyok az első és utolsó az országban, aki arra méltatta, hogy írjon róla, de engem csak az erős társadalmi kötelezettség sarkallt arra, hogy mindenkit figyelmeztessek, ezt a szart ne nézze meg. Nincs rendezés, nincs költségvetés, nincs színész, nincs ötlet, nincs semmi, csak másfél óra kegyetlen lassú agonizálás, ami még bennünket is megvisel. Röviden: kurva szar. Sajnos az 1 pontnál nem nagyon mehetek lejjebb, pedig szívem szerint azt tenném.