Cthulhu (2007)

Nehézkes most kissé billentyűzetet "ragadnom", nagyokat sóhajtva és fejem vakarászva tanácstalanul morfondírozom, a percekkel ezelőtt megtekintett filmen. Azt hiszem, horror-rajongóként teljes mértékben érthető, hogy pavlovi reflex-szel azonnal megindul a nyálelválasztásom, ahogyan címet elolvastam: Cthulhu. Ki ne ismerné a Nagy Öreg nevét, az óceán mélyén szunnyadó szörny-istenséget, aki csak az ébredés pillanataira vár? Nos, sokan nem... Akkor egy gyorstalpaló a mítoszból. Howard Phillips Lovecraft, a horror koronázatlan királya alkotta meg Cthulhu-legendáját, ahogyan például a Necronomicon-t (Holtak Könyve), a baljóslatú grimoire-t, amely megalapozza az egész ál-történelmet, amelyre Lovecraft művei alapulnak.. És már azóta sok-sok más horror is, gondoljunk csak a "Gonosz halott"-ra, a "Halott madarak", vagy a "Halálos igézet"-re "Az őrület torkában"-ra és a többi... Az írónk agyából kipattant mítosz önálló életre kelt később, még az én könyvespolcomon is itt pihen a hírhedt "Necronomicon" egy példánya, mit mondjak nem könnyű olvasmány, én inkább maradok a könnyedebb hangvételnél, ha beleolvasol, Te is így döntesz, kedves Olvasó... De kissé eleveztem fő témánktól. Cthulhu tehát (ne röhögj, azé' ilyen hülye a neve, mer' nem emberi nyelven van!), csak egy az Ősi Istenségek közül, amelyek réges-rég uralták a Földet. Aztán úgy döntöttek, hogy elhagyják bolygónkat, mert bizonyára máshol olcsóbb volt a tej, vagy nem vizezték ennyire a pálinkát, de hátrahagytak maguk közül néhányat, mint Cthulhu... Gondolom a távoli világűr is unalmassá vált, ezért az Ősi Szörnyistenek már csak arra várnak, hogy visszatérhessenek bolygójukra, amelyet most perpillanat az ember nevezetű véglény ural, elárasztva Tesco -val és McDonald’s-sal a világot. Visszatérésük esetén nekünk aztán lőttek, vérfürdő és apokalipszis várna az emberiségre. Csak a megfelelő csillagállás kell már, és Cthulhu is felriad sötét álmából.. Röviden ennyi a történet, amely természetesen jóval rémisztőbb és sötétebb, mint ahogyan én könnyedén felvázoltam.
Lovecraft rémtörténeteit nem könnyű vászonra varázsolni, tulajdonképpen hiteles, és szigorúan a mester műveihez ragaszkodó mozi még nem is igazán készült, kivéve a korhűre sikeredett, és fekete-fehér némafilmként elkészített mindössze 47 perces "The Call Of Cthulhu" az, amelyet én annak tartok. És meg kell most említenem a zseniális két részes spanyol filmet, a "Valdemar-örökség"-et, amely nagyszerűen építkezett a Lovecraft-i alapokra, ámde nem az ő művéből készült. Szóval itt állunk, az ezredforduló elmúlt, a SzörnyIstenségek már a macskaajtón nyújtogatják nyálas csápjaikat a Földre, Cthulhu meg lenn döglik az óceánban, mint Maci Laci tél idején, és még mindig nem sikeredett egy hiteles Lovecraft feldolgozást készíteni. Ez botrány. És a mai napig nem változott ám semmi, mert... Máris megérkeztünk alanyunkhoz, a boncolásra várakozó 2007-es filmhez.
Dan Gildark és Grant Cogswell úgy döntött, hogy megfogják az alapművet (Árnyék Innsmouth fölött), és személyes szájízűre alakítják, amolyan filmfesztiválosan kissé elvontra és szürreálisra, és napjainkra hangolva egy buzi-drámára alapozva. Nem, nem viccelek. Már a régebben látott trailer is erősen idegesített, a homoszexuális jelenetekkel, továbbá az izgalom és feszültség hiányával. Egy előzetesben! Értjük ugye, amely arra szolgál, hogy egy filmet kívánatossá tegyen, hogy becsalogassa a nézőket a mozikba, a DVD-boltokba, a letöltőolda... Ja, oda nem... Szóval ha már ez is unalmas, ugyan mit is várhatunk az egésztől??? És ott van a buziság is. Kérem szépen, én aszondom, éljen a szexuális szabadosság és szabadság, mindenki úgy és akkor és azzal szexel, akivel és amivel akar, így szép az élet, hála a jó égnek. Ha valaki állatokkal akar, vagy növényekkel esetleg ásványokkal, vagy a saját nemével, én aztán leszarom. De. Nem kérek propagandát. Én elhiszem, hogy vannak homoszexuálisak is, de, ha ilyenre lennék kíváncsi, akkor néznék ez irányú pornót. Valahogy úgy érzem, hogy azért többségben az emberek egy férfi-női kapcsolatra kíváncsiak, ha már kell az a rohadt szerelmi szál egy horrorba, nem pedig romantikusan megalkotott férficsókokra, ölelésekre és meztelen összebújásokra, amelyek ugyan lehetnek esztétikusan megalkotva, ám mégsem változtatnak a lényegen. Azt meg aztán végképp elítélem, hogy az alkotók Lovecraft nevével készítettek egy tolerancia-példabeszédet. Cogswell és Gildark szerint ők a horror metaforájával akarják megmutatni egy homoszexuális viszontagságait a kisvárosi környezetben... Jó, tegyétek, haver, de mi lenne, ha nem más alkotását használnátok erre, ha nem egy híres író neve alatt osztanátok az ideológiát? Na persze, akkor ugyan ki nézné meg a homoszexuálisokon kívül?
A fogatókönyv társírójának, Cogswell-nek ez első filmes munkája, Gildark pedig úgyszintén kezdő eme szakmában, bár rendezése és képei szépek és hatásosak, ám mindez nem vigasztal bennünket az igen lassan csordogáló események közepette. Sem amikor az álomszerű képsorok ringatnak bennünket, amikor minden idők legnagyobb horror-művészének sötét, baljós és feszültséggel, fenyegetettséggel teli világát várjuk... Szereplőinkkel sok baj nincs, sőt, Jason Cottle tökéletesen hozza a "más" főszereplőt, tehát vagy nagyon jó színész, vagy meleg, mint egy napkitörés. Nem is a szereplőkkel van itten baj kéremalássan. Nézzük a történetet. Amennyiben néha kissé zavarosan írom le, nézze el a Tisztelt Olvasó, kissé nehéz volt megérteni, és nem is biztos, hogy maradéktalanul "magamévá tettem" (haha) a mondanivalóját...
Russel Marsh a nagyvárosban élő homoszexuális történelmi tanszék-vezető üzenetet kap szülővárosából, utazzon haza, mert meghalt az anyja. Főhősünknek hiányzott ez, mint szar a zsebébe, hiszen Rivermouth-ban mindenki jól tudja, hogy buzi, ráadásul apjával a kapcsolata finoman szólva sem tökéletes, aki egy kis New Age-es felekezetet vezet, a Dagon-szektát.... Ám nyakába veszi a mérföldeket, és rögvest egy autóbalesetbe botlik, miközben autórádiójából folyton apokaliptikus hírek áradnak, az óceánok megemelkedéséről, és állatkihalásokról, hadi állapotokról... Kelletlenül veszi tudomásul, hogy kénytelen néhány napot eltölteni a kisvárosban, míg örökösödési ügyeit elintézik... Felkeresi ifjúkora színhelyét, a halászházat, amelyben furcsa szertartásra gyűlnek az emberek, és a fal tele van firkálva nevekkel, majd összetalálkozik ex-barátjával is... Szállodai szobájában ébredve egy furcsa, ismeretlen betűkkel ékített szobrocskát talál. Kérdezősködésére a kocsmában kap választ egy öreg részeges matróztól, aki némi pia fejében kinn a kikötőben elhabog ezt-azt különös lényekről, amelyek az óceánban laknak... Egyre nagyobb rejtéllyel találja magát szemben, eltűnt gyerekek, felnőttek, különös dolgok... Egy boltos kislány megkéri, keresse meg az eltűnt öccsét, bár látni, hogy sok mindent tud, de nem mer beszélni.. Russell-t húga összeismerteti Susan-nal, akinek különös kívánsága van, csináljon neki gyereket, és ezt megerősítendő tolószékes férje is erre kéri... Hősünk nem hagyja magát, nehogy már egy ilyen szexbomba csak úgy az ölébe hulljon, ezért egyszerre csak elkábítják, és a csaj megerőszakolja őt szinte. Ó, a szerencsétlen...
Később régi őőő.. szerelmét, Mike-ot beavatja a dologba, aki segít neki, hogy felderítse a halászházat... Ám nem minden sül el jól, Russell-nek menekülnie kell, közben találkozik az egyik eltűnt gyerekkel, és egy pincében furcsa lényekkel.. Hamarosan Mike is hisz neki, miután egy émelyítő éjszakát együtt töltve reggel egy falra kiszögelt kisfiút találnak... Hősünket letartóztatják a gyilkosság gyanújával, és lesittelik, aztán egyszerre csak nyitva találja a cellaajtót, és szabadon távozhat a szanaszét vert seriff-hivatalból.. Anyja által hátrahagyott videokazettából megérti, mi is folyik körülötte... Eközben megindul a kisvárosi apokalipszis, a szekta bevadul, és menekülni kell... És végül pedig óriási döntést kell hoznia...
Persze elég sok dolgot kihagytam, nevezetesen a lényeget, hogy miről is szól ez az egész, mert nem lövöm le a poént, és mert bocsáttassék meg nekem, néha, mint fentebb említettem nekem is kissé homályos a történet... A tempó lassú, kissé inkább már-már drámai, de a képi világ erős és megragadó. Természetesen a kíváncsiságot ébren tartja a nézőben, de nagy izgalmak nem várnak ránk sajnos. Valahogy nem működik a homoszexuális dráma összefonása a horrorral, még, ha alapmotívum is hősünk irányultsága, hiszen minden bonyodalma ebből származik, és itt nem csak arra gondolok, hogy lenézik a hajlamai miatt... Rejtéllyel és drámával megfűszerezett thriller, természetfeletti szállal, és kissé nehezen értelmezhető befejezéssel... Végig afféle melankolikus hangulatot sugall, ami nem feltétlenül alapfeltétele egy horrornak, ismerjük el... A fényképezés és a rendezés viszont szép, kár, hogy hiányzik a feszültség és a az események sosem pörögnek fel annyira, hogy izguljunk... Egyszer meg lehet nézni, de úgy látom, még várnunk kell az igazi Cthulhu mozira... Vagy, ha máshogy nem, valaki ébressze már fel az óceán mélyén azt a Nagy Vén Faszt. 10/5

Dupla: Ördögűző: Dominium / Az ördögűző: A kezdet

William Peter Blatty "Ördögűző" című könyvéből 1973-ban született meg a kultikus film, amely mérföldkő lett a horrormozik műfajában. A két Oscar-díjat nyert alkotást William Friedkin rendezése tette lenyűgözően hátborzongató rémfilmmé. A 2000-es évek ötlettelenségét jelző remake- és prequel-láz végül utólérte a még két folytatást megélő történetet. És itt kanyarodik a történet érdekesbe. A Morgan Creek Productions leforgatta 2003-ban az "Dominion: Prequel to the Exorcist" címmel a történet előzményét, Merrin Atya első találkozását a Gonosszal. Aztán elégedetlenül fogadva az elkészült mozit, újraforgatták, ugyanazzal a főszereplővel 2004-ben "Exorcist: The Beginning", másik rendezővel, és megváltoztatott forgatókönyvvel. Mindkettő piacra került, szerencsére, és nekünk már csak az a dolgunk, hogy eldöntsük, ugyan melyik verzió is érdemesebb a megtekintésre. Természetesen én mindkettőt ajánlom megnézésre, érdekességképpen. Ám emellett mégis úgy érzem, (az ördög tudja, miért), hogy össze kell hasonlítanom a két művet, mérlegre téve, vajon melyik is méltóbb az eredeti történet előzményének címére?

Ördögűző: Dominium - Dominion: Prequel to the Exorcist (2005)

A dátum senkit ne tévesszen meg. A Dominium készült el elsőnek, és ez az, amelyik a nagyokos producerek és döntéshozók szerint annyira rosszul sikerült, hogy újra kellett forgatni. Ám később úgy döntöttek, ne menjen kárba a sok beleölt pénz, (30,000,000 $) és piacra dobták. Szerencsénkre.
A rendezést eredetileg John Frankenheimer (Dr. Moreau szigete, Ronin...stb...) kapta volna, ám betegsége miatt nem vállalta a projektet, rá egy hónapra el is hunyt. Helyette Paul Schreder (Párducemberek, Kisvárosi gyilkosság...) vette a kezébe az irányítást. A forgatókönyv körül is bonyodalmak voltak. A stúdió úgy találta, hogy a William Wisher (Terminator 2., Dredd bíró, A 13. harcos...) író alkotása nem elég ütős, ezért felkérték a bestseller-író Caleb Carr-t, hogy ugyan adagoljon még némi borzongást a történetbe. Az így kialakult csapat mellé jött volna Liam Neeson Merrin szerepébe... De mégsem. Így kapta a főszerepet Stellan Skarsgård, aki a szintén svéd származású Max von Sydow által megformált papot alakítja ifjabb korában. Ennyi kavarás után már nem is csodálkozhatunk, hogy folytatódott a balsiker-sorozat, és úgy döntöttek a stúdió bölcsei, hogy az elkészült film nem eléggé véres, ijesztő és borzalmas, ráadásul az átlagnézők számára túl sok jellemábrázolást és gondolatot tartalmaz, ezért úgy, ahogy volt, az egész hóbelevancot újraforgatták, méghozzá egyetlen képkockát sem átvéve ebből. Nézzük a történetet.
Lankester Merrin atya egy, a második világháború idején történt borzalmas incidens miatt elfordul az Egyháztól, önmagát és Istent okolva. Pár évvel később kelet-Afrikában tűnik fel egy ásatáson, archeológiai tudománya eredményeként vezető régészként. Helyzete nem túl könnyű, mivel a Brit gyarmatként szolgáló Kenyában a katonaság felügyelete alatt kell ténykednie egy különös bizánci stílusú keresztény templom feltárásában. Mivel a vallás az 1500 évvel ezelőtt nem igazán juthatott el Afrika eme részére, ez növeli a lelet furcsaságát... Mint ahogyan az is, hogy kiderül: épülése után azonnal betemették az épületet... És ha még ez nem lenne elég, az Egyház a nyakába akaszt egy ifjú és lelkes papocskát, Francis atyát, aki misszionárius iskolát akar a helyieknek nyitni, és mindenáron fel akarja ébreszteni a kiábrándult papban a hitet. Ráadásul a helyi törzs is rossz szemmel nézi az ásatást, egyre növekvő feszültség terheli a munkálkodást, mivel az ott élők szerint magát a Gonoszt szabadítja a vidékre a feltárt lelet, amely alatt egy ősi pogány áldozóhelyet találnak, egy démont imádó ősi szentélyt. Enyhíti magányát a koncentrációs tábort is megjárt doktornő, Rachel, akinek múltja szintén sötét titkot takar. Befogadnak a kis kórházba egy nyomorék fiút is, Cheche-t, akit a helyiek nagy ívben kerülnek.. A pokol akkor szabadul el, amikor két brit katona behatol a templomba, hogy raboljon, majd rájuk találnak holtan. Az egyik fejjel lefelé keresztre feszítve, a másiknak pedig levágott feje egy tálcán díszeleg. Az egyre őrültebben viselkedő katonai parancsnok, Granville őrmester mindenképpen a feketéket vádolja, már csak ez hiányzott a pattanásig feszült helyzetnek. A törzs pedig magát a kereszténységet hibáztatja, és főként Francis atyát minden rosszért, és az iskolájába szökött gyermekeket lemészárolják... Cheche, a nyomorék pedig villámgyorsan gyógyul, amit a kis pap csodának tart, mígnem jól kap egy hatalmas pofont, amikor a keresztet a gyenge ifjú homlokához érinti. Innentől kezdve az ördögűzést forszírozza, ám Merrin mindenre inkább természetes magyarázatot akar. De az atya nem nyugszik, és a doktornő segítségével meg akarja keresztelni a templomban a megszállottat. Egyre sötétebb előjelek utalnak a Gonosz közeledtére. Francis atyát meggyilkolják, Granville őrnagy őrjöngésbe kezd, a törzsfőnök lánya szülése során egy halott csecsemőt hoz világra... Egymásnak feszülő indulatok közepette indul Merrin hitét visszakapva a Gonosz ellen...
A film drámai, mélyen ábrázolt karaktereket mutat fel, és intelligens. Lehetne hibáztatni lassan hömpölygéséért, de mégis minden pillanata leköti a nézőt. Méltó előzménye az "Ördögűzőnek". Nagyszerű ívben ábrázolja a kialakuló konfliktusokat, ahogyan a puskaporos hordó felé közeledik a láng, és egy csúcspontba gyűlik minden, és erős nyomást gyakorol a nézőre. A baljós sötétség egyre erősebben borítja előjeleivel feszült félelembe a néző gyomrát. Egy igazi intellektuális természetfeletti-pszicho-horror, amely érdemtelenül került dobozba, és szégyen, hogy csak ímmel-ámmal, a második film veszteségei miatt dobták piacra, hogy valamennyire kiegyensúlyozza a kidobott pénzt. Itt látszik, mennyire buta és ostoba Hollywood, vagy az, mennyire ostobának tartják a nézőket. Nem egy mozibarát darab ugyan, hiszen nincs különleges látványvilággal megáldva, de mindaz általában úgyis csak arra jó, hogy elfedje a történetek bugyutaságát. A jellemábrázolások és motivációk tökéletesek, mint ahogyan a színészek alakítása is. Méltatlanul mellőzött film, de jól jellemzi korunk igénytelenségét. Számomra mindenképpen ez az okos, mélységekkel, vívódásokkal, alaposan ábrázolt karakterekkel, nem bóvli ijesztgetésekkel manipuláló, hanem zsigeri, fokozódó feszültséggel a nézőt nyomás alatt tartó film az igazi, az Előzmény. Merrin atya álma kiemelkedően szépre sikeredett különös lidércnyomás. Egyetlen negatívumként csak a csúcspontot követő elég gyors lezárás, az ördögűzésnek, mint lényegnek elsietett ábrázolása, magának a Gonosznak a szerepe testi valójában igen kevés. De annyira nem hiányolom, hiszen a Sátánt ismerjük, ámde Lankaster merrin Atyát eddig nem ismertük, és első találkozását a Gonosszal sem. Részemről ez megérdemli a 10/9-et. És akkor jöjjön hát a producerek által jobbnak talált:

Az ördögűző: A kezdet - Exorcist: The Beginning (2004)

 

A hülye néző, aki a moziban pattogatott kukoricát zabál pepsivel, az kérem nem ezt igényli. - mondhatták a nagykutyák a vezetőségben. Legyen ijesztgetés hanghatások, és vér. Tompítsunk ezen a sok okoskodáson, hiszen nem az értelmiségnek készítünk filmeket, hanem a minden szart bezabáló proliknak. Ennek érdekében a témát intelligensen, elmélyülten kezelő Schredert kicserélték Renny Harlin-ra, a pörgős, akciódús és népszerűbb mozikat rendező direktorra. (Ford Fairlane kalandjai, Még drágább az életed, Háborgó mélység, Börtönhalál, Cliffhanger - Függő játszma, Rémálom az Elm utcában 4.: Az álmok ura ...). És akkor fejeljük meg a forgatókönyvet is szájbarágással, gyereket faló hiénákkal, felületes karakterekkel, némi romantikával, ennek érdekében jöjjön Alexi Hawley aki átírja a sztorit könnyebben emészthető mozibarát popcornosabb verzióba. Hawley eddigi ténykedése elhanyagolható a nagymozik terén, talán valakinek a rokona volt, úgy kerülhetett a projektbe.
És itt Merrin atya még hitehagyottabb, vedelő Indiana Jones-féle figura, aki jó pénzért megbízásra érkezik az ásatásra, hogy megkeressen egy kis démonszobrocskát. Az alaphelyzet hasonló, csak a doktornőt cserélték le, mert a csúnyácska színésznő nem volt elég realisztikus valószínűleg, ezért helyette egy ex-Bond lányt szerepeltettek, Isabella Scorupco-t. Belekerül egy kis nyomozós szál is, Merrin felkeresi az ásatás előző vezetőjét az őrültekházában, aki a szeme láttára lesz öngyilkos. A nyomorék Cheche helyett egy kis helyi gyereket száll meg az ördög, és kapunk egy történetet a környék elátkozottságának okairól, ami különben annyira nem hiányzott, de valamivel kellett pótolni a nem túl nagy mélységekbe vezető, kissé felületesre sikeredett jellemábrázolásokat és motivációk előzményeit.

Váratlan ijesztgetéseket és véresebb eseményeket mutat fel elődjénél, jóval látványosabb, mozihoz igazított külsővel és belsővel. A Gonosz testet is cserél, és a sötétségben botorkálások mennyisége, és a túlspilázott látvány néha kissé eluntatnak minket. kapunk a végére egy tragédiát is, hogy kerekebb legyen a sztori. Természetesen a szereplőkkel itt sincs semmi gond, hozták az előzőleg alakított színvonalat...
Talán, ha nem látom az előző filmet, jobban tetszett volna. Ám így túlságosan kikönyökölt a különbség a kettő között. Olyan ez, mintha a finom sűrű babgulyást felöntenénk vízzel, hogy könnyebben lehessen kanalazni. Szerencsére az alapokat nem sikerült annyira lerombolni, így nem olyan menthetetlen az egész. Azt hiszem itt két nézőcsoport kaphat két verziót. Az intellektuálisabb, emberközelibb történetet a Dominiumban lelik meg nézők, a véresebb, akciódúsabbat, tompább és könnyedebbet pedig a "Kezdetekben". Részemről nem hiányoztak a Renny Harlin-féle verzió kliséi és bazári ijesztgetései, horrorisztikusabbá tétele, mert az eredeti '73-mas Ördögűző nem ilyen könnyen emészthető előzményt követel magának. Mindenképpen az elsőnek elkészült részletes és alapos műremek érdemel figyelmet. Én mindenképpen azt javallom, így sajnos ez az alkotás csak 10/6.

 

 

The Tomb (2007)

Valami tévedhetetlen hatodik érzék, valami lidérces ösztön alapján mostanában folyton könyékig nyúlok a szarba. Vagy csak rossz passzban vagyok. Az alant szétboncolt film elképesztő reakciókat váltott ki belőlem, hitetlenkedés és hisztéria, röhögés és felháborodás. Lassan kezdem azt hinni, hogy a független filmekről felállított teóriám, miszerint "friss vért" hoznak a horror műfajába a sok hollywoodi-i ömlesztett szar között, egy alapos tévedés. Pedig milyen szép kis borítóval rendelkezik, és ráadásul ott díszeleg H.P. Lovecraft neve is, mintha bármi köze is lenne ehhez a faszsághoz. Nem beszélve a rajta elhelyezett reklámszövegről: "Kíváncsiság. Magával ragad."... Én a magam részéről ezt írtam volna rá: "Sírni fogsz bazmeg", vagy "Kellemes, mintha megerőszakolnának egy szöges ágyon"... Mert Kedves Olvasók, nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom: valami hihetetlen fércművel találtam szembe magamat. Csak annyit így elöljáróban, hogy egy telefon kamerájával felvett óvodáscsoport színjátszása is izgalmasabb és változatosabb. Nem beszélve az óvodáról, ami jóval ijesztőbb helyszín, mint a "The Tomb"-é, amely valószínűleg egy üres Tesco-raktárban lett leforgatva, éjjel, és gyertyafény mellett, nehogy a biztonsági őrök felfedezzék és elhajtsák a francba a dilettáns csoportot, akik filmforgatás címen agonizálnak majdnem másfél órán keresztül. Az ötlettelen sutaság, a színészi játék teljes hiánya, a forgatókönyv hülye idiotizmusa mind-mind elborzasztott. A 2007-ben egyenesen video-ra kerülő alkotást a jó nevű Ulli Lommel jegyzi, mint író és rendező. Ott szerepel ugyan a műfaj koronázatlan királya, Lovecraft neve is, de valószínűleg, ha ilyeneket izzadt volna papírra, az olvasó közönség soha nem emlékezne nevére, nem beszélve arról, hogy Cthulhu maga falta volna fel, ha ilyen hülyeségeket firkál. Ulli Lommel kurva ötletes történetet pattintott ki agyából, hogy aszongya, néhány idegen egyszerre csak egy bezárt raktárban ébred fel, miután elrabolták őket, és megpróbálnak menekülni, miközben egy eltorzított hang diktálja nekik a teendőket, és sorra hullanak. Nem bazmeg, biztosan a Fűrész alkotói lopták el eme hatalmas agyszüleményt, bizonyára nem a nagy Ulli, aki mintegy 53 filmet rendezett, amikből egy darabot sem láttam, és ezek után nem is akarok soha. Bár nem tudok véleményt mondani eddigi filmes karrierjéről, mert lehet, hogy eddig zseni volt (ám azért ezt kétlem), és csak 2007-ben őrült meg, és egy kínai szerencsesüti papírjára odakente ezt a taknyot, amit az utókornak "forgatókönyv" néven próbálnak beállítani. A filmben szereplő egyénekről egyszerűen semmit nem tudok mondani, hihetetlennek tűnik már eleve az is, hogy az imdb.com-on jegyzik őket, és "színész" néven. Azt hiszed túlzok? Ajándékozd meg magad eme filmélménnyel, és meglátod, néha a horror zsánerében valóban sikerül hátborzongatót produkálni, csakhogy nem az izgalmaktól hemzsegő, feszültséggel teli történésekkel, hanem a hülyeség idegborzoló és elpirulásra késztető, agyidegeken hegedülő ingereivel. Ez a film, amire egy épeszű ember azt mondja: na bazmeg elértem a legalját, most már emelkedjünk, mert nincs több levegőm. És mindezt nem egy szép kékesre klórozott medencében mondja, hanem egy pöcegödörben.
Elmesélem a nagyívű történetet, mert kihagyhatatlan. Azt nem értem, ha nem a látványra építettek (mer' az nincs), ha nem a feszültségre (fáradt unalom), akkor legalább a történetbe tettek volna valami kis érdekességet, hiszen az ingyen van... De nem. Szóval.
Rögtön a tett helyszínén kezdünk, egy baszott nagy raktárban, amiben mindenhol salgó-polcok állnak. Nem hiszed el, ez a díszlet végig. Mindenhol gyertyák, valószínűleg a fentebb említett veszély végett (hogy a biztonsági őrök kihajtják a szerencsétlen forgató-csoportot). És lehetséges, hogy a filmes-teamnek van valami gyertyakészítő ismerőse, akinél áron alul hozzájuthattak. Főhősnőnk egy nejlonzsákban ébred, arca csupa málnaszörp, mintha bántotta volna valaki. Végtelennek tűnő idő alatt kecmereg ki belőle, és esküszöm majdnem tíz percig csak azt figyelhetjük ájuldozva az unalomtól, (ettől garantáltan narkolepsziás leszel), hogy vonszolja magát a földön, lassan, és kimerítően. Leginkább számunkra.
Összetalálkozik egy másik áldozattal, egy dagi faszival, - meg sem merem nézni, eddig szerepelt-e bármilyen filmben - és együtt vánszorogják át a film időtartamát, iszonytató lassúsággal. Eközben a fejük fölül egy mikrofonba beszél óriási faszságokat a főgeci, eltorzított hangon. Valami hülye versikét szajkóz egyfolytában, de mindez semmi a sok hülye és banális baromság mellett, amit elköhög. Aszongya: "Nyolc szög, ki bukik el? Hét. Hetet mondok a Mennyben vagy a Pokolban. Nyolc szög, ki bukik el?" Annyira érdektelen a személye (meg a többieké is ám), hogy kurvára nem érdekel, hogy ki ez, és miért csinálja az egészet. Míg szereplőink egyfolytában ezen merengenek, de szó szerint, mintha számítana egyáltalán mi miért van, és nem a menekülés foglalkoztatja őket. A raktárból kijutni lehetetlen, bár néha hatalmas ablakok tűnnek fel a háttérben, de aztán gyorsan elfordul a kamera, mert meg lett mondva innen nincs menekvés, na. Ami külön élvezet, hogy 5 percenként megnézhetünk néhány kifestett babafejet is, gondolom ijesztgetés gyanánt, és van amikor az események (haha) alatt áttűnéssel is láthatjuk a húdehátborzongató játékbolti kínálatot. Hőseink, a két nyamvadt belassult marha, akik teljesen lényegtelenek már az első pecekben, hogy élnek, halnak-e, folyton újabb és újabb haldoklóra lelnek becsomagolva. Az elsőnek az ütőerébe nyolc szög van szúrva, de addig még eléldegél, beszélget, amíg ki nem húzzák belőle, mert akkor sürgős jelleggel elhalálozik. Ez a momentum érdekes módon visszatér még egy párszor, van olyan nő, aki elrablása idején lett fojtogatva, de csak a felfedezése után pusztul el. A film eközben rémisztően lassú tempót vesz fel, belepusztulunk az unalomba, de mindez szereplőinken is látszik. Az újabb haldokló emberkék között vidám kis érdekességként töri meg az unalmat egy fickó, ő még életében utoljára, haldoklás közben meg akarja kúrni főhősnőnket. De egyszerre csak a magasból rázuhan egy nő (naná, hogy konyhakészre csomagolva) erre meghal. Ja, néha feltűnik kinti felvételeken egy fehér maszkos lovas, aki valószínűleg véletlenül került a filmbe, mert a kurva értelmetlen zagyvaságba már csak ez hiányzott. álá Jigsaw" azt szajkózza, hogy csak egy ember juthat ki, ezért lassan már egymásra is fenekedik a két szerencsétlen, míg szőke főhősnőnk teljesen indokolatlanul kinyír egy kínai csajt. Ja, és pusztán magánszorgalomból minden hullát koporsóba helyeznek, amin pentagramma van, és irtózatos lassúsággal balfasz módon szögelik le a tetejét, amit végig is kell néznünk. A tömény unalmat a végjáték sem tudja megtörni, maximum az értetlenségtől való feldühödés adhat némi adrenalin-löketet...

A főgonosz motivációja teljesen érthető: az autókereskedő, aki szar kocsit adott el neki, azt halálra ítéli, meg aki megcsalta, vagy egyéb gyermekkori bűntettet követett el ellene, mondjuk rálépett a kiscicája farkára. Telik múlik az idő, egy megtalált banktisztviselő asszony (természetesen haldoklás közben) visszaemlékszik egy ügyfelére, akinek nem adott kölcsönt, mert ez így megy, azonnal ez ugrik be, és immáron közelebb kerülünk a gyilkos kilétéhez, csak éppen nagyon nem tud érdekelni minket. Ja, és Lovecraft, szegény azért lett beleerőltetve ebbe a szarpatakba, mert a piszok gyilkos az ő műveiből választott magának neveket. Hát ennyi, így lehet egy nagybecsű író holtesttét és műveit meggyalázni, hogy cégérnek veszik ehhez a szeméthez. És közben pereg a film, a csupa izgalom és feszültség szinte fojtogat bennünket, hogy ugyan mi a faszért készülhetett el ez a hülyeség? A film valóságos időgép, mert hihetetlenül lassan csordogál, és folyton azt nézegeted, hogy elképesztő, de még mindig van belőle. A csúcspont, amikor csoszogva-vánszorogva elindulnak hőseink, hogy kiutat leljenek, aztán kijelentik, hogy innen nem lehet menekülni, és eddig is csak körbe-körbe jártak. Na jól van, ott dögöljetek meg, gondoljuk egyöntetűen. Mivel a gépi hang "
Emberek, meneküljetek. Bár szórakoztató módon írtam le, de valami fájdalmas unalom és amatörizmus mászik a képünkbe a képernyőről. Szigorúan ellenjavallt, kivéve olyan mazochistáknak, mint én. De még csak nem is lehet kiröhögni, hogy nézd má' mekkora szar, mekkora hülyeség, mert annyira érdektelen és erőltetett, hogy erős bosszúságra loval. Kerüljétek nagy-nagy ívben, Lovecraft örökösei helyében kurva nagy pert akasztanék a gyalázat miatt az alkotók nyakába. Gyanítom, én vagyok az első és utolsó az országban, aki arra méltatta, hogy írjon róla, de engem csak az erős társadalmi kötelezettség sarkallt arra, hogy mindenkit figyelmeztessek, ezt a szart ne nézze meg. Nincs rendezés, nincs költségvetés, nincs színész, nincs ötlet, nincs semmi, csak másfél óra kegyetlen lassú agonizálás, ami még bennünket is megvisel. Röviden: kurva szar. Sajnos az 1 pontnál nem nagyon mehetek lejjebb, pedig szívem szerint azt tenném.

Morke sjeler (Dark souls) (2010)

Mint az már a címéből is kitűnik (Morke sjeler) ezúttal egy északi film kerül bemutatásra és mint az ilyenkor lenni szokott ezúttal is szeretném előre jelezni elfogultságomat a skandináv filmek iránt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármilyen svéd, norvég vagy egyéb északi film maradéktalanul elnyeri a tetszésemet. Sőt megkockáztatom azt is, hogy bizonyos szempontból kritikusabb szemmel is figyelem eme fagyos vidék filmterméseit, hiszen kifejezetten közel állnak a szívemhez. Nem volt ez másként a César Ducasse és Mathieu Peteul rendezte Morke sjeler esetében sem. Pedig nagyon jól tudom, hogy sokkal inkább a dráma, a tragédiába hajló vígjáték a skandináv filmek erőssége és nem a horror. Az emberi sorsok bemutatásában, a lélekábrázolásban, a melankolikus hangulat megteremtésében számomra az északi filmek jelentik a tökélyt, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a véresebb horrorfilmekben, ahol nem a nyomasztó hangulaton hanem a vérgőzös akciójeleneteken van a hangsúly, nem alkottak még maradandót. Legalábbis ezen a téren én még nem találkoztam kiemelkedő minőségű alkotással. (A korábban már bemutatott Skjult bár kétségtelenül egy remek alkotás, de az inkább a horror-dráma kategóriába tartozik.) Ilyen előzmények után volt szerencsém a Morke sjeler előzeteséhez, ami viszont egy vérbeli akciódús horrorral kecsegtetett. Feltámadó halottakkal, fúróval gyilkoló sorozatgyilkossal, egyszóval amolyan "igazi" horrort vártam.

Ahogyan azt a film trailere is sugallta, a Morke sjeler nem az a típusú film amely hosszú, dögunalmas percek után egyszer csak beindul. Ez bizony már a legelején "belecsap a lecsóba", hogy utána, egy-két üresjáratot leszámítva, másfél óra tömény akció következzen. Ez természetesen legalább annyira pozitívum mint amennyire negatívum, ugyanis a Morke sjeler esetében is igaz az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Tény és való, hogy nem sok unalmas pillanata van a filmnek, de a nagy rohanásban bizony sok kérdést elfelejtettek megválaszolni, sok szálat hagytak elvarratlanul, ezért kicsit olyan érzésem volt, mintha ez még nem a végleges verziója lenne a filmnek, mintha egy félkész műről lenne szó. Már maga a kezdő jelenet sem túl eredeti (az erdőben magányosan kocogó nőt fúróval megöli egy overálba bújt pszichopata) de betudtam annak, hogy valahogy el kell kezdeni egy filmet. Ha kicsit klisésen, hát klisésen, de ettől még lehet belőle egy jó kis mozi is akár, ahogyan azt a bemutató sejtette. Ám sajnálattal vettem tudomásul, hogy a folytatás sem volt éppen eredetinek mondható. Arról már nem is beszélve mennyire életszerű az, hogy a hullakamrából észrevétlenül ki tud sétálni egy halott. A nemrég még hullazsákban fekvő lány (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) ugyanis egyszer csak fogja magát és mintha mi sem történt volna hazamegy, becsoszog a szobájába és beül a számítógép elé. Az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) persze sejti, hogy valami nem stimmel, de kinek ne lenne furcsa ha a lánya koszoson, mocskosan, meglehetősen megviselt állapotban beállít a lakásba és, köszönés illetve fürdés nélkül, fogja magát átrohan a lakáson majd bemegy a szobájába a számítógépet nyüstölni. Ezt megfejeli még a rendőrség telefonja, miszerint a lányát reggel meggyilkolták és megköszönnék ha befáradna az őrsre, hogy azonosítsa a holttestet. Bár a rendőrséget sikerül meggyőznie, hogy tévedésről van szó (újabb roppant életszerű momentum) az apa számára is nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel a lányával, aki napról - napra rosszabb állapotba kerül. Egy ideig próbálja titokban tartani és igyekszik segíteni a szó szoros értelmében is élőhalottá vált lányán, de végül kénytelen belátni, hogy tehetetlen és kórházba viszi. Sokkal többet természetesen az orvosok se képesek tenni a folyton valami fekete trutymót felköhögő, szemmel láthatóan menthetetlen lányán. A gyermeke lassú, gyötrelmes haldoklásába beletörődni nem tudó apa természetesen nem akarja elfogadni a helyzetet és saját felelősségére hazaviszi a lányt, mivel szentül meg van győződve arról, hogy az orvosok nem értik a dolgukat, hogy félrediagnosztizálták a gyermekét és majd otthon idővel javulni fog az állapota. Ez volt talán a film legerősebb része.



Azok a jelenetek amik azt mutatták be, ahogyan az apa önmagának is hazudva próbál segíteni a szinte élőhalottá vált lányán, egészen drámaira sikeredtek. Ahogy sétáltatja, eteti a szemmel láthatóan magatehetetlen, öntudatlan, a külvilágból semmit sem észlelő lányát, ahogyan próbálja elhitetni a környezetével, a lánya barátnőjével, hogy Johanna igenis napról - napra jobban van, az mindenképpen említésre méltó. Ez volt az a pont ahol kezdtem fellélegezni, hogy végre magára talál a film, de sajnos nem így lett. Pontosan ott folytatódott ahol előtte abbamaradt. Egymást követték az elcsépeltebbnél elcsépeltebb sablonos, kiszámítható, unalmas panelek. A sorozatgyilkos természetesen háborítatlanul folytatta tovább a gyilkolászást, az áldozatok száma rohamosan nőtt akikből mind vegetáló,  fekete trutymót felokádó zombi lett, és akikkel már lassan tele lett a kórház. A rendőrség persze teljesen tehetetlen, a lány apja pedig elhatározza, hogy magánnyomozásba kezd. Mondani se kell, hogy amit a komplett norvég rendőrség nem volt képes hónapok alatt sem felgöngyölíteni azt a bosszúszomjas apa alig néhány nap alatt természetesen megoldotta. Olyannyira, hogy még fényképekkel is szolgált, amit az egyik gyilkosság idején készített aminek természetesen szemtanúja volt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott a rendőrség persze nem hisz neki és a helyszínen készült fényképfelvételeivel együtt dobják ki az őrsről. A sablonok meg tovább követik egymást rendületlenül egészen a végkifejletig. Az apa természetesen nem adja fel a nyomozást, így rájön, hogy a szálak egy közeli gyárhoz vezetnek, ahova berontva őrült bosszút áll a lányából olajt felböfögő zombit kreáló (szintén zombi) dolgozókon.

Mindent összevetve a Morke sjeler (Dark souls) egy erősen feledhető alkotásra sikeredett. Nem mondom, hogy képtelenség végignézni, hogy egy szemétre való alkotás, de egy norvég filmtől sokkal többet vártam volna. Legfőképpen nem is az volt a baj ezzel a filmmel, hogy hemzsegett a sablontól, a logikátlan és életszerűtlen helyzetektől, hiszen ezer ilyen film van ebben a műfajban, ami ettől még élvezetes tudott maradni. A legnagyobb baja a filmnek az, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről. Pontosabban szólva próbál ugyan, de nem sikerül neki. Úgy érünk a film végére, hogy tulajdonképpen semmire sem kapunk magyarázatot, mintha másfél órás bevezetőt láttunk volna. Nem tudjuk meg, hogy miért lett a meggyilkolt emberekből olajat felokádó zombi, hogy az ámokfutó sorozatgyilkost mi vezérelte, hogy ki ő egyáltalán, hogy ki a búbánat az a film vége felé feltűnő sejtelmes öregember aki tulajdonképpen az egész zombihadsereget "életben" tartotta és irányította. Ezek azért meglehetősen nagy hibák még egy olyan műfajban is, mint a horror, ahol nem feltétlenül a film mondanivalója a leglényegesebb. Ami pedig a színészeket illeti maradjunk annyiban, hogy voltak olyanok is benne, de tulajdonképpen nagyon már nem ronthattak az összképen. Egyedüli említésre méltó momentum a filmből az amikor azt mutatja be, ahogyan az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) hazaviszi a lányát (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) és megpróbálja elhitetni magával, hogy felépülhet. Ahogyan gondozza, ápolja önmagát és a környezetét is  ámítva azzal, hogy Johanna napról-napra jobban van, hogy fel fog épülni. Azok a jelenetek amelyek kettejük, pontosabban szólva az apa a lánya életben maradásáért vívott  kétségbeesett és reménytelen küzdelmét mutatták be, tették nézhetővé ezt az amúgy tejlesességgel felejthető alkotást. Zenéről, operatőri munkáról ezen a szinten meg már kár beszélni.

4/10

Kínzó mindennapok - Trouble every day (2001)

Annak ellenére, hogy a rendkívül találóan "kínzó mindennapok" címre keresztelt alkotás nem nevezhető mai darabnak meglehetősen kevés helyen találtam róla említést. Tegyük azonban hozzá, hogy az a kevés kritika éppen elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet iránta. A film mellőzöttségének több oka is lehet. Egyrészt az, hogy kivételesen nem egy neves rendező jegyzi és nem szerepelnek benne mindenki által ismert "sztárszínészek", másrészt, hogy nem valamelyik hollywoodi filmgyár futószalagjáról legördült tucat-horroról van szó. Ez a néhány ok már bőségesen elég ahhoz, hogy a 2001-ben készült francia film a feledés homályába vesszen. Pedig így utólag, a film megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy a Claire Denis rendezőnő által jegyzett alkotás (aki nem mellesleg Jean-Pol Faregeauval közösen a film forgatókönyvét is írta) több figyelmet érdemelne. A kínzó mindennapok ugyanis, szemmel láthatóan alacsony költségvetése ellenére, egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. A film története nem csak, hogy egyedi és mentes mindenféle  sablontól, de ráadásul még kifejezetten érdekes is. A filmhez írt zene (Tindersticks nevű angol formáció követte el) pedig egyenesen zseniális. Mindezeken túl még hosszasan sorolhatnám a film pozitív momentumait a csodálatos képi világról, a remek operatőri munkáról, az igencsak tehetséges színészi alakításokról. Ezek után azt hiszem nem fog óriási meglepetést okozni ha azt írom, hogy a kínzó mindennapok egy figyelemre méltó alkotás. Figyelemre méltó még akkor is, ha a film története mindennek nevezhető csak éppen bonyolultnak nem. Ez a film nem a logikai csavarokról, összevissza kuszált történeti szálakról, bonyolult dialógusokról szól. Sőt, olyannyira nem szól a dialógusokról, hogy a száz perc alatt, amíg tart a film,  néhány mondatot leszámítva tulajdonképpen meg sem szólalnak a szereplők. Ez így első hallásra talán kiábrándítólag hathat, de nem az. A csodálatos képek és még zseniálisabb zenék mellett nem hiányzik, hogy felesleges és felszínes párbeszédekkel kizökkentsenek a film borongós, szorongásokkal teli, de valamiért mégis elbűvölő világából.

A film két külön szálon, két fiatal pár történetével, indul. Az egyik egy látszólag teljesen átlagos amerikai pár, akik éppen Párizsba tartanak repülővel, hogy ott töltsék a mézesheteiket. Ennél több információt Shane és June Brownról (Vincent Gallo és Tricia Vessey) tulajdonképpen nem is tudunk meg. Csupán Shane egy elejtett félmondata, miszerint Párizsban konzultálnia kell egy kutatóorvossal, sejteti, hogy nem feltétlenül a romantikus hangulata miatt választotta úti céljuknak a francia fővárost. Ezzel tulajdonképpen meg is történt az egyik pár bemutatása. Annak ellenére, hogy amíg a fiatal férjről legalább feltételezhetjük, hogy orvos vagy valami hasonló lehet, addig June Brown teljesen ismeretlen marad a számunkra. De ennek a filmnek nem is az a lényege, hogy bemutassa hol dolgoznak, mit csinálnak, hol laknak a szereplők. Ennek a filmnek nem célja a szereplők ilyen típusú bemutatása. Sokkal inkább az, hogy megpróbálja elénk tárni azt a világot, amely kívülről láthatatlan. A felszín helyett a szereplők egymás iránti érzelmeire, belső vívódásaira, saját ösztöneikkel való küzdelmükre helyezi a hangsúlyt. A film középpontjában ugyanis, bár elég sajátságos megközelítésben, a szerelem áll.



A történet másik szála Párizsban játszódik ám azon túl, hogy itt is egy fiatal párról van szó látszólag semmiféle hasonlóság sincsen köztük és a film elején látott boldog amerikai pár között. Ez már abból a jelenetből nyilvánvalóvá válik amikor azt láthatjuk, ahogyan a férfi, (Leo szerepében Alex Descas) mielőtt elmegy otthonról, a hálószoba ablakain lehúzza a zsalugátereket, lelakatolja az ablakokat, rázárja a szobaajtót a nőre (Coré szerepében Béatrice Dalle) majd szépen sorban minden ablakot és ajtót bezár a lakásban. Már ebből a jelenetből sejteni lehet, hogy valami nincs rendben velük. Csak azt nem tudni, hogy mi az oka annak, hogy Leo minden alkalommal gondosan bezárja a feleségét a lakásba. Mivel a filmben a párbeszédek száma a minimumra van csökkentve csak fel-felbukkanó képekből sejthetjük, hogy a két kiegyensúlyozottnak tűnő pár esetében a harmonikusnak tetsző felszín mögött valójában (a szó szoros értelmében is) borzalmasan mély sebek és hazugságok rejlenek. Egy rövid időre még minket is becsap a film, mert úgy tűnik, hogy Leo valamitől nagyon meg akarja óvni szerelmét, hogy a túlzott féltéstől  vezérelve zárja be a lakásba valahányszor elmegy otthonról. Ám ahogy a film halad előre kezdenek előtűnni a boldogság hazug álarca mögül a valóság szörnyűségei. Leo ugyanis korábban, Shane és Coré részvételével, titkos orvosi kísérleteket folytatott, aminek célja az emberi libidó megnövelése volt. A kísérlet természetesen nem várt eredményt hozott. A szexuális vágy olyannyira elhatalmasodott az alanyokon, hogy szó szerint felfalták a partnerüket az aktus során. Ettől a gyötrő és fékezhetetlen vágytól szenved Coré is  és így már érthető, ha Leo megpróbálja megakadályozni, hogy szerelme elhagyja a házukat. Nem Corét félti elsősorban, hanem tőle félt másokat, de szereti annyira (talán bűntudatból, talán őszintén) hogy megpróbál megoldást találni a párját kínzó csillapíthatatlan és gyilkos vágyra és mivel orvosként már nem tevékenykedhet, hát otthon folytatja a kísérleteket. Mondani se kell, hogy az Amerikából Párizsba érkező Shane is ugyan annak a kísérletnek az "eredményétől" szenved amelytől Coré. Azzal az apró különbséggel, hogy Shane egyelőre még sikeresen titkolja el az ifjú felesége elől, hogy miért nem kíván együtt lenni vele, miért igyekszik távol tartani magát tőle, miért nem viszonozza a nő szerelmét. Ám a gyilkos ösztönt már egyre nehezebben bírja magában tartani és csak reménykedhet abban, hogy még időben Leo nyomára bukkan, aki talán tud valamilyen ellenszert rá.

Mindent összevetve a kínzó mindennapok egy igencsak figyelemre méltó alkotás, remek történettel, zseniális zenével, nagyszerű színészi játékkal (a Corét játszó Béatrice Dall játéka külön említésre méltó) és csodálatos képi világgal. Érdekes, de rendkívül hatásos ötlet volt a dialógusok minimálisra csökkentése elkerülve így az ócska közhelyek pufogtatását és nem utolsó sorban érvényesülni hagyva ezzel a film meglehetősen nyomasztó hangulatát.  Amúgy is olyan érzésünk van végig, mintha nem kötnének mindent az orrunkra, mintha valamit mindvégig eltitkolnának előlünk. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti az, hogy a filmben a történet előzményével kapcsolatosan csak homályos utalások vannak, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit és azt is csupán abból a csekély számú és meglehetősen szűkszavú dialógusból, ami elhangzik a filmben. Arról már nem is beszélve, hogy a film végére érve nem kapunk megoldást, elmarad a katarzis, a rossz nem bűnhődik meg a bűneiért és a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Feltéve, hogy bárkit is érdemesnek találnánk arra, hogy feloldozást vagy jutalmat érdemeljen. A kínzó mindennapok szereplői közül ugyanis senki sem nevezhető rokonszenves figurának. Leo az embereken illegális kísérleteket folytató orvos, a szexuális vágyat a kannibalizmusig fokozó Coré és Shane egytől-egyig rászolgálnak a büntetésre. Shane ráadásul mindezt hazugsággal is tetézi, hiszen a naiv és szerelmes June semmit sem tud az őt kínzó gyilkos ösztönről. Nincs katarzis mert talán nem is érdemelnének feloldozást. Ez persze csak tovább növeli a film nyomasztó, kiábrándultságot árasztó hangulatát. Az utolsó jelenetről már nem is beszélve, amely bár rengeteg kérdést hagy nyitva előttünk, de mégis remek megoldás a rendező részéről. A kínzó mindennapok minden, csak nem hétköznapi film. Szomorú, melankolikus, sötét,  de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szép. Akár csak maga a szerelem.

9/10

Gyilkos játék - Steel Trap (2007)

Ha valakinek nem lenne ismerős az alant felvázolt alaphelyzet, az valószínűleg az utóbbi éveket egy másik bolygón töltötte, vagy kómában, esetleg mindkettő. Az alapötlet leginkább a "Kocka" című kis költségvetésű, ámde erősen hangulatos filmből (az első részről beszélek) eredeztethető, de persze a "Fűrész" indította el ezt a hullámot. Végy néhány igen különböző karaktert, zárd össze őket egy helyen, és kezdd el őket szépen egyenként legyilkolászni, a legkülönbözőbb eszközökkel. Kötelező figurák: a talpraesett jószívű, az áruló, a pánikolós, a rossz fiú, a ribanc és a naiva. Néha hígíthatod őket, de ezek a papírból ollózott karakterek kötelezőek. Mint ahogyan az is valamiért törvényszerű a mobiltelefon elterjedése óta, hogy sosincs térerő, és hogy veszélyben, nyomás alatt, pánikhelyzetben egymásnak kell esni, még akkor is, ha a gyilkos a fejét vakarva, elképedve a hülyeségünkön élezi tomahawkját a fejünk felett, míg egymással birkózunk. Aztán persze kiderül, hogy a rohadék az gyermekkori jó barátunk, akinek egyszer lepisiltük a cipőjét az ovi wc-jében, és ez örökre nyomot hagyott benne. Ennél már csak az a röhejesebb, amikor a vérengző gyilkos csak azért mészárol, hogy megtanítson mindenkit az élet szeretetére. Na persze. Azért akad ám kiemelkedő ebben a dömpingben is, és itt mindenképpen meg kell említenem a 2009-es "The Hunger" című alkotást, amely elborzasztó történetével igen nagy nyomás alá helyezi nézőit. Vagy a "The Collector", amely igen magas izgalomfaktorával és feszültségével, odaláncolja a nézőt a fotelbe, vagy az ágyba, vagy a hokedlire, ahol éppen tartózkodik nézése közben. És közben el is felejtkezhetünk néha ezeknél a jobbfajta filmeknél arról (a szarabbaknál már nehéz), hogy mi a lófaszért olyan hülye ez a mi gyilkosunk, hogy vagyonokat érő felszereléseket, csapdákat, kamerarendszereket szerel fel, tervez évekig, bizonyára még a munkahelyét és mindenét feláldozva is, csak hogy néhány neki ellenszenves faszit meg lotyót legyilkoljon. Ahelyett, hogy költséghatékonyan ledöfné késsel őket, (ez itt a vérben tapicskolós mészárosoknak szól), vagy agyonlőné, esetleg halálra untatná őket mondjuk egy tévé elé kötözve a "Való Világ" folyamatos nézetésével, mígnem azok lenyelnék önként a nyelvüket, vagy elharapnák saját verőereiket (ez itt a szolidabb gyilkosoknak szól). Aztán persze csodálkoznak, hogy őrültnek titulálják őket, mert senki nem érti mire ez a nagy pénzkidobás, meg felhajtás, mint mondjuk jelen esetünkben (ideje volt rákanyarodni már), ahol a piszok killer vagy tíz emeletet lezár egy toronyházban, és be is rendezgeti az egészet, csakis a mi szórakoztatásunk kedvéért. Én értékelem ugyan eme önfeláldozást, ám pazarlásnak tartom.
Luis Cámara, a film forgatókönyvírója és rendezője azonban nem így gondolta, és még a liftajtókba is vasfogakat szereltet pszichopatánkkal. Luis persze bizonyára szeretett volna betörni a piacra, hiszen ez az első egész estés filmje, és a sok összerakott panel és klisé mellett nagyobb panaszunk nem is lehet, a rendezés minősége ugyanis egészen elfogadható. Színészeinkre különösebb sirám nem lehet, tették a dolgukat, ami a forgatókönyvben rájuk volt szabva, kiemelném az egzotikus szépségű Georgia Mackenzie-t (Gyilkos labirintus - 2006), aki külseje mellett szépen teljesítette az elvárt szerepét, és Pascal Langdale-t, aki igen szimpatikusan alakította a rá kiszabott "nagyszájú rossz fiút" a csapatban.
De íme, következzen a nem igazán túlbonyolított sztori, néhány keresetlen szóban:
Szilveszter éjszakája van, egy toronyház legfelső emeletén éppen parti folyik. Néhány résztvevője, SMS-t kap, hogy ha igazán jót akar bulizni, akkor menjen le a 27. emeletre. Senki nem tud ellenállni eme invitálásnak, így szép lassan összeverődik a kis brigád, köztük TV-s szakácsnővel, énekessel, riporternővel, kurvával, újságíróval, szóval mind rohadt yuppie médiamunkás figura, (a lotyót kivéve) akiknek elhalálozása semmiféle részvétet nem tud kicsiholni belőlünk... Na persze legalábbis a film 3/4-éig, amikor már kevesen maradnak, és az életükért való harcban kiütközik belőlük néhány szimpatikus vonás. Na persze nem túl sok. De még persze nem tartunk ott, csak éppen letámolyognak és ismerkednek egymással, a bizarr környezettel, amit bizonyára valami kifacsart ízlésű lakberendező pakolt össze, meg persze levágott malacfej és sok vidám lufi és konfetti. Majdnem mindenkinek személyes kártyája van az asztalon, névre szabva valami jellemzőjük ráfirkantva, hogy aszongya: hímringyó, kétarcú, meg ilyesmik... Természetesen megtörténik az első gyilkosságunk is, kampóval, összevarrt szájjal és malacorral... Jön a pánik, és szépen elkezdenek fogyni. természetesen mindig elkavarodik valaki a többiektől, hogy jól meglehessen ejteni a lemészárlását a gyilkossal meghitt kettesben... Akasztás, baltával fejbecsapás, szívkivágás és egyéb kellemetlen dolgok esnek meg, miközben az őrült elme játszadozik velük, még egymás ellen is kijátszva őket, mert úgy látszik csak őrült, de nem hülye.

Mindeközben fortélyosan útba igazítgatja őket, reményt ad, majd csapdába csal, és megtudhatjuk, hogy persze nem a véletlen kovácsolta össze a kis halálraítélt társaságot. És nincs menekvés, a lépcsők lezárva, max néhány emeleten keresztül lehet mozogni, a lift pedig nem működik, csak az elmebeteg kényének-kedvének kitéve. és persze a gyilkos mindenütt ott van pillanatok alatt, mindent lát, és mindent előre tud, mi fog történni, ki hogyan viselkedik majd. Ez kérem nem egy pszichopata, hanem pszichológus! Szépen fogyatkoznak, mígnem bekövetkezik a lelepleződés, és a meg kell vallanom kissé ugyan erőltetett, ámde fekete humorral átszőtt befejezés...
A film első fél órája nem sok örömet tartogatott nekem, nem szimpatizáltam a szereplőkkel, és túl klisés volt. Aztán kezdtem belerázódni, és szépen lassan még némi szórakoztató zöngét is felfedeztem benne, no persze nem túl sokat, viszont a befejezés számomra tetszetősre sikeredett. Mindazonáltal kissé erőltetett indítékot kaphattunk arcunkba, de sebaj, láttam már rosszabbat is. Véres részek persze akadnak benne, de a feszültség valahogy folyamatosan elkerült, amolyan tizenkettő egy tucat filmecske ez, no persze nem tartom emberiség elleni véteknek, de nem is meghatározó és kiemelkedő mozi. Gyenge kis próbálkozás, ám nem kis eredmény, hogy főszereplőinket a végére valamennyire még meg is kedveljük, higgyétek el, nem könnyű feladat... Egyszer használatos, mint egy óvszer, megnézheted, aztán hamar túl leszel rajta, a másfél óra feledhető, ámde nem utálattal, csak közömbösséggel. Elnézést, hogy nem vagyok túl lelkes, de sok okot nem is kaptam rá, mindenesetre az is valami, hogy nem kaparom be az útszéli sárba a DVD-t. Akkor most egy 10/4,5. Jó szívvel.

Uncharted (2009)

Sokkoló. Félelmetes. Hátborzongató. Horror a javából. Feszültséggel teli. És még sorolhatnám a jelzőket!

De nem teszem, mert felesleges. Ezt a filmet látnod kell! Különleges ínyencség a maga nemében. Mert a fent említett tulajdonságokat tökéletesen nélkülözi. Ha a Jehova tanúi horrort forgatnának, az körülbelül ilyesmi lenne. Elképesztően értelmetlen és megrázóan szar alkotás került bonckésem alá, és mégis elismeréssel adózom alkotóinak, hogyan sikerült a mindössze 78 percbe egy életnyi unalmat és baromságot összezsúfolni. Az imdb.com-on 2,4 pontot kapott ez a szarhalom, amit elképedve szemlélek. Eleinte megfordult kicsi fejemben, hogy bizonyára a "színészek" és az "alkotók" rokonai adták jószívűségből eme igen túlzó pontszámot erre a köpetre, de aztán megráztam a fejem, mert ha ilyen filmben szerepelnék, jobban titkolnám ismerőseim és hozzátartozóim elől, mintha animal-pornóban szopnék lovat. Mert lehet gagyi és szánalmas a "Megapithon vs. Faszomtuggyami", de ez egy laza csukómozdulattal lekörözi mindet. Olyan, mintha a "Szabó család" című rádióműsor elevenedne meg, és valami hülye tévedésből a horror cimkét sütötte volna rá a "kibaszott unalmas, "kibaszott low budget", kibaszott érthetetlen", kibaszott felesleges szar" meghatározás helyett... Miközben elmélázva nézem a DVD borítót, talányos titokká válik előttem, vajon ez a kép honnan jött nekik, mi ihlette eme az enyhén szólva is rohadt nagy túlzásra a művészt, aki elkövette ezt a megtévesztő és csalárd fedelet a filmnek. Persze akkor adnám a hülyét, mert láthatóan a "Kannibál Holokauszt" zamatát kívánták ennek a műremeknek adni, amihez annyi köze van, hogy ebben is kétlábú és egyfejű emberek vannak, bazmeg, majdnem azt írtam, hogy "szerepelnek", ám ilyen túlzásokba azért nem esek. Persze lehetne olyan párhuzamot vonni, hogy mind a kettő a kézikamerás-horror műfajába esik, de itt még az is rohadtul sántít, hogy eme nézőpontot csak néhány perc erejéig "élvezhetjük", de azt is úgy mintha a hülye vágó véletlenül egy másik film amatőr felvételeit keverte volna bele ebbe. Pedig a mostanában divatos figyelmeztetés elhangzik az elején: "Ezeket a felvételeket a dokumentumfilmes csoport hagyta maga után". Aztán max annyit láthatunk kézi kamerával, hogy egy ribanc a szilikonmelleit mutogatja, (ami nem baj, gondolom ez tornázta fel ezt a minőségileg kategóriába sorolhatatlan szemetet az imdb-n 2,4-re), meg totális mértékben röhejes halálesetet, ahogyan az egyik faszi fekszik a földön, miközben valaki mintha kitömött zoknival paskolgatná a pofiját, amitől összefröcsköli málnaszörppel a kamerát. Borzalom. . Elképesztő munka lehetett ezt a szart összehozni, hogy mi kerülhetett 750ezer dollárba rajta, az titok. Hogy nem a forgatókönyv-író fizetése, az fix. Hogy nem a "színészek" prémiuma, az is bizonyos. Valamiért meggyőződésem, hogy a pénz a kiadónak lett perkálva, hogy ezt a szart valahogyan a tisztelt nagyérdeműnek eljuttassák tetszetős kamu-borítóval, és rendkívül fos tartalommal.
Itt ez a csodagyerek Demetrius Navarro. Ő rittyentette a forgatókönyvet, és nem volt rest az egyik főszerepet magának adni. Bár a forgatókönyv létezéséről nem vagyok meggyőződve, ez csak amolyan legenda lehet, amit elterjesztettek, hogy azt higgyük, hogy ez egy valódi film. Demetrius valószínűleg amolyan színjátszó-tanodás módszerrel aszonta, hogy legyünk baszott spontánok, és bontakozzunk ki, úgyhogy csináljunk mindenfélét a kamera előtt, amit gondolunk. És lőn. Demetrius egyébként igen foglalkoztatott kis színész, olyan, mint Morgan Freeman, akit bármikor elő lehet kotorni, ha bölcs öreg négerre van szükség, nos kis barátunk pedig a létező összes "latino" filmes-tucatnevet megkapta már, ilyeneket, hogy: Rico, Lopez, Juan, Carlos, Ramon, Paco... Szerepelt a "Vészhelyzetben", a "Miami helyszínelőkben", szóval gondolom minden sorozatban, amiben fehér trikós pillangókéses latin-amerikaira volt szükség... Főhősnőnkről is kell szót ejteni, mert szinte egy kétszemélyes kamaradarabnak lehetünk szenvedő szemlélői. Elizabeth Cantore filmes karrierje sminkesként kezdődött, és valószínűleg igen sok orális tapasztalaton kellett átesnie, mígnem most elsőfilmes őőő... "színésznőként" üdvözölhetjük. Tehetsége olyannyira szembetűnő, hogy kapott egy majdnem 5 perces jelenetet a filmben, amikor hastáncolhat. Ami nem lenne olyan szomorú dolog, ha
ad1. a film izgalmakkal teli pergő cselekményű lenne, és nm kettesben beszélgetnének majd' 78 percen át faszságokról
ad2. ha nem lenne olyan ellenszenves feje, hogy még a mentőben is ütném.
Na jó, nekiesek a bonyolult tartalomnak is, amit oly' áhítozva vár és fél minden Kedves Olvasó.

Egy eleddig felfedezetlen és lakatlan szigeten járunk, valahol a Mexikói-öböl környékén. Egy kis

repülőgép kényszerleszállást hajtott végre, aminek képeit nem láthatjuk, mert gondolom drága lett volna, ezért a DVD-borítón pótolták eme hiányosságot rajzban ábrázolva, ami bizonyára jóval olcsóbb, meg hogy is nézne ki, ha bármiféle akció is került volna ebbe a hülyeségbe, nagyon kirívó lenne. A gép egyébként szemmel láthatóan két személyes, mégis állítólag hatan utaztak benne, hogy hogyan, azt fel nem foghatom, lehetséges, hogy a szárnyakon. Susan (Elizabeth Cantore) kábán ébred egy sátorban, és odakünn csak Greg-et (A jó öreg Demetrius) leli, aki a semmire nem emlékező hölgynek elmeséli (és egyben a nézőnek is költséghatékonyságból), hogy lezuhantak a repülővel, és a többi túlélő elment a dzsungelbe segítségért. A szigetre véletlen baleset folytán kerülő hölgy meglepő dolgot tesz, kisétálva a tenger (vagy óceán, fasz tudja) partra előhúz zsebéből egy fényképet, és körbefordulva a képen látható barlangot azonnal meg is leli. Az izgalom a tetőfokára hág, amikor kamerájukkal elindulnak, hogy felvegyenek valamit, (később a fekete jaguárok legendájáról hadoválnak), mert ők baszott profi filmesek, mint mondjuk Sztrovacsek Klaudia, Cselőtepuszta, RTL KLUB. A bozótosban, ami kb. annyira dzsungel, mint a Naszály hegység erdőségei, valamit érezni vélnek. Ezt így. Érzik. Értem? Mi is csak érezhetünk mindent egyébként a filmben, mert elhomályosított farsangi-gorilla jelmezbe öltöztetett gonoszainkat sosem láthatjuk, csak egy-egy másodpercre. Gondolom a 750.000-ből nem tellett csak egy tíz perces kölcsönzésre. Ja és a gyilkos izék (amikről a film utolsó röhejes másodperceiben megtudhatjuk micsodák), baszottul rövidlátók lehetnek, mert feszültségkeltés-képpen (haha), néha láthatjuk az ő homályos tekintetükkel hőseinket is... A párocska meglepetten fedez fel néhány rózsaszín szivacsdarabot, amiről nekünk azt kellene gondolnunk, hogy emberi belek. Ijedtükben visszavonulnak a táborukhoz, a repülő mellé, és szanaszét untatják a fejünket a magánéletükkel. Aztán még egy kicsit hallgathatjuk, ahogyan összemelegednek, és még egy kicsit. Precskovszki Anita, Mexikói-öböl, TV2. Telik-múlik az idő, mi egyre érthetetlenebb és érdektelenebb baromságokat hallhatunk kettőjükről, aminél a Szomszédok Lenke nénijének és Taki bácsijának áremelések miatti sopánkodása vérforralóbb adrenalin-pumpáló villámgyors akció. Néha közben ismét kézi-kamerára váltunk, és az utazás előkészületeit láthatjuk, de még a két főhülye értekezése is izgalmasabb. Visszatér hozzájuk részeges pilótájuk is, de kit érdekel? Néha benézek a bozótosba, néha meg nagyrészt beszélgetnek, viccet (!) mesélnek, aztán elérkezik a nagy pillanat a kis latino lover meghágja az idegesítő muffot. (Csöcs nem látható.) Aztán megnézhetjük a fentebb említett halálesetet, ami azért mérföldkő röhejességben a horror-kategóriában. Meg néha valaki megrázza a cserjést, jelezvén iszonyú veszély van kilátásban. Majd eljön a vérforraló végpont, sok sírással, és értelmetlen önfeláldozással, amikor már imáink meghallgattatásra találnak, és véget ér ez a szarhadás.
Azt hiszed, halálra untuk magunkat, míg végignéztük? Nagyot tévedsz. A sok hülyeség, a komolynak mutatott idiótaság harsány röhögésre késztet. Félbeszakítás után alig vártuk, hogy mégmégmég, hadd nézzem tovább, mi is sül ki ebből a szemétből? És semmi. Ez a film megrázóan szar és igénytelen, a trash-rajongói mindenképpen falni fogják, és a dagadt háziasszonyok csokizabálás közben alaposan kiélhetik unalmas romantikára vágyó igényeiket. A maga nemében formabontó hülyeség komolyan arra indított, hogy várjak valami második részt, bár valószínűleg sosem lesz ilyen. Kegyetlenül hülye és igénytelen film, megnyugtatóan hat az emberre, ha nem vár semmit, és belenyugszik, hogy nem történik az égegyadta világon a kreténségek mellett semmi egy horrornak titulált hülyeségben. A legutolsó pillanatban felfedett gonoszok csak megkoronázták az egészet. Szar, szemét, fos. csak ínyenceknek ajánlom!!!
Mi lehetne más, mint 10/1???