A köd - The Mist (2007)

Végre betarthatom ígéretemet, miszerint írok néhány keresetlen szót a „The Mist” című produkcióról.
Jó egy hónapja kezdtük el nézni Rakival egy álmatlan éjszakás műszakban, de aztán a sors úgy hozta, hogy a munkaidő lejárt, a film pedig még nem ért véget, de lelkierőm viszont nem volt a maradék majd’ egy óra végignézésére azóta sem mostanáig, megkímélvén magamat néhány dühkitöréstől, és szürke agysejtjeim pusztításától.

Ámde szociálisan érzékeny vagyok, és kötelességtudatból végignéztem, hogy leírhassam nektek, mitől óvakodjatok…
Azt hiszem ez már kezdetnek elég sokat sejtető beharangozás, ugye?
Pedig minden adott volt: egyik kedvenc íróm (Stephen King), egy jó rendező, aki eddig minden King könyvet, amelyhez hozzányúlt, nagy sikerrel ültetett át mozgóképre, továbbá sejtelmes és horrorisztikus történet.

A bibi viszont már ott elkezdődik, hogy vajon mi a fenének kellett egy rövid novellát kemény két órában (kicsivel még több is, omájgád…) elkészíteni? Még a szokásos 90 perc is sok lenne ennek a sztorinak. Szerény véleményem szerint jobb lett volna, ha mondjuk a „Horror mesterei” sorozatban kapott volna egy órácskás részt, de valószínűleg a rendező valamiért nagy dobásnak hitte ezt az egészet.

Mostanság lett divat King rövid történeteit is filmre vinni, amelyek érthetően nem igazán sikeredtek. (A többi sem különösebben). No de ez nem az író hibája, hiszen a papíron ütnek a sztorik, csak biztosan nehéz felfogni, hogy azért nem kellene minden 3 oldalas történetből mozit készíteni. Lássuk csak, ott volt a „Golyó – Riding The Bullet”, aztán az „1408”. Mind egy órával hosszabb a kelleténél. Tölteléknek pedig a forgatókönyvfirkász telepakolja hülyeségekkel, unalmas háttértörténetekkel, mer’ majd eladja a filmet a nagy író neve. Nos, a dolog nem különösebben működik, legalábbis nálam.
És kanyarodjunk is vissza a kritika témájához, kezdésnek azzal, hogy a rendezője és forgatókönyvírója Frank Darabont. Kellemes izgalommal töltött el a film megtekintése előtt, hogy nem kutyaütő lesz a készítő, hiszen ő már bizonyított, hogy igazán nagyszerűen tudja vászonra adaptálni Királypisti műveit. Gondoljunk a nagyszerű „Remény rabjai” - ra, vagy a sikeres „Halálsoron” – ra.

Úgy látom, melléfogtam. Vagyis nem csak én, hanem Darabont is. Nem tudom mit képzelt, nem értem a motivációit, hogyan és miért kellett egy ilyen klisés és fárasztó két órát összedobnia. Értem én, hogy alacsony költségvetés, mert ugye horror, azt meg biztosan csak a primitív tuskók nézik… Értem én, hogy azt hitték, majd eladjuk a nevekkel (hát nem a színészekével, az is biztos)… Frankie haver nagyot akart alkotni, és majd ő aztán tesz bele mondanivalót, olyan lesz ez emberek, mint Romero – zombi filmjei, csupa társadalmi kritika a sokatmondó fajtából. Ezt is elbaszta.

De jöjjön a baltanyélszerűen egyszerű történet, amely, mint mondottam, a papíron egy kellemes kis borzongós história volt, mindenféle dögunalmas bonyolítás nélkül, az volt, aminek az írója szánta.
Tehát: nagy vihar érkezé, majd elvonulá, és főhősünk elindul a kicsiny gyermekével és szomszédjával reggel a környékbeli kisváros Teszkójába. Megy a vásárlás, majd egyszerre bazi nagy köd kerekedik, amelyen átlátni is lehetetlen, max másfél méterre. Váratlanul beront néhány faszi, pánikba esve, miszerint a köddel valami furcsa lények érkeztek, akik reggeliként tekintenek az emberekre. Bezárkóznak a csupa üveg hiper-szupermarketbe, és megkezdődik a harc a randa pterodactylus-szerű madarakkal, meg az óriásbogarakkal és különféle szörnyetegekkel. Hogy a helyzet még bonyolultabb (haha) legyen, a bent tartózkodók között van egy bigott vallási-mániákus picsa is, akit érthetetlen módon senki nem pattint szájon, mint ligeti kurvát a körhinta, hanem hagyják, hogy mindenkit megfertőzzön a hülyeségével… Jönnek az akciók, majd néhány kiemelt szereplő meglép a végén, hogy a mostanság a filmekben kötelező csavar után a DVD-t elhelyezd a polcodon, és csak azoknak add kölcsön, akiket nem igazán kedvelsz.

Dióhéjban ennyi, és tényleg ezek után joggal teheti fel a kérdést a kedves olvasó, minek kellett erre 126 percet pazarolni?
Már a film elején furcsa bakugrás volt, hogy a bevásárlók egy része nem hiszi el, hogy van valami veszély a ködben, de azért a gyermekeiért zokogó és indulni vágyó nőt mégsem akarja senki hazakísérni. Gondolom ez valami nagy szociológiai-tanulmány akar lenni, de helyette csak egy értelmetlen mozzanat lett.
Hogy aztán kitöltsük a filmszalagot, több mint fél órán át élvezhetjük (de komolyan, bazzeg!!!), hogy vitatkoznak a jóemberek, hogy igen, kimegyünk, de nem, ne menjetek, mert megdöglötök. Az ad absurdum pedig, hogy miután a raktárba, vagy hova a faszba bemászik egy csáp, és jól megöl valami alkalmazottat, utána sem hiszik el az igazságot. Na ez már az agyrém. Nem beszélve erről az első rendkívül izgalmas akcióról. Csáp jön, elkapja hülyegyereket, és mindenki szanaszét heverészik, és elnézi az egészet. Amikor végre akcióba „lendülnek”, az is vagy öt perc, holott egy ilyen dolog másodpercek alatt zajlana le a valóságban (már ha jönnének a csápos gecik egy másik dimenzióból…). Valaki felkel, elbattyog lassan a tűzoltószekrényben pihenő fejszéért, és visszaballag, amikor már késő. Mindezt annyira vontatottan, hogy komolyan megfordult a fejemben, hogy valami titkos mondanivaló lehet ide bújtatva, és szándékosan hagyják elpusztulni az ifjú bolti alkalmazottat, biztosan lassan töltötte fel a polcokat, vagy beleköpött a bevásárlószatyrokba.

Aztán újabb gyors akció következik, amikor is ráébrednek, hogy az üzletbe betört lényeket tűzzel el lehet pusztítani. Rettegés, izgalom, kapkodás, fáklyakészítés, ejj már no, valaki adjon tüzet… És eltelik majd tíz perc, amíg valaki megszánja. Ha rágyújtani akart volna, akkor is hamarabb kapja meg az áhított öngyújtót… Röhej.
De ami feltette erre az egészre a koronát, az a kameramozgás. Olyannyira irritálóan gagyi, mint valami harmadosztályú reality-komédia, vagy egy német-TV filmsorozat. A „zoom-effektek” ilyetén való alkalmazása néha habzó szájat idézett elő nálam. Gondolom, ezzel valami valóság-, vagy dokumentum jelleget akartak adni az egésznek. Nem sikerült.
De nincs még vége. A legfőbb fájdalmat a vallási őrült hölgy okozta, olyannyira, hogy ki kellett néha kapcsolnom kínomban pár percre a filmet, annyira klisés és irritáló volt. Az már fel sem háborít, hogy a hollywood-ban kötelező kereszténygyalázás folyik a filmben, de legalább csinálták volna rendesen. De borzasztóan szar lett. És két nap alatt odáig fanatizálja a bentragadtakat, hogy már embert is áldoznának… ANYÁD. Még a „Legyek urában” is jó időbe telt a lakatlan szigeten a kölyköknek az ilyen szintű őrület, itt két rövidke nap elég volt. Ez ismét baszott nagy drámai elemzése akart lenni az emberiség civilizációhoz való viszonyáról, legalábbis ezt akarták érzékeltetni bizonyára, iszonyat.

A szájbarágós „katonai-kísérlet” duma a dimenziók megnyitására, már említésre sem méltó. Nehogy törd a fejedet valamin is, mindent elmagyarázunk. Mennyivel kellemesebb lett volna, hogy csak úgy megesik a dolog… Tudjátok, ahogyan a valóságban is: egyszerre csak megtörténnek az események, magyarázat nélkül. Nem. Nem hagyunk kitöltetlen részt a fejecskékben, nehogy elgondolkodj esetleg, jó annyira nem töri a fejét az ember ezen, de nyugodtan lehetne továbbgondolni. Francokat. Egyé’ popcornt, és mi majd a szádba adunk mindent.

Szóval ennyi. Nem javaslom megtekintésre. Sajnálom. Stephen King jobbat érdemelt volna, és mi is. De ezt kaptuk, erőltetett gondolatok, vontatott események, kitalálható csavar a végén.
10-ből 1. Szigorú, de igazságos.