The Beach House (2020)

Az óceán az élet bölcsője... És most a koporsója is.

Sajnos pontos szám nem áll rendelkezésemre, (mindenhol konkrét anyagiak nélkül, csak low-budgetként céloznak rá...) mennyiből is készült el a "The Beach House". Minimális költségvetésűnek tűnik - összevetve a mozikban bemutatott 300.000 dolláros "Follow Me"-vel. Még ez sem olyan nagy  tétel - bár tekintve, hogy egy ócska Los Angeles-i raktárban darálták le, komolyabb alkotók nélkül, azaz a látványon kívül semmire sem kellett költeniük, azért nem kis kápé. Mégis, ahogyan tőlem az várható volt, javasolnám, ezeket a bankókat osszák szét igazi alkotók között, és inkább készüljön 5 alacsonyabb költőpénzű filmecske, amely hatással van az emberre, mint valami sablon, tiniknek készült bohóság. Tudom, persze, hogy ebben nincsenek hirtelen belassított képeken fiatalok, akik legurítanak éppen egy-egy felest a dübörgő diszkóban, színes fények között, meg limuzin hátsó ülésén pezsgőzések...  De ezek mondjuk nem is hiányoznak.
 Zárójel: Megint elméleti kérdést lehet nekem szegezni: de a slasher is csak bulizó fiatalok lemészárlásáról szól, mi a baj egy ilyen "Follow Me"-vel? Erre egy hasonlattal válaszolhatok. A "Péntek 13." erotikus film, izgalommal, sejtelmekkel, míg egy "Follow Me" csak egy gagyi porno, nagytotálban faszokkal és pinákkal...Remélem érthető a példázatom... Zárójel bezár.
 Ott tartunk, hogy már a bemutató is felvillanyozott, megéreztem az egyedi fűszerezést, és a nyugtalanító légkört, amely annyira vonz engem, mint lepkét a lámpafény... Hiszen a horror mibenléte számomra ezt jelenti, gyomor-, torok- és egyéb szorításokat. Zsigeri élményt. A hitchcock-i légkör. Amikor látszólag nem is történik semmi, de valamiért súly nehezíti a légzést a mellkason. Na ezt sikerült összehozni, kimondottan ügyesen.
 Jeffrey A. Brown afféle filmgyári mindenesként ült asztalhoz írni, majd a direktori székbe, hogy levezényelje mindössze két rövidfilm után ezt a szerzeményt. Bár a pénztárca lapos volt, nem is erőltette a nagyívű látványt, a szimfonikus zenéket, a nagyzoló multiplex-életérzést, hanem szikáran, sötéten koncentrált a drámára, majd a mondanivalót szem előtt tartva vezetett bennünket a végkifejletig, amely borzalmasságában mégis szép és jó ideig nem hagy nyugodni bennünket. Liana Liberato nagyon néha bukdácsolva hozza Emily szerepét, míg a jóval kevesebb produkcióban részt vevő Noah Le Gros perfekt a kissé önző Randy szerepében.
 És most zuhanjon ránk a tartalom, igyekszem minimálisra szorítani, mert nem akarom elvenni az aperitiffel a főételtől az étvágyat... 

  Emily (a leggyakrabban használt név horrorfilmekben) és Randall az idényen kívül eső időszakban érkezik a fiú apjának óceánparti házához. Érezhetően nincs köztük minden rendben, talán eltérő személyiségük az indok. A srác kissé önző, felelőtlen, jövőkép nélküli figura, míg párja lelkes, komoly és ambiciózus, de természetesen a szerelem áthidalja ezt a súrlódási pontot. Ügyesen húzzák bele a nézőt a kibontakozó történetbe ezzel az emberi vonallal. Együtt topogunk szereplőinkkel, amikor a kényelmes kis nyaralóban egyszerre két lakóra lelnek, és a szerelmi fészeknek hitt és lelki rendrakás reménybeli helyszínévé avatott mini-paradicsomot meg kell osztaniuk másokkal, a fiú apjának régi barátaival. Az idősebb pár, Mitch és Jane, a zavarban és kelletlenségben ácsorgó fiataloknak felajánlják, ha már ott vannak, töltsenek el pár napot együtt. Kiderül: Jane halálos beteg, és végső napjait szeretné az idilli környezetben eltölteni. Estére némi maligánnal oldva a kényelmetlen helyzetet, Randy az öregeknek felajánl némi kábítószert, ha már elfogyott a pia... Így négyesben kezdik meg a szürreális utazást, amely zavarba ejtően könnyeddé teszi számukra az egyre furcsább eseményeket. A parton szépen fluoreszkál minden, majd az éjszaka megtelik baljós ködszerű homállyal. Másnap csak délben ébredve félkómában vonul az ifjú pár napozni a víz mellé, furcsállva, hogy Mitch sehol, magára hagyta csapnivaló állapotú feleségét. Randall nem sokáig pihen, gyomrát görcs rántja össze, ezért felrohan a házba. Itt lépünk a baljóslatú fázisból az iszonyat birodalmába. Mitch feltűnik, majd eltűnik a parton, Emily pedig valami zselészerű gusztustalan valamibe lép bele, amely kegyetlen fájdalmat okoz neki... Szörnyű féreg bújik a talpába egyre mélyebben. Fiúja eközben aggódva lép be a haldokló nő szobájába... Bár ne tette volna. Isten hozott a body horror kibontakozásának pillanataiban, kedves Olvasó. Innentől kezdve már nem csak a lopakodó félelem, hanem a bensőket nyomorgató zsigeri rettenet tör ránk. Valami szörnyen nincs rendjén, a srác egyre rosszabb állapotban, az öreg hölgy pedig szemmel láthatóan alakul át valami gusztustalanná, hősnőnké a feladat, hogy kimenekítse szerelmét a megváltozott és embertelen helyről. De mi van, ha nincs hová menekülni? 

 Ez a film díszkomfort-érzést okoz. Kellemetlen. Idegesítő. Émelyítő. Ahogyan azt egy horrornak sugároznia is kell. Az első perctől a melankólia leple alól ki-kivillan a nyomasztó és irritáló hangulat. Részemről a sztori és a karakterépítés Kilimandzsárója, amikor nem akarom, hogy egy rémfilmben rossz történjen. Amikor megetetnek a cukorkával, benyelem a drámákat, a felépített alapokat, megkedvelem a karaktereket, majd egyszerre csak belénk döfik a kést, váratlanul, mint derült égből a lapátnyél, és csak döfik, döfik... Tudom, hogy ezt akartam, ezért nézem, ezt szeretem... De kivételesen nem lehetne tompítani...? Súlya van, tartalma van, és hatása alatt tart.  Sosem hittem volna, hogy a szépséges óceán látványa ilyen undort és kínos érzést okoz, hogy az általam is vágyott elhagyatott paradicsomi part ilyen idegenül ragyogjon, és napfényben fürdő mivolta ellenére is betegesen feszélyező szorongást tudjon okozni. Ilyen egy tökéletes operatőri és rendezői-írói munka. Nincs zene. Néha felcsendül nagylemezről a kábszeres trip alatt némi '60-as évek, de ezen túl semmi, szinte alig. Vérfagyasztó zörejek és hanghatások, egyre erősebben és durvábban. Még a befejezés utáni stáblista is néma csendben zajlik. Nincs jumpscare, nincs huszadrangú fülhártyaszaggató üvöltés, amitől szíved ugyan egy pillanatig gyorsabban ver, de aztán ismét marokszámra tömöd a popcornt. El nem tudom képzelni, hogy moziba kerüljön: nem lenne igény rá. A mai nézőknek túl kevés és egyszerre túl sok. Elmélyült és filozofikus, naturalista és lecsupaszított, művészi, megint majdnem kozmikus horror. A vég pedig feloldoz. Annak ellenére, hogy csúnya és kegyetlen beteljesülés, mégis olyan képi metafora melengeti hideg kezünk, amely belenyugvást ad szinte. Meg kell nézni, át kell élni. 10/10.
"Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben."

#Kövess be (Follow me) (2020)

„Hallod-e Rozika, te, / Gyerünk a moziba be, / Tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda. / Az se baj, ugye Rozi, / Messze van az a mozi, / És ez a legjobb mozi, tudja egész Buda.” Énekelhetné magában, táncoló lepkékkel a gyomrában vidáman az ember annak a hírnek a hallatán, hogy a koronavírus-járvány miatti több hónapos kényszerszünet után végre valahára újranyitottak a mozik. Mert bizony moziba menni, beülni a hatalmas gyöngyvászon elé és másfél órára hagyni magunkat elvarázsolni még most is, ebben a szörnyen modern világban, ahol az internetnek köszönhetően majdnem minden filmet már a premiert követő napon kényelmesen megnézhetünk akár otthon is a számítógép monitorja előtt ülve, ünnep. Ha nem is akkora, mint mondjuk a 90-es évek derekán, amikor gyakorlatilag minden filmet, függetlenül annak minőségétől moziban néztünk. Vagy kikölcsönöztünk a videotékából. Igaz, nem is volt más választásunk, ha újdonságokra vágytunk. De online világ ide, kényelmes otthoni filmnézés oda, a mozi az csak mozi marad, amit nem helyettesíthet semmi, bárhogyan is változik a világ. És hogy ez mennyire így van azt legjobban akkor érezhettük, amikor hónapokig nélkülözni voltunk kénytelenek. Amikor a koronavírus-járvány hozadékaként először a mozik, majd a könyvtárak is bezártak. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy ezen időszak alatt kis túlzással, de filmek sem készültek, minek is készültek volna, ha nincs hely, ahol bemutassák őket, akkor kijelenthetjük, hogy a helyzet valóban katasztrofális volt. A filmkedvelők számára legalábbis mindenképpen.

 Ha voltak úgymond nyertesei ennek az egésznek, a bezárt filmszínházaknak, a leállt forgatásoknak, az elmaradt vagy elcsúsztatott premiereknek, akkor az olyan kontárok, mint például Will Wernick író/rendező mindenképpen közéjük sorolandó. Őt ugyanis a legkevésbé sem hatotta meg a tomboló pandémia, a sokkoló világhelyzet, Hollywood bedőlése, a bezárt mozik jegypénztárai előtt kergetőző képzeletbeli ördögszekerek, és mivel legnagyobb sajnálatunkra még a koronavírus is elkerülte a jóembert és maroknyi stábját, semmitől sem zavartatva magát leforgatta „második” nagyjátékfilmjét. Az idézőjel nem elírás. Will Wernick ugyanis, ha létezik ilyen, pofátlanságban elment a falig. Nem elég ugyanis, hogy kihasználta, hogy nem készülnek valódi filmek és az egyszer újrainduló mozik kínálat hiányában nagy valószínűséggel műsorra tűzhetik a legújabb fércművét, aminek normál esetben a DVD-n való megjelenése is kérdéses lenne, még ezt a szemtelenséget is megfejelve gyakorlatilag újraforgatta az előző, Szabadulószoba című filmjét. Ha valamire, akkor erre teljes joggal mondhatjuk azt, hogy a mozilátogatók arcon köpése, hülyének nézése. Gátlástalan kihasználása annak, hogy a több hónapos böjt után a néző majdhogynem bármire jegyet vált, csak végre újra beülhessen egy moziba, és sajtburgert majszolva, kólát szürcsölve átadhassa magát annak a semmivel sem helyettesíthető varázslatnak, amit a nagyvásznon pergő film élménye jelent. „ Maris, Maris jó neked a szar is”. Nem tudok mást elképzelni, mint azt, hogy valami ilyesmi gondolat futott át Wernick úr sekélyes elméjén, amikor megírta (ha megírta) a #Kövess be forgatókönyvét, majd leforgatta az abból készült szemetet, tudván, hogy ezekben a filmek szempontjából „ínséges” időkben a mozik jóformán bármit a műsorukra tűznek, a nézők pedig gondolkodás nélkül megnéznek, ami kitesz legalább másfél órás játékidőt. Mert azt, hogy ez valóban egy igazi filmnek lett szánva, azt el sem tudnám képzelni. Ahhoz legalább egy elemében idéznie kellett volna azt, amit filmnek hívunk. De itt erről szó sem volt. Ez egy pofátlan, gátlástalan arcul csapása azoknak, akik még beülnek a moziba. A filmet elkészítő és az azt bemutató részéről egyaránt. Természetesen semmi sem kötelező, fegyvert senki sem tart az ember fejéhez, hogy jegyet váltson bármire is. Ez azonban nem lehet mentség arra, hogy csak azért, mert jelenleg a filmgyártás takarék-üzemmódba kapcsolt, vagy ha Wernick úrra gondolok, mint olyan nem is létezik, a legutolsó hulladékot is leszinkronizálják és szórakoztatás címszóval a közönség elé vessék. Kiváltképpen akkor, amikor az említett fércműnél tucatnyi jobb készül, még így is. Örök rejtély marad, hogy ki gondolta azt, hogy ez működni fog. Hogy ki gondolta azt, hogy a néző ennyire ostoba, hogy kritikátlanul, disznó módjára elfogyaszt minden moslékot, amit elé tesznek, csak azért, mert  ki van éhezve a mozilátogatásra. Hogy minden megerőltetést kínosan elkerülve, itt-ott módosítva, de szinte újraforgatjuk az előző filmünket és ez elég ahhoz, hogy a hülye néző, aki hónapokra ki volt rekesztve a mozizás élményéből, majd a térdét csapkodva fetreng az örömtől és a boldogságtól. (Azt most hagyjuk, hogy jelen esetben egy horrorfilmről beszélünk, amihez ez jó esetben a legkevésbé sem passzol.) Hogy minden szemetet birka módjára bekajál. Ennyire azért ne nézzük egymást hülyének. Hogy nekünk nézőnek minden mindegy, minden jó, mindent el lehet adni, csak rá kell ragasztani a sokatmondó "horror" címkét és már mehet is a multiplexbe. "Maris, Maris jó neked a szar is."

 

 Nos nem. Nem jó. Ugyan nincsen eltartott kisujj, sznob, erzsébetvárosi romkocsmás nyavalygás kinyúlt ujjú pulóverben, de kritikátlan birkabólogatás sincsen mindenre, amit horror címszóval elénk tesznek. Akkor sem, ha hónapokat vártunk arra, hogy a mozik végre kinyissanak. Igaz a várakozás nem az ilyen filmeknek szólt. Ezért kár volt kinyitniuk.  A #Kövess be ugyanis nem moziba való, és valószínűleg normális esetben nem is kötne ki ott. Az ilyen jellegű  fércművek számára ott van a Balaton Televízió, a Film+, az RTL Klub és társai. A mozi, az legyen mozi. A horrorfilm pedig horrorfilm. Még a koronavírus idején is. És az sem lehet kifogás, hogy "ez van, ebből kell főzni", mert ez sem igaz. Bár jelen esetben nem nagy sőt kifejezetten alacsony a mérce, de még ennél a tákolmánynál is tucatnyi jobb film (és itt valóban filmre gondolok) készül el úgy, hogy a kutya sem tud róla. Pedig nagyon elnéző próbáltam lenni, és megértő, a hosszúnak tűnő böjt miatt talán túlságosan is alacsonyra tettem a mércét, amikor a megnézése mellett döntöttem. Mert örültem, hogy egyáltalán moziba lehet menni újra. Éppen ezért nem vártam sokat, de még azt a keveset sem sikerült megkapni, amit egy közepesen gyenge mozis horrorfilmtől joggal várhatnék el. Ennél alacsonyabbra pedig még a legnagyobb jóindulattal sem tudtam helyezni az elvárásaimat. Kapcsoljon ki másfél órára, adjon némi feszültséget egy nem túl bonyolult történettel nyakon öntve. Nos ebből gyakorlatilag semmi, de semmi sem valósult meg. A történet nem csak röhejesen egyszerű és elcsépelt, unalomig elhasznált vacak, hanem egyenesen a rendező előző filmjének újrahasznosított változata. 

Egy teljesen jelentéktelen film kimaradt jeleneteinek összefércelése és más szereplőkkel való eljátszása. Egy Szabadulószoba 2. Csak más címmel, gondolom nehogy elriassza azokat, akik szerencsétlenségükre látták. De még ezt is elnéztem volna, ha a bárgyú történetbe feszültséget, félve írom le, ne adj isten valamiféle horrorfilm-szerű megoldásokat visznek. Azonban ettől is megkíméltek bennünket, és a feszültséget nagyjából egy középsős óvodás félelemküszöbére lőtték be. Ez abban az egyetlen esetben működött volna egy minimális szinten, ha legalább a film szereplői elnyerik a néző szimpátiáját és megnyugvással tölti el, hogy nem tépik őket darabokra. Sajnos azonban olyannyira irritáló és idegesítően ripacs valamennyi színész, hogy sokkal inkább csalódás a film vérszegény volta. Így még attól az örömtől is megfoszt minket, hogy végignézzük, ahogyan ízekre szedik őket. Mindezt a tizennyolc éves korhatár jegyében, miközben egy nyolcadikos biológia tankönyvben félelmetesebb képek vannak. Köszönjük, nincs mit mondani. Ha akarnék sem tudnék összegereblyézni semmit, ami Will Wernick szellemi felböfögésében értékelhető lett volna. Talán csak azt, hogy egyszer, másfél óra fizikai és lelki gyötrelem után, vége lett és még a vonatra sem kellett sokat várni, ami hazavitt. Na jó, ne legyek annyira szőrös szívű, a sajtburger nagyon finom volt. Csak a film zavart közben néha, de egy idő után meg lehetett szokni.

1/10

És Csabex megemlékezése: 

 Sosem hittem volna, hogy valaha is egy kimondottan televízióra készített filmet mozivásznon fogok megnézni. Márpedig ez fixen valami félreértés miatt kerülhetett oda. Nézegettem én a sarokban a "filmcafe", netán a "supertv2" feliratot, hátha felvillan, esetleg a régi-régi "SzívTV" logóját. De kezdjük az elején. Mivel felötlött bennünk, hogy ezer éve voltunk már moziban, így elkezdtem nézegetni a programokat. Aszongya: "A vágyak szigete" érdektelen, a "Láthatatlan embert" meg már láttuk (haha, ÉRTED, LÁTTUK) egyszerre csak kibökte a szemem egy eddig ismeretlen cím. A tartalmat elolvasva már bele sem nagyon néztem a trailer-be. Minek? Felesleges, mint Mátészalkán a szolárium... Itt már minden mindegy, maximum csak pozitív csalódás érhet, ki kell mozdulni, na.

 A rekkenő hőségben hideg sörrel hidratálva indultunk. Az egész szerkesztőség megindult, azaz ketten Balázzsal. Ott lüktetett a nyári napsütésben, a vonat zakatolásában, a fények és árnyékok játékában a lehetőség: akkora csalódás csak nem lesz... Életem egyetlen igazi negatív mozis fílingje, sértő fájdalma a felújított "Az" című babahorroron ért, naivan hittem, azt már nehéz lenne alulmúlni. Mert ott dobog az illúzió a forralt agyban, azért annyira szar filmet csak nem dobnak vászonra. Hiszen jobbnál-jobb horrorok még szinkronra sem kerülnek. Sajtburgerek és vizelde, a szokásos menetrend, hogy jól érezze magát a paraszt, majd jön az élmény. Elnézést. Még nem. Filmbemutatók. Jön a bleklájvszmetör kampókéz verziója, valami barátok közt-féle romantikusdevicces faszság, majd egy nagyon magyarosch izé, amiben az a faszi van, aki mindig bunkó szerepet játszik csak, mert ez szívből jön, és kikönyököl a vászonról a tehetségtelen faszparasztsága.

 Zárójel: Én tudom, hogy ennek most a "#kövessbe" nevű szaros sütiről kellene, hogy szóljon, de egyszerűen sokkal izgalmasabb minden más, mint az.

Legutóbb még akkor is jobban éreztem magam, amikor iszonyú gyomorgörccsel néztem a "Spirits In The Forest" Depeche Mode mozit, pedig ott aztán rápakoltak fájdalmaimra a 40+os kivénhedt lotyók, akik koncerten érezve magukat, hangosan nyávogva énekelték a live bevágásokat. Koncerten még elmegy, ott véletlenül kikönyöklöm egy-egy fogukat, de itt sajnos nem lehetett... Zárójel bezár.

 Akkor minden kedv nélkül kanyarodjunk rá erre az ötlettelen, minden pozitívumot nélkülöző ócska katyvaszra. Tudnom kellett volna, hogy nem nekem való egy olyan baromság, aminek a címe #-gel kezdődik. Ómenként kellett volna indikálnia, hogy az én korosztályom kilőve, 40 felett rühellni fogod. Amúgy ez nem igaz. 11 éven felül senkinek nem okoz feszültséget, vértolulást, hipertóniát és pitvarfibrillációt.

 Will Wernick ír és rendez. Egyszerűen nem tud szabadulni a szabadulószobától. Bármily' megrázó is, eddig egy komolyabb alkotása rázta meg a világot, a "Szabadulószoba". Most kellett megnéznem a bemutatóját, hogy tudjam: láttam-e valaha is... Jellemző: így sem rémlik. Láthatatlan, egyediséget nem tartalmazó filmek lazán ívelődnek agyam mocsarába. Szóval Vili - remélem nem baj, ha így szólítalak, ha már ilyen intim kapcsolatba kerültünk, azaz megszopattál ezzel a szarral - ki adott neked szabad kezet, hogy legyártsd ezt? Tudni akarom. Ki hozta el ezt szegény kis hazámba és szinkronizáltatta le, küldette mozikba? És miért?

 Amúgy sztárparádé ragyogtatja ezt a gyémántot. Ott van mindjárt Ted Danson vágycseppjeiből klónozott főszereplőnk, Keegan Allen. Nem akarom bántani. Egy lélektelen, formálatlan karaktert nem lehet életre lehelni, sehogyan sem. És egy életre belénk vésődik Denzel Whitaker neve is. De csak a hülye neve miatt, mintha sztereotipizálása lenne a niggg... afroamerikánóknak. Ronen Rubinstein meg csak a ráadás, gondolom minden orosz arra vágyik, hogy Rubinstein képviselje országát egy filmben. Vágjunk bele ebbe a kellemetlen tortába.

 Cole népszerű vlogger, influenszer, youtuber, rengeteg követője van, ahol csupa olyan dolgot megtesz videón közvetítve, amit bárki más megtehet. Baráti társasága - amely egy multikulti álom - intéz neki egy nagyszerű szülinapi meglepetést. Ennek okán Moszkvába utaznak, ahol 1990-ből ideutaztatott orosz maffiózók fogadják őket, valami régi ismeretség okán Alekszei, az amerikából elképzelt ex-szovjet milliárdos kölök buliba viszi őket. És jön a fő cselekmény: az egész bagázst berakja egy nagyon szórakoztató, csakis Cole kedvéért berendezett szabadulójátékba. És itt kezdetét veszi a borzalom. A nézők számára.

 Mert nagyon megterhelő lenne szeretni hőseinket, ezért nem is izzadtam ezen a sziszifuszi munkán. Ebből az alapállásból nekifutva nehéz lenne bármit is éreznem, ha esetlegesen baj éri őket. Jönnek az "izgalmasabbnál izgalmasabb" feladványok, melyek során szép lassan hullani kezdenek, miközben a néző egyre  kényelmetlenebbnek érzi a székét, és elgondolkodik az univerzum tágulásán, a jövő heti melón. Minderre rátett egy lapáttal a szinkron fiataloskodó hangja és hangvétele, amely még inkább televíziós-kategóriába döntötte az egészet. Ehhez képest még egy '80-as évekbeli ócska slasher is Oscar-gyanús. Fáradt sóhajon kívül nem generál semmit. Bár volt egy mulatságos pillanata, mondhatni esszenciális részlete: a nézőtéren honoló csendben valahol lentebb egy igen prosztógyanús hölgy hangosan kijelentette, hogy "bazmeg". Ezen hangosan derült mindenki. Trükkök és túlmisztifikált rejtvények helyett inkább a forgatókönyvön kellett volna dolgozniuk. Kezdve onnan, hogy a karaktereket szerethetővé varázsolni, súlyt adni esetleges elvesztésüknek. Emellett a végtelenül elkoptatott kliséket kihajítani, ötleteket injektálni, feszültséget generálni. Önmaga csapdája egy szabadulószobás film: nem tud túllépni önnön határain, így csak rohangászás és különböző halálesetek  esnek meg felváltva. A Motel gyengített változata + Fűrész + Jóbarátok. Teljesen súlytalan, de a rosszabbik fajtából: nincs mondanivalója, nincs szerethető figurája, nincs atmoszférája, nincs forgatókönyve. A befejezést pedig már az első 20 percben sejti a néző: 30 évvel ezelőtt még meglepetés lehetett volna kisgyermekeknek. Ide is írhatnám, melyik Michael Douglas filmnek a szar verziója ez, de esélyt adok, nem szpojlerezek, hátha mégiscsak fárasztani akarod magad ezzel. (Még a Kóma is beugorhat tőle az unalom miatt...) Csak kérlek, ne fizess érte, mert egy fillért nem ér. Inkább fizess nekem egy sört, olcsóbban megúszod, és én meg bőven megérdemlem. 10/1, de csak jó szívvel.  

UI.: ha már "youtuber", akkor boldogan elnéztem volna Zsozéatyával és társaival inkább a sztorit...

Újjászületés - Spring (2014)

Az Azilum (Lovecrafti magazin) 3. számában megjelent cikkem nyilvánossá teszem, hiszen gyanítom nem lesz utánnyomása már a lap eme korai számának, tehát maga a kozmikus horror megalkotója által ihletett film kritikája következik. A későbbiekben további írásaim is publikálom a magazinból, mert úgy érzem, nem foszthatom meg a nyilvánosságot mély elemzéseimtől és mert csak. Mostantól a Facebook-on is fellelhetőek vagyunk, csak pötyögd a keresőbe a "Kritikus szemmel"-t, és máris megtalálod. Rövid és hosszabb kritikák, hírek, újdonságok eszmecsere, családias légkör. (Mert kevesen vagyunk... hehe.)

"Csak, hogy egyértelmű legyen; a "Spring" az egyik legjobb horror film ebben az évtizedben. És az egyetlen Lovecraftias film, ami lenyűgözött." jelentette be Twitter-én Guillermo del Toro, Rögvest felkeltette az érdeklődésemet az úriember kijelentése, hiszen "A Kór" című Chuck Hogan-nal írt 3 kötetes regénye valóban tetszetős volt horror témában, a sorozat már nem annyira. Rendezései, forgatókönyvei már számomra különösebb élményt nem adtak, kivéve a "Cronos-t", mindenesetre eddig azt hittem, igazán otthon van a mexikói író - direktor eme tárgykörben is. Így hát izgatottan kaptam youtube-ra, hogy a trailer - rel etessem egyelőre kíváncsiságomat. Hmm-hmm, az előzetes nagyrészt társalgásokban merül ki, de ezt betudtam a manapság feltörő divathullámnak, hogy érthetetlen módon a bemutatókban unalmas szövegelésekkel akarják vonzóvá tenni az új filmeket. Aztán bele-bele pörgetve, már kissé nyugtalanító érzésem támadt, mert szinte csak romantikával és dialógusokkal teli pillanatokat láthattam. Persze ismerjük a reménnyel és hallal kapcsolatos törvényt, hát csak nekivágtam, főként azért ily' sürgősséggel, hogy bepötyöghessem az Olvasók épülésére (vagy rombolására...) élményeimet.
Néhány szó az alkotókról, amerikai írói és rendezői, Justin Benson és Aaron Moorhead, akik komolyabb alkotása a 2012 -es "Feloldozás", melyet sokan értetlenül fogadták, mert el kellett gondolkodni a végén. Főszereplőnk, "Lou Taylor Pucci", akiről meg nem mondtam volna, míg utána nem néztem, hogy az "Evil Dead" 2013 - as feldolgozásában az a hippi srác volt, aki olyan csúful végezte szögbelövő, és pajszer által. Ez is megmutatja ám, hogy valóban tehetséges a szakmájában, ahogyan Nadia Hilker is, aki igen csinos hősnőként, és tegyük hozzá benne sem kell csalódnunk színjátszás terén.
 Evezzünk most a tartalomra, amelyet azért annyira nem akarok a maga teljességében leírni, főként, mivel csak spoilerrel tudnám megbántani azokat, akik még nem tekintették meg az "Újjászületést".
 Evan sajnos szerencsétlen fiatalember, Kanadában él (persze nem ettől olyan balsorssal megáldott...), ám apja szívrohamát követően pár hónapra rá elveszíti édesanyját is. Tetézve mindezt, a lebujban, ahol szakácsként dolgozott, anyja temetésének napján lezúz egy kötekedő kismaffiózót. Ezek után az állása is ugrik, a rendőröktől kezdve a bosszúra áhítozó fickó és bandája is keresi. Ez aztán a pechsorozat, gyorsan összepakol, és minden mindegy alapon Európába, Olaszországba veszi az irányt, ahol kezdetben alkohollal és bulizással vigasztalja magát. Ám egy kis városkában megismerkedik álmai nőjével, a szép Louise- val, aki egészen meglepő módon azonnali szexszel csábítja, már az első mondat után. De lám, Evan romantikusabb lélek, és randit kér későbbre. Miután ez nem jön össze, egy közeli farmon keres munkát, egy jólelkű öregnél. A sors ismét összehozza őt a lánnyal. Különös, szinte baráti, olykor romantikus perceiket szex követi. Ettől kezdve minden szép és reményteli lenne, van munka, van nő, de sajnos esetenként belerondít mindebbe Louise különös viselkedése, fejelve még azzal, hogy injekciózza magát, amit betegséggel magyaráz.  Nem beszélve ama oldaláról, amit szerelmes ifjúnk nem láthat, ahogyan adagja elmaradásával csúf szörnyeteggé alakul át, és ártatlan nyulacskákat marcangol. Ám a végkifejlet elég messze van, ami  igazán hatásos, és szép, csak túl sok társalgást és enyelgést kell odáig végigélnünk.

 Kicsit bő lére van eresztve, az első fél óra után még mindig azt hittem, az "Ízek, imák, szerelmek-et" tettem a lejátszóba. A továbbiakban is megfekszi a kontraszt a gyomrunkat, lávsztorinak horroros, rémfilmnek meg túl romantikus, ráadásul ezek lassan váltakoznak. Értem én a koncepciót, de hadd ne álljak be az ünneplők sorába. Az eset ugyan valóban rímel néhány Lovecraft - történetre, pl. a "Charles Dexter Ward esetére", de igen haloványan, azt meg egyenesen zavarónak tartottam, hogy okkult szálat is beemelnek (az előbb említett reklámérték okán), amit aztán teljesen semmissé tesznek, tisztán tudománnyal. Mondhatjuk ezek felesleges filmkockák, de ezt szerénységem szerint elmondhatjuk a film 1 óra 49 perces játékidejéből majdnem 49 percre is. Felszőttek ugyan egy szép románcot, némi titokzatossággal, nagyon ritkán még vérrel is fűszerezve váznak, de ez nehezen tartja meg a horror súlyát, amit azért az ember csak látni szeretne, ha már a placcon akként van kikiáltva portékának. Akad azért borzongatás (nem rémisztgetés), de valahogy a hervasztó zongorapittyegés (jó, jó tudom, ez nem vegytiszta műfajú történet...) sem sokat segít minket ebbe az irányba, inkább a kis olasz utcácskában borozgató párocska hangulata ugrik be tőle. Mint fentebb írtam, a színészek azért ügyesen játszottak, kifogástalanul.
  Az állandóan fakó képek rám nem voltak jó hatással, ahogyan a kamerakezelés sem, amely szinte alig áll meg, folyton imbolyog, mintha valami "found footage" lenne, előfordul, hogy a szereplők fejfordulatát követhetjük a mozgatással. Szépség is van benne természetesen, a táj, a közelképek bogaracskákról, amik némi hangulatot csinálnak, de inkább az enyelgéshez, mint a borzongáshoz. Nem vitatom el ugyan azért, hogy lehet élvezhető, aranyos kis sztori, megható és szívszorító is, főleg aki volt már igazán szerelmes, az át is tudja érezni. Szóval az érzéseim felemásak, természetesen nem akarom elkaszálni senki előtt sem, nyugodtan meg lehet nézni a kevésbé vérmes nézőknek. De, ha már így titulálták a filmet, (még a borítóján is: "A hybrid of R. Linklater and H.P.Lovecraft.") elvártam volna szorongást, sötét légkörű félelemmel, szörnyűségekkel teli eseményeket és világot.
 Viszont Del Toro fent idézett kijelentésével csak annyit árul el, a mesésbe oltott horroros filmekhez minden bizonnyal ért, de a lovecraft-i világhoz nem igazán. Remélem, egyszer megvalósul az "Őrület hegyei", de mással inkább.

The Dare (2019)

Hősünk leláncolva ébred elrablása után egy helyiségben, amelyben rajta kívül még három ember raboskodik...
Nem mondhatnám, hogy az ilyen tartalom nem pendít meg bennünk ismerős húrokat. Esküszöm, mintha már lett volna valami hasonló sztori, de ha megerőltetem a szürkeállományomat, akkor sem ugrik be. Igazi ritkaság a felvázolt fundamentum. Egyediségben kérem szépen versenyre kél a "fiatalok egy csoportja az erdőbe indul bulizni", az "egy család beköltözik egy kísértetekkel teli házba", netán az "erdei utat lerövidíteni kívánó csapat eltéved és emberevő család karmai közé kerül" előre fröccsentett LEGO elemeivel. De ne rohanjunk annyira előre, mert természetesen ez nem jelent feltétlenül negatívumot, az ismert és elhasznált paneleket akár jól is fel lehet használni, ötletességet belecsempészni, egyedi hangulatúvá tenni.
 Író-rendezőnk, Giles Alderson rövidfilmekben és sorozatokban készítette fel magát erre az egész estés mozira, ahogy elnézem, színészként foglalkoztatottabb. Bízom abban, hogy az jobban megy neki, mint a forgatókönyv-körmölés. Meg kell említenem Richard Brake - et, a gonosz gonoszának szerepében. Ez az ember erre termett. A kisboltból is inkább kifordulnánk, hogy átmenjünk a Coop-ba, ha ez a faszi ácsorogna ott. Minden rosszat feltételeznénk erről az arcról, kapásból és ránézésből pedofil-sorozatgyilkos-sátánista és Momentum szavazó...
 Tehát: Kis családja mellől rabolják el Jay-t, majd lásd fent, azon a bizonyos láncon eszmél, körülötte egy összevert biztonsági őr, egy szintén használt állapotú nő és egy összevarrt szájú haldokló fickó a kompánia. Mint ebből kikövetkeztethető, a többiek már régóta eszik a rabság keserű kenyerét, hősünk pedig riadtan igyekszik menekülési terveket szőni, hiszen szeretteiről semmit nem tud, by the way azok sem róla. Míg társai-a-rosszban már ismerik a menetrendet, naiv élni akarása és harci kedve folyamatos távozási lázat generálnak benne. Hiába figyelmeztetik őt, hogy kamerán figyelve vannak, nem tántoríthatja el semmi az ösztönös és erős szabadságvágytól. Még az sem, amikor megjelenik egy tagbaszakadt álarcos faszi, aki nem kínozza meg ám őket... Büntetésből arra kényszeríti a mini közösséget, hogy azok bántsák egymást. Itt és most, ezen a ponton felmerül a sztori egyedisége és filozófiailag a túlélés mindent legyőzni akaró aljasságának gondolata, de gyorsan hátrébb rugdossuk szereplőinkkel egyetemben. Mindeközben párhuzamosan fut egy eleinte érthetetlen szál, ahol egy kisfiú hányattatásait nézhetjük végig egy őrült karmai között. De a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, vagy ilyesmi, így hát majd megértjük később az eseményeket. Néhány jelből főszereplőnk megvilágosodik és meg is ossza sorsközösségével, miért is kell átélniük ezt a sok szörnyű szenvedést. Már csak az a kérdés, hogy hogyan fordíthatnák ezt a revelációt a javukra?
 De még mindig ott ülünk abban a bizonyos pincében, ahol szereplőink mit sem tudva elrablójuk indokairól, kiszolgáltatva, étlen-szomjan és rémülten várják, hogy befejezzem végre ezt a bevezetőt. Csalódniuk, csalódnotok kell, mert kicsit lejjebb kell ásnom a műfaj futóhomokjában. A "torture porn" nagy dobása, tarlón eldobott gyufája, benzintankban szikrája a Fűrész-sorozat. Talán voltak próbálkozások ezekre az alapokra régebben, (mint ahogyan a "found footage"-re is pl. a Cannibal Holocaust), viszont a fényre ez a széria húzta ki ezt a mellékágat. Egyúttal meg is mutatta a hiányosságait, betegségeit ezen az állatorvosi lovon.

  Nem nehéz felépíteni. Emberek bezárva, kínzás, menekülési próbálkozások. Meg kell mondanom, nem vagyok elbűvölve a filmek eme fajtájától. Inkább csak eteti a szemet, amolyan fiataloknak faszméregető, "try not to get scared" challange... Félreérteni tilos: semmi bajom a brutalitással a horrorban, még az öncélúval sem. Na de barátaim, hogy konkrétan ez legyen a fő történés vonala, na az már igénytelenség. Oké, kínzás, különböző módokon való elhalálozás, mondhatnánk a slasher - re is, hogy ennyi. De ott nem békaboncolást nézünk másfél órán keresztül. Abban van izgalom, feszült pillanatok, nem csak elborzadás. A torture porn viszont nagyrészt csak ennyit okoz. Mindig a leggyengébb ezekben sajnos a motiváció: a Fűrész például azonnal elvérzik azzal a gagyi indokkal, hogy egy halálos beteg lemészárolja azokat, akik nem becsülik az életet. Ennyi erővel mindenkit kinyírhatunk, aki cigarettázik, vagy zsíros kaját eszik. Ahelyett, hogy becsületesen elpusztulna a faszi, helyette időt és pénzt nem sajnálva szerkezeteket készít gyilkosságra. Vagy ott van a "The Collector", amely bár inkább home invasion zsáner, mégis értetlenkedve próbáljuk elképzelni, hogy valami ökör hónapokig tervez, majd fúr-farag, teljes lakásátalakítást végez, csak azért, amit egy pisztollyal seperc alatt elkövethetne.

 Sajnos itt is ezzel a lazán keretezettséggel van dolgunk. A "The Dare" - ban egyszerűen érthetetlen az a törés, ahogyan a minden szar körülmény között kitartó antagonistánk elköveti élete legjobb cselekedetét, erre teljes mértékben bekattan. A gyilkossá válás, az őrületbe vezető rögös út megmagyarázhatatlansága. Itt vérzik számomra az amúgy  képi világban erős, és hideg kegyetlenségével vonzó kreáció. Valahogy ezt érzem en bloc ezeknél a fajta filmeknél. Az megvan, hogy legyen kínzás, meg halál, de piszkafa lábakon ácsorog az egész. Talán komolyabban kellene venni a lélektani mozgatórugókat, hogy ezáltal a néző is komolyan vehesse az elkészült művet. Hiába gazdag és míves a feltét, ha a pizzatészta oda van égetve. Minden van a batyuba dobva: kínzás, izgalom, indulat, szép fényképezés, de nekem lehetetlennek tűnik az ok-okozati összefüggés, erőltetett és hülye. Van itt szemgolyóba plántált féreg, bogárral való etetés, vér és reménytelen hangulat. A legerősebb pillanatok addig esnek meg, míg előrébb nem haladunk a történetben és le nem forráz a kissé primitív fődrámája az elbeszélésnek. De lehet, hogy csak én ragadtam le ezen, csak nekem telt meg a szám epe ízű nyállal emiatt. Senkit nem akarok elriasztani, mert elismerésre méltóan van kivitelezve hőseink kálváriája. De nem hagy nyugodni a végső harc elnyújtottsága sem és néha a nevetségességbe hajló mozzanatai. Fight a pincében, a házban, az erdőben, mindenhol. Ennyiszer nem hibázhat egy ember, kivéve, ha az órájára néz, és ki akar egy normál másfél órás filmkeretet töltelékkel tömni. Most hülye helyzetben vagyok, mert annyi negatívumot írtam - de vegyük észre, ezek nagy részével a műfajra céloztam. A "The Dare" mindvégig fenntartotta a figyelmem, néha émelyített, néha hasizomfeszülést okozott és izzadást. Ha olvasok komolyabban filmtartalmakat, valószínűleg szkeptikusabban állok hozzá, a kaptafára készülve, viszont így azért be tudott húzni. Legyen ez egy lángoszlop a direktor-alkotó úrnak: a hangulat perfekt, csak a forgatókönyvet igyekezzen plusz 10 oldallal megtoldani. Ráadásul az semmibe nem kerül, csak ötletekbe... A katarzis meg olyan előrelátható volt, mint véres vizelet után a prosztatavizsgálat. Adom a 10/7-et.

A Molyember Incidens - Moth (2016)

-Mit énekel a molyember a szekrényben?
-Edda bluest.

Elnézést kérek a Kedves Olvasóktól, hogy egy ilyen szar poénnal kezdek. Szolgáljon mentségemre, hogy boncolt alanyunk is ebbe a kategóriába esik. Mert bármennyire is honfi érzések dúlnak kebelemben, nem mehetek el szó nélkül ezen magyar film mellett. Beszélnünk kell róla, mert olyan, mintha kedvesünk megcsalt volna, nem hagyhatjuk szó nélkül, bármennyire is szeretjük és fáj. Bár a hazai filmgyártást nem becsülöm valami sokra, élt bennem a remény, Petőfi szavaival csalfa és vak lángja, hátha ez más lesz, ez jobb lesz, kiemelkedik. Felül emelkedik a sok-sok csányisándor-stohlandrás-szabógyőző-etcetera okádékon, a gagyibbnál gagyibb romantikus vígjátékok undort keltő dömpingjén. Ez a jelen, a rendszerváltás óta vagy ilyen hülyeségekkel támadják azon kevés nézők agyát, akik érthetetlen oknál fogva a szirupos valami amerikai terézanyákra kíváncsiak, netán mesterkélt, érthetetlen, tartalmatlan, amatőr mentális maszturbációkra valami garbót hordó és pipázó kecskeszakállas meg nem értett művésztől. Míg Nyugat-Európában készülnek azért nézhető mozik, addig a volt kommunista országok továbbra is afféle szellemi vasfüggöny mögött sínylődnek. Az ok azonban megérthető, ha egy kicsit belegondolunk: az elvtársak maradtak az iparban, az igénytelen kommunista eszmeiség uralkodik.  Ízléstelenek, vásári mulatságnak nézik a szórakoztatóipart, és baszottul ámerikás filmeket erőltetnek ránk, mert ezredszerre sem fogják fel, hogy erre nem vagyunk vevők. Miért ülnék be egy hollywood-utánérzésre a moziba, amikor van valódi is? Így lesz ez, amíg meg nem értik, hogy van saját hangunk is, amit meg kell lelnünk, van magyaros kifejezési mód, ahogyan volt a világháború előtt és még a bolsevizmus alatt is néha olyan magyar film, amit mai napig élvezettel nézünk végig. De messzire mentem, térjünk vissza a molyember legendájára, amely - mit ad Isten - szintén az Egyesült Államokból költözött hazánkba.
 Tegnap délután szerkesztőségi konferencia történt, blogunk feltámadása ürügyén és inspiratíve. Részt vett rajta Balázs barátom, sok sör és némi unicum is. Jó hazafiként már alig vártuk, hogy az eleddig fiók mélyére elsüllyesztett magyar horrorfilm végre megbizsergesse agyi ízlelőbimbóinkat, hogy elégedetten csettintve dőljünk hátra, mély sóhajjal, miszerint ez igen, bazmeg, ez most odabaszott. Persze mi nem beszélünk ám így, ez csak olyan hangulatfestő kis mondat volt.
 Kezdjük alkotónkkal, a művésszel, a nagybötűs géniusszal, az eNBerrel, aki zsenijével megalkotta Magyarország (fen)ékkövét, a tehetséget, akiről hosszabb életrajz van az imdb-n, mint valódi direktoroknak, bár gyanítom, azt Elekes Gergővel ellentétben az igazi rendezők nem magukról írták. De nézzük el ezt az apróságot, hiszen ugyan ki más ismerné jobban a biográfiáját, ha nem maga az alanya? Itt megtudhatjuk, hogy már 15 évesen a filmezés irányába fordult a "Vissza a jövőbe" hatására. Szerencsére óvodai élményeiről, netán első recskázási kísérleteiről nem mesél a most mindössze 30 éves tehetség. Bűntársat találva magának, Gallai Józsefet, (aki szintén egy polihisztor, mert kérem szépen volt ő: Writer | Director | Producer | Actor | Cinematographer | Sound department | Casting director | Second Unit Director or Assistant Director | Production designer | Production manager | Set decorator...) összeálltak, mint az a bizonyos örökítőanyaggal átitatott alsónemű, és belevágtak a filmmakerkedésbe. Kezeik közül rövidfilmek tömkelege mellett olyan szerzeményeket komponáltak, mint a "Bodom" és a "Spirits In The Dark" és a valószínűleg önéletrajzi elemekkel átszőtt "A meg nem érintett". Jól megjegyeztem a címüket, nehogy egy óvatlan pillanatban megnézzem ezeket.
 Mivel nagy példaképük M. Night Shyamalan, ezért úgy döntöttek, hogy nem rondítanak bele a kedvenc műfajába, nem törnek babérjaira, inkább kapásból egy szart helyeznek arra a bizonyos asztalra. Így jutottunk el hosszas mellékágakon a "Moth"-hoz.
 A világ közepén járunk, vagyis az USA-ban, ahol a csinos kis Thora tanítónőként a katedrán éppen a molyember legendájáról okít. Mindent elképzelhetőnek tartok, lehet, hogy van ottan kriptozoológiai tantárgy is. Mivel Magyarországon a félelmetes lényről már 22 észlelést jelentettek, továbbá, mert itt olcsóbb a filmforgatás, ezért keres valakit a vele egykorú tanítványok között, akivel meglátogathatná kis országunkat. 

Zárójel: a molyember afféle mendemonda Nyugat-Virginia államban egy majd 3 méteres, szőrös, vörösen izzó szemű lényről, olyasféle néplélek által kiötlött entitás, mint a jeti, a nagyláb, vagy a jószívű BKV ellenőr. Gondolom megunta ott a virginia szivart, és kék szofira vágyott, átköltözött oda Veszprém környékére, ahonnan Linda is származik.

 Jelentkezik is Adam, akit nem más -tádámm - mint a jó Gallai Józsi "alakít". Mint azt számos önvallomásából megtudhatjuk végtelennek tűnő útjuk során, őt bíz' a rejtély megfejtése motiválja, amely ugyan sajnos ezáltal elveszi a misztikumot a világból, de ez van, és még csak meg sem akarja kúrni a tancsi nénit. Repülőre pattannak, aztán máris itt, a betyárok és gulyásleves földjén teremnek. Némi zavart okozott fejemben - bár lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé - hogy párosunk Thora saját autóját is magával hozatta, amelyből átszállnak egy másikba útközben. Innentől nagyrészt kézi kamerával kísérhetjük nyomon az eseményeket. Mert a "found footage" menő, továbbá olcsó.

Zárójel: A film veszélyes, semmiképpen nem nézendő egyedül, mert kómába esést okozhat.

 Elkezdődik az utazás, amely során túl sokat megtudunk szereplőinkről. Thora elmeséli érdektelen életét, megtudjuk, hogy bár pedagógus, ám színésznő szeretne lenni, miközben apja ügyvédpályára szánja - később kiderül, hogy ír is. Már nem nemzetiségileg. Tehát hősnőnk szintén egy igazi mindenhez IS értő polihisztor, sőőőőt, polihisztérika, bár a színészi álmait remélem elfeledte örökre. Kissé kínos, ugyanis először érezzük azt, hogy ez egy afféle casting, egy benyújtandó vizsgamunka, ahol a történet nem is lényeges, inkább csak bemutatkoznának, elmondják vágyaikat, ripacskodásba hajló érzelgősséggel, túlspilázott mimikával, hátha felveszik őket a filmművészetire. Adam eközben méla arccal hallgatja velünk együtt a sok felesleges locsogást, de ő meg is érdemli, mivel ő írta a szar forgatókönyvet. Éjszakára megszállnak valami szocialista üdülőnek tűnő helyen, pénzszűke miatt egy szobában, ahol még csak szexualizálásra sem kerül sor. Legalább feldobta volna valami ezt a marhaságot. Éjjel rettenetes, borzasztó, iszonyatos, megrázó dolog történik: Adam felébred mert valami hangot hall. Kamerájával bolyong, miközben ijedt lihegését hallhatjuk, megtekinthetjük a parkettát, a műmárvány hidegburkolatot, majd tanárnő a frászt hozza emberünkre. Csak jó szándékkal üzenném, haver, ne nagyon költözz városi panelba, itt egyvégtében sikongathatnál az ablak alatti zajoktól, főleg péntek esténként, amikor a rajok indulnak táncos mulatságba, vagy hajnalban, amikor onnan érkezve úgy gondolják, hogy mindenki szívesen ébred Kisgrófó dalainak részeg rikoltozás megamixeire. Útnak indulnak, zaklatottan az éjszakai semmiségtől, majd újabb riasztó dolog pumpálja vérnyomásukat: az út közepén a helyi falu bolondja egy "Egri lehánykás" pillepalackkal fenyegeti őket. Ennek már fele sem tréfa, gyűlnek a baljós előjelek, én máris visszafordulnék a helyükben. Ám örömünkre ők nem ilyen gyáva nyulak, tovább tartanak kitartóan céljuk felé, ami egy erdei szállás, amelyet lefoglaltak, csak a honlapot valószínűleg még nem frissítették úgy 70-80 éve, ezért egy romos épülethez érnek, amelyben végeláthatatlannak tűnő bolyongásba kezdenek. Thora itt felfedez valakit kamerája által, aki őket figyeli, de mi ezt sem láthatjuk, talán ökonomikus okokból. A szertelen utazás folytatódik, egyenesen valami susnyásba, ahol megállnak, mert annyira szájba baszottul eltévedtek. Meg sem fordul a fejükben, hogy akkor visszafordulnak, akár gyalog is, ha már csak fél tank benzinjük van. 

Megjegyzés: Magyarországon fél tank benzinnel bárhol vagy, mindenképpen találsz valami lakott helyet, ugyanis nem a beláthatatlan Ausztrál prérin élünk. Itt max a belvárosban lehet eltévedni, netán főpolgármesterünk keveri a kerületeket cuki kis fejében...
 A rendkívül félelmetes helyzet megnyitja Adam lelkét is, és elmeséli élete tragédiáját, megossza velünk, olyan szintű elementáris ripacskodással, hogy a végén szinte várom, hogy azt mondja, hogy "dikk tesa, illen szegínyek vagyunk, acc egy cigit, anyám szívműtétjére köll". Tehetsége a népszerű "mi folyik itt gyöngyösön" klasszikus szereplőjét idézi fel a nézőben. Az érzés, miszerint ez egy casting valami komolyabb filmes céghez, meg vadul ágaskodik bennünk. De újabb durva dolog történik: a nő hangokat hall, ezért természetesen otthagyják a járművet, az éj és az erdő közepén. Visszatérve konstatálják a vérfagyasztó eseményt: a kocsi eltűnt!!!44!!4! Csak a táskájukat és a sátrukat pakolta ki a rendszerető molyember. Megkezdődik a kóválygás a sötétben, elveszetten az erdőben, és ahogy az lenni szokott, kezdődő konfliktusok is kicsíráznak. Rájuk virrad, de a négyszögletű kerek erdőből nincs kiút, messze földön híres a magyar vadon. Precízen összehajtott ruhákat lelnek (mint említém fentebb, a molyember igen akkurátus és alapos) amely egy levágott kezet rejt... Ez már nem játék, meg az összetúrt földönkupackákon  játékmackót lelnek, amelyből kikövetkeztetik, hogy ez egy 20 fős gyerektemető.
Megjegyzés: Mindig is mulatságosnak találtam azokat a szereplőket a filmekben, akik tudják, hogy ez itt egy horror, a forgatókönyv szerint is, ezért minden apróságra, amely megszokott a mindennapi életben, úgy reagálnak, mintha maga a pokol fenekedne rájuk. Így lesz földtúrásból temető, így lesz a szél zaja ok nélkül valami fenyegető dolog, és így következtethetünk világvégére egy hangos szellentésből.
Sátrat vernek, de pánikba esnek, mert zörejek zaklatják őket, ezért a sátorponyvát hosszú percekig tanulmányozhatjuk igen közelről. Majd rémült rohanásba kezdenek, melynek során egy hullát találnak, majd ezt követően az autójukat. Bepattannak, és végre megláthatjuk a molyembert a teljes valójában egy másodpercre, aki szemmel láthatóan valami hülye egy köpenyben. Menedékre lelnek egy nyaralóban, ahol végzetes dolog történik - vagy isteni igazságszolgáltatás a nézőknek?
 A befejezés bizony jókora csavart tartalmaz, amely végképp elvesz minden misztikumot, ahogyan Adam Coelho-i mélységekbe emelkedve ezt kifejtette... És ez nem képzavar, csak gondold át. Sommás véleményem, hogy ez egy szar. Élvezhetetlen. Nulla sztori, nulla horror, nulla szereplők. Ügyes trükk a kézi kamera, mert legalább nem kell eljátszaniuk, hogy tudnak színészkedni. Amikor pedig megpróbálják, azt teljes mértékben olyankor adják elő, amikor abszolút nem releváns. A sok felesleges pofázás, amelyek Tarantino alkotásaiban kultusszá váltak annak fordulatossága, leleményei által, itt tényleg csak időkitöltő és mélyálomba taszító dialógusok. Dögunalom. Költségvetés nem volt, egy ilyet akár már most leforgathatnék a telefonommal, ha lenne rá gusztusom. De nincs. Nem hinném, hogy lett volna valódi forgatókönyv, inkább ötletek, helyszínek, és próbáltak hangulatot összeszögelni. Lehetetlen egy kicsit is izgulni, feszültséget érezni attól, hogy ők azt akarják nekünk sugalmazni viselkedésükkel. Amatőr próbálkozás, gyerekes, néha kimondottan röhejes, néha pedig csak fogjuk a fejünket. Ez a magyar Ideglelés, és valóban szó szerint idegbajt kapunk tőle. Egy antiországimázs film. Különböző fesztiválokon is szerepeltették, ahol néhány beszívott kretén még minősítette is, így kerekítvén ki azt az egzotikus képet hazánkról, hogy baszki ezek ennyit tudnak, érdekes állatok, már a kamerát is be tudják kapcsolni. Jól nézzétek meg a borítót, elképesztő fantáziáról árulkodik, ugyanis ilyesmit még csak nyomokban sem tartalmaz az elkészült kis műremek. Nem beszélve az arcátlan "valós események alapján" feliratról a trailer-ben... Természetesen ajánlom egyébként a filmet, meg kell nézni, lehetőleg jó társaságban alkohollal, máshogy elviselhetetlen. 10/1
UI: Később sem lett jobb a felhozatal, a "Bed Of The Dead", a "Véres telihold" és az "In The Trap" hazavágott minket. Hogy miért nem inkább az "Atomcápát" néztük, vagy Samantha Fox videóit??? 

A Valdemar hagyaték l. - ll. - La herencia Valdemar l. - ll. (2010)

Az Azilum (Lovecrafti magazin) 2. számában megjelent cikkem nyilvánossá teszem, hiszen gyanítom nem lesz utánnyomása már a lap eme korai számának, tehát maga a kozmikus horror megalkotója által ihletett film kritikája következik. A későbbiekben további írásaim is publikálom a magazinból, mert úgy érzem, nem foszthatom meg a nyilvánosságot mély elemzéseimtől és mert csak. Mostantól a Facebook-on is fellelhetőek vagyunk, csak pötyögd a keresőbe a "Kritikus szemmel"-t, és máris megtalálod. Rövid és hosszabb kritikák, hírek, újdonságok eszmecsere, családias légkör. (Mert kevesen vagyunk... hehe.)

 Bár lehetséges, hogy sokan nem osszák a véleményemet, miszerint ez a két részes film kiemelkedő a Lovecrafti kánonból, de teljes mellszélességgel kiállok amellett, hogy ez a magával ragadó és a borzongató hangulatot sugárzó sötét gyöngyszem bizony fokmérője az igényesen elkészített és tálalt Cthulhu-mitoszra épített moziknak. Ami ugye eléggé kellemetlen, lévén mivel a történetet még csak nem is ő írta, ám de ezzel nem a nagy írót minősíteném, hanem a filmkészítőket, akik egyszerűen nem tudnak birokra kelni a mester remekeivel, és minduntalan beletörik a bicskájuk, netán olcsóbb és egyszerűbb felhígítani klisékkel és a szokásos ijesztgetésekkel azokat. (Persze nem minden esetben van igazam, de általánosságban úgy érzem igen.) De lehetségesnek tartom továbbá, miszerint jót tett az egésznek, hogy a jó öreg kontinensünkön készült, Spanyolországban, és nem a nagy Hollywoodban, miáltal zamatot és erősen megfestett történetet kaptunk. Talán ezért is élvezhetjük kettő darabban, mert az alaposan kidolgozott sztorinak kellő ívet tudtak ez által adni. Mindezt köszönhetjük a 2010-ben még elsőfilmes José Luis Alemán - nak, aki megírta, és meg is rendezte a filmet, 13 millió euróból - mindenféle állami támogatás nélkül, ami igen szokatlan arrafelé is. Mit ne mondjak nagyszerű munkát végzett, mindkettő tekintetében, De erről majd alant ejtenék pár keresetlen szót, ideje a történetet ismertetni.
 Luisa Llorente, a talpraesett ingatlanbecsüs hölgy visszautasíthatatlan felkérést kap: egy 180 éves viktoriánus vidéki kúriát kellene felértékelnie, mielőtt árverésre kerül, és mindezek mellett elődjének, a kissé megbízhatatlan Orquiciá-nak a körmére néznie, aki már két hete eltűnt. Kissé sötét felhőket von mindezek fölé, hogy a Valdemar-ház elég rossz hírű múlttal rendelkezik. Luisa találkozik a kissé együgyű gondnokkal, majd munkába is kezd az épületben, azonban szörnyű dologgal találkozik odabent, épphogy elmenekül, ám hamarosan észreveszi: aki segített neki megmenekülni, most foglyul ejtette.

 Itt lép be a sztoriba Nicolás Tramel, a magánnyomozó, akit Luisa főnöke, Maximilian Colvin bérel fel, teljes diszkréciót kérve tőle az ügyben, keresse meg a két eltűnt értékbecsüst. Ehhez megkapja a Valdemar Alapítvány elnökének a segítségét is, Dr. Nora Cervia-ét, aki vonatútjuk közepette ismerteti meg a detektívet a ház legendájával. És itt veszi kezdetét a mi utazásunk is a XIX. századba, ahol megismerhetjük Lazaro Valdemar és felesége történetét, akik árvaházat vezetnek a mára leamortizálódott kúriában. Jólelkűek, boldogok, egyetlen dolog árnyékolja be életüket: Leonor nem igazán alkalmas saját gyermek szülésére. Férje nem túl nemes foglalkozást űz: spiritiszta szeánszokat tart a házban, amelyek természetesen csalások, de jól jön egy kis pénz az árváknak. Sajnos leleplezik, melynek következtében tömlöcbe kerül. És ekkor jelenik meg hívatlanul egy segítőkész látogatója, maga Aleister Crowley, a hírhedt okkultista, aki látszatra önzetlenül felajánlja Lazaro-nak szolgálatait. Hamarosan néhány zseniális húzással eléri, hogy szabadon távozhasson a börtönből, ámde üröm az örömben: hazaérkezésekor felesége elvetél.
 Nemsokára a "jószándékú" Crowley is feltűnik, és szívességet kér: a közelgő holdfogyatkozás idejére kéri Lazaro-t: hadd tartson egy idézést a házban, mivel állítása szerint az tele van szellemi energiákkal, és maga a tulajdonos is tudtán kívül összekötő kapocs a túlvilágra. A "Dunwich-rituálé" segítségével portált akar nyitni, és egy ősi szellemet uralma alá hajtani. Mindezt a tudásért, amelyre annyira áhítozik, és felkínálja a ház urának a legnagyobbat, amire annak a szíve vágyik: a gyermekáldásban is segíthet majd a titkok megnyitása. Leonor ellenzi mindezt, de férje már döntött: míg neje beutazik a városba, segít az okkult kísérletet végrehajtani. A holdfogyatkozás estéjén meg is érkeznek a vendégek, amely igencsak illusztris társaság, köztük Bram Stoker, a Drakula írója, Lizzie Borden, Belle Gunness, akik sorsa attól az estétől igencsak megváltozik... A hátborzongató szertartás megkezdődik, de hiba csúszik bele, elszabadítva valami síron túli iszonyatot.
 Aztán ismét a jelenben találjuk magunkat (immáron a második részben.). Ana és Eduardo, akik az eltűnt Luisa kollégái, szintén utasítást kapnak főnöküktől Maximilian-tól, hogy utazzanak az elátkozott házhoz. Útközben majdnem elütik az úton épp menekülő Luisa-t, majd mindkettejüket elrabolják. Aztán ismét folytatódik röviden a múltbéli történet, bemutatva milyen cinikus és mániákus lett Lazaro, folyton a Necronomicon-t bújva. Még maga Lovecraft is feltűnik, figyelmeztetni, hogy nem tudja, milyen erőkkel játszik.
Napjainkban pedig nyomozónk, Luise, és két kollégája fogságba kerül, ahol lassan kénytelenek ráébredni, micsoda ördögi konspirációba csöppentek bele, micsoda iszonyatos gyilkosságsorozat történt, és mindez csak azért, hogy az ősi borzalom ismét visszatérjen. Nézze el nekem a Kedves Olvasó, hogy a második részt mindössze néhány mondattal intéztem el, de ott már "vérre megy a játék", ha szabad ilyen morbid kifejezést használnom ezzel kapcsolatban. Hiszen a végkifejlet irányába mutat minden, cselszövések, árulások, fordulatok, és persze belepillanthatunk a titkok fellebbenő fátyla mögé.

 Jó pár bírálatot olvastam mindenfelé az interneten, főként azoktól, akik szerint az egész vontatott, elnyújtott, de ezzel semmiképpen nem értek egyet. Jól kidolgozott rémtörténettel állunk szemben, megfejelve igazi Lovecraft-i hangulattal. Az első rész felkészít, ügyesen megalapoz, mint amikor a hullámvasúton felfelé gördülünk, fokozatosan merít meg bennünket a történetben, hogy aztán háttérül szolgáljon a folytatásra, a befejezés szörnyűségeire. Senki ne számítson darabolós horrorra, inkább valódi gótikus rémtörténet ez, (még a főszereplő neve is Poe "Monsieur Valdemar kóresete" novellájára utal), persze nem hiányozhatnak belőle a borzalmak sem, sőt, maga Cthulhu is feltűnik benne. Tragédia, némi romantika, dráma és néha még krimi jelleg is keveredik feszültséggel, és horrorral. Természetesen hiányzik ez által a megszokott szikár és feszes Lovecrafti prózaiság, de nézzük el ezt, mert cserébe egy igazán szép filmet láthatunk. Az erős színekkel ábrázolt képek, fények és árnyak esztétikus kontrasztja, mintha festmények szépségét élvezhetnénk, nem beszélve a korhűségről, ahogyan a XIX. századot láttatják. A színészek munkája sem elhanyagolható, túljátszásnak nyoma sincs, és igen hiteles karaktereket láthatunk. Különlegességként megemlíthetem, hogy a hűséges inas, Jervás szerepében a spanyol horror ikon Paul Naschy utolsó szerepét láthattuk. A szövevényes forgatókönyv ügyesen, ide-oda ugrálva vezet minket az időben, szerencsére nem zavaróan. Bár azzal kezdtem, a hiba a kréta körül az, hogy magát a sztorit nem maga a Mester írta, ám jobban belegondolva, úgy igazándiból igen kevés olyan alkotás született a filmművészetben, amely szorosan kötődik a valódi írásaihoz. Olyan viszont valóban még szűkebbre vonható körön belül mozog, amely még mindemellett említhető a "jó" kategóriában. A "Valdemar hagyaték" azonban pontosan ott van, hála az európai filmgyártásnak, és kontinensünk fantáziadús gótikus rémségeinek, amelyek megihlették a készítőket.

Relikvia - Relic (2020)

Annak, hogy az ember miért néz horrorfilmet több oka is lehet. Azoktól most tekintsünk el, még ha többségben is vannak, akik kivagyiságból, ismerőseik, osztálytársaik ijesztgetése, vagy Facebook-posztok észosztása céljából szenvednek végig egy-egy fércművet. Az ilyen viselkedést jó esetben a tinédzserkor elmúltával ki is növik, rosszabb esetben a középiskola után valamelyik romkocsmában kinyúlt pulóverben egy Latte Macchiato szürcsölgetése közben rémisztgetik tovább hasonszőrű, félművelt, de magát intellektuális magaslatnak képzelő közönségüket. Mivel azonban Natalie Erika James filmjének nem elsődleges célközönségei az említett csoportok köszönjünk is el tőlük és koncentráljunk a szűkebb, de értelmesebb rétegre, akik számára a horrorfilm nem csupán vásári rémisztgetésről szól. Értelmes ember vagy azért néz horrorfilmet, mert a valóságot megismerve, és abból kellőképpen kiábrándulva a reálisból az irreálisba menekül, vagy éppen ellenkezőleg, a nagyon is valóságos szorongásait, félelmeit szeretné legalább a vásznon, másfél óra erejéig legyőzhetőnek, esendőnek, mulandónak látni. Talán kiábrándító lesz mégis úgy vélem, hogy a Relic valamennyi felsorolt csoport számára így vagy úgy, de megterhelő, nyugtalanító, vagy egyenesen befogadhatatlan és emészthetetlen lesz. Natalie Erika James első nagyjátékfilmje az egyszerű bazári riogatásra vágyók számára unalmasnak, lassúnak, vérszegénynek fog hatni, amit nagy valószínűséggel végig sem fognak nézni. A romkocsmák törzsvendégei pedig megfejthetetlen katyvaszként szenvedik végig, mert megértéséhez kevés a felhalmozott lexikális tudás, a film nem fogja magát megadni az érzelmeket nélkülöző, kiüresedett, az ésszerűségből, a racionálisból, a materialista megközelítésből görcsösen próbálkozó „entellektüeleknek”. Maradnak hát a valóságot keserű tapasztalatokból ismerők, a mindennapok elől az illúziókba, mesékbe menekülők, akik számára bár a film minden perce világos és tiszta lesz, de a felismerés, hogy a metaforák, szimbólumok, elvont képek mögött pontosan az a valóság rejtőzik, aminek könyörtelen realitása elől menekülni próbálnak fájdalmas és nyugtalanító élményt fog szülni. A Relic ugyanis minden látszólagos érthetetlensége, elvontsága, „katyvasza” ellenére a legegyszerűbb, leghétköznapibb, mégis egyben a legfájdalmasabb realitásról szól, ami elől szinte minden modernkori ember menekül, amiről igyekszik nem tudomást venni, amivel a legkevésbé kíván szembesülni. Az öregedésről, az elmúlásról, az élet végességéről. Az elkerülhetetlenről. A Relic negatív főhőse, démona nem maszkos sorozatgyilkos, nem fantázia szülte szörny, ami az illúzió megnyugtató érzését keltheti bennünk. A Relic démona a legrosszabb a démon, ami mindenkit rág és emészt, aminek legyőzése reménytelen szélmalomharc, amióta ember az ember. A ráncosodó bőr, az évek növekvő száma, a demencia, az inkontinencia, a hallás, a látás, az emlékezés képességének fokozatos csökkenése, az emberi lét törékenysége, a végességnek való kiszolgáltatottsága, az öregedéssel és az elmúlással való reménytelen küzdelem a valódi démon, amire nem tudunk legyinteni, hogy "csak egy film" és a vége főcím majd minden félelmet eloszlat. A Relic démona elől a film vége sem ad menekülést, megnyugtató befejezést. Mint ahogyan maga az élet sem szolgálhat ilyesmivel.

 Már a film felütése is meglehetősen szomorú képet fest. Magányos, idős, egyedül élő nő (Edna szerepében Robin Nevin) áll a lakásában a feldíszített karácsonyfa előtt, miközben az emeletről a fürdéshez megengedett víz túlfolyik a kádon, elöntve a fürdőt, elárasztva az emeletet csurog le a lassan a lépcsőn az alsó szintre. Öregedés, magány, egyedüllét, demencia. Megannyi démona az emberi létnek. A következő jelenetben már az Ednához úton levő lányát, Kayt (Emily Mortimer) és unokáját, Samet (Bella Heathcote) látjuk, akiket a helyi rendőrség értesített arról, hogy Edna szomszédai bejelentették az idős nő eltűnését, mert napok óta nem látták és aggódnak érte. A kisvárosba érkező Kayt a rendőrőrsön a legkellemetlenebb kérdés fogadja. "Mikor beszélt utoljára az anyjával?" Kínos csend és szégyenérzet. Hetek óta nem beszéltek egymással. Az ember, ha csak nem muszáj, nem gondol az elmúlásra, arra, hogy egyszer megöregedhetnek és meghalhatnak a környezetében élők, hogy bármennyire igazságtalan is ez az élet rendje. Csak tolja maga előtt a megváltoztathatatlant, félve még az öregedés gondolatától, és attól a ténytől is, hogy akik ma még itt vannak velünk, holnap talán már nem lesznek. Hogy a halál nem csak másokra vonatkozó törvényszerűség. Kínos szembesülés azzal, hogy az elmúlás gondolatától való menekülés eredményképpen semmit sem tud az anyjáról, de mint később kiderül a saját lányáról sem. A tudatlanság behazudott boldogsága, amit az anyja állapotával kapcsolatban vont maga köré, egy pillanat alatt omlik össze Kayben, amint a szülői házba lép. A rothadó, penészes gyümölcsök a tányéron, a kutyatálba keményedett étel, a lakás minden pontjára kiragasztott, a legelemibb cselekvésekre figyelmeztető emlékeztetőcetlik könyörtelenül roppantják össze mindazt a rózsaszínre álmodott illúziót, amit a magára hagyott Ednáról gondolt. Amit görcsösen gondolni akart róla. A függöny legördült, az előadásnak vége. A valóság kilépett a hazugság álarca mögül és menthetetlenül szembe kell néznie azzal, hogy az anyja bizony egy demens, magáról sem tudó öregember és messze nem az, akinek hinni akarta. Az élet ilyen könyörtelenségéről, az álmok szétfoszlásáról azonban nem könnyű tudomást venni sem neki, sem Samnek. Így, amíg Edna mezítláb, sebekkel borítva, szakadt, mocskos hálóingben meg nem áll az ajtóban, egymásnak próbálják játszani tovább ugyan azt az ócska színdarabot, ami már a házba lépve egyszer csúfosan megbukott. Hogy Edna csak elkóborolt, talán csak tett egy sétát a környező erdőben, hogy  nem lehet semmi baja, hiszen olyan egészséges, fiatalos, jókedélyű, csak kicsit szórakozott. Így hát az Edna váratlan előkerüléséig eltelő napok, a nyilvánvaló tények ellenére sem a valósággal való keserű szembenézéssel, hanem annak akkurátus eltakarásával telnek. A megromlott, penészes ételek kidobásával, a lakás kitakarításával, a széthagyott könyvek, papírok, iratok rendszerezésével, a hazugság lehető legtovább nyújtásával, az elmúlás tényének szőnyeg alá söprésével. De hiába minden igyekezet és erőfeszítés, ha maga a ház és annak minden szeglete az öregedést, az elmúlást, a pusztulást nyögi magából. A falakon a fekete-penész mintha napról-napra terjeszkedne, a tapéta mögött recsegő, ropogó, zörgő hangok törik át a halhatatlanság mítoszát. Minden öregszik, korhad és pusztul. Pontosan úgy, ahogyan annak idején Kay nagyszüleinek, Edna szüleinek a háza is nem messze onnan. Az az erdőszéli kunyhó, ahová Kay nagyapja elvonult meghalni, és amiből a teljes pusztulás előtt egy ablakot, nem többet, de átmentett Edna a házukba. A házukba, ahol Kay felnőtt, és ami most Kay anyjával együtt menthetetlenül az elmúlásba tart. De erre gondolni sem mer senki, kimondani meg végképp nem. A megkerült, és láthatóan rossz állapotban levő Edna is igyekszik elkendőzni a valóságot. A kihívott orvos sem talál semmi rendkívülit, így mehet tovább minden a maga hazug valóságában. Egyedül a ház az, ami nem hajlandó a színjátékot játszani velük. A penész terjed a falakon, a recsegések egyre hangosabbak és gyakoribbak. Edna, Sam és Kay csak maguknak játszanak, de csak ideig-óráig tehetik meg, mert a színpad lassan összeroskad alattuk. Talán érthető, ha eleinte Edna minden aggasztó viselkedése, dühkirohanásai, hangulatingadozásai, fokozatosan leépülő mentális és egészségi állapota és annak ellenére, hogy a szomszéd már évek óta eltiltotta a kisfiát attól, hogy átmenjen Ednához, nem az idős nő, hanem a ház állapota, furcsa zajai és zörejei azok, amik aggodalomra adnak okot Kay és Sam számára. Mert hazudhat az ember magának bármit, amiben hinni akar, és ami megnyugtatja, de ettől még az idő nem fog megállni miatta sem. A falakban levő csövek tovább rozsdásodnak, a penész a falakon tovább fog nőni, az ablakkeret fája pedig korhad. Letagadhatatlan jelét adva a végességnek.

 De egyszer mindennek eljön a maga ideje. Amikor már nem lehet többé hazudni magunknak. Ha Kay és Sam számára nem lett volna elég indok a színjáték befejezésére, a valósággal való szembenézésre a szülői ház egyre erősebben recsegő-ropogó öregedése, akkor Edna viselkedése rákényszeríti őket. Amikor Kay meglátja, hogy az anyja a demenciától, az emlékeinek elvesztésétől való félelmében elássa a családi fényképalbumot, majd, hogy semmi ne vehesse el tőle a boldog idők lenyomatait kikaparja a földből és elkezdi megenni, magába tömni a fényképeket, így harcolva az idővel és a felejtéssel, rájön, hogy eljött az ideje szembe nézni azzal, hogy az anyja megöregedett és segítségre szorul. Egyszerű, de fájdalmas felismerés, hogy a küszöbön álló elmúlás elkerülhetetlen és ők Sammel már kevesek, az anyjának szakszerű gondoskodás kell. Kay Melbourne-be utazik, hogy egy megfelelő idős-otthont nézzen Ednának, ahol vigyáznak rá, amiről nem szól senkinek. Edna azonban érzi az elkerülhetetlent, az otthonából való kiszakítás rémképét, míg vele ellentétben Sam az ifjúság naivitásával reagál a helyzetre és oda kíván költözni a nagyanyjához, azzal az elképzeléssel, hogy majd ő gondozza, ápolja. Sam az utolsó, aki a halállal megbékélni tudna, vagy egyáltalán gondolna rá. Az ifjúság csak az életben gondolkodik mindaddig, amíg annak törékenységére saját tapasztalatból maga is rá nem eszmél. A nagyszülői ház pedig gondoskodik erről, amikor megpróbálja a pusztulásba Samet is magával rántani az összenyomódó, zsugorodó falaival. A fiatalság sem halhatatlan, és a mulandósággal való szembenézést sem kerülheti el. Sam, bár megmenekül a penészes, korhadó falak szorító öleléséből, de a halál közelségének érzése talán őt változtatja meg a legjobban. Amíg Kay végül lemond arról, hogy az anyja egy távoli idős-otthonban haljon meg és visszatérne a szülői házba, hogy a lassan teljesen elsorvadó Ednával maradjon a vég óráiban, addig Sam, a fiatalság lázadni, küzdeni kezd az elmúlás ellen és menekülne vissza az életbe. Kérleli Kayt, az anyját, hogy hagyják magára a mindkettőjüket elpusztítani kívánó házat és a mindkettőjükre veszélyes Ednát, de az anyja erre már nem képes. Az elmúlást, az öregedést azzal, hogy elmenekülnek még egyikük sem kerülheti el. Mert ez az élet rendje, amivel végül szembesülni kell, és legyen bármilyen nehéz is, de el kell fogadni. Főleg, hogy időközben már Kay is az öregedés jeleit mutatja. A kezdetben csak Edna bőrén jelentkező foltok a lányán is megjelennek, csalhatatlan és letagadhatatlan jelei az ő múlandóságnak is. Ami elől menekültek, amit végig elhazudtak önmaguk és egymás elől az kérlelhetetlenül utolérte őket. Kayt legalábbis. De pont ettől válik Sam számára is nyilvánvalóvá, hogy idővel rá is sor kerül, az ő fiatalsága sem örök, akár elmenekül a házból, akár marad és szembesül az emberi élet végességével. Ha pedig így van, és elkerülhetetlen a vég, talán jobb azt a szeretteink körében megélni, mint folyton menekülve előle, egymagunkban.

 Összegezve úgy gondolom, hogy Natalie Erika James alkotása közel sem akkora zagyvaság és katyvasz, aminek azt sokan beállítják. A Relic, bár nem rág mindent a szánkba, és a konkrétumokat szimbólumokkal helyettesíti, azok kimondása helyett ránk bízza az értelmezést, befogadása csak a nézőn múlik. Ennek ellenére érthető, ha abban a korban, ami büszkén hirdeti magáról, hogy minden tabuval leszámolt, hogy nincs semmi, amiről ne lehetne beszélni, mégis görcsösen küzd az elmúlásnak még a gondolata ellen is, ránctalanítókat, öregedésgátlókat, reklámoz, az öregséggel, a fiatalság elmúlásával képtelen szembenézni és elfogadni, a Relic megértésére még kísérletet sem tesz. Talán mert nem is szeretné meglátni azt a démont, aminek létezéséről sem hajlandó tudomást venni. Natalie Erika James filmje bár meglehetősen szomorú, nyugtalanító, de mindezek ellenére szép, az öregséget a maga valóságában ábrázoló, annak elfogadására a horror eszközeivel ugyan, de egy igen bátor és szép kísérletet tevő film.  Érthető, ha sokan meg sem kísérlik megérteni, pedig a Relic nem más, mint egy hatalmas felkiáltójel, egy égre mutató ujj, egy „memento mori” ebben a magát halhatatlannak gondoló világban.

9/10