Komoly szívfájdalmat okozott, hogy az Evil Dead széria várva várt legújabb része nem került mozikba Magyarországon. Mivel már sokszor kikeltem a hazai filmszínházak horrorkínálata ellen, nem kívánok jobban kitérni erre a vesszőparipámra és csak általánosan említem meg, miszerint ebben a zsánerben nagyrészt a leggyengébb alkotások kerülnek itthon nagyvászonra. Annyit máris előre bocsáthatok azonban, hogy egy igazi sötét gyöngyszemről maradtak le a nézők ezáltal. Azt hiszem, ameddig Sam Raimi és Bruce Campbell a producerek között van, ez így is lesz, a franchise egyedi egyénisége megmarad és nem süllyed le a tucathorrorok színvonalára. Jól látható, hogy vigyázva és hűséggel nyúlnak hozzá, mindent beleadnak, hogy a legendás és klasszikus alapokat ne tapossák sárba, ezáltal az eredeti sorozaton kívüli darabok is abban a súlyos és brutális hangvételben készültek, amely a mindent megalapozó első rész fő jellemzője.
A széria előfutára az 1978-ban elkészült amatőr rövidfilm volt, a "Within the Woods", amelyet a mára nagymenő rendezővé avanzsált Sam Raimi és nagyrészt főiskolás társai forgattak le valahol Michiganben. Erről bővebben itt. A mindössze 1600 dollárból készült kisjátékfilmet '81-ben követte az egész estés "Evil Dead", valamivel nagyobb összeggel, 350 ezerrel megtámogatva, amelyet kölcsönökből kapartak össze, sőt, Bruce Campbell családja észak-michigani ingatlanát adta fedezetül. Az elkészült kult-klasszikusnak még egy kis lökés kellett és azt megadta az éppen pályája csúcsán trónoló Stephen King, aki a megtekintése után ajánlani kezdte. Innentől megindult felfelé ívelő pályáján a remekmű, amelyet egyes országokban betiltottak, vagy éppen megvagdostak, mert nem felelt meg sokkoló durvasága a cenzorok kényes ízlésének. Nem számított: a csapat sínen volt és 1987-ben magabiztosan és milliókkal megalapozva egy kevésbé komoly, de annál vagányabb második rész érkezett, amely afféle reboot és folytatás keveréke volt és egy csapásra modern kori mozihőst teremtett a láncfűrészt karjára applikáló főhősből. A karizmatikus Bruce Campbell által alakított Ash-re lehetett alapozni: '92-re berobbant a harmadik mozi is, amely az eddigre már laza és flegma, egysorosokat köpő figurájára építve vígjátékos irányt vett - és meglepő módon nagy sikert aratott. Majd hosszú szünet következett, mígnem 2013 elhozta a vérfrissítést, Fede Álvarez nagyon komor és szigorú feldolgozását, amely megmutatta, hogy amennyiben tisztelettel nyúlnak egy alapanyaghoz, akkor még jó remake is készülhet. A feléledő "Evil Dead-láz" meghozta az eredeti alkotók kedvét is, így 2015-ben elstartolt az "Ash vs. Evil Dead" sorozat is, amely egy igazi eszeveszett utazás lett egy imádnivalóan gyökér és komplett őrült főszereplővel. Végül megérkeztünk napjainkba, amikor újra előkerült a Necronomicon, hogy immáron kikerülve a távoli sötét rengetegből már a városlakók életét - és halálát - tegye tönkre.
Az ír Lee Cronin kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy megírja és megrendezze a legújabb rémálmot, aki korábban együttműködött Raimivel az "50 States of Fright" című horrorsorozatban - innen az ismeretség. Azelőtt pedig az itthon is ismert "A gyermek" (The Hole in the Ground) került ki kezei közül, amely egész becsületes munka volt, véleményem szerint. A Los Angelesben játszódó történetet Új-Zélandon vették fel, ahol is Aucklandben találtak egy elképzeléseikhez illő toronyházat, amely kellőképpen omladozó és hangulatos külsővel rendelkezett. Jó érzékkel leltek két nagyszerű ausztrál színésznőt a főszerepekre, Alyssa Sutherland és Lily Sullivan személyében, akik mesterien alakították szerepeiket és fürödtek a vérben, harcoltak a végsőkig - egymás ellen. Lássuk a történetet:
Amikor Beth megtudja, hogy terhes, megkeresi nővérét, az egyedülálló Ellie-t, aki három gyermekével, a tinédzser Dannyvel és Bridgettel valamint a kis Kassievel él Los Angelesben, a lebontásra váró Monde apartmanban. (A Monde a "Demon" szó anagrammája...) A pizzériából hazatérő gyerekek éppen az alagsori parkolóban tartózkodnak, amikor földrengés történik és feltárul egy rejtett kamra odalent. Danny nem bír kíváncsiságával és lemászik, majd három hanglemezzel és egy különös könyvvel tér vissza. Odafent a lakásban persze elkezdi meghallgatni a felvételeket, amelyek 1923-ból származnak és egy pap beszámol az ősi könyv, a Naturom Demonto körüli kutatásairól, majd fel is olvassa a megfejtett jeleket, amelyekkel démont lehet idézni. Az éppen liftből kilépő anyját, Ellie-t ekkor megszállja valami... És innentől kezdve minden vágya családja lemészárlása. A szinte elpusztíthatatlan megszállottak csak szaporodnak és Beth feladata, hogy próbálja megvédeni a fiatalokat...
Az igazi horrorfilm az, amelyiknek minden képkockájából sugárzik a baljós fenyegetés - és ebben itt nincs hiba. Sikerült hasonló atmoszférát teremteni, mint amilyen a 2013-asban a néző fölé borult - talán csak a kerettörténet az, amely engedélyez egy kis napfényt és kitekintést a hétköznapi világra. De áttelepedve az épületbe, ahogyan a gyertyák fakó fénye kísérteties közeget teremt a nyomasztó lakásban, még egy frissen betoppanó nézőnek is rögtön megsúgja, itt valami szörnyű fog történni. A tempó ugyan nem azonnal gyorsul fel, de emlékezzünk csak vissza a klasszikus első részre, ahol nagyjából ugyanez a szituáció, a viszonyrendszerek bemutatása után, a karakterek felvázolását követően szabadul el a pokol, de utána könyörtelen, nincs feloldó pillanat. A családi kötelék felkavaró, mert nem szimplán barátok, hanem vérségi kötelékek kötik össze őket, anyát a gyermekével, vagy éppen az egymástól elhidegült nővérek egymásra találását szaggatja szét a gonosz megjelenése. Az anya, Alyssa Sutherland mesterien szerepel, szinte olyan, mint Heath Ledger Jokere volt, erősen viszi a filmet és minden jelenet, amelyben megszállottként szerepel, bravúros, ráadásként a sminkeseknek sikerült hátborzongató munkát végezniük. Mindemellett dicséret illeti a CGI-mentes trükköket, amelyek manapság üdítő kivétellé emelik ezt az alkotást.
Tovább emelik a film egyediségét a különleges kamerabeállítások, amely a sorozat egyik védjegye, és a klausztrofób belső terek varázslása az operatőr által, amelyek vegyítve a tökéletes hangeffektekkel és zenei lórúgásokkal hátborzongatóan feszült és ijesztő hangulatot hoznak létre. Erőszakban, vérben és kreatív brutalitásban nincs hiány, a rajongóknak nem kell aggódnia emiatt, bár érezhető, hogy a forgatókönyv igyekszik modern köntösbe bújtatni a klasszikus elemeket, ebből nem adnak lejjebb. Jó pár nyílt és rejtett utalást találhatnak a szemfülesek az alapfilmekre, mint a szemgolyó lenyelése, a "Halott vagy hajnalra" kántálása és néhány szófordulat, de ott vannak a mélyebbek, mint a pizzéria neve a dobozokon (Henrietta), a szereplők nevei, amelyek mind az előzmények színészeire utalnak (Ellie, Beth, Bruce, Fonda...) ráadásként a Ragyogás előtt is tisztelegnek. Zseniális párhuzam volt, ahogyan a lakásban elszabaduló káoszra Ellie úgy reagált az ajtó előtt őrjöngve, mint Cheryl az első Gonosz halottban... Egy enyhe kis személyes negatívumot éltem meg, hiányoltam a teljes elszigeteltséget az elveszettséget, a nagyváros távoli fényei tompították a reménytelenség érzését, de ez persze szubjektív. Mindenképpen kötelező darab, mert, ha kivonjuk belőle azt, hogy ez egy Evil Dead rész és csak egyszerű horrorként nézzük, akkor is magasan kiemelkedik a kínálatból, sötét és komolyan vehető műremek. Rebesgetnek híreket folytatásokról pár évente, ha mind tartja legalább ezt a színvonalat, akkor részemről nyert ügyük van. De addig is egy biztos infó: készülőben az Ash vs. Evil Dead animációs filmsorozat, amelyben Ash visszatér Bruce Campbell hangjával szinkronizálva: Hail to the King, Baby!
