A történelem megismétli önmagát. Nem csak manapság készülnek sorra a remake-ek, megtörtént ez már régebben is. A különbség annyi, hogy akkoriban az új ruha szabása az alapművekre modernizálásként volt definiálható, míg napjainkban az ötlettelenség, a pénzéhség és a politikai propaganda utólagos beépítése készteti Hollywood-ot az eredeti történetek meggyalázására.
A nyolcvanas évek elején többek között két nagy dobás is történt felújítás terén a horror műfajában - az egyik "A dolog", amely egy 1951-es mozi újrája, a másik pedig jelenleg boncolt alanyunk. Érdekes módon eleinte mindkettő közepes siker lett, ám az évek során Carpenter filmje kultmozivá érlelődött - kétségtelenül megérdemelten. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Cat People érdemtelen a figyelemre.
DeWitt Bodeen forgatókönyvíró alkotását már 1942-ben megfilmesítették ugyanezen a címen, persze tegyük hozzá, ezen kívül nem sok hasonlóság van a kettő között, hála az alkotói szabadságnak. Az eredetinek történt még egy folytatása is, a "A macskaemberek átka" címmel.
Alan Ormsby és Paul Schrader rendező (Amerikai dzsigoló, Kisvárosi gyilkosság, Ördögűző: Dominium...) magához ragadta a szolid rémtörténet szkriptjét és egy valódi provokatív félerotikus, vérfertőzéssel fűszerezett mozivá írta át. Alkotói vénából nem volt hiány: Schrader tollából született meg a Taxisófőr is. Főszereplőnek sikerült a 80-as évek egyik szexszimbólumát, a világhírű Klaus Kinski lányát, Nastassja Kinskit megnyernie - bár eleinte Bo Derekre gondoltak, aki valljuk be "mellesleg" többet tudott volna adni alakításához... Persze zokszavunk nem lehet a szép Kinski kisasszonyra - kitűnően formálta a félénk leányzót és a szenvedélyes ragadozót is - ellentétben direktorunkkal, aki csúnyán beleszerelmesedett a hetyke keblű sztárba, aki a forgatás végeztével dobta őt, mint hülye gyerek a szaunakövet. Nagyágyúkban nem volt hiány; a főbb szerepekben Malcolm McDowell és John Heard játszott, persze akkoriban még nem volt ilyen nagy ázsiójuk. Történt egy kis csalás is: a fekete párducokat ugyanis festett pumák alakították, mivel az említett macskafajta szinte idomíthatatlan. Kellett még az ismert zeneszerző, George Moroder, aki kitűnő hangulatú aláfestést komponált, sőt, a főcímdalt is maga alkotta meg David Bowie-val karöltve, tehát igen sokat adott az elkészült műhöz. De lássuk az eseményeket:
A nyolcvanas évek elején többek között két nagy dobás is történt felújítás terén a horror műfajában - az egyik "A dolog", amely egy 1951-es mozi újrája, a másik pedig jelenleg boncolt alanyunk. Érdekes módon eleinte mindkettő közepes siker lett, ám az évek során Carpenter filmje kultmozivá érlelődött - kétségtelenül megérdemelten. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Cat People érdemtelen a figyelemre.
DeWitt Bodeen forgatókönyvíró alkotását már 1942-ben megfilmesítették ugyanezen a címen, persze tegyük hozzá, ezen kívül nem sok hasonlóság van a kettő között, hála az alkotói szabadságnak. Az eredetinek történt még egy folytatása is, a "A macskaemberek átka" címmel.
Alan Ormsby és Paul Schrader rendező (Amerikai dzsigoló, Kisvárosi gyilkosság, Ördögűző: Dominium...) magához ragadta a szolid rémtörténet szkriptjét és egy valódi provokatív félerotikus, vérfertőzéssel fűszerezett mozivá írta át. Alkotói vénából nem volt hiány: Schrader tollából született meg a Taxisófőr is. Főszereplőnek sikerült a 80-as évek egyik szexszimbólumát, a világhírű Klaus Kinski lányát, Nastassja Kinskit megnyernie - bár eleinte Bo Derekre gondoltak, aki valljuk be "mellesleg" többet tudott volna adni alakításához... Persze zokszavunk nem lehet a szép Kinski kisasszonyra - kitűnően formálta a félénk leányzót és a szenvedélyes ragadozót is - ellentétben direktorunkkal, aki csúnyán beleszerelmesedett a hetyke keblű sztárba, aki a forgatás végeztével dobta őt, mint hülye gyerek a szaunakövet. Nagyágyúkban nem volt hiány; a főbb szerepekben Malcolm McDowell és John Heard játszott, persze akkoriban még nem volt ilyen nagy ázsiójuk. Történt egy kis csalás is: a fekete párducokat ugyanis festett pumák alakították, mivel az említett macskafajta szinte idomíthatatlan. Kellett még az ismert zeneszerző, George Moroder, aki kitűnő hangulatú aláfestést komponált, sőt, a főcímdalt is maga alkotta meg David Bowie-val karöltve, tehát igen sokat adott az elkészült műhöz. De lássuk az eseményeket:
Irena Gallier Kanadából utazik New Orleansba testvéréhez, Paulhoz, akit utoljára 4 éves korában látott. Míg a lány nevelőszülőknél nőtt fel cirkuszos szüleik halála után, bátyja pszichiátriai osztályokon töltötte idejét. Paul elszállásolja húgát, bár érezhető némi fura vonzódás az irányából... A városban aznap este prosti igyekszik fel ügyfeléhez egy hotelszobába - ám ott egy fekete párduc van kuncsaft helyett, amely alapos sérülést okoz a nagy nehezen elmenekülő szexmunkáson. A kiérkező rendőrök és zoológusok sikeresen befogják a szobába zárt ragadozót...
Irena arra ébred, hogy Paul eltűnt, de kihasználva a szabadságot, nyakába veszi New Orleanst, hogy megismerje. Az állatkertben azonban a párduc ketrecéhez érve leragad, elbűvöli őt a nagymacska, még zárás után is ott marad... Megismerkedik Oliverrel, az állatkert kurátorával, akivel elmegy vacsorázni. Az állat hamarosan gyilkol, majd eltűnik - Paul viszont előkerül és komoly szexuális közeledést mutat húga irányába, aki elmenekül, majd rendőrökbe botlik, akik később felfedezik, hogy a férfi alagsorában emberi maradványok találhatóak. Kiókumulálják, hogy Paul a gyilkos párducot ott tarthatta és etette emberhússal... A lány románcba merül Oliverrel és hozzá is költözik - ám testvére itt sem hagyja békén, szüksége van a vele való szexre - és elárulja családjuk borzalmas titkát... Oliver is rájön erre, ám érzelmei miatt nem hagyja cserben Irena-t, bármi is történik...
Mindenekelőtt igyekszem kijelenteni, hogy nem hibátlan mű. Sajnos került bele némi logikátlanság és valamiért nem érzem túl feszesnek, de ettől függetlenül van benne valami plusz is, emelkedettebb, mélyebb tartalmú és művészies. Szinte az egészet átszövi a burkolt - vagy éppen olykor nem is annyira burkolt zaklatott erotika, amelyhez hozzáadódik New Orleans fülledtsége. Szinte még a párduc és Irena között is sikerült felszikráztatni, érezhetővé tenni a vonzalmat. A kezdő képsorok, amelyek visszaköszönnek menet közben is, varázslatos álomszerű képeket festenek. A történet szürrealitása vizualitásában is megjelenik, sokatmondó áttűnések, szokatlan beállítások és az érzelmek ügyes megjelenítése emeli az átlaghorror fölé a Párducembereket.
Irena arra ébred, hogy Paul eltűnt, de kihasználva a szabadságot, nyakába veszi New Orleanst, hogy megismerje. Az állatkertben azonban a párduc ketrecéhez érve leragad, elbűvöli őt a nagymacska, még zárás után is ott marad... Megismerkedik Oliverrel, az állatkert kurátorával, akivel elmegy vacsorázni. Az állat hamarosan gyilkol, majd eltűnik - Paul viszont előkerül és komoly szexuális közeledést mutat húga irányába, aki elmenekül, majd rendőrökbe botlik, akik később felfedezik, hogy a férfi alagsorában emberi maradványok találhatóak. Kiókumulálják, hogy Paul a gyilkos párducot ott tarthatta és etette emberhússal... A lány románcba merül Oliverrel és hozzá is költözik - ám testvére itt sem hagyja békén, szüksége van a vele való szexre - és elárulja családjuk borzalmas titkát... Oliver is rájön erre, ám érzelmei miatt nem hagyja cserben Irena-t, bármi is történik...
Mindenekelőtt igyekszem kijelenteni, hogy nem hibátlan mű. Sajnos került bele némi logikátlanság és valamiért nem érzem túl feszesnek, de ettől függetlenül van benne valami plusz is, emelkedettebb, mélyebb tartalmú és művészies. Szinte az egészet átszövi a burkolt - vagy éppen olykor nem is annyira burkolt zaklatott erotika, amelyhez hozzáadódik New Orleans fülledtsége. Szinte még a párduc és Irena között is sikerült felszikráztatni, érezhetővé tenni a vonzalmat. A kezdő képsorok, amelyek visszaköszönnek menet közben is, varázslatos álomszerű képeket festenek. A történet szürrealitása vizualitásában is megjelenik, sokatmondó áttűnések, szokatlan beállítások és az érzelmek ügyes megjelenítése emeli az átlaghorror fölé a Párducembereket.
Bár látható borzalmak is megjelennek, ahogyan a szorongás légköre is, mégis maga a misztikum ami igazán megkapó és horrorisztikus. A forgatókönyv az egészet szégyentelenül a szex köré építi, ez a kulcsa mindennek és a gyakori meztelen jelenetek ezáltal nem tűnnek öncélúnak. A befejezés váratlan és némileg szívfájdító, inkább egy lávsztorié, mint horroré, persze ez a kettősség végig jelen van, miközben brutális gyilkosságok történnek, várhatjuk, vajon a szerelem megold-e mindent... Az állatos jeleneteknek sikerül feszültté tennie a nézőt, valahogy szinte ördögi az őrjöngő bestia, a vicsora ijesztő, még amikor rácsok mögé is van zárva.
Kinski tökéletes alakítása emeli film fényét, a félénk szűz transzformálódása gördülékeny, ahogyan megmutatja természetének másik oldalát, ahogyan előbukkan a bujább és határozottabb állatias nőiessége.
Ez a mozi korszakának egy igen jól sikerült, mondhatni kiemelkedő gyöngyszeme. Átad valamit, egy jól csiszolt és szép rémtörténetet, amely jóval esztétikusabb és bensőségesebb társainál, színesebb és intenzívebb, élvezet nézni. A fentebb említett két hibája elhanyagolható a nagy egészben. Elmélyültebb horrorkedvelők figyelmébe ajánlom. 10/9
Kinski tökéletes alakítása emeli film fényét, a félénk szűz transzformálódása gördülékeny, ahogyan megmutatja természetének másik oldalát, ahogyan előbukkan a bujább és határozottabb állatias nőiessége.
Ez a mozi korszakának egy igen jól sikerült, mondhatni kiemelkedő gyöngyszeme. Átad valamit, egy jól csiszolt és szép rémtörténetet, amely jóval esztétikusabb és bensőségesebb társainál, színesebb és intenzívebb, élvezet nézni. A fentebb említett két hibája elhanyagolható a nagy egészben. Elmélyültebb horrorkedvelők figyelmébe ajánlom. 10/9
