Elátkozottak gyermekei (The Bad Seed) (1956)

 

A Mervyn LeRoy által rendezett The Bad Seed az amerikai író, William March (1893-1954) utolsó és egyben legismertebb, az író halála előtt nem sokkal, 1954 áprilisában megjelent The Bad Seed című regénye alapján készült. Az említett irodalmi mű azonban nem a filmvásznon debütált, hiszen az 1956-os megfilmesítés előtt Maxwell Andreson drámaíró már a könyv megjelenésének évében színházi darabot készített belőle, ami az 1954 decemberi premiert követően 1955 szeptemberéig több, mint háromszáz előadást élt meg különböző színházak műsorán. Könnyen elképzelhető, hogy Mervyn LeRoy rendezőt is egy ilyen színházi előadás győzött meg William March regényének megfilmesítésével kapcsolatosan, ami abból is leszűrhető, hogy a film stáblistája, a főbb szerepek tekintetében legalábbis, teljességgel megegyezik a Maxwell Anderson féle színházi adaptáció szereposztásával. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag ugyan azok a színészek játszák a regény jelentősebb karaktereit a filmben, mint akik egy évvel korábban a színház deszkáin alakították azokat nagy sikerrel. A közönség ugyanis, bár nem kevés megbotránkozás közepette, de hatalmas elismeréssel fogadta a The Bad Seed bemutatkozását a Broadwayen. A megbotránkozás egyrészt annak volt tudható, hogy Willaim March regényének negatív főhőse, Rhoda Pennmark egy jól szituált, a társadalmi hierarchia magasabb fokán álló család egy szem, ráadásul kiskorú gyermeke, másrészt annak, hogy a történet végén a bűnös nem nyeri el méltó büntetését, a várt és elvárt happy end elmarad, helyette egy meglehetősen kegyetlen és igazságtalan lezárással ér véget a regény és a színdarab egyaránt. Olyannyira sötét színt kapott Willaim March regényének, és így Maxwell Anderson színdarabjának befejezése is, hogy a Hollywood előtt meghajló Mervyn LeRoy kénytelen volt a nyomásnak engedni és egy „igazságosabb”, a nézői elvárásoknak megfelelő véget kreálni a moziváltozathoz. Ismerve az eredeti lezárást, amin érdekes módon a színházi adaptáció esetében még a felháborodás után sem kellett változtatni, kijelenthető, hogy a filmes változat egyik legnagyobb hibája, hogy olyan lett a vége, amilyen. A jó két órás film remekül építkezik, lassan komótosan haladva a hátborzongató végkifejlet felé, majd jön az a bizonyos utolsó jelenet, hogy egyetlen mozdulattal mindent, vagy legalábbis majdnem mindent elrontson. Hogy az addig szinte hibátlan filmen csorbát ejtsen, hogy kissé keserű legyen a néző szája íze a stáblistát olvasva. Igaz, aki nem ismeri William March regényének befejezését annak talán kevésbé lesz hiányérzete, de talán még ők is érzik az oda nem illő, a kényszer szülte befejezést a The Bad Seed filmes adaptációjának esetében. Annyira történetidegen, annyira mesterkélt a boldog befejezés, a happy end egy ennyire súlyos, sötét, komor film végén, mintha mosolyogva pofán vágnák az embert egy kedélyes beszélgetés záróakkordjaként. Bár ahhoz képest, amit manapság csinál Hollywood egy-egy regényadaptációval, ahogyan most ír át történeteket, cserél ki karaktereket, dönt le bálványokat, színez át szivárvány színűre történelmi személyiségeket a filmvásznon, amilyen szoros pórázon tart rendezőket, színészeket, forgatókönyvírókat ez a kis változtatás szóra sem érdemes. Az ember szinte visszasírja azokat a boldog békeidőket, amikor a legnagyobb elvárás a happy end volt egy filmmel kapcsolatban. Akkor is, ha ez a The Bad Seed esetében egy már-már hibátlan filmet fosztott meg a teljesen megérdemelt makulátlanságától. Fájdalmasan nagy kár érte, mert amúgy, néhány apróbb hibát leszámítva, képtelenség bármit a hátrányára írni. 

Talán csak azt, ami egyben nagy erénye is, hogy a szereplőket a színdarabból is ismert színészek játszák, akik bár rendkívül tehetségesek, de nem tudják levedleni magukról a színjátszás sajátosságait, a színházi színészt, ami egy filmben igen furcsán veszi ki magát. Kell egy kis idő, amíg a néző megszokja, hogy az egész filmnek van egyfajta színházias, tévéfilmes hangulata, amin az sem sokat változtat, hogy mindezt külső helyszíneken forgatott jelenetekkel próbálták eltüntetni, árnyalni. A színészek nehezen alkalmazkodnak a film, mint műfaj követelményeihez ezért játékukat erősen túlzó gesztikulálások, mesterkéltség, színpadiasság jellemzi, amire egy színházban, a nézőtől való távolság miatt szükség van, de egy filmen modorosnak hat. Mintha egy színházi közvetítést, vagy egy tévéjátékot néznénk mozifilm címszó alatt. Ezt az érzést csak erősíti az a szokatlan rendezői koncepció is, hogy egyes szereplők a gondolataikat monológok formájában közlik a nézővel, ami kizárólag színpadi fogás, filmvásznon ezt gesztusokkal, vagy más módokon érik el, de az, hogy a szereplő odafordul a kamerához és „kibeszél a filmből” a nézőnek, összefoglalva a benyomásait, feltevéseit szokatlan megoldás és nem mozivászonra való. Ennyi negatívum felsorolása után szükségesnek érzem leírni, hogy a Mervyn LeRoy rendezte The Bad Seed egyáltalán nem rossz film, sőt a maga műfajában, ami sokkal inkább pszichothriller, mint horror egyenesen megkerülhetetlen, időtálló és a műfaj rajongói számára kötelezően megnézendő alkotás. Mindez igaz akkor is, ha manapság már közel sem annyira ritka és sokkoló egy gyereket negatív főszereplőként, hidegvérű gyilkosként viszontlátni egy filmben, mint az 50-es évek közepén lehetett, hiszen tucatnyi hasonló film készült a The Bad Seed bemutatása óta. Ám ha leszámítjuk azokat a filmeket, amikben a kisgyereket démon, szellem, maga az ördög, vagy más idegen entitás szállja meg, illetve azokat, amikben a környezetének vagy múltbéli események hatására válik deviánssá és közveszélyes, érzéketlen gyilkológéppé, és csak azokat nézzük, amikben a születésénél fogva, eredendően gonosz, mert így született, aki minden előzmény és ok nélkül fordul szembe a szeretteivel, akkor már jóval kevesebb ilyen filmet tudnánk találni még mostanság is. Egy gyerek nem lehet magától, születésétől fogva gonosz, ezt a vörös vonalat még egy horrorfilm sem szívesen lépi át. És elsősorban ezért egyedi és különleges, még a műfaján belül is a határokat erősen feszegető film Mervyn LeRoy alkotása.

 

Rhoda Penmark (Patty McCormack) a legkevésbé sem nevezhető „terhelt” gyereknek. Ideális szülők, ideális gyermeke, akit féltő és a végletekig szerető közeg vesz körül, a nap huszonnégy órájában lesve minden kívánságát. Leszámítva talán az apját, aki mivel katonatiszt olykor hónapokig távol van a családjától, de a kiküldetésekből is ajándék-hegyekkel halmozza el a tündéri kislányt, ami láthatóan bőven kárpótolja a nyolc éves Rhodát az apanélküliségért. Kárpótolja, hiszen a bérelt otthonukban amúgy is túlcsordult szeretet ömlik rá az író apja árnyékából kitörni nem tudó, szorongó, a világ rossz oldaláról hallani sem akaró, minden negatívumtól ösztönösen elzárkózó, megingathatatlanul naiv anyja, Christine (Nancy Kelly), és a kriminálpszichológia iránt erősen érdeklődő, amolyan pótnagymama szerepét betöltő háztulajdonosnő, Monica (Evelyn Varden) részéről. Talán ennek a feltétel nélküli szeretetnek, a túlféltő gondoskodásnak köszönhető, vagy eredendően önzőnek született, de tény, hogy a kis Rhoda amilyen illedelmes és bájos, ha megkapja, amit kér, annyira szívtelen és érzéketlenül könyörtelen, amikor valamit nem kap meg, ami szerinte neki jár. Így esik meg, hogy vérig sértődik, amikor egy tanulmányi versenyen kivételesen nem őt hirdeti ki győztesnek, az addig ajnározott és egekig magasztalt tanárnő, Miss Fern (Joan Croydon), hanem a szerinte nálánál sokkal butább Claude Daiglet. Az anyai szív természetesen elfogult és megértő a dühtől fortyogó lányával, akkor is, ha talán legbelül érzi, hogy Rhodának nincsen igaza. és el kéne fogadnia, hogy nem lehet mindig minden az övé. Hogy veszíteni is tudni kell, és egy medál, ami a győztesnek jár még nem a világ közepe. De ahelyett, hogy elmagyarázná neki az élet rendjét, ajándékkal, engedményekkel halmozza el, amivel csak alátámasztja Rhoda torz világképét. A sértődött kislány elkényeztetésében Monica is részt vállal, aki pedig ékszerekkel igyekszik felvidítani a jogtalanul dühöngő lányt. A harag parazsa azonban tovább izzik Rhodában, és az enyhülés póza mögött fortyog tovább a bosszú kitörésre várva, mert olyan nincsen, nem lehet, hogy valaki elvegye azt, ami neki jár, vagy, amit akar magának. Hiszen ezt látta otthon is. Megkap mindent, amire kedve támad, és az a medál, amit Claude Daigle mellére tűztek, ha történetesen jogosan is érdemelte ki, akkor is az övé. Látszólag azonban megbékél a helyzettel és mivel az anyja igyekszik minden negatív gondolatot elméjének szőnyege alá söpörni, a legnagyobb örömmel veszi tudomásul, hogy a kis Rhoda olyannyira túllépett a problémáján, hogy részt kíván venni egy pikniken, amit Miss Fern szervez az osztálynak. Az osztálypiknik azonban tragédiába fullad, ugyanis minden elővigyázatosság ellenére az egyik kisdiák, történetesen éppen Claude, egy baleset során belefullad a tóba. A hírt a rádió is közli, ami teljesen feldúlja az amúgy sem stabil lelkű anyát, és retteg, hogy a világ szörnyűségei elől addig gondosan eldugott Rhodát micsoda trauma érheti, amiért ennyire idejekorán szembesül a halállal, ráadásul egy pajtása esetén keresztül.  Christine már a hírtől, a gondolattól is összeroppan, hogy az ártatlan kislánya búra alá rejtett lelke végzetes törést szenved el. Rhoda azonban fütyörészve és boldogan jön haza, mintha semmi sem történt volna, és nem is érti az anyja megtörtségét, hiszen nem ő halt meg, bánkódjon Claude mamája, ez az ő tragédiája, nem az anyjáé, pláne nem az övé. Ő inkább enne egy fagyit és menne görkorizni. Christinet meglepi a lánya rezignáltsága, érzéketlensége, miközben ő szinte belepusztul az ismeretlen kisfiú halálába. Rhoda vállat ránt és lépne tovább, beszédre sem tartja méltónak az esetet. Pedig beszélni kell róla, akár akarja akár nem, hiszen őt látták utoljára a Daigle fiúval, akivel állítólag verekedett is miközben le akarta tépni a fiú melléről a medált, akit nem sokkal később holtan szedtek ki a tóból. Legalábbis ezt állítja Miss Fern és később a részegen és a fájdalomtól megtörten a lakásukba berontó Mrs. Daigle is. Egyikük sem vádolja Rhodát Claude haláláért, hiszen nem is látták azt, csak segítséget kérnek az eset tisztázásához, ám még ez is sértésként hat a lányra. Christinre pedig sokként. Leginkább Mrs. Daigle az, aki jelenlétével felkavarja az addig valamiféle rózsaszín burokban élő anya életét, amiért egyszerre, kopogás és bejelentés nélkül, részegen, koszosan, ápolatlanul tébolyultan rájuk ront a valóság. A szegénység, a nyomor, az alsóbb társadalmi réteg kiszolgáltatottsága, akinek a tragédiája nem tragédia, akinek az egyetlen gyermekének elvesztése senkit sem érdekel. Mrs. Daigle még csak nem is vádolja semmivel Rhodát, csak a medált keresi rajta, amivel el szeretné temetni az egyetlen gyermekét. 

Rhoda nem érti, minek a hajcihő. Minek kell egy halottnak már egy tanulmányi verseny megnyeréséért kapott medál. Claude meghalt. Egy halottat pedig az ilyesmi már nem érdekel, ő viszont még él, és nem veheti el senki a jogát arra, hogy örüljön ennek. Christine pedig őrlődik kettejük között. Az anyai szív a lánya mellé húz, de a részeg, megtört, könyörgő, egyetlen fiát gyászoló anya látványa részvétet, együttérzést, szánalmat ébreszt benne. Ugyanakkor taszítja is a gondolat, hogy Mrs. Daigle a halált, a világ nem kívánt oldalát is behozta magával a lakásukba, amiről nem óhajtott tudomást venni. De legalább annyira taszítja a lánya viselkedése, hogy boldogan zongorázik a szobájában, miközben egy anya részegen és önkívületi állapotban könyörög a halott fia végső nyugalmát jelentő medálért. A kiborult anyának minden segítséget megígér, miközben megesküszik, hogy Rhoda nem tud semmiről, ami a fiával történt, amit mindaddig el is hisz, amíg meg nem találja a keresett medált Rhoda szobájában. A kérdőre vont lány természetesen tagadja, hogy bármi köze lenne Claude halálához. Állítása szerint a medál még előtte került hozzá, és csak azért nem adta át a megtört anyának, mert egy halott már nem tud mit kezdeni vele, ő viszont örül neki. Christine,hogy az álomvilágból (miszerint senki sem születik rossznak, a bűn, a bűnözésre való hajlam csak a környezet hatására alakul ki az emberben, éppen ezért az csak a szegények problémája és keresztje) ne kelljen felébrednie, készséggel elfogadja, hogy a lánya ártatlan. Amikor pedig egyre több bizonyíték kerül elő azzal kapcsolatban, hogy Rhoda ölte meg az osztálytársát, és kezd a helyzet menthetetlenné válni, még ő segít azok eltüntetésében és biztatja a lányt a tagadásra. Már nem a Rhodát védi, mert ő védhetetlen, hanem azt az álomvilágot, azt a dédelgetett téveszmét, hogy nincs eredendő gonosz, senki sem születik annak, csak azzá válik a környezet hatására. Már inkább magát próbálja menteni, a hitét, hogy ilyesmi csak rossz nevelés eredménye lehet, vagy szeretethiányé, ami náluk nem fordulhat elő. Minél nyíltabban beszél Rhoda a gyilkosságról, Christine annál jobban tagadja maga előtt a valóságot, és serkenti lányát is a hazugságra és a tagadásra. Amikor azonban Christinet meglátogatja az apja, és egy fájdalmas beszélgetés során beigazolódnak a félelmei és az, hogy Rhoda talán valóban születésétől fogva, eredendően gonosz, amit egy újabb furcsa haláleset is alátámaszt, már végképp összetörik az a rózsaszín burok, amit maga köré vont, ami alá bújhatott a világ elől. El kell engednie Rhoda kezét és hagynia kell, hogy megbűnhődjön mindazért, amit elkövetett. A legfájdalmasabb döntés és egyben a legkegyetlenebb beismerése annak, hogy hiába adott meg mindent a lányának, hiába igyekezett minden rossztól távol tartani, a legjobb nevelést megadni neki, ha egyszer gonosznak született. Ha rossz vér csörgedezik az ereiben. Némi feloldozást adhat, hogy ő mindent megtett, a legtöbbet adta, de feldolgozhatatlan fájdalom a tudat, hogy az ő vére, az ő öröksége az a szenvtelen, közönyös, bűntudat nélküli legtisztább gonoszság, ami Rhodában testet öltött, és, ami végül ugyan azzal a jéghideg pusztítással a tulajdon anyja ellen is képes fordulni, ha el kívánja őt árulni. Mert Rhoda nem akarja feladni magát, az anyja kérésére sem, és ha Christine meg meri próbálni, hát akkor vele is végezni fog. Vér, a vér ellen fordul, ha a szükség úgy kívánja. És úgy kívánja, amikor a végleg megtört Christine már nem bírja tovább menteni a lányát.

És ez, az utolsó jelenet az, amikor Rhoda az őt már semmilyen önbecsapás árán védeni nem tudó anyja ellen fordul, pontosabban annak is a lezárása, a végkifejlet az, ami sajnos eltér az eredeti regénytől és az abból készült színdarabtól, és egy jóval pozitívabb színezetet kapott. Ezért, és kizárólag ezért nem tudok maximális pontot adni a filmre, ami mindent összevetve az egyik legjobb a maga műfaján belül. Egy majdnem tökéletesre csiszolt gyémánt, ami még így, csiszoltan is mély sebeket ejt az érző lelkű néző szívén. Rideg és kegyetlen alkotás, ami csak Hollywoodi nyomásra lett némileg könyörületes a befogadóval szemben, de a Rhoda Penmarkot alakító Patty McCormack játéka még így is a frászt hozza bárkire, hogy a kés, amit Rhoda szerepében eljátszott, tompítva lett végül. Hátborzongató és feledhetetlen alakítás az övé. Ösztönös és született tehetség, pontosan annyira, mint amennyire születetten és ösztönösen gonosz az, akit megtestesít. De a többi színészre sem lehet a legkisebb panasz sem. A Nancy Kelly alakította Christine tragédiája, drámája is hosszú időre beleég az ember elméjébe, hogy a Mrs.Daigle szerepében feltűnő Eileen Heckartról már ne is beszéljünk, aki a gyászoló és összetört anya szerepében, bár rövid ideig szerepel a filmben, de egészen zseniális, szívbe tépően hiteles, és szánni valóan fájdalmasat nyújt. Nincs mit hozzáfűzni többet, a The Bad Seed, minden hibája ellenére egy korszakos film.

 

9/10

Framed (2017)

 

 A finom társadalomkritika meg tud fűszerezni egy horrorfilmet is. Nagyobb adagolásban viszont erőltetett és már csak propaganda. Ami egy drámában megfér, ahol át kell, hogy szője a realitás és rányomja pecsétjét a korszellem, a valóságtól nagyon elrugaszkodott műfajban túladagolva végzetes is lehet. Egy mozi elkészültében részt vehet a "zeitgeist", lásd a hidegháborús-félelmek, az ifjúság lázadásának nyomása, a technológia fejlettségétől való szorongás, de példabeszédként, prédikációként szájba rágni egyenesen önsorsrontás az alkotók részéről. Egy rémfilmmel is lehet üzenni (óvatosan az atommal, vigyázz a drogos-szexelős gyerekeidre, a túlzott fogyasztás zombivá tesz...), azonban kimondottan a gombra szabni a kabátot elborzasztó azoknak, akik egyszerűen csak kikapcsolódni akarnak egy filmen. 

 A gyengéd üzenetre jó példa a "Holtak hajnala", vagy a "Gyilkos kilátások". A durvább propagandára pedig legjobb példák a túltolt feminizmus (Fekete karácsony remake), vagy a divatos fehér-ellenesség (Tűnj el! ...etc...) sulykolása, amely legfőképp a következő generációt akarja "érzékenyíteni" (szabályozni). 

 Terítékünkre érkező alanyunk viszont egy álságos és szemtelen versenyző. Nagy dérrel-dúrral belemarkolva a divatos szociológiai károgásokba hozzánk vág egy marékkal, leplezni akarván, hogy mindez csak álca, egy jó indok a mészárlásra. A társadalmi kritika efféle erőltetett formája bugyuta, semmi észt nem feltételez a nézőről, mint például a "A bűn éjszakája" kerettörténete, amely úgy tesz, mintha jelzést akarna küldeni a világ egyre erőszakosabbá válásáról, valójában azonban csak gagyi közhelyre alapoz, amelynek annyi a szerepe, hogy megágyaz a vérontásnak. Kihagyva a valódi emberi reakciókat, sematikusan építkezik egy banális klisére, amely színvonalában mintha egy 60 év feletti vénasszony Facebook-jajongása lenne, miszerint, "ha így halad a mai világ, akkor aztán ez és ez lesz, jaj minékünk". Amely lássuk be: nem egy Hari Sheldon színvonalú pszichohistória, de még csak nem is a téves Fukuyama jövőkép. Nyammogó öregek "ezek a mai fiatalok" morgására nehéz bármiféle dísztópiát építeni. 

A spanyol író - rendező, Marc Martínez azonban előhúzta ezt a lózungot farzsebéből, hogy egy véres-beles slasher alapindokává tegye napjaink videomegosztó- és közösségimédia-függését. Lehet, hogy csak engem sért, amikor ilyen erőltetett módon akarnak átverni, bolondnak nézni, és más simán rábólint, hogy igenis, ez a tendencia rettentő veszélyes és akár ez is lehet az eredménye... Ám a palettán szereplő színek nem éppen arra utalnak, hogy az alkotók amolyan intellektuális csillagtúrára kívántak bennünket invitálni. Gyorsan a Corpus delicti:

 Új láz üti fel fejét az exhibicionizmusra építő média iparában: a "Framed". Bárhol, bármikor online lehetsz saját tévécsatornáddal, lájvolhatsz az applikációddal bármit, a nézettségért még a saját szarodat is megeheted, (nem vicc, ilyen is előfordul a filmben, csak, hogy megmutassák, hová vezethet ez...) nincsenek határok. (A film még 2017-ben készült, amikor még nem is álmodtak olyan csodákról, hogy "tényellenőrök", meg, hogy Amerika elnökét kibasszák a szosölmédiából...). Természetesen arat az erőszak és a szex a népszerűségi indexen, így  naná, hogy akad néhány őrült, aki a végletekig elmegy, csak behúzzon pár millió lájkot. Mindeközben Alex búcsúbulit tart, mivel Berlinben lelt magának munkahelyet, ezért egy ismerőse házában gyűlnek össze, négy fiú és három lány. Húgocskáját csak annak könyörgésére cipelte magával a balul elsült vacsorára. Azonban a várostól távol eső lakásba váratlan vendégek érkeznek, egy három tagú elmebeteg brigád, akik úgy döntöttek, hogy kellemeset a hasznossal összekötve gyilkos ösztöneikkel a csúcsra ugranak Framed-látogatottságukban. Egy egész munkáscsapat szerszámos készletével rendelkezve ügyesen nekiesnek a médiasztárságnak a csonkítások és gyilkosságok élő közvetítésével. 

 Azt hiszem ennél többet nem is lehet elmondanom. Nem azért, mintha bármiféle csavar, meglepetés, netán katarzis kényeztetne bennünket, és óvakodnék a spoiler hímes mezejére lépni. Tényleg csak ennyi. Oké - moroghatod magadban - de mi a faszt vársz egy slashertől? Filozofikus magasságokat, művészi absztrakciókat, thrilleres fordulatokat? Hülye vagy??? -Nem, - válaszolnám akkor sértődötten - hanem bazmeg egy átlag mészárosfilmben is alap, hogy a kiszemelt áldozatok legalább pár lépést megtesznek azon irányba, hogy ne végezzék feldolgozott hústermékként. A házban botorkáló balfaszokat egyenként szépen levadásszák, nos ebben semmiféle izgalom nincs, ez egy galériája a "hogyan lehet minél durvábban embereket ölni, vért facsarva, nem hétköznapi gyilkosságokkal" tárlatnak. Az a fajta, amit a tizenévesek szájukat nyalva ülnek végig, hogy majd másnap a suliban eldicsekedjenek a minél borzalmasabb kivégzésekkel, amit láttak, egyfajta faszméregető csellendzsként. Nélkülözi a slasher alapvető szentháromságát, az élet-halál harc lábazatait: futás, elrejtőzés, ellenállás. Áldozataink csak lepkék, amelyeket még le sem kell szedni hálóval, alig-ellenállással várják a tűre szúrásukat. A torture porn és a home invasion összehegesztve csak egy buta gore filmet adott ki, ahol a feszültséget és mindenféle vérpezsdítő mozzanatot csak a véres űr helyettesít. Amelyben viszont jól teljesít, kivénhedt hentesek is elismeréssel bólintanának a hús és vér adagolási mennyiségére. Az erőszak és a brutalitás kimaxolva, panaszunk nem lehet, ha testnedvekre szomjazunk, hatásos és kegyetlen kínzások üdvözlik a tisztelt nézőket. Az egész azonban csak inog a gagyi indokkal. Továbbá olyan mozzanatokkal, miszerint a brutális gyilkosok a kényszer-szex után visszaadják a melltartót az egyik prédájukra, gyanítom szemérmességük miatt. Megfejelve a fentebb említett szocio-előítéletet meglovagoló baromságot, hogy majd a televízió élőben leadja a vérfürdőt, mert ilyen világ jön. Csak a hülye nem látja ennek a frázisnak a primitívségét: napjainkban inkább szemeket és szájakat fognak be ál-prüdériával, a valóság helyett. Körülnézve a média terén világszerte a gyújtogatások és lincselések "többnyire békés" tüntetésnek vannak átnevezve, a terrorizmus és a nemi erőszak pedig "egyedi esetekké" avanzsáltak. Eltekintve a film hibáitól, az elmebajos főgeci a végére valódi szereplővé növi ki magát, megszokjuk eltúlzott ripacskodását, a többiek pedig nem tehetnek arról, hogy karaktereiket semmilyenre írták. Olykor belassított mozzanatok akarnak kicsikarni valamiféle művészi értékelést, de ez egyedül a végső küzdelem Örömódával megspékelt pillanataiban üti meg a mércét. Nem akarom lehúzni teljesen, ha az alibizős kamumondanivaló antipatikus mivoltától eltekintek, és a horrorhoz kötelezőnek hitt izgalom és suspense nélkülözésétől, akkor kaphat pontokat a drasztikus és agresszív technikájáért és a gore-ért. (Köszönet az effektes csapatnak.) 

Adok egy 10/4-et.

U.I.: Lájkoljatok, mert a nézőszám nélkülözése engem is végzetes tevékenységre sarkallhat!!! A Faszbúkon is.