Éhezők - Les affamés (2017)

0 megjegyzés

  Az utóbbi jó 25 évben a zombi műfaj reneszánszát éli, hülye viccel élve: "feltámadt". Felpörgött korunkban a lassan csoszogó élőhalottak kissé háttérbe szorultak, ahogyan Drakula eleganciáját is felváltották a bőrruhás vámpírok. Aztán egyszer csak valahogy beütött a "Resident Evil" sikere, a "Holtak hajnala" remake, a "28 nappal később", a rohangászó és villámgyors, ezáltal nagyobb akció- és feszültségfaktorral bíró hullák elárasztottak mindent, A gyöngyvásznat, a képregényeket, könyveket, még blockbuster is készült Brad Pitt szereplésével (ekkora siker esetén már nem volt büdös Hollywood-nak bevállalnia a rétegműfajként lekezelt zsánert...). Gagyi vígjátékok, sőt szappanopera is készült amolyan "Szomszédok" stílusban, a Boring... Őőőő a "Walking Dead", és egyéb leágazásai. Még a jó öreg Romero mester is (Isten nyugosztalja) visszaült a biciklire, de valahogy az már nem úgy ment, mert régen a kritikusok csak beleerőszakolták a szimpla horrorjaiba a "társadalomkritika" látásmódot, most meg valóban meg is próbálta gyömöszölni ezt az újabb mozijaiba, amelyek ez által kissé erőltetettek lettek. Születtek azonban a klisék alól kilógó alkotások, amelyek jóval érdekesebbek a lerágott csont (haha) tucat-zombifilmeknél, mondjuk az igen ötletes "Wyrmwood" road movie, egyenesen Ausztráliából, vagy a "Vérvörös homok", amely egyszerűen zseniális a formabontó történetével és abszurditásával. Minden bizonnyal most nem sorolom a legszarabbakat, meg a legjobbakat sem, csak érintőlegesen, amolyan megalapozásként említettem fentebb párat, és lenne még olyan, amelyet érdemes lenne jegyezni mindkét kategóriában. Csak éppen ideje rátérni új páciensünkre. Lámpákat fel, boncolásra felkészülni. Alanyunk szemmel láthatóan kanadai, jelen pillanatban egy éves. Nem vérzik rengeteg sebből, de azért éppen eléggel rendelkezik. A horror szinte csak kísérője a drámának, és egy elképzelt zombi apokalipszis keretein belül néha kimondottan fárasztóan sok üresjárattal. Mondhatni türelem kell hozzá. A hangulat és helyszín alapján akár valahol Magyarország bármelyik erdejében le lehetett volna ugyanezt forgatni.  Direktorunk bizonyára nem ismeretlen a horror rajongók körében, Robin Aubert. Mondhatnám, de bizony az. A leginkább drámában utazó kanadai-francia úr eleddig a bennünket érdeklő kategóriában csak a  "Saints-Martyrs-des-Damnés" című horror - drámát (a rendező úrnál ez már csak együtt jár) tette le arra a virtuális asztalra, amelytől ugyan nem vonom meg azon jogot, hogy az jó is lehet, de a "Les affamés" alapján óvatosan tekinteném meg, némi energiaitallal felturbózva. Színészeink mintha másnapossággal küszködnének, szinte kívülálló szemmel nézik az eseményeket, a melankóliájuk viszont idővel a nézőre is átragad, és fáradt sóhajjal látunk neki velük együtt még a legkisebb mozdulatuknak is. De lássuk a történetet.
Főhősünk a viccelődő Bonin fegyverrel és platós autóval csavarog a helyi pusztában, néha erdőben, társával, akinek a nevét nem nagyon jegyeztem meg, hiszen hamarosan kimúlik. A világ pedig átalakulóban körülöttük, zombik, - vagy jó, akkor hívjuk csak fertőzötteknek őket, a mai divattal élve -  rohangásznak, harapnak. Szinte céltalanul járkál hősünk, mígnem összeakad Tania-val, aki gyanús, mert van rajta harapás, ám azt állítja, azt egy kutya okozta. Nekem sokkal gyanúsabb volt mondjuk, hogy egész film alatt egy rohadt tangóharmonikát cipel, melynek miértje rejtély, talán néhány érzelmes sanzont kíván az élőhalottaknak eldúdolni...? És nem vicc, valóban megtörténik a vége felé, de tudjuk jól, a színpadon a puska azért van, hogy előbb-utóbb elsüljön. Komolyan, mint a mesékben, mennek-mendegélnek, aztán találnak egy kislányt. Aztán tovább, miközben igen sok tájképet láthatunk, amely nagyon szép és meditatív, mondjuk egy dokumentumfilmben, de itt egyre hervasztóbb. A másik szálon egy fiú és egy öregember találkozását figyelhetjük meg, szerencsére még nem a jó kanadai liberális módon. Mindketten rákényszerültek saját családjuk megölésére, viszont az öreget meg is fertőzték. És mennek, mendegélnek tovább, időközben hatalmas ablakú erdei nyaralókban szállnak meg, a védhetőség nem szempont, kaja nem nagyon van, minek is vonulnának városba, ahol talán fegyvereket, ételeket lelnének, barikádokat emelhetnének. Jobb a bozótba szarni, és éjszaka a vaksötétben rohangászni. (Később egy sánta magyarázat is születik, miért vidéken baszakodnak, amely lefordítva annyit tesz, hogy így a költségvetésből marad egy kis zsebpénz.) Elérnek egy házhoz, ahol idős nőpár fogadja őket, meg egy kosztümben zombit mészárló üzletasszony, aki bizonyára személyes kis drámát mutat be, ahogyan megleli életcélját a halottak aprításában. A nőpár lehet, hogy testvérekből áll, vagy akár leszbikusokból, nem tudjuk meg. Csomagolnak csemegeuborkát, de komolyan, aztán futva menekülnek, mert a zombik megérezték valószínűleg az csemiubik illatát, és a húshoz mindig jól jön egy kis savanyúság. Mellékszálként az élőhalottak valami oknál fogva bútorokból emelnek tornyokat, lehet IKEÁ-t akarnak nyitni, ezt sosem tudjuk meg. Összefutnak a másik csapattal, hogy így felszaporodva elkezdjen csökkenni a létszámuk. Jön a vége, no meg vele a katarzis, hogy vége.

 Nem volt ám elég a szokásos másfél órás keret, dehogy, 1 óra 44 percben lett kibontakoztatva a sztori. Zene szinte nincs is, csak némi erősödő búgás a feszültség keltésére, ezáltal még inkább dokumentumfilmesebbé válik az egész, meg a néha elkalandozó kamera vadvirágos réteket, erdőket mutató képei által. Valahogy sem a horrorban, sem a drámában sem volt erős, bár vér van benne, meg ilyesmik, de feszültség szinte alig, a dráma pedig kissé erőltetett és nyögvenyelős. Ez ügyben talán kiemelkedő, hogy az egyik idős nőt meg kellett ölnie a másiknak, és egy kicsit átérezhettem, milyen érzés lehet, amikor tudod, hogy perceken belül már nem élsz, halott vagy. Hogy mi minden járhat az agyadban. Hogy igyekszel olyan hétköznapi faszságot megemlíteni, hogy nem volt túlkaprozva az uborka. Mert nem tudsz mit mondani, mert felfoghatatlan, hogy mindjárt nem létezel. Nos, ez igen erősre sikeredett, és valóban megpendít az emberben bizonyos érzelmi húrokat. De ezen túl lassú, vontatott, és fárasztó. Egyszerűen a menekülések, a vérengzések nem kárpótolnak a túlnyomórészt bánatos és céltalan tespedtségért, amely belengi az egészet. Lehettek volna benne emberevő csoki papírok, netán megvadult szurikáták is, a hangsúly persze nem ezen volt, hanem a túltolt reményvesztettségen, a kissé művészieskedő atmoszférán. Kimondottan erőltetett volt, ahogyan a kosztümös hölgy elmesélte, hogyan próbált megfelelni még az ántivilágban a társadalmi elvárásoknak, és milyen rosszul is érezte magát. Na jó, ne erőltessük már a szájbarágást, meg ezt a társadalomkritikát is még, főleg ilyen hiteltelen és gyerekes módon. Ha jobban megerőltetem az agyam, hát beugrik, hogy volt azért benne mészárlás is, de egyszerűen csak szimpla díszletként funkcionált a NatGeo-s jelenetek közé ékelt szomorkás sóhajtozást kiváltó lankadtság szendvicsében. Mint mondjuk egy túlfűszerezett csemegeuborka a májkrémes szendvicsben. Egyszer nézhető, vannak jó pillanatai is, de kissé tömény melankólia-injekció, energiavámpír. Mondjuk részemről még mindig viccesebb, mint a "Haláli hullák hajnala", vagy a "Zombieland". 10/4.
 
Copyright © Filmboncolás Blogger Theme by BloggerThemes & newwpthemes Sponsored by Internet Entrepreneur