Relikvia - Relic (2020)

Annak, hogy az ember miért néz horrorfilmet több oka is lehet. Azoktól most tekintsünk el, még ha többségben is vannak, akik kivagyiságból, ismerőseik, osztálytársaik ijesztgetése, vagy Facebook-posztok észosztása céljából szenvednek végig egy-egy fércművet. Az ilyen viselkedést jó esetben a tinédzserkor elmúltával ki is növik, rosszabb esetben a középiskola után valamelyik romkocsmában kinyúlt pulóverben egy Latte Macchiato szürcsölgetése közben rémisztgetik tovább hasonszőrű, félművelt, de magát intellektuális magaslatnak képzelő közönségüket. Mivel azonban Natalie Erika James filmjének nem elsődleges célközönségei az említett csoportok köszönjünk is el tőlük és koncentráljunk a szűkebb, de értelmesebb rétegre, akik számára a horrorfilm nem csupán vásári rémisztgetésről szól. Értelmes ember vagy azért néz horrorfilmet, mert a valóságot megismerve, és abból kellőképpen kiábrándulva a reálisból az irreálisba menekül, vagy éppen ellenkezőleg, a nagyon is valóságos szorongásait, félelmeit szeretné legalább a vásznon, másfél óra erejéig legyőzhetőnek, esendőnek, mulandónak látni. Talán kiábrándító lesz mégis úgy vélem, hogy a Relic valamennyi felsorolt csoport számára így vagy úgy, de megterhelő, nyugtalanító, vagy egyenesen befogadhatatlan és emészthetetlen lesz. Natalie Erika James első nagyjátékfilmje az egyszerű bazári riogatásra vágyók számára unalmasnak, lassúnak, vérszegénynek fog hatni, amit nagy valószínűséggel végig sem fognak nézni. A romkocsmák törzsvendégei pedig megfejthetetlen katyvaszként szenvedik végig, mert megértéséhez kevés a felhalmozott lexikális tudás, a film nem fogja magát megadni az érzelmeket nélkülöző, kiüresedett, az ésszerűségből, a racionálisból, a materialista megközelítésből görcsösen próbálkozó „entellektüeleknek”. Maradnak hát a valóságot keserű tapasztalatokból ismerők, a mindennapok elől az illúziókba, mesékbe menekülők, akik számára bár a film minden perce világos és tiszta lesz, de a felismerés, hogy a metaforák, szimbólumok, elvont képek mögött pontosan az a valóság rejtőzik, aminek könyörtelen realitása elől menekülni próbálnak fájdalmas és nyugtalanító élményt fog szülni. A Relic ugyanis minden látszólagos érthetetlensége, elvontsága, „katyvasza” ellenére a legegyszerűbb, leghétköznapibb, mégis egyben a legfájdalmasabb realitásról szól, ami elől szinte minden modernkori ember menekül, amiről igyekszik nem tudomást venni, amivel a legkevésbé kíván szembesülni. Az öregedésről, az elmúlásról, az élet végességéről. Az elkerülhetetlenről. A Relic negatív főhőse, démona nem maszkos sorozatgyilkos, nem fantázia szülte szörny, ami az illúzió megnyugtató érzését keltheti bennünk. A Relic démona a legrosszabb a démon, ami mindenkit rág és emészt, aminek legyőzése reménytelen szélmalomharc, amióta ember az ember. A ráncosodó bőr, az évek növekvő száma, a demencia, az inkontinencia, a hallás, a látás, az emlékezés képességének fokozatos csökkenése, az emberi lét törékenysége, a végességnek való kiszolgáltatottsága, az öregedéssel és az elmúlással való reménytelen küzdelem a valódi démon, amire nem tudunk legyinteni, hogy "csak egy film" és a vége főcím majd minden félelmet eloszlat. A Relic démona elől a film vége sem ad menekülést, megnyugtató befejezést. Mint ahogyan maga az élet sem szolgálhat ilyesmivel.

 Már a film felütése is meglehetősen szomorú képet fest. Magányos, idős, egyedül élő nő (Edna szerepében Robin Nevin) áll a lakásában a feldíszített karácsonyfa előtt, miközben az emeletről a fürdéshez megengedett víz túlfolyik a kádon, elöntve a fürdőt, elárasztva az emeletet csurog le a lassan a lépcsőn az alsó szintre. Öregedés, magány, egyedüllét, demencia. Megannyi démona az emberi létnek. A következő jelenetben már az Ednához úton levő lányát, Kayt (Emily Mortimer) és unokáját, Samet (Bella Heathcote) látjuk, akiket a helyi rendőrség értesített arról, hogy Edna szomszédai bejelentették az idős nő eltűnését, mert napok óta nem látták és aggódnak érte. A kisvárosba érkező Kayt a rendőrőrsön a legkellemetlenebb kérdés fogadja. "Mikor beszélt utoljára az anyjával?" Kínos csend és szégyenérzet. Hetek óta nem beszéltek egymással. Az ember, ha csak nem muszáj, nem gondol az elmúlásra, arra, hogy egyszer megöregedhetnek és meghalhatnak a környezetében élők, hogy bármennyire igazságtalan is ez az élet rendje. Csak tolja maga előtt a megváltoztathatatlant, félve még az öregedés gondolatától, és attól a ténytől is, hogy akik ma még itt vannak velünk, holnap talán már nem lesznek. Hogy a halál nem csak másokra vonatkozó törvényszerűség. Kínos szembesülés azzal, hogy az elmúlás gondolatától való menekülés eredményképpen semmit sem tud az anyjáról, de mint később kiderül a saját lányáról sem. A tudatlanság behazudott boldogsága, amit az anyja állapotával kapcsolatban vont maga köré, egy pillanat alatt omlik össze Kayben, amint a szülői házba lép. A rothadó, penészes gyümölcsök a tányéron, a kutyatálba keményedett étel, a lakás minden pontjára kiragasztott, a legelemibb cselekvésekre figyelmeztető emlékeztetőcetlik könyörtelenül roppantják össze mindazt a rózsaszínre álmodott illúziót, amit a magára hagyott Ednáról gondolt. Amit görcsösen gondolni akart róla. A függöny legördült, az előadásnak vége. A valóság kilépett a hazugság álarca mögül és menthetetlenül szembe kell néznie azzal, hogy az anyja bizony egy demens, magáról sem tudó öregember és messze nem az, akinek hinni akarta. Az élet ilyen könyörtelenségéről, az álmok szétfoszlásáról azonban nem könnyű tudomást venni sem neki, sem Samnek. Így, amíg Edna mezítláb, sebekkel borítva, szakadt, mocskos hálóingben meg nem áll az ajtóban, egymásnak próbálják játszani tovább ugyan azt az ócska színdarabot, ami már a házba lépve egyszer csúfosan megbukott. Hogy Edna csak elkóborolt, talán csak tett egy sétát a környező erdőben, hogy  nem lehet semmi baja, hiszen olyan egészséges, fiatalos, jókedélyű, csak kicsit szórakozott. Így hát az Edna váratlan előkerüléséig eltelő napok, a nyilvánvaló tények ellenére sem a valósággal való keserű szembenézéssel, hanem annak akkurátus eltakarásával telnek. A megromlott, penészes ételek kidobásával, a lakás kitakarításával, a széthagyott könyvek, papírok, iratok rendszerezésével, a hazugság lehető legtovább nyújtásával, az elmúlás tényének szőnyeg alá söprésével. De hiába minden igyekezet és erőfeszítés, ha maga a ház és annak minden szeglete az öregedést, az elmúlást, a pusztulást nyögi magából. A falakon a fekete-penész mintha napról-napra terjeszkedne, a tapéta mögött recsegő, ropogó, zörgő hangok törik át a halhatatlanság mítoszát. Minden öregszik, korhad és pusztul. Pontosan úgy, ahogyan annak idején Kay nagyszüleinek, Edna szüleinek a háza is nem messze onnan. Az az erdőszéli kunyhó, ahová Kay nagyapja elvonult meghalni, és amiből a teljes pusztulás előtt egy ablakot, nem többet, de átmentett Edna a házukba. A házukba, ahol Kay felnőtt, és ami most Kay anyjával együtt menthetetlenül az elmúlásba tart. De erre gondolni sem mer senki, kimondani meg végképp nem. A megkerült, és láthatóan rossz állapotban levő Edna is igyekszik elkendőzni a valóságot. A kihívott orvos sem talál semmi rendkívülit, így mehet tovább minden a maga hazug valóságában. Egyedül a ház az, ami nem hajlandó a színjátékot játszani velük. A penész terjed a falakon, a recsegések egyre hangosabbak és gyakoribbak. Edna, Sam és Kay csak maguknak játszanak, de csak ideig-óráig tehetik meg, mert a színpad lassan összeroskad alattuk. Talán érthető, ha eleinte Edna minden aggasztó viselkedése, dühkirohanásai, hangulatingadozásai, fokozatosan leépülő mentális és egészségi állapota és annak ellenére, hogy a szomszéd már évek óta eltiltotta a kisfiát attól, hogy átmenjen Ednához, nem az idős nő, hanem a ház állapota, furcsa zajai és zörejei azok, amik aggodalomra adnak okot Kay és Sam számára. Mert hazudhat az ember magának bármit, amiben hinni akar, és ami megnyugtatja, de ettől még az idő nem fog megállni miatta sem. A falakban levő csövek tovább rozsdásodnak, a penész a falakon tovább fog nőni, az ablakkeret fája pedig korhad. Letagadhatatlan jelét adva a végességnek.

 De egyszer mindennek eljön a maga ideje. Amikor már nem lehet többé hazudni magunknak. Ha Kay és Sam számára nem lett volna elég indok a színjáték befejezésére, a valósággal való szembenézésre a szülői ház egyre erősebben recsegő-ropogó öregedése, akkor Edna viselkedése rákényszeríti őket. Amikor Kay meglátja, hogy az anyja a demenciától, az emlékeinek elvesztésétől való félelmében elássa a családi fényképalbumot, majd, hogy semmi ne vehesse el tőle a boldog idők lenyomatait kikaparja a földből és elkezdi megenni, magába tömni a fényképeket, így harcolva az idővel és a felejtéssel, rájön, hogy eljött az ideje szembe nézni azzal, hogy az anyja megöregedett és segítségre szorul. Egyszerű, de fájdalmas felismerés, hogy a küszöbön álló elmúlás elkerülhetetlen és ők Sammel már kevesek, az anyjának szakszerű gondoskodás kell. Kay Melbourne-be utazik, hogy egy megfelelő idős-otthont nézzen Ednának, ahol vigyáznak rá, amiről nem szól senkinek. Edna azonban érzi az elkerülhetetlent, az otthonából való kiszakítás rémképét, míg vele ellentétben Sam az ifjúság naivitásával reagál a helyzetre és oda kíván költözni a nagyanyjához, azzal az elképzeléssel, hogy majd ő gondozza, ápolja. Sam az utolsó, aki a halállal megbékélni tudna, vagy egyáltalán gondolna rá. Az ifjúság csak az életben gondolkodik mindaddig, amíg annak törékenységére saját tapasztalatból maga is rá nem eszmél. A nagyszülői ház pedig gondoskodik erről, amikor megpróbálja a pusztulásba Samet is magával rántani az összenyomódó, zsugorodó falaival. A fiatalság sem halhatatlan, és a mulandósággal való szembenézést sem kerülheti el. Sam, bár megmenekül a penészes, korhadó falak szorító öleléséből, de a halál közelségének érzése talán őt változtatja meg a legjobban. Amíg Kay végül lemond arról, hogy az anyja egy távoli idős-otthonban haljon meg és visszatérne a szülői házba, hogy a lassan teljesen elsorvadó Ednával maradjon a vég óráiban, addig Sam, a fiatalság lázadni, küzdeni kezd az elmúlás ellen és menekülne vissza az életbe. Kérleli Kayt, az anyját, hogy hagyják magára a mindkettőjüket elpusztítani kívánó házat és a mindkettőjükre veszélyes Ednát, de az anyja erre már nem képes. Az elmúlást, az öregedést azzal, hogy elmenekülnek még egyikük sem kerülheti el. Mert ez az élet rendje, amivel végül szembesülni kell, és legyen bármilyen nehéz is, de el kell fogadni. Főleg, hogy időközben már Kay is az öregedés jeleit mutatja. A kezdetben csak Edna bőrén jelentkező foltok a lányán is megjelennek, csalhatatlan és letagadhatatlan jelei az ő múlandóságnak is. Ami elől menekültek, amit végig elhazudtak önmaguk és egymás elől az kérlelhetetlenül utolérte őket. Kayt legalábbis. De pont ettől válik Sam számára is nyilvánvalóvá, hogy idővel rá is sor kerül, az ő fiatalsága sem örök, akár elmenekül a házból, akár marad és szembesül az emberi élet végességével. Ha pedig így van, és elkerülhetetlen a vég, talán jobb azt a szeretteink körében megélni, mint folyton menekülve előle, egymagunkban.

 Összegezve úgy gondolom, hogy Natalie Erika James alkotása közel sem akkora zagyvaság és katyvasz, aminek azt sokan beállítják. A Relic, bár nem rág mindent a szánkba, és a konkrétumokat szimbólumokkal helyettesíti, azok kimondása helyett ránk bízza az értelmezést, befogadása csak a nézőn múlik. Ennek ellenére érthető, ha abban a korban, ami büszkén hirdeti magáról, hogy minden tabuval leszámolt, hogy nincs semmi, amiről ne lehetne beszélni, mégis görcsösen küzd az elmúlásnak még a gondolata ellen is, ránctalanítókat, öregedésgátlókat, reklámoz, az öregséggel, a fiatalság elmúlásával képtelen szembenézni és elfogadni, a Relic megértésére még kísérletet sem tesz. Talán mert nem is szeretné meglátni azt a démont, aminek létezéséről sem hajlandó tudomást venni. Natalie Erika James filmje bár meglehetősen szomorú, nyugtalanító, de mindezek ellenére szép, az öregséget a maga valóságában ábrázoló, annak elfogadására a horror eszközeivel ugyan, de egy igen bátor és szép kísérletet tevő film.  Érthető, ha sokan meg sem kísérlik megérteni, pedig a Relic nem más, mint egy hatalmas felkiáltójel, egy égre mutató ujj, egy „memento mori” ebben a magát halhatatlannak gondoló világban.

9/10