Az óceán az élet bölcsője... És most a koporsója is.
Sajnos pontos szám nem áll rendelkezésemre, (mindenhol konkrét anyagiak nélkül, csak low-budgetként céloznak rá...) mennyiből is készült el a "The Beach House". Minimális költségvetésűnek tűnik - összevetve a mozikban bemutatott 300.000 dolláros "Follow Me"-vel. Még ez sem olyan nagy tétel - bár tekintve, hogy egy ócska Los Angeles-i raktárban darálták le, komolyabb alkotók nélkül, azaz a látványon kívül semmire sem kellett költeniük, azért nem kis kápé. Mégis, ahogyan tőlem az várható volt, javasolnám, ezeket a bankókat osszák szét igazi alkotók között, és inkább készüljön 5 alacsonyabb költőpénzű filmecske, amely hatással van az emberre, mint valami sablon, tiniknek készült bohóság. Tudom, persze, hogy ebben nincsenek hirtelen belassított képeken fiatalok, akik legurítanak éppen egy-egy felest a dübörgő diszkóban, színes fények között, meg limuzin hátsó ülésén pezsgőzések... De ezek mondjuk nem is hiányoznak.
Zárójel: Megint elméleti kérdést lehet nekem szegezni: de a slasher is csak bulizó fiatalok lemészárlásáról szól, mi a baj egy ilyen "Follow Me"-vel? Erre egy hasonlattal válaszolhatok. A "Péntek 13." erotikus film, izgalommal, sejtelmekkel, míg egy "Follow Me" csak egy gagyi porno, nagytotálban faszokkal és pinákkal...Remélem érthető a példázatom... Zárójel bezár.
Ott tartunk, hogy már a bemutató is felvillanyozott, megéreztem az egyedi fűszerezést, és a nyugtalanító légkört, amely annyira vonz engem, mint lepkét a lámpafény... Hiszen a horror mibenléte számomra ezt jelenti, gyomor-, torok- és egyéb szorításokat. Zsigeri élményt. A hitchcock-i légkör. Amikor látszólag nem is történik semmi, de valamiért súly nehezíti a légzést a mellkason. Na ezt sikerült összehozni, kimondottan ügyesen.
Jeffrey A. Brown afféle filmgyári mindenesként ült asztalhoz írni, majd a direktori székbe, hogy levezényelje mindössze két rövidfilm után ezt a szerzeményt. Bár a pénztárca lapos volt, nem is erőltette a nagyívű látványt, a szimfonikus zenéket, a nagyzoló multiplex-életérzést, hanem szikáran, sötéten koncentrált a drámára, majd a mondanivalót szem előtt tartva vezetett bennünket a végkifejletig, amely borzalmasságában mégis szép és jó ideig nem hagy nyugodni bennünket. Liana Liberato nagyon néha bukdácsolva hozza Emily szerepét, míg a jóval kevesebb produkcióban részt vevő Noah Le Gros perfekt a kissé önző Randy szerepében.
És most zuhanjon ránk a tartalom, igyekszem minimálisra szorítani, mert nem akarom elvenni az aperitiffel a főételtől az étvágyat...
Sajnos pontos szám nem áll rendelkezésemre, (mindenhol konkrét anyagiak nélkül, csak low-budgetként céloznak rá...) mennyiből is készült el a "The Beach House". Minimális költségvetésűnek tűnik - összevetve a mozikban bemutatott 300.000 dolláros "Follow Me"-vel. Még ez sem olyan nagy tétel - bár tekintve, hogy egy ócska Los Angeles-i raktárban darálták le, komolyabb alkotók nélkül, azaz a látványon kívül semmire sem kellett költeniük, azért nem kis kápé. Mégis, ahogyan tőlem az várható volt, javasolnám, ezeket a bankókat osszák szét igazi alkotók között, és inkább készüljön 5 alacsonyabb költőpénzű filmecske, amely hatással van az emberre, mint valami sablon, tiniknek készült bohóság. Tudom, persze, hogy ebben nincsenek hirtelen belassított képeken fiatalok, akik legurítanak éppen egy-egy felest a dübörgő diszkóban, színes fények között, meg limuzin hátsó ülésén pezsgőzések... De ezek mondjuk nem is hiányoznak.
Zárójel: Megint elméleti kérdést lehet nekem szegezni: de a slasher is csak bulizó fiatalok lemészárlásáról szól, mi a baj egy ilyen "Follow Me"-vel? Erre egy hasonlattal válaszolhatok. A "Péntek 13." erotikus film, izgalommal, sejtelmekkel, míg egy "Follow Me" csak egy gagyi porno, nagytotálban faszokkal és pinákkal...Remélem érthető a példázatom... Zárójel bezár.
Ott tartunk, hogy már a bemutató is felvillanyozott, megéreztem az egyedi fűszerezést, és a nyugtalanító légkört, amely annyira vonz engem, mint lepkét a lámpafény... Hiszen a horror mibenléte számomra ezt jelenti, gyomor-, torok- és egyéb szorításokat. Zsigeri élményt. A hitchcock-i légkör. Amikor látszólag nem is történik semmi, de valamiért súly nehezíti a légzést a mellkason. Na ezt sikerült összehozni, kimondottan ügyesen.
Jeffrey A. Brown afféle filmgyári mindenesként ült asztalhoz írni, majd a direktori székbe, hogy levezényelje mindössze két rövidfilm után ezt a szerzeményt. Bár a pénztárca lapos volt, nem is erőltette a nagyívű látványt, a szimfonikus zenéket, a nagyzoló multiplex-életérzést, hanem szikáran, sötéten koncentrált a drámára, majd a mondanivalót szem előtt tartva vezetett bennünket a végkifejletig, amely borzalmasságában mégis szép és jó ideig nem hagy nyugodni bennünket. Liana Liberato nagyon néha bukdácsolva hozza Emily szerepét, míg a jóval kevesebb produkcióban részt vevő Noah Le Gros perfekt a kissé önző Randy szerepében.
És most zuhanjon ránk a tartalom, igyekszem minimálisra szorítani, mert nem akarom elvenni az aperitiffel a főételtől az étvágyat...
Emily (a leggyakrabban használt név horrorfilmekben) és Randall az idényen kívül eső időszakban érkezik a fiú apjának óceánparti házához. Érezhetően nincs köztük minden rendben, talán eltérő személyiségük az indok. A srác kissé önző, felelőtlen, jövőkép nélküli figura, míg párja lelkes, komoly és ambiciózus, de természetesen a szerelem áthidalja ezt a súrlódási pontot. Ügyesen húzzák bele a nézőt a kibontakozó történetbe ezzel az emberi vonallal. Együtt topogunk szereplőinkkel, amikor a kényelmes kis nyaralóban egyszerre két lakóra lelnek, és a szerelmi fészeknek hitt és lelki rendrakás reménybeli helyszínévé avatott mini-paradicsomot meg kell osztaniuk másokkal, a fiú apjának régi barátaival. Az idősebb pár, Mitch és Jane, a zavarban és kelletlenségben ácsorgó fiataloknak felajánlják, ha már ott vannak, töltsenek el pár napot együtt. Kiderül: Jane halálos beteg, és végső napjait szeretné az idilli környezetben eltölteni. Estére némi maligánnal oldva a kényelmetlen helyzetet, Randy az öregeknek felajánl némi kábítószert, ha már elfogyott a pia... Így négyesben kezdik meg a szürreális utazást, amely zavarba ejtően könnyeddé teszi számukra az egyre furcsább eseményeket. A parton szépen fluoreszkál minden, majd az éjszaka megtelik baljós ködszerű homállyal. Másnap csak délben ébredve félkómában vonul az ifjú pár napozni a víz mellé, furcsállva, hogy Mitch sehol, magára hagyta csapnivaló állapotú feleségét. Randall nem sokáig pihen, gyomrát görcs rántja össze, ezért felrohan a házba. Itt lépünk a baljóslatú fázisból az iszonyat birodalmába. Mitch feltűnik, majd eltűnik a parton, Emily pedig valami zselészerű gusztustalan valamibe lép bele, amely kegyetlen fájdalmat okoz neki... Szörnyű féreg bújik a talpába egyre mélyebben. Fiúja eközben aggódva lép be a haldokló nő szobájába... Bár ne tette volna. Isten hozott a body horror kibontakozásának pillanataiban, kedves Olvasó. Innentől kezdve már nem csak a lopakodó félelem, hanem a bensőket nyomorgató zsigeri rettenet tör ránk. Valami szörnyen nincs rendjén, a srác egyre rosszabb állapotban, az öreg hölgy pedig szemmel láthatóan alakul át valami gusztustalanná, hősnőnké a feladat, hogy kimenekítse szerelmét a megváltozott és embertelen helyről. De mi van, ha nincs hová menekülni? 
Ez a film díszkomfort-érzést okoz. Kellemetlen. Idegesítő. Émelyítő. Ahogyan azt egy horrornak sugároznia is kell. Az első perctől a melankólia leple alól ki-kivillan a nyomasztó és irritáló hangulat. Részemről a sztori és a karakterépítés Kilimandzsárója, amikor nem akarom, hogy egy rémfilmben rossz történjen. Amikor megetetnek a cukorkával, benyelem a drámákat, a felépített alapokat, megkedvelem a karaktereket, majd egyszerre csak belénk döfik a kést, váratlanul, mint derült égből a lapátnyél, és csak döfik, döfik... Tudom, hogy ezt akartam, ezért nézem, ezt szeretem... De kivételesen nem lehetne tompítani...? Súlya van, tartalma van, és hatása alatt tart. Sosem hittem volna, hogy a szépséges óceán látványa ilyen undort és kínos érzést okoz, hogy az általam is vágyott elhagyatott paradicsomi part ilyen idegenül ragyogjon, és napfényben fürdő mivolta ellenére is betegesen feszélyező szorongást tudjon okozni. Ilyen egy tökéletes operatőri és rendezői-írói munka. Nincs zene. Néha felcsendül nagylemezről a kábszeres trip alatt némi '60-as évek, de ezen túl semmi, szinte alig. Vérfagyasztó zörejek és hanghatások, egyre erősebben és durvábban. Még a befejezés utáni stáblista is néma csendben zajlik. Nincs jumpscare, nincs huszadrangú fülhártyaszaggató üvöltés, amitől szíved ugyan egy pillanatig gyorsabban ver, de aztán ismét marokszámra tömöd a popcornt. El nem tudom képzelni, hogy moziba kerüljön: nem lenne igény rá. A mai nézőknek túl kevés és egyszerre túl sok. Elmélyült és filozofikus, naturalista és lecsupaszított, művészi, megint majdnem kozmikus horror. A vég pedig feloldoz. Annak ellenére, hogy csúnya és kegyetlen beteljesülés, mégis olyan képi metafora melengeti hideg kezünk, amely belenyugvást ad szinte. Meg kell nézni, át kell élni. 10/10.
"Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése