A
bálványok alkonya. Ha alcímet kellene választanom Malgorzata Szumowska: A másik
bárány című filmjéről írt kritikámhoz akkor azt gondolom, hogy Friedrich
Nietzsche német filozófus könyvének címe lenne a legkifejezőbb. Szumowska,
akinek filmjeit (Test, Az Ő nevében) a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon
kétszer is jelölték Arany Medve díjra, egyszer pedig ugyanitt meg is nyerte a
legjobb rendezőnek járó díjat (Test), ugyanis korunk talán legelismertebb
lengyel rendezője. Ehhez az elismertséghez természetesen olyan témákhoz kellett
nyúlnia, mint a homoszexualitásával küzdő pap (Az Ő nevében), a kirekesztő,
rasszista, idegengyűlölő vidéki keresztény közösség (Arc), a diákprostitúció
(Szex felsőfokon) és még hosszasan sorolhatnánk a liberális körökben lassan bálvánnyá
emelt rendező/forgatókönyvíró filmjeinek vezérfonalait. Így nézve már kevésbé
meglepő a megannyi nemzetközi fesztiválsiker, díj és jelölés. Trendi, és a
korszellemet a végletekig kiszolgáló filmjei meg is hozták az eredményt Szumowska
számára, így legújabb filmjéhez, a Másik bárányhoz már lengyel színészek
helyett Raffey Cassidy (Egy szent szarvas meggyilkolása) és Michiel Huisman (A
meghívás) személyében valódi sztárokat sikerült megszereznie. Akik, ahogy
mondani szokás, el is vitték a hátukon a filmet. A kétségtelenül remek színészi
alakítások és a kifejezetten szép operatőri munka (Michal Englert) nélkül
ugyanis a Másik bárány az említésre sem méltó kategóriába tartozna. Maga a film
ugyanis nem több, mint egy csodálatosan szép képekbe csomagolt, mesteri
színészi képességekkel eljátszott tartalom és komolyabb mondanivaló nélküli,
művészinek álcázott nagy büdös semmi. Ha
ugyanis Szumowska kedvelt témáját, a vallást, az elvakult vallásosságot lehántom a
filmről, ami természetesen még ennek a semminek is a központi és egyetlen
motívuma, a legnagyobb jóindulattal sem tudok más érdemlegeset kiemelni. A
rendező első nemzetközi produkciója tehát megmérettetett és gyengének
találtatott. És ennek a gyengének találtatásnak semmi köze nincsen ahhoz, hogy
ezúttal egy horrorfilmmel próbálkozott, mert elég az Égbolt minden istene című
filmet említeni példaként arra, hogy a hit és a megváltás témáját igenis be
lehet emelni az említett műfajba is úgy, hogy az egy maradandó, katartikus
élményt nyújtson. Ahhoz azonban több kell, mint egy megkérdőjelezhető
objektivitású filmfesztivál bálványának lenni. Ebben a műfajban legalábbis
kevés. A bálványok itt könyörtelenül le fognak omlani, ha ál-művészieskedő
semmivel akarja magát eladni valaki, és majd lehet sértődötten és meg nem
értetten visszamenni filmet készíteni a Berlini Filmfesztivál számára. Igaz,
hogy a Másik bárány, lassúságával, közel száz perces semmit mondásával még oda
is kevés lesz.
És
akkor ejtsünk néhány szót magáról a filmről, ha már az lett a kritika tárgya,
megpróbálva azt a kevés pozitívumot is felmutatni, ami a színészi játékon és az
operatőri munkán kívül megtalálható benne, mert akad azokon túl is néhány
belőle, ha sok nem is. Kezdetnek mindjárt az, hogy sem földrajzilag sem korban,
egy rendőrautó megjelenéséig legalábbis, nincsen elhelyezve a történet, amivel
azt az érzést kelti bennünk, hogy szereplőink kálváriája bárhol és bármikor megtörténhetne, mint
ahogyan meg is történt és történik. A film központi figurája a tinédzser korban
járó Selah (Raffey Cassidy), aki tucatnyi nőtársával együtt egy erdő közepén, a
civilizációtól távol, egy magát nemes egyszerűséggel csak Pásztornak nevező,
erősen Jézus-komplexusos, mellesleg a fizimiskájában is rá hasonlító,
szektavezért követve él. A Pásztor, a hasonló témájú filmekben megszokottakkal
némileg ellentétben, itt egy feltűnően kedves, megértő, nyugodt, teljesen
hétköznapi, már-már rokonszenves figurának tűnik. Érthető, ha a kizárólag
nőkből álló csoport a lázadás legapróbb jelét sem mutatja a kedves vezetőjével
szemben. Selah esetében ez a lojalitás tökéletesen logikus is, hiszen ő már ott
született, ott szocializálódott, semmilyen más alternatíva nincsen a számára,
mint a Pásztor kétséget nem ismerő követése. Pedig szabályok itt is vannak,
amiket megszegni nem túl szerencsés, mert könnyen egy bedeszkázott ablakú
kalyibában találhatja magát az ember lánya, mint „tisztátalan”, és örök
megvetés, pária-sors, a moslék elfogyasztása lehet jussa az engedetlenségének.
Ahhoz pedig, hogy a Pásztor valakit „tisztátalannak” bélyegezzen nem is kell
sok. Elég ha önálló gondolatai vannak, ha mondjuk egy esti mesét szeretne
mondani a szektában élő valamelyik kislánynak (mert „történetet csak a Pásztor
mesélhet”). Akár a sajátjának is, bár az igen ritka, hogy a Pásztor
közösségében bármelyik anya is felnevelje a gyermekét, mert általában a szülést
követően váratlanul meghalnak. Ahogyan Selah édesanyja is, aki a Pásztor egyik
szeretője volt a sok közül, de nem sokkal élte túl a lány születését. Selah
minderről nem vesz tudomást, feltétel nélkül elfogadja a szekta törvényeit,
amik a nyájas és szép beszédű vezetőnek köszönhetően, és mert ő már abba a
közegbe született bele, maga a természetesség.
Hiába figyelmeztetik az
idősebbek, hogy csak addig tart a Pásztor nyájassága és kitüntetett,
megbocsájtó szeretete felé, amíg nővé nem érik, amíg a lányok megkülönböztető kék ruháját
viseli, és amint alkalmas lesz a szülésre, az utódok kihordására, a szekta
folytonosságának biztosítására a kiváltságos helyzet is véget fog érni.
Selah számára minden, a Pásztor jóságát megkérdőjelező kijelentés tisztátalan
gondolat, annak ellenére, hogy legbelül maga is retteg attól, hogy nővé
érésével majd ő is kikerül a védett, „érinthetetlen” kasztból, a kék ruhát
pirosra kell cserélnie és egy lesz a Pásztor féltucat szeretője közül, akiket éjjelente megkíván, és akik majd gyermeket szülnek neki. Itt
el is érkeztünk a film egyik teljesen logikátlan pontjára. Az ugyanis semmivel
nem magyarázható, hogy miképpen születhetett a kamaszkorú Selah a Pásztor
szektájában, ha maga a vezető ránézésre is a harmincas éveinek közepén-végén jár.
Ez azt jelentené, hogy nagyjából húszévesen gyűjtötte maga köré a híveit, köztük
Selah anyját is, ami nehezen hihető. A filmben úgy látszik mindenki öregedik,
lányból nővé, asszonnyá válik, csak a Pásztor marad örökké ugyanannyi idős. De bármennyire
is hiteltelen a film ezen momentuma az ember hajlamos lenne átlépni rajta, ha
megérné ez a nagyvonalúság a nézőtől, cserébe a remek történetért. A Másik
bárány azonban nem nyújtja azt, amiért ezt a gesztust megtehetnénk és szemet
hunyhatnánk hiányosságai felett. Ugyanis nincs miért megtenni ezt. A film csak
vánszorog tovább a maga semmitmondó szenvelgéseivel, közhelyszerű megoldásaival, akár a rendőrség által vegzált szekta is a Pásztor vezetésével a
pusztában. Selahék ugyanis elűzettetnek az erdőből, a békés környezetből, a
fakunyhóikból, a báránynevelésből, az idillből. Ez az a pont, ahol az addig
sziklaszilárd hitű Selah is kételkedni kezd a Pásztor makulátlan jóságában. Vezetőjük ugyanis kérlelhetetlenül, empátia nélkül űzi, hajtja a nőkből álló csapatot, cseppet
sem törődve azok kimerülésével, fáradságával, pihenni vágyásával. Menni kell,
mert vár valahol az ismeretlenben az Éden. Az Édenhez vezető úton Selah hite is
elfogy, egyre sötétebb víziók, látomások gyötrik, mindezek betetőzéseként még
azzal is szembesülnie kell, hogy jaj annak a nőnek, aki fiút szül a Pásztornak.
És jaj annak az újszülöttnek is, aki legyen bármilyen egészséges is, de fiúnak
születik. Mire a csoport több napos vándorlást követően a Pásztor által Édennek
nevezett folyópartra ér a kimerült, elgyötört hívek már képtelenek osztozni a
Pásztor lelkesedésén, és egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy szó sincsen
semmiféle felebaráti szeretetről, Istenről, megtisztulásról, és, hogy az Édenben
maga a pokol vár azokra, akiket a Pásztor kiöregedettnek talál.
Mindent összevetve Malgorzata Szumowska: A másik bárány című alkotása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt gondolom, hogy a díjakkal, jelölésekkel elhalmozott rendező első nemzetközi nagyjátékfilmjének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Amolyan nesze semmi fogd meg jól lett ebből a nagy csinnadrattával beharangozott művészfilmnek kikiáltott horrorfilmből. A valóban nagyon szép, és minden elismerést kiérdemlő fényképezésen illetve a két főszereplőt alakító színész (Raffey Cassidy és Michiel Huisman) hibátlan játékán túl különösebb említésre méltót ugyanis nem találni ebben a száz percben. Az egész nem több, mint egy nagyon szépen becsomagolt semmi. Nem arról van szó, hogy nem érthető a történet, hogy nem befogadható az, amit látunk, hanem arról, hogy különösebb értelme nincsen végigszenvedni a szekta céltalan bolyongását, a Pásztor mindvégig kibontatlan motivációját, a különösebb mondanivalót nélkülöző küszködést. Ez így nem több, mint egy öncélú, ötlettelen, művészieskedő filmkészítés, amit nézőként, bármilyen szép legyen is az, amit látunk, legalább olyan megterhelő végignézni, mint a szekta tagjainak a Pásztort kísérni a pusztában a beígért Édenhez vezető úton. Ahogyan a Pásztor a nyájával, úgy hiteti el a rendező is a nézővel, hogy a kitartás végül majd megéri az áldozatot, de akárcsak a filmbéli csoport tagjai, úgy a néző is csalódottan veszi tudomásul, hogy az Éden csak nem hozza el a várt csodát, a film vége pedig a katarzist.
4/10
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése