Framed (2017)

 

 A finom társadalomkritika meg tud fűszerezni egy horrorfilmet is. Nagyobb adagolásban viszont erőltetett és már csak propaganda. Ami egy drámában megfér, ahol át kell, hogy szője a realitás és rányomja pecsétjét a korszellem, a valóságtól nagyon elrugaszkodott műfajban túladagolva végzetes is lehet. Egy mozi elkészültében részt vehet a "zeitgeist", lásd a hidegháborús-félelmek, az ifjúság lázadásának nyomása, a technológia fejlettségétől való szorongás, de példabeszédként, prédikációként szájba rágni egyenesen önsorsrontás az alkotók részéről. Egy rémfilmmel is lehet üzenni (óvatosan az atommal, vigyázz a drogos-szexelős gyerekeidre, a túlzott fogyasztás zombivá tesz...), azonban kimondottan a gombra szabni a kabátot elborzasztó azoknak, akik egyszerűen csak kikapcsolódni akarnak egy filmen. 

 A gyengéd üzenetre jó példa a "Holtak hajnala", vagy a "Gyilkos kilátások". A durvább propagandára pedig legjobb példák a túltolt feminizmus (Fekete karácsony remake), vagy a divatos fehér-ellenesség (Tűnj el! ...etc...) sulykolása, amely legfőképp a következő generációt akarja "érzékenyíteni" (szabályozni). 

 Terítékünkre érkező alanyunk viszont egy álságos és szemtelen versenyző. Nagy dérrel-dúrral belemarkolva a divatos szociológiai károgásokba hozzánk vág egy marékkal, leplezni akarván, hogy mindez csak álca, egy jó indok a mészárlásra. A társadalmi kritika efféle erőltetett formája bugyuta, semmi észt nem feltételez a nézőről, mint például a "A bűn éjszakája" kerettörténete, amely úgy tesz, mintha jelzést akarna küldeni a világ egyre erőszakosabbá válásáról, valójában azonban csak gagyi közhelyre alapoz, amelynek annyi a szerepe, hogy megágyaz a vérontásnak. Kihagyva a valódi emberi reakciókat, sematikusan építkezik egy banális klisére, amely színvonalában mintha egy 60 év feletti vénasszony Facebook-jajongása lenne, miszerint, "ha így halad a mai világ, akkor aztán ez és ez lesz, jaj minékünk". Amely lássuk be: nem egy Hari Sheldon színvonalú pszichohistória, de még csak nem is a téves Fukuyama jövőkép. Nyammogó öregek "ezek a mai fiatalok" morgására nehéz bármiféle dísztópiát építeni. 

A spanyol író - rendező, Marc Martínez azonban előhúzta ezt a lózungot farzsebéből, hogy egy véres-beles slasher alapindokává tegye napjaink videomegosztó- és közösségimédia-függését. Lehet, hogy csak engem sért, amikor ilyen erőltetett módon akarnak átverni, bolondnak nézni, és más simán rábólint, hogy igenis, ez a tendencia rettentő veszélyes és akár ez is lehet az eredménye... Ám a palettán szereplő színek nem éppen arra utalnak, hogy az alkotók amolyan intellektuális csillagtúrára kívántak bennünket invitálni. Gyorsan a Corpus delicti:

 Új láz üti fel fejét az exhibicionizmusra építő média iparában: a "Framed". Bárhol, bármikor online lehetsz saját tévécsatornáddal, lájvolhatsz az applikációddal bármit, a nézettségért még a saját szarodat is megeheted, (nem vicc, ilyen is előfordul a filmben, csak, hogy megmutassák, hová vezethet ez...) nincsenek határok. (A film még 2017-ben készült, amikor még nem is álmodtak olyan csodákról, hogy "tényellenőrök", meg, hogy Amerika elnökét kibasszák a szosölmédiából...). Természetesen arat az erőszak és a szex a népszerűségi indexen, így  naná, hogy akad néhány őrült, aki a végletekig elmegy, csak behúzzon pár millió lájkot. Mindeközben Alex búcsúbulit tart, mivel Berlinben lelt magának munkahelyet, ezért egy ismerőse házában gyűlnek össze, négy fiú és három lány. Húgocskáját csak annak könyörgésére cipelte magával a balul elsült vacsorára. Azonban a várostól távol eső lakásba váratlan vendégek érkeznek, egy három tagú elmebeteg brigád, akik úgy döntöttek, hogy kellemeset a hasznossal összekötve gyilkos ösztöneikkel a csúcsra ugranak Framed-látogatottságukban. Egy egész munkáscsapat szerszámos készletével rendelkezve ügyesen nekiesnek a médiasztárságnak a csonkítások és gyilkosságok élő közvetítésével. 

 Azt hiszem ennél többet nem is lehet elmondanom. Nem azért, mintha bármiféle csavar, meglepetés, netán katarzis kényeztetne bennünket, és óvakodnék a spoiler hímes mezejére lépni. Tényleg csak ennyi. Oké - moroghatod magadban - de mi a faszt vársz egy slashertől? Filozofikus magasságokat, művészi absztrakciókat, thrilleres fordulatokat? Hülye vagy??? -Nem, - válaszolnám akkor sértődötten - hanem bazmeg egy átlag mészárosfilmben is alap, hogy a kiszemelt áldozatok legalább pár lépést megtesznek azon irányba, hogy ne végezzék feldolgozott hústermékként. A házban botorkáló balfaszokat egyenként szépen levadásszák, nos ebben semmiféle izgalom nincs, ez egy galériája a "hogyan lehet minél durvábban embereket ölni, vért facsarva, nem hétköznapi gyilkosságokkal" tárlatnak. Az a fajta, amit a tizenévesek szájukat nyalva ülnek végig, hogy majd másnap a suliban eldicsekedjenek a minél borzalmasabb kivégzésekkel, amit láttak, egyfajta faszméregető csellendzsként. Nélkülözi a slasher alapvető szentháromságát, az élet-halál harc lábazatait: futás, elrejtőzés, ellenállás. Áldozataink csak lepkék, amelyeket még le sem kell szedni hálóval, alig-ellenállással várják a tűre szúrásukat. A torture porn és a home invasion összehegesztve csak egy buta gore filmet adott ki, ahol a feszültséget és mindenféle vérpezsdítő mozzanatot csak a véres űr helyettesít. Amelyben viszont jól teljesít, kivénhedt hentesek is elismeréssel bólintanának a hús és vér adagolási mennyiségére. Az erőszak és a brutalitás kimaxolva, panaszunk nem lehet, ha testnedvekre szomjazunk, hatásos és kegyetlen kínzások üdvözlik a tisztelt nézőket. Az egész azonban csak inog a gagyi indokkal. Továbbá olyan mozzanatokkal, miszerint a brutális gyilkosok a kényszer-szex után visszaadják a melltartót az egyik prédájukra, gyanítom szemérmességük miatt. Megfejelve a fentebb említett szocio-előítéletet meglovagoló baromságot, hogy majd a televízió élőben leadja a vérfürdőt, mert ilyen világ jön. Csak a hülye nem látja ennek a frázisnak a primitívségét: napjainkban inkább szemeket és szájakat fognak be ál-prüdériával, a valóság helyett. Körülnézve a média terén világszerte a gyújtogatások és lincselések "többnyire békés" tüntetésnek vannak átnevezve, a terrorizmus és a nemi erőszak pedig "egyedi esetekké" avanzsáltak. Eltekintve a film hibáitól, az elmebajos főgeci a végére valódi szereplővé növi ki magát, megszokjuk eltúlzott ripacskodását, a többiek pedig nem tehetnek arról, hogy karaktereiket semmilyenre írták. Olykor belassított mozzanatok akarnak kicsikarni valamiféle művészi értékelést, de ez egyedül a végső küzdelem Örömódával megspékelt pillanataiban üti meg a mércét. Nem akarom lehúzni teljesen, ha az alibizős kamumondanivaló antipatikus mivoltától eltekintek, és a horrorhoz kötelezőnek hitt izgalom és suspense nélkülözésétől, akkor kaphat pontokat a drasztikus és agresszív technikájáért és a gore-ért. (Köszönet az effektes csapatnak.) 

Adok egy 10/4-et.

U.I.: Lájkoljatok, mert a nézőszám nélkülözése engem is végzetes tevékenységre sarkallhat!!! A Faszbúkon is.

Haunting of the Mary Celeste (2020)

   

1872. december 4-én találták meg a Mary Celeste kereskedelmi vitorláshajót nem messze Portugália partjaitól. A brigg Amerikából igyekezett az óvilágba, Genovába. A később kísértethajóként elhíresült kétárbócoson egyetlen lelket sem találtak felfedezői. Bevonult a történelem rejtélyei közé a nyomtalanul eltűnt legénységével és utasaival, a mai napig titok övezi, és ott sorakozik a felderítetlen és misztikus ködbe burkolt eseményekkel, esetekkel, titokzatos lényekkel egy polcon, nagylábbal, Bermuda-háromszöggel, Philadelphia-kísérlettel, UFO-kkal, Loch Ness-i szörnnyel. 

  Az ilyenekre én mindig kapható vagyok, hiszen gyermekkorom fantáziavilágát a rendszerváltást követően kiadott magazinok, könyvek piacot elárasztó rengetege kovácsolta rejtélyekre hangolttá. Az addig nyugat ópiumának tartott, vitatott, obszkurantista irodalom dömpingje fogékony időszakomban talált el és a mai napig meghatározta horrorfilmes ízlésemet is. Sajnos a "mindent lehet" tarka piaca, a pezsgés, a kis kiadók felvirágzása után jött a mindent elsöprő szürkeség, szabályozottság, a kockázat nélküli, nagyközönséget megcélzó biztosra menés...Hát persze, hogy alig vártam a trailer után a különös eset feldolgozását, egy verziót a megmagyarázhatatlanra, lelki szemeim előtt halszerű szörnyetegek jelentek meg a mélyből, földönkívüliek seperték üresre a fedélzetet, hogy aztán análszondázzanak mindenkit, vagy Cthulhu szörnyűséges arc-csápjaival egyenként szedegette le az embereket, mint ahogyan a gyerekek a smartiest csipegetik. Enyhén szólva is jóval prózaibb dolgot vágtak hozzám a készítők.                                    

Jerome Olivier és David Ross közösen jegyzi a papírra vetett sztorit. Kettőjük közül egyedül Ross vett részt már ilyesféle akcióban, neki köszönhetjük a 2006-os "Az erdő" című film szkriptjét, amelyet még nem néztem meg, pedig szerepel benne Bruce Campbell, ami részemről jó pont. Ezenkívül a "Bébiszitterek" című dráma köszönheti még létrejöttét neki és jelen alanyunk. Nem sok, de láttunk már akár elsőfilmestől is nagy tűzijátékot, ugye. Rendezőként Shana Betz-et nyerték meg, aki bár színésznőként van jegyezve, (leginkább Shana Sosin néven), hatalmas produkciókban nem vett részt még, bár simogassuk meg egy kicsit a buksiját, szerepelt "A kiirthatatlan" és a "The Strangers" című horrorokban. A 2010-es évektől inkább író-rendezőként keresi a mindennapi betevőjét, bár azt sem viszi túlzásba... Mindezekről semmit nem tudtam, még naivitástól fűtötten, gyanútlanul, egyszerűen csak lelkesen indítva el az alkotást...   

 Rachel egy egyetem által megtámogatott kutató, akit egyrészt furcsa álmai, másrészt a Mary Celeste talánya nem hagy nyugodni, szinte megszállottan igyekszik a végére járni a titoknak. Elmélete szerint egy dimenziós hasadékban tűntek el az emberek 140 évvel ezelőtt. Rögeszméjében két segédje is van, kamerákkal, mérőfelszerelésekkel felfegyverkezve, Cassandra és Grant. Felbérelt kapitányuk azonban idejekorán KIfutott a KIkötőből KIhátrálva alkujukból, amikor amolyan rekonstruáló utazásra indulnának. helyette felbérlik Tulls-t, aki kis halászhajójával és segédjével Aldo-val hajlandó odaszállítani őket, ahol "alkalmas a hely és az idő" egy ilyen tektonikus elmozdulások generálta fenomén vizsgálatára. Megérkezvén azonban a motor leáll, majd különös erők kezdenek dolgozni, Aldo különös kómába esik, majd egyszerűen eltűnik... Minden arra utal, hogy a történelem megismétli önmagát, a Mary Celeste esete felelevenedik napjainkban. Tull megriad, és felvenné a nyúlcipőt, de Rachel még a segítségkérést is ellenzi, szenvedélye jóval nagyobbnak tűnik, mintha pusztán a tudományos kíváncsiság motiválná. Nem hátrál meg, amikor fogyatkozni kezd az amúgy is kis létszámú társaság...  

Annyira szépen megfogalmaztam a tartalmat, hogy egyenesen könnybe lábadt a szemem. Ez igen! - bólinthatnánk elismerően tehetségem okán és a szinopszis figyelemfelkeltő sorain. Minden ott van, ami ez jó horrorhoz kell: múltbéli rejtély, az óceán kies magánya, fenyegető természetfeletti erők. Ami viszont nincs kimunkált alkotóelemként, az a szcenárió, az izgalom, az összeszedettség, a történések hatásossága, a valódi horror. A mindössze pár lapos forgatókönyvet összetekerném, és elfenekelném a direktor Shana Betz-et vele. Sokkal hasznosabb formája lenne az idő eltöltésének. Szegénykém csapnivaló munkája csak feltette a koronát az írók szarkupacára. Az egésznek furcsán tévéfilmes hangulata van, ezen aztán nem sokat segítenek az idegesítő háttér-homályosító közelképek, melynek köszönhetően a néző szeme állandóan a szereplők mögötti szórt fénnyel életlenített érdektelen díszletet kutatja önkéntelenül. Kezdeti lelkesedésem hamar elpárolgott, aztán, amikor megérkezünk ama pillanathoz, amikor horrorba kellene fordulnia a dolgoknak, egyszerűen unalomba fullad, én meg félálomba. Pulzusom egyszer emelkedett az idegességtől, amikor a ködös és sötét óceánra kiküldik kiscsónakon Clarissat, hogy megkeresse az eltűnt Aldo-t. Mit vártak? Ott sétál a vízen valahol? Vagy társasozik Spongyabobbal Bikinifenéken...? Nem elég, hogy narkolepsziába taszítják a nézőt, szemtelen módon, de még értelmetlen marhaságokkal kiszaggatják eme nyugalmas állapotból. Vontatottsága olyan érzést indukált bennem, mintha az SZTK várójában ücsörögnék előjegyzés nélkül. Mondjuk a szemészet előtt, hátha ki tudok venni bármit is a film történéseiből, mert biza a ködös sötétségnél már nem tudom mi leplezhetné jobban a "gonosz még sötétebb üzelmeit". Enyhe túlzás a "történések" kifejezést használnom, mert ilyennel nem igazán akarnak bennünket jóllakatni a szűkmarkú alkotók. Gyenge csavart is helyeznek a sztoriba, de érdektelenségünk pajzsát még csak meg sem karcolja, mit érdekel már, hogy él-e hal-e bárki is, ami leköt, az a hátralevő idő nézegetése. 

Halovány szellemtörténet kis adag reinkarnációs misztikummal nyakon öntve, sok drámázással és kis költségvetéssel, az ilyeneket a Filmbox csatornán szokták adni késő este 14-es karikával. Szórakoztatófaktora a nulla felé konvergál, olyan, mint részegen szexelni, egyre fáradtabban várod a kielégülést, de az az istennek nem akar megérkezni. A szereplőgárdával semmi gond nincs, ami ehhez kell, azt hozzák, maximum, hogy nem rúgták néha bokán az írókat, hogy ugyan tegyetek már valami érdekeset is a történetbe, vagy forgassuk le az "Álomhajó" pornó verzióját, ahhoz minden adott, nemi szerve azért mindenkinek van, és jóval nagyobb izgalom-potenciált rejt magában. Nem sikerült feszültséget sem generálni, pedig ehhez is minden meg volt, mintha lenne száraz fa, papír, gyufa, még benzin is, de inkább fagyoskodnánk a hidegben. Az alapszituációból vérbeli horrorfilmet lehetett volna konstruálni, helyette 74 perc kihagyott ziccer, mellélövés, mintha nem is akartak volna semmi komolyabb megmozdulást, csak forgatni nyugdíjasklubok társalgóiba valami kis háttérben szóló filmet, vigyázva az idősebbek vérnyomására. Tényleg komolyan sajnálom, mert csak egy kis fantáziával, szándékkal ütős lett volna, így meg egy ingerszegény és sivár semmiség lett. Van azonban pozitívuma, a fentebb említett rövid játékidő, és a zenéje, amin felröhögtem, továbbá a szépen kivitelezett DVD borító, amely miatt a készítője lazán megérdemli az egész stáb gázsiját. Megy egy 3 a 10-ből.

Breach (2020)

 

Az 1986-os, méltán népszerűségnek örvendő "A bolygó neve: Halál" hatalmas sikere a '90-es évekre felbuzdította a kisebb stúdiókat is, hogy elárasszák űrhorrorjaikkal a videokazetta-kölcsönzőket. Valóságos hullám volt ez annak idején, egy rész erejéig még maga Pinhead is felköltözött az űrbe a Hellraiser 4.-részében. Mockbusterek, utánlövések, karaktermásolatok, minden, ami csak lehetséges, szinte szélesre tárta a végtelen univerzumot, ahol az emberiség mindenképpen folytatni akarta terjeszkedését. A kies és jéghideg helyszín tökéletes színtereként szolgált a nyomasztó és zárt terű horrorfilmek kergetőzéseinek, lövöldözéseinek, idegen lények elszabadulásának, ahol "senki sem hallja a sikolyodat"... Ezek sokszor szégyentelenül másolva a történetet, a díszleteket, a figurákat. de alázattal léptek az alapfilm trónja elé fő hajtva, amely sokkal közelebb hozta a nagyobb tömegeknek a világűrt az Űrodisszeiánál is. Maradt néhány emlékezetesebb darab, de nagyrészt mára süllyesztőbe kerültek, általában minőségük és érezhetően másolatízük miatt. Lássuk be, százalékos arányban az űr nem nagyon szolgált maradandó horroralkotások területévé. 

 Tavaly azonban ismét előkotorták és leporolták ezt a klisét a "Breach" készítői. A kanadai produkciót a moziipar környékén folyton más pozícióban környékező (producer, író, színész, etc...) Edward Drake - Corey Large páros jegyezte papírra, amelyet John Suits direktorált le. Közös jellemzőjük rövidfilmekhez való vonzódásuk, amely ki is ütközik jelen művükön is, a felétől egyszerre csak kezd a működö koncepció az őrületbe átcsúszni. Vagy addigra már annyira beütött a kokó, hogy kitágult tudatuk hagymázas lázálommá gyúrta a maradék sztorit. Lássuk, miről is van szó:

 2242 - ben járunk. Az emberiség a végső stádiumában van, egy megállíthatatlan gyilkos járvány sújtja pusztulással világunkat, plusz éhezés, plusz túlnépesedés meg gondolom Greta Thunberg. A 42. és utolsó űrhajó a U.S.S: Herkules hagyja el a bolygónkat, hogy az Új Földre távozzon, fedélzeten ezer egészséges és kiválasztott fővel, a maradék 19 milliárdot hátrahagyva a halálba. Hayley, a parancsnok, Kiernan admirális lánya még felfért, ám születendő gyermekének apja, Noah már csak potyautasként tud megmenekülni. Szigorú szabály van ezekre: azonnali kivégzés. Miközben az utasokat és a kapitányt (azt miért...?) frizsiderbe rakják az utazás 6 hónapjára egy kisebb személyzet ébren marad, karbantartás és a karbantartók karbantartása céljából. Noah a takarítók csoportjába lett beosztva. Itt kerül egy szobába a wc-sikálók főnökével, Clay-jel, aki régen nagykutya volt, de parancsmegtagadás és alkoholizmusa miatt karrierje ilyen szép ívet húzott. (Nahh, vajon ki játssza, csak nem Willis...?) Hamarosan szemtanúi lehetünk, ahogyan valami meztelencsiga-szerű lény belekúszik egy sörösüvegbe (már az sem biztonságos, könyörgöm??? ) amelyet fel is hajt egyik szomjas takarítónk, majd egy társával beszélgetés közben felrobban, (vagy mi) és megfertőzi társát. Ezenközben a savas tisztítószerekből pálinkát főző kis brigád mulatozással üti el az időt, mígnem meglelik vértócsává avanzsált kollégájukat, és egy pépesített fejű kolleginájukat. Nemsokára megjelenik Stanley, a helyettes admirális, akit valami klisés náci-filmből transzponálhattak a jövőbe és nyomozásba kezdenek. Kiderül, hogy Noah potyázik, ezért magától értetődően rá terelődik a gyanú, hogy a felvételeken látott parazitát ő hozhatta a hajóra. Egy gyors boncolás során kiderül, az idegen lény beépül a DNS-be és irányítása alá vonja az embereket, akik ezáltal emberfeletti erőt kapnak és szinte halhatatlanokká válnak. Hiába a fegyver, csak lelassítja az időközben megnövekedett számú zombiszerű vérszomjas egyedeket. A túlélők bezárkóznak az őrjöngők elől, és Noah kapja a feladatot, hogy az admirálist felébressze a mélyalvásból, és a (most meg fogtok lepődni) szellőzőjáratokon mászva sikerül is neki. Kiernan nem tétlen, kis kommandós csapatát feléleszti, hogy gyorsan véget vessenek a genetikailag pusztításra született idegenek uralmának. 

 A többi legyen meglepetés, mivel innentől kezd átalakulni az egész szinte önmaga paródiájává. Az eddig kis költségvetésű, szolid és mederben tartott események agyrémmé válnak, mintha józanul ült volna össze az alkotócsapat, de a közepére már az alkohol és a fű átvette volna az uralmat és röhögve licitáltak volna a "ki tud nagyobb faszságot kitalálni" első helyéért. Egyébként, ha jobban belegondol az ember, a keretében mégis van logika, miért és hogyan ravaszkodtak az intelligens idegenek, de sajnos erre a vonalra olyan méretű hülyeségek rakódtak, hogy csak néztem bután. Legnagyobb fiaskó az admirális felébresztése és villámgyors öngyilkos akciója volt, még most is mosolygok, miközben ezt leírom. Kár, hogy átmegy ökörségbe, hogy elfogyott a puskapor, mert ha tartják a szintet, lehetett volna egy feledhető sci-fi - horror, így viszont még botrányos lett a végére, amely újabb rög Bruce Willis és Thomas Jane karrierjének koporsójára. 

 És itt jön a fordulat, ami az engem ismerők számára abszolút nem meglepetés: nekem nagyon bejött ez a film. Tudom, mert nem vagyok pszichopata, mik a mai elvárások, és úgy általában az elvárások egy Bruce Willis film irányába, mi az, ami nevetséges, mi az, ami full kretén. Ezért is ez a skizofrén hozzáállás részemről. Ám mindeközben a nosztalgia elsodort magával és számomra igazi élvezetet jelentett végignézni. Mert a fentebb említett '90-es évek gagyi filmjeit is szerettem, na és ez egy időutazásnak is megfelelt, csak nem 2242-be, hanem úgy 1992-be kb. Vigyorral arcomon néztem, ahogy elszaladtak a lovak a készítőkkel, mintha én is szippantottam volna a cuccukból. De jöjjön a külsős tekintet: a kerete egész érdekesre sikerült a Földet elhagyó menekülő űrhajóval, még a sablonkarakterekbe is sikerült pár gyenge ecsetvonással némi életet lehelni. Willis pedig rutinból hozza a fanyar, életunt, kényszer szülte hős figuráját, mintha egyenesen az "Utolsó cserkész" és a "Die Hard" filmekből lépett volna át, igazi anakronisztikus és régimódi faszi, ahogyan már a régebbi szerepeiben is, köpve a laza egysorosokat. Clay titkos szeszfőzdét tart fenn az űrhajón, majd mogorvaságán felülkerekedve természetesen önzetlen segítője lesz a főszereplő fiatal párnak. Thomas Jane az admirális szerepében szintén hozza a rutint, bár az ő szerepe rövid és kissé mulatságos. Ahogyan a feltűnő lézerpisztolyok, vagy a holttestekből összeálló szörnyeteg és a végső akkord, a befejezés pillanata, a művagány és kikacsintós utolsó pillanat is. Van ebben a levesben minden, komolyabb és izgalmas percek, de ugyanakkor elbaszott bugyutaságok is. Jó pont az alkotóknak, ahogyan a jövőbe vetítik napjaink elmebetegségét, a szabotőrökét, akik szerint az emberiség élősködő, amely mindent elpusztít, ezért nem szabad léteznie. Ha most valóban 1990-es években lennénk még kacagtam volna az ötleten, de lám az őrültségnek már manapság léteznek szóvivői, akik így gondolkodnak, hányszor futunk szembe ilyen kreténekkel facebook-on, vagy külföldön már kimondottan szervezetekbe tömörülve követelik az abortuszt is emiatt. (Persze nem Afrikában...). 

 A CGI néha olyan botrányosra sikerült, mintha stop motiont néznék, már nem is tudom, hogy szándékos volt-e, hiszen korunkban egy 10 éves is jobb animációkat hoz össze. Akcióban nincs hiány, és ott fő a katyvaszban az Alien sorozat mellett a Resident Evil és még a Dead Space is beugrott, no meg a többi kismillió hasonló alkotás. Főhősünk Noah általában sodródik az eseményekkel, egy tehetetlen balfasz, azt is a véletlennek köszönheti, hogy rájön, mivel lehet végre irtani a szörnyeket, karizma sehol. A kamera néha érthetetlen módon izeg-mozog, az atmoszféra egész jó, mondjuk nehéz lett volna nem kicsikarni némi klausztrofób érzést egy ilyen zárt térben és azt semmiképpen nem lehet rámondani, hogy unalmas lenne.  Szóval a "Breach" Oscar-díjat biztosan nem fog kapni, de arra amúgy is esélytelen, egyetlen tolószékes néger transzvesztita sem volt benne.  Ez egy vérbeli B-mozi, amely csak manapság ragadtatja az embereket hangos elégedetlenségre, szóval kell hozzá egy kor-érettség, (ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy benőtt az ember feje lágya, lásd én.) amikor már nem veszed olyan véresen komolyan az egészet, csak egy jó kis ökörségnek. Szórakoztató, dőlj hátra és élvezd. 10/4 nektek, 10/8 nekem. 

A titkok háza - The Rental (2020)

 

Az új szovj... khm... amerikai filmművészet: kötelező tolerancia-oktatás, némi thrillerbe csomagolva...

 Koromnál fogva sajnos még emlékszem a gyermekkoromat átszövő televíziós propagandára, amely a kommunista diktatúrákban még az ifjak orrát is beleverte a nagy és dicsőséges szovjet fekáliába. A blokk állampolgárai megkapták a fejtágítást a kötelező tételről minden filmben. Szása, a partizán háborúja a gaz imperialistákkal, a 17. lövés után még tántorogva harcol, kezében a vörös zászlóval, vagy az alkoholista nagypapit az úttörőcsapat helyre rázza, hogy alkalmas legyen a szocializmus hasznos tagjaként építeni a kommunizmust. Nem volt hová menekülni ez elől, nem volt opció, ágálni sem lehetett ellene, mert esetleg rossz szemmel néztek rád, kirúgtak, megkaptad a figyelmeztetéseket, reakciós vagy, te náci rém. A múlt napjainkban visszhangot vet, visszatért az eszme, szabadságnak és szeretetnek maszkírozva, érzékenyítésnek nevezett agymosás révén. Hollywoodban szabják ránk az egyenruhát és intő ujjaik ott vannak a mozivásznon, mi a helyes, mi az elfogadható. Ha készítesz egy filmet négyből egy ember kötelezően legyen ilyen-vagy olyan kisebbségbe tartozó, mintha minden negyedik ember a világon tolószékes vagy transzvesztita lenne. Nem csak fizikai szobordöntögetés folyik, hanem idoljaink megváltoztatása, átoperálása, deheroizálása. Bealkonyult, és a póráz szoros, így le kell nyelned mindent. És most akkor ideje rátérni jelen alanyunkra, a "Titkok házára", amely jobb lett volna, ha titokban is marad. A szövet alól kidudorodik a házi feladat, amely bármilyen kényelmetlenné teszi a viselését, most már mindennapjaink részévé válik, üzennek folyton, sulykolnak folyton. De tudod mit, elvtárs? Még vállat is vonnék, ha jó a film. De nem az.

 Egy testvérpár és barátnőik üzleti sikert megünnepelvén hétvégére kibérelnek egy szép nagy házat valahol a világ végén. A kapcsolatuk kissé bonyolult: Charlie börtönviselt öccsének, Josh-nak a barátnőjével együtt dolgozik, közel állnak egymáshoz, amelyből később még problémák adódnak. A négyes megérkezik, ahol megjelenik Taylor, a RÉMISZTŐ GONOSZ FEHÉR EMBER, és körbevezeti őket a bérleményben, továbbá képes olyan elavult elveket vallani, hogy annak adja ki az ingatlant mindenki, akinek akarja, ezért aztán Josh párja, az arab Mina máris toleránsan gyűlöli. Az első este jön a klasszikus drogozós-vedelős buli, amelynek végén csak ketten maradnak baszóképesek, Charlie és Mina, úgyhogy a zuhanyzóban gyorsan koitálnak is egyet. Másnap a bűntudat és közös titkuk miatt nem indulnak kirándulni párjaikkal, majd felfedezik, hogy a tusolóban kamera van elrejtve, így lefilmezték megcsaló aktusukat. Pánikba esnek, estére a hangulat feszültté válik. Charlie mit sem sejtő párja, Michelle, az elromlott jakuzzi miatt felhívja Taylor-t, aki megérkezik, ahol Mina félrehívja a fürdőszobába és kérdőre vonja az ártatlan fickót, mert ő a leggyanúsabb, mivel nem polkorrekt. Ezért aztán nekitámad, mire Josh bevágtat és összevissza veri szerencsétlen férfit. Míg kivonulnak lehiggadni, egy kesztyűs kéz befejezi az őrjöngő srác melóját és a félhullát egész hullává avanzsálja. Pánikba esnek, azt hiszik ők végeztek vele, a hülye gyerek meg mehet vissza a kaptárba, ezért el akarják tüntetni a hullát, amelyben Michelle nem akar részt venni, így egyedül marad, míg a többiek nagy egyetértésben túrázni viszik a tetemet. A televízióban érdekes műsort talál, nem, nem a Mindentudás Egyeteme az, hanem szeretett párja, ahogyan félrekúr. Dühében és zaklatottságában hazaindul a kocsival, de baleset éri, aztán végre megérkezik a gyilkos, aki igyekszik redukálni a társaságot, véleményem szerint ezt már a film elején megtehette volna, és akkor nem kellett volna hőseinkkel együtt kínokat átélnünk.

 Talán kiolvasható volt szavaimból, miszerint ez az alkotás enyhén szólva nem nyerte el a tetszésemet. Ha kivonjuk az unszimpatikus erőltetett érzékenyítő propagandát, amely már kötelező a kommuniz... a szabad világban, akkor is csak egy nagyon gyenge próbálkozás. A feléig szinte semmi nem történik, és ellentétben az ázsiai horrorokkal, ahol nagyon gondosan építgetik a karaktereket a csendes időszakokban, itt csak sablonokat farigcsálnak baltával, akikkel rendkívül nehéz együttérezni, ezáltal súlytalanná válik haláluk is, mely magával hozzá, hogy halovány izgalom sem bizsergeti meg érzékeinket. Szereplőink semmiféle szerethetőt nem tudnak felmutatni, kivéve az első áldozat, aki legalább egyenes ember. Csak csordogálnak az események mindenféle katarzis nélkül a vakvilágba, a készítők vigyáztak, hogy semmiféle eredetiség, meglepetés ne okozzon traumát a nézőnek. Hülyébbnél hülyébb döntések borzolják agylebenyeinket, logikátlan cselekedetek, mintha felnőtt szereplőink gondolkodásképtelen tinik lennének. Meglepetéssel töltött el, hogy ez nem egy sufni indie-mozi, hanem áldoztak rá és nagyobb nevek is részt vettek benne... Tegyük hozzá, a rendezőként és forgatókönyvíróként elsőfilmes Dave Franco annak ellenére, hogy régóta rója Hollywood porlepte útjait színészként, itt nyeretlen kétévesként mutatta meg magát. Mint amikor kiöntesz egy halom legót járni tanuló gyermeked elé, amelyben fasza alkatrészek vannak, amiből remek kastélyt építhet (lásd; ház az erdőben, elzártság, fiatal párok, furcsa háziúr, megcsalásos dráma) ám ehelyett a darabokat úgy rakja össze, hogy elgondolkodsz, ne add-e árvaházba...  

 A "kaptafánál maradás" intelme sosem illett volna jobban emberre, mint rá. A drámának nincs mélysége, mert előre láthatósága mellett érdektelen figuráink még ellenszenvet is keltenek, mind viselkedésükkel, mind szerethetetlenségük miatt. Talán a zenéje az, amely megpróbálja a meg nem született feszültséget egyedül kierőltetni, de ez kevés. Nem tudom horrornak venni, inkább egy potenciaproblémákkal küzdő thrillernek, mert mégiscsak gyilkosságok köré fonódik az utolsó fél órácska. A befejezést úgy képzelem, csak rászúrták a végére, hogy ne legyen olyan béna, mint Füles a farka nélkül, de ez már csak egy újabb felesleges csóvát vetett a füstölgő romokra. Egyetlen komolyabb szorongó érzés a befejezéstől fogott el, mert nyitva hagyta az egészet, ezért összeszorult a torkom, nehogy folytassák ezt a baromságot. Még csak hiányérzetet sem hagyott a végén, a miértek hidegen hagynak, csak a menekülési reflex dolgozott, hogy hagyjam magam mögött ezt az egészet... Unalmas, erőltetett, leckefelmondós, úgyhogy Oscar-gyanús. Puszit küldök egyúttal már megint azoknak, akik úgy gondolták, hogy a jobbnál-jobb horrorok dömpingjében ezt az értékelhetetlen semmiséget kell szinkronnal jutalmazni. 1/10. Írnak ilyenről a filmkritikusok kézikönyvében: nagy ívben kerülendő... - ahogyan Ford Fairlane mondaná...

 

... és hamarosan a sötétség (And Soon the Darkness) (1970)

A Robert Fuest angol rendező által jegyzett ...és hamarosan a sötétség című film, bár sok helyen horror/thrillerként van jegyezve, ezek mai megfelelőjétől igencsak messze áll. Mivel feltett szándékomban állt egy régi horrorfilmet megtekinteni, és  megjelölése ezzel kecsegtetett, nevezhetném csalódásnak is a rá szánt száz percet. Igaz kikapcsolhattam volna féltávnál, amikor már nyilvánvalóvá kezdett válni számomra, hogy ebből bizony nem lesz vérben tocsogás, és belekezdhettem volna akár egy valódi horrorfilmbe is, de amiért végül mégsem így tettem az a fojtogató atmoszférája, a teljesen magába rántó hangulata volt. Fuest alkotása pszichothrillerként, de nyugodtan írhatnám, hogy egyszerű krimiként is olyan erős feszültséggel, annyira mesterien felépített történetvezetéssel, és tökéletesre csiszolt színészi játékkal rendelkezik, hogy bármennyire is más műfajban mozog, mint amit vártam, nem volt szívem, de igazán kedvem sem megnézetlenül félbehagyni ezt a remekművet. Hogy mennyire kívánkozik eme oldal hasábjaira Fuest műve az irányban volt némi kétségem, és hezitáltam is egy keveset a kritika megírásával, ám végül úgy döntöttem, hogy itt a helye. Mert bár a horror műfajától látszólag távol esik, mégis előfutára volt sok mára klasszikussá vált rémfilmnek. Olyan filmek alapsémái jelennek meg ebben az ötven éves filmben, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás, a Sziklák szeme és még hosszasan sorolhatnánk. Előfutára volt számtalan, a vidéki lét látszólagos idillje mögött rothadó szörnyűségeket bemutató horrorfilmnek. Ez még egy vérszegény, sokkoló képsorokkal egyáltalán nem operáló film ugyan, de úttörő volta megkérdőjelezhetetlen.

 A történet két, egymástól igen eltérő személyiségű és vérmérsékletű angol lányról szól, akik szabadságukat egy franciaországi kerékpártúrával kívánják eltölteni. Az ötlet mindkettejük számára megfelelőnek tűnik, ám igen hamar kiderül, hogy valójában csak egyikük akarta igazán. Jane (Pamela Franklin) az, aki valóban túrázásra termett és gond nélkül végig tekerné a sokszor semmiféle látványossággal nem kecsegtető utat a francia kisvárosok, falvak közötti pusztaságokon át vezető néptelen utakon, míg Cathy (Michele Dotrice) inkább csak a helyi férfiakra kíváncsi, és a kerékpártúra is csupán egy lehetőség a szexuális kalandok megélésére. Nem is meglepő, ha már az első pihenőnél flörtölni kezd egy ismeretlen francia férfival, amit Jane természetesen rossz szemmel néz és az útjuk azonnali folytatására szólítja fel túlfűtött barátnőjét. A kezdeti jó viszony hamar meg is romlik köztük, amikor Cathy két kisváros között hirtelen megmakacsolja magát és nem hajlandó tovább kerekezni barátnőjével. Vagy megállnak végre pihenni, napozni, valóban élvezni is a szabadságot, vagy mehet Jane tovább egyedül. Kimondva kimondatlanul, de ebben benne van, hogy Cathy legszívesebben visszamenne ahhoz a jóképű, ismeretlen úrhoz (Sandor Elés) a maguk mögött hagyott kisvárosba. Mivel Jane képtelen rávenni barátnőjét az kerékpártúra folytatására, magára hagyja az út mentén napozni vágyó Cathyt. 

A következő megállónál, egy lepukkant országúti pihenőnél azonban rossz előérzete támad Jane-nek, amikor a nem túl beszédes vendéglős nő szűkszavúan ugyan, de rosszallóan vélekedik arról, hogy egyedül (mert letagadja, hogy a barátnőjét magára hagyta) biciklizget a kietlen francia vidéken. Ezt az előérzetét csak fokozza a tulaj rossz kinézetű, erőszakos, nőcsábász férje, aki éppen hazatér valahonnan. Az sem volt túl bizalomkeltő, hogy a korábban látott sármos francia úr rendszeresen felbukkant az útjuk során motorjával, mintha követte volna őket. Az idilli vidék, a verőfényes nyári nap egy pillanat alatt kap valami sötét, vészjósló színezetet. Ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek. A rekkenő nyár, a napsütés, a szépséges táj, ami mindvégig megjelenik előttünk  ugyanis összeférhetetlen bármilyen tragédiával. Ám annak ellenére, hogy száz perce végig nappal játszódik, mégis képes ebbe a romantikus szépségű környezetbe valami elemi borzalmat sejtetni. Ahogy foszlik fel ennek az idillikus festmények a vászna, úgy sejlik fel a mögöttes szörnyűség. A vidéki francia emberek elzárkózása, szűkszavúsága, maguknak valósága. Mindenki, akivel Jane találkozik valami megfoghatatlan okból, de taszító, félelmetes figura. A fogadósnő beszélni sem akar vele, csak óvva inti attól, hogy azon a vidéken egyedül maradjon. A tapló, agresszív férje, aki nem is engedi a feleségét beszélni vele, meg maga a megtestesült gyanú valami tragikumra. A végig a nyomukban motorozó titokzatos férfiról nem is beszélve. Az egyetlen szimpatikus figura, akivel Jane találkozik sem tősgyökeres francia, hanem egy angol tanárnő, aki odaköltözött irodalmat tanítani, és aki segít az aggódni kezdő Jane-nek és autójával elviszi a legközelebbi kisvárosba, ahol utoljára megálltak pihenni Cathyvel. De mindenki más rejteget valamit. Leginkább a pasas, aki motorjával újra felbukkan Jane körül, és felajánlja segítségét barátnője megtalálásában, de egyre gyanúsabb, hogy szerepet játszik a lány eltűnésében. Cathy-nek ugyanis nyoma veszett. Egy fényképezőgépen és egy fehérneműn kívül semmi sem marad utána azon a helyen, ahol Jane-nel elváltak útjaik. A kisvárosban egy három évvel korábbi gyilkosságról sugdolóznak, amikor is egy kerékpáros turistalányt erőszakoltak és öltek meg. Letartóztattak ugyan valakit, de lehetséges, hogy nem a valódi elkövetőt. A további segítségtől azonban valamiért mindenki elzárkózik. Még a helyi csendőr (John Nettleton) sem túl segítőkész. Ugyan Jane kérésére körülnéz azon a helyen, ahol Cathy lepihent, de Jane-t otthagyja kettesben a süket, bolond apjával a csendőrőrsön. Mindenki, aki segíteni próbál, gyanússá válik, amiért Jane-t nem viszi magával, amikor Cathy keresésére indul. Mintha összezárna a francia vidék és nem akarná, hogy az igazság kiderüljön. Jane, amint segítséget kér valakitől rendre magára marad. Csak abban biztos, hogy a barátnőjével valami szörnyűség történt, és hogy köze lehet hozzá annak a férfinak a motorkerékpáron, aki végig követte őket és még mindig újra és újra felbukkan, hogy segítsen a lány előkerítésében. Bár nyomozónak mondja magát, aki azért szegődött nyomukba, mert a három évvel korábbi gyilkosság óta odafigyel a turistákra, ez nem túl meggyőző érv Jane számára. Szokatlan segítőkészsége zavarba ejtő. De pont ilyen zavarba ejtő a csendőrnek és az apjának, a vendéglős nőnek és a férjének, de mindenki másnak a viselkedése is, akivel találkozik. Hogy a Cathy eltűnt az egyértelmű, hogy valami tragédia történhetett vele, az is. Egyedül az nem világos, hogy kire számíthat a magára maradt Jane, amikor minden és mindenki gyanús, aki segíteni próbál neki. Mintha senki sem lenne érdekelt, hogy Cathy előkerüljön. A kedves, vidéki Franciaország egy belterjes, összezáró, egymást is fedező, az idegeneket magából kivető, a titkaikat maguknak megtartó közösséggé válik számára. Idegennek itt semmi keresnivalója. Látszólag segítőkészek, de mégis mintha mindenki összefogna Jane ellen Cathy megtalálásában. Mintha mindenki abban lenne érdekelt, hogy az igazság lehetőleg ne derüljön ki és belenyugodjon barátnője eltűnésébe. 

 Robert Fuest filmje, bár nagyon messze áll a horror műfajától, mégis bőven megér egy próbát, mert a feszült atmoszféra megteremtésében egészen egyedülálló. Az egyediségéről, formabontó jellegéről már nem is beszélve. Az azért közel sem mindennapi, amikor egy film annak ellenére képes a végletekig feszíteni a néző idegeit, hogy a százból egyetlen perce sem játszódik este, de még csak szürkületben sem, hogy nem valami elhagyatott, baljós helyszínt választ cselekménye színhelyéül, és az erőszak bemutatását teljességgel nélkülözi. Nyomasztó jellege pont abból fakad igazán, hogy a legszebb, legidillibb helyet, a nyarat, a kedves vidéki Franciaországot változtatja pokollá. De ezt sem direktbe teszi, mert legtöbbször valóban szép, amit látunk. A táj, a hangulatos kisvárosok, a távolról kedélyes francia emberek mind-mind a felhőtlen boldogságot közvetítik a néző felé. A szépség mögötti lehetséges borzalmakat bravúros operatőri munkával, kizárólag a közelik gyakori alkalmazásával sejtetik.  Egy-egy rozsdás hordóra való ráközelítés, a makulátlan tökéletesség egy-egy apró szépséghibájának kiemelése, az első ránézésre megnyerőnek tűnő emberek zavarba ejtő szűkszavúsága, zárkózottsága, a fontos dialógusok váratlan eseménnyel történő megszakítása érezteti a nézővel, hogy a nagytotálban látható paradicsom, az idillikus francia vidéki lét ha ráközelítünk maga a pokol. Az ördög ugyanis a részletekben rejlik. És ez hatványozottan igaz az ..és hamarosan a sötétség című filmre.

9/10

plea

The Shunned House (2003)

 Ismét egy Lovecraft-adaptáció kerül boncasztalunkra...

Ivan Zuccon neve talán már nem ismeretlen a Kedves Olvasók számára, hiszen éppen blogunk lapjain vettük górcső alá a "Colour From The Dark" című filmjét, és megállapíthattuk, az erős képi világhoz kissé lassú eseményfolyam sikeredett, mindazonáltal a hangulat nagyjából hozta az elvárt szintet. A "La casa sfuggita" öt évvel korábban készült, és némileg haloványabb alkotása az olasz direktornak, persze ez ügyben még megemlíthetjük a forgatókönyv írójának, Enrico Saletti -nek a nevét is, aki nem tudott megbirkózni a magasra dobott labdával, és az alapanyaghoz nem az elvárt szinten nyúlt. Feltételezhetően két eset lehetséges, vagy ő vetett papírra egy kibogozhatatlan katyvaszt, vagy én tettem túl magasra a mércét. A több elbeszélést felölelő alkotás három főbb részből áll össze. Kerettörténetét maga "A ház, melyet mindenki elkerül" adja, és magába foglalja az "Erich Zann muzsikája", és az "Álmok a Boszorkányházban" műveket Lovecraft-tól, amelyeket lehetett volna összeszedettebb és frappánsabb módon is megvalósítani, ha már afféle antológiáról beszélünk, de enyhén szétzilált állapotban kaptuk a képernyőre. A néző természetesen nem várhat tökéletes hűséget a gyökerekhez a mozik terén ahhoz, amit elképzel magában, olvasva az alapműveket, de meg lehetett volna elegánsabban is oldani, lásd az 1993-ban elkészült "Nekronomikon - A holtak könyve" című amerikai, kevésbé nyögvenyelős, több novellát összefogó történetfüzért. 
 Ismét Európába került a jó öreg providence-i eset, amely fölött az ember elsiklana gond nélkül, hiszen mindegy, hogy dollár, vagy euro alapozta-e meg, lényeg a történethűség (no ezzel sem állunk éppen a csúcson eme esetben...), ám a szereplők fura akcentusa néha kimondottan zavaró volt, de legyen ez az én szőrszálhasogatásom.
  Alex, a sikeres író (ezt onnan tudjuk, hogy asszisztense is van, aki egyben a párja is), az igen dekoratív Rita-val és egy diktafonnal felkeres egy rossz hírű fogadót, amely különös módon igencsak erős halálozási rátával rendelkező épület. Az elhagyatott ház tökéletes helyszíne a bolyongásnak, a néha zavaróan értelmetlen és álomszerű  eseményeknek, párbeszédeknek. De hát könyvet kell írni a rejtélyes eseményekről, ha a fene fenét eszik is. Rövidre szabott flashback-ek segítségével megelevenedik a múlt, amely olyan elhagyatottá és kerülendővé tette az "Auberge de la Croisée des Chemins" szállodát. A szinte párhuzamosan zajló eseményekben szemtanúi lehetünk egy Luigi Montella nevű matematikus drámájának, aki egyrészt a különös geometriájú épületet kutatta, másrészt bőszen alvajáró volt, és ilyen esetekben zavaros álmaiban csecsemőket áldozgatott, és a bizonytalanság ködében fogalma sincs már, vajon a valóság-e, amit átél, vagy csak a rémálmok őrjítő irreális talaján bolyong. Mindeközben egy másik idősíkon megismerhetjük Marco Del Vespro-t, aki gyanútlanul költözik be az enyhén szólva is hikomat szobájába, amelyben a felette lakozó lakásból folytonos hegedűszó zargatja gondolatait, ámde nem partvisnyéllel kopog fel a plafonon, hanem egyenesen felkelti az érdeklődését a cincogás, és igyekszik megismerkedni, és vonzódni Carlotta Zann-hoz, a némileg megszállott, és néma művésznőhöz, aki megpróbálja távol tartani játékával a földöntúli rettenetet. Kerettörténetünkben pedig szemtanúi lehetünk, ahogyan oknyomozónk egyre megszállottabbá válik, míg Rita még többet dohányzik, és egészségi állapota alaposan romlásnak indul, miközben a lepusztult fogadóban töltik éjszakáikat. 

  Igyekszem felkészíteni a Tisztelt Olvasókat ama tényre, hogy a film minden rezzenésében magában hordozza a '90-es évek összes jellegét, ami különösen hat, hiszen a datálása 2003-ra esik, szóval nagy tűzijátékot ne várjunk. A képi világtól az atmoszféráig minden visszahozza ezt a fílinget, amely nem csoda, mert videóra forgatták. Igazi VHS - életérzés, amely elmegy a "Péntek 13" bármikori újrájánál, de lovecraft-i esetben nem. Az összekalapált alkotásban szinte látom az ujjlenyomatos videokazetta-matricát: "A gyilkos fogadó", vagy valami hasonló elnevezéssel. A leginkább alapvető gond az idővonallal van. Olyan, mintha a történetek halmaza egy pakli kártya lenne, amit alaposan összekevertek. Az időben oda-vissza ugrálva elveszíti a kohéziót, Egyetlen lelkesítő dolog a főhősnő mély dekoltázsa, ám ettől nem lesz Oscar-díj. Perceken át "real time"-ban nézegethetünk olyan jeleneteket, amelyek egyszerűen nem képesek lekötni a fantáziánkat. Kimondottan problémás volt, míg a legelső mozzanatban a lépcsőn lefelé botorkáló kisfiút néztem, hogy az agyam folyamatosan elkalandozott. Minél mélyebbre eveztünk az elméletileg magával ragadó sztoriban, annál inkább elveszítettem a fonalat. De ezt azért ne az én hibámnak vegyük, nincsenek koncentráció-problémáim. A kibontakozó történetek szálait gordiuszira kötötték, minduntalan kizökkent a kerékvágásból, és nem engedi kibontakozni a várva-várt mesét. Megfekszi az ember gyomrát, sajnálatosan, Egyszeri érdekesség, szürreális befejezéssel. Érezhető az amatőr lelkesedés és a kis pénztárca, a próbálkozás, ebben ismét megjegyezném a szereplők zavaróan semmitmondó mivoltát. A minőség hullámzó, hiányzik a fővonal, és jellegében inkább unalmas, ahelyett, hogy körömrágós és félelmetes horror bontakozna ki belőle. A feszültség helyett fásultságot hoz, a fenyegetettség és a rettenet maga hiányzik.

 A befejezés olyan, akárha mindent egy lapra feltéve egy nagy dobás történne, de leginkább úgy hat, mintha minél gyorsabban be akarták volna fejezni az egészet, nem törődve a néző értetlen szemöldök ráncolásával. Nincs katarzis a végén, inkább széttárt kézzel és értetlenül állunk, Csodálkozva kérdezi összes sejtünk: "Most mi vaaaan?"

 Érezhető a hűség és a főhajtás Zuccon filmjén Lovecraft irányába, de ezen esetben ez kevés, mint amikor az apuka gyermeke pálcikaember-rajzát mágnessel kiteszi a hűtőre. Szép, és megható. De nem egy Rembrant. 

 

Raptor (2001)

 

 Legyen szállóigénk erre a filmre vonatkoztatva a híres producere, Roger Corman életrajzi témájú könyvcíme: "Hogyan csináltam száz filmet Hollywoodban és nem veszítettem soha egy fillért sem". (How I Made A Hundred Movies In Hollywood And Never Lost A Dim). Corman megítélése kimondottan hullámzó, hiszen kiemelkedő és kulttá merevedett mozik mellett rengeteg trágyát is leforgatott(tatott). Sokat tett például a horror kritikai elfogadásáért a Hammer stúdió hatására készített Poe adaptációival, ha rosszmájúak akarnánk lenni, jelentőset nyomott a latban, hogy az említett író művei után nem kellett jogdíjat kiizzadni... Tény, hogy nagy sikereket ért el a Vincent Price főszereplésével készült alkotásokkal, amelynek eredményeképpen bevételei valóban megugrottak. Tanítványai közt ott találjuk Coppola-t, James Cameron-t vagy akár Scorsese-t is. Rendezői pályáját a '90-es évek elején feladta, és maradt a bejáratott produceri szerepben. Mesterünk azonban nem véletlenül írta meg biográfiáját ezzel a címmel: soha egy centi filmszalagot nem vesztegetett el, egyetlen díszletet sem hagyott veszni, akár párhuzamosan több filmet is lepörgetett. Természetesen nem véletlen ezáltal, hogy ezek nagy része igazán összecsapott, fárasztó, gagyi és hülyeség lett. Ő az a fajta régimódi iparos, mint a kőműves, aki ferde falakat, derékszöget nélkülöző sarkokat és dőlő kéményeket dob össze gyorsan, aztán felkapja a fizetését és továbbáll.

 Most sem esett másként, a Raptor ugyanis egy afféle unofficial "folytatása", vagy inkább azokból is összetákolt alanya a Karnoszaurusz-trilógiának. A folyton újra támadó őslény 2001-ben megint visszatért, de olyan szinten szögelve darabokból, hogy még a plakátja is a sorozat 2. részének posztere. Különösebben szemfülesnek sem kell lenni, hogy felfedezzük a lopott részleteket, ha láttuk a nagy előzményeket. Amúgy megjegyzem: nem olyan kirívóak a komplett és elkészült alkotásból, aki nem látta az alapvetést, élvezettel merülhet nyakig a "Raptor" koszos levébe.

 Hogy a katyvasz teljesedjen, nem mehetünk el direktorunk, Jim Wynorski mellett sem szó nélkül, aki rangrejtve, alias Jay Andrews-ként kalapálta össze jelen alanyunkat. Az ő neve is egy felemelt figyelmeztető ujj, mivel színtén a szakma nagy öregje, művészi színvonala hasonlatos Corman-éhez, a B-mozik egyik koronázatlan királya. Sci-Fi, horror, szex, akció, vígjáték, Syfy Channel, Cobragator, Piranhaconda, Ősgyík az őshüllő ellen, Breastwick-i toszorkányok (esküszöm, ez a címe!!!), ami a csövön kifér, ontotta a kétes nívójú bóvlikat... Lám, ugye egyre meggyőzőbben alakul...? Sajnálom, de itt még nincs vége. Főszereplőnk maga Eric Roberts, Dzsulija bátyja, aki sármos macsóként jóval érdekesebb, mint húgocskája. Őszintén szólva nála még egy lópokróc is izgalmasabb. Eric rendkívül foglalkoztatott aktor, valamiért azonban kiemelkedőbb alkotásban ritkábban domboríthatott, valahogy beskatulyázódott mellékszerepekbe (még Oscar-ral is ezért jutalmazták, a "Szökevényvonat"-ban, amikor még fehér emberek is kaphattak...), főhősként pedig minden szarban részt vett, amit csak elé sodort a sors. Félreértések elkerülése végett: szerintem karakteres színész a maga módján, többet érdemelne. De sajnos itt dagonyázik a mocsárban a "Raptorral".  Női szereplőinkkel kapcsolatban nem csalt a megérzésem: külsejük, műanyag emlőik és játéktechnikájuk alapján akár szexuális tartalmú mozgóképeken is könnyedén elképzelhetjük őket... És valóban mindketten megmutatták szeretetreméltóbb, érdekesebb oldalukat is felső polcos DVD-ken. És most akkor elég a szövegből, fejest ugorhatunk a részletekbe. 

 Istenhátamögötti kisvárosban vagyunk. Állatias brutalitással elkövetett gyilkosságok történnek, amelyeket nem bíznak a fantáziánkra, már az első nyitó mozzanat, ahogyan három fiatalt lemészárol egy stop motion dinoszaurusz-kölyök. Tanner seriff értetlenkedve áll a szörnyű helyszín felett, majd megérkezik Barbara, a szexi milf, a tisztiorvosi szolgálattól, akinek szemmel láthatóan volt már valami erotikus afférja a rendőrfőnökkel. Megállapítja a nyomok alapján, hogy valami kb. 100 kilós állat végezhetett az áldozatokkal (Na, ugye, Müller Cecília bezzeg csak a vírushoz ért...). Majd megismerjük Tanner leánykáját, aki bárcás ribanc, és egy kocsi platóján apja korabeli fickóval baszik, amolyan kábeltévés-csatornán leadható módon, ő meztelenül, a fickó meg nyakig felöltözve. Az indokolatlan szexjelenet hihetetlen 8 percen át tart. Időkitöltésnek nem rossz, de rettentően semmit nem ad a sztorihoz, teljesen értetlenül nézzük. Végre lecsap rájuk a killer raptor, de a lány életben marad. Legközelebb egy kórházi ágyon látjuk viszont, sokktól lebénulva. Kiderül ám, hogy a szörnyetegek nem véletlenül kerültek elő: egy közeli csirkefarmon - amely valójában kormányzati kutatótelep - kísérleteznének ki az ötletes címkéjű "Jurassic-terv" keretein belül gondolkodó dinoszauruszokat. A lelkiismeretlen gazember, Dr. Hyde (haha, és hol van Mr. Jekyll...? ), aki úgy néz ki, mint egy NDK-beli popsztár, a kormány tiltása ellenére folytatja klónozási próbálkozásait. A mozgásukkal leginkább Süsüre hajazó vérszomjas őslények mintha direkt baszakodnának zsarunkkal: cafka leánygyermeke zaklatásán túl még két segédjét is megölik. Egyre gyanúsabb némi google kotorászás alapján Hyde, akiről kiderül hírhedt genetikus. Szóval biztos, hogy rosszban sántikál. Mindeközben a változatosság kedvéért szexreferencia-etűdöt tekinthetünk meg Barbarától, aki fehérneműben mutatja csak meg bájait, és egyszerre elkeseredünk: már a vidéki Amerika sem a régi, mindenkinek szilikonkeblei vannak.  Tannert nem ejtették a fejére, gyanúja a csirketelepre vetődik, ezért Barbival felfedezésre indul, jövőbelátó képességgel áramszünetet elrendelve ott. Naná, hogy az egyre őrültebben viselkedő doki bezárja őket valahová. Mindeközben a Pentagon sem rest, ráébrednek, hogy gáz van, ezért két csapatot is küldenek, valami kommandósat, meg tengerészgyalogosokat, amely egyszerűen csak azért alakul így, hogy még azzal is időkitöltést nyerjenek, hogy vitatkoznak és utálják egymást. Behatolnak a bázisra - meghökkentő módon egyetlen fia csirkét nem látunk, sőt, még csak arra utaló jeleket sem a hipermodern épületkomplexum környékén sem, baszott ügyesen álcázzák, gondolom ez a szál elveszett a puzzle-forgatókönyvben... Következik az elszabaduló szörnyek támadása a szervezetlenséget perfektül kimaxoló harcosok ellen, akik szinte fejetlenül (haha) kóvályognak ide-oda a sebezhetetlen lények által sarokba szorítva. Itt mászunk bele "A bolygó neve: Halál" akcióinak infantilis és nevetséges másolatába, némileg letargikusan, mert sok lesz a végtelen mászkálás feszültség nélkül. A forgatási helyszín ide-oda csapongó a fent említett költséghatékonyság miatt, így például feltűnhet egy párszor mentőöv a falon, amely gyanítom egy föld alatti bázison max arra szolgálhat, hogy a néző bele ne fulladjon az unalomba. És jön a végjáték, mintha már lett volna dolgunk rakodógép és gyilkos lény harcával a filmtörténelemben. Viszont itt megnézhetjük olcsó verzióját, a gyerekszobából előkotort plasztik dínó és matchbox-targonca mindent elsöprő fináléjában. Megérkezik a mentőcsapat, akik illogikus és megmagyarázhatatlan módon beszaladnak, majd kiszaladnak a túlélőkkel, mintha azok nélkülük nem találnának ki egy ajtón. és jön a levezetés, csavarral. Alátéttel, meg minden ilyennel.

  Ismered azt a fajta filmet, amely még Blu-ray lemezen is homályos? Amikor csak keresed a képernyő sarkán a "Hálózat TV" logóját? Amit 99 forintért veszel meg papírtokos DVD-n, úgy, hogy mindkét oldala nézhető? Na ez az. Minden ízében gagyi, trash, B, a fejedet fogod. Hitetlenkedve dörzsölöm a szemem, ez nem lehet valódi, ez megint egy anakronizmus, 2001-ben ez nem készülhetett el. A frizurákon, az öltözéken át a sztoriig en bloc egy butaság a '80-as évek végéről. Logika, koherencia, következetesség sehol, töltelékjelenetek és olcsó megoldások, erőltetett sablonok. Itt mindenki olyan, amilyennek lennie kell, szabvány szerint az ilyen filmeken: a pentagonban katonás megingathatatlan tábornok, az alattomos doki, a baszásra termett tisztiorvosnő, az igazságot határozottan követő macsó seriff, a katonák egymással viaskodó versengése.

 Hogy mégis - és itt megint fordulat érkezik - szórakoztató ez a kusza csacsiság? Köszönhető annak, hogy rohadtul nem veszi komolyan magát. Önreflexív poénokkal van teletömve. A dialógusok humorosak, nem akar több lenni egy könnyed független mozinál. A maga puritán egyszerűségével bájos, nem lehet rá haragudni. Nem imádni való ez a párbeszéd, amikor a katona érdeklődik, mi ellen is indulnak harcba?
Lewis: Animal, vegetable, mineral?
Capt. Connelly: What? Are those things you've had up your ass?
Szinkronnal sajnos nem sikeredett ilyen jóra, "állat, növény, fogalom"? "Maga most  barkochbázik???".
 Senki ne várjon sodró lendületre, a trükkök kezdetlegesek, meg is lepődtem, hogy a XXl. században még az '50-es évek technikájával mozgatnak bábokat. Olyan, mint egy rossz puzzle, nem illeszkedik igazándiból minden részlete, nem passzol, erőltetve sem. Még a zenéje is máshonnan lett összelopva... Pillanatig nem érzel izgalmat, félelmet, szorongást, mégis kellemes érzéssel tölt el. Csak egy B-film a Corman futószalagról, de láttam én már kurva nagy blockbustereket, amelyek ehhez képest bagolyköpetet sem értek. Igazi szar, de a jó értelemben... 10/4
UI.: Képösszeállításunkban a film legizgalmasabb jelenetei láthatóak.