Relikvia - Relic (2020)

Annak, hogy az ember miért néz horrorfilmet több oka is lehet. Azoktól most tekintsünk el, még ha többségben is vannak, akik kivagyiságból, ismerőseik, osztálytársaik ijesztgetése, vagy Facebook-posztok észosztása céljából szenvednek végig egy-egy fércművet. Az ilyen viselkedést jó esetben a tinédzserkor elmúltával ki is növik, rosszabb esetben a középiskola után valamelyik romkocsmában kinyúlt pulóverben egy Latte Macchiato szürcsölgetése közben rémisztgetik tovább hasonszőrű, félművelt, de magát intellektuális magaslatnak képzelő közönségüket. Mivel azonban Natalie Erika James filmjének nem elsődleges célközönségei az említett csoportok köszönjünk is el tőlük és koncentráljunk a szűkebb, de értelmesebb rétegre, akik számára a horrorfilm nem csupán vásári rémisztgetésről szól. Értelmes ember vagy azért néz horrorfilmet, mert a valóságot megismerve, és abból kellőképpen kiábrándulva a reálisból az irreálisba menekül, vagy éppen ellenkezőleg, a nagyon is valóságos szorongásait, félelmeit szeretné legalább a vásznon, másfél óra erejéig legyőzhetőnek, esendőnek, mulandónak látni. Talán kiábrándító lesz mégis úgy vélem, hogy a Relic valamennyi felsorolt csoport számára így vagy úgy, de megterhelő, nyugtalanító, vagy egyenesen befogadhatatlan és emészthetetlen lesz. Natalie Erika James első nagyjátékfilmje az egyszerű bazári riogatásra vágyók számára unalmasnak, lassúnak, vérszegénynek fog hatni, amit nagy valószínűséggel végig sem fognak nézni. A romkocsmák törzsvendégei pedig megfejthetetlen katyvaszként szenvedik végig, mert megértéséhez kevés a felhalmozott lexikális tudás, a film nem fogja magát megadni az érzelmeket nélkülöző, kiüresedett, az ésszerűségből, a racionálisból, a materialista megközelítésből görcsösen próbálkozó „entellektüeleknek”. Maradnak hát a valóságot keserű tapasztalatokból ismerők, a mindennapok elől az illúziókba, mesékbe menekülők, akik számára bár a film minden perce világos és tiszta lesz, de a felismerés, hogy a metaforák, szimbólumok, elvont képek mögött pontosan az a valóság rejtőzik, aminek könyörtelen realitása elől menekülni próbálnak fájdalmas és nyugtalanító élményt fog szülni. A Relic ugyanis minden látszólagos érthetetlensége, elvontsága, „katyvasza” ellenére a legegyszerűbb, leghétköznapibb, mégis egyben a legfájdalmasabb realitásról szól, ami elől szinte minden modernkori ember menekül, amiről igyekszik nem tudomást venni, amivel a legkevésbé kíván szembesülni. Az öregedésről, az elmúlásról, az élet végességéről. Az elkerülhetetlenről. A Relic negatív főhőse, démona nem maszkos sorozatgyilkos, nem fantázia szülte szörny, ami az illúzió megnyugtató érzését keltheti bennünk. A Relic démona a legrosszabb a démon, ami mindenkit rág és emészt, aminek legyőzése reménytelen szélmalomharc, amióta ember az ember. A ráncosodó bőr, az évek növekvő száma, a demencia, az inkontinencia, a hallás, a látás, az emlékezés képességének fokozatos csökkenése, az emberi lét törékenysége, a végességnek való kiszolgáltatottsága, az öregedéssel és az elmúlással való reménytelen küzdelem a valódi démon, amire nem tudunk legyinteni, hogy "csak egy film" és a vége főcím majd minden félelmet eloszlat. A Relic démona elől a film vége sem ad menekülést, megnyugtató befejezést. Mint ahogyan maga az élet sem szolgálhat ilyesmivel.

 Már a film felütése is meglehetősen szomorú képet fest. Magányos, idős, egyedül élő nő (Edna szerepében Robin Nevin) áll a lakásában a feldíszített karácsonyfa előtt, miközben az emeletről a fürdéshez megengedett víz túlfolyik a kádon, elöntve a fürdőt, elárasztva az emeletet csurog le a lassan a lépcsőn az alsó szintre. Öregedés, magány, egyedüllét, demencia. Megannyi démona az emberi létnek. A következő jelenetben már az Ednához úton levő lányát, Kayt (Emily Mortimer) és unokáját, Samet (Bella Heathcote) látjuk, akiket a helyi rendőrség értesített arról, hogy Edna szomszédai bejelentették az idős nő eltűnését, mert napok óta nem látták és aggódnak érte. A kisvárosba érkező Kayt a rendőrőrsön a legkellemetlenebb kérdés fogadja. "Mikor beszélt utoljára az anyjával?" Kínos csend és szégyenérzet. Hetek óta nem beszéltek egymással. Az ember, ha csak nem muszáj, nem gondol az elmúlásra, arra, hogy egyszer megöregedhetnek és meghalhatnak a környezetében élők, hogy bármennyire igazságtalan is ez az élet rendje. Csak tolja maga előtt a megváltoztathatatlant, félve még az öregedés gondolatától, és attól a ténytől is, hogy akik ma még itt vannak velünk, holnap talán már nem lesznek. Hogy a halál nem csak másokra vonatkozó törvényszerűség. Kínos szembesülés azzal, hogy az elmúlás gondolatától való menekülés eredményképpen semmit sem tud az anyjáról, de mint később kiderül a saját lányáról sem. A tudatlanság behazudott boldogsága, amit az anyja állapotával kapcsolatban vont maga köré, egy pillanat alatt omlik össze Kayben, amint a szülői házba lép. A rothadó, penészes gyümölcsök a tányéron, a kutyatálba keményedett étel, a lakás minden pontjára kiragasztott, a legelemibb cselekvésekre figyelmeztető emlékeztetőcetlik könyörtelenül roppantják össze mindazt a rózsaszínre álmodott illúziót, amit a magára hagyott Ednáról gondolt. Amit görcsösen gondolni akart róla. A függöny legördült, az előadásnak vége. A valóság kilépett a hazugság álarca mögül és menthetetlenül szembe kell néznie azzal, hogy az anyja bizony egy demens, magáról sem tudó öregember és messze nem az, akinek hinni akarta. Az élet ilyen könyörtelenségéről, az álmok szétfoszlásáról azonban nem könnyű tudomást venni sem neki, sem Samnek. Így, amíg Edna mezítláb, sebekkel borítva, szakadt, mocskos hálóingben meg nem áll az ajtóban, egymásnak próbálják játszani tovább ugyan azt az ócska színdarabot, ami már a házba lépve egyszer csúfosan megbukott. Hogy Edna csak elkóborolt, talán csak tett egy sétát a környező erdőben, hogy  nem lehet semmi baja, hiszen olyan egészséges, fiatalos, jókedélyű, csak kicsit szórakozott. Így hát az Edna váratlan előkerüléséig eltelő napok, a nyilvánvaló tények ellenére sem a valósággal való keserű szembenézéssel, hanem annak akkurátus eltakarásával telnek. A megromlott, penészes ételek kidobásával, a lakás kitakarításával, a széthagyott könyvek, papírok, iratok rendszerezésével, a hazugság lehető legtovább nyújtásával, az elmúlás tényének szőnyeg alá söprésével. De hiába minden igyekezet és erőfeszítés, ha maga a ház és annak minden szeglete az öregedést, az elmúlást, a pusztulást nyögi magából. A falakon a fekete-penész mintha napról-napra terjeszkedne, a tapéta mögött recsegő, ropogó, zörgő hangok törik át a halhatatlanság mítoszát. Minden öregszik, korhad és pusztul. Pontosan úgy, ahogyan annak idején Kay nagyszüleinek, Edna szüleinek a háza is nem messze onnan. Az az erdőszéli kunyhó, ahová Kay nagyapja elvonult meghalni, és amiből a teljes pusztulás előtt egy ablakot, nem többet, de átmentett Edna a házukba. A házukba, ahol Kay felnőtt, és ami most Kay anyjával együtt menthetetlenül az elmúlásba tart. De erre gondolni sem mer senki, kimondani meg végképp nem. A megkerült, és láthatóan rossz állapotban levő Edna is igyekszik elkendőzni a valóságot. A kihívott orvos sem talál semmi rendkívülit, így mehet tovább minden a maga hazug valóságában. Egyedül a ház az, ami nem hajlandó a színjátékot játszani velük. A penész terjed a falakon, a recsegések egyre hangosabbak és gyakoribbak. Edna, Sam és Kay csak maguknak játszanak, de csak ideig-óráig tehetik meg, mert a színpad lassan összeroskad alattuk. Talán érthető, ha eleinte Edna minden aggasztó viselkedése, dühkirohanásai, hangulatingadozásai, fokozatosan leépülő mentális és egészségi állapota és annak ellenére, hogy a szomszéd már évek óta eltiltotta a kisfiát attól, hogy átmenjen Ednához, nem az idős nő, hanem a ház állapota, furcsa zajai és zörejei azok, amik aggodalomra adnak okot Kay és Sam számára. Mert hazudhat az ember magának bármit, amiben hinni akar, és ami megnyugtatja, de ettől még az idő nem fog megállni miatta sem. A falakban levő csövek tovább rozsdásodnak, a penész a falakon tovább fog nőni, az ablakkeret fája pedig korhad. Letagadhatatlan jelét adva a végességnek.

 De egyszer mindennek eljön a maga ideje. Amikor már nem lehet többé hazudni magunknak. Ha Kay és Sam számára nem lett volna elég indok a színjáték befejezésére, a valósággal való szembenézésre a szülői ház egyre erősebben recsegő-ropogó öregedése, akkor Edna viselkedése rákényszeríti őket. Amikor Kay meglátja, hogy az anyja a demenciától, az emlékeinek elvesztésétől való félelmében elássa a családi fényképalbumot, majd, hogy semmi ne vehesse el tőle a boldog idők lenyomatait kikaparja a földből és elkezdi megenni, magába tömni a fényképeket, így harcolva az idővel és a felejtéssel, rájön, hogy eljött az ideje szembe nézni azzal, hogy az anyja megöregedett és segítségre szorul. Egyszerű, de fájdalmas felismerés, hogy a küszöbön álló elmúlás elkerülhetetlen és ők Sammel már kevesek, az anyjának szakszerű gondoskodás kell. Kay Melbourne-be utazik, hogy egy megfelelő idős-otthont nézzen Ednának, ahol vigyáznak rá, amiről nem szól senkinek. Edna azonban érzi az elkerülhetetlent, az otthonából való kiszakítás rémképét, míg vele ellentétben Sam az ifjúság naivitásával reagál a helyzetre és oda kíván költözni a nagyanyjához, azzal az elképzeléssel, hogy majd ő gondozza, ápolja. Sam az utolsó, aki a halállal megbékélni tudna, vagy egyáltalán gondolna rá. Az ifjúság csak az életben gondolkodik mindaddig, amíg annak törékenységére saját tapasztalatból maga is rá nem eszmél. A nagyszülői ház pedig gondoskodik erről, amikor megpróbálja a pusztulásba Samet is magával rántani az összenyomódó, zsugorodó falaival. A fiatalság sem halhatatlan, és a mulandósággal való szembenézést sem kerülheti el. Sam, bár megmenekül a penészes, korhadó falak szorító öleléséből, de a halál közelségének érzése talán őt változtatja meg a legjobban. Amíg Kay végül lemond arról, hogy az anyja egy távoli idős-otthonban haljon meg és visszatérne a szülői házba, hogy a lassan teljesen elsorvadó Ednával maradjon a vég óráiban, addig Sam, a fiatalság lázadni, küzdeni kezd az elmúlás ellen és menekülne vissza az életbe. Kérleli Kayt, az anyját, hogy hagyják magára a mindkettőjüket elpusztítani kívánó házat és a mindkettőjükre veszélyes Ednát, de az anyja erre már nem képes. Az elmúlást, az öregedést azzal, hogy elmenekülnek még egyikük sem kerülheti el. Mert ez az élet rendje, amivel végül szembesülni kell, és legyen bármilyen nehéz is, de el kell fogadni. Főleg, hogy időközben már Kay is az öregedés jeleit mutatja. A kezdetben csak Edna bőrén jelentkező foltok a lányán is megjelennek, csalhatatlan és letagadhatatlan jelei az ő múlandóságnak is. Ami elől menekültek, amit végig elhazudtak önmaguk és egymás elől az kérlelhetetlenül utolérte őket. Kayt legalábbis. De pont ettől válik Sam számára is nyilvánvalóvá, hogy idővel rá is sor kerül, az ő fiatalsága sem örök, akár elmenekül a házból, akár marad és szembesül az emberi élet végességével. Ha pedig így van, és elkerülhetetlen a vég, talán jobb azt a szeretteink körében megélni, mint folyton menekülve előle, egymagunkban.

 Összegezve úgy gondolom, hogy Natalie Erika James alkotása közel sem akkora zagyvaság és katyvasz, aminek azt sokan beállítják. A Relic, bár nem rág mindent a szánkba, és a konkrétumokat szimbólumokkal helyettesíti, azok kimondása helyett ránk bízza az értelmezést, befogadása csak a nézőn múlik. Ennek ellenére érthető, ha abban a korban, ami büszkén hirdeti magáról, hogy minden tabuval leszámolt, hogy nincs semmi, amiről ne lehetne beszélni, mégis görcsösen küzd az elmúlásnak még a gondolata ellen is, ránctalanítókat, öregedésgátlókat, reklámoz, az öregséggel, a fiatalság elmúlásával képtelen szembenézni és elfogadni, a Relic megértésére még kísérletet sem tesz. Talán mert nem is szeretné meglátni azt a démont, aminek létezéséről sem hajlandó tudomást venni. Natalie Erika James filmje bár meglehetősen szomorú, nyugtalanító, de mindezek ellenére szép, az öregséget a maga valóságában ábrázoló, annak elfogadására a horror eszközeivel ugyan, de egy igen bátor és szép kísérletet tevő film.  Érthető, ha sokan meg sem kísérlik megérteni, pedig a Relic nem más, mint egy hatalmas felkiáltójel, egy égre mutató ujj, egy „memento mori” ebben a magát halhatatlannak gondoló világban.

9/10

The Wretched (2019)

 Könyves Kálmán királyunk felelőtlen kijelentést tett pár száz évvel ezelőtt mindenféle boszorkányokról, erre én meg rövid idő alatt már a másodikba botlok. A "La Influencia" sátáni praktikákat űző "égetnivaló" gonosza után most egy kissé primitívebb, testből-testbe vándorolgató, a gyermekétkeztetés fogalmát kissé félreértelmező nősténybe botlottam. A film definíciója alapján: "egy sötét anya született, gyökér, kő és fa által... az ördög levetett bőréből... az elfeledettek éltetik". Ifjú főhősünk ezt egyenesen a "Witchipedia"-ból kotorja elő, amely afféle LinkedIn lehet a boszorkányoknak. Szóval ez valami természetközeli lény, ellentétben mondjuk a kereskedelmi televíziók délelőtti, kártyából jó pénzért jósolgató, netán ezoterikus-életmódtanácsadó vasorrú bábáival. Máglyára velük!
 A "The Wretched" a COVID- 19 járvány miatt bezárt filmszínházak helyett autósmozikban aratott, méghozzá olyan szinten, hogy Májusi bemutatójától 5 hétig vezette a bevételi listákat - amely egy független filmtől igencsak nagy dobás... Persze nem csak ilyen értelemben érdemes figyelemre az alkotás.

"Engem gyíkká változtatott - De már elmúlt"

 Ben kissé problémás fiatal, ezért afféle "kényszermunkára" érkezik külön élő apjához, Liam-hez, akivel a kikötőben kell dolgoznia. A munka nem is olyan kellemetlen, és rögtön megtetszik a szintén ott melózó fiatal lánynak, Mallory-nak. Szomszédjukban egy fiatal pár lakik, két gyermekkel, egy csecsemővel és a kiskölök Dillon-nal. Az anyuka afféle talpraesett hölgy, aki az elütött szarvast hazaviszi, majd próbát tesz a belezésével, de nem nagyon megy neki, ezért annyiban hagyja... Éjjel viszont valami előmászik a döglött állatból... A lény hamarosan anyuka testében bukkan fel, ahogyan babájával éppen a sötét erdőbe távozik. Ben furcsának találja a nő viselkedését, gyanúját Dillon még tovább erősíti, amikor nála bújik el a gyerek, rettegve. A kisfiú másnap nem jelentkezik a vitorlázás oktatáson, majd még különösebb fordulat következik: apja egyszerűen letagadja a fia létezését. Az interneten talál némi leírást egy lényről, aki az "elfeledettekkel táplálkozik"... Ben szinte megszállottja lesz a szomszéd ház figyelésének, ám Mallory ezt nem nézi jó szemmel, sőt, elkövet egy hibát, amellyel végképp felhívja a gonosz lény figyelmét Ben-re. Főhősünk behatol a pincéjükbe, ahol megtudja: barátnője húga lesz a következő elrabolt gyermek. Ha lehet innentől még komolyabbra fordul minden, meg kell állítani az egyre gyilkosabb indulatú szörnyeteget.

 Írta és direktorálta a Pierce Brothers, akik mindenbe belekóstoltak a filmgyártás berkein belül, színész, effektes, producer minden IS voltak már. Családi vonás lehet, hiszen édesapjuk a "Gonosz halott" speciális és vizuális effektjein dolgozott... Két horror-vígjátékot is rendeztek, míg szerencsére a műfaj komolyabb irányába fordultak a "Wretched"-del, és a nem túl nagy költségvetés ellenére sikerült egy igazi régimódi rémfilmet legyártaniuk. Ehhez volt segítségükre a színész-stáb, akik közül senki sem amatőr, sőt egy pillanatig sem zökkentettek ki játékukkal a hatás alól. Nem tudom, lehet-e ebben a műfajban olyat kijelenteni, hogy: könnyed, frissítő nyárias...? Márpedig én ezt éreztem, miközben élvezettel figyeltem a képernyőt. A "La Influencia" nehéz, testes, sötét bor volt, ez pedig egy citromos limonádé, inkább izgalmakkal teli, mint borús feszültséggel. Ilyen is, olyan is kell néha. 

Ami beugrott, az a "Stranger Things" sorozat, de nem a fiatalok okán, hanem fesztelensége miatt. A "Veszélyes éj" ugyancsak felmerülhet párhuzamként, nem csak a sztori enyhe hasonlatosságával, de lazaságával is. Mondhatnám ifjúságinak is, persze nem a "Goosebumps"- iránnyal, inkább a "Summer Of 84"-ével. Konzervatív film abból a szempontból is, hogy az adrenalin-emelő pillanatokat vonósok feszültségkeltő játéka kíséri, és az is, hogy elkerülték a bazári ijesztgetést, látványos animációk nélkül megoldva a trükköket. Inkább fenyegető, mint székből kiugrasztó, a szívmelengető természetfeletti vonallal. Néha kimondottan idegessé váltam, amikor teljes tehetetlenség kerített hatalmába hősünkkel együtt - ebből is látszik, hogy sikerül a néző bőre alá beférkőznie. Apró bravúr, hogy egy okos csavar után kissé át kell gondolnunk az addig látottakat, ezzel emelve a fényét az alkotásnak. Érdemes házi mozin felhúzott hangerővel belemerülni, igen ügyesen odafigyeltek a hangeffektek játékára is. Érezhető, hogy alkotói a zsáner árnyékában nőttek fel, hiszen sorolhatnám a hatásokat, amelyek feltűnnek benne, de ez mégsem egy béna összelopkodott mozi, hanem igazi kellemes és korrekt munka. Negatívumként talán felemlíthetem, hogy a játékidő feléig nem sok esemény kényeztet bennünket, van benne "felelsz vagy merszes" bebaszós tini buli is, konfliktussal, amely szál gyanítom csak azért került bele, hogy amolyan "stephenkinges" felnőtté válós (a sznobok kedvéért coming-of-age) ízt kapjon. Ettől függetlenül és mindent összevetve, bár nem hibátlan, de mégis nagyszerű kikapcsolódás, horror rajongóknak (a többieknek is) kötelező. 10/8 

La influencia (2019)

Hazánkban sajnos szinte teljesen ismeretlen Ramsey Campbell neve. A magyar könyvkiadás örök hibája, hogy kedvenc műfajunk világhírű alkotói által írt művek kimerülnek nagyrészt Stephen King piacra dobásában. Ott van Clive Barker, akinek meséit (Abarat...) kiadták, de legfontosabb és horrort megreformáló novellasorozatából, a 6 részes "Vérkönyvek"ből csak az első kettőt kaptuk, aztán ennyiben is hagyták. Miközben a létező összes nyamvadt szerelmes-vámpíros firkálmányt megvásárolhatjuk, Jack Ketchum-től csak "A szomszéd lány" került a hazai boltokba. Sorolhatnám még bőven a neveket, de maradjunk Campbell-nél. Írónk már 18 évesen saját antológiával jelentkezett, és mindvégig megmaradt leginkább a horror vonalon, áldassék a neve, hogy nem kezdett gyerekes mesékbe, mint néhány alkotótársa. Továbbá, aki Lovecraft hatása alá került, az rossz ember nem lehet. Magyarországon csak pár novellája jelent meg, a "Sötétség", az "Árnyak az időn túlról", "Árnyak és Rémek" és a "Sötét szerelem" válogatásokban.
 Kicsit ugyan messziről kezdtünk, de  jelezni akartam, hogy jelen esetben boncolt művünk nem egy szimpla sokadik filmecske, hanem igen neves író vetette papírra a történetet 1988-ban. Érdekes, hogy az angol tollforgató sztorijai nem Amerikában, hanem leginkább eleddig Spanyolországban kerültek megfilmesítésre. A "Névtelenek" és az "El segundo nombre" után most a "La influencia" került 2019-ben sorra. Képernyőre vitték ezenkívül a "Kiéhezve" című sorozatban egy agyszüleményét az USA-ban.  De térjünk vissza Európába, azon belül a mediterrán Spanyolországba, ahol nem feledkeztek meg az eurohorror-hullámról, és ha nem is ontják, de évente azért potyogtatnak párat szeretett zsánerünkből.
  Rendezőnk Denis Rovira Van Boekholt első egész estése a "La Influencia". Tarsolyában eddig három rövidfilm lapul, mind ebben a témában, különböző fesztiválokon díjakat is nyert ezekkel, ezért a Sony úgy gondolta, adnak egy esélyt a fiatalembernek. Néha érezhető ugyan az ijesztgetéseken, hogy kissé Amerika-felé is kacsintott velük párat, az ottani igényekre is tekintettel, de szerencsére nem vitte túlzásba. Színészei igazi kipróbált veteránok, perfektül hozták szerepüket, kiemelném persze Claudia Placer-t, aki kisgyermekként már jelentős gyakorlatot szerzett mesterségében, sőt a "Verónica" című horrorban is alakított már. De jöjjön a leírás...  

 Alicia nem épp a legboldogabb a lehetőségtől, hogy férjével, Mikel-lel és lányával Nora-val haza kell költöznie a szülői házba. Egyrészt mert szinte új életet kell kezdeniük, másrészt mivel kómában fekvő anyját kell ápolnia, aki ráadásul egy igazi boszorkány - mint később kiderül a szó szoros értelmében. Húga, Sara fogadja őket, akivel gyerekkorukban őrült terrorban kellett élniük, mivel apjuk halála után Victoria, az anyjuk megőrült. Végrendeletéből kiderül: mindent gyermekük örököl és valami hátborzongató tervszerűség kezd kibontakozni a szemeink előtt. A beteg szobája tömve van mindenféle okkult könyvvel és tárgyakkal, de az igazi baj akkor kezdődik, amikor Nora talál egy medaliont, majd összebarátkozik egy Luna nevű furcsa kislánnyal. Ettől fogva megváltozik, az iskolában erőszakossá válik, miközben anyja egyre mélyebbre merül a traumák által törlődött rosszabbnál- rosszabb emlékeibe. Megelégelve az egyre baljósabb és furcsább eseményeket, az összes sátáni kellékből egy máglyát készítenek, de már késő, innentől az események felgyorsulnak és úgy tűnik a kis Nora teljesen a gonosz öregasszony bűvkörébe kerül.
 Legyünk őszinték; az elmondottak alapján lehetne ez egy tucathorror is, de mégis kiemelkedik azok közül. Miközben felróják sokan, hogy mi is ez, úgy indul, mint egy lassú dráma, aztán szellemsztori-szerű, majd boszorkányos, majd megszállós... Én nem kerestem ezeket, mert egyik következik a másikból, nem hinném, hogy gond, hogy nem lehet rá plecsnit nyomni, bár meglátásom szerint elég konzekvens a történetvezetés, és a folyamatosan felbukkanó emlékek adnak ide-oda lökődést a nézőpontunknak. Sötét, megkönnyebbülést egy percig sem adó hangulat, erős drámai gerinc és a végére egy flashback után körbe érve megértjük az okokat-okozatokat. Hullámvasút-effektus: lassan felfelé, aztán beindulás a végkifejlet felé, mégsem érzi az ember soknak vagy kevésnek egyiket sem. Nyomasztó a környezet, a múltidézések, a gonosz anya nem egyszerűen gonosz, de a saját gyermekein gyakorolja sötét tudományát. Némi csüggedés vett erőt rajtam amikor poltergeist jelenségek történtek, hogy "ugye ez nem lesz az a szanaszét csépelt Insidious-féle szar", de aztán más irányt vettek a dolgok. Mint írtam a jumpscare-ekkel is spóroltak szerencsére, nem köhögnek rajzfilmszörnyek az arcunkba, nem kell lavór a tévé alá a vérmennyiség miatt. Valószínűleg ennek köszönhető a sok negatív értékelés. És van egyfajta jellegzetes íze a spanyol filmeknek. Az eleinte lassan sodró elbeszélésmód, a kissé gótikus sötétség a képi világban, a történetre alaposan kihegyezett cselekmény. Egészen másfajta hangulatot kíván megnézéséhez, mint pl. egy amerikai rémtörténet, súlyosabb, mélyebb és tömörebb. Mindez felépítve egy biztos alapra, a forgatókönyvre, kellemes másfél órát okozhat a borzongást kedvelőknek. Láthattunk már hasonlót - de nem ezt! 8/10

Az égbolt minden istene (Tous les dieux du ciel) (2018)

 is kevés a megváltáshoz. Egészíthetnénk ki gondolatban Quarxx (született: Alexandre Claudin) francia származású író, rendező harmadik nagyjátékfilmjének címét, már nagyjából a film első öt percének megtekintése után úgy, hogy ez a megállapítás, egészen az utolsó előtti jelenetig, egyetlen pillanatig se tűnjön túlzásnak, sőt éppen ellenkezőleg csak fokozódjon és még inkább igazolódni látszódjon. Ahogyan Bergman Úrvacsorájának papja, úgy Quarxx: Az égbolt minden istene című filmjének harmincéves, gyárimunkás Simonja (Jean-Luc Couchard) is joggal érezheti azt, hogy Istennel való kapcsolatában egyedül maradt, mert Isten nem figyel rá, mert Isten hallgat. Hiába minden próbálkozása, csak az az átkozott csend a válasz a miértekre. Isten csendje. A hatalmas, de lepusztult szülő ház dohos, a múlt démonaitól terhes csendje. Benne az egyetlen szeretett emberi lény, a vele élő huszonnyolc éves, szétroncsolt arcú, magatehetetlen, nyomorék, mozgásképtelen, vegetáló húga, Estelle (Melanie Gaydos) vádló és kínzó csendje. A bűnbocsánat és a feloldozás hiányának immáron közel húsz éves csendje.  Annál pedig kevés pusztítóbb és őrjítőbb dolog van a világon, mint amikor úgy érezzük egyedül, választalanul maradtunk a kérdéseinkkel. Amikor a bűntudatból fakadó önvád és önmarcangolás nem oldódhat fel a miértekre kapott válaszokban. Legyenek azok a válaszok akár megbocsátók és feloldozók a vélt vagy valós bűnünk alól, akár vádlók és a bűnösség érzését jogosnak tartók, de legalább válaszok. Legalább megszüntetik az „egyedül maradtunk a kérdéseinkkel” gyötrelmes érzését, ami mindennél, még a legfájóbb válasznál is rosszabb. Dosztojevszkij Raszkolnyikovját sem elsősorban a bűn, amit elkövetett, vagy annak megbánása emésztette fel, és hajszolta odáig, hogy végül önként feladja magát, hanem a csend, a magára maradottság, a megbánás hiábavalósága. Isten csendje, amelyben sem megbocsátás sem büntetés, ennél fogva feloldozás és megtisztulás sem lehetséges.

Márpedig a bűn, a bűnösség érzése, akárcsak Raszkolnyikovét, Simon Dormel lelkét is nyomja azóta, hogy húsz évvel korábban egy gyermekkori csínytevés során rávette Estellet, hogy a saját halántékához fogja az apjuk fegyverét és meghúzza a ravaszt. Nem akarta, hogy a húga meghaljon, sem azt, hogy egy életre megnyomorítsa magát, mégis beletette a fegyverbe a golyót mielőtt azt átadta Estellenek. Nem akarta, mégis bűnös abban, hogy az az angyali szépségű kislány egy felismerhetetlenségig szétroncsolt arcú, vegetáló torzóként fekszik az ágyban közel két évtizede. De hiába a bűntudat, a megbánás az, hogy egymaga igyekszik gondoskodni a magatehetetlen húgáról miközben egy élhető-közeli körülményt próbál teremteni kettejük számára, abból a csekély fizetéséből, amit a gyárban kap. Azonban hiába mosdatja, teszi tisztába, eteti meg vagy olvas fel neki minden nap, a bűn csak bűn marad. Isten nélkül minden igyekezet és megbánás hiábavaló, mert sem megbocsátás, sem büntetés nem létezik, ha Isten hallgat. Hiába vádolta az apjuk Simont a húga tragédiájáért az első perctől kezdve és ítélte arra, hogy nap mint nap nézzen szembe azzal, amit tett, hogy minden ebédnél végig kelljen néznie, ahogyan a magatehetetlen húgát megetetik, nem könnyebbült meg a lélek a büntetéstől. Talán azért, mert az apját is bűnösnek érezte, amiért nem zárta el a fegyvert, amivel a húga keresztüllőtte a fejét. Hiába az apai ítélet és büntetés, mindez semmit sem számít, ha az Isten hallgat. Márpedig hallgatott attól a pillanattól kezdve, hogy az apja fegyvere szétroncsolta a kis Estelle arcát, mintegy húsz éven keresztül. Ha pedig Isten hallgat, akkor keresni kell más ember felett álló hatalmat, ami megváltást ígér. Vagy legalább odafordul a gyarló emberhez. Mert valamiben hinni kell, valamibe kapaszkodni kell, ha a halál völgyében járunk. A gyerek Simon pedig ott járt a húga balesete óta. A kivezető utat, a megváltás lehetőségét pedig az érte hamarosan eljövő földönkívüliekben találta meg a kétségbeesett, bűntudata súlya alatt vergődő gyerek. Furcsa, megmagyarázhatatlan jeleket rajzolt papírfecnikre, idegenek rádióadásait vélte hallani a zsebrádiójából és abban a hitben, abban a felismerésben, hogy az Istenek végre megszólítják őt, feloldódott a reménytelenség gondolata. Ha van egy felettünk álló, nálunk hatalmasabb létforma, akkor feltételezhető, hogy van egy másik, a mienknél jobb világ, és talán van újrakezdés is, talán van olyan, hogy tiszta lap, talán van olyan, hogy megbocsátás, egy nagyobb erő ítélőszéke előtt. És talán minden, ami a Földön történt, semmissé lesz, és Estelle és az ő élete, ha más formában is, de újrakezdhető. És ebbéli hitéből semmi és senki sem térítheti ki még a harmincéves Simon Dormel gyári munkást sem. Ez több, mint egy gyerekkori menekülés a valóság elől. Ez maga a valóság. Simon valósága. Amit természetesen úgysem hinne el senki, így meg is tart magának. Amúgy sem engedne be senkit kettejük, Estelle és az ő, valóságába. Sem munkatársakat, sem szociális gondozót, sem pszichiátert a nyavalyás gyógyszereivel. A megváltást, a halál völgyéből való megszabadulás lehetőségét csak maguknak tartja fent. Ki kell tartaniuk és együtt kell maradniuk mindaddig, amíg az Istenek, a földönkívüliek el nem jönnek értük. Márpedig az elragadtatás pillanata, Simon számításai szerint legalábbis, húsz év várakozása után bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Addig is igyekszik Estelle földi életét, a maga egyszerű elképzelései szerint széppé tenni. Ebbe éppen úgy beletartozik az, hogy megeteti, megmosdatja, tisztába teszi, romantikus történeteket olvas fel neki, de az is, hogy húga születésnapjain mindenre kapható férfiakat fizet meg azért, hogy lefeküdjenek a magatehetetlen roncsként vegetáló nővel. Simon ugyanúgy, ahogyan gyerekként, felnőttként sem akar neki rosszat, csupán sajátos elképzelései vannak a gondoskodásról. Nem Estelle gyógyulása a célja, hanem a puszta életben tartása a húga alapvető szükségleteinek kielégítése által, hogy az elragadtatás pillanatában még mindketten életben legyenek. Simon számára teljesen másodlagos fontosságú, hogy szakértő gyógytornász, ápoló foglalkozzon a húgával, hogy megpróbáljon orvosi segítséget kérni, hátha lehet javítani Estelle állapotán. Ő már, amióta gyerekként az Istenek végre megszólították, a kapcsolatfelvételre, az elragadtatásra vár, amikor végre, egy másik dimenzióban ugyan, de újra kezdődhet minden. Ami már csak napok kérdése.

Mivel Simon elképzelései szerint úgysincsen sok már hátra a földi létezésből felmond a munkahelyén, hogy a várva várt találkozás az Istenekkel az otthonában, Estellel közösen érje őket. Ebben pedig senki és semmi sem akadályozhatja meg. Nem azért várt erre a pillanatra két évtizede, nem azért tartotta életben a húgát, hogy majd az utolsó pillanatban bárki is megakadályozza a megváltásukat. Legkevésbé egy gyámügytől kiküldött kíváncsiskodó, aki a nyomorúságos életkörülményeiket látva szeretné magával vinni Estellet. Érthető, Simon logikájával legalábbis, ha az akadékoskodó gyámügyes nőt agyonveri és a disznók elé dobja, hogy azok eltüntessék a maradványait. A földönkívüliekkel való találkozás, a megváltás és az új élet lehetősége ugyanis felülír mindent. Még egy gyilkosságot is. Azzal azonban a küszöbön álló elragadtatás lázában égő Simon sem számolt, hogy az esetnek egy kislány, Zoé (Zelie Rixhon) személyében szemtanúja lesz. Azzal meg a legkevésbé sem, hogy az egyetlen személy, akit közel engedett magukhoz értesíteni fogja a rendőrséget, elárulva ezzel őt és akadályt gördítve az földönkívülikkel való találkozás elé. Talán húsz év után végre valóban meghallgatták Simont az Istenek és volt értelme gabonaköröket taposni a búzatáblába, jeleket küldeni az égbe, kitartani a halálnak völgyében is a végsőkig, talán nem, és végül az Isten az utolsó pillanatig csendben maradt, de az biztos, hogy a rájuk törő rendőrség sem tudja megakadályozni az elragadtatást. Elkéstek a rendőrök még akkor is, ha nem feltétlenül úgy és olyan formában történt az átlépés és a megtisztulás, ahogyan azt Simon elképzelte és várta húsz esztendőn át.

Mindent összevetve megengedem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, hogy Az égbolt minden istene végtelennek tűnő keserűsége ellenére egy kifejezetten megindító, katartikus és szép film. Még akkor is, ha az említett katarzishoz egy meglehetősen rögös, nyomorúságos, lehangoló, reménytelennek tűnő és az életkedvet erősen kikezdő másfél órás út vezet. Azon sem csodálkoznék, ha ezen az úton nem menne mindenki végig. Ha nem kísérné el Simont és Estellet mindenki a lehetséges megváltásig. Az égbolt minden istene ugyanis nem közönségfilm, nem emészthető egyformán mindenki számára. Hiszen a megváltás sem magától értetődő és alanyi jogon járó kegyelem. Mert ahogyan bűnhődés nélkül megbocsájtás, Nagypéntek nélkül feltámadás, áldozat és lemondás nélkül megváltás, úgy szenvedés nélkül sincsen katarzis. Ez a másfél óra pedig, legyen bármilyen megterhelő is, megéri azért a néhány percért, amit a végén kapunk, és ami még hosszú napokig, hetekig nem fog elengedni minket.

10/10

Color Out of Space (2019)

 Úgy érzem szép pályaívet írok le azzal, hogy boncasztalra helyezem eme filmnek a korpuszát, és szikével a kezemben afféle hagyományőrzésként nekiállok nyesegetni és mérlegre helyezni darabonként. Persze szavaim csak akkor válnak érthetővé, amint jelzem: Lovecraft: Szín az űrből című alkotását nem először forgatták filmszalagra, hanem valószínűleg a horror mesterének ez a legtöbbet mozgóképre vitt műve. Mondom, csak "valószínűleg", mert olyan mélyen jelenlegi lázas állapotomban nincs kedvem kotorászni, ráadásul tényleg csak afféle horgonyokat keresek mondanivalómhoz. Hogy nekem miért is tradicionális lépés hozzányúlni a történethez, azt pedig jelzi, hogy előző verzióit szerénységem méltatta (vagy éppen lehúzta) a méltán népszerű Azilum lovecrafti magazin hasábjain. Lásd a 2016-os 2. számban, ahol az olasz "Colour From The Dark" 2008-as (eleddig a legjobban sikerült) változata után még szétcincáltam a 3. számban a "The Curse" (1987) néven futó amerikai és európai koprodukcióban kissé gyermeteg tálalását, majd nem nyugodva még előkotortam a 4.-ben a német "Die Farbe" (2010) kissé művésziesen világra hozott gyermekét. (Szerezd be mind! Bár kurva ritkaság - Ez itt a reklám helye.) A sornak csak számomra van vége, hiszen a legelső munka az 1965-ös "Die, Monster, Die!" volt, amelyet még nem volt szerencsém megtekinteni. Immáron aláfalaztam jó kőműves módjára jelenlegi alanyunkhoz. Mellékesen még azért vakolatként odacsapnám: minden kritikám mellé elolvastam összehasonlításképpen az eredeti novellát újra és újra. Nem azért, mert fogyatékos vagyok, hanem egyszerűen pontos akartam lenni. Howard Phillips Lovecraft ugyanis maga a horror istene, a trónon ő űl, bár Poe hatásos gótikus rémségeket teremtett, de a modern borzalmak minden fundamentumát az életében szinte alig megbecsült providence-i úriember produkálta. Ez nem vitatéma, maximum olyanok körében, akik húzódoznak mindezt a politikai korrektség nevezetű buziság által szaporodók körében elismerni, hiszen kedvelt írónkhoz nehéz hozzáállniuk, lévén igazi rasszista volt a korszellemnek megfelelően. Ezt meg nagyon nehéz feldolgozniuk a szerencsétleneknek, ezért arccal és farral is nekifutnak minden idők legnagyobb és legtehetségesebb alkotójának. Persze nekem minden pillanatban nyeldekelnem és tolerálnom kell Joe Hill és Stephen King írásaiban a néha szovjetpropagandába illő faszságait, mióta megmérgezték saját elméjüket Trump általi gyűlölettel. De lapozzunk, hiszen nem kívánok politikai ankétot tartani, csak azért szeretném súlyba tenni, kiről is beszélünk. És natürlich hozzáteszem: HPL írásai sosem kerültek igazán értő kezekbe, és rettentő nehéz is lenne az általában egyes szám első személyben írt hideg próza művészien borzalmakkal töltött csodáit vászonra vinni. Na jó, azt hiszem ennyi elég, mert köteteket írhatnék a mesterről. 

 Még egy kicsit magamról... :) Tudom, unalmas, azonban meg kell említenem: erős szorongás tört rám, amikor megtudtam: a főszerepben Nicolas Cage lesz, továbbá a "Mandy" című túlértékelt lapátnyi szar producerei igyekeznek hozzányúlni a veretes szerzeményhez. Óvatosságom szerencsére nem gátol meg semmiben, hiszen nem liberális vagyok, hogy tabufák előtt megálljak. Ebben viszont már talán előre látható: nem bántam meg ezt a kissé néha álomszerű, de mégis súlyos rémmesét.
 Gyorsan az összetevőkről: a dél-Afrikai Richard Stanley nevét a műfajban mindenki ismeri, legalábbis illene a "Porforgatag" című hatásos sztori rendezőjeként, netán a kőkorszakban -1990- megszületett "Mark 13" alapján, vagy még a "Dr. Moreau szigete" című alaposan hányatott sorsú mozi direktoraként. Nicolas Cage - et pedig nem kell bemutatnom, szerepeivel elrontott minden filmet, amiben részt vett, szinte, kivéve a "Fegyencjárat" oder Ál/arc-ot. Továbbiakon nem kívánok vitatkozni, legyen elég annyi, hogy mindezek ellenére a "Colour Out Of Space"-ben nyújtott alakítása érett és ízes borként hat.  Most már tényleg ideje a szinopszisnak, tehát felfestem a tudatlanoknak, (immáron sokadjára) a lényeget:
 Adott egy világ végére költözött, némileg diszfunkcionális família. Apu, a daganatos Anyu, a kis cuki Jack, nővérkéje a kisboszorkány tini Lavinia, és a kamasz Benny. Egy lehulló meteor eléggé tönkreteszi mindannyiuk éjszakáját. Egy kötelező néger fiatalember is belelép a mesébe, (haha, Lovecraft mit szólna ehhez, szegény ő és szegény mi...), aki hidrológus, ahogyan annyian az afroamerikaiak közül. A furcsa és büdös égi jövevény alaposan felfordítja a család életét. Az eddig is kissé össze nem illő társaság végképp kezd széthullani. Anyu, addig szeletel répát, míg két ujját is lemetszi (Itt most Szindbád jutott eszembe, bocsánat: „Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”)... Majd Apu is furcsán kezd viselkedni. A meteor beivódott a talajba, a vízbe, mindenbe. A többi feldolgozással ellentétben itt a zöldség-gyümölcs mutáció annyira nincs előtérbe helyezve, inkább maga az emberi vonal, amelyet nem is bánok. Nincs wi-fi (nabazmeg, ez a legdurvább), nincs telefon, egyszerűen a külvilágtól 12 mérföldre el vannak vágva, mígnem Anyu egy borzalmas lilásrózsaszín villámlásban összeolvad a kis Jack-kel. Ez már az őrület és a borzalmak küszöbe, innentől a pokol elszabadul. Bizonytalanság és undor útvesztőjén vezetnek bennünket az űrből érkezett hátborzongató valami emberi lényeken élősködő parazitizmusán át. Őrület, és önátadás képsorai alkotnak elöttünk bizonyosságot az űrből érkezett szín, a felfoghatatlan kozmikus borzalom irányába.
 Nagyon hatásos képsorok mondatják velem, hogy érdemes megnézni. Nem jellemzően jött le nekem a horror. Néha dráma, néha sci-fi, néha rémmese. Nem feltétlenül baj ez. Mint fentebb írtam, álomszerű, képsorai hol édeniek, hol a sötétségbe vezetnek. Nicolas Cage pedig végre kiérdemelte elismerésemet: háttérként, nem előtérben alakít egy nagyon megtört apát. Bár nekem leginkább eme alakításában Willie Tanner, az Alf sorozatban főszereplő apuka ugrott be, már bocs. Hangulatos, bár még mindig adósunk marad azzal a kibaszott kozmikus rettenettel, amit Lovecraft papírra vetett, és amely megkoronázta hírnevét. De jó lépés, és amint hallom több is lesz még, a mester alkotásainak trilógiát szentelnek, amely első totyogásának ez nagyon jó és határozott eseménye. Pozitív csalódás. Tetszik, nem ment el a bazári jumpscare-szemétbe, bár azért a kutyáért kútba mászó kölöknél az elmém ledobta az ékszíjat, ennyire irracionális tettet senki nem hajthat végre... De aszondom: visz mindent. Nem fogsz orvoshoz menni a vérnyomásoddal, de szépen megkomponált, néha kimondottan mesés képekkel manipuláló alkotás, amely azért bőségesen bevisz a rettenet sűrűjébe. Szép és hogymondjam... Családias. Nem unatkozol egy percig sem, mindenképpen érdemes a megtekintésre Nicolas Cage élete szerepében. Zenéje is erősíti a sci-fis elektronikus vonalat, nem horrorisztikus, és nem a feszültségkeltésre megy. Különös hangulata van. Kiemelném még Madeleine Arthur-t Lavinia szerepében, zseniális, brillírozik. Adok neki egy laza 10/8-at. Lovecraft talán végre nem forog a sírjában. Mondom talán.

Bliss (2019)

Túlzás lenne azt állítanom, hogy Joe Begos rendező alkotását bármiféle várakozás előzte volna meg a részemről. Már csak azért sem vetett szét a kíváncsiság harmadik nagyjátékfilmje kapcsán, mert az azt megelőző kettő létezéséről, ahogyan magáról a rendezőről sem tudtam. Ez természetesen kizárólag az én szegénységi bizonyítványom és nem a művész úr minősítése. Mivel ez idáig Begos úr munkássága kulturális érdeklődésem vakfoltjában foglalt helyet a Bliss című film megnézésének egyetlen és pofon egyszerű oka volt, az unalom elűzése. Túl sok előzetes izgalommal ugyanis a film leírása sem töltött el, az azonban tisztán érződött belőle, hogy álmatlan éjszakát nem fog okozni a történet bonyolultságán kattogó elmém. Ezen elképzelésem végül igazolódott, olyannyira, hogy még írni sem könnyű a látottakról. Feltéve, hogy egy bővített mondatnál többet kíván neki szentelni az ember.

A film főszereplője Dezzy (Dora Madison), egy éppen alkotóválsággal küzdő önjelölt, avantgárd művész, aki tetemes összegű előleget vett fel egy megrendelőjétől legújabb festményére, ami természetesen egyben a főműve is lesz. Állítása szerint legalábbis.  Mivel azonban ideje nagy részét a legkülönfélébb drogok elszívásával és hozzá hasonló, meg nem értett művészekkel való piálással tölti a nagy mű az életben nem akar elkészülni. Ráadásul a menedzsere is kirúgja, a fene vesződjön vele a semmiért, a megrendelő pedig követeli a festményét, amire látatlanban kidobott tízezer dollárt. És ha ez nem lenne elég az albérlet árának rendezésére, ami egyben a műterme is, három nap haladékot kap, mielőtt kidobják, mint macskát szarni. Dezzy szénája tehát finoman szólva sem áll jól. Ideje lenne végre elkezdenie festeni is ahelyett, hogy romkocsmákban issza művészre magát minden este. Logikus lépés, hogy kétségbeesésében felkeresi rég nem látott cimboráját segítséget kérve. Segítség alatt természetesen nem egy üveg terpentint vagy egy tubus olajfestéket kell érteni. Teljesen naiv és tévúton jár az, aki ilyesmire gondol. Dezzy sokkal inkább valami jóféle elszívnivalóban reménykedik, amikor megjelenik Hadrian (Graham Skipper) háza előtt. A művészpártoló drogdíler, akinél napközben nyugdíjasok pókereznek a nappali közepén, akkurátusan kipakolja a türelmetlenül toporgó Dezzy elé a gondosan becsomagolt és felcímkézett tasakokat, aki a „Diablo” fantázianevű drogra azonnal le is csap. Ami mondani sem kell Hadrian szerint is a legdurvább cucc a piacon. Olyannyira így van ez, hogy egy kis teszt-szippantás után a művésznő úgy kiüti magát, hogy mire feleszmél a drogos hallucinációkkal tarkított révületből beesteledik és a kártyázó idős urak társasága helyett egy Momentumos kampányzáróra hasonlító buli kellős közepén találja magát Hadrian nappalijában, ahol vagy féltucat romkocsmatöltelék vedeli a piát, szívja a drogot és egymást. Dezzy természetesen vevő az ilyesmire, így ahelyett, hogy hazamenne és végre elkezdene festeni, ott folytatja ahol abbahagyta. Elszív és megiszik mindent, ami az útjába kerül, végül még egy gruppenszexbe is beveszik a teljesen betépett leendő festőzsenit.  

Másnap a műteremben ébredve érthetően nem emlékszik semmire, de örömmel konstatálja, hogy bár annyi drogot elfogyasztott amennyit az Ozora Fesztiválon téblábolók egy hét alatt és úgy szétcsapta magát, mint vihar az ólajtót, öröm az ürömben, hogy a viszontagságokért cserébe végre pingált valamit. Hülyének is megérte, Dezzynek meg pláne. Más kérdés, hogy azt a festészetnek nem nevezhető katyvaszt, amit a Diablonak köszönhetett egy két hetes rajztanfolyam után is megalkothatta volna jóval olcsóbban és kevesebb mellékhatással megúszva. De ez érdekli legkevésbé a minden tekintetben elszállt művésznőt, akit a film hátralevő részében már egyetlen pillanatra sem látunk józanul. Drogos bulikból drogos bulikba csapódik, vagy ha éppen nem, akkor bárokban piálja hulla részegre magát, mindezt természetesen a művészet nevében. A festmény közben szép lassan újabb és újabb értelmetlen ábrával gazdagodik, hála a Diablo okozta révületeknek, amit az idegbeteg módjára rángatott kézikamerás megoldások hivatottak illusztrálni. És, hogy a film ne pusztán egy drogos festő ámokfutásáról szóljon Joe Begos csavar egyet az amúgy végtelenül ostoba és együgyű történeten. De mielőtt az a  bizonyos csavar megtörténik Dezzy egy bárban megismerkedik egy bizonyos Dante nevű úrral, aki azt követően, hogy bemutatkozik („Jó napot, a nevem Dante.”) soha többet nem látható a filmben. Hogy ennek mi értelme volt, azt egyedül Begos úr tudhatja. Dante, Diablo. Talán az irodalomban való jártasságát akarta az író/rendező fitogtatni és valamiféle erőltetett párhuzamot vonni az Isteni színjáték és a filmje között, a fene se tudja. Sok értelme nem volt, de legalább megpróbálta. Lars Von Triernek ez fényévekkel jobban sikerült, de hát ő filmrendező, Begos úr meg annak gondolja magát. Mivel a magas művészettel való próbálkozással érzékelhetően zátonyra futott a film, kénytelen volt visszakanyarodni könnyedebb vizekre és egy pillanat alatt, mindenféle magyarázat nélkül vámpírsztorivá alakítani a drogos festő történetét. A korábban jelzett csavar ugyanis nem más, mint az, hogy a Diablo nevű kotyvalék rendszeres fogyasztása Dezzyt nem csak a szertől, de a vérszívástól is függővé teszi. Bámulatos húzás. Az, hogy ennek mi az oka, hogyan lehet vámpír valakiből a kábítószer elfogyasztásától, nem derül ki. Fogadjuk el, mint azt is, hogy másfél órát kidobtunk az életünkből a Bliss megtekintésével. Mert túl sok értelem a film maradék játékidejébe sem szorult. Dezzy egyesével megeszi és kiszívja a vérét a kártyázó nyugdíjasoktól kezdve a film valamennyi megismert szereplőjének, miközben végre elkészül a főműve. Nála jobban csak mi örülünk ennek, mert ez egyben a film végét is jelenti.

Összességében megállapítható, hogy a Bliss egy nagyon összecsapott és erősen felejthető alkotás. Nincs olyan eleme, amit már ne láthattunk volna valahol (itt nem az értelmes filmekre gondolok). Igaz, hogy így egymásra hányva, így összefércelve az elemeket csak egészen ritkán. Az sem fog túl jó fényt vetni Begos úr alkotására, ha leírom, hogy nekem bizony sokszor a Mandy című filmet juttatta az eszembe. A drogos révületek kamerarángatásokkal történő együgyű ábrázolása, a művérrel bekent arcú főszereplő artikulálatlan üvöltözéssekkel vegyített céltalan téblábolása a történetben, a cselekménnyel köszönőviszonyban sem levő, értelmetlen dialógusok és monológok mind-mind az Mandy című fércművet idézték. Talán egyedül a művészieskedés nem ért  el olyan latrinai mélységeket, mint az említett film esetében, de egyedül ezért kap valamivel magasabb pontszámú értékelést.

4/10

Eli (2019)

  Őszintén szólva némi meglepetéssel eltelve néztem végig ezt az alkotást. Ó, mennyire szeretnék spoilerezni, de persze be kell fognom a szám, mindenesetre azért igyekszem valamennyire fénybe borítani negatív reflektálásom okait. Tudom, tudom, már előre lelőttem a véleményemmel a csattanót, de hát ez itt nem egy vicc. Vagyis a film nekem annak tűnt. Kissé elszomorít ugyan, hogy visszatérésem a blogoláshoz ezzel az esettel kezdődik némileg sántikálva, de itt vagyok, hogy az erősen sánta Eli-ról pötyögjek figyelmeztetést a jövendő nézőknek, és utólagos megelégedettséget okozó cikket azoknak, akik csalódottan vették tudomásul ezt a mozit.
 Ha hiszitek, ha nem ezt a forgatókönyvet hárman is írták. Jótanács, zárójelben: legközelebb dolgozzanak össze a srácok, és ne úgy essen meg a mű megszülése, hogy egymás után mindenki a kedvére beleírja a kedvenc műfaját. Gondolom így vette ki ebből a saját részét az alkotógárda. David Chirchirillo (616: Paranormal Incident, Cheap Thrills) mondjuk az elejét, Ian Goldberg ( A boncolás, meg gagyi sorozatok...) a közepét, Richard Naing (A boncolás, Fear Of The Walking Dead, de utóbbit még csak véletlenül sem reklámnak szánom...) a végét. Ezt az összefűzött több sztorit meg hozzávágták Ciarán Foy rendezőhöz, hogy édes fiam, hozz ki ebből valamit. Foy-nak azért voltak hangulatos alkotásai, kimondottan a "Citadella", amely kissé művészies ízekkel fűszerezett depresszív egy horror, vagy a "The Wildling", amely még érdekes is volt. De a hullámvasút alján találunk olyat is, mint a Sinister 2., vagy a végzetesen unalmas, időben fárasztóan ide-oda ugráló (30 évvel ezelőtt, napjainkban, 15 évvel ezelőtt, 2 évvel ezelőtt, napjainkban, 30 évvel ezelőtt...) "A Hill-ház szelleme" című sorozathoz is direktorált egy részecskét. Foy-ra amúgy nem lehet panaszunk, szép képekkel próbálja összeilleszteni  a történetet, és tegyük hozzá színészeinket is, akik elviselhető szinten hozzák a karaktereiket. Kiemelném itt Sadie Sink-et, aki a "Stranger Things"-ben remekelt, és ebben a szerepben még csak nem is olyan csúnyácska, mint abban... Na jó, nem feszítem tovább a húrt, kezdjük a belső szervek feltárásával. 

Eli nem egy átlagos kölyök. Otthonában Michael Jackson módjára sátorban éldegél, az utcára pedig szkafanderben kell kimozdulnia, ugyanis egy nagyon veszélyes immunbetegsége van, amely okán csakis steril környezetben létezhet. Apja rátalál a csodatévő Dr. Horn-ra, aki megváltást ígér gyermekük szörnyű állapotából. Utolsó fillérjeiken utaznak egy kissé gótikusnak tűnő kastélyba, amelynek azonban egy része a legmodernebb technikával felszerelt orvosi intézet, légszűrővel, meg antipatikus alkalmazottakkal. A család beszállásolja magát, és megkezdődik az ifjú Eli kínzattatása, injekciók, meg csontvelő-mintavételek formájában. De ami ennél rosszabb, hogy a nézőket is tortúrának vetik alá, az ezerszer elhasznált kísértetes panelekkel, gagyi jumpscare-ekkel. Párába író szellemek, tükörben látható Samara Morgan-ok, ágy alá nézések, folyosópadlón húzgált gyerek, akit a kijáraton akarnak a kegyetlen világba toloncolni. A sztori itt megrázóan hihetetlen fordulatot vesz: senki nem hisz Eli-nak. Nahát. Betudják hallucinálásnak, amely az adagolt génvírus vagymi injekciónak köszönhető, vagy mégsem, csak itt valami lapul a háttérben. A hülye frizurájú srác időközben megismerkedik egy kis pavilon üvegén keresztül a csinos kislánnyal, Haley-vel, aki az előző beteg gyermekekkel is tartotta a kapcsolatot, és az felfedi előtte: a ház személyzete nagyon is tud a kísértetekről. Ám hiába a cirkusz, a tiltakozás, Eli megy a kényszergyógykezelésre. Megleli az orvosi aktákat, kiderül: a harmadik fázis nevezetű eljárást (amely rá is vár...) még nem élte túl nagyon senki... Menekülőre fogná, de természetesen nem sikeredik. Aztán jön egy fordulat, amely az összeragasztott fércmű kötelező csavarával elrepít bennünket egyenesen a "Rosemary gyermeke" című nagyszerű történetbe - amely analógia számomra megalázó Ira Levin irányában, aki az említett történetet megalkotta. Többet nem is mondok a tartalomról.

 Aki világlátott és sokat tapasztalt öreg róka a horror zsáner erdejében, az máris előpakolhatja azokat a puzzledarabkákat, melyek kibökik a néző szemét. Úgy lopnak, mint Tarantino, és próbálják eredetiségnek eladni ezt a szegényes és megmagyarázhatatlanul zavaró, a horror berkein belüli Frankenstein teremtményt. Már csak egy maszkos gyilkos hiányzik belőle, hogy a slasher is képviseltetve legyen a katyvaszban. Itt van az "Ördögűző" az első harmadban, majd következik a végtelenül unalmas "Démonok között-univerzum" elcsépelt szellemesdije, hogy a "Rosemary gyermeke" adja meg a lezárást. A végén bekövetkező katarzistól megritkítod a hajad, mintha jegyet váltottál volna a szegedi intercity-re, de váratlanul Bukarestben találnád magad. De van pozitívum is: semmi panaszom a látványra, bár félelmetes atmoszférát nem sikerült felépíteni, de így jár, aki ezerszer használt autóslegóból templomot akar összerakni. Amit hiányoltam, ha már a Netflix keze alól került ki a film, hogy nem voltak pozitív néger hősök, és buzi karakterek. De hátha az apuka biszex, csak nem bontották ki a szálat. Ne értsetek félre, nem annyira rossz ez a mozi, tetszetős kis ijesztgetések vannak benne... Csak éppen a sztori agyoncsapja az egészet, meglocsolva a kurvaunalmas elhasznált klisékkel. A tavalyi év horror termése mintha meg lenne átkozva, vagy csak nehéz leszállni a száguldó hollywood-bicikliről, hogy valami originálisat alkossanak. Lassan előkotrom a 80-as évek rémfilmjeit, amelyek lehet, hogy néha kicsit bugyuták, látványviláguk nem olyan kiművelt, de legalább nincs kényszeres sorozatgyártó-szalagon futó erőltetett, a végére hónaljszaggal beillesztett csavar, ami kivégzi az egészet. Mondanám, hogy tisztességes iparosmunka, de akkor magamon tennék erőszakot. 2020-ban vagyunk. Valamit tegyünk már le az asztalra, nem hiszem, hogy már csak így lehet alkotni. Nemhogy nem maradandó, hanem egyszer nézős-felejtős. Kap a jó szívemtől egy 10/4-et. Lapozzunk.

 UI.: Ezúton szeretnék elbúcsúzni Matyaczkó Krisztián barátomtól (Louis Cyphre), akiről sajnos csak nemrég tudtam meg, hogy meghalt. Vele készítettük anno a horrortrashbmovie - oldalt is. Isten Veled, Barátom. :((((