Dermesztő kór - Cold Storage (2026)

 

David Koepp: Hűtőkamra című regényének ajánlójában (itt olvasható:) szinte prófétai módon utaltam folyamatosan arra, hogy ez a könyv a vászonra termett. Persze nehéz lett volna nem erre gondolni, ismervén Koepp szakmai múltját. 

   Éppen ezért döntöttem úgy, hogy el kellene látogatni ismét moziba, csak, hogy kiöblítsük a keserű szájízünket a legutóbbi Predator-nak elnevezett filmszemét után. Ne kelljen már rossz emlékeim miatt a filmszínházakra, mint szemétlerakókra gondolnom. Mindezt megalapozandó két hatalmas aluljárós hamburgerrel eltelítődvén (sajnos nem figyeltem, ezért kedves barátom nem kért bele mustárt!!!44!!44!), vonultunk a helyszínre, ahol véresre röhögtük magunkat az "Üvöltő szelek" filmcímen. Tudom, tudom, klasszikus, a Brontë nővérek, satöbbi, de sehogyan sem tudtunk elvonatkoztatni a kétértelmű címtől. Talán nem Morbid magazinokon és Kreténen kellett volna felnőni. Így aztán elképzeltük, hogy egy kondér chilis babról szól a történet, vagy, hogy nem véletlenül a vécé melletti teremben vetítik. Az eredeti angol címet is meghatároztam: Howling Farts... Vagy, bemenni, az összegyűlt mozilátogatók előtt felállni, és a "-Majd adok én nektek üvöltő szeleket!" - felkiáltással elszabadítani a segghuzatot... Szóval biztosítottuk a hangulatot, amit sikeresen elrontottak a vetített ajánlókkal, mely ismét segített megállapítanunk, hogy a magyar filmgyártás nem képes kilépni az elcsépelt és emetikus romantikus komédiák mocsarából. Továbbá azt is, látván a reklám-dömpinget, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már vetítés közben is lesznek promóciós szünetek, mint a kereskedelmi tévékben.

Most pedig vágjunk bele boncalanyunkba a tisztelet komoly hangján:

 A forgatókönyvíró és rendező filmográfiája igen vaskos, leginkább a könnyedebb hangvételű, igazi mozira létrehozott blockbusterek szkriptjeiben lelhetjük meg a nevét, mint a Jurassic Park, Pókember, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Angyalok és démonok, Indiana Jones és a sors tárcsája, de a komolyabb, minket (vagy legalábbis engem) jobban érdeklő, sötétebb alkotások is beleférnek életművébe, mint az egyik kedvencem, a "Sötét angyal" Dolph Lundgrennel, a "Hetedik érzék", amelynek direktori székét is elfoglalta, a "You Should Have Left" és a "Jelenlét". Csak az váratott magára, mikor fogja ezt a két szálat összefonni és készít egy kellemes popcorn horrort - mint a "Dermesztő kór". Amelyet ugyan betehetünk a "horror-vígjáték" kategóriába, csakhogy ez úgy bohózat, ahogyan az "Élőhalottak visszatérnek", vagy a "Frászkarika". Komolyan eljátszott komédiázás, ami miatt nem bugyuta, mint a "Zombieland", vagy a "Trancsírák". 

 Koepp-nak a vérében van a show biznisz ezért igazán szórakoztatóan rakta össze jelen alanyunkat. Hírneve pedig bőségesen elég volt arra, hogy Liam Neesont és a Stranger Things-ből feltörekvő Joe Keeryt is megkapja, akik hajlandóak voltak egy szimpla, majdhogynem low-budget (5 millió dollár) filmbe beszállni - amely költségvetés egyáltalán nem látszódik, mivel igen színvonalasra sikeredett. A rendező Jonny Campbell, aki eleddig tévésorozatokat forgatott le, de megmutatta, hogy a filmszínházban is van helye, különlegeset ugyan nem alkotott, de hibát sem láttam benne. 

A sztori:

 1979-ben a Skylab űrállomás visszatér a Földre, de elszabadult oxigéntartálya Nyugat-Ausztráliában zuhant le. Egy porfészekbeli farmer megtalálta és afféle minikiállítás keretében mutogatta látogatóknak. 

 28 évvel később (gondolom, szándékos az áthallás...), 2007-ben riasztás érkezik a DTRA-hoz (Védelmi Fenyegetéscsökkentő Ügynökség). Kiderül: valami elszabadult a tartályból. Az oda érkező két ügynök, Robert és Trini egy biokémikus nővel csak kiszáradt és szétrobbant holttesteket találnak, de sikerül mintát venniük. Kiderül: ez egy gombafajta, amely  villámgyorsan terjed és ennek érdekében irányítása alá vonja az élőlényeket. 

 És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a hadsereg elpusztítja a kisvárost, a minta eljut egy tárolóba és ott elzárva tartják. A föld alatti páncélterem az évek során elfelejtődik, a kormány lefalazza, majd napjainkra a földszinti részt kiadja egy önkiszolgáló raktárcégnek. Mindezt elragadó módon time-lapse formátumban láthatjuk a főcím alatt, miközben a Beach Boys-tól az I Get Around szól. Zseniális kezdés.

 Jelenünkben pedig a Süti nevű kissé hóbortos fiatalember az éjszakai szolgálatos, új kolléganőjével, Naomival az Atchinson Raktárban. Egy sípoló riasztó kelti fel a kíváncsiságukat, amely a fal mögül szól. Süti kissé vonakodva, de követi a lányt, amikor a forrásra rátalálva áttörik a falat és felfedezik a föld alatti helyiségeket. Ahol a dolog már végzetesen elszabadult, patkányok és rovarok a parazita hordozói. A fiatalok menekülőre fogják a dolgot, az idősödő ügynököket pedig értesítik a DTRA-tól, hogy baj van, ezért Robert odaindul - Trina már nem akar részt venni ebben. A férfi dolga: megsemmisíteni a helyet - mindenáron. De nem csak ő érkezik oda: megjön a seggfej Griffin, a raktárosok felettese, aki ott üzérkedik lopott cuccokkal, vele tart néhány motoros is. A hely ezen az éjszakán igazán forgalmassá válik, mert Naomi fickója is tiszteletét teszi az épületben. Meg néhány zombiszarvas is.

  Itt már minden adott a mókához, az akcióhoz, vérengzéshez és a poénokhoz. Habkönnyű horror, szerethető karakterek, egyszerű történet, tökéletesen kivon a hétköznapokból. Nagyon szorosan követi a könyv vonalát - persze ez nem meglepő, hiszen az író maga gyártotta le saját regényéből a forgatókönyvet. Nekem ez így teljesen jó volt, valamiért azt szeretem, ha nem térnek el az alapművektől. Az öregségére akcióhőssé vált Neeson most korának megfelelő szerepet kapott, a derékfájdalommal küzdő ügynököt. Keery pedig itt is adja a Stranger Things-es karaktert, a kedves, kicsit buta, de rokonszenves figurát. A film hangvétele harsány, néha undorító is, olyan, mint egy B kategóriás film, amit felturbóztak és minőségivé faragtak. Tökéletesen tud szellemes lenni, miközben élvezhető horror is - sajnos ezen a vékony vonalon nagyon kevés horror-vígjáték tud egyensúlyozni. A dialógusok könnyedek, nem erőltetettek, élvezhetőek, szereplőink nem hülyét akarnak eljátszani, ahogyan a viccesnek szánt hasonló művekben, hanem magában a helyzetben alakulnak komikusan a dolgok - persze akadnak eltúlzott figurák, de nem szájbarágósan, csakis erre alapozva a humor forrását. A CGI néha gyengébb ugyan, de nem zavaróan, meg hát, mint mondottam, olyan, mint egy B mozi, így majdhogynem egyenesen képbe illik. Jól eltalált zenetöltelék dobja fel, ahogyan maga a film saját muzsikája is ügyesen alapozza a hipertóniát. Mert nyomasztó pillanat is akad bőven, izgalomról már nem is beszélve... De persze nem meglepetés, ilyesmire számítottam a könyv után és a bemutatóját látva pedig végképp biztos voltam benne, hogy érdemes megnézni. Amennyiben adják még moziban, mindenképpen ott tekintsd meg! Eleve mivel ez oda készült, meg amúgy is mindent ott érdemes megnézni. Kivéve talán az Üvöltő szeleket. Azt elég hallani. Vagy szagolni. 

 Illene negatívat is mondani, de a pár perces lelassulásokon kívül nehéz fogást találni rajta - főként, mivel ez egy kikapcsolódásra teremtett agypihentető szórakozás.

 Jókedvre hangoló horror. Tudom, hogy ez paradoxon, de higgy nekem.

 Zárom soraim, konklúzió: Pár évtizedet késett, hogy kultmozi tudjon lenni, de ha VHS-en láttuk volna, garantálom, hogy jó szívvel emlékeznénk rá. 

  Azt sajnálom, hogy a fiamat nem vittem el magammal. Sajnos ő nem szereti a horrort, de ezt biztosan élvezte volna. A könyvet érdemes elolvasni, nagyobb mélységekben tárja fel a hátteret.