Védtelen gyermek - Case 39 (2008)

Mindenkitől elnézést kell kérnem, mertmivelhogyminekutána jó ideje egy mondatot nem böfögött eme oldalra senki, de van kifogásom: a többiek lusták, én meg nem érek rá. Na jó, őszintén szólva (aki így kezdi, az hazudik!) nyár van és kurvára nincs kedve az embernek a TV előtt punnyadni, filmet nézni, amikó’ mehetek kocsmázni, strandolni, meg kocsmázni a strandon. De erőt veszek magamon, és sokszor emlegetett szociális érzékenységem felülkerekedett rajtam, hogy segítsek Nektek, Kedves Olvasó, mit érdemes megnézni és mit nem. Időm ugyan nem volt, ezért mélyen sanyargatott helyzetben a munkahelyemen voltam kényszerítve arra, hogy ezt a filmet megnézzem, bár az igazat megvallva (má’ megin’ hazudik!) jobban szeretek dvd-t nézni az ágyban fekve, elsötétített szobában, sörömet kortyolgatva, de ez jutott, szomorú helyzetben vagyok.
Hogy a magyar címet ki adta ennek a mozinak, azt nem tudom, de reménykedek benne, hogy hamarosan munkanélküli lesz.
Vágjunk is bele: Renée Zellweger úgy tekintett rám a képernyőről, mint egy rózsaszínre sült malac, amely csak a citromért könyörög a szájába, na, mondok magamban, ez is jól kezdődik, pont ezt a hülye picsát kellett főszereplővé tenni egy horrorfilmben, de hát mindegy, a Texasi láncfűrészes 4.-ben is nyújtott erősen feledhető szerepet a bridzsitdzsonsz. Hogy kellően megalapozott legyen unszimpátiám, kiderült, hogy a főhősnőnk valami szociális munkás, akinek a becsületes munkája az, hogy szülőket foszt meg a gyermekeitől. Mindezt tetézve valami borzalmas elhivatottsággal, és persze tudjuk, mi az eredménye annak, ha a hülyeség szorgalommal párosul. Zellweger a jól bevált aranyszívű szinglit hozza, amiért legszívesebben 100-as szögeket vernék a seggébe, de úgy látszik a sors erre kárhoztatta őt, még két év, és dagadt néger nagymamát fog játszani valami elbaszott eddimörfi-vígjátékban. Én szóltam.
Nos, megnyeri a főnyereményt a kis édes, ugyanis látókörébe kerül egy szintén fájdalmasan taszító kislány, Lilith, akit a szülei bőszen bántalmaznak. Magam sem tennék másként, már csak ránézésből sem, és amikor szülei bepakolják a sütőbe, már csak a vegetát hiányolom, kit érdekel, lehet, hogy összetörte anyukája porcelán nippjeit, vagy leejtette a zsíros kenyeret a parkettára, süssék csak meg a kis majmot! Ám megérkezik zsaru barátjával Emily (ez Renée filmbeli neve) oszt jól kiszabadítják a leánykát, elnyerve ezzel végképp az undoromat. Apuka biztosan jobban tudja, miért teszi ezt, nem értem, miért kell beleverni a fejét oly’ brutálisan a hűtőszekrénybe, beavatkozva egy család magánügyeibe. A hozzám hasonlóan szociálisan érzékeny Emily, aki olyan gusztustalanul geil módon tudja kiejteni a „Lily” nevet, hogy folyamatosan ökölbe szorul a bicska az ember zsebében, magához veszi a szerencsétlen kis neveletlen gyermeket, persze ímmel-ámmal, mert bizonyára a szingli életmódba csak a harcos melldöngetés fér bele, meg a jogunk van mindenhez-duma, de amikor kötelességről kerül szó, rögvest húzzák a szájukat a ribik. Van néhány jó napjuk, amíg egyszerre csak az egyik gyámolított kisfiú, Diego szanaszét nem bassza szülei fejét egy pajszerrel. (Go Diego Go!!!) A hab a tortán: hajnali kettőkor a kissrác telefonhívást kapott, és nem az aloeverát áruló majmoktól, hanem Emily lakásáról. Mivel ducifejű hősnőnk tudja, hogy ő nem hívta a kölköt, felébred néminemű gyanú a pici agyában friss gyermeke iránt, ha másért nem, legalább azért, mert észreveszi, hogy az turkált a cuccai között, ahol megtalálhatta Diego aktáját is. Én már izzítanám a sütőt, vagy legalábbis kigurítanám a labdát a sínek közé, amikor jön az expressz, de a jóhiszemű picsa mindent elkövet, hogy ne kedveljük. Azért annyit megtesz, hogy elviszi Lilith-et (mán’ a neve is gyanús!) egy vizsgálatra, ahol közeli jóbarátja, Doug elbeszélget egy teszt eredményeiről a gyerekkel. Jól megkapja, és a visszataszító kis picsa még azt is kiszedi belőle, mitől retteg a leginkább, az meg el is makogja, ahelyett, hogy felkenné a falra a flegma gyereket: a lódarazsaktól fél gyermekkora óta. A maszületett anyukának elmondja később: még sosem érezte magát ilyen rosszul, ennyire fenyegetve egy gyerek által sem. Aztán nem is kell csodálkozni, amikor otthon, a fürdőszobában lódarazsak másznak elő minden testnyílásából, és figyelem: kitöri kézzel a saját nyakát! Annyit azért a liba pozitív mérlegébe kell helyezni, hogy hamar feltámadt benne a gyanú és tartani kezd Lily-től, aki továbbra is igyekszik marhára édeske maradni, már csak ezért is tarkónlőném. A gyerek otthonában furcsálkodva nézett biztonsági-tolózáras ajtó már neki is aktuálissá válik, főként, miután rendőr haverja hülyének nézi. Ellátogat az igazi szülőkhöz, anyuka a diliházban fetreng folyamatosan a pokol tüze által égetve érezvén magát, apuka viszont még egészen jó állapotba leledzik,és semmiféle meglepődést nem mutat a látogatás okán. Elmondja, hogy a gyerek születése óta minden rokonuk meghalt, és hogy szerinte biztos, hogy démon költözött Lilith testébe. Emily-nek ki kell találnia valamit, hogyan is pusztítsa el a kis fattyút, meg, hogy elhízott feje valahogy illeszkedjen a formás testére. Mit ne mondjak, mindkét esetben kudarcot vall, bár legalább szimpatikussá válik egy szakadó esőben nedves ruhában való szaladgálástól. A pontot az i-re a hekus halála jelenti, aki már kezdett hinni neki. Emily akcióba lendül (Hehe, mint valami fasza kis pornófilm címe…). A végeredményt nézd meg.

 A film nem rossz. Főként, ha párhuzamba állítom az utána megtekintett „Summer’s Moon” című fossal. Ahhoz képest fenomenális. Láttad már ezerszer ezt az Omen-tipusú filmet, a gyermek maga a gonosz, meg kell ölni. Itt viszont valami borzalom passzív a nevelőanyuka. Egyszerűen nem lép tovább a rettegés és sírás-rívás határán. Ahelyett, hogy ésszerűen szanaszét pofozná nyilvánosan a kis picsát, hogy elvegyék tőle, inkább reteszeket szerel a szobaajtajára. Jó, a dolog viszonylag érthető: nem szeretné, ha más família is beszopná. Valahol viszont szétesett az egész kohéziója, és jó néhány perc okoz nekünk unalmat, megterhelve elménket feleslegesen elhúzott pillanatokkal. Néha csak elborzadva nézem: ilyen a valóságban nincs, ennyire naiv picsa, ilyen tutyi-mutyi emberek… vagy csak én vagyok kissé heves. Megüli némi feszültség némi kihagyással az egészet, hiszen mindannyian sejtjük, hogy borzalmas dolgok következnek, és persze valóban. Christian Alvart, direktorunk eddig megrendezte a „Pandorum” című sötétben játszódó kissé fárasztó sci-fi-t (nem vagyok hajlandó horrornak nevezni), és az „Antitestek”-et, amely annyira nem volt kellemetlen élmény, ám egyik sem durrant túl nagyot. Nem mintha ez a műve kiemelkedő lenne, bennem azonban mégis megmozdított valamit. Olyan fele-fele érzés: néha rohadt unalmas, néha rohadt izgalmas. Annak ellenére, hogy sejtjük, mi lesz a vége. és annak ellenére, hogy Renée Zellweger-t legszívesebben egy savas kádban látnám viszont, a végére sikerül elnyernie némileg a szimpátiámat,. de mindez lehet, hogy csak annyi, hogy vártam már, mikor baszik ki alaposan a kis szutyokkal. Vagy csak a testre feszülő vizes ruha miatt lettem engedékenyebb. Meglepetést nem okozott, hiszen, mint fentebb említettem, már láttuk ezt a sztorit sokszor, ennek ellenére élvezetet okozott, ami nagy szó. Hogy sikerült belőlem kicsiholni némi gyűlöletet a karakterek iránt, az a kislánynak köszönhető, Zellweger meg bónuszba kapta. Szóval valamennyire megmozgatott, ezért pozitív irányba lendül a mutató, bár nem olyan erősen: a 10-ből 6,5-öt kap.