A csomag (La meute) (2010)

Az a furcsa helyzet állt elő az A csomag című filmmel kapcsolatban, hogy egy alig pár mondatban összefoglalt történet, és néhány kép a filmből elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet. Úgy gondoltam, hogy az elmúlt években készített alkotások (Ils, Martyrs stb...) alapján kijár a megelőlegezett bizalom egy francia horrorfilmnek. Így utólag belátom, hogy meglehetősen nagyot tévedtem ezzel kapcsolatban. Franck Richard író-rendező alkotása ugyanis az egyik legrosszabb filmélményeim egyike volt. Ha nem a legrosszabb. Csak azért nem írom azt, hogy az A csomag című förmedvény megtekintése kidobott másfél óra volt az életemből, mert úgy érzem, hogy még ez a megfogalmazás is túlságosan hízelgő lenne erre a filmnek még véletlenül sem nevezhető hulladékra. El nem tudom képzelni, hogy ezt épeszű ember (rajtam kívül) végig bírta nézni, márpedig máskülönben nehezen kerülhetett volna forgalomba. Éppen ezért részvétem a vágónak, akinek valószínűleg többször is végig kellett szenvednie ezt a förtelmet, és természetesen a színészeknek is jár a tisztelet, mert biztosra veszem, hogy nem jókedvükből vállaltak szerepet ebben a borzalomban. Egészen biztos vagyok abban, hogy nyomós okuk lehetett arra, hogy részt vegyenek ebben a filmnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szemétben. Egy olyan fércműben, amiben nem is nagyítóval, hanem egyenesen csillagászati távcsővel kell keresni az értékelhető momentumokat. Értékelhető alatt (jelen esetben) nem valami kirívóan jót, sokkal inkább kevésbé pocsékot értek. Olyat, ami ha nem is nézhető, de legalább nem okoz maradandó szellemi károsodást.

A film egy szokásos, mondhatni dögunalmas klisével indul. Egy fiatal lány (Charlotte szerepében Émilie Dequenne) fogja magát, autóba ül és nekiindul a világnak. Olyan apróságokat, hogy mindezt miért teszi nem tudunk meg, de egy tárcájában lapuló félbetépett fénykép jelzi, hogy talán szakítás vagy családi dráma lehet világgá menetelének az oka. Charlotte természetesen útközben felvesz egy stoppost (Max szerepében Benjamin Biolay), aki történetesen egy vele nagyjából egykorú srác. Sablonos horrorfilmekben ki más is stoppolhatna a semmi kellős közepén. Majd kisvártatva (ahogy az lenni szokott,) feltűnnek a motorosok is. Amennyire kötelező kelléke az ilyen road movie szerű hulladéknak a stoppoló szépfiú, ugyan olyan kötelező darabja az autó mellett elszáguldó, obszcén jeleket mutogató, nyelvet öltögető, káromkodó, tahó motoroshorda is, amelynek tagjai természetesen úgy néznek ki, mintha valamelyik közeli szado-mazo buzibárból szalajtották volna őket. A hosszú autóút során Charlotte fokozatosan kezd elálmosodni így átadja a vadidegen stopposnak a volánt (ez is milyen logikus húzás), aki vezetés közben természetesen átkutatja a lány holmiját. Ezek után azon már meg sem lepődünk (Charlottal együtt), hogy az újabb hosszú autóutat követően Max lehajt a főútról és egy Isten háta mögötti, lepukkant, putri jellegű csehónál megállnak pihenni. Azt, hogy miért jött oda, honnan ismeri a helyet nem foglalkoztatja Charlottot. Szó nélkül bemegy az ismeretlen stoppossal a nem túl bizalomgerjesztő helyre. Mondani sem kell, hogy a kocsmát egy meglehetősen barátságtalan, mogorva, ápolatlan középkorú nő vezeti, (La Spack szerepében Yolande Moreau) akiről már az első ránézésre tudjuk, hogy ő lesz a negatív figura. Kisvártatva megjelennek a már megismert motorosok is, akik, ahogy az lenni szokott ilyen típusú filmeknél, agyba-főbe verik a nagyképű Maxet. A film valahol ezen a ponton próbál valamiféle izgalmat produkálni, ugyanis a sebeit lemosni akaró Max váratlanul eltűnik a klotyóban. Nem, nem húzza le magát (bár tulajdonképpen már azt se bánnánk) csak egyszerűen elfelejt kijönni a csehó mellékhelyiségéből. Charlotte őrjöng és kétségbeesetten próbál segítséget kérni a sejtelmesen a pultot törölgető nőtől, aki azonban távozásra bírja. A dühösen távozó Charlotte az ivó előtt természetesen belebotlik az éppen arra járó helyi sheriffel, aki pont annyira foglalkozik a budiban eltűnt Max ügyével, mint a csehó vezetője. Az ilyen slendrián hozzáállás természetesen nem azt eredményezi, hogy Charlotte is hagyja az egészet és továbbáll, mint ahogyan azt gondolnánk. Nem, mert Charlotte elhatározza, hogy kezébe veszi a dolgokat és kideríti hová tűnhetett a dolgát végezni induló titokzatos stoppos. Ezért amint beesteledik fogja magát és betör az ivóba.

Mondani sem kell, hogy már várják. A koszfészket vezető La Spack asszonyság a sötétben leüti, és a fia segítségével (aki nem más, mint Max) lecipelik a pincébe, hogy egy fémketrecbe zárják egy futóbolond mellé. A sheriff természetesen már kezd sejteni valamit, ezért egyre gyakrabban tűnik fel az eltűnt lány után érdeklődve. Eközben természetesen a kissé degenerált család folyamatosan terrorizálja halálra rémült Charlottot. Nem hinném, hogy bárkit is érdekelne az, hogy miért is tartják fogva a két szerencsétlent a lebuj pincéjében, ám a film készítői ezt másképpen gondolják. Ezért ahelyett, hogy fognák magukat, befejeznék ezt az egész baromságot és valami értelmesebb elfoglaltságot keresnének maguknak felfedik a titkot, amire a film ezen pontján tulajdonképpen már senki sem kíváncsi. Kiderül, hogy régen egy bánya volt azon a környéken, és abban a bányában dolgoztak a hárpia kölykei is, ám a bánya egyszer csak (hogy, hogy nem) beomlott és maga alá temette a bányászokat, akik azonban valamiféle zombiként azóta is ott élnek a föld alatt és vérre szomjaznak. A család tagjai pedig azért gyűjtik be a gyanútlan szerencsétleneket, hogy vérükkel életben tartsák a föl alól néha-néha előbukkanó, élőhalott bányászokat. A film végére természetesen a sheriffnek is összeáll a kép (kész csoda, hogy tudta követni épp ésszel ezt a baromságot) és a motorosok is feltűnnek újra, hogy szétverjenek mindent, de többet nem szeretnék elárulni. Annak ellenére sem, hogy ezt a filmet nem ajánlanám senkinek.

Mindent összevetve az A csomag című film egy minden tekintetben elviselhetetlen szemét. Nem tudnék egyetlen aprócska pozitívumot sem mondani erről az alkotásról, amivel összekoszolták a celluloidszalagot. Még akkor sem, ha a La Spackot eljátszó Yolande Moreau igen jó alakítást nyújtott. Kár, hogy maga a film annyira alacsony színvonalú, hogy azon már ez a tény sem tudott segíteni. Amikor egy olyan mondat elhangozhat egy filmben, hogy: "Neked most kiabálnod kéne, mert meglőttelek, de te nevetsz!" az egyik motoros szájából, aki rálő a nyilvánvalóan elmebeteg nőre, akkor azt hiszem nincsen miről beszélni. Arról a jelenetről már nem is szólva, amikor a La Spack nevű dilinyós a ház végében szalagfűrésszel darabolja a szemmel láthatóan gumiból készült végtagokat. Egyszerűen ez az a film, amely már túlmegy minden határon. Unalmas, sablonos, szájbarágós és röhejes. Mondhatnám, hogy haveri sörözés mellé háttérzajnak ajánlanám, de ez sem lenne igaz. Ilyen hulladékra drága az áram és még a hangulatot is tönkretenné. Ez a film már annyira rossz, hogy nevetni sem lehet rajta. Legfeljebb sírni, hogy ilyen minősíthetetlen szemét egyáltalán létezik. Még egyszer részvétem a színészeknek és a vágónak, akiknek muszáj volt részt venniük a filmben. Ja, és még valami. Nem tudom feltűnt-e bárkinek is, hogy nem említettem semmilyen csomagot a kritikában, pedig elméletileg ez a film címe, és joggal gondolná a néző, hogy a film címe és a tartalma között legalább valami minimális logikai összefüggés legyen. Nincsen. A film elején jó darabig látható egy doboz Cahrlotte autójának csomagtartójához gumipókozva, néhányszor rá is közelít a kamera, (jelezve, hogy annak a csomagnak még szerepe lesz az alkotásban,) de sosem tudjuk meg mi van benne. Lehet, hogy semmi jelentősége. Lehet, hogy egyszerűen elfelejtették, hogy kéne néhány percet a csomagnak is szánni (ha már az a film címe). De az is lehet, hogy nem tudták milyen címet is adtak a filmnek. Összességében ennek a filmnek már ez a logikátlanság sem rontott a minőségén, de csak azért, mert már egyszerűen nem lehetett hova rontani. Talán jobb is, hogy nem bajlódtak azzal, hogy magyarázatot adjanak a film címére. Ebből a filmből másfél óra bőven elég. Még sok is. Nagyon sok.

1/10

Csabex kommentár:

A sors úgy hozta, hogy questor Barátom megelőzött a film kritikájával, pedig jómagam is elkezdtem írni róla. Hogy ne fárasszam a T. Olvasókat ezért inkább csak röviden hozzátenném a szerény véleményemet én is...
Engem is megragadott a film trailer-e, a kiragadott képek, sőt, még a rövid tartalom is, és mivel némileg elfogult vagyok a francia horrorfilmek irányába (ami érthető is, hadd említsek néhány fekete gyöngyszemet, mint pl.: ""Ils", "La Horde", "Martyrs", "À l'intérieur", "Mutants", "Sheitan"), alig szereztem meg, máris időt szakítottam a megnézésére. A baljós hangulat jelenlévőségét én nem tagadnám, de a motorosok feltűnése kissé már homlokráncolásra késztetett, főként, amikor bemutatkoztak: Bazooka Joe, John Grizzly és Jordan Minnesota. Ez valami vicc? Nem beszélve a valóban szadó-mazó-buzi külsőről. Az abszurditás pedig meg is kezdődött rögvest, Max eltűnésével: ne má' hogy úgy akarnak embereket rabolni, hogy a faszi eltűnik, és biztosan mindenki nekiáll éjjel betörni, hogy megtalálja a vadidegen stoppost? És nem hívja senki a rendőröket? Kurva logikus lépés, de mindez semmi ahhoz képest, hogy Max egyszer csak úgy dönt, hogy a jó oldalra áll, és a főszereplő hölggyel visszatér a szörnyetegek közé... De miért? Ahelyett, hogy lelépnének, visszamennek a kunyhóhoz, hogy ott kétségbeesetten küzdjenek. Semmiféle magyarázat. Nem beszélve az ott tanyázó motorosokról, akiket az éppen általuk való kinyírására váró fiatalember ilyen komoly módon győz meg:
"- El kell barikádoznunk magunkat! Éjjel el fogja ereszteni őket, és végezni fognak velünk.
- Kiket fog elereszteni?
- Higgy nekem, nem akarod azt tudni.
- Ha átbaszol, akkor kinyírlak."
Ez meg mi??? Ez éppen elég ahhoz, hogy bedeszkázzák az ablakokat, ajtókat, és felfegyverkezzenek. De a hülyeségnek nincs vége, mert eljő a végkifejlet, és a biztos halál úgy látszik valamilyen megmagyarázhatatlan okból elkerülhető.
A 34 éves Franck Richard írta és rendezte, a kurva életbe én meg 33 évesen csak hülye blogocskát írok, nem baj, még van egy évem, hogy én is nekiálljak ilyen okosságokat készíteni, mert Magyarország a lehetőségek hazája, haha. Franckie legelső műve ez, amit a forgatókönyvben hemzsegő sok-sok sántító és abszurd fordulat eléggé meg is mutat... Mintha egy '70-es évekből itt maradt exploitation-filmet néztem volna, ahol a mindenféle hülye és érthetetlen fordulat csak arra szolgált volna, hogy bazári módon megmutassa a lényeget, az elborzasztást és az erőszak megjelenítését. (csak a szexet hagyták ki sajnos...) Logikátlan, se füle-se farka történet, néhol konkrétan bosszantó érthetetlen mozzanatokkal... Külön megemlíteném egyébként férfi főhősünket, aki olyan passzívan szerepel, mintha csak odatévedt volna a forgatásra, hogy elszívjon egy pár doboz cigit. Mindebben ki is merül az u.n. színészi játék. Minden jószándékom mellett kéremszépen ez egy igencsak fos alkotásnak minősül a szememben, bár néha a képi világa és a hangulata tetszetős, ha megfeledkezünk az idegesítő baromságokról... Részemről, mert vajszívű vagyok, kap egy 10/3-ast, és mert mondjuk egy "Psycho Ward"-hoz képest azért ez egy film. Szar ez is, de máshogyan...

Ördög (Devil) (2010)

Címe alapján John Erick Dowdle alkotása nem tűnt túlságosan bizalomgerjesztőnek. Amolyan igazi B-kategóriás mozit képzeltem magam elé, amikkel a Hálózat TV szokta péntekenként "sokkolni"  az ingerszegény környezetben felnőtt nézőit. Tipikus egyszavas cím, amely már semmiféle különösebb gondolkodást vagy asszociációs képességet nem igényel. Az ilyen bugyuta címekhez nagyon gyakran pontosan olyan egyszerű, a szürkeállományt még véletlenül sem megerőltető huszadrangú film szokott társulni. Az egyetlen reménysugarat arra nézvést, hogy  nem egy újabb tucatszemetet sikerült kifogni, a forgatókönyvíró (M. Night Shyamalan) jelentette, akinek a nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Hatodik érzék, a Jelek vagy éppenséggel az  A falu című alkotás. Ezek után joggal reménykedhettem abban, hogy a meglehetősen klisés cím mögött valami nézhető rejtőzik. Az Ördögben játszó színészek bemutatásától (lévén, hogy egyetlen számottevő filmben sem szerepeltek korábban) ezúttal eltekintenék.

Ezután a rövid bevezető után nézzük magát a filmet. Az Ördög (nevéhez hűen), egy meglehetősen sablonos indítással kezdődik, ugyanis amíg a színészek neveit olvashatjuk egy fiatal fiú hangja hallható, aki elmesél egy rémtörténetet, amivel az édesanyja ijesztgette gyermekkorában. A történet  lényege nagyjából annyi, hogy az Ördög nagy ritkán emberi alakot öltve lejön a Földre, hogy az elkárhozott lelkeket megbüntesse, mielőtt magával vinné a pokolba.  Az Ördög testet öltése természetesen nem megy csak úgy magától. Szükségeltetik, hogy valaki véget vessen a saját életének, mert csak egy öngyilkosság nyithatja meg az Ördög számára az emberek közé vezető utat. Ezekkel a gondolatokkal zárul a fiatal narrátor monológja. Ezek után már meg sem lepődünk  azon, hogy a film nyitó jelenetében egy felhőkarcoló sokadik emeletéről kiveti magát valaki, majd egy éppen ott parkoló furgon tetején landolva kileheli a lelkét. Ennél egyértelműbben és szájbarágósabban már nem is lehetne tudtunkra adni, hogy az Ördög éppen ebben a pillanatban jött le a Földre, hogy az eltévedt bárányok lelkeit magával vigye a kénköves pokol legmélyére. Ezt követően megismerkedünk a főszereplőkkel. Elsőként a nekikeseredett  Bowden nyomozóval (Chris Messina), aki egy cserbenhagyásos autóbalesetben elvesztette feleségét és gyermekét, és aki  azóta sem tudta túltenni magát a tragédián. Leginkább azért, mert a baleset okozóját nem sikerült elkapni.  Ahogy az ilyenkor lenni szokott Bowden nyomozó pont ahhoz az üzletházhoz közeli kávézóban önti ki a lelkét egy ismerősének, amelyikből az öngyilkos kiugrott. Természetesen ki mást is kérnének fel a furcsa eset kivizsgálására, mint az éppen Isten létezésében is kételkedő nyomozót. Eközben az események egy másik (jóval érdekesebb) szálon futnak tovább. A már említett irodaház liftjébe belép öt egymásnak teljesen idegen ember. Látszólag semmi közös nincsen bennük legfeljebb annyi, hogy egyszerre szállnak egy liftbe.

A film lényege azonban éppen ezzel a látszólag semmitmondó, hétköznapi eseménnyel kezdődik. A lift ugyanis teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül két emelet közt megáll, és nem megy tovább. Az épület biztonsági szolgálata, a fiatal és vallásos Ramirez (Jacob Vargas) és az idős ám szkeptikus Lustig (Matt Craven) személyében, természetesen észleli a bajt és azonnal megpróbál kapcsolatot teremteni a liftben rekedtekkel, ám hiába látják őket a  lift kameráin keresztül, és hiába tudnak szólni hozzájuk, nem hallják őket. A csapdába kerültek így tulajdonképpen egymásra vannak utalva. Mindez nem is lenne probléma mindaddig, amíg váratlanul el nem kezdenek fogyatkozni.  Mivel kizárólag ők vannak a liftben, hirtelen mindenkiben csökkenni kezd a többikkel szemben meglehetősen hamar kialakult bizalom. Az ismeretlenekből (az egymásra utaltság okán) kialakult, és megrendíthetetlennek látszó sorsközösség egy szempillantás alatt hullik darabokra. Amilyen könnyen megtalálták egymásban azt, akiben feltétel nélkül bízni tudnának, ugyan olyan gyorsan találják meg azt is, aki képes lenne megölni őket. Fordul a kocka. Egy szempillantás alatt lesznek sorstársakból ellenségek. Ez az a pont ahol a film elhagyja a sablonokat és egy egyedi, izgalmas, feszültséggel teli mozivá válik. A bezártság, a tehetetlenség, a kétségbeesés szinte tapintható. Hirtelen mindenki potenciális gyilkossá változik át, és mivel a néző előtt sem világos, hogy a liftben rekedt öt ember közül ki az, aki minden előzmény nélkül elkezdi lemészárolni a többieket, még izgalmasabb a történet. A film készítői gondosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se lehessen kitalálni melyikük lehet az, aki ilyesmire képes. Nincsenek se tipikus "jófiúk", se kifejezett rosszak. Ahogy a történet halad előre, úgy derül ki, hogy mind az öt liftbe rekedt embernek a lelkén szárad valami. Mindenki gyanús, mindenkinek a múltján ott éktelenkedik az a bizonyos "fekete folt". Ettől lesz a sztori még érdekesebb, még inkább mentes a sablonoktól. Nincsenek kedves, rendes, minden bűntől mentes ártatlan emberek. Helyette hétköznapi, esendő figurák vannak, akiket a "véletlen" összezárt, és akik mind bűnösek valamiben. Egyszerre ellenszenvesek és szimpatikusak, szánalmat keltők és szeretetet ébresztők. Mégis bármelyikről el tudnánk képzelni, hogy bekattan és legyilkolja a többieket. 

Nagyon perecízen, fokról-fokra bizonytalanodik el a néző azzal kapcsolatban, hogy melyikük lehet a gyilkos. Szinte az orránál fogva vezeti mindvégig, majd amikor már azt hiszi minden egyértelmű, egy jókora csattanóval a feje tetejére állítja az egészet. Nagyon jó megoldás továbbá az is, hogy a film légvégéig nyitva hagyja a legfontosabb kérdést, nevezetesen azt, amiről a címe alapján a film szól, hogy a csapdába esett emberek között maga az Ördög van jelen, vagy az öt ember valamelyike kattant be a bezártságtól és kezdett őrületében mészárlásba. Nincs szájbarágás, nincs sablonos célozgatás arra, hogy valójában ki vagy mi gyilokja a liftben ragadtakat.

Mindent összevetve, a meglehetősen sablonos és kiszámítható jelenetektől hemzsegő kezdés ellenére, az Ördög egy igencsak nézhető alkotás. Amilyen szájbarágósan indul, olyan jól folytatódik. A nagyon pontosan felépített cselekmény, a végig fenntartott izgalom és az egyszerű történet ellenére sem üresjárat, sem felesleges töltelék nincsen benne. Egy igen kellemes, a régi klasszikus krimiket idéző történet ötvözve némi misztikus horrorral. Mindez úgy, hogy nem egy borzalmas  kotyvalék,  hanem egy igenis fogyasztható különlegesség lett az eredmény. A szereplők (annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek), kifejezetten jól játszottak. A zenére és az operatőri munkára különösebb panasz nem lehet, de azt sem lehetne mondani, hogy valami egyedülállót alkottak volna. Nekem helyenként kicsit hatásvadásznak tűnt  a film,  mintha kifejezetten a moziknak készült volna. A kevesebb néha több. Összességében, a gyenge kezdést és a kissé bárgyú utolsó jelenetet is beleszámítva, az Ördög nem egy rossz film. Egyszer mindenképpen megnézhető.

7/10

 

Storm Warning (2007)

Ausztrália... Fegyencek, kenguruk, koalák, bumeráng, Krokodil Dundee, egymástól mérföldekre álló farmok, gyönyörű tájak... Több sztereotípia most nem jut eszembe. Ja, kihagytam a lényeget: születnek ott horrorfilmek is... Első találkozásom eme ország (vagy kontinens? Kérdezzük Ford Fairlane-t...) borzongató mozijaival mindenképpen a Pokolszülött (Razorback) című alkotás volt. De említhetem emellé kapásból a Dying Breed, Wolf Creek, Véres hétvége, Lake Mungo, Halál a mocsárban, Road Kill című műveket is. A "The Dark Lurking"-et is feljegyezhetem ezekhez, de nem szívesen, mert igencsak mércén aluli fos volt... És itt van nekünk az éppen boncolás alá eső Storm Warning is, amelyet valahogyan szerencsétlen módon eddig elkerültem. Okát ne kérdezzétek, hiszen még csak szándékosság sem volt ebben a mozzanatban, mert emlékeim szerint a trailer alapján kellemes csemegének tűnt, bár az alapsztori bővelkedhet klisékben első olvasásra... Már előre leszögezem: nem bántam meg a rá áldozott másfél órát.

Forgatókönyv-írónk Everett De Roche, aki ebben a műfajban a fentebb említett gyilkos vaddisznós "Pokolszülött"-et álmodta meg még anno 1984-ben, és emellett olyan történeteket vetett papírra, mint a "Vágóhíd négy keréken" és a szintén említett "Véres hétvége". Emellett számtalan sorozatban vett részt ötletadóként, olyanokban, mint a "Matlock" és "Flipper"... Bár nehéz dolga nem volt ezzel a sztorival, mert lehetett volna egy tucathorror is a panelek alapján, ámde rendezőnk, Jamie Blanks gondoskodott az egész életre keltéséről és a feszültség adagolásáról. Az ő kezéhez tapad a "Véres Valentin" 2001-es feldolgozása, ahogyan a sokadszor szóvá tett "Véres hétvége" és a "Rémségek Könyve" is. Egy rossz szó nem lehet erre a munkájára, el kell ismernem, meglepően ügyesen sikerül megteremtenie a terror hátborzongató légkörét. Nem lehet szó nélkül elmenni a színészek tökéletes alakítása mellett, és itt külön kiemelném a megfélemlítettséget bravúrosan átéreztető egyetlen női szereplőt, Nadia Farès-t , és a szadista gyilkos suttyókat alakító arcokat, (David Lyons, Mathew Wilkinson, John Brumpton)... A direktoré mellett ő munkájuk tette kiemelkedővé a többi hasonló film dömpingjéből a "Storm Warning"-ot. Csapjunk bele a nem túl gordiuszira sikeredett cselekménybe:

 A középkorú juppie pár, Rob, az ügyvéd, és francia felesége, Pia egy horgászással egybekötött csónakázás mellett döntenek kikapcsolódásképpen. Bambulás közben belekeverednek egy sekély földművelésre használt csatornába, ahol már nem lehet csónakkal tovább menni, ráadásul hatalmas vihar kerekedik. A pár menedéket keresve egy farmra jut, ahol senki nincs, behatolva a házba, telefont keresve konstatálhatják, hogy egy igazi disznóólba kerültek, és nem lenne szerencsés megvárni a házigazdákat. A férjben a meggyőződés akkor szilárdul meg eme irányban, amikor felfedezi a távol lévő tulajdonosok marihuána-ültetvényét. Késő bánat, hazatér a nyakig felfegyverzett társaság, Jimmy és Brett, no meg apjuk Pop, aki azonban azonnal nyugovóra tér. A família igazi világtól elzárt kis közösség, a vidéki suttyóság minden ismérvével felszerelve, tele gyűlölettel és az erőszakra való hajlammal. Nem erőltetik meg különösen magukat vendéglátóként, és némi alázás után rögvest foglyokként tekintenek a párra. És elkezdődik a pokoljárás. A levegőben feszülő fenyegető erőszak szinte tapintható, és nyílvánvaló, hogy eszük ágában sincs elengedni a szerencsétlenül járt házaspárt. A szellemi terror alatt álló áldozatok előtt már kirajzolódik a nemsokára fizikaiba is átcsapó durvulás. Hamarosan a pajtába zárják őket, puskatussal szétzúzzák Rob lábát, és vonzó felesége előtt igencsak sötét jövőt rajzolnak fel, nemi erőszakkal és minden egyéb csemegével megterhelve...
Ha azt hitték, hogy ezzel kimerült a borzalom tárháza, hát tévedtek, felébred ugyanis a jó öreg Pop, aki még ebből a családból is kiemelkedik hideg szadizmusával. Menekülni kell, mielőtt eljön a reggel, vagy a kanos papi megkívánja a szép Pia-t. Ideje lesz némi ellenállást tanúsítani, mert különben a biztos halál várja őket hosszas megaláztatások után... Ez az a helyzet, amelyben vagy te

ölsz, vagy téged ölnek meg, így ideje félretenni minden gátlást, és a feleség nem rest megtenni ezt...
Gyomorszorító atmoszféra lengi be az egész mozit. Szinte tapintható a fenyegetettség, és a megaláztatások ökölbe szorítják a tehetetlen ember kezét. A néző érzi a kiszolgáltatottságot, és mi más kellhet ahhoz, hogy együtt gyorsuljon a pulzusod az áldozatokkal? Brutális és kegyetlen erőszakkal átitatott jelenetek, súlyosan lélekre telepedő nyomasztó hangulat, és izgalom, ahogyan főhőseinkért szorítani kezdünk. Mert eleinte még nem is kimondottan szimpatikus a házaspár, gazdagok és szépek, könnyedén éldegélő befutott figurák. Aztán, ahogy durvul a helyzet már akaratlanul is melléjük állunk lélekben.

 Kiemelendő még a fényképezés. Gyönyörű tájakat láthatunk, megspékelve a közelgő vihar nyomasztó képeivel, majd az égiháborúban fürdő roncstelep-szerű farm a villámok fényében igen hátborzongatóan hat. A halálesetek és az ötletes vérengzések igen "élethűekre" sikeredtek, ha élhetek ezzel a képzavarral. Minden szempontból jól sikerült túlélő-horror ez, hatással volt rám, és bár csak a végére indul be a gyilkolászás, végig érezhető a feszültség, és az erőszak mindent átitat benne... Fentebb említettem az alaptörténet ismerősségét, és ami leginkább beugrik, az a "Sziklák szeme", a "Texasi láncfűrészes..." és a "Halálos kitérő". Lehetne egy mondattal is elintézni, a "szokásos gyilkos-família-terrorizálja-az-embereket" kitétellel, mégis tartalmaz némi pluszt, az ügyesen megteremtett légkörrel. Csakis ajánlani tudom, megérdemel egy 10/9-est. Uff.

Devil's Playground (2010)

Jó estét, jó szurkolást!

Amikor nekiültem filmet nézni, nem sok információm volt mire is vállalkoztam. Valami halovány szeletelés derengett az agyam leépült szegletébe. Az elsődleges cél a szórakozás volt, rémüldözni egy picit. Na jó, megpróbáltam rettegni és erre nincs is alkalmasabb, mint valami horror. A másik ok, idén még nem nagyon adtam életjelet magamról. Nyugodt kis esti hentelés egyedül a sötétben. Első benyomásként arra tippeltem megint a franciák nem bírtak nyugodtan ülni a valagukon és előhozakodtak valami néznivalóval a vérre szomjazóknak. Tévedtem, nem ők hanem a britek voltak. Ami a Legenda vagyok -ban az influenza elleni oltás, az Ördög játszóterében az erőnlétet szolgáló dopping-szer. A szolid gyógyszerkísérlet nappali rémálommá változtatja a szigetország lakóinak életét. Az anyag mellékhatásai végzetesek... mindenkire akit beoltottak, akiket nem szúrtak meg, azokra meg a beoltottak halálosak. Az orvosok tehetetlenek. Miután sorra jobb létre szenderülnek a kísérleti önkéntesek, csak Angela (MyAnna Buring - Barlang 1-2 ) maradt életben, ő meg eltűnt. Mindenki őt keresi. Tesó, a pasi, a nagydarab biztonsági „fogdmeg” ember. Nagyjából ez az egész film cselekménye. Közben a mutáció rohamosan terjed. Igen, ez egy újabb zombis csemege.

Joe (Danny Dyer - Futball faktor, Dog House, Csapatleépítés) a felfüggesztett zsaru és Rob (Sean Pertwee - Doomsday, Mutáns krónikák) az igaz barát is igyekszik Angela nyomára bukkanni. Szépen lassan megismerkedünk a figurákkal a szálak is összefonódnak. Mindenki ráérez a neki előre megírt szerepre, alkalmazkodik karakteréhez. Cole (Craig Fairbrass - Fehér zaj 2, Futballmaffia) a Cég verőlegénye rádöbben milyen sok vér tapad a kezéhez és a jobbnak gondolt szereplők (az első benyomás) kénytelenek ráébredni nem lesz potyajegy a mennyországba, a pokolba juthatnak. És hogy ne kelljen sokat várni a nagybetűs SÁTÁN személyesen küldi a felszínre seregét. Annyira szépen fogalmaztam, ez már maga az irodalom, vagy nem is, inkább költészet. Hehehe. Az emberek feleszmélnek, csak statiszták egy kibaszott zombis filmben. Anglia meg szép lassan felemészti önnönmagát...habár, a felzabálja jobban leírná az eseményt. :)

A fentebb említett szereplők is igyekeznek minél tovább életben maradni, addig szép lassan lekerülnek a maszkok és előtör az emberben lakó taktikus. Logisztikus meg miegymás. A lét a tét. Sajnos ez a mottó már foglalt, de úgy teszek mintha még sehol sem hallottam volna. A szereplők sorsa, illetve útja előbb-utóbb keresztezi egymást. Látjuk kibontakozni a dolgokat, mindenki életben szeretne maradni és a tervek néha külön utakon járnak. Mindenki mindenki ellen. Szerencsére Cole a nagydarab manus az ő oldalukon áll, igazi harcos alkat. Kezében minden fegyver és ezt szó szerint kell érteni. Megy a kalapálás rendesen. Utoljára a The Signal film lepett meg ennyire ebből az érából. A történetet nagyjából elmeséltem. Mit írhatnék még? Mindent láttunk, mindent olvastunk már amit egy zombis filmbe bele lehet tuszkolni. Nem zavar az újrahasznosítás, főleg ha ilyen remekbe szabott az eredmény.

Jól néz ki Anglia madártávlatból amikor mutatják az üres utcákat. Az odavalósiak biztos megszokták már, hogy időnként a házuk elött horror-filmeket forgatnak. Gondolom lájkolják is a fészbukon. Megvallom őszintén, sokkal jobb film, mint amire számítottam. És nem azért mert brit film és hasonlóságot vélnék felfedezni a 28-nappal később kult mozival. Csak a horrornak eme nem túl tág és bonyolult műfaja már rég elérte a korlátait, az újabb bőrlenyúzást, az utánzást és most mégis van egy film ami nem reformálja meg a zsánereket, ugyan akkor élvezhető minőséget biztosít a nézőnek. Nem mondom, néhol nem akadozott volna a történet, hogy nem voltak klisék és a karakterek sem nőttek nagyon szívemhez, de ha jobban beleéli magát az ember a mesébe, akad egy-két szívbe markoló drámaibb jelenet. Negatívum meg, csak ez az ugri-bugri Yamakasi zombis üldözés. Ezzel is annyi a bajom nem kell úgy mozogjanak a statiszták, mint valami szétdrogozott break-táncosok, de azért nem kellene erőltetni ezt a falra felszaladós szaltózós ízét. Nincs művészkedés, nincs felesleges cicoma, cukormázas történet ezekre nincs is szükség, jöhet a bevált bélszaggatós, végtagleharapós, képernyőket összevérzős trancsírozás. Még és sok ilyet!

Ámen!10/8

Sauna (2008)

Gondolom hatalmas meglepetést nem fogok okozni azzal, ha azt írom, hogy ezúttal egy északi filmet szeretnék bemutatni. Az újdonság legfeljebb annyi lehet, hogy  kivételesen nem  egy svéd vagy netán norvég film kerül terítékre, hanem finn. Antti-Jussi Annila nem nevezhető éppenséggel termékeny rendezőnek, már csak azért sem, mert a 2008-ban forgatott Sauna című filmjét leszámítva, mindösszesen egyetlen nagyjátékfilm és két rövidfilm kötődik a nevéhez. Mivel az Újjászületett harcos című első nagyjátékfilmje is nagyjából annyira ismert hazánkban, mint a most bemutatni kívánt Sauna, nem is nagyon vesztegetnék több időt a finn rendező munkásságának ecsetelésével. Annyit elöljáróban elárulhatok, hogy én a magam részéről sajnálom, hogy Antti-Jussi Annila alkotása nem kapott nagyobb visszhangot Magyarországon. Nem állítom, hogy hibátlan alkotás, sem azt, hogy valami eget rengetően újszerű történetről lenne szó benne, de mégis (a hibái ellenére), véleményem szerint a Sauna egy igencsak nézhető film. Kicsit lassú, kicsit vontatott, sok felesleges töltelékkel és minimális cselekménnyel, de egészen pazar képi világgal és hangulattal. A színészi játékról már nem is beszélve.

Vágjunk is bele a történetbe. A film 1595-ben játszódik, amikor a hosszúra nyúló svéd-orosz háború véget ért. A főszereplő két testvér, Knut (Tommi Eronen) és Eerik (Ville Virtanen), akik mindketten egy bizottság tagjai, amelynek feladata, hogy a Oroszország és Finnország határát kijelölje. Hálátlan feladat, hiszen rendkívül barátságtalan, Isten háta mögötti erdőkön, mocsarakon keresztül vezet az útjuk úgy, hogy egyetlen teremtett lélekkel sem találkoznak. Ám ez sem igaz egészen, mert amíg a bizottság tagjai haladnak előre a  zord erdőben, Knut egy furcsa, szakadt ruhákba öltözött lányt lát újra és újra felbukkanni a fák között, aki az arcát eltakarva, a fájdalomtól eltorzult hangon könyörög segítségért. Knut a titokzatos szellemalakban egy fiatal falusi lányt vél felismerni, akit még a háború idején Eerikkel bezártak egy pajtába és magára hagytak. A látomások szép lassan felőrlik a fiatalabb testvér idegeit, ám hiába könyörög Eeriknek, hogy menjenek vissza a faluba és engedjék szabadon a lányt, aki talán már régen beleőrült a félelembe és a reménytelenségbe, de az is lehet, hogy kínok között vergődve meg is halt. Knut lelkét folyamatosan gyötri a bűntudat, amiért megöltek, vagy  legalábbis hagytak meghalni egy ártatlan lányt, de idősebb testvére hajthatatlan. Próbálja megnyugtatni a lelkiismeretfurdalástól lassan megbomló elméjű öccsét azzal, hogy minden amit lát pusztán a képzeletének játéka. Próbálja elmagyarázni neki, hogy nem fordulhatnak vissza és ha vissza is fordulnának, a lány azóta már minden bizonnyal meghalt. Szeretné megnyugtatni öccsét, hogy a háború kegyetlen és néha ártatlan emberek halnak meg. Szeretné bebizonyítani, hogy ő (annak ellenére, hogy több tucat embert küldött a halálba) túl tud lépni a háború borzalmain. Szeretné, de ezzel hazudna Knutnak és saját magának is. Hazudna, mert bár kettejük közül ő az, akit látszólag nem viseltek meg a történtek mégis ugyanúgy szenved, mint öccse, saját poklának bugyraiban. Minden folyóban, amibe lép, minden patakban ami mellett elhaladnak, és minden tócsában amelyen átlép annak az ártatlan parasztlánynak a fájdalomtól eltorzult, vérrel borított arcát látja, akit bezártak a pajtába és aki feltehetőleg beleőrült majd belehalt a félelembe. A bűntudata egyik testvért sem hagyja nyugodni, bár Knut számára van feloldozás, mert abban a tudatban él, hogy nem ő volt az, aki egy ártatlan emberre rázárta a pajta ajtaját, hogy ezzel lassú, gyötrelmes kínhalálra ítélje. Eerik volt az, aki ezt megtette és ő mindvégig figyelmeztette bátyját, hogy megbocsájthatatlan bűnt követ el. Mindkettejük lelkét rágja a bűntudat, de nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni már semmit. Knut mindvégig vádolja Eeriket amiért meg sem próbálják megmenteni a lányt, amiért nem érez bűntudatot a történtek után, miközben ő szinte teljesen felőrlődik abban, hogy mindenütt a keservesen síró, szemeit kikaparó parasztlány szellemét látja. Eerik ugyanúgy  őrlődik, ugyanúgy küzd a démonaival, ugyanúgy szenved a lelkiismeretfurdalástól, mint az öccse, azzal a különbséggel, hogy mindezt csendben, önmaga poklába égve teszi. Nem mutatja ki, mert tudja, a bűnük alól nincsen feloldozás. A lány valószínűleg tövig kaparta vékony ujjait a vastag deszkaajtón, majd vagy beleőrült abba, hogy ott fog meghalni, vagy lassan éhen halt. Bárhogy volt is, a lány halott és számukra nincsen megbocsátás.

Ahogy haladnak előre az erdőben a mocsaras vidék kellős közepén egy apró falura bukkannak, amely még a Knut által készített igen aprólékos térképen sem szerepel. A falut egy gyermek kivételével egytől egyig idős emberek lakják, akik maguk is úgy találtak rá a néhány fakunyhóból álló  néptelen falura a háború elől menekülve. Állításuk szerint a falut régen szerzetesek lakhatták, akik azonban csak könyveket és ikonokat hagytak maguk után. Azt, hogy mi lett velük  egyikük sem tudja megmondani, csak találgatnak.  A titokzatos helyet feltérképező bizottság azonban mindezek mellet még egy szaunát is talál a mocsár közepén, ám arra a kérdésre, hogy kik építették és mikor, senki sem tudja a választ. A falubeliek szerint már a szerzetesek előtt állhatott az épület, s talán köze van azok eltűnéséhez is. A misztikus hely történései felébresztik Knutban a bűntudatot és újra könyörög bátyjának, hogy forduljanak vissza a lányért, hátha megmenthetik még az életét és immáron nyíltan hibáztatni kezdi Eeriket a történtekért, aki azonban szembesíti a ténnyel, hogy öccse sem ártatlan és éppen azért zárta be a lányt a pajtába, hogy megvédje Knut állatias ösztöneitől.  A bűn tehát közös. Ezen a ponton jön el a katarzis, amikor  már mindkét testvér vissza akar  menni  a faluba megmenteni a lányt, és ezzel a saját lelküket, de a kör bezárult. A mocsár közepén rekednek meglelve önnön poklukat. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Antti-Jussi Annila  filmje, véleményem szerint, a hibái ellenére egy igencsak figyelemre méltó alkotás. Igaz, hogy a történet lényege nem nevezhető újdonságnak, hiszen a bűn és bűnhődés témaköre sokszor fel lett dolgozva, ám ez semmit sem von le a film értékéből. A korhoz, amibe helyezte a cselekményt, remekül illett a  környezet, amit egészen kivételes operatőri munkával tettek még hitelesebbé. A film kép világa  és a színei csodálatosak. Olyan nyomasztó, zord, rideg atmoszférát teremt, ami dialógusok nélkül is érezhetővé tenné a történet mélységes szomorúságát, kilátástalanságát. A színészekről is csak a legjobbat lehet elmondani, bár szeretném kiemelni az Eeriket alakító Ville Virtanen játékát, aki valami egészen kiváló színészi alakítást nyújt. A néző szinte maga is érzi azt a lelki vívódást, amin  Eerik végigmegy. Ahogyan a kifelé érzéketlenséget sugárzó katona a saját poklában égve próbál felmentést találni bűnére és  ahogyan fokozatosan kimutatja, hogy ugyanolyan érző ember, mint öccse és ugyanúgy szenved attól, amit tettek. Pont az a legdrámaibb ebben a történetben, hogy voltaképpen senki sem ártatlan. Mindenki hordoz valamilyen bűnt magában. Mindenki próbál így vagy úgy megszabadulni tőle, mindenki bízik a feloldozásban, mígnem mindannyiukat utoléri önmaga pokla.



Volt azonban néhány zavaró momentum is a filmben, amelyek rontottak az összképen.  Ilyen volt például a film első harmadában az idősíkok kezelése. Elég idegesítő volt, hogy sokszor azt sem lehetett eldönteni mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban. Ezt illett volna jobban megoldani. Zavaró volt továbbá a film viszonylagos vontatottsága és lassúsága. Az első egy óra szinte cselekmények nélkül telt el. Ezen is jó lett volna változtatni. Mindent összevetve a Sauna egy igen jól sikeredett alkotás remek színészi játékkal, csodálatos képi világgal és mondanivalóval.

8/10

AM1200 (2008)

Az AM1200 egy alig negyven perces alkotás egy olyan rendezőtől (David Prior), aki ezt megelőzően csak és kizárólag dokumentumfilmeket készített. Úgy gondolom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az amerikai író-rendező neve nem kizárólag nekem csengett teljesen ismeretlenül. Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már elsőre maradandót alkosson, de túlságosan nagy elvárásaim nem voltak a művel kapcsolatban. Annak ellenére sem, hogy azon a pár helyen ahol egyáltalán foglalkoztak a filmmel, meglehetősen pozitív véleményt fogalmaztak meg róla. Ízlések és pofonok. Mivel sem a rendezőről, sem arról a hat emberről, aki a bemutatni kívánt alkotásban szerepel, a nevükön kívül és azon túl, hogy olyan intellektuálisnak még jóindulattal sem nevezhető  amerikai sorozatokban szerepeltek, mint például  a Miami helyszínelők, a Különleges ügyosztály, vagy éppenséggel a Lost, tulajdonképpen nem tudni semmit, jobban járunk ha magával az alkotással foglalkozunk.

A film két munkatárs Sam Larson (Eric Lange) és Harry Jones (Ray Wise) beszélgetésével indul egy lepukkant bárban. A baráti diskurzust követően Sam búcsút int kollégájának, beül az autójába és az éjszaka kellős közepén útnak indul. Arra, hogy hová tart  és milyen célból,  csak nagyon homályos utalásokat tesz. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, de a film szempontjából ez harmadlagos fontosságú. Sam a hosszú és meglehetősen monoton úton, amely egy hatalmas, kietlen vidéken vezet keresztül, alig bír ébren maradni. Többször is azon kapja magát, hogy elbóbiskol a volánnál és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem áll fejre a kocsival éjszaka a semmi közepén. Figyelmének ébren tartására bekapcsolja az autórádiót, ám az egy-két kellemes dallam után furcsa üzeneteket kezd el sugározni. Mintha valaki, alig érthetően, segítséget kérne. Az adás szakadozott, a vétel finom szólva sem tiszta, de annyit ki tud hámozni belőle, hogy egy férfi kér kétségbeesetten segítséget valahonnan. Az adás megszakad és  többé nem is jön vissza. Sam nem sokat törődik a furcsa segélykiáltással, mígnem megpillantja az út mentén egy kerítésen a véletlenül befogott rádióállomás logóját. A környék korántsem nevezhető bizalomgerjesztőnek, hiszen a kerítéssel körülvett, meglehetősen lepukkant épületen kívül, amelyben minden jel szerint az a rádióállomás működik ahonnan a titokzatos férfi kétségbeesetten segítséget kért, semmi sem található.  Rövid gondolkodás után úgy dönt tovább megy, és nem kísérti a sorsot, ám az autó minden előzmény nélkül lerobban. Mivel az autó teljességgel használhatatlannak bizonyul elindul, hogy körülnézzen a rádióállomáson. A romos, sötét épületben sokáig senkit sem talál, és csak a fel-felvillanó neoncsövek jelzik, hogy valaha itt emberek dolgoztak és egy rádióállomás üzemelhetett  A kihalt és rendkívül barátságtalan épület egyik eldugott szobájában egy férfit talál, akit valaki egy asztal lábához bilincselt, és aki feltehetőleg megőrült vagy sokkot kapott, mert magából kivetkőzve őrjöng  és teljesen összefüggéstelenül beszél. Szavai egymásba vágnak, mondatai kuszák és zavarosak. Annyit sikerül mindössze kihámoznia, hogy valakit meg kellett ölnie, de nem akarta, ennek ellenére mégis meg kellett tennie stb...  

Bárhogy is próbálja faggatni arról, hogy mi történt és, hogy ő adta-e a segélyhívást amit az autójában hallott, a férfi csak néz maga elé katatón állapotban, és próbál megbocsájtást nyerni valakitől vagy valamitől, miközben szabadon levő kezével az erősen vérző hasát szorítja. Arra, hogy ki bilincselte az asztal lábához szintén nem kapunk választ. Erre a kérdésre csak a film vége ad magyarázatot, amit azonban most nem kívánnék elmondani. Már csak azért sem, mert ez az a film, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Nem egy korszakalkotó mű, nem fog sok meglepetést okozni, de ennek ellenére mindenképpen érdemes rászánni azt a negyven percet. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelték annak idején a Homályzóna című tévésorozatot vagy Stephen King korai novelláit. Ugyanis a film, legalábbis bennem, ezeket a régi időket elevenítette fel. 

Mindent összevetve az AM1200, véleményem szerint, egy nagyon jól sikerült alkotás.  A magam részéről rosszat nem tudnék mondani róla. A film képi világa csodálatos, a szereplőkre se lehet  különösebb panasz, a zene megválasztása meg egyenesen első osztályú. Talán a történet lehetett volna egy kicsit bonyolultabb, de egy negyven perces rövidfilmbe felesleges lett volna ennél több cselekményt belesűríteni. Mivel egyetlen perc üresjárat vagy felesleges mondat sincsen benne, ezen a téren sem lehet ok panaszra.

8/10

Psycho Ward (2007)

A végzet és a lustaságom összejátszása folytán néztem végig ezt a filmet. Egyszerűen van úgy, hogy az embernek nincs kedve válogatni, mi is zsibbassza az agyát másfél órán át, hát a kezébe akadó első korongot bedobja a lejátszóba, reménykedve, hogy egy gyöngyszemet lel majd, hiszen a rengeteg ismeretlen cím között igen sok nagyszerű horror leledzik. Nyomás, pléj, lássuk azt a kibaszott medvét. Restségem mellé pedig a végzetet azért említettem, mert valami (és már most lelövöm a poént, elnézést, Kedves Olvasók) borzasztó szar élményben lett részem. Filmes berkekben kevéssé járatos párom egyetlen szava a BÉNA volt erre a faszságra, noha neki köszönhető, hogy végigkínlódtam ezt a förmedvényt. Már az első fél óra után kapartam magam, a másodiknál idegösszeomlást kaptam, és ki akartam kapcsolni, de "Ha már elkezdtük, akkor nézzük végig", nos én biztos vagyok benne, hogy ezt csak büntetésképpen kaptam, amiért ilyen baromságot kénytelen nézni velem. Hogy ez a kijelentés miért nem hangzik el akkor, amikor a legizgalmasabb, legfélelmetesebb horrort nézve feszülten küszködöm az adrenalinommal, ami az egekbe szökött, míg az asszony elalszik unalmában...?
Nos azóta megígértem magamnak, hogy óvatosabb leszek, és elővigyázatosan fogok válogatni. Persze megnézek én minden szart, de ez a film tipikus az, amit egyedül, kurva másnaposan kell megnézni, és nagyot sóhajtva elalszol utána, majd az elmédben jótékony homály fedi a rossz emlékeket. Kanadában követte el ezt a rémtettet egy iskoláscsoport, legalábbis én eleinte azt hittem, de nem, itten nem kisegítőbe járó félhülyék alkottak, csak éppen a nézőket nézik annak. Leírtam már ezerszer: szükség van a független filmekre, néha lenyomják a legnagyobb stúdiók unalmas dömpingjeit lazán, de na most éppen pont ebben az esetben, erre nem volt szükség. És igen, mielőtt megérdeklődnétek, persze, hogy marhára haragszom rájuk, hiszen rengeteg jobbnál-jobb filmem van... Én pedig ezt néztem. Mondjuk magamra is haragudhatnék ennyi erővel.
Christopher Lee Thompson írta a forgatókönyvet, aki nevének első fele mindig garancia volt a jó mozikra, de így a Thompson névvel súlyosbítva már nem az. Valószínűleg a forgatás helyszínén vetette gyorsan papírra mind a tíz sort, meghagyva a szereplőknek, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak, csak ragaszkodjanak a karakterüknek kinevezett egy mondatos jellemvonásra. Az esküvői videók módjára kezelt rendezés felelőse, a nagy direktor és prodjuszer, Patrick McBrearty. Senki ne hibáztassa magát, és ne kotorássza elő a filmlexikont, ugyanis alkotónk első nagy produkciója ez. Talán ezen felül valóban csak lakodalmas mulatságokat filmezett. Várjá' má', jut eszembe, voltak benne sz... sz... sz... Nem bírom leírni eme kontextusban a színész szót, maradjunk a szereplőknél. Ott van Liam Card, a legunszimpatikusabb faszi, aki eleddig rövid-filmekben és TV-sorozatokban játszogatott. Kb. annyira tehetséges a fickó, mint egy Kóla-automata, de a többi kartonfigura sem tud többet felmutatni, kivéve az ázsiai leányzó, aki megragadta a figyelmemet, mert elég méretes keblekkel rendelkezik, már ahhoz képest, hogy japán, vagy vietkong, mittomén. Ráadásul nagyrészt ő az egyetlen, aki ésszerű módon viselkedik néha, és már az első pillanattól a menekülés foglalkoztatja. Igen ám, de honnan? - kérdezhetné a T. Olvasó, úgyhogy meg is világítom ezt a bonyolult történetet, valószínűleg nem sokkal rövidebben, mint a forgatókönyv tette ezt.
Egy kis ötös csapat érkezik valahová vidékre, egy hatalmas elhagyatott börtönhöz. Gondolom rengeteg ilyen hemzseg ottan Kanadában. Vezetőjük egy kriminál-pszichológus, akit a fentebb említett Liam Card őőőőő "játszik". Vele van duci húga, egy japán csaj, egy "geek", és egy kretén kölyök, aki a kamerát cipeli, merthogy ők ottan most dokumentum-filmet forgatnak majd, nagy leleplezésekkel. Dr. Magellan szerint valamikor ott kísérleteztek a rabokkal, és akkor most ő ezt bebizonyítja. Nagyon érdekes. Vár reájuk a helyi kapcsolatuk is, aki persze egy jó kis muff, és természetesen rögtön a geek gyerekre bukik, persze már első este dugni akar vele, ilyen az élet béjbi, há' persze. Minek is kúrnának persze a sátorban, amikor kényelmesen lehet egy elhagyatott büntetés végrehajtási intézet betonpadlóján, nem? Odakintről társaik pont meglátják az egyik ablakon át, hogy gond van, ezért szépen bemennek. Persze csakis kettes csoportban, mert ezt így kell, előre a férfiak, utánuk a nők. Aztán rájuk záródik az ajtó, és megkezdődik a fárasztó és kurva unalmas bolyongás (nem nekik, nekünk az) a folyosókon, meg kis alagutakon. Persze közben egy őrült és a kísérlet által teljesen felturbózott még ott lakó elítélt szépen nekiáll levadászni őket, amit nem is bánnánk, ha gyorsan tenné. A csapat általában darabokra szakad, hol ez, hol az indul külön utakra, logikus lépés, és a jó professzorunk térdig a vérfolyamban is még mindig csak azzal nyugtatja a többieket, hogy á, ez csak festék, meg nincs semmi baj, és keressük meg a többieket, ne meneküljünk el. Ha a balfaszság neki nem, nekünk mindenképpen fáj, az ilyen irracionális papírmasé karaktertől kezd habzani a szám. Halnak, halogatnak, néha szunyókálnak, na jó, bocs az én voltam, nagy izgalmamban, Gyilkosunk, aki egyik pillanatban a börtön egyik végében van, majd hirtelen feltűnik a másikban is, ráadásul úgy cammog, mint egy lestrapált agyvérzéses. Képes áldozatait lekötözni egy satupadra, hogy ott aztán egy másodperc alatt kinyírja őket. A legérdekesebben Sarah (az ázsiai csaj) járt, akinek a fejét egy nagy kalapáccsal szétloccsantja, mint egy dinnyét, majd, amikor rálelnek, csak egy vérpatakocska csorog a szájából. Hümm. Van ám saját kis kápolnája is, azt el kell pusztítani! Hogy miért, azt nem kell megmagyarázni valószínűleg. Ezért soha nem is tudjuk meg. Az örök törvényt pedig be kell tartani: földön heverő, ájult gonosz tömeggyilkost nem ütjük, amíg pépessé nem válik, inkább elfutunk. Vááááá, hogy micsoda baromság volt ez az egész. Kerülje mindenki, senki ne kövess el azt a hibát, amit én.
A minőség? Amatőr szar. Azt sem tudom, volt-e valami zenéje az egésznek, egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá. Nélkülöz minden filmszerűséget, inkább az "üljünk össze 10-en, oszt lőcsöljünk össze valami szart"-stílusban készült. A költségvetés 50ezer kanadai dollárba fázott, gondolom ez a kamerabérlés, meg a néhány kiló tudat-módosítószer ára lehetett. Ja, néha a hentelés nem rossz, már amikor nem gondolják úgy, hogy a ki-be kapcsolt kamera rettenetes izgalomba hozza a nézőt. Értelmetlen, sablonos, jellegtelen, erőltetett és felesleges szemét. Gondolom a film elkészülte után elégedetten mutatták meg családjuknak, hogy nézmá' ott vagyok a tévében, csak éppen ez édeskevés. És a családtagok is valószínűleg elpirulva nézték végig ezt a szarhalmot. Köszönjük, ennyi. Senki ne próbálkozzon vele. Ja, képeinken a film legizgalmasabb jelenetei láthatók. Ami fájt: pont az ázsiai hölgy nem mutatta meg a bájait...
10/1