A légy - The Fly (1958)

 


 George Langelaan, francia-brit író Légy című novellája 1957 júniusában jelent meg a Playboy hasábjain. A teljesen ismeretlen író műve azonban olyannyira népszerű lett, hogy Kurt Neumann alig egy évre rá már filmet is készített belőle, amit később David Cronenberg szintén megtett jóval nagyobb sikerrel és színvonalasabb kivitelben. Mert hiába a novella érdekes története, ha az 1958-as film ebből nem sokat volt képes átültetni a mozgóképre. Ebben nem kis szerepet játszhatott, hogy igazi nagy színészóriás nem állt Neumann rendelkezésére. Egyedül Vincent Price nevét érdemes megemlíteni az 1958-as filmmel kapcsolatban, ám az ő szerepe ha nem is elhanyagolható, de semmiképpen sem számottevő jelentőségű, olyan, ami nagyban befolyásolná a végeredményt. Még akkor sem ha ő történetesen jól játszik azon szűkös keretek között, ami  Neumann filmjében jutott neki. Egyedüli érdekesség talán annyi Vincent Price esetében, hogy az 1958-as Légy azon kevés filmek egyike amiben Price pozitív figurát alakít. Bár ha nagyon szigorúan nézzük, akkor az általa megformált François Delambre sem tekinthető makulátlan karakternek, lévén, hogy ha titkon is, de szerelmes testvére, a tudós André Delambre feleségébe, Héléne-be. És itt említhetnénk meg a másik két színészt, az André Delambret alakító David Hedisont, és a feleségét Héléne Delambret játszó Patricia Owenset, de a nevükön kívül más fontosabbat nehéz lenne összekaparni róluk, mert ritka egysíkúan és észrevétlenül játszanak, ami tekintettel arra, hogy két főszereplőről van szó nem túl hízelgő rájuk nézve. Kár szépíteni a dolgot, a film hibái nagyrészt kettejük játékában keresendőek. Mert amúgy maga a sztori nem lett volna rossz, tökéletesen beleillik az 50-es években készült amerikai tudományos-fantasztikus filmek miliőjébe, amit keresztül-kasul áthat a rohamtempóban fejlődő technikától való paranoid (de nem feltétlenül alaptalan) félelem és szorongás. A Légy is ennek a rettegésnek az egyik, kiemelkedően jóra sikerült terméke. Meddig mehet el a tudomány, mi az a „vörös vonal”, amit már nem léphet át még egy olyan nemes ügy érdekében sem, mint a haladás, az emberiség fejlődése, az ismeretlen meghódítása. Játszhat-e Istent büntetlenül a tudomány? Számolatlanul készültek ebben a témában, ezt a kérdést feszegetve filmek az 50-es évek Amerikájában, ami alig egy évtizeddel az atombomba ledobása után, a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában teljesen érthető. Az embert félelemmel vegyes csodálkozás töltötte el, és amilyen reménnyel nézett a jövő felé, legalább akkora szorongás és rettegés is uralkodott el rajta, ha arra gondolt mi várhat rá.

 Kurt Neumann filmje is erre a szorongásra reflektál, és már az elején meglehetősen baljóslatú felütéssel indít. François Delambre (Vincent Price) gyárigazgatót késő este azzal hívja fel a sógornője, Héléne, hogy megölte a férjét, François Delambre öccsét. Érthető hogy François ezt a bejelentést egy cseppet sem veszi komolyan,  ismerve Hélénet, meg amúgy is túl abszurd helyzet ahhoz, hogy igaz legyen. Kis idővel később azonban már kénytelen elhinni, amikor a tulajdonában lévő gyár portása is felhívja és közli vele, hogy a testvérét, Andrét holtan találta a hidraulikus présgépbe szorulva, és ha ez még nem lenne elég meg van győződve arról, hogy Hélénet látta elfutni a helyszínről. Ezek után már egyáltalán nem tűnik annyira abszurdnak a sógornő beismerő telefonhívása, de emberi ésszel továbbra is felfoghatatlan az egész. Héléne egy kedves, törékeny nő, aki imádta Andrét, mindenben segítette a tudós férjét, semmi oka nem lett volna arra, hogy megölje. Arról nem is beszélve, hogy életében nem járt a gyárban, fogalma sem lehet arról, hogy kell kezelni a présgépet, kizártnak tűnik, hogy képes lett volna arra, amire minden jel, és a vallomása is utal. François, a helyszíni szemlét követően, egy rendőrfelügyelő ismerősével (Charas felügyelő szerepében Herbert Marshall) azonnal Hélénehez siet, hogy kiderítsék az igazságot. A nő láthatólag teljesen megbolondult, ugyanis nemhogy megbánást nem tanúsít, de egyenesen örül, hogy megölte Andrét, bár magyarázatot nem hajlandó adni a tettére. Mivel bolondnak nyilvánítják, amíg a nyomozás tart házi őrizetbe kerül és egy ápolónőt rendelnek ki mellé. Héléne azonban továbbra sem hajlandó mondani semmit, csak valami különleges legyet emleget, amit meg kell találni és elpusztítani. François érdekes módon ahelyett, hogy dühös lenne rá, amiért megölte az öccsét, inkább megpróbálja kiszedni belőle a gyilkosság okát, kissé logikátlan módon majdhogynem megértően viselkedik a látszólag elmebeteg sógornőjével. Kis rábeszélés után az özvegy megnyílik és beismeri, hogy csak játssza a bolondot, mert félő, hogy az igazságot senki sem hinné el neki. François azonban kész elfogadni bármilyen magyarázatot erre a teljes abszurditásra ezért kész elfogadni Héléne magyarázatát a gyilkosságra. 

A film innentől kezdve egy visszaemlékezés, amiben megismerjük Andrét, a kedves, de megszállott tudóst, akit semmi nem érdekel csak a rögeszméje, hogy olyan szerkezetet fog megalkotni, amivel a teleportálás lehetséges lesz. Éjt nappallá téve dolgozik, a hű felesége meg beletörődően elfogadja, hogy jó ha szökő évente egyszer látja őt előjönni a sufnijából. A férfi végül sikerrel jár, és elkészül a világraszóló találmány, amit Héléne boldogan, de félelemmel vegyes érzelmekkel fogad, ugyanis az első kísérlet egy tányér teleportálásával felemás sikerrel jár. André újabb napokra bezárkózik a laborjába, ahol már messzebb megy az istenkísértésben és a macskájukat kívánja átküldeni a laboratórium egyik végéből a másikba, ám szegény cica félúton eltűnik és soha nem kerül elő. Erről a kudarcról természetesen mélyen hallgat Héléne előtt, neki már csak akkor szól, amikor egy tengerimalac teleportálása sikerrel járt. Az öröm persze hatalmas, pezsgőzés, majd közös este egy balettelőadás megnézésével, szóval annyi küszködés után úgy tűnik André a világhír küszöbére ért. Héléne igyekszik osztozni férje boldogságában, bár megígérteti vele, hogy élőlényt többé nem fog teleportálni. A fogadalom természetesen legtöbbször azért van, hogy megszegjék, André sem képes leállni az istenkomplexussal, bár feltehetőleg semmi rossz cél nem vezérli, csak a világ jobbításának együgyűen naiv szándéka. De jó szándék ide, jó szándék oda súlyos árat fizet azért, hogy nem fogadott szót a feleségének. A következő kísérletben már saját magát kívánja teleportálni, amibe hiba csúszik és egy légy fejével és bal végtagjával kerül ki a teleportáló berendezésből. Valószínűleg a teleportálás előtt szállhatott be egy légy a találmányba, és keveredtek össze a molekuláik, de ezen már nem változtat semmilyen tudományos magyarázat. André félig léggyé változott, amit megpróbál Héléne elől titkolni és addig elő nem jönni a laboratóriumból, amíg megoldást nem talál a kínos kudarcra. Héléne egy idő után keresni kezdi a férjét, aki kénytelen beavatni a feleségét, és kérni, hogy vagy próbálják megtalálni azt a legyet, amelyik az ő testrészeit kapta, vagy ölje meg őt.

Mivel André hite és ereje, hogy sikerül a helyzetén javítania rohamosan csökken, nem marad más választása, mint elpusztítania magát, amihez felesége segítségét kéri. Így már megvan a magyarázat arra, hogy hogyan került a hidraulikus présbe, hogyan tudta Héléne működtetni, hiszen André segített beállítani azt, mielőtt befeküdt a gép alá. Kedvese dolga csak a gomb megnyomása volt, ami beindította a prést. Minden titokra fény derült, bár François képtelen elhinni a hallottakat.  Mivel testvére laboratóriumában sem talál semmiféle bizonyítékot, feljegyzést, amiket a tudós-öccse dühében megsemmisített, továbbra is bolondnak gondolja a sógornőjét. Bizonyíték igazára csak annak a légynek az előkerülése lenne, amelyik André fejét és bal kezét kapta meg. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Héléne meg nem is töri magát, hogy igazát bizonygassa, csak akkor rémül meg, amikor felfogja, hogy élete végéig börtön vár rá. 

A film végül Héléne igazával zárul, mondhatni pozitív véget ér, bár kissé morbid és megmosolygtatóan abszurd módon. Nem volt kifejezetten rossz, de a történet drámaiságához mérten nagyon alul teljesítő színészeknek köszönhetően a katarzis elmaradt, feszültség pedig még nyomokban sem volt. Teljesen rezignáltan játszott minden szereplő. Mintha nem is a férjét a halálba segítő feleséget, a tudományos kutatásainak áldozatául eső tudóst, akinek nincs más választása, mint elpusztítania magát, vagy az öccsét elvesztő testvért látnánk, hanem egy kedélyes családi történetet. A trükkök kivitelezésének egyszerűségét még el lehetne nézni, de a teljesen amatőr színészi játékot sajnos nem. Jó is lehetett volna, de nem lett belőle több, mint egy remek sztori, közepes és felejthető színészi alakításokkal, ami feldolgozásért kiált. 

De az egy másik, egy sokkal jobban megvalósított történet. 



0 megjegyzés:

 
Copyright © Filmboncolás Blogger Theme by BloggerThemes & newwpthemes Sponsored by Internet Entrepreneur