Stake Land (2010)

Az Anne Rice-féle szenvelgő ficsúrok, a szarrácsépelt ódivatú Drakula történetek, és korunk buziromantikus divatvérszívói után igazán felüdülés végre őrjöngő kegyetlen vámpírokat üdvözölni. Legutoljára a "30 Days Of Night" esetében örvendezhettem a bestiális vérivóknak, akik egyszerűen csak zabálni akartak, mindenféle elegáns bőrkabát, meg fárasztó filozofálás nélkül. Ez ugyanis, bezony radikálisan leamortizálhatja egy film akciódússágát és vérbőségét - ami lássunk be: horror esetében kissé érthetetlen, és mocskosul unalmas. A mi vámpírjaink eme filmben azonban kissé zombiszerűek, de sebaj, láttunk mi már jól öltözöttet, leszbikust, grófot, meg mindenfélét, ennyi igazán belefér - és szerencsére nem az idétlenül csoszogó élőhalottakhoz hasonlítanak, hanem a modernebb verzióra, akik rohannak, ugranak, támadnak, meg mindenfélét csinálnak, amit elvárunk valami gyilkos teremtménytől. Azaz, nem szerelmesek, nem romantikusak, nem vérkonzervet és kisállatokat zabálnak morális okokból, nem éldegélnek társadalmunkba beépülve úriember módjára. Na, itten most talán éppen felsoroltam az eddigi viszolygásom okait a vámpír-zsáner irányába...
Legalább három film felbukkant elmém mélyéről megtekintése közben, ezek a "Road", "Zombieland" és a "28 nappal később", no és persze jó néhány ismert panel a zombi-apokaliptikus mozikból. De gondolom nem is korszakalkotó művet akartak készítői, meg ugyan milyen újdonságot lehetne még előkotorni ebben a műfajban?
Direktorunk, Jim Mickle a filmes szakmában igen sokat tett le az asztalra, ám íróként és rendezőként eddig egy "The Underdogs" című rövid, és a nálunk már boncolgatott "Mulberry Street" elnevezésű rémfilmet készített, ami számomra biztató, hiszen legalább nem ide-oda csapong a műfajok között. Főszereplőink, Connor Paolo (Említésre méltó filmszerepe: A titokzatos folyó), a szépen lassan megérő ifjú, és a kőkemény Nick Damici, ( Nyílt seb, Mulberry Street...) a vámpírvadász semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. Az ő párosuk hihető és komolyan vehető. Damicinek Harrelson bazári macsósága a Zombieland-ből nyomába sem léphet, inkább amolyan Charles Bronson-os komor férfiassággal játssza szerepét. Végeredményünk egy afféle vámpír-road movie némi drámai elemekkel megtűzdelve. Vágjunk akkor bele:
Az ifjú Martin szüleit nem nagyon ismerhetjük meg, lévén az első pár percben elhaláloznak, de szerencsére őt megmenti az egyszerűen csak "Mister" nevű férfi. Onnantól kezdve együtt róják az utat, miközben a fiatalember egyre inkább elsajátítja a vámpírölés technikáját. Az alaptörténetről tehát nem véletlenül a fentebb említett két múvi jutott eszembe, szerencsére többet merítve a "Road"-ból, mint a zombifilmnek és vígjátéknak is halovány Zombieland-ből. Persze ahogyan az lenni szokott az ilyen filmekben, úti céljuk valahol északon van a mitikus "Új Éden" városa, ahol majd boldogan élhet mindenki, a katonaság óvó fegyvereitől körülvéve... És persze az emberiség megfogyatkozott része, mint minden poszt-apokaliptikus történetben túlélőkre és őrült gyilkosokra oszlik, jelen esetünkben vallási fanatikusok a rohadékok, akik szerint Isten küldte a vámpír-kórt, hogy megtisztítsa a Földet, és embereink mindent megtesznek, hogy terjesszék a betegséget, csak azt nem értem, hogy ők maguk miért nem akarnak vérszívók lenni akkor? Hőseink útjuk során megmentenek egy apácát, akit megerőszakol két suttyó, Mister azonban lazán kinyírja őket, mert az ő törvénykönyvében az erőszakolóknak nincs helye a világban. (Mondom, hogy tiszta Bronson...) Később kiderül: tette nem marad következmény nélkül: az

egyik kölyök a Testvériség (a fanatikusok) vezetőjének gyereke. Elkapják őket, de sikerül elmenekülniük... A biztonságosnak tűnő városkában sincs nyugtuk: a Testvériség helikopterről szórja közéjük a vámpírokat, így hát tovább indulnak, immáron egy áldott állapotban lévő fiatal lánnyal és egy feka tengerészgyalogossal bővül kis csoportjuk. Irány mindig észak, ám ott sincs biztonság, ahol azt hiszik, ráadásul egy kegyetlen és titokzatos, intelligens lény vadászik rájuk...
Ennyit mondhattam el, bár ez még így is soknak tűnik, de nem baj, hiszen azért nem annyira előreláthatatlan a történet... Természetesen nem nagyon rugaszkodtak el az efféle sztorik által kijárt ösvényről, de nem is tartom olyan nagy gondnak ezt. Kissé ugyan melankolikus (itt megint csak a "Road" hatása ugrik be...), de nem nélkülözi a vért és az izgalmakat sem. Engem elszórakoztatott a néhol csendesen folydogáló vámpír-apokalipszis, és mindenekelőtt főszereplőink hiteles játéka, és hiteles viselkedése. A zenéje is inkább a nyugodt, szomorkás, nem az a felfokozó hatásvadász, amitől annyira filmízűvé válik a történet. Elő-előfordul egy két olyan mozzanat, ami kissé logikailag nem állja meg a helyét, de nem feltűnően, és nem is vártam többet: a mostanság készült filmek között mindenképpen megállja a helyét, a vámpír-filmek közül pedig egyenesen kiemelkedik számomra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Tisztelt Olvasóknak ugyanezt az élményt adja meg....
Csendesen, mindenféle felhajtás és agyon látványolt képi világ nélkül került ki a mozi a nézők elé, pedig lazán megállja a helyét, szerény véleményem szerint. Mondhatnánk, hogy a "Road" vámpír-epigonja. Mondom is. De ez nem baj, egyáltalán. Nekem bejött, ezért megérdemli a 10/8-at.