"Az El Demonio Negro, azaz a Fekete Démon legendája azóta él, amióta az emberek a Kaliforniai-öböl, más néven a Cortez-tenger vizeit járják a Baja-félsziget és Sonora állam között. A mesélők szerint a Fekete Démon egy cápa, amely olyan hosszú, mint egy iskolabusz, és elérheti az 50 láb hosszúságot vagy annál is hosszabb. Bőre olyan fekete, mint az éjfél, és szúrós szemei valahogy még sötétebbnek tűnnek. Hajókat borít fel, bálnákat támad meg, és egész csapatnyi oroszlánfókát nyel el egyetlen harapással. Azok, akik látták, hosszú, ostorszerű farkáról számolnak be, amely a hullámokat kavarja a felszínen. Bár a Fekete Démon legendája generációkon át öröklődött, soha nem volt igazolható eset és fénykép sem. Nem találtak olyan tárgyi bizonyítékot, amely igazolná a lény létezését, bár a hívők gyakran hivatkoznak a bálnák félig megevett tetemére, amelyeket néha partra vet a víz a környéken."
Mi sem lehet kellemesebb, mint egy ilyen létező legenda alapján leforgatott horrorfilm - mondhatnánk joggal. A bemutató egészen lázba hozza a nézőt, a magam részéről némi izgatottsággal vártam a démoni ragadozóról szóló alkotást. Csalódottságomnál csak azoké lehet nagyobb, akik ott élnek és láthatják, ahogyan mítoszukat így herdálták el, így áldozták fel a gagyi szórakoztatás oltárán. Esőisten siratja Mexikót.
Üssetek agyon, de az Adrian Grünberg név nekem sehogyan sem tűnik mexikóinak. Ez olyan, mint egy fekete, akit Olafsonnak hívnak. Rendezőnk mégis meglepő módon mexikói, aki nem túl sok filmjében valóban mindig Közép-Amerikát teszi a központba. Legismertebb mozija a Rambo V - Utolsó vér, amely számomra nem volt annyira élvezhetetlen -bár csak a végére indult be- azért voltak vagány jelenetek benne. Persze Rambo abban is chicanókat mészárol. Nem akarom a tisztelt esküdtszék előtt védeni Grünberg urat - ezt kérem vegyék jegyzőkönyvbe - de amennyiben a forgatókönyvet két majdnem amatőr úriember dobta össze, nem sokat tehetett az összképért. Mondjuk néha azért beleszólhatott volna az itt-ott kilógó részekbe, a ritmustalan leülepedésekbe és majd az alant sorolt hibákba, de nem tette meg, így bűntársként is azonosíthatnám. Továbbá minden bizonnyal tehet a film jellegének Story 4 és Hallmark tévéfilmes irányba tolásáról - bár ebben a szinkront is ludasnak érzem, csak hallgassatok bele. Színészeink közül kiemelném Julio Cesar Cedillo-t, aki nagyszerűen alakította az átizzadt pólós latino melós mellékszereplőt, továbbá a két gyermeket, akiknek, ha az volt kiadva, hogy minél idegesítőbbek legyenek, akkor Oscar-díjat érdemelnek. De lássuk a sztorit, amely így leírva egészen izgalmasnak hangzik:
A Sturges família, Paul és Ines, gyermekeikkel, a klasszikus ütnivaló tinédzser lányukkal Audrey-val és a kis okoska Tommy-val egy mexikói kisvárosba igyekszik. Paul ugyanis a Nixon Oil (célzás lenne az Exxonra...? Nem hinném, hogy létezne ember Amerikában, aki Nixon névvel céget alapítana...) megbízott felügyelője, akinek ellenőriznie kell az El Diamante nevű tengeri olajfúrótornyot. Az egykor virágzó városka azonban egy lepusztult putrivá vált, a városlakók meg dühös bunkókká, főként, amikor megtudják, hogy főszereplőnk melyik cégnek dolgozik. Első a munka, ezért Paul ott is hagyja családját egy kocsmában a rossz arcú parasztok társaságában és elindul a fúrótoronyhoz. A helyiek nem mernek a közelébe menni, így egyedül teszi meg motorcsónakon az út második felét. Egy lepusztult nyikorgó ócskavasra érkezik, ahol két ideges faszi várja, meg egy csivava. A rozsdaette építményből szivárog az olaj, dülöngél és mintha valami irtózatos erő lökdösné néha, megrázkódik. Időközben Putripoliszban egy felizgult gyökér a kis családot kezdi zaklatni, megissza a nő sörét (ezért már gyilkolnék) majd a lányát is taperolni kezdi. A harcias asszonyka berág és sörösüveggel csillapítja a fickó libidóját, de ezután menekülniük kell - hova máshova - a kikötőhöz, majd egy helyi jó pénzért kiviszi őket a fúrótoronyhoz, ahol úgy hiányoztak, mint lufiárúsnak a nyílzápor. Az őket odaszállító figurát azonban visszafelé üldözőbe veszi egy hatalmas uszony (iszony) és a csónakot szétroppantva megláthatják az óriási fekete cápát. A két túlélőtől megtudják, hogy ez "El Demonio Negro", egy ősi gyilkos megalodon, amelyet Tlaloc, (az eső, a mennydörgés és a jó termés istene az azték mitológiában) szabadított rájuk, amiért összemocskolták a környéket. Most már családdal súlyosbodva kettőzött erővel akarnak elkerülni a fúrótoronyról, amelynek nem sok van már hátra - mint tragikus körülmények között megtudják egy robbanószer is van a talpazatára rögzítve, így már csak óráik maradtak. Paul ötletelni próbál, miközben állandóan cirkuszol, hol a melós Chatóval, hol a feleségével, miközben a baszott nagy hal megállás nélkül rontja a túlélési esélyeiket. Vajon sikerül-e kiengesztelni a haragvó istent, vagy mindannyian ott pusztulnak el...?
Ez itt egy családi dráma, amelyben mellékesként feltűnik egy cápa is. A film nagy részében veszekedések, locsogás és főleg a főszereplő bosszús hitetlenkedése folyik. Már eleve az opcionális áldozatszám is alacsony, így aztán a cápa éhes marad, mi meg csak nézzük, hátha történik valami. Eközben olyan hülyeségeket adagolnak elénk, minthogy az alig felkorlátozott, néha veszélyesen kilengő építményen hagyják gyerekeiket kóborolni, aminek nahát, meg is lesz a következménye. Vagy, hogy eleve lazán kiszállnak a kocsiból egy olyan környéken, ami rosszabb, mint az ózdi külváros és útbaigazítást kérnek néhány szemmel láthatóan ellenséges fickótól... De kapunk egy nagy adag prédikálást is, öko-blablát a pusztuló világról - és nem hiszed el, de dokumentumfilmes bevágásokat füstölgő gyárkéményekről, meg pusztuló erdőkről. Nem tudom, kinek az ötlete volt ezzel végképp elvenni az ember így is elszivárgó illúzióját, hogy ez egy horrorfilm. A sok egymás közötti konfliktus pedig teljesen elveszi a fókuszt arról a méretes szörnyről, ami odalent pancsikol. Ennek következményeként ráadásul szereplőink totál ellenszenvessé válnak és sértődötten mormolhatjuk az orrunk alatt, hogy akkor dögöljetek meg. Nem hoz megdicsőülést a befejezés sem, sőt, értetlenül nézzük a felesleges áldozatot. A cápa sem igazán töri magát szimpátiánkért, nagyrészt gondolom odalent szunyókál, vagy a tökeit nyalogatja, nagy ritkán megláthatjuk egy-egy pillanatra, de ha elő is kerül téli álmából, akkor is csak a vízmély sötétjében suhanó fekete izét látjuk, ami tőlem akár metrókocsi is lehetett, nem igazán volt kivehető. Eleve a víz alatti felvételek csapnivalók és élvezhetetlenek, alig lehet bármit is látni... Vontatott és unalmas, érthetetlen az 1 óra 40 perces időtartam. Talán, ha kevesebb lelkizés és mondjuk több áldozat lett volna, ha a film a címben megvillantott témát veszi górcső alá, ha mások a forgatókönyvírók, a rendező és a színészek... Akkor az egy másik film lenne ugyan, de rögtön élvezhetőbb. Ahogyan fentebb említettem, úgy en bloc valamiért minden momentuma tévéfilmes gagyi. Az operatőri munka, a zenék, amelyek mintha nem is egy horrorhoz készültek volna, minden pitiáner és kisszerű, steril érzést kelt. Nagyon rosszul lett elkészítve, pedig az alapsztori jó lett volna, de így olyan, mintha a legjobb alapanyagokat vásárolnánk a főzéshez, azonban csak ehetetlen moslékot tálalnánk fel belőle. A sokszor elmesélt, de alig szereplő cápáról a "Mikkamakka gyere haza" című idióta magyar játékfilm ugrott be, amelyben Dömdödömék a nem létező pomogácsokról addig sztoriznak végig, míg teljesen beparáznak. Jó tanács azoknak, akik horrort készítenének: a gyilkos lény ijesztőbb, mint az, amiről csak verbális szinten kommunikálnak a szereplők. És még a Meg-et húzták le a kritikusok, jó ég.
Bele ugyan nem halsz, ha megnézed, de sok jobb szórakozás van ennél, mondjuk, ha golyóstollal lepkéket rajzolsz tükörrel a fenekedre, vagy ilyesmi.
Sziasztok! A nevem Naomi. Imádok az óceán csillogó habjain a jachtommal siklani és célom a világbéke, éppen ezért szegény hajótörött dél-amerikai migránsokat is mentek a vízből.
Mint felvezetőmből kiderült, hősnőnk, Naomi egy igazi Playboy-nyuszi. A film mintha referenciamunka lenne a laphoz, ezért a kisasszony álmából ébredve, netán búvárkodás után is úgy ki van vakolva, mint aki most állt fel a sminkesek székéből. Már csak a photoshoppal homályosított háttérfények hiányoztak a háta mögül. A hölgy szomorú gyermekkori traumája, hogy 8 éves korában elveszítette szüleit, mivel egy viharban elsüllyedt a hajójuk és csak ő menekült meg. Ennek örömére imádja szelni a habokat, legszívesebben minden percét kint töltené a vízen - ez olyan, mintha a szüleid mindketten megfulladtak volna egy torkukon akadt hamburgeren, te meg csak a Mekiben éreznéd jól magad... Lehet, nem is szerette annyira a felmenőit?
Hogy ne legyen kétségünk különös vonzalma iránt, egy barátnőjének bevallja, nehezen tud választani élete szerelme és az óceán között... Na igen, minden férfi álma egy ilyen nő. Miközben Jackson, a párja a városba megy, ő egyedül kihajózik a Karib-térségre, hogy újra szenvedélyének élhessen. Egy közeledő vihart kikerülvén olyan holt vízre ér, ahol nem jár a kutya sem. Itt fedez fel két hajótöröttet, akik lubickolva segítséget kérnek tőle és ő nem rest, ahogyan egy topmodellhez illik, kimenti a férfit és a nőt, akik állításuk szerint menekültek. Persze azok rögtön könyörögni kezdenek, hogy mentse meg elsüllyedt bárkájukról Josét, aki beszorult valahová, ahol van még egy kis levegő. Na, ezért ne végy fel stopposokat és hajótörötteket, csak a macera van velük. Naomi a férfival lemerül ezért a bizonyos Joséért, akit sikerül is élve kimenekíteni szorult helyzetéből, ámde a roncsot egy cápa kezdi kerülgetni, mint alkeszok nyitás előtt a borharapót. Mire megszületett az ötlet bennem, hogy valakit fel kell áldozni a francba, hogy megmenekülhessenek, már hipp-hopp a cápa is jól lakott és Naomi és José is megmaradt. A létszám ismét csak három, ennyit a nagy mentőakcióról.
Naomi hívná a parti őrséget, ám váratlanul Jósé előhúzza a pisztolyát (nem, nem azt) és a neurotikus fizikatanárnő külsejű Maria közli, miszerint kétszáz kiló kokain van a roncs raktárában, tessék egy kis szolidaritást vállalni a szegény drogcsempészekkel és lemerülni egy újabb menetre a szállítmányért. Segítségére lesz ebben José, akinek becsületére váljon, van mersze a nővel együtt visszamerészkedni a cápák közé, én ezek után egy lavór vízbe sem merném beletenni a lábam. Hősnőnknek sikerül pár pillanatig egyedül maradnia és egy rejtett rádióról segítséget kérnie Jacksontól, aki azonnal motorra pattan és felmentő seregként elindul, ám a fenyegető újabb viharok miatt senki nem akar útra kelni vele a dühös óceánon. Eközben ismét merülnek a kokóért, de a cápauszony-leves legfőbb összetevője ismét előkerül és nagyot harap a drogos tasakba, amitől még fel is pörög. Vajon mi lett volna, ha hasist szállítanak? A víz alatt énekelne dobozgitárral a békéről, meg a szeretetről...? Jackson eközben motorról vált motorcsónakra, hogy szívszerelmét megtalálja, reggelre meg is érkezik, így foglyul esése kimondottan jól jön a galád párosnak, hogy Naomit újabb merülésre kényszerítse a lent maradt cuccért. A lánynak valamit ki kell találnia, ha nem akar haleledel lenni, ebben segítségére van látomásában megjelenő édesapja, aki hozzájárulásként annyit közöl leányával, hogy majd rájössz, mit kell tenned. Kösz a támogatást fater, ezzel kint vagyunk a vízből - hogy stílszerű legyek. Innentől rághatjuk a körmünket, vajon túlélik-e hőseink a forgatókönyvet, fog-e valaha az onlyfanson szerepelni a Naomit alakító román származású Mãdãlina Ghenea?
A valójában Máltán forgatott francia-angol közös produkció rendezője Marcus Adams, aki filmek terén eleddig csak pár tételt helyezett arra a bizonyos asztalra, például az itthon is kiadott 2003-as "Szekta" és a polcomon is pihenő "Halálnak halála". Úgyhogy nem mondhatjuk, hogy nem köszönt be már a horror műfajnak, de legfőbb alkotásai mégis a zenei videók, ha esetleg elég öreg vagy, mint én, akkor lazán és csuklóból beugrik a VIVA TV-n oly' gyakran játszott "Fun Factory: Celebration", de fabrikált már David Guettanak is videoklipet. Direktorálásában sok hibát ugyan nem találhatunk, de sajnos izgalmat és feszültséget sem. Persze a víz alatti felvételek alapvetően nyomasztóak tudnak lenni és erre nagyszerűen rájátszott a pompásan megvalósított CGI ragadozók jelenléte is. De nem lehet az ő nyakába varrni a problémákat, hiszen a forgatókönyv eleve azon a dilemmán billeg, hogy cápás horror, vagy csak szimpla bűnügyi thriller akar-e lenni, így kapunk ilyet is, olyat is, amelyek sajnos valahogy kioltják az ízeket ebből az édes-savanyú mártásból. A legkomolyabb gond itt a szereplőkkel van: a modell Mãdãlina Ghenea robotikus színészi játéka jobban illene a selyempaplanon punciszéthúzós filmecskékbe a fentebb említett pornóplatformon. Semmilyen érzelmet nem lehet belőle kiolvasni, ráadásul erős kételyek fogalmazódnak meg a nézőben a hölgy életrevalósága okán. Egy túlélőtípusnak valamivel viharvertebbnek kellene kinéznie, nem szilikonozott szájú topmodellnek, akiből max annyi kalandvágyást lehet kinézni, hogy a Starbucksban szója lattéjére egy cápa képét habosíttatja. Jacksont, a párját alakító Ed Westwicket nem is hibáztathatjuk, ő kötött pályán mozogva kénytelen a lélektelen szépfiú karakterét tolni, aki nagyon szerelmes, ugyanakkor megértő - tudja jól, hogy itt nem neki írták a főszerepet. Említésre méltó Macarena Gómez, aki a hajófoglaló drogcsempész hölgyet alakítja, figurája kissé mulatságos, különös arca pedig eladja a szerepét. Az igen foglalkoztatott spanyol színésznő kellemes változatosság a tökélyre túlfaragott Naomihoz képest.
Maga a történet is valamennyire ismerős, megemlíteném az "Ahol a cápa az úr" című 1969-es Burt Raynolds mozit is, vagy az 1979-es "Cápavadászt", ahol mindkettőben vérszomjas cápák közé kell merülgetni valami értékes szállítmányért. A kezdés kicsit lagymatag, hiába a képeslapra illő szép vágóképek, nagyon lassan rúgják be a sztori motorját, ráadásul a korlátozott szereplőszám miatt esély sincs egy kialakuló véres mészárlásra. Az ilyen gengszterekkel ötvözött krokodilos-cápás-polipos történetek leginkább az Asylum stúdió és egyéb gagyi állatos horrorok készítőinek fejéből pattan elő, ahol úgy érzik, hogy a lapos forgatókönyvbe még valami pluszt is bele kell fűzni, mivel a számítógépes animáció rohadt drága, nem szabad sok jelenetben használni a CGI-lényeket. Bár, be kell ismernünk, itt spórolásról azért nem nagyon beszélhetünk, hiszen látszik, hogy nem kis költségvetésű ócskaságot látunk, mégis valahogy belengedezi az Eau de Gagyi elszomorító illata. Ahogyan néha átesünk logikai következetlenségeken is... Mindazonáltal nem kell rögtön kivágni az ablakon a DVD-t, mert vannak jó pillanatai is, a merülések nyomokban tartalmaznak izgalmakat és összességében azért nézhető és le tudja kötni az embert, még, ha néha olyan hatásvadászattól túlcsorduló álom és látomásjelenetek is feltűnnek, hogy önkéntelenül is a fejemet csóváltam. Talán egy szimpatikus főhősnő, aki a szexfilm-oktatókönyv helyett Sztanyiszlavszkijt olvas, még elfogadhatóbbá tette volna az alkotást. De ez van, úgyhogy egy 10/4,5...
Figyelem: az alábbi elemzés spoilereket tartalmaz, de jó szándékkal és figyelmeztető jelleggel, hogy csakis lélekben felkészülten helyezkedj a képernyő elé, ha ezt a csapnivaló produktumot mégis meg akarod tekinteni.
Valamiért ostoba módon abban a hiszemben leledztem, miszerint, ha az összvissz 40 perces "Cocaine Cougar" című iszonyatos baromságot ép ésszel, bár kissé viharverten megúsztam, akkor már valahogy ezzel a filmmel is boldogulok. Tévedésem olyasféle volt, mintha a kocsmában levertem volna egy részeg kötekedőt és aztán már rögtön Muhammad Alival akarnék kiállni. Tudtam én, hogy kemény menet lesz, de hogy ennyire, azt nem hittem volna. Körülményeimet nehezítette, hogy nem társaságban, alkohollal, vidáman elemezgetve és röhögcsélve néztem végig ezt a briliáns magyar-román koprodukciót, hanem egyedül. Lelki szemei előtt láttam, ahogyan életem percei homokként folynak ki kezeim közül és szürkeállományom viharos gyorsasággal sorvadásba kezd. Felrémlett vízióban az egykori Országimázs Központ, ahogyan, mint Csernobilban, dolgozóik hangyaként futkároznának riadtan nézve a mutatókat, miként rúgott hatalmasat országunk megítélésébe ez a csúcsmozi. Lehet, hogy a román titkosszolgálat műve lenne? A magyar-román kapcsolatoknak fix, hogy nem tesz jót.
A filmet megálmodó Berki Patrik egy igazi polihisztor. Író-rendező-színész, sőt, még énekel is ez az univerzális média-MacGyver. Könnyedén meglelheted nótáit a youtube-on, már, ha vállalod ama kockázatot, hogy ezentúl minduntalan felajánlja majd a mindentudó ifjú alkotásait a videomegosztó. Véleményem szerint talán az éneklés jobban megy neki, mint a filmkészítés, hallgassátok csak meg a nótáit, például a "Cigánygyerek vagyok, gitározni tudok", a "Jajj de nagyon máltos vagyok" és az "Elment a Lidi néni a vásárba" című örök klasszikust. Hogy géniuszához semmi kétség ne férjen, idemásolom honlapjáról a minőségi pecsétet, a mondatot, amely garantálja, hogy valódi talentummal van dolgunk: "Berki Patrik pályafutását Támogatta, és önzetlenül segítette Ibike Blue, akinek Patrik sokmindent köszönhet." Ibike Blue, ha valaki nem tudná, a szintén "Foschtenger nívó díjjal" jutalmazható Diridáré című Budapest TV-s zenés eszméletvesztésében volt gyakorta tetten érhető, ahogyan a magyar nótát fekteti két vállra, úgy öregesen. Lám, pártfogóját követve Patrikunk is keresett magának egy műfajt, amit alaposan meggyalázhat.
Persze, kedves olvasó, te még csak nem is sejted, miért is írom ezeket. Talán azt hiszed túlzásokba esem, hogy a fenébe is, annyira nem lehet rossz ez az alkotás. De. Lehet. Na essünk neki.
A múlt, rövid összefoglalóban: 1964-ben, Erdélyben, egy fickó megerőszakolja a lányát, majd megöli feleségét, meg akit ér, önmagát is beleértve.
A jelen, hosszas analízisben: érdekfeszítő iskolai órákat kell végigülnünk több, mint öt percen keresztül. Itt máris sok érdekességet tudunk meg, például, hogy a ködös Albion... akarom mondani Romániában, fura módon nem Ionnak, Alexandrunak, Irinanak, Dzsennifernek hívják ifjú hőseinket, hanem Olivia, Bryan, Lora, Kevin és Jack. Nem is értem, miért éppen angol órát láthatunk, hiszen eme nevekkel minimum elvárom a perfekt honi nyelvtudást a brit fiataloktól. Sőt a film elején látható gyermekét megbecstelenítő szülőt (ehhez mondjuk oláhföldön még csak testet megszálló gonosz entitás sem kell...) Pool Medisonnak hívják, így, ahogy leírtam. Oké, egy fokkal jobb, mintha Pól Medizonnak neveznék, de azért rezeg a léc, na. Nagyjából megismerhetjük az illusztris társaságot, a szemmel láthatóan pajzsmirigy- és melegproblémás srácot (Kevin?), a hormonzavaros dagi kölköt (Jack?), a folyton smároló párt (Lora és Bryan?) és a kerek fejű leányzót (Olivia?), akihez hasonlatos hölgyeket gyakorta láthatsz paplant árulni a vásárokban.
Olivia kibérel a neten egy házat az erdőben, aztán bulizni indul, úgy románosan kikerázva magát, majd egy limuzinban Heinekennel és borosüveggel hadonászva tivornyáznak, ahogyan mondjuk Miskolc-külsőn képzelik a milliomos életet - asszem, eddig minden adott a Dikh TV-s díjhoz. Végtelenül hosszú mulatós-jelenet következik, amely még a matekóránál is nagyobb szekunder szégyenérzettel pirítja arcunkat. Felmerül a kérdés, ha ekkora nagymenő parti arcok, miért viszik az osztály bohócait, a dagadtlajcsikát és a langyijózsikát magukkal...?
De kezdődjenek a borzalmak: felkerekednek és Daciájukkal elhajtanak a távoli házba, ahol POOL kinyírta a családját.
"Éjszakánként előfordulhatnak áramkimaradások, de ez természetes, hiszen egy erdőben vagyunk", mondja az ingatlan zsufa bérbeadója, aki nem akar belépni sem a házba, csak tudnám, hogy a picsába takarít olykor ott... Majd teljesen életszerűen belesúgja az egyik leányka fülébe, hogy "nagyon sajnálom..." Eljő az este, mirelit pizzát esznek és makaóznak a félhomályban - ez ám a fergeteg parti, mondjuk ezt bármelyikük szobájában megtehetnék otthon is. Éjfélkor elmegy az áram (aszittem Ceaușescu-val az ilyenek megszűntek...) leánykórus énekel kísértetiesen, miközben gyertyákat gyújtanak, ezt követi egy sötétben játszódó erotikusnak szánt jelenet, ami után a Lora felkel, levonul a lépcsőn és vérnyomokat talál. Hogy mitől kezd el rikoltozni, arról fogalmunk sincs, mivel zseblámpáját csak a végén kapcsolja fel és az is kábé akkora fényt ad, mint egy lemerült szentjánosbogár. Később megtudjuk, hogy a társai által lazán nyitható ajtó rázáródott, ezért a ratyiboyt vádolja, hogy ez egy rosszízű tréfa volt. Reggel amolyan "videoinfo 1 - Elek Zoli bácsi" módra szalonnás rántotta készítést nézhetünk, amely alatt szinte tévépaprikás zene szól, persze mindegy, hiszen ebbe a koncepcióba bármi belefér, még az is, hogy polihisztorunk tálalás után "egyetek egyetek, hadd nőjön a begyetek" kijelentést teszi. Sokadszorra ütöttem fejem az asztalba.
Míg a többiek túrázni indulnak, az éjjel hiszterizáló leány úgy dönt, hogy sokkal menőbb egyedül maradni a házban és a sötétben felfedezni az ingatlant - mintha éjjel nem sírógörcsöt kapott volna ettől... Kiderül, hogy ő afféle látó, talál egy kézitükröt és mint Törpojáca, bele is tekint, amitől hallucinálni kezd. Utólag megálmodja, hogy 1964-ben apu hogyan rakta meg leányát az emeletre felcipelve, (nem értem, a földszinten miért nem volt jó?) továbbá lemészárolja az asszonyt is, majd felajánlja áldozatait a sátánnak. Ennél a visszaemlékezős-álomszekvenciánál a múltat az jelképezi, hogy a leány álmában régi film módra mindezt kópiahibákkal, futó csíkokkal látja. Azt is mondja a faszi drámainak hitt pózer stílusban, hogy legyen átkozott e ház és minden lakója. Vajon a sátán tesz-e különbséget az ingatlan birtokosai és a hétvégi bérlők között? Megvizsgálja-e a lakás bérleti szerződését? - ilyeneken morfondírozom, hátha megy az idő, amíg ezt a hihetetlen borzalmat nézem.
Majd eljött a film csúcspontja: megállítom és eszek egy kis cézár salátát, bóklászok jobbra-balra, csak ne kelljen visszaülnöm a film elé. Nem adhatom fel, kényszerítem magam a folytatásra.
Felhőtlen, lelassított pancsikázás következik a közeli tóban, itt már teljesen egyértelműen Dikh TV-s videoklip-szaga van az egésznek. Már várom, mikor kezdik emlegetni a prikézsiát, majd bekövetkezik az a párbeszédpanel, miszerint:
-Gyerekek, valami elkapta a lábam.
-Biztos csak képzelődsz!
-Áhh, áhhhh!
Olivia művészi kiteljesedése következik újra, a "mi folyik itt gyöngyösön" stílusú tehetségével, amikor éjjel valamit lát állítólag, de még reggel is zokogva remeg. Itt az ideje felkeresni a bérbeadót, aki a közeli kis faluban él, amely a bevágás alapján pálmafákkal van teleszórva, én nem tudtam, hogy Románia ilyen fasza kis mediterrán részekkel is büszkélkedhet. A nő elmeséli a történetet, amit nem pakolt ki a jófogásra, Mr. Medisonról, a családirtóról, szerencsére a látó egyetért vele, amit megerősítenek a többiek: a csaj érez és lát dolgokat. (Na nem mintha ez nem így lenne minden emberrel, én még ráadásul ízlelek és szagolok is.) A tulajnő azt mondja, ő is csak egyszer járt ott, kislánykorában - mondjuk a parabolaantenna a tetőn nem erről árulkodik, bár lehet, hogy oláhföldön a 60-as években volt ilyen... Oliviáról megtudjuk, hogy megszállta valami, ezért megtiltja a többieknek, hogy lelépjenek, majd magányában vért hány egy tükörre, felettébb gonosz arcot vágva, mintha elvetted volna a segélyét.
Aztán este megjelenik egy travi, valami apácaruhában és mindenkit jól szétdobál a helységben.
Még mindig nem lépnek a távozás hímes mezejére, inkább egy szobában ülnek össze éjszakára, na de ez sem száz százalékos, mert kilopózva Lora egyszer csak el akarja csábítani a kazánmeleg kölyköt. Megkötözi és kiharapja a nyelvét, meg megvakítja valami Chemotoxszal. Hú. A borzalmak felpörögnek, már néha beletekerek, mert nem bírom. Felkeresik a román Patricia Williams-et, aki médium és a fején egy döglött borzot hord a haja helyett - őt személyesen (fura egy választás) a nagy Berki Patrik alakítja. A drabális transzvesztita ördögűzést akar végrehajtani. Lassan már én is ezt tenném egy stop és delete gombbal.
Majd a megszállott szereplőn (nem mondom el, hogy ki, szenvedj te is, nézd végig) egy "ferike és a démonok" szintű exorciót hajtanak végre, csak éppen mountain bike-ot nem ígérnek neki. Mivel nekem sem ígért senki semmit, ezért manuálisan fel kellett gyorsítanom az eseményeket. Előkerül egy pisztoly is és végre teljesül a vágyam.
Több, mint tíz percig járkáltam, hogy feldolgozzam a traumát, amit ez a szörnyű alkotás okozott. Remélem nem lesz PTSD-m, nem szeretnék újra még csak pillanatokat sem átélni ebből... A sztori annyira sablonos, hogy elképesztő, a szereplők pedig... Mintha a "Minden álmod" és a "Családi titkok" sorozatokat konvertálták volna horrorkeretek közé. Egyetlen másodpercet sem tudok felidézni, amikor ne éreztem volna szenvedést és hitetlenkedést. Az amatörizmust csak a bárdolatlan primitívség múlja felül. Persze nézhetjük mindezt máshogyan is: már nekünk is vannak trashfilm-készítőink, ez a szemét bármikor beilleszthető lenne az utóbbi években felkapott rettentően szar Amityville-trashek mellé. Azt szokták mondani, hogy ki lehet magunkból írni a fájdalmainkat, rossz gondolatainkat. Vegyétek ezt az írást afféle démonűzésnek részemről.
Ibike Blue, mit szabadítottál a világra...
UI: Most látom, hogy ezt a sistergős fospermetet még a mozikban is bemutatják... Végetek van.
Nem nagyon szoktunk itt rövidfilmekről írni, de azért előfordul. Azt azonban leszögezem, hogy ez nem volt rövid, sőt, nekem hónapokat vett el az életemből. Filmnek nevezni pláne nem lehet. Hát így olvassátok soraimat, embertársaim...
Kezdetben vala a Kokainmedve. Ezt követte a Kokaincápa. És megyünk még lejjebb: A kokainpárduc...
Külön műfaj volt régebben a trash filmek készítése, gondoljunk csak a Troma gyöngyszemeire, netán John Waters néhány alkotására (a Pink Flamingos egy csoda...), de említhetjük még Ed Wood-ot, esetleg Roger Corman nevét is ez ügyben. Megmutatták nekünk, ínyenceknek, hogy bizony lehet rossz és elbaszott mozikat is kéjesen nézni, örömet találni benne, szórakozni rajta, valahogyan meg van bennük az a kedves kis báj, az önreflexió, a humorfaktor. Gondoljunk napjaink agyrobbantó cápás alkotásaira, amelyek tornádóban támadnak, de akár lakásban, lavinában, kukoricásban is rohamozhatnak. Jó társaságban egy-egy ilyet végignézni valódi könnyed kikapcsolódás. De felbukkant az utóbbi évtizedben a trash trash-e is, amikor teljesen amatőr és tökéletesen igénytelen produkciókkal próbálnak tehetségtelen figurák megbotránkoztatást kelteni, kultstátuszt elérni. Itt már nincs báj, ezek már úgy viszonyulnak a trash filmekhez, mint homoksüti az enyhén odaégett, de ehető sütihez. Emészthetetlenek és éppen elég elolvasni a tartalmukat, hogy fejünket csóváljuk és kinyilatkoztassuk, micsoda faszságok születnek meg néhány idióta agyában. Itt a humorforrás az akar lenni, mennyi ócska és ruppótlan szart sikerül feltálalni az ötlettelen és időhúzó jelenetek közepette. Szereplők és forgatókönyv elhanyagolható, majdnem olyan, mint egy mai Marvel vagy Star Wars mozi. Miután a cápa sztorit már szinte kizsigerelték, ahogyan az Amityville-sorozatot is ürülékké konvertálták, következhetett a már magában is agyrém kokainos állatok ámokfutása - vagyis inkább az alkotóké. Direktorunk, Dustin Ferguson ámulatba ejtően produktív, mindeddig 139 filmet rendezett meg, melyeknek nagy részét ő maga írta. Amely azért lássuk be, nem egy nagy meló, elnézve ezt, gyanítom úgy 139 nap elég is volt a forgatásukra. Dustin úgy ontja a szarabbnál szarabb műveit, mint egy anális szexen átesett hasmenéses elefánt, csak ebben az évben 19-et rendezett és még csak December eleje van.
Szomorú kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy beszámolok az általam végigszenvedett produktumról. Tehát.
Már a kezdés vérforraló, legalábbis az én idegeimet rögvest felborzolta: két végtelenül hosszú percen keresztül egy erdei naplementéről készült dokumentumfilm képeit nézhetjük és állatok neszezését hallgathatjuk, olykor felhangzó kakaskukorékolással - őszintén szólva még sosem hallottam vadon élő kakasokról, de a fene tudja, milyen a flóra arrafelé. Mert később megtudjuk, valahol kalifornia-alsón vagyunk és bár nem igazán ismerem az ottani erdőségeket, ennek ellenére úgy érzem, a növényzet nem éppen azon éghajlathoz passzol, inkább valahol a mátraalján, faluszélén vehették fel. Ezután érkezik a főcím, hörgő metállal felébresztve a vidéki idillen elbóbiskoló nézőt és imigyen jutunk el a hatodik percig, úgy, hogy mindeddig semmiféle cselekmény nem történt, amely teljesítmény kissé felkavarja lelkünket, tekintettel az alkotás rövidségére. Ennyi erővel a fű növését, vagy a pincében szőrösödő szart is nézhetnénk. Bevágott bréking nyúz következik, amelyben bejelentik, hogy elszabadult egy fekete párduc a Los Angeles környéki laborból. Ne kérdezzétek, mi a francot keresett ott, biztosan parfümökkel kísérleteztek rajta, vagy valójában megpróbáltak az élő állatból űberfos CGI-t varázsolni: jelentem, eme esetben sikerrel jártak.
Na de! Itt jön majd az akció, gondolhatjuk felderülve, most aztán belendülünk a horrorba, amikor egy párocska indul a los angelesi Naszály-hegyre. A csenevész bozótos és földút tipikus mediterrán helyre utal, alig várjuk, hogy feltűnjön egy szénégető, vagy egy szedd-magad szilvás. Szereplőink influenszerek és megállás nélkül locsognak értelmetlenségekről, gondolom a dialógus nem volt előre megírva, ennyi erővel fütyörészhettek is volna. Nem akarjuk tudni, de kiderül: azt fogják videózni, hogy az idegesítő picsa meditál, vagy ahogyan kenetteljesen emlegeti, "légsalátát" eszik. Gyorsan azt a gyilkos állatot, csak kussoljanak már el. Megmondom a frankót: igen nehéz volt nem beletekerni, rettentően viszketett a tenyerem. Majd végre valami zörejt hallanak, a fickó meg elkezd felderíteni, hogy biztos egy mókus (és akkor mi van, mit akar vele, miért kell utána futni?) majd a hölgy egyedül a kamerának pánikol, hogy még sosem járt hegyen (akkor ez valahol az Alföldön van) és milyen félelmetes itt minden, ez egy agykasztráció. Utóbbi nem az övé, hanem a nézőé. Régi trükk következik: magával a ragadozó szemével láthatunk, csak nem tudom, vajon honnan vették, hogy ezek az állatok mindent vörösben látnak? Kiviláglik az is, hogy igen határozatlan élőlények: szemeiken keresztül nézve általában jobbra és balra imbolyognak és indulnak, előre csak a legritkább esetben tekintenek, csakis akkor, amikor nekirohannak a kamerával az áldozataik lábának. A földközeli dülöngélő felvétel alatt folyamatos hörgést is hallhat a szerencsétlen néző, megerősítve, hogy ez egy rendkívül dühös párduc, nem afféle laza rózsaszín. A hülye állat végez gyorsan a két hülye állattal, lépjünk tovább.
Új figura kerül a képbe, egy igen erősen megrajzolt karakter, egy maffiafőnök, akinek legfőbb jellemvonása, hogy egyfolytában NoÁRosan vicsorít és dühödten ripacskodik. Drogszállítmány indul a madárdalos határban, hatalmas mennyiségben, amelyet egy hülyegyerek szállít iskolatáskával a hátán, de ezt a lépést meghiúsítja a gonosz és vérszomjas vad. Most bontakozik ki előttünk a maga teljében a nagymacska, amelyet jobb lett volna az ismeretlenség homályában tartani: ez a megelevenedett 90-es évek számítógépes játékainak animált figurája. De tudjátok mit? Még ez is érdekesebb, mint ami ezt követi... Ismered azt a zsibbasztó ütést, amikor a könyököd valamelyik idegét bevered? Képzeld el ugyanezt az agyadon... Öt (5!) rohadt percen keresztül ismét ismeretterjesztő percek következnek és minden szögből megcsodálhatunk egy vidámparkot és a hullámvasutazás metódusait, miközben idióta szintetizátorzene adja meg a totális K.O.-t. Közben néha egy szórakozó pár élményeit élhetjük át a kiherélt karakteralkotás és a hogyan-ne-szerettessük-meg-szereplőinket-a-nézőkkel jegyében.
Újabb figurákat vonnak be a kimeríthetetlen filmes-agónia poklába: két férfi randit beszél meg valahol a dzsumbujban, csak tudnám, honnan a faszból tudják, hol kell találkozni, nem volt semmi olyan, hogy a negyedik csalánbokor mellett jobbra, ott várok reád... Az egyik fickó szív alakú napszemüvegben, kétszer is aláhúzza nemi identitását, azonban ez végzetes, úgy látszik a bekokózott párduc homofób, igen gyorsan végez velük, elviselhetetlen effektek kíséretében. Ismét sokkoló jelenetek érkeznek: egy tengerpart National Geographic-os mélységekig merülő bemutatása a vidámparkban szórakozó párral. Most sem szeretjük meg őket, viszont már minden vágást ellenséges támadásként élünk meg...
Belecsöppenünk egy modellfotózásba is: talán az egyetlen értékelhető pillanatokat láthatjuk egy kiélt hölgy magamutogatásában (semmi meztelenség, sajnos, így lett mínusz 1-es ez az egész szarrakás..) - sajnos a 12. másodpercnél már ez is unalmassá válik, ekkorra már olyan érzés az egész, mintha egy mély mocsárban lépkednénk... Visszaugrunk a párocska nőtagjához, aki hazaindul az erdőn át, értitek, a Cselőtepuszta-Los Angeles határán fekvő Százholdas Pagonyban. A fenevad nem teketóriázik, ezt is megöli. És elindul a városba, be egyenesen a betondzsungelbe, lehet, hogy keres néhány botcsinálta BLM-aktivistát, akiktől vehet még egy kis kokót... Eddigre bennünk már beáll az agyhalál, elértük a túlingereltség állapotát és csak kómába esve, nyál folyatva nézzük ezt a rettenetes rakás székletet. Így aztán az a szánalmas próbálkozás sem hat ránk, amikor a szexfilmekből ismert "cougar" szóviccel akarnak humorizálni, ráadásul nem is egy alkalommal. Ennél a pontnál már a gyűlölet dolgozik bennem, igenis túlélem ezt az akciót az agytekervényeim ellen, ezt a filmes merényletet. Majd a percekig fotózott modell mindössze pár pillanat alatt meghal a párduc által - alaposan felépített karaktertől búcsúzunk, majd két nő vitáját szakítja félbe (és talán őket is, ezt nem tudjuk meg, hiszen egyetlen gyilkosságot sem láthatunk...).
Menetrend szerint a városról készült felvételeket nézhetjük, olyan már a rendező, mint egy utált rokon, aki a kurva nyaralási képeit vetíti órákon keresztül nekünk, miközben igyekszünk minél több alkohollal a maradék gyalulatlan agyrészeinket is halálra ítélni. Házak, fények, bokrok, megint házak és fények. A pixelvadállat egy autó után kezd el rohanni, amelynek vezetője pánikba esve eltakarja szemét és olyan reakciókat ad a röhejes attakra, amitől már úgy érzem magam, mint amikor kölyökkoromban a bábszínházban kiabálásra késztettek, hogy mi a faszért menekülsz autóval egy párduc elől...??? Lám, kábé itt sikerült bevonniuk a sztoriba, amely villámgyorsan véget is ér, a főmaffiózó és egy travinak tűnő picsával hetyegő (nanáhogyrepublikánus, a demokraták nem imádják a travikat) városi vezető megesküszik, hogy levadássza a kurva fárasztó fekete párducot.
Az egyetlen kellemes meglepetés, hogy a stáblista majdnem 10 perces, így hamarabb véget ér ez a szellemi abúzus a számoltnál. Speckó nem értem, minek ennyi időt pazarolni ezekre a színészi munkát megerőszakoló élőlényekre, de gondolom a családi vetítéseknél az udvarias rokonság majd ilyenkor dicséri a tehetségét a nagyreményű csepűrágóknak és csak hazafelé a kocsiban átkozzák el őket.
Nem lelsz olyan aspektust és nézőpontot, amely még véletlenül is azt mondatja veled, hogy tizedmásodpercig is élvezhető volt ez a fosmedence. Szó sincs szórakoztató és vicces eseményről, szereplőről, bármiről. Vontatottabbnál-vontatottabb jelenetek, amatőr ripacskodás. Az a probléma, hogy messzire üvölt: itt nem csak megjátszott attitűdök ezek, hanem valóban ennyire képesek. Ezért különbözik a mókás gagyi filmektől. Lám, még a szarhoz is kell tehetség. Nézd meg inkább az Óriáspolip a Megafaszom ellent, bármit. Ez a rövid, kevesebb, mint egy órás játékidő olyan volt, mintha érzéstelenítés nélkül lobotomizáltak volna. Iszony.
Ui: Mint azt tudjátok, Észak-Amerikában a "Cougar" egyszerre jelent pumát és párducot is az angol nyelvben, de közben leopárdok is, ezért kézenfekvően magyarítottam. Hogy bonyolítsam: ""Észak-Amerikában, főleg az Egyesült Államokban maga a párduc elnevezés a pumára vonatkozik, habár a fekete párduc meghatározást kizárólag a leopárdok vagy jaguárok melanózisos változatára használják.""
" Látni fogjuk, mitől vonítnak a kutyák a sötétben, mitől mered föl a macskák füle éjfél után! Látni fogjuk ezeket a dolgokat és másokat is, amelyeket élőlény még sohasem látott! Át fogunk ugrani az időn, téren és dimenziókon, és anélkül, hogy testünket mozdítani kellene, bepillanthatunk a teremtés mélyére! " (H. P. Lovecraft: Onnan túlról)
Egy kis fejtágítás: hallottatok már a dimetiltriptaminról, rövidebb nevén DMT-ről? Ez az a hallucinogén, amely az ayahuasca főzet alapanyaga, Dél-Amerikában leginkább a Psychotria viridisből azaz a kábító hánytatógyökérből nyerik. A pszichedelikus szer igen ősi, egyes kutatások szerint a barlangrajzok is ennek hatására készültek. A DMT-nek köszönhetően az emberi elme kitárul, nem egy szimpla kábszis utazásra visz, hanem más kapukat tár fel. A sámánok évezredek óta használják, hogy saját elmondásuk szerint kapcsolatba lépjenek az ősök szellemeivel és a túlvilággal. A dolog különössége abban rejlik, hogy a DMT-t a szervezet azonnal hatástalanítaná, ha nem kevernének hozzá egy másik növényi kivonatot, a "Banisteriopsis Caapi", azaz a Yagé szárát, amely blokkolja azokat az enzimeket a testünkben, amelyek a dimetiltriptamint lebontanák. Hogy mi ebben a csoda? Hogyan sikerült az Amazonas környékén létező kb 80 ezer növény közül ezeknek a kombinációját megtalálni? Az őslakosok szerint maguk a növények súgták meg nekik a megoldást... Tudom, sok lesz már, de még egy érdekesség: a hallucinogén megtalálható bennünk is, a tobozmirigyben termelődik. A test sokkolása folytán szabadul fel, például ha egy sámán 15 órán át táncol, a légszomj, a kimerülés máris interurbán kapcsolja a másik dimenziókat. Tényleg befejezem a biológia órát, pedig rengeteget tudnék írni még erről a témáról, de ez itt egy filmboncolás.
Amúgy hallottatok már az MKUltra programról? Na jó, csak viccelek, mert erről is tanulmányokat tudnék írni, de akkor csak egy pár szóval: a CIA neurofarmakológiai kísérletei az ötvenes évektől, amelyek fő célja a tudat befolyásolása volt. Az embertelen és iszonyú kísérleteket katonákon, foglyokon, de még kórházi pácienseken, sőt, gyerekeken is végrehajtották, míg 1975-ben kibukott a nyilvánosság elé, amikor is a CIA azt mondta, hogy bocs és már minden rendben is volt. Hogy a kísérletek abbamaradtak-e? Na, ez száz pontos kérdés.
És akkor most a filmről: jó volt. Köszönöm a figyelmet. Sziasztok.
Jó, jó, akkor arról is írok nagy durcásan. :) A fenti felvezetőt azért tartottam szükségesnek, hogy képben legyetek, meg kedvenc témáim is, amit egyetlen filmben kapcsoltak össze a harmadik favoritommal, Lovecraft horrorjával. (Sok kedvenc témám van még.) Az író-rendezője Blair Erickson, akinek mindössze ez az egyetlen műve ezekben a pozíciókban és bizony eme 2013-as alkotása után tehetségének fája nem hozott újabb gyümölcsöket. Amit személy szerint ugyan nagy hibának találok, hiszen forgatókönyve egészen csavaros és ijesztő horrorral ajándékozott meg bennünket. Persze a történet alapja Howard Phillips Lovecraft "Onnan túlról" című 1920-as novellájára épül, amelyet elismerésre méltóan meg is említenek a filmben. Persze nem ez az egyetlen mozi, amely az elbeszélés alapján készült, ott van rögtön az 1986-os "Tágra nyílt elme", vagy a magyar rövidfilm, a "From Beyond".
A "Banshee Chapter" egészen fura módon van felvéve, a "Found Footage" találkozása a dokumentarista jelleggel, mintha mindig ott állnánk a kameránkkal a cselekmények középpontjában. Ez nem véletlen: a mozi ugyanis az első olyan teljes film, amely Oculus hardvert használ, hogy a VR-ral szinte ott toporoghassunk a szereplők között. A "Before the Door" produkciós cég feje, Zachary Quinto (az új Mr. Spock...) színész-producer ugyanis úgy döntött, ideje kísérletezni ezzel a technikával, amelyhez éppen alkalmas lesz ez a horror, amelynek szkriptjét volt osztálytársa, Blair Erickson nyújtotta be. Ennek ellenére nem volt kiemelten kezelendő művész: a forgatásra igen korlátozott büdzsé volt kiszabva és 28 napos időtartam. Lássuk, mit kalapáltak össze ennyiből:
James az MKUltra projekt kísérleteit vizsgálja. Valahonnan sikerült beszereznie az ott használt DMT-19 nevű szerből, amelyet ki is próbál, miközben barátja kamerával dokumentálja a tripet. A dolog rosszra fordul, félelmetes adást közvetít a rádió, majd a fiatalember ijesztő körülmények között eltűnik. A szemtanút a rendőrség megvádolja, ám pár napon belül ő is köddé válik. Itt jön a képbe Anne, aki riporter és Jamesszel járt az egyetemre, sőt, talán több is volt neki, mint barát. Nem akar belenyugodni a rejtélybe és nyomozni kezd. Talál egy videókazettát, amelyen a régi MKUltra felvételek vannak. Ellátogat egy szakértőhöz, hogy a fiú eltűnésekor hallható különös adást meghallgattassa azzal. Kiderül, hogy ez egy fantom állomásról szól, amely a sivatagban található és csak éjjel egy meghatározott időpontban szólal meg. Anne itt találkozik az első szörnyű élményével, amikor kilátogat a helyre, de a sötétben egy rémes alak megriasztja. A másik nyomon indul el, kiderül ugyanis, hogy ki volt a titokzatos alak, akitől a szert kapták a fiatalok. A figura Thomas Blackburn, egy botrányos viselkedéséről hírhedt író, aki az ellenkultúra ismert alakja. Miután a férfi elutasítja, álnéven próbál közel férkőzni hozzá, de Blackburn túljár az eszén, barátnője, Callie által készített DMT-19-et ad be neki, legalábbis azt állítja. Callie hamarosan ugyanúgy kezd viselkedni, mint eltűnése előtt James, megszólal ismét a fantom-rádióhang és valami rájuk támad. Miután feleszmélnek, kiderül: Callie eltűnt, ezért a házához mennek. Itt Anne egyre közelebb kerül a rejtély megoldásához, ám a nő előkerül és rátámad. Sok mindent megértve főhősnőnk Blackburn-nel összefogva elindul a sivatagba, ahonnan az adás érkezik, a bunkerbe, ahol az MKUltra kísérletek is folytak. A férfi elárulja neki, hogy nem is adott be neki a szerből, így a lány rájön, hogy a különös entitás így továbbra is üldözni fogja, ezért el akarja pusztítani a forrását...
Sok mindent megtudunk még a filmből, amelyet nem árulok el, de nagyon ötletes és komplex sztorija van. Az alkotók nem izzadnak sokat a szájbarágással, csak megadják a megfejtéshez szükséges segítségeket, bejátszott régi felvételekkel, nyomokkal és a beszélgetésekből leszűrhető irányadókkal. Így aztán magunkban kell a kirakóst összeraknunk - kényelmetlen, de hatásos módszer. A "Banshee" tökéletes elegye az összeesküvés-elméleteknek, a lovecrafti kozmikus horrornak és a sci-finek. Minden benne van, ami igazán vonzóvá tesz egy horrort, rejtély, ijesztő felismerések, nyomasztó hangulat, állandó félelem, űzöttség és mélyen kiépített történet. Olykor persze jumpscare is az ölünkbe hullik, de szerencsére nem pojáca módon túltolva. Ahogy egyedül néztem a lakásban, a sötétben nyomasztó érzés telepedett rám. Ez elárulja, hogy igazán hatásosra sikeredett, és ha belegondolunk milyen lehet ez VR szemüveggel... Vizualitásában olyan, mint egy rémálom, amiből nincs menekvés, amelyben nincs nyugalom. Sőt, egyre mélyebbre visz a rettegésben. A "kevesebb néha több" itt is működik, nincsenek pofánkba mászó szörnyetegek, csak a meghatározhatatlan, szinte csak sötét körvonalakban megpillantható rémek, amelyek jóval magasabbra tudják tolni a szívverést. Ráadásul értékelem, ahogyan a CIA kísérleteinek eredetét magyarázza, amely még vérfagyasztóbbá válik ezáltal. Nagyon ritkán törik meg a lendülete, plusz a rejtély motorja akkor is magával rángatja a nézőt. Külön élvezet nézni Blackburn szerepében Ted Levine-t, ő egyértelműen egy Hunter S. Thompson "Raoul Duke" után mintázott extravagáns karakter, aki a maga harsányságával és függéseivel ad egy kis pluszt a filmhez. Ez egyértelműen elárulja, hogy a casting igen erős. A hangszerelés, a csikorgások, a rémisztő effektek vegyítve a sötétség dicséretes kihasználásával, vérfagyasztó pillanatokkal ajándékozza meg a nézőt. Talán a dokumentumfilmes profil nem a legjobb választás, megcsillan a kis költségvetés, viszont lehet, hogy ezáltal hitelesebb is. Ha egy eredeti és igazán nyugtalanító filmre vágysz, amely létező rejtélyeket fon össze kozmikus horrorral, sőt, azzal magyaráz, továbbá félelmetes utazást akarsz tenni a sötétségbe, akkor válaszd ezt. 10/10
UI: Köszönöm, Marianna von Birken, hogy felhívtad a figyelmem rá!
Komoly szívfájdalmat okozott, hogy az Evil Dead széria várva várt legújabb része nem került mozikba Magyarországon. Mivel már sokszor kikeltem a hazai filmszínházak horrorkínálata ellen, nem kívánok jobban kitérni erre a vesszőparipámra és csak általánosan említem meg, miszerint ebben a zsánerben nagyrészt a leggyengébb alkotások kerülnek itthon nagyvászonra. Annyit máris előre bocsáthatok azonban, hogy egy igazi sötét gyöngyszemről maradtak le a nézők ezáltal. Azt hiszem, ameddig Sam Raimi és Bruce Campbell a producerek között van, ez így is lesz, a franchise egyedi egyénisége megmarad és nem süllyed le a tucathorrorok színvonalára. Jól látható, hogy vigyázva és hűséggel nyúlnak hozzá, mindent beleadnak, hogy a legendás és klasszikus alapokat ne tapossák sárba, ezáltal az eredeti sorozaton kívüli darabok is abban a súlyos és brutális hangvételben készültek, amely a mindent megalapozó első rész fő jellemzője.
A széria előfutára az 1978-ban elkészült amatőr rövidfilm volt, a "Within the Woods", amelyet a mára nagymenő rendezővé avanzsált Sam Raimi és nagyrészt főiskolás társai forgattak le valahol Michiganben. Erről bővebben itt. A mindössze 1600 dollárból készült kisjátékfilmet '81-ben követte az egész estés "Evil Dead", valamivel nagyobb összeggel, 350 ezerrel megtámogatva, amelyet kölcsönökből kapartak össze, sőt, Bruce Campbell családja észak-michigani ingatlanát adta fedezetül. Az elkészült kult-klasszikusnak még egy kis lökés kellett és azt megadta az éppen pályája csúcsán trónoló Stephen King, aki a megtekintése után ajánlani kezdte. Innentől megindult felfelé ívelő pályáján a remekmű, amelyet egyes országokban betiltottak, vagy éppen megvagdostak, mert nem felelt meg sokkoló durvasága a cenzorok kényes ízlésének. Nem számított: a csapat sínen volt és 1987-ben magabiztosan és milliókkal megalapozva egy kevésbé komoly, de annál vagányabb második rész érkezett, amely afféle reboot és folytatás keveréke volt és egy csapásra modern kori mozihőst teremtett a láncfűrészt karjára applikáló főhősből. A karizmatikus Bruce Campbell által alakított Ash-re lehetett alapozni: '92-re berobbant a harmadik mozi is, amely az eddigre már laza és flegma, egysorosokat köpő figurájára építve vígjátékos irányt vett - és meglepő módon nagy sikert aratott. Majd hosszú szünet következett, mígnem 2013 elhozta a vérfrissítést, Fede Álvarez nagyon komor és szigorú feldolgozását, amely megmutatta, hogy amennyiben tisztelettel nyúlnak egy alapanyaghoz, akkor még jó remake is készülhet. A feléledő "Evil Dead-láz" meghozta az eredeti alkotók kedvét is, így 2015-ben elstartolt az "Ash vs. Evil Dead" sorozat is, amely egy igazi eszeveszett utazás lett egy imádnivalóan gyökér és komplett őrült főszereplővel. Végül megérkeztünk napjainkba, amikor újra előkerült a Necronomicon, hogy immáron kikerülve a távoli sötét rengetegből már a városlakók életét - és halálát - tegye tönkre.
Az ír Lee Cronin kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy megírja és megrendezze a legújabb rémálmot, aki korábban együttműködött Raimivel az "50 States of Fright" című horrorsorozatban - innen az ismeretség. Azelőtt pedig az itthon is ismert "A gyermek" (The Hole in the Ground) került ki kezei közül, amely egész becsületes munka volt, véleményem szerint. A Los Angelesben játszódó történetet Új-Zélandon vették fel, ahol is Aucklandben találtak egy elképzeléseikhez illő toronyházat, amely kellőképpen omladozó és hangulatos külsővel rendelkezett. Jó érzékkel leltek két nagyszerű ausztrál színésznőt a főszerepekre, Alyssa Sutherland és Lily Sullivan személyében, akik mesterien alakították szerepeiket és fürödtek a vérben, harcoltak a végsőkig - egymás ellen. Lássuk a történetet:
Amikor Beth megtudja, hogy terhes, megkeresi nővérét, az egyedülálló Ellie-t, aki három gyermekével, a tinédzser Dannyvel és Bridgettel valamint a kis Kassievel él Los Angelesben, a lebontásra váró Monde apartmanban. (A Monde a "Demon" szó anagrammája...) A pizzériából hazatérő gyerekek éppen az alagsori parkolóban tartózkodnak, amikor földrengés történik és feltárul egy rejtett kamra odalent. Danny nem bír kíváncsiságával és lemászik, majd három hanglemezzel és egy különös könyvvel tér vissza. Odafent a lakásban persze elkezdi meghallgatni a felvételeket, amelyek 1923-ból származnak és egy pap beszámol az ősi könyv, a Naturom Demonto körüli kutatásairól, majd fel is olvassa a megfejtett jeleket, amelyekkel démont lehet idézni. Az éppen liftből kilépő anyját, Ellie-t ekkor megszállja valami... És innentől kezdve minden vágya családja lemészárlása. A szinte elpusztíthatatlan megszállottak csak szaporodnak és Beth feladata, hogy próbálja megvédeni a fiatalokat...
Az igazi horrorfilm az, amelyiknek minden képkockájából sugárzik a baljós fenyegetés - és ebben itt nincs hiba. Sikerült hasonló atmoszférát teremteni, mint amilyen a 2013-asban a néző fölé borult - talán csak a kerettörténet az, amely engedélyez egy kis napfényt és kitekintést a hétköznapi világra. De áttelepedve az épületbe, ahogyan a gyertyák fakó fénye kísérteties közeget teremt a nyomasztó lakásban, még egy frissen betoppanó nézőnek is rögtön megsúgja, itt valami szörnyű fog történni. A tempó ugyan nem azonnal gyorsul fel, de emlékezzünk csak vissza a klasszikus első részre, ahol nagyjából ugyanez a szituáció, a viszonyrendszerek bemutatása után, a karakterek felvázolását követően szabadul el a pokol, de utána könyörtelen, nincs feloldó pillanat. A családi kötelék felkavaró, mert nem szimplán barátok, hanem vérségi kötelékek kötik össze őket, anyát a gyermekével, vagy éppen az egymástól elhidegült nővérek egymásra találását szaggatja szét a gonosz megjelenése. Az anya, Alyssa Sutherland mesterien szerepel, szinte olyan, mint Heath Ledger Jokere volt, erősen viszi a filmet és minden jelenet, amelyben megszállottként szerepel, bravúros, ráadásként a sminkeseknek sikerült hátborzongató munkát végezniük. Mindemellett dicséret illeti a CGI-mentes trükköket, amelyek manapság üdítő kivétellé emelik ezt az alkotást.
Tovább emelik a film egyediségét a különleges kamerabeállítások, amely a sorozat egyik védjegye, és a klausztrofób belső terek varázslása az operatőr által, amelyek vegyítve a tökéletes hangeffektekkel és zenei lórúgásokkal hátborzongatóan feszült és ijesztő hangulatot hoznak létre. Erőszakban, vérben és kreatív brutalitásban nincs hiány, a rajongóknak nem kell aggódnia emiatt, bár érezhető, hogy a forgatókönyv igyekszik modern köntösbe bújtatni a klasszikus elemeket, ebből nem adnak lejjebb. Jó pár nyílt és rejtett utalást találhatnak a szemfülesek az alapfilmekre, mint a szemgolyó lenyelése, a "Halott vagy hajnalra" kántálása és néhány szófordulat, de ott vannak a mélyebbek, mint a pizzéria neve a dobozokon (Henrietta), a szereplők nevei, amelyek mind az előzmények színészeire utalnak (Ellie, Beth, Bruce, Fonda...) ráadásként a Ragyogás előtt is tisztelegnek. Zseniális párhuzam volt, ahogyan a lakásban elszabaduló káoszra Ellie úgy reagált az ajtó előtt őrjöngve, mint Cheryl az első Gonosz halottban... Egy enyhe kis személyes negatívumot éltem meg, hiányoltam a teljes elszigeteltséget az elveszettséget, a nagyváros távoli fényei tompították a reménytelenség érzését, de ez persze szubjektív. Mindenképpen kötelező darab, mert, ha kivonjuk belőle azt, hogy ez egy Evil Dead rész és csak egyszerű horrorként nézzük, akkor is magasan kiemelkedik a kínálatból, sötét és komolyan vehető műremek. Rebesgetnek híreket folytatásokról pár évente, ha mind tartja legalább ezt a színvonalat, akkor részemről nyert ügyük van. De addig is egy biztos infó: készülőben az Ash vs. Evil Dead animációs filmsorozat, amelyben Ash visszatér Bruce Campbell hangjával szinkronizálva: Hail to the King, Baby!
A történelem megismétli önmagát. Nem csak manapság készülnek sorra a remake-ek, megtörtént ez már régebben is. A különbség annyi, hogy akkoriban az új ruha szabása az alapművekre modernizálásként volt definiálható, míg napjainkban az ötlettelenség, a pénzéhség és a politikai propaganda utólagos beépítése készteti Hollywood-ot az eredeti történetek meggyalázására. A nyolcvanas évek elején többek között két nagy dobás is történt felújítás terén a horror műfajában - az egyik "A dolog", amely egy 1951-es mozi újrája, a másik pedig jelenleg boncolt alanyunk. Érdekes módon eleinte mindkettő közepes siker lett, ám az évek során Carpenter filmje kultmozivá érlelődött - kétségtelenül megérdemelten. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Cat People érdemtelen a figyelemre. DeWitt Bodeen forgatókönyvíró alkotását már 1942-ben megfilmesítették ugyanezen a címen, persze tegyük hozzá, ezen kívül nem sok hasonlóság van a kettő között, hála az alkotói szabadságnak. Az eredetinek történt még egy folytatása is, a "A macskaemberek átka" címmel. Alan Ormsby és Paul Schrader rendező (Amerikai dzsigoló, Kisvárosi gyilkosság, Ördögűző: Dominium...) magához ragadta a szolid rémtörténet szkriptjét és egy valódi provokatív félerotikus, vérfertőzéssel fűszerezett mozivá írta át. Alkotói vénából nem volt hiány: Schrader tollából született meg a Taxisófőr is. Főszereplőnek sikerült a 80-as évek egyik szexszimbólumát, a világhírű Klaus Kinski lányát, Nastassja Kinskit megnyernie - bár eleinte Bo Derekre gondoltak, aki valljuk be "mellesleg" többet tudott volna adni alakításához... Persze zokszavunk nem lehet a szép Kinski kisasszonyra - kitűnően formálta a félénk leányzót és a szenvedélyes ragadozót is - ellentétben direktorunkkal, aki csúnyán beleszerelmesedett a hetyke keblű sztárba, aki a forgatás végeztével dobta őt, mint hülye gyerek a szaunakövet. Nagyágyúkban nem volt hiány; a főbb szerepekben Malcolm McDowell és John Heard játszott, persze akkoriban még nem volt ilyen nagy ázsiójuk. Történt egy kis csalás is: a fekete párducokat ugyanis festett pumák alakították, mivel az említett macskafajta szinte idomíthatatlan. Kellett még az ismert zeneszerző, George Moroder, aki kitűnő hangulatú aláfestést komponált, sőt, a főcímdalt is maga alkotta meg David Bowie-val karöltve, tehát igen sokat adott az elkészült műhöz. De lássuk az eseményeket:
Irena Gallier Kanadából utazik New Orleansba testvéréhez, Paulhoz, akit utoljára 4 éves korában látott. Míg a lány nevelőszülőknél nőtt fel cirkuszos szüleik halála után, bátyja pszichiátriai osztályokon töltötte idejét. Paul elszállásolja húgát, bár érezhető némi fura vonzódás az irányából... A városban aznap este prosti igyekszik fel ügyfeléhez egy hotelszobába - ám ott egy fekete párduc van kuncsaft helyett, amely alapos sérülést okoz a nagy nehezen elmenekülő szexmunkáson. A kiérkező rendőrök és zoológusok sikeresen befogják a szobába zárt ragadozót... Irena arra ébred, hogy Paul eltűnt, de kihasználva a szabadságot, nyakába veszi New Orleanst, hogy megismerje. Az állatkertben azonban a párduc ketrecéhez érve leragad, elbűvöli őt a nagymacska, még zárás után is ott marad... Megismerkedik Oliverrel, az állatkert kurátorával, akivel elmegy vacsorázni. Az állat hamarosan gyilkol, majd eltűnik - Paul viszont előkerül és komoly szexuális közeledést mutat húga irányába, aki elmenekül, majd rendőrökbe botlik, akik később felfedezik, hogy a férfi alagsorában emberi maradványok találhatóak. Kiókumulálják, hogy Paul a gyilkos párducot ott tarthatta és etette emberhússal... A lány románcba merül Oliverrel és hozzá is költözik - ám testvére itt sem hagyja békén, szüksége van a vele való szexre - és elárulja családjuk borzalmas titkát... Oliver is rájön erre, ám érzelmei miatt nem hagyja cserben Irena-t, bármi is történik... Mindenekelőtt igyekszem kijelenteni, hogy nem hibátlan mű. Sajnos került bele némi logikátlanság és valamiért nem érzem túl feszesnek, de ettől függetlenül van benne valami plusz is, emelkedettebb, mélyebb tartalmú és művészies. Szinte az egészet átszövi a burkolt - vagy éppen olykor nem is annyira burkolt zaklatott erotika, amelyhez hozzáadódik New Orleans fülledtsége. Szinte még a párduc és Irena között is sikerült felszikráztatni, érezhetővé tenni a vonzalmat. A kezdő képsorok, amelyek visszaköszönnek menet közben is, varázslatos álomszerű képeket festenek. A történet szürrealitása vizualitásában is megjelenik, sokatmondó áttűnések, szokatlan beállítások és az érzelmek ügyes megjelenítése emeli az átlaghorror fölé a Párducembereket.
Bár látható borzalmak is megjelennek, ahogyan a szorongás légköre is, mégis maga a misztikum ami igazán megkapó és horrorisztikus. A forgatókönyv az egészet szégyentelenül a szex köré építi, ez a kulcsa mindennek és a gyakori meztelen jelenetek ezáltal nem tűnnek öncélúnak. A befejezés váratlan és némileg szívfájdító, inkább egy lávsztorié, mint horroré, persze ez a kettősség végig jelen van, miközben brutális gyilkosságok történnek, várhatjuk, vajon a szerelem megold-e mindent... Az állatos jeleneteknek sikerül feszültté tennie a nézőt, valahogy szinte ördögi az őrjöngő bestia, a vicsora ijesztő, még amikor rácsok mögé is van zárva. Kinski tökéletes alakítása emeli film fényét, a félénk szűz transzformálódása gördülékeny, ahogyan megmutatja természetének másik oldalát, ahogyan előbukkan a bujább és határozottabb állatias nőiessége. Ez a mozi korszakának egy igen jól sikerült, mondhatni kiemelkedő gyöngyszeme. Átad valamit, egy jól csiszolt és szép rémtörténetet, amely jóval esztétikusabb és bensőségesebb társainál, színesebb és intenzívebb, élvezet nézni. A fentebb említett két hibája elhanyagolható a nagy egészben. Elmélyültebb horrorkedvelők figyelmébe ajánlom. 10/9
