2010. február 10., szerda

Children of the corn (2009)

Mielőtt belekezdenék a film bővebb elemzésébe, szeretném gyorsan leszögezni, hogy nem szeretem az úgynevezett "remake" filmeket. Azon egyszerű oknál fogva, hogy számomra nem szimpatikus ha egy már korábban sikeres filmet, valaki a biztos siker reményében , egyszerűen újraforgat. Függetlenül attól, hogy az úgynevezett "remake" jobb vagy rosszabb, mint az eredeti, számomra az akkor sem több, mint ócska utánzat. Vagy ha úgy tetszik, lopás. Ez a világ legegyszerűbb dolga. Nem kell gondolkodni, nem kell a szürkeállományt megerőltetni, egyszerűen le kell emelni a DVD-polcról egy mások által már sikerre vitt filmet, kicsit alakítani rajta, (a  fene nagy művészi szabadság jegyében) vagy ha úgy jobb, az egészet fenekestül felforgatva "újraértelmezni", majd várni a garantált kasszasikert. Ehhez nem kell tehetség sem ész. Éppen ezért jobban becsülöm azt, aki  saját ötlete alapján csinál valami nézhetetlen vacakot, mint azt, aki még arra sem hajlandó, hogy legalább egy szemernyit megerőltesse magát, hanem egyszerűen újraforgat egy már elkészült filmet. Ennél már csak az a rosszabb, ha olyan filmről van szó, amelyik így vagy úgy, de közel áll hozzám. Esetünkben erről van szó. A Stephen King írásából 1984-ben készült Kukorica gyermekei című horrorfilm ugyanis tinédzserkorom egyik kedvence volt. Ezek után érthető ha kíváncsian vártam, mit hoz ki ebből a remek lehetőségeket rejtő történetből Donald P. Borchers, író-rendező. Hogy ez a név nem mond semmit? Meg lehet nyugodni, a baj nem önökkel van, ez az ember teljességgel ismeretlen a filmgyártásban. Olyannyira, hogy talán még egy filmgyár területére is csak turistacsoporttal engednék be, előzetes bejelentkezés és felár fizetése ellenében. Ezek után már nem is csodálkoztam azon, amit kaptam, bár az elején még reménykedtem a "szűz kéz szerencséjében" meg abban, hogy Stephen King ezen írása olyannyira bőséges tárháza a kiaknázható lehetőségeknek, hogy talán még egy ilyen nevesincs rendező is kihoz belőle valamit. Ahhoz, hogy az említett történetből ne készüljön legalább egyszer nézhető mozi, valamit nagyon el kell rontani. Készült is hét rész belőle, amit én a magam részéről a negyedik rész után már nem követtem, de úgy vélem, ha egy közepesen fogyatékos csimpánz kezébe kamerát adunk, ebből a sztoriból akkor is képes egy minimum közepes filmet készíteni, ha előtte még mozit sem látott.


Úgy látszik Borchers úrnak van még mit tanulnia attól a képzeletbeli csimpánztól, mert ez a film bizony iskolapéldája annak, hogyan kell egy remek sztoriból nézhetetlen szemetet csinálni.


Kezdjük a szereplőválasztással. Két lehetőséget látok; vagy kevés pénz volt a filmre, vagy a két szereplő országos cimborája a rendezőnek, mert mással nem tudom megmagyarázni, miképpen kerülhetett két olyan ember főszereplőként a kamera közelébe, akik korábban csak amerikai sorozatokban szerepeltek. Ott is többnyire "tedd ide - tedd oda" mellékszereplőként. Talán nem túlzok ha azt írom, hogy Kandyse McClure és David Anders neve csak a legfanatikusabb sorozatfüggőknek mond csak valamit. Vagy azoknak sem. Ilyen előzmények után ritkán várunk elfogadható alkotást, de amíg élünk, remélünk.


A film első jelenetében elég zavaros módon igyekeznek sebtében összesűrítve felvázolni a történet lényegét. 1963-ban vagyunk, egy amerikai kisvárosban, ahol a gyermekek valamilyen érthetetlen okból szektába tömörülnek, amelynek vezetője szerint a felnőttek tobzódnak a bűnben és az általuk elkövetett ocsmányságok az okai minden nyomorúságuknak. Azt, hogy mindezt a szekta feje honnan szedte,  él - e valamilyen tudatmódosító szerrel, vagy csak sok televíziót néz, netán agyára ment a téli-fagyi, nem köti az orrunkra a rendező. A következő jelenetben már ugrottunk is röpke tizenkét évet a jövőben, ahol megpillanthatjuk főhőseinket Vickit és Burtont, az átlag amerikai házaspárt, amint autójukkal mennek valahonnan, valahová. Ilyen apróságokkal, hogy ezt elmesélje nekünk, a történet kiagyalója, Borchers-mester nem foglalkozik. Cserébe viszont ad elég időt, hogy magunk találjuk ki, ugyanis bő háromnegyed órán át nézhetjük, amint az autóban ülve végeláthatatlan kukoricaföldek (hol máshol) mellett haladnak el, miközben végig veszekednek. Ebben nem is az a legnagyobb baj, hogy majd egy órán keresztül azt kell végignézni ahogyan nagy nehezen megérkeznek a legközelebbi városba hanem az, hogy ez alatt az idő alatt tulajdonképpen nem történik semmi! Jó - jó elütnek egy elvágott torkú kisfiút, aki a kukoricásból éppen az autójuk elé rohan, majd beteszik a csomagtartóba, hogy átadják a legközelebbi  város rendőrségének, de ezen kívül tényleg csak a nagy büdös semmit nézhetjük. A szereplőkről nem derül ki semmi érdemleges leszámítva azt, hogy a férj Vietnamban szolgált, a nő meg gyerekkorában utált templomba járni. Ennyi derül ki egy óra alatt. Meg az, hogy mást sem tudnak, mint egymást elküldeni melegebb éghajlatra. De akkor meg minek vannak együtt, minek mennek együtt... De hát azt sem tudjuk meg honnan mennek hova és miért. Mennek az autóval, mint egy road - movie szereplői, bele a semmibe, miközben mi kénytelenek vagyunk végignézni, ahogy nagy nehezen megérkeznek egy kisvárosba, amely klisés horrorfilmhez illően  teljesen kihalt. Mintha 1963-óta megállt volna ott az élet (és tényleg). Por, szemét, mocsok mindenütt. Az ablakok betörve, a boltok kifosztva, összefújkálva minden. Egy alaposan leromlott templomot látva főhősünk, a vietnami veterán, természetesen kiszáll körülnézni amíg a felesége, aki még mindig nem szeret templomba járni, az autóban várja. Talán észbe kapott a rendező, hogy lassan eltelt a film harmada s mielőtt ő is beleunna, kissé felpörgeti az eseményeket. Az autót körülveszik a szektás gyerekek és ahogy az sejthető, megölik a nőt. Ettől kezdve az addig álmosító lassúság őrült rohanásba vált, de ez nemhogy segít, sokkal inkább ront az alkotás amúgy is pocsék színvonalán. Igaz ugyan, hogy pörögnek az események de erősen kapkodás szaga van az egésznek. Mintha Borchers-mester ránézett volna az órájára és szembesült volna azzal, hogy lassan be kéne fejezni ezt az egészet.


Az utolsó húsz-harminc perc úgy össze lett csapva, hogy arra már szavak sincsenek. Se füle se farka az egésznek. A templomból kijövő volt katona szembesülve azzal, hogy amíg ő olvasgatott a feleségét valami szektás hülye - gyerekek agyonverték, menekülőre fogja. Természetesen közben eltöri az útját álló gyerek kezét, torkon szúr egy - két vehemensebb kölyköt, majd egérutat nyer és befut a kukoricásba. Ami meg ez után következik, az már a paródia kategóriája. A kergetőzés folytatódik a veteményesben, amitől főhősünkből előjönnek a vietnami emlékek. Ezt Borchers - mester úgy oldja meg, hogy lehetőleg a teljesen debilek is megértsék (igaz, aki még ekkor is nézi ezt a szemetet, az nagy valószínűséggel nem komplett, vagy a rendező rokona. Bár e kettő nem zárja ki egymást). A kukoricásban amerikai katonák tűnnek fel és Burtonnal együtt veszik fel a harcot a bolond szektásokkal. Természetesen ezt csak főhősünk képzeli oda. S, hogy a hülyeségnek is lehet felsőfoka, arról Borchers úr gondoskodik. A katonák fegyverei ugyanis Power Rangers paródiát megszégyenítő módon, lézersugarakat vagy miket lőnek ki magukból mindenfelé. Na ez volt az a pont, aminél már úgy véltem, nem lehet lejjebb.


Nem is lett, de csak azért, mert a film nem sokkal ez után szerencsére véget ért. A vietnami veterán  (jó amerikai katonához méltóan) lekaszabol néhány gyereket, ám a film vége mégsem lett happy end. Lehetne ez egy pozitív momentum, de nem az. A forgatókönyvet remélhetőleg soha többé nem író Borchers ugyanis olyannyira nem fektetett hangsúlyt a két főszereplő karakterének bemutatására, hogy nem is sajnáltam őket. Az sem lett volna katasztrófa ha életben maradnak, de az sem ha meghalnak. Így pedig, hogy egy szemernyit sem aggódunk a főhősökért, minek horrorfilmet forgatni? Teljesen felesleges idő és pénzpocsékolás. Ha a filmre szánt pénzt félkarú rablóba dobálták volna, akkor is jobban jártak volna. Rólunk nem is beszélve.


Egyedüli értékelhető momentuma a filmnek, a zenéje volt, de erős a gyanúm, hogy azt se ez a stáb követte el. Paródiának sótlan, horrornak meg rettenetesen kevés.


1/10 


2 megjegyzés:

csabex írta...

Hm. Nem gondoltam, hogy ennyire szar.
Azé' persze korunk követelménye szerint főhősnőnk bőrszíne egészen megfeketedett.

quaestor írta...

Hogy őszinte legyek, én is sokat gondolkodtam, hogy tényleg 1 pontot kapjon-e. Na nem azért mert jobb, hanem azért mert nem szeretném ha valaki B-kategóriás "kultfilmet" kreálna belőle. Azért meg kell dolgozni. Azt ki kell érdemelni. :-)