Kinyitom a szemem, és itt vagyok huszonegyedik században. Asztalomon számítógép, ágyunk előtt tévé, rajta mobiltelefon. Az utcákon péntekenként némi szesztől hangos ifjúságunk nem is igen tudja, ugyan kitől is tudhatná, mi volt itt cirka húsz, harminc évvel ezelőtt. Igen, lassan mi is elfelejtjük, miben nevelkedtünk, (s atyáink, anyáink, nagyszüleink miben éltek!) - kik akkor voltunk gyermekek, a szürke panelházak és egy rossz szájszagú, bukott kor utolsó felneveltjei. A házamon ma már bátran loboghat magyar zászló, nem visznek be érte, s talán (?) szabadon szidhatom azt is, kivel nem értek egyet, s kritizálhatom mindazt, mi nem tetszik ebben a rendszerben. Persze, mindez a szabadság csak látszólagos, hiszen a véleménynyilvánítás szabadsága még most is egy álom csupán, mert a régi rendszer vén, gonosz és beteg urai ülnek még mindig a páholyban, rendezői karosszékben. Ők uralnak engem, Téged, Őt - ők, a szürke eminenciások. Mert még mindig "zsarnokság" van...Úgy tűnik, odaát, Németországban könnyebben dolgozzák fel a múltat, nemcsak a nemzetiszocialistát, hanem a pártállami múltat is, mint ideát, kistestvéréknél. Itt még mindig titok fedi az ügynöklistákat, ideát égettek titkos kartotékokat, ideát nem tiszta még mindig, ki volt spicli és ügynök az elmúlt rendszerben. (S azt sem tudjuk, kik ültek a "tisztikarban", nevük nem nyilvános, minden ocsmány tettük homályos folt csupán!) Tudásunk hiánya mint méreg csöpög bele szervezetünkbe, társadalmunkba és akadályozza megújulásunkat, "felébredésünket", s tartja hatalmon jelenkorunk beteg, hazug rendszerét is, melyet ugyanazok irányítanak, mint az előbbit. Tényleg csak gatyát cseréltünk, s nem rendszert, váltótisztet váltottunk ugyan, de gyáva, vértelen ál-forradalmunk rendszert nem váltott. Ugyan, hogyan is válthatott volna, mikor pont azok szervezték, akik ellen a néptömegeknek fel kellett volna kelnie? S ugyan, mivégre tudott volna felkelni a nép, ha "1984" bizalmatlanságának fojtó kötele lógott a nyakában?
Német barátaink készítettek egy filmet. Nem korszakalkotót, de hiteleset, melyben a tényszerűségnek nem csupán látszatára törekedtek, trabantokkal és wartburgokkal, kihallgatószobákkal, szürke falakkal, poloskákkal és spiclikkel. Mindenkit megfest a Mások élete c. film, ki szem volt a láncban: megrajzolja színeivel a lehallgatott drámaírót, a magát felakasztó rendezőt, a spiont és a lehallgatást kikényszerítő, morális patkány főminisztert, de megfesti a szerelmet, az igaz férfiszerelmet is, mely nő iránt oly kitartóan képes lángolni, mint amennyire egy csalfa, és gyenge nő iránt férfiszív csak dobogni képes. E történetben három férfiszív dobban egyért, s ez az egy mindőjüket tönkreteszi, de némelyiket meg is nemesíti, gyalázatos bukása által. Az önvér végül eltörli a csalfaságot, a hazugságot és a gyáva önfeladást, de ontása által a szívnek kell megszakadnia.
A Mások élete azonban másik olvasatban egy ember megigazulásának története is.
Mert bizony, Krisztus említése nélkül, a mindenható titkosszolgálatok által irányított világban is lehetséges emberré nemesedni. Nem azonnal, de talán láthatatlan hatásokra, egy kisfiú bátor mondatára, egy lány szemébe nézve, vagy egy író könyvét olvasva. /A hívő ember Istenről és csodáról beszél, én félek az ő nevét emlegetni, bár hiszem láthatatlan hatalmát./ A film nagyszerűségét abban látom, hogy lassan, mint a folyó árja, kezd el boncolgatni bennünket, és hív tetemre önmagunkkal, isten-arcú belső képünkkel. Megkeres bennünket ott legbelül, és kérdez, oly' kíméletlenül, mint egy stasi-tiszt. Téged is megkérdez: te vajon ellent tudnál állni? Te jó ember lennél? És kicsoda itt, e történetben (s a te életedben!) a jó ember? Jó ember-e az, ki meggyőződésből szolgálja a pártállami tömeg-szocializmust, talán mert gyermekkorában jó dolgokat kapott a rendszertől, és felnőve aztán szemét becsukva szolgálja azt; vagy pedig az áll az igaz ügy mellett, kit magát, vagy családját - barátját meggyötörték, s cinikus szavakkal-gondolatokkal küzd a rendszer fojtó, őrjítő poklával?
Tudom, hiszem, hogy ez utóbbi. De azt is hiszem mindemellé, hogy Saulusból is lehet őszintén és igazából Paulussá válni, mert mielőtt Paulussá leszünk, azelébb Saulussá kellett, hogy szülessen minden ember e földtekén.
Az élet végén bekövetkező magány megtör és talán, emberré is nemesít. Megvált minket a csönd, a hallgatás, a tetteinkre s önmagunkra az út végén irányuló végtelen belső figyelem. Legnagyobb kritikusunk szívünk, lelkiismeretünk. Mert mikor már mindent elveszítünk, csak Istentől kapott emberi méltóságunk marad. "Férfibecsületünk" az, mellyel az út végén el kell, hogy számoljunk - lehet, csak önmagunknak. Nem baj, ha _csak_ önmagunknak, nem baj, ha nem lesz hála, sem köszönet, mert senki sem fogja tudni, hogy jót cselekedtünk, s nem jegyzi fel senki, sehová. Nem baj. Mert jót tenni jó: valóban jó és lélekemelő.
Mások élete /Das Leben der Anderen/:
9/10
Szereplők:
- Martina Gedeck – Christa-Maria Sieland
- Ulrich Mühe – Gerd Wiesler százados (HGW XX/7)
- Sebastian Koch – Georg Dreyman
- Ulrich Tukur – Anton Grubitz alezredes
- Thomas Thieme – Bruno Hempf kulturális miniszter
http://www.imdb.com/title/tt0405094/
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése