2010. január 22., péntek

Give 'em Hell, Malone (2009)

Néha kivételesen eszembe jut nem csak horror-filmet nézni, vagy sci-fit, esetleg a ’80-as évek gyöngyszemeit, hanem modern akciófilmeket is. Legutóbb az „Echelon Conspiracy”, majd az „Elrabolva” című élvezetes műveket tekintettem meg, és igen jól szórakoztam rajtuk. Ja, ott volt még a „Könyörtelen csapásSteven Seagal-lal is, de azt igyekszem emlékeim mélyéről is törölni, mert a cím nem hazudik: valóban könyörtelen csapás..
Hogy ez a múvi miért is került elém, mi indított arra, hogy megnézzem? Az általam elolvasott tartalmat nagyon röviden fogalmazták meg, de ott volt benne néhány számomra igen jelentős vonzerővel bíró kulcsszó, úgyis mint: „film noir”, kőkemény magándetektív”, véres”. A magam részéről ugyanis igencsak erősen kedvelem a film noir alkotások nagyszerű, férfias, rendíthetetlen magándetektív főhőseit, leginkább természetesen Sam Spade az etalon, akit a kőarcú Humphrey Bogart alakított fantasztikusan. Megteremtve napjaink privát kopó alakját (nem Kern András!), a hosszú kabátos, whiskey-vedelő erőszakos, de éles eszű betonkemény figurát, na meg a hozzá betoppanó végzet asszonyát, nem beszélve az egymást „beszélő” neveken szólító gengsztereket, akik vagy nagyon ostobák, vagy nagyon okosak, de hősünk eszén persze nem tudnak túl járni.
Hát ez volt az, ami megragadott engem, és még az sem tudott elriasztani, hogy az idegesítően Christopher Lambert-re hajazó Thomas Jane alakítja a főszerepet, aki egy egészen érdekes filmet hozott össze nemrég, a „Dark Country”-t, amelynek mind rendezője, mind főszereplője ő volt. Képi világa annak is különös volt, mondjuk a sztori sem volt annyira mindennapos, részemről egészen oké volt, furcsasága ellenére. Aztán ott volt a csapnivaló „The Mist”, a „Mutáns krónikák”, és az „Álomcsapda” . No és persze a „Megtorló” . A rendezőnk pedig Russel Mulcahy, akinek a neve ugyan ismerősen csengett, de valahogy nem tudtam hová tenni, mígnem utána néztem, hogy ti is megtudhassátok, mit helyezett arra az elképzelt asztalra: nos, neki köszönhetjük a fasza kis vaddisznós-filmet, a „Razorback”-et, de a „Hegylakót” is, néhány „Mesék a kriptából” részt, "Kaptár 3."-at és jópár ’80-as videoklippet, Duran Duran, Culture Club és egyebek.
Mit is sikerült összehozniuk? Egészen különös lett.
Malone magándetektívből vedlett afféle „intézővé”, miután családját megölték. Szinte halhatatlan, az általa elszenvedett sérüléseket anyja gyógyítja, aki egy otthonban van elhelyezve, ott ápolgatják.
Rögtön az elején belecsöppenünk szinte a harmadik világháborúba. Itt az alkotók még valószínűleg egy jó véres akciófilmet terveztek, vagy csak a trailer-ek kedvéért pakolták össze a brutális és véres képsorokat. Malone, golyózápor, fröccsenő vér, halottak, szépen megkomponált jelenetek a „danse macebre”-ról. Egy táskáért folyik a harc, amelyet végül hősünk megszerez, majd a szokásos golyóeltávolító-kúra alkalmával (nem kiherélik!) az anyjánál ki is nyit. Mindössze egy darab öklömnyi játék-elefánt van a kibaszottul fontos kategóriába eső táskában.
Malone felkeresi Murphy-t, aki a melót kiadta neki, megérdeklődni, hogy ki volt a megbízója? És itt lép képbe természetesen a „famme fatale”, csinos pofikájával, kivételesen nem hosszú szipkás cigarettát szívva. Ezek a nők az ilyen filmekben természetesen folyamatosan hazudnak, lépésről-lépésre változtatnak a sztorijukon, ezért olyan végzetesek.
Csinos pofika, Evelyn zokogva vallja be: nem neki kellett a cucc, a bátyját elrabolva zsarolták meg, hogy adja ki a megbízást. Testvére egy vidámparkban van foglyul ejtve, de a mentőakció nem sikerül, és a „Marcangolónak” nevezett szép, ám pszichopata ázsiai lány ki is nyírja.
Vissza a főhadiszállásra, ám míg Malone elmegy, megérkezik a főgonosz két embere, „Szikla”, az óriási batár nigger, meg a szintén pszichopata „Gyufaszál”, aki állandóan a tűzzel játszik, ha értitek. Murphy-t kinyírják, de kiszedik belőle hősünk címét, Evelyn azonban odamegy figyelmeztetni (?) őt. Az elpusztíthatatlan Malone persze ezt is megússza, és megindul a menekülés, persze nincs menekvés, ezért ideje ellentámadásba is átmenni, veszettül nyomozva, ki is az egész hajsza elindítója, és mire megy ki az egész játék?
 Persze közben Evelyn története ismét változik, és biza’ Gyufaszál is elnyeri végre méltó büntetését, ahogyan a „Marcangoló” is, végül kiderül a lényeg, persze egy kis csavarral megfűszerezve.
Pergő akciók, néha kissé követhetetlen eseményekkel, kemény öklök és füstölgő fegyverek.
Akkor miért vagyok így elkámpicsorodva?
Kérem szépen, ha már egyszer egy film noir-os történetet viszünk véghez, akkor mi a faszért a jelenbe helyezzük. Ugyanis az egész megállta volna a helyét, ha a ’40-es, ’50-es évekbe adaptáljuk. A keménykalapok, a karakterek, hősünk autója, a gengszterek mind-mind anakronizmusok Malone-nal együtt. Nincs helyük az e-mail korszakában.
Mintha a régi Batman és Dick Tracy képregények fekete-fehér érájából vágták volna ki a vastagon rajzolt ámde egyszerű figurákat, baltával faragott jelleggel. Vagy a „Spirit”-ből. Említhetném természetesen még a „Sin City”-t is, ha már képregény.
Nem áll össze az egész, és ez borzasztóan zavar végig a filmen át. Én értem a szándékot, vehetjük egyfajta kísérletnek, csak a baj az, hogy nem jött be. És a végén a „Folytatjuk” felirat már nem hinném, hogy rengeteg nézőt fog bevonzani a mozikba. Mert, ha nekem a műfaj kedvelőjének nem tetszett, mit fog szólni az átlag popcorn-faló? Bár a fene tudja, lehet, hogy pont ezért nem tetszett, mert mást vártam? Ez a neo-noir akkor állná meg a helyét, ha háttérnek teremtenek egy szürreális Gotham City-szerű várost, és nem napjaink modern környezetében száguldozna az ’52-es fekete Buick piros kerékfestéssel. Az egyetlen, amit ez ügyben fel tudnak mutatni, az a vidámpark.
A szövegek viszont vagányak és kemények benne és Thomas Jane meglepően jól hozza a tökös főhőst, aki még azt is hűvös távolságtartással figyeli, ha éppen baseball-ütővel ápolják, vagy karddal vagdossák. A történet ugyan nincs agyonbonyolítva, de komolyan mondom, manapság már nem is várok ilyet el. A durva kezdés után egyre szolidabbnak tűnnek az akciók, amit nem igazán értek, talán ezzel kárpótolhattak volna bennünket. Vagy legalább Elsa Pataky levetkőzhetett volna. De nem.
Ha az ’50-es évek elején készül; hát szenzációs lett volna, manapság kissé bugyutának is tűnhet.
Sajnos nem tudok jobbat adni, nagyon fájlalom, egy 10/5.

Suck My Sinatra

1 megjegyzés:

zsomi írta...

Egyetértek veled. Szomorú, mert kurva jó film is lehetett volna, Thomas Jane meg a nő még jó választás volt, Ving Rhames is az lehetett volna, ha nem ilyen pussy a szerepe, de legjobban a piromán csávó idegesített, akinek a karakterét egy az egyben a Sötét lovag Jokeréről mintázta vagy a forgatókönyvíró vagy a színész. Na az nagyon olcsó volt. Mondom, kár érte...