2019. január 5., szombat

Mandy - A bosszú kultusza (Mandy) (2018)

Nem túl hálás feladat Panos Cosmatos legújabb filmjéről kritikát írni akkor, amikor a véleményem szöges ellentétben áll azzal, amit a nyomtatott és az elektronikus média filmes szakértői állítanak. Ilyen esetben ugyanis könnyen kerítheti hatalmába az embert az az érzés, hogy itt vagy mindenki hülye és csak ő látja, hogy a király meztelen, vagy vele van probléma és a Mandy című fércmű valóban az évtized, évszázad, évezred, de ne legyünk kisstílűek, minden idők legjobb horrorfilmje. És ez nem túlzás, nem a tények önkéntes felnagyítása. Ezeket a jelzőket, vissza lehet keresni, valóban megkapta filmkritikusi körökben a Nicolas Cage és Andrea Riseborough főszereplésével készült katyvasz. Igaz, hogy eleinte biztos, ami biztos hozzátették, hogy az „előzetes alapján” a „plakát alapján” a rendező rokonai szerint, ami azért árnyalt valamennyit a képen, de végül számomra érthetetlen oknál fogva, a bemutatót követően sem finomítottak sokat ezeken a jócskán túlzó állításokon. A Mandyt legenyhébb esetben is megosztó filmként aposztrofálták, ami annyit tesz, hogy vagy kimagaslóan jó, vagy nézhetetlenül szemét, döntse el mindenki magának, de természetesen műveletlen tuskó az, aki nem látja meg benne a korszakalkotó zsenialitást. Mégis, ha csak valami véletlen folytán nem egy másik filmet néztem ugyanazzal a címmel, kénytelen vagyok venni magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, a Mandy nem több, mint az utóbbi idők egyik leginkább túlértékelt mozija, egy hatalmasra fújt lufi, ami már akkor lyukas volt, amikor felfújták.  Ilyen lyuk volt azon a bizonyos lufin például Nicolas Cage személye. A szinte kizárólag B-filmekben szereplő, és ott sem brillírozó színész nevének és az „évtized legjobb horrorfilmje” kitüntető jelzőnek egy mondatban való szerepeltetése meglehetősen paradox. A kettő ugyanis kizárja egymást. Kivételt képez az az eset, ha az említett színész egy tömegjelenet statisztájaként vesz részt egy valódi filmben. De erről szó sincsen, Cage ugyanis egyenesen a főszerepet kapta Cosmatos alkotásában. Gyaníthatóan azért, mert magára valamit is adó színész úgy vágta volna hozzá a forgatókönyvet Cosmatos úrhoz, hogy a fal adta volna a másikat. Cage ellenben nem az a válogatós fajta. Ha még a szép emlékű videotékák korszakát élnénk, akkor a legjobb esetben is az alsó polcokon, valahol a Troll 2. és a Függetlenség napja című tákolmányok között helyezkedne el a teljes munkássága. 


Nem csoda hát, ha nála nagyobb nevet ehhez a művészinek álcázott, korszakos ostobasághoz nem talált a rendező. De nem is volt rá szüksége. Cage ugyanis tökéletesen hozta azt a színészi munkának nem nevezhető, kamera előtti téblábolást, ami a Mandy című film főszerepéhez szükségeltetett. Mentségére szóljon, hogy nem könnyű eldönteni vajon ő volt a szokásosnál is unalmasabb, netán a forgatókönyv veszett el, vagy tekerte be egy jó kövér jointnak és szívta el azt a rendező menet közben. Esetleg mindhárom ebben a sorrendben. Tény azonban, hogy két óra közönyös mormogásnál ezúttal nem futotta többre tőle. Ami már csak azért is szánalmasan kevés, mert a Mandy elméletileg nem egy monodráma, hanem egy bosszúfilm. Legalábbis annak készült. Természetesen ráhúzzák a művészfilm jelzőt is a szemet erősen próbára tevő fényképezés és dilettáns operatőri munka palástolására, de mindez inkább tűnik egy lepukkant, kálvin téri szipus hallucinációinak, mint tényleges művészetnek. Az ugyanis nem művészet, hogy leforgatok egy két órás filmet, a második felétől bugyi-piros színben, néha bevágok pár jelenetet a Balu kapitányból és a Tapsi Hapsiból, miközben a főszereplő valami NDK-s szado-mazo pornófilm műbőr-szerelésében mormog a bajsza alatt és bosszút áll a szerelme (felesége, szeretője, akárkije ez nem derül ki) gyilkosain, akit egy félbolond szektavezér elraboltatott és a főhősünk szeme láttára megöletett a sleppjével a hobbitelkük verandáján, aki eközben is mormogott.  Lehet itt belemagyarázni szimbólumokat, mögöttes tartalmat, elvont utalásokat, ez akkor is egy unalmas, se mögöttes se semmilyen tartalommal nem rendelkező katyvasz. Pestiesen szólva úgy szar, ahogyan van.


Gondolom ebből a hosszabb bevezetőből is kiolvasható, hogy Panos Cosmatos író, rendező második nekifutása a filmművészetnek nem igazolta azokat a fennkölt és magasztos jelzőket, amikkel elhalmozták Mandy című munkáját. Ha ezek után kíváncsi bárki a film történetének bővebb bemutatására az megérdemli, hogy elolvassa, de a fentieknél több értelmet ne keressen abban sem, mert azt nagyítóval sem találni. Esetleg egy második megtekintés után felfedezném az értelem szikráját benne, de ennyi felesleges szabadidőm nincsen. Akkor talán térjünk rá a film történetére, és próbáljuk meg úgy bemutatni, mintha egy valódi filmet elemeznénk. Adott egy férfi, (Red Miller szerepében Nicolas Cage) aki favágóként dolgozik egy erdőben, (hol máshol) ahol a takaros faházában együtt tölti az idejét egy nem túl mutatós nővel, (Mandy Bloom szerepében Andrea Riseborough) aki az erdőszéli vegyeskereskedés eladójaként keresi a kenyerét. Azt, hogy kettejük között milyen viszony áll fenn nem kötik az orrunkra. Ami azért egy bosszúfilm, de bármely más normális film esetében sem lenne hátrány. Nem elhanyagolható, hogy egy filléres kurvát, netán a szerető feleségét gyújtják fel a főszereplő szeme láttára. Ami kiderül kettőjük kapcsolatáról az annyi, hogy szeretnek egymás mellett feküdni az ágyban, vagy éppen a csillagos ég alatt, hogy felismerik a csillagképeket az égbolton és elcsépelt közhelyeket pufogtatnak azokról. Továbbá, hogy a nő apja évtizedekkel ezelőtt földhöz vágott egy seregélyt, ami örökre beleégett Mandy nem túl bonyolult elméjébe. De a lényeget, hogy kik is ők egymásnak, azt találjuk ki. Ki is találnánk, ha érdekelne, de annyira unalmasak a karakterek, hogy lényegtelen is. Mindenesetre jól elmormogják egymással a film első óráját, és mivel egyéb nem is történik, a filmnek ezen szakaszát le is zárhatjuk. Ilyenkor jönne a szokásos „és akkor felpörögtek az események” része az elemzésnek, de nem pörög fel semmi. A második egy óra oktatófilm lehetne kezdő elmeorvosok és addiktológusok számára, mert az emberi elme minden retardáltságát produkálja. A hülyeség lovai itt már kitörnek a karámból és végképp elszabadulnak. Kiderül ugyanis, hogy az erdőben, a két hülyén kívül, tanyát vert még néhány korlátolt elméjű, kommunában élő szektás kretén is, akiknek erősen istenkomplexusos vezetője, (Jeremiah Sand szerepében Linus Roache) egy köcsög (nem Nicolas Cage játssza) megfújásával mindenféle szögekkel kivert fejű motorosokat tud áthívni egy másik dimenzióból. Reménytelen körökben ezért a néhány ócska jelenetért meg is kapta a film a „jobb, mint a Hellraiser” jelzőt, de ezt már kommentálni is felesleges.  Természetesen Jeremiah kiszemeli magának Mandyt és egy éjszaka a szektás haverjaival elrabolják a szunyókáló, legalább addig sem mormogó Red mellől, aki ahelyett, hogy megköszönné, amiért megszabadították az idegesítően suta nőszemélytől, érthetetlen okból vissza akarja őt szerezni. Ezzel azonban igencsak elkésik, és már csak azt nézheti végig, amint Mandyt egy paplanba csavarva ropogósra sütik. Ahhoz képest, hogy szereti, viszonylagos nyugalommal konstatálja, hogy a szeretett hölgyeményből egy marék hamun és néhány csonton kívül semmi sem maradt. Kicsit viharverten hazabotorkál, kötelezően leissza magát a klotyóban, majd magához vesz kapát, kaszát, láncfűrészt, káposztagyalut, és mintha a Pride-ra készülne, bőrszerkóba bújva elindul bosszút állni. Ezt követően a maradék háromnegyed órában retinaégetően piros színekben, drogos hallicunációra hajazó képi világgal és rajzfilmes bevágásokkal (ez a film művészi része) végignézhetjük, ahogy főhősünk egyesével lekaszabol mindenkit, (ez pedig a film horror része) majd eljut Jeremiah-hoz és őt is lekaszabolja.


Mindent összevetve a Mandy című film, a kritikákhoz képest óriási csalódás volt. A szereplők unalmasak, kidolgozatlanok, a legkisebb együttérzést sem tudták kiváltani a nézőből. A történet csapnivalóan egyszerű, a két órás játékidőhöz képest meg pláne édeskevés. Az egész történet belefért volna egy öt perces videoklipbe is. A megvalósítás pedig a legalja volt mindennek. Ez nem művészet, hanem valami dilettáns, drogos elmebaj, amit filmként próbálnak eladni. Az első egy óra, ha unalmas és teljességgel felesleges is volt, de legalább nézhető operatőri munkával és vágással volt elkészítve. Ami azonban utána következett, az már fizikailag is fájt. Idegesítően erős vörös színben úszó, idegbeteg módjára összevágott, láncfűrészes, Mad Max-et idéző, drogos látomáshoz hasonlító, b-kategóriás road movie. Vagy még annál is silányabb, kategorizálhatatlan álművészi szemét. Ha akarnék sem tudnék a film ezen részéről értékelhetőt írni. Igaz az ezt megelőző egy órájáról sem. Nézhetetlen, túlértékelt hulladék.


1/10 



2018. szeptember 11., kedd

Antibirth (2016)

 A "Contracted" boncolása alkalmával a "body horror" terminus technicust elég alaposan körüljártam, már a magam módján, vagyis megpróbáltam elmagyarázni, miért is okoz szinte elemi rettegést (legalábbis nekem), az emberi test torzulása, a betegségektől való félelem. Röviden, mert ez reális eshetőség, bárkiben ott lapulhat egy végzetes gén, egy halálos kór hirtelen előretörő romboló ereje szinte hetek alatt leépíthet, és lökhet át a halál küszöbén bárkit. Kinek ne szorult volna össze a szíve egy szimpla tartósabb fájdalom okán, egy pigmentfolt látványától, egy zsibbadt bal kar esetén, légszomjtól, gyors pulzustól... vagy egy összeszoruló szívtől? Ki ne rettegne a hajhullástól, a kelésektől, a kitüremkedő csontoktól, a leépülő test halálbűzétől? Mindez az öregségben is ott lapul, vehetjük talán az ettől való iszony projektálásának is a "body horrort". Persze lehetséges, hogy csak az én interpretációm, és valójában szimplán egy olyan műfaj, ahol nem kell 30-40 embert elmaszkírozni, hanem költséghatékonyan csak néhányat. Bár a nézők irányából tekintve, ha szabad némi pszichológiai analízissel élnem, úgy érzem, nem beszélek hülyeséget. Az viszont bizonyos, hogy nem az undorító-faktor miatt nézi az ember elborzadva az ilyen mozikat, hanem mélyebben gyökeredző és elnyomott érzések okán. De lépjünk be a hívogató pokol kapuján, és igyekezzünk kikecmeregni a végén belőle tisztán.
 A mindeddig szinte csak rövidfilmeket készítő Danny Perez második nagyobb lélegzetű filmje ez. Az első az "Animal Collective" nevű avantgárd-kísérleti zenekar ODDSAC című vizuális albuma, amelyet a youtube-on meg lehet tekinteni, mindenképpen receptre felírandó  peyote, vagy meszkál adaggal. Gyanítom, ezen szerek az elkészítésnél is nélkülözhetetlenek voltak - és nem csak az ODDSAC esetén. Perez videoklip- és látomásszerű képei, az elborult zenék, egy különös világlátás tőlünk idegen víziói elménk tekervényeibe ragadnak, és magukkal sodornak, de nem egy hófehér lavina hátán, hanem egy taszító, émelyítő és mocskos csatornában, ahonnan örömmel lépünk ki a végén. És ez nem negatívumként van felróva. Az "Antibirth" felzaklató és hatással van az emberre. A földi pokol láttatása után a szürreális őrület és szemeket tágra nyitó borzalom garantáltan zsigeri élményt okoz. Natasha Lyonne a főszereplő Lou bőrében olyan mértékben hiteles, hogy el nem hinném, hogy nem egy legalja leépült dzsánki. Karaktere a cinikus, fiatalon kiégett alsó osztályban éldegélő picsa, aki alkalmazkodott a kegyetlen körülményekhez - és ő maga is azzá vált. Buli, cucc, szex, pia, pénztelenség, igénytelenség, látszat-élet. Mindenki tökéletesen teszi a dolgát a filmben, és csak reménykedünk abban, hogy ez nem lehet a megvalósult amerikai (kanadai) álom, mert akkor valami nagyon félrement. Persze nem vagyok naiv.
Kedves és szívmelengető történetünk egy ótvaros kanadai kisváros ótvaros szétcsapott buliján kezdődik. Lou kisasszony különböző kábítószerek és alkoholszármazékok hatása alatt eszméletvesztésig homályosodik, majd másnaptól kimondottan rosszul kezdi érezni magát. Totálisan önpusztító életmódja miatt (drogért szex, alkohol után szex, drog után szex, és egyéb kombinációk...) nem fogadja különösebb meglepetéssel az állapotát, és még jobban rákapcsol, beletapos a szuicid hullámvasút gázpedáljába. Mivel pénze és TB-je nincs, sehová sem mehet, csak egy állatorvosi rendelőben dolgozó ismerősét látogathatja meg, aki amatőr diagnózist felállítva terhesnek állapítja meg. Lou nem akarja elhinni, hiszen egy buli közbeni wc-s vetélés óta senki nem szexualizálta őt. Hitetlenkedve nézi a terhességi-tesztet, amely pozitív. Különösebben nem rázza meg, barátnőjével a koszlott lakókocsijában továbbra is crack-pipálva, vedelve és cigarettáról cigarettára gyújtva szarik mindenre toronymagasan. A jó öreg függők stílusában túlteszi magát mindenen - hogy a nyakáról leválik a bőr, hogy a foga kiesik, hogy elájulgat, hogy flashback-jei vannak a buli éjszakájáról - csak mihamarabb szétcsaphassa magát. Egyre lepukkantabb állapotba kerül, az "áldott állapot" 9 hónap helyett már egy hét alatt erősen meglátszik rajta. Összetalálkozik az útszéli motelben (ahol takarít) egy kissé elmebetegnek tűnő nővel, aki katona volt, és állítása szerint kísérleteztek rajta a földönkívüliek. Lou a bolond nő segítségével nyomozni kezd, mi is történt valójában azon a partin, ahonnan a látomásai erednek. Lassan kibontakozik a valóság, és a végjáték minden, csak nem felemelő.
  A befejezés után kedvem lett volna fürödni, megtisztulni ettől a mocsoktól, amely a lelkemre tapadt, persze azon a víz és tusfürdő nem segít. Nincsenek jó szereplők, nincs pozitív kicsengés, émelyítő minden pillanata. Olyan, mintha a "Trainspotting" sötét változatában az önpusztítás szakadékának szélén táncolna hősnőnk, és nincs elég baja ezzel, még a rejtélyes valami is növekszik testében, melynek születése maga a borzalom, és magát az emberiséget is eltaszítaná a néző a befejezés után. Ahogyan a "Contracted"-ben, úgy itt is az utolsó percekben érkezik meg az igazi borzalom, alakul át az addig különös és rejtélyes történet egy kibontakozó rémséggé. Nehéz a hatása alól kikerülni, minderről gondoskodik a nyers téma, a sivárság, a reménytelenség, a realisztikusan éles képek és a beteges víziószerű TV műsorok kontrasztja, a hangulatos zenék, amelyek tökéletesen erősítik a groteszk látásmódot, amelybe belekényszerítenek bennünket. Nem egy szimpla ijesztgetős film, messziről sem ugatja a mainstream-et, ez egy igazi független és művészi alkotás, amely ötvöz magában jó néhány műfajt, bizarr szósszal nyakon öntve, na és pont horror a végső állomás, ahová megérkezünk, megkoronázva a különös katyvaszt. Persze, aki valami tipikus rémfilmet vár, az csalódottan és csodálkozva néz majd, ez meg mi a szar volt, de, ha felveszed a ritmusát, akkor elvarázsol. Némi megbocsájtható logikátlanság előfordul benne, néha mintha eltérnénk a sztori fővonalától, de csapodársága megbocsájtható, sőt hozzátartozik. Kiváló szereplők, hiteles alakítások, különös történet, gusztustalan korrajz a szép új világunkról. Egy nagyon sötét Trainspotting, minden humor nélkül, nem mellesleg kedvenc zsánerünk. Aki valami furcsát és betegeset keres ne habozzon, tekintse meg.
Mélyen, tüdőre, hosszan benntartva. 10/10 

2018. augusztus 12., vasárnap

Meg - Az őscápa - The Meg (2018)

 Steve Alten regénye, a "MEG - A Jurrassic cápa" már réges-régen itt pihen a könyvespolcomon, olvasatlanul. Semmi előítélet, csak éppen sok társával együtt egyszerűen nincs időm elolvasni. Mindenesetre már az pozitívum, hogy könyv alapján készült el a film, és nem csak egy kósza mellékes "csinájjunkmáegycápássatmertazmostnagyonmegy" (gyanítom azért ez is közrejátszott...) gondolat szülte forgatókönyv az alap. Bár, teszem hozzá, annyira azért ez nem látszik a feltálalt történeten...  Ám az intő jelek egyre gyűltek. Az első felröppenő hírek már 2016-ban megérkeztek a készülő Meg-ről, ahhoz képest igen sok idő eltelt a forgatással. És minden bizonnyal a vágással is, amelyről a főszereplő, Jason Statham a végleges verziót megtekintvén szó szerint kifakadt: "Hol a kibaszott vér? Ez egy cápás film, baszod!". De erre visszakanyarodok még később, mert az intő jelek már a fentebb említett trágár színésszel is elbizonytalanítottak, hogyan is fog helyt állni a sofőrök gyöngye (olyan ő, mint Morgan Freeman a kötelező bölcs néger szerepében, ha autós akciófilm, akkor hívd Statham-et...) egy horrorban... Öhm, nem kellett volna aggódni, mert ez kérem nem  a rémfilmek kategóriába esik, inkább akciómúvivá avanzsált időközben. A 12 éven aluliaknak nem ajánlott besorolás pedig végképp világossá tette, hogy egyrészt, én megfosztatok a véres jelenetektől, cserébe elvihetem végre nem egy hülye legós-mozira 10 éves gyermekemet, hadd lásson egy light-horrort is. Torkom összeszorult attól is, hogy egy kedves kolléga már premier idején megnézte, és óriásit csalódott, bár, akinek a "Kétfejű cápa" szar volt, annak az értékítéletében nem bízom nagyon. :) A legriasztóbb ómen azonban a mozipénztárnál ért, és szorította szívem ökölbe, miszerint "Hamarosan a mozikban: Robin Hood". Elmorzsoltam fogaim között némi káromkodást, hogy a kurva életbe' van az, hogy ezt a szar és elcsépelt sztorit minden évben kötelességszerűen feldolgozzák? Már csak a King Kong aktuálist, netán a "Három testőrt" várom még, mert azokból sem elég soha. Kis csapongásomért elnézést kérve megyek tovább, és felvázolom az alapokat, hogy ennek ellenére, mégis miért is találom úgy, miszerint látni kell eme alkotást...
 Direktorunk, Jon Turteltaub eddigi munkái is világossá tették, hogy ez nem gore és bél, nem vérkomoly mű lesz, hanem ahogyan kinyilvánította, egy laza kis poénos blockbuster. Felelőssé tehetjük az olyanokért, hogy aszongya: Jég veled!, Kicsi kocsi Hollywoodban, Aludj csak, én álmodom, A nemzet aranya, A kölyök. Kódolva volt ezáltal, hogy kedvenc zsánerünk miskárolva lesz. Ehhez képest Statham azért felüdülést nyújt, hiszen legalább általa az akció garantálttá vált, és letette kéznyomát felnőttfilmekben is, Turteltaub úrral ellentétben. Szóval csak pislákoló reménnyel ültünk be a moziba.

 A történet olyan egyszerű, mint a százasszög. Jonas Taylor az Amerikai Haditengerészet különleges búvárja (Statham) a Mariana-árok felfedezetlen mélységeiben kutat társaival, ám valami ismeretlen dolog támadja meg őket, amely borzasztó fenyegetésével arra kényszeríti hősünket, hogy két emberét hátrahagyva mentse a többi rá bízott beosztottját. Jonas innentől kezdve vörös posztó lesz szakmájában, senki nem hisz neki, felesége elhagyja, volt kollégái köpnek a neve hallatán, gyávaságnak minősítve ésszerű döntését. Így amolyan "Die Hard"-os stílusban Thaiföldön vigasztalódik alkohollal folyamatosan, és trógerkodással. 5 évvel később újra "felkavarják az állóvizet", ha élhetek eme szófordulattal, és ex-felesége 2 társával szembetalálkozik az ismeretlen lénnyel, amely egy 23 méteres őscápa, és valahogy fennmaradt a 11 kilométeres mélységben. A röpke kis randevú okán már veszélybe kerülnek, mert fogy az idő és a levegő a kis mélytengeri búvárhajón. A vízfelszínen az állomásra megérkezik a kretén milliomos, aki szponzorálja az egész kutatást, és jó pár ember tiltakozása ellenére nagy nehezen bevonják Jonas-t, mivel ő már szakavatott búvár és Statham. A mentés sikerül, ám a most már nyugodtan Megalodonnak hívható lény kiszabadul a mélységből, és nem átall baszakodni minden élő és mozgó dologgal, ami zavarja. Kutatóinkat viszont kemény fából faragták (kivéve a sablonos rinyáló viccesnégert), és igyekeznek megrángatni a cápa bajuszát, és megállítani, mert a Megalodon előtt nincsenek határok immáron, és "strandolni" indul, ám a zsúfoltság miatt igyekszik rendet tenni.
 Sok mindent nem írtam le, mert van benne kötelező panel-fordulat is, amely még a fiamnak sem okozott meglepetést, hiszen elég volt csak az órára nézni, hogy most biztos nincs még vége. Lehúzhatnám, mivel nem kaptam meg amit vártam, egy véres és feszültséggel teli horrort. Nem teszem. helyette egy üresjáratot nélkülöző, izgalmasan és sebesen sodró akciófilmet láthattunk, nagyszerű látványvilággal, és kifogástalan CGI-jal. Van benne bőven jumpscare, de mivel elkönyveltem magamban, hogy ez csak egy szórakoztató popcorn-mozi, még jól is esett az a megvetendő momentum, amelyet a horrorban rühellek, lévén csak felszínes ijesztgetés. Itt viszont ült, ütött, bőséges adrenalint juttatva a szervezetbe. Statham a szokásos akcióhős-faarccal dobja a macsós egysorosait, poénokkal tűzdelve, amelyet néhányan nehezményeznek is, hogy túl vicces. Amolyan '80-as évekbeli  szórakozás, a XXl. század minden technikájával feldíszítve. Ennek a fílingnek köszönhetően néhány logikai bakugrást, és papírmasé karaktert be kell nyelnünk, de az önfeledt élményt ez sem árnyékolja be.
A zene jól eltaláltan segíti a vérnyomásemelést, míg a 3D valahogy nem volt olyan hangsúlyos, csak néha, bár megesett, amikor reflexből elhajolt az egész közönség, valójában nem a cápa elől, hanem egy kidurrantott gumidarabtól. Felejtsd el a várakozásaidat, és akkor felülmúlja a várakozásaidat is, ha fogalmazhatok ennyire paradox módon. A víz alatti világ elvarázsol, és jócskán nyomasztó, a végjáték pedig még az olyan öreg rókák szívét is megdobogtatja, mint az enyém. Bőségesen jobb a godzillajurassictransformerpacificrimming blockbustereknél, működő koncepció mindenkinek, aki zsebre vágja egy kis fesztelen és gondtalan élvezetért a mélyebbre ásni akaró énjét, és csak "lovagolja a hullámokat". Moziban tökéletes, a szokásos plusz 2 pont, de gyanítom, azért a TV képernyőn is átjön majd a hatás. Egyik szemem sír, mert hiányolom a durvulást, a másik nevet, mert felszabadultan megkaptam az izgalmat, a látványt, és a nem elhanyagolható férfias tesztoszteront. A drámázás minimális, pörgő cselekményre kihegyezett film, 80% akció, 10% horror és 10% vicceskedés. Ha elvonatkoztatunk a komoly cápás moziktól, ahogyan anno tettem én is a Sherlock Holmes Robert Downey-féle bolondozásokkal, és ezzel is, magával ragadó kis élménnyé válik. Mindenképpen ajánlom, és egy fasza 10/ 9-et kap. Továbbá várom a kivágott 18+-os jelenetekkel megtömött DVD kiadást, hátha a Warner nem lesz szívbajos a Statham által leforgatott és hiányolt véresebb, horrorisztikusabb perceket magába foglaló verziót piacra dobni.
UI.: 10 éves fiam rövid kritikája: -Apa, ez nagyon-nagyon jó volt.
Részemről: Meg hát. :)

2018. július 22., vasárnap

Éhezők - Les affamés (2017)


  Az utóbbi jó 25 évben a zombi műfaj reneszánszát éli, hülye viccel élve: "feltámadt". Felpörgött korunkban a lassan csoszogó élőhalottak kissé háttérbe szorultak, ahogyan Drakula eleganciáját is felváltották a bőrruhás vámpírok. Aztán egyszer csak valahogy beütött a "Resident Evil" sikere, a "Holtak hajnala" remake, a "28 nappal később", a rohangászó és villámgyors, ezáltal nagyobb akció- és feszültségfaktorral bíró hullák elárasztottak mindent, A gyöngyvásznat, a képregényeket, könyveket, még blockbuster is készült Brad Pitt szereplésével (ekkora siker esetén már nem volt büdös Hollywood-nak bevállalnia a rétegműfajként lekezelt zsánert...). Gagyi vígjátékok, sőt szappanopera is készült amolyan "Szomszédok" stílusban, a Boring... Őőőő a "Walking Dead", és egyéb leágazásai. Még a jó öreg Romero mester is (Isten nyugosztalja) visszaült a biciklire, de valahogy az már nem úgy ment, mert régen a kritikusok csak beleerőszakolták a szimpla horrorjaiba a "társadalomkritika" látásmódot, most meg valóban meg is próbálta gyömöszölni ezt az újabb mozijaiba, amelyek ez által kissé erőltetettek lettek. Születtek azonban a klisék alól kilógó alkotások, amelyek jóval érdekesebbek a lerágott csont (haha) tucat-zombifilmeknél, mondjuk az igen ötletes "Wyrmwood" road movie, egyenesen Ausztráliából, vagy a "Vérvörös homok", amely egyszerűen zseniális a formabontó történetével és abszurditásával. Minden bizonnyal most nem sorolom a legszarabbakat, meg a legjobbakat sem, csak érintőlegesen, amolyan megalapozásként említettem fentebb párat, és lenne még olyan, amelyet érdemes lenne jegyezni mindkét kategóriában. Csak éppen ideje rátérni új páciensünkre. Lámpákat fel, boncolásra felkészülni. Alanyunk szemmel láthatóan kanadai, jelen pillanatban egy éves. Nem vérzik rengeteg sebből, de azért éppen eléggel rendelkezik. A horror szinte csak kísérője a drámának, és egy elképzelt zombi apokalipszis keretein belül néha kimondottan fárasztóan sok üresjárattal. Mondhatni türelem kell hozzá. A hangulat és helyszín alapján akár valahol Magyarország bármelyik erdejében le lehetett volna ugyanezt forgatni.  Direktorunk bizonyára nem ismeretlen a horror rajongók körében, Robin Aubert. Mondhatnám, de bizony az. A leginkább drámában utazó kanadai-francia úr eleddig a bennünket érdeklő kategóriában csak a  "Saints-Martyrs-des-Damnés" című horror - drámát (a rendező úrnál ez már csak együtt jár) tette le arra a virtuális asztalra, amelytől ugyan nem vonom meg azon jogot, hogy az jó is lehet, de a "Les affamés" alapján óvatosan tekinteném meg, némi energiaitallal felturbózva. Színészeink mintha másnapossággal küszködnének, szinte kívülálló szemmel nézik az eseményeket, a melankóliájuk viszont idővel a nézőre is átragad, és fáradt sóhajjal látunk neki velük együtt még a legkisebb mozdulatuknak is. De lássuk a történetet.
Főhősünk a viccelődő Bonin fegyverrel és platós autóval csavarog a helyi pusztában, néha erdőben, társával, akinek a nevét nem nagyon jegyeztem meg, hiszen hamarosan kimúlik. A világ pedig átalakulóban körülöttük, zombik, - vagy jó, akkor hívjuk csak fertőzötteknek őket, a mai divattal élve -  rohangásznak, harapnak. Szinte céltalanul járkál hősünk, mígnem összeakad Tania-val, aki gyanús, mert van rajta harapás, ám azt állítja, azt egy kutya okozta. Nekem sokkal gyanúsabb volt mondjuk, hogy egész film alatt egy rohadt tangóharmonikát cipel, melynek miértje rejtély, talán néhány érzelmes sanzont kíván az élőhalottaknak eldúdolni...? És nem vicc, valóban megtörténik a vége felé, de tudjuk jól, a színpadon a puska azért van, hogy előbb-utóbb elsüljön. Komolyan, mint a mesékben, mennek-mendegélnek, aztán találnak egy kislányt. Aztán tovább, miközben igen sok tájképet láthatunk, amely nagyon szép és meditatív, mondjuk egy dokumentumfilmben, de itt egyre hervasztóbb. A másik szálon egy fiú és egy öregember találkozását figyelhetjük meg, szerencsére még nem a jó kanadai liberális módon. Mindketten rákényszerültek saját családjuk megölésére, viszont az öreget meg is fertőzték. És mennek, mendegélnek tovább, időközben hatalmas ablakú erdei nyaralókban szállnak meg, a védhetőség nem szempont, kaja nem nagyon van, minek is vonulnának városba, ahol talán fegyvereket, ételeket lelnének, barikádokat emelhetnének. Jobb a bozótba szarni, és éjszaka a vaksötétben rohangászni. (Később egy sánta magyarázat is születik, miért vidéken baszakodnak, amely lefordítva annyit tesz, hogy így a költségvetésből marad egy kis zsebpénz.) Elérnek egy házhoz, ahol idős nőpár fogadja őket, meg egy kosztümben zombit mészárló üzletasszony, aki bizonyára személyes kis drámát mutat be, ahogyan megleli életcélját a halottak aprításában. A nőpár lehet, hogy testvérekből áll, vagy akár leszbikusokból, nem tudjuk meg. Csomagolnak csemegeuborkát, de komolyan, aztán futva menekülnek, mert a zombik megérezték valószínűleg az csemiubik illatát, és a húshoz mindig jól jön egy kis savanyúság. Mellékszálként az élőhalottak valami oknál fogva bútorokból emelnek tornyokat, lehet IKEÁ-t akarnak nyitni, ezt sosem tudjuk meg. Összefutnak a másik csapattal, hogy így felszaporodva elkezdjen csökkenni a létszámuk. Jön a vége, no meg vele a katarzis, hogy vége.

 Nem volt ám elég a szokásos másfél órás keret, dehogy, 1 óra 44 percben lett kibontakoztatva a sztori. Zene szinte nincs is, csak némi erősödő búgás a feszültség keltésére, ezáltal még inkább dokumentumfilmesebbé válik az egész, meg a néha elkalandozó kamera vadvirágos réteket, erdőket mutató képei által. Valahogy sem a horrorban, sem a drámában sem volt erős, bár vér van benne, meg ilyesmik, de feszültség szinte alig, a dráma pedig kissé erőltetett és nyögvenyelős. Ez ügyben talán kiemelkedő, hogy az egyik idős nőt meg kellett ölnie a másiknak, és egy kicsit átérezhettem, milyen érzés lehet, amikor tudod, hogy perceken belül már nem élsz, halott vagy. Hogy mi minden járhat az agyadban. Hogy igyekszel olyan hétköznapi faszságot megemlíteni, hogy nem volt túlkaprozva az uborka. Mert nem tudsz mit mondani, mert felfoghatatlan, hogy mindjárt nem létezel. Nos, ez igen erősre sikeredett, és valóban megpendít az emberben bizonyos érzelmi húrokat. De ezen túl lassú, vontatott, és fárasztó. Egyszerűen a menekülések, a vérengzések nem kárpótolnak a túlnyomórészt bánatos és céltalan tespedtségért, amely belengi az egészet. Lehettek volna benne emberevő csoki papírok, netán megvadult szurikáták is, a hangsúly persze nem ezen volt, hanem a túltolt reményvesztettségen, a kissé művészieskedő atmoszférán. Kimondottan erőltetett volt, ahogyan a kosztümös hölgy elmesélte, hogyan próbált megfelelni még az ántivilágban a társadalmi elvárásoknak, és milyen rosszul is érezte magát. Na jó, ne erőltessük már a szájbarágást, meg ezt a társadalomkritikát is még, főleg ilyen hiteltelen és gyerekes módon. Ha jobban megerőltetem az agyam, hát beugrik, hogy volt azért benne mészárlás is, de egyszerűen csak szimpla díszletként funkcionált a NatGeo-s jelenetek közé ékelt szomorkás sóhajtozást kiváltó lankadtság szendvicsében. Mint mondjuk egy túlfűszerezett csemegeuborka a májkrémes szendvicsben. Egyszer nézhető, vannak jó pillanatai is, de kissé tömény melankólia-injekció, energiavámpír. Mondjuk részemről még mindig viccesebb, mint a "Haláli hullák hajnala", vagy a "Zombieland". 10/4.

2017. április 15., szombat

Carnege Park (2016)

"Az amerikai álom véget ért."


 Mielőtt a magukat demokratáknak nevező őrjöngő anarchisták táncra perdülnének örömükben néhány transznemű Black Lives - támogatóval, közölném: nem Trump kapcsán említem ezt a tényt. Mert ki lehet mondani, az agyagból épült budi már régóta omlik össze. Mert az az álom véget ért Kennedy furcsa meggyilkolásával, majd a Vietnamból visszatérő koporsók és nyomorékok tömegének látványával. Hogy miért ez az eszmefuttatás? Csak próbálok némi alapot adni a jelen cikkemben boncolásra váró filmnek. Hogy tudjuk: ez nem csak egy full agyatlan "Halálos kitérő" - rész, vagy bármelyik "fiatalok eltévednek, és a texasi mutánsok megölik őket a picsába" történet.
  Hiszen a poszt-traumatikus stressz szindróma létező dolog, bár már manapság nem Vietnamról szól, hanem Irak, Afganisztán, és egyéb olyan helyekről, ahová a szuperhatalom "demokráciát exportálva" gyilkolászni küldi katonáit. Ha valaki nem tudná, csak annyit röviden: az átélt traumák, feldolgozhatatlan élmények, a halál borzalmas látványa és okozása bizony nem egy könnyed kis popcorn-zabálós mozi. Jusson csak eszünkbe Rambo, aki a legjobb példa erre, legalábbis a sorozat első részében. Aki nem bírja abbahagyni a háborút. A fiatal ugyanis lelkesen, a propagandára hallgatva, lobogó tűzzel szívében indul neki a harcnak. Különösen jellemző a naiv amerikaiakra, hiszen sosem éltek meg annyi borzalmat csak a XX. században, mint mi, az öreg kontinens lakói. Fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk, és, ha épségben is térnek meg az idegen országokból, a frontokról, többé soha nem lesznek ugyanazok. Van, aki ugyan vissza tud valamilyen szinten illeszkedni a társadalomba, de soha nem lesz a régi. És van, aki örökre ott hagyja lelkét a csatamezőkön, a bajtársak, gyermekek holttestei között. Ilyenkor jön a veterán-szindróma. Vagy öngyilkosság következik, vagy teszi tovább, amit szinte tinédzser korától belevertek a kiképzők: öl.  Mindezt megkoronázta különösképpen a vietnami háború után az értetlenség, amikor az infernóból visszatért Joe-kat otthon lenézték, tüntettek ellenük, semmibe vették, leprásként kezelték, s az ő szempontjukból jól érthető a megrázkódtatás, hiszen ő azt hitte a hazáért ment harcolni, és azok a drogos hippik, akik velük egykorúak, semmit sem tudnak az életről, nem járták meg a halálos darálót.
 Elnézést a hosszú bevezetőért, nem akarok túlságosan mélylélektani elemzésekbe merülni, de jelen gyilkosunk nem a szokásos "anyu bántott" mészáros, hanem pont a fentebb analizált fajta, amely ad egy bizonyos ízt és realitást a sztorinak. Most már tényleg lényegre térek, és bízom benne, hogy nem untattam a T. Olvasót túlságosan.
  Adva vagyon tehát, rögtön a kezdésnél egy Wyatt Moss nevű, fentebb említett rendellenességgel küszködő mesterlövész, aki már az első percekben egy monológban kifejti, mi is a problémája. Persze nem ilyen szabatosan, ahogyan jómagam. 1978-ban járunk, és a kattant faszi gázmaszkba bújva saját hatalmas birtokán valahol lent Kaliforniában, közel a mexikói határhoz annak szenteli minden kis idejét, hogy az arra tévedőket lemészárolja. Ebben nagy segítség, bár nem fizikailag, testvére a seriff, aki egyszerűen nem akar tudni arról, amit tud, nem akarja karrierjét, életét feláldozni az igazság oltárán, ezért tehát mélyen hallgat sejtelmeiről.
Hamar indul a körhinta, amolyan "Tarantinósan": bankrabló páros, az egyik a hátsó ülésen halódik, persze nem szívinfarktusa van, hanem meglőtték szépen. Társa, "Skorpió Joe" őrülten száguldva menekül a zsákmánnyal, de persze letér az útról, áthágva az útlezáró láncon, mondhatni, hogy ezáltal megmenekülve, de gyanítom a sitten jobban járt volna... Partnere ólommérgezésben hamar itt hagyja az árnyékvilágot, ezen okból kifolyólag biztonságosnak tűnő helyen megállva megszabadul a hullától. Itt megtudjuk: a csomagtartóban van egy túsz, egy amolyan igazi "tökös" farmerleány, Vivian (a tököst nem félreérteni...), akit maga mellé ültet a nagy "Skorpió Joe", mígnem ki nem lövik az autó kerekét. Pár perccel később Joe agyveleje díszíti az ablakot, miközben hősnőnk, a kormányhoz van bilincselve, amikor is megjelenik Moss, aki elkábítja őt. Nemsokára felébred, a rabló hullájához láncolva, amelyen segít egy nagy kő segítségével...
  Innentől megkezdődik a pokoljárása, az őrült élvezettel és folyamatosan vadászik rá, miközben különös hangokkal, légvédelmi szirénával, lelassított dalokkal emeli magasabbra a hölgyben a rettegés szintjét. Vivian menekül, miközben a távcsöves puska mindenhová követi. Megtekintheti a rémségek teljes tárházát, kínzások nyomait, vért és holttesteket. Amikor túlélőre akad, azt rövid úton lövések pusztítják el. Nem adja fel, felveszi a harcot a háborodott mészárossal.
  Háát, így leírva elég klisésen hangzik a történet. Ám Mickey Keating, író-rendező gondoskodott róla, hogy kiemelkedő kreáció legyen a többi "menekülős - mészáros" múvi közül. Keating igazi független filmes, ami nekünk pozitív kicsengésű, de lehet, hogy ő ennek nem örül és szívesen rendezne a nagy stúdióknak, amelyek azonban általában és köztudottan megfojtják a tehetséget. Részemről kedvenc alkotása a "Pod" című, de neki köszönhetjük az ismertebb művei közül a "Ritual" és a "Darling" című horrorokat. Egyéni atmoszférát tud teremteni, és egyedi történeteket. Ashley Bell, azaz Vivian elismerésre méltóan játssza szerepét, ami persze nem csoda, hiszen ő már igen ismert szereplistával dicsekedhet, mondjuk filmográfiájában az engem érdeklők csak a "The Day", és az "Utolsó ördögűzés". Nagyon jól játssza az erős karakterű, gondok közt nevelkedett határozott nőt, a harcias amazont... Természetesen a rémült és rettegő oldalát is ügyesen hozza. Említeném még a kissé enerváltan szereplő Pat Healy-t, aki mintha úgy érezné, ebbe a kisebb költségvetésű moziba nem kell annyit bele feccölnie, mivel tetemes szerephalmazzal rendelkezik, bár leginkább sorozatokban.
  Na, de itt érkeztünk el a konklúzióhoz. Miért is olyan más az egész. Különös hangulattal rendelkezik, amikor belenéztem őszintén szólva inkább megpecsételtem magamban, mert valahogy nem vagyok oda a szándékosan fakó színű múvikért. Itt pedig nem fekete-fehér, de fekete-halovány rózsaszín a kép. Persze idővel ezt megszokjuk, sőt, valahogy az 1978-as évhez illik is, amikor játszódik, úgy érezzük. A  fentebb említett Tarantino - hatás valóban érezhető (pl a flashback-ek is a rablásra, vagy, hogy hősnőnk miért is járt éppen arra...), de szerencsére nincs túlzásba víve, keverve némi road-movie és afféle "Hills Have Eyes" fílinggel... A zenék találóak benne, a furcsa képi világ mellett néha igen bizarr, néha oda nem illő nóták is hangzanak fel, de van, amikor a kihalt hegy-völgyet country -val pásztázhatjuk. Mindezek így együtt erős hatást váltanak ki, tetézve az extrém kamerabeállításokkal, és amikor úgy negyedóra múlva megszokjuk, már kimondottan élvezettel tekintünk a nem mindennapinak tűnő képi-zenei egyvelegre. Főként, mivel nem hagy pihenni a tempó: talán a vége előtt kicsit leül a feszültség, de addig hol az akciók, hol az izgalom, hol az elborzadás sodor magával. A folyamatos fenyegetettség nem hagy nyugodni, hiszen szinte végig nappal van, amikor rendkívül könnyű egy gyakorlott mesterlövésznek vadásznia. Főszereplőnkkel is könnyű együttérezni: végre nem egy sikoltozó szerencsétlen hölgyike, hanem harcias és életerős nőszemély, amely jóval szimpatikusabb az előbb említett életképtelen fajtánál. Bár itt elérkeztünk némi negatívumhoz is. Néhány klisé sajnos előfordul benne, amely kimondottan zavaró tényező, mint a szokásos, leütöm, meglövöm a killert, és nem addig lőjük-ütjük, míg pépes nem lesz, hanem rádobjuk a fegyvert és otthagyjuk. Ezt súlyos hibának rovom fel, hiszen pont nem ez illene a fentebb lefestett karakterhez. Ott van továbbá az ilyen mozikban elmaradhatatlan panel, a kisebb autópark, amely Moss áldozatainak a kocsijaiból áll össze, no és a mészáros házába besétálni. Mindezek kicsit rontanak az összképen, de megbocsájtható. Mert üde színfolt az efféle filmek között, semmiképpen nem bánod meg, ha megnézed ezt az érdekfeszítő műfaj-mixet. 10/7

2016. október 29., szombat

Tarzan legendája - The Legend Of Tarzan (2016)

Ismét körünkben üdvözölhetjük vendégbloggerünket, SemiAuto - t, olvassátok:

Az első Tarzan-regény 1912-ben jelent meg. Sokan talán kissé gyermetegnek tartják a majmok nevelte angol lord karakterét, de tény, hogy olyan hőst adott a világnak, ami a mai napig megihleti a filmkészítőket. Számtalan jobb-rosszabb feldolgozást megélt a történet, de valahogy sosem sikerült a könyvekhez méltó alkotást összedobni. A két végpont talán a Johnny Weissmüller-féle makogó idióta és a Christopher Lambert-féle befordult filozófus. Ezek között elég széles skálán helyezkednek a mozgóképek Tarzanjai, de ez nem is csoda, tekintve, hogy a rajzfilmekkel és a sorozatokkal együtt csaknem 60 (!) készült. Ezek közül most inkább a legutóbbival foglalkoznék.
  Azok kedvéért, akiknek nem ismerős az alaptörténet (meglepően sokan vannak!), dióhéjban a következő: "Kulcsfiguránk egy angol főnemes, Lord Greystoke fia, akit – szülei halála után – az afrikai dzsungelben élő emberszabású majmok nevelnek fel, így erejét és érzékszerveit tekintve felnőtt korára szinte természetfelettinek nevezhető képességekre tesz szert."
  Esküszöm, én vártam a mozit. De komolyan! Az első trailer láttán úgy éreztem, hogy most végre egy igazi Tarzan-filmet készítenek! A technika, és úgy egyáltalán minden feltétel adott volt hozzá. (Leszámítva, hogy Arnold Schwarzenegger már túl öreg, hogy eljátssza a majomembert, de sebaj.) Aztán a második előzetes után kezdtem kicsit félni. Semmi bajom Samuel L. Jacksonnal, de ha már egy ilyen történetbe kerül - és egyáltalán abba a korba, amelyben az játszódik, miért pisztollyal harcolászik, miért nem lándzsával és íjjal? Nem baj, még ezt is kimagyarázzuk valahogy, csak lássam már! Aztán jött és én megdöbbentem.
  Az 1800-as évek végén a belga király hatalmas kölcsönöket vett fel a afrikai gyarmata, Kongó kiaknázására, ezért olyannyira eladósodott, hogy szinte már a zsoldosait sem tudta kifizetni. Elküldte tehát egy bizalmas emberét, hogy szerezze meg a legendás Opar gyémántjait. A helyi bennszülött törzs főnökével rövid tárgyalás után megállapodnak, hogy megkapja a gyémántokat, ha elviszi neki Tarzant, mert az megölte az ő fiát, és ezért bosszút akar állni. Ám a Dzsungel Ura jól el van Londonban, alig lehet rávenni, hogy visszatérjen szülőföldjére. A gaz ellen megpróbálja elrabolni őt, de végül Jane-nel is beérik, tehát hősünknek ismét nyakába kell vennie a vadont, hogy megmentse. Útjára elkíséri néhány bennszülött barátja, valamint Amerika első néger nagykövete, akivel időnként megmentik egymást.
  Megtekintése közben egyetlen érzés motoszkált bennem, de az egyre erősebben: EZMOSTMÁRMEGINTMIAFASZOM?! A tisztelt stábanak sikerült elejétől a végéig kiforgatni a történetet. Mondjuk mit is várhat az ember olyan rendezőtől, mint David Yates, aki eddig leginkább sorozatokat, valamint a Harry Potter filmek kb felét rendezte, és egy Adam Cozad/Craig Brewer forgatókönyvíró párostól, akik kb. semmi érdemleges sztorit nem raktak össze? Mit mondjak, ezt sem kellett volna.  
 Kezdeném a történethű momentumokkal, mert azzal hamarabb végzek:
 Rengeteg karakter ismerős a könyvekből (ja, aki nem olvasta, az így járt, annak bemondásra kell elhinnie);
Kala, Tarzan majom-mostohaanyja egy fiatal néger nyilától hal meg, az ifjú kannibál meg Tarzan által; felesége Jane Porter; aki egy nő (bizony sajnos ma már ez is pozitívumként élhető meg). Ja és apját a majmok ölik meg.
Bizony, nem túl nagy a felhozatal, de ugyebár, aki a kicsit nem becsüli... Na akkor most jöjjön, amitől a sírás kerülgetett:
 Ott van mindjárt Samuel L. Jackson. Hát hogy is mondjam, hogy rasszista is legyek, meg nem is... A sztori az 1800-as évek végén játszódik. Tehát talán nem túlzás néminemű anakronizmusnak tekinteni Dr. (!) George Washingtont, aki a polgárháborúban való aktív részvétel után beállt zsoldosnak, aztán indiánvadásznak, majd a sok kegyetlenkedéstől megcsömörlötten, az USA nagykövetének. Persze teljesen természetes, hogy egy olyan helyen, mint a viktoriánus London, egy ilyen csekélység senkit nem zavar. Innen is látszik, hogy Anglia mennyivel felvilágosultabb Amerikánál, ahol még az 1950-es években is kifilézték azt a feketét, aki nem a busz hátuljában foglalt helyet.
 Jane apja valamiféle missziót üzemeltetett, ahol angolul tanította a bennszülötteket, akik olyannyira szerették, hogy gyakorlatilag a törzs tagjainak tartották őket.    
 Lord Greystoke nem csak, hogy jól elvan Londonban, de folyton próbálja levetkőzni vadember mivoltát. Tagadja majom-anyját és váltig hangoztatja, hogy az ő anyja Lady Alice. Különösen zavaró számomra, hogy Fazekas Attila magyar kötetekbe készült rajzait valahogy semmilyen Tarzan-ábrázolás nem tudja überelni. Jelenlegi vademberünk is viszonylag csenevész, nem az a "gorilladöntögető" típus.
 Különös módon, Jane-nek jobban hiányzik a dzsungel, mint férjének. 
Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, mikor címszereplőnk visszatér "hőn szeretett" dzsungelébe túracuccban, hátizsákkal. Ahha. Köszönjük Emese. Még régi törzsfőnök barátja is így fogadja: "Tarzan! Hogy nézel ki?" Egyébként nekem is ez volt az első gondolatom.
 De ahol végérvényesen meghal a film, az a trailer után az egyik legjobban várt jelenet; a harc. A "majmok urát" lazán elpicsázza egy majom, amit az pironkodva így kommentál: "Ezt most ő nyerte." Mivan?? Hát milyen Tarzan az, akit lenyom egy emberszabású? Ez lett a dzsungel urából? Ja és nem ez az egyetlen eset! Hősünket lépten-nyomon elverik, mintha csak egy mellékes karakter lenne, akit a másnak kell megmentenie. Legjobb eredménye egy döntetlen, amit szintén ő maga jelent be az Opari kannibálok (értitek? Nem majomszerű férfiak és gyönyörű nők, mint a könyvben, hanem egyszerűen csak fekák) főnökének: "Mi nem bírunk veletek, ti nem bírtok velünk". Mondja ezt, miután a komplett majomcsorda fogcsattogtatva beszambázik a nép közé, hogy jól széjjel tépje őket. Dzsungeltudománya kimerül abban, hogy lengedezik az indákon és különféle állatok párzásra hívó hangját utánozza. Ráadásul nem lehet nem elsiklani afölött, hogy egyes jeleneteket, mitha csak az Avatar-ból másoltak volna ki. Gondolok itt a fákon való futkorászásra, a szikla tetejéről a mélybe vetődésre, amit az ágak és levelek tompítanak, valamint arra a jelenetre, amikor az egyik genyó karaktert a rohanó bivalyok patái alatt éri utol végzete. 
Egy idő után az érdektelenségbe fullad az egész. Természetesen a pol.korrektség jegyében, ha már van egy néger hősünk, akkor annak feltétlenül el kell sütnie pár vicces beszólást, hogy oldja a nem létező drámai feszültséget... Ami csak nem akar összejönni, mert olyan egysíkú karakterekkel van tele a film, hogy szinte már könyörög az ember, hogy oké, vigyék Jane-t, Tarzan meg hagyja a picsába az egészet és egyen egy banánt, csak ne alázzák tovább a legendát!
 Egy dologra nem lehet panaszunk, az pedig a látvány. A cgi nem mászik az arcunkba, szelíden meghúzódik a háttérben és "teszi a dolgát". Az ember szinte a vadonban érzi magát, márpedig egy Tarzan-múvinál azért eléggé lényeges, hogy ne legyen olyan érzése a nézőnek, hogy a nagymama előszobájában forgatták, néhány páfrány, meg könnyező pálma  között. De hiába a szép látvány, attól még nem lesz jó az egész, hogy a könyvekből összegerebléznek egy rakat karaktert, aztán bevágják a közösbe, hátha lesz belőle valami. Nos... nem lett. Annyi, de annyi jó ötletet meríthettek volna a regényekből és mégis egy ilyen katyvaszt sikerült alkotni belőle. Én szégyellem magam a készítők helyett is.
Egy dologra viszont igenis jó ez a förmedvény: Bizonyítja a torrent társadalmi szükségszerűségét és probléma-megelőző funkcióját. Ugyanis, ha pénzt adtam volna ezért a szarért, több, mint valószínű, hogy felgyújtom a mozit.
 Mély fájdalommal kell közölnöm, hogy sok más ikonikus figura után a dzsungel hősét is utolérte a korunkra jellemző politikai korrektség és a kötelező deheroizálás bizarr szükségessége és bizony kíméletlenül megerőszakolta.
Továbbra is várnunk kell arra a Tarzan-filmre, ami végre hitelesen dolgozza fel a könyvet.
Nagy jóindulattal 3/10, mert mint fentebb említettem, a környezet tetszetős volt.


2016. szeptember 1., csütörtök

Suicide Squad 2016



Pár hónappal ezelőtt a film bemutatója alapján azt gondoltam, hogy végre! Ez Nekem biztosan nagyon be fog jönni! És amikor megjelentek a lesújtó kritikák megijedtem, hogy akkor most ez olyan nagyon szar lett?  Szóval félve ültem be a moziba, és rettegtem a két órától, ami várt rám. Aztán megnéztem még egyszer, és most újra feliratosan is. Szóval ha egy filmet képes vagyok háromszor megnézni moziban, akkor talán tetszik.

  Soha nem értem, mikor egy képregényes film alatt a hozzászólók képesek vérre menően összekülönbözni, olyan dolgokon, amik amúgy a reális életben tökre, de tökre elképzelhetetlenek. Miért nem engedik szabadjára azt, amiért létrejöttek a képregények. Valahol azt olvastam, hogy képregényben elfogadhatóak ezek az allűrök, bakik , de egy filmben nem. Miért, miben különböznek?  Mindkettő arra szolgál, hogy elrepítsen a valóságtól, kiszakítson az uncsi kis monoton világból. én amikor beülök egy ilyen adaptációra teljesen átadom magam annak a világnak, és nem keresek értelmet egy olyan történetben, ami amúgy elképzelhetetlen. Hiszen nincsenek Batmanek, Supermanek, Krokodil emberek, meg őrült .. ja azok vannak.
Szerintem az Öngyilkos osztag jó film. Semmivel sem rosszabb, mint a többi ilyen műfajú alkotás. Ja, hogy a bemutatóban mást adtak el nekünk, az igaz, de igazából nekem ez a megtévesztés is aztán csak pozitív irányba terelte a filmet, mert a lehúzó vélemények miatt rosszabbra számítottam.
A kezdő kockák, ahogyan bevezetik Deadshot és Harley Quenn szerepét, nekem nagyon tetszett. Rájuk épül a film igazából, szóval felesleges lett volna a többi szereplő múltjában olyan mélyre ásni.  Azt azért bevallom, ha az fentebb említett két karakter nem lenne a történetben már nem biztos, hogy úgy kezdtem volna, hogy tetszik. Mert hát a többi szereplő – krokodil ember, bumerángos alkesz, Katana - nem túl sokat tesz hozzá az egészhez, de az is lehet, hogy direkte vannak elnyomva a figuráik.   Jobban mondva egy – egy beszólás erejéig tudnak csak kibontakozni. A tüzes fickó, El Diablo már középkategória, az Ő múltja mondjuk megérne egy külön sztorit. Rick Flagg személye viszont megint csak kettős érzést vált ki belőlem, de hát ki kellett tölteni a műsoridőt, ráadásul a gonosz pasija, szóval jó ha fel - fel villan a filmben.
A történet eléggé bugyuta. Amanda Waller ötlete alapján összefogdosnak egy rakás bűnözőt , meg dilist, hogy az emberiség szolgálatába állítsák esetleges terrortámadás esetére. Aztán mikor beüt a ménkű, akkor élesítik a szedett-vedett társaságot, hogy kimenekítsék a főmuftit, aki meg elrepül a helyszínről helikopterrel, mintha amúgy nem tehette volna meg mielőtt odaér érte a megmentő sereg.    A kavalkádot ebben a filmben nagyon nem sikerült eltalálni. Ez a főbanya, aki bedurcál teljesen jogosan persze, el akarja pusztítani a Földet (hogy mik vannak?) , de a kivitelezés valami borzalmasra sikeredett. A Varázslónő szíve, aki beköltözik June Moone testébe, Amanda Waller kezében van, ezért engedelmeskedik neki. És pl. itt is lehetne egy jót röhögni, mert bármit, bárhonnan ellop a pillanat töredéke alatt, csak pont a saját szívét nem. De lapozok egyet ezen is, mert hát mégiscsak egy képregény-meséről van szó. Szóval a büdösbanya feléleszti fivérét és ama megosztott erejével elkezdi kavarni a valamit. Megint kocsik és egyéb tárgyak keringenek körbe és  körbe az égen, villámok törnek fel et cetera et cetera. A boszi meg csak áll ott oszt mutogat, közbe lesmárolja fél amerikát, így építve a saját gumilegó fejű hadseregét.
  A gonoszokból verbuvált osztag meg bandukol a városban, közben zúznak, pofáznak, meg isznak is egyet.  Mivel a nanobomba, amit a nyakukban kapnak szuvenírként, nem engedni , hogy meglógjanak, így kénytelenek Flagg után bandukolni. Bár aztán mikor elmehetnének sem mennek, és segítenek Flaggnak a hős szerelmesnek, megmenteni a barátnőjét, a bőrébe bújt varázslócsajtól, hja és megmenteni a Földet.
Az, hogy a banya tesókáját egy szaros bombával iktatják ki , ez is egy igen gyenge kivitelezés, hiszen akkor ezzel az erővel odabaszhattak volna egy P-50-75 légibombát egy arra cirkáló helikopterről. Na jó lapozás.
Deadshot alakja egész korrekt, és Will Smith profi, ezért a játéka kitűnő, bár ez a csilivili fülbevaló nem tudom kinek az ötlete volt, de kurvára nem illik a profiljához.  A lányáért mindent megtevő bérgyilkos  az egyik alappillére a filmnek. Sajnos nála is elkövettek egy hibát, mikor nem találja el szándékosan Harleyt, pedig a lánya és a szabadsága a tét. Ez annyira nem passzol a figurához, főleg, hogy mindene a lánya.
Harley Quenn ebben a filmben a legjobb karakter. Bár amióta feltűnt a színen, szerintem mindenkinek kedvence lett ez a fura örült bohókás csaj. A szerepet Margot Robbie kapta, akiből Isten bizony ki nem néztem volna, hogy ilyen jól megalkotja a szerepet. Tényleg tündökölt, és tényleg őrült volt. Nála is basztak el dolgokat. Pl amikor megbűvöli az agyukat a boszi és azt mutatja, hogy két gyerekkel, normális életet élnek Puddinjával. Hát ez kurvára nem illik bele az agytekervényeibe szerintem.
 A Krokodil fickó elég gizda volt amúgy, és úgy ment mint valami rapper, A bumeráng kapitánya sem igazán jött át, lehet a képregényes hiányos tudásom miatt. Katana meg aztán teljesen negatív személy volt számomra. Olyan kis pattogi „kici kisz kínai”
És hát akiről nem írtam eddig. Joker.
Nagyon-nagyon óvatosan kell ezzel a karakterrel bánni, írni róla. Fogalmam sincs kinek volt az ötlete az a megformálás, de csináltak belőle egy nyálgeci „pudingot”. Miért vannak ezüst fogai??? És könyörgöm! Követelem az öltönyt rá!, Bőrdzsekiben aranyfukszokkal, ezüstfogakkal, erőltetett nevetéssel, tetovált arccal, buzis fülbevaló ezen is. Fú, de borzalmas. Egyébként szerintem , nem a színész játékával van baj, hanem amit tettek a karakterrel. Olyan volt, mint valami bedrogozott filozófus. Bár a nevetésen még dolgoznia kell, ha megmarad Jokernek a következő filmekre. És remélem, hogy összeszedik magukat a készítők és megpróbálnak a kritikák nyomására egy komolyabb, de bolondabb Jokert összehozni. Nekem Leto tetszene mint Joker, de nem így.  
Szerintem bőven elég volt amit szerepelt, hiszen ez nem róla szólt, csak a bemutató tévesztett meg mindenkit.  Bár kíváncsi lennék a kivágott részekre, mert lehet azok jók lettek volna.
Jajj Batmant majdnem kihagytam. Sőt ki is hagyom. :D
Összegezve:
A zenék fantasztikusak, a látványvilág nem annyira jó, a sztori a szokásos, csak más szereplőkkel.   A két óra alatt én nem unatkoztam.