Éjszakánként - Ooru naito rongu (1992)

A japán társadalom egyre több helyen repedezik. Mindenütt az elhidegülés és a bezárkózás kezd eluralkodni. Az emberek elszigetelődnek egymástól, és elharapództak az öngyilkosságok is.
Namármost ez nem egy 1984-es ázsiai sci-fi bevezetőszövege, hanem sajnos a XXl. Századi valóság. Az évszázados tradíciók felbomlása és harca az új világgal szinte skizofrén állapotokat hoz létre. A fiatalság nem találja helyét, és leginkább a technokráciába menekül, az extremitásba és a szélsőségekbe.
Az európai elme számára szinte érthetetlen gondolatok és életmód még a leginkább elnyugatiasodott alkotásaikra is rányomja bélyegét, és nem egyszerűsítik meg az azokat megérteni akarók dolgát. Míg a mi társadalmi struktúránk sajnálatos módon a könnyen kiismerhető „pénz-hatalom-szex” szentháromságán alapul, a japán helyzet nem ilyen szimpla és könnyedén megemészthető, éppen a fentebb említett okok miatt. Legalábbis én így gondolom.
A leginkább „Éjszakánként” címre fordítható film már a sokadik olyan alkotás, amelynek nem szívesen adom a horror címkét. Rendezője, Katsuya Matsumura nem volt rest, és leforgatott még emellé öt részt, a legutóbbit idén. Azokhoz még nem volt szerencsém, de amint alkalmam lesz rá, valószínűleg megnézem, mert ez az első nekem bejött.
Három fiatalember barátkozik össze, különös körülmények között, talán ez indokolja, hogy teljes mértékben különböző karaktereik egyáltalán találkoznak, és az esemény sokkhatása tartja együtt őket. A sorompónál várakozva szemtanúi lesznek, ahogyan egy bekattant faszi konyhakéssel lemészárol egy tini lányt. Még sikerül is nekik ártalmatlanná tenni, amelyet meg is ünnepelnek egy görbe estén.
Shinji, aki hármuk közül még a legnormálisabb, repülőgép-szerelő szeretne lenni. Suzuki, a munkanélküli, ám ennek ellenére gazdagon éldegélő, és kissé közveszélyes fiatal, legvégül Tanaka, a szemüveges kis muharegér, a tipikus magániskolás jó tanuló. Ők hárman alkotnak egy kis közösséget, és szinte mindannyiuknak egy időben érkezik el a vágy, a szerelem, na persze nem ugyanolyan körülmények között, és nem ugyanazzal a végeredménnyel. Suzuki, a pénzes ficsúr alaposan rácseszik, hisz választottja egy félbolond csaj, aki otthagyja őt kibilincselve valami külvárosi gyárépület kerítésére, letolt gatyával. Tanaka, a félénk, egy általa korrepetált hülyegyerek segítségével randizhat (na persze átverik őt…), ám izgatottságában leokádja a leányzót, aki nem veszi ezt jónéven. Shinji pedig igazi szerelemre talál és boldogságra. Sajnos az idill nem tart sokáig. Kedvesét ugyanis egy helyi banda brutálisan megerőszakolja és megöli.
Shinji szedett-vedett „barátaival”, továbbá egy bilincs, konyhakés és sörétes puska segítségével elindul bosszút állni. Innentől halál, szenvedés, véres bosszú és borzasztó végkifejlet.
Kissé nehezen ültem végig (na jó feküdtem) az első fél órát. A fene sincs felkészülve ilyen hosszú bevezetésekre egy horror-nak titulált filmen. Aztán kezdtem felengedni, és sodortattam magam az árral. Megértettem, hogy ez itt most nem a „Vér és Bél” – kategória, hanem más. Maga a tökéletesen megalkotott karakterek, a lassan hömpölygő történet és a nyomott hangulat mind csak elaltatni akarja a gyanakvásunkat: hogy itt valami borzasztó van készülőben. Néha még fel is sóhajtottam, ugye nem lesz baj, ne történjen rossz. Persze az ember tudja, és hiába szorong, hiszen, mint a valóságban, úgy a filmekben is váratlanul beüt a ménkő.

 Gyönyörűen megkomponált jelenetek, a szerelem szép és megragadó pillanatai, az első csók az esernyő alatt, és ezzel ellentétben a sivár képek, a betondzsungel, a folytonos hangos repülégép-zúgás és egyhangúan lélektelen város és társadalom ridegsége. Mindezek mellé a szomorkás és borzongató zenék, amelyek leginkább néhány hangszer monotonikusan ismétlődő dallama, nem nagyzenekari feszültségkeltés. Ráadásként pedig romantikusan melankólikus muzsikák festik alá a románc kibontakozását. A bekövetkező tragédia-vég drámai pillanatai aztán erőszakkal gyomron öklöznek bennünket.
Megértjük a motivációkat, hiszen nem véletlenül figyeltük alaposan megismertetett főszereplőinket és környezetüket majdnem egy órán át. Az utolsó pillanatok pedig kellemetlen szájízt hagynak. Az alkotók megkedveltettek velünk néhány fiatalt, akiket hamarosan szörnyű helyzetbe taszítanak, és megláthatjuk, ki hogyan viselkedik, ki hogyan él túl (már, ha túlél…).
Sötét és rideg vízió, képi világa maximálisan hangulat-befolyásoló, mind a szépség, mind a rútság és a nyomottság.
Itt és most pedig bajban vagyok, mert horrorként nem ajánlanám azoknak, akik ki vannak hegyezve az akciódús és véresen pörgő alkotásokra. Viszont, akik szeretik az elgondolkodtató és kissé nehezebben emészthető, „lassú” filmeket, azok mindenképpen tegyenek próbát ezzel a véres drámával.
Nekem 10/10, de ne vessetek rám követ, ha nektek nem tetszik.
Én igyekeztem felkészíteni titeket.

Ils (Them) (2006)

Az Ils (Ők) című, alig 75 (!) perces francia horrorfilm, David Moreau és Xavier Pauld kettős első rendezése. Nem mellesleg a film forgatókönyvét is ők jegyzik. Mint említettem, a mű első rendezése a kettősnek, s ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy külön – külön sem alkottak semmi említésre érdemeset ezt megelőzően a filmművészet terén, erős kétségeink támadhatnak a minőséget illetően.

Ám ezen kétségeink, már a film első jelenete után szertefoszlanak és elkönyvelhetjük magunkban, hogy megérzéseink bizony nagyon csúnyán becsaptak, mert ez nem pusztán egy jó film, hanem annál sokkal több, ez egy maradandó alkotás. Olyan, ami jó mélyen beleivódik az idegeinkbe és egyhamar nem fog nyugton hagyni minket. Olyan, amin elgondolkodunk, amin megdöbbenünk. Olyan, ami a valóság erejénél fogva ránt ki minket abból a világból, amelyet rózsaszín szemellenzőként tettünk fel magunk elé remélve, hogy önmagunkat is becsapva, egy mesterséges, műanyag ízű ál-valóságba menekülhetünk. A film, mint céloztam is rá, valóságos történeten alapszik. Legalábbis ezzel a felirattal indul. De legyen ez akár csak egy egyszerű marketingfogás is, a félelmetes az egészben az, hogy mire a film végére érünk és túl vagyunk a befejező képsorok kiváltotta sokkon, megállapíthatjuk, hogy sajnos a történet egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Azt hiszem ez a felismerés a filmben a legborzasztóbb. Ettől lesz az Ils az, ami. Egy nagyon – nagyon jó film. De egyben sokkal több is annál.

A történet eleje nagyon egyszerű, már – már klisésnek is mondható. A kezdő jelenetben egy anyát és annak tinédzser lányát láthatjuk, amint késő este autóbalesetet szenvednek egy elhagyott úton, valahol Romániában. Segítséget nem tudnak kérni, s mire másnap reggel az összetört kocsira rátalálnak, mindkettejüknek nyoma veszik. A következő jelenetekben már egy francia tanárnőt ismerhetünk meg (Clementine szerepében, Olivia Bonamy), aki feltehetőleg nyelvet tanítani költözik Romániába író párjával (Lucas szerepében, Michael Cohen). A két fiatal értelmiségi éppen a baleset helyszínéhez legközelebb fekvő hatalmas, magányosan álló házat szemeli ki magának és veszi is meg. Ám nem sokkal a beköltözésük után az egyik este, furcsa zajokat hallanak a kertből. Ezt követően a zajok eredetét kereső Lucas szeme láttára viszik el az autójukat, majd egyre furcsább események kergetik az őrületbe a hatalmas házban magára maradt párt. Először csak az áram megy el és jön vissza. Ekkor már sejthető, hogy a ház közvetlen közelében van(nak) valaki(k). Majd zajokat és lépteket hallanak a lakásban. Ez csalhatatlan jele annak a nem túl biztató dolognak, hogy az(ok) a valaki(k) már bent van(nak), a lassan az őrület határán lévő pár számára egyedüli biztonságot jelentő házban. A hangok egyre idegesítőbbek, a léptek is egyre közelebbről hallatszódnak s a fiatal páron fokozatosan eluralkodik a pánik. Bár fogalmuk sincsen kivel vagy kikkel van dolguk, tudják, elkerülhetetlen, hogy valamiképpen megvédjék magukat, hogy bármi áron is, de túléljék az éjszakát. Mert bár abban biztosak, hogy nem pusztán egy ízetlen tréfa áldozatai, arról fogalmuk sincsen, hogy ki vagy kik és miért fenyegetik a biztonságukat.

Ezt követően jön majd az, ami véleményem szerint a film legnagyobb erénye. Hőseink viselkedése ugyanis nem a szokásos klisés „szembeszállok vele akárki is az” viselkedés, sokkal inkább az, amit bárki más hétköznapi ember tenne a helyükben. Nem keresnek egy baltát vagy egy konyhakést, hogy felkutassák a betolakodót, aki lassan az idegösszeroppanás határára sodorja őket. Nem kívánnak mártírokká válni, nem érzik magukat erősebbnek senkinél, pláne nem akkor, ha azt sem tudják kivel, vagy mivel állnak szemben. Reakciójuk a lehető legtermészetesebb. Úgy vélik, ha már a tulajdon házukban sincsenek biztonságban, megpróbálják megvédeni az egyetlent, ami még megmaradt nekik, amit még egyedüliként elvehetnek tőlük, az életüket. Felesleges hősködés helyett egyszerű menekülést látunk a film második felében. Borzongató, ahogy a két egyszerű, hétköznapi fiatal, akik az egész életüket lét és egzisztenciális biztonságban élték le, egyszerre közönséges űzött vaddá válik. Először csak az autójuk. Majd a házuk. Végül már úgy tűnik, a puszta létük sincsen biztonságban. Fakó, szürkés árnyalatú színek, zene helyett kellemetlen zörejek, kereplők, morgások fokozzák a már – már fokozhatatlant, miközben hőseink kétségbeesetten próbálnak kijutni a saját tulajdonukból, az oly’ biztonságosnak vélt lakásukból. Ezt követően a ház alatti csatornarendszerben folytatódik a vesszőfutásuk, ha lehet még nyomasztóbbá téve a filmet. A sötétség valóban sötétség, vagyis sokszor csak a hallásunkra támaszkodhatunk, ami nem csak azért hátborzongató, mert a világosság hiánya eleve ad egyfajta bizonytalanság érzést hanem azért, mert a film talán legjobban eltalált része a hanghatás. Zenét itt szándékosan nem írok. Zene helyett mindenféle beazonosíthatatlan hangot, zörejt, kattogást, nyekergést, nyikorgást, szuszogást, morgást, kerepelést szolgáltatnak a félelmetes hangulat megteremtése érdekében. Mit ne mondjak, sikerült.

A film végére még kapunk egy lelki gyomron vágást, amikor is minden világossá válik előttünk, és ha lehet, így még sokkalta sötétebb színezetet kap az egész. Többet nem árulnék el erről az alkotásról, mert ez az a film, amit okvetlenül látni kell!

10/9

Clive Barker: Book Of Blood (2008)

„A halottaknak autópályája van, az utak útkereszteződésekbe futnak, melyek a mi világunkba érnek, és ha egy ilyen kereszteződésbe érsz, meg kellene állnod, hogy hallgatózz, mert a halottaknak van miről beszélniük....”

…. hallgatóztam, meg feszülten figyeltem, talán még az arcom is eltorzult az erőlködéstől és mégsem történt semmi, pedig én becsszó mindent megpróbáltam. Ezért inkább ültem és néztem a filmet, és a nyugodtabb pillanatokban azon merengtem, ha egy … mosóporra az lenne írva Clive Barker ajánlásával blabla, et cetera, az emberek azt is megvennék? Mert, az úriember neve mostanság elég kelendő. Senki ne értsen félre, a tehetségéhez szikrányi kétség sem fér, csak a marketing gépezet ketyeg. Szeretett írónk novellájának vászonra álmodásából készült a következő film, melyből megtudhatjuk, milyen érzés lehet a holtak üzeneteinek első élő bőrkötéses kiadásának lenni.

Útszéli pihenő, lent a térkép- és a világvégén. Különös, szétesőfélben lévő alak fogyasztja reggelijét. Egy másik pedig őt szeretné zsákmánynak egy becses és annál ritkább gyűjteménybe. Azért, hogy ne kelljen sokat írnom, azt füllentem (az első pár percből kiderül a film várható befejezése), semmi említésre méltó nem történik és ne vigyük túlzásba az agyerőltetést, megelőzendő egy agyvérzést... Gyorsan leleplezem a titkot: a fiú egy véres könyv.(a testén vágások, betűk jelennek meg). Valóban ez valami fura és némi magyarázatra szoruló dolog, ha már belejöttem a titkok elárulásába mondok még párat.

Clive Barker nem az az ember akinek bármi is határt szabhat fantáziában, és ezt előszeretettel a világ tudtára adja kismillió történetében. Bármilyen áron éri el azt az utánozhatatlan (rá jellemző) hatást, az elméje úgy néz ki, feneketlen kút. Az sajnos már beárnyékolja, hogy történetei sorra megfilmesítésre kerülnek és hát ezek általában a szarabbnál is fosabb végtermékek. Most, hogy kipanaszkodhattam magam, folyt köv.

Általában (ezt a filmekből tudjuk), ha a szellemvilág érintkezni akar velünk, akkor lelökdösi az asztalra helyezett könyveket, eldugják a tárgyakat (nem az Alzheimerre gondolok), olyan érzésünk van, mintha állandóan figyelnének, netán túlvilági üzeneteket kapunk, melyet bepárásodott üvegfelületen olvashatunk. Vagy, nem is olyan váratlanul megszólaló hangeffekt hozza a frászt hőseinkre, akik ezt követve grimaszolva próbálják követni a rendezői instrukciókat. A dolgokban jártasabbak tudják; léteznek helyek, házak, amik vonzzák a túlvilági dolgokat. Ahol mindig valami paranormális történik, mint a következő jelenet, ahol egy fiatal leányzót rongybabaként dobál egy láthatatlan identitás. Apuci meg anyuci „véletlenül” kint reked a szobából és mire megjön a segítség... már nem lesz kinek segíteni. A lánynak leszakad az arca: ez a mutatvány hatalmas vastapsot érdemelne. A lényeg itt most mégsem a lány, hanem a házikó ami hozza a szokásos horror-klisét. Rideg, régi, ijesztő padlástér és persze régen meghalt benne valaki... meg most is.

Picit ugrunk: kis betekintést kapunk a széteső-félben lévő alak múltjába. Becses neve Simon, s éli az egyetemisták életét, nem mellesleg van egy különleges képessége. Fogékony a nem e világi dolgokra. Eme különcség szemet szúr egyik professzorának, aki túlbuzgó módon keresi a válaszokat az évezredes kérdésekre. Hőssé avanzsált színészünket berkeibe fogadja az ő kis szellemvadász-csapata különleges képességei okán. Munka után nem tv-t néznek közben az asszonyt verve, hanem mint céloztam rá: keresik a magyarázatot a megválaszolhatatlanra (milyen hosszú szó). Na, szóval miután fogták a kis motyójukat és szépen berendezkedtek a szellemek lakta házba nem sok idő elteltével elkezdődnek az ilyenkor szokásos dolgok, kézzel fogható rémálmok, falremegés, véres szökőkút, rejtélyes írások a falon és mégis mindenki ott marad, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Vagy nagyon megfizethetik őket ezért a munkáért, vagy nagyon elfogultak... és persze lebbennek fel fátylak a sötét és még rémisztőbb múltról. Haladva az elkerülhetetlen végkifejlet felé...
A direktor úr igyekezett a feszültséget okosan és egyre nagyobb intenzitással adagolni, sajnos nálam a hatás valahogy elmaradt...Talán,egyedül sötétben nézve, van hatás,meg együttállás, meg összkép.
A film végére megértjük az okot, hogy Simon miért néz ki oly ramatyul, persze ezt most nem írhatom le miért használják bársonyos bőrét a lelkek élő üzenőfal gyanánt. Nézzétek meg és majd megtudjátok. Egyedi történet a szokásos klisék megoldásaival.
10/6

ui: Aki bennfentes a filmgyártók köreiben az tolmácsolja nekik az üzenetem: Légyszi a "Korbácsból" ne csináljatok filmet!!!!!!!!!!

A szék - The Chair (2007)

Néha a filmcímek beszédesek. Ott van például a „Texasi láncfűrészes mészárlás”, a „Szörnycápa”, az „Apácák szőrös pinával” és az „Amatőr fasszopók”. Bizony, az ily módon elnevezett filmekről rögtön tudhatjuk, mit tartogat, nem zsákbamacskát árulnak a készítőik. De ott vannak az olyan egyszerűek is, mint a „Kör”, „Kocka”, és egyéb geometriai alakzatok, esetleg a „Sejt”, amikről sejt-elmed sincs mi a francról szólhatnak, mígnem elolvasod a tartalmukat, vagy meg nem nézed őket. Ebbe a kategóriába esik a prózai egyszerűséggel csak „A szék” –re keresztelt alkotás is, amely ismeretlenül akár valami hülye 15 perces művészfilm is lehetne, tudjátok, olyan, amiket hajnalban adnak csak a televízióban, fekete-fehér és kaotikusan rajzolt. De persze nem az.
Direktorunk, Brett Sullivan nem ismeretlen a témában jártasak előtt, rendezésében láthattuk a „Ginger Snaps 2.”-t, de benne volt a keze az első részben, és a „Fűrész 4.”-ben is. (Na ezért nem rebegek hozzá hálaimát.) Színészeink nem különösebben túlfoglalkoztatott sztárok, amit viszont nem annyira értek, hiszen nagyon ügyesen vitték hárman (a néhány mellékszereplőtől eltekintve) a hátukon az egész mozit. (Nem szó szerint.) Különösen a kissé egérarcú, de mégis kellemes külsejű fiatal főhősnőnkre hívnám fel a figyelmet, Alanna Crisholm-re. Nem csak azért, mert kurva jól mutat hálóruhácskájában, de alakítása is hiteles volt az egyre „elvarázsoltabb” leányzó bőrében. De azért abban a rózsaszín kis nadrágocskában sem nézett ki rosszul. (Igen, a férfiak állatok.)
Ő Danielle, aki albérletbe költözik egy kissé a külvárosinak tetsző házba. Okát azt nem tudjuk meg, valószínűleg egyedüllétre van szüksége, hogy egyetemi disszertációját megírhassa nyugodt körülmények között. Nos, ez utóbbiakat a sivárság és magány ellenére nélkülöznie kell, ugyanis, ahogyan az szokás ilyen esetben, furcsa dolgok történnek. Tárgyak mozognak maguktól, különös zajok borzolják idegeit. Azt kell mondanom, a csaj mégis nagyon kemény lehet, mert mi már régen leléptünk volna, ám ő nem retten, sőt, még egy kamerát is beállít az ágyára irányítva, no nem arra, amire ismét egy egészséges felnőtt férfi gondolna, hanem, hogy éjszakáiról felvételt készítsen. Az ijesztő jelenség hatására felhívja húgát, aki gyanakodva szemléli ezt az egészet, azt hívén, hogy testvérének kiújult a paranoiája, amely ellen – mint megtudjuk – gyógyszert is kellene szednie, de mostanában azt is kihagyogatta. Később kiderül, félelmünk nem alaptalan: a ház régi tulajdonosa egy hipnotizőr, a hülye nevű Mordechai Zymytryk volt, aki egy gyerekgyilkost (amely ráadásul az ő unokáját is megölte) arra kárhoztatott, hogy lelke 100 évig szenvedjen a halálba hipnotizálva. A kiszabott idő letelt, a gonosz entitás viszont visszatért. Danielle-n pedig egyre inkább elhatalmasodik valami, főként, miután egy befalazott szobában rálel egy kis zenedobozra, meg egy gramofonhengerre, amelyet átírat cd-re, és meghallgat. A gyógyszereit kidobja, és a padlásszobában talált széket előcibálja, amelyre különös szerkezetet kezd el szerelni, biciklilánc, fogaskerekek és szíjak segítségével. Húgától eltávolodik, már nem vegetáriánus, viszont egyre inkább kedvtelve szemlélgeti az ablaka alatt az utcán játszogató kisfiút, megígérve neki, ha új játéka elkészül, ő lesz az első, aki kipróbálhatja. Volt faszija is feltűnik, aztán el is. Vajon ki lesz, aki kipróbálja elsőként a kissé kényelmetlenre alakított ülőalkalmatosságot?

 Megvallom, átolvasva az egész picinykét sablonosnak hat. De ez tévedés. Nem véletlenül nyert több díjat ez az alkotás: megérdemelten. A hangulat és a feszültség egészen gyomorszorongatóra sikeredett, valóban szó szerint néha összeszorul a szinte ránk boruló félelemtől a bensőnk. Rendhagyó kameraállások és zeneileg is eltalált felfokozások teljesítik ki a hatást, amit egy horror-filmtől elvárunk. Vér nincs sok, de szerencsére kárpótol bennünket az érzés, amelyet nyújt az egész mozi. Valamiért jól sikeredett, és a fentebb említett Alanna nagyszerűen érzékelteti a változásokat, amelyek Danielle-t lassan átalakítják. Nem is értem, miért kapott ilyen kevés filmben szerepet, főleg egy olyan világban, ahol akár még egy párizshilton is sztár lehet.
A negatív zónába kerülhet a végén összehozott kis hülyeség, amely a főhősnőnk professzorát érinti, és a végjáték során, ahol az időtényező nagyon fontos, a szinte percek alatt beköszöntő sötét éjszaka, amely valószínűleg csak azért kellett, hogy megfeleljenek a szokásos horror-kliséknek. Még jó, hogy nem kezdett el villámlani és mennydörögni.
A kötelező csavar a végén sem okoz nagy meglepetést a műfajban jártasaknak, de azért jól esik, na. Egyébként nem kell megijedni, ha tetszett ez a film, nem kell nélkülöznünk sokáig, mert készül a második része 2010-re. Csak nehogy szék-rekedést kapjunk tőle. (Jóvanna, tudom, hogy szar poén, de nem tudtam kihagyni!)
Ajánlom mindenkinek a filmet, mert kellemes kikapcsolódás és szórakozás (már annak akinek ez azt jelenti, hogy másfél órán át borzong).
10/9

Mulberry Street (2007)

New York - New York: avagy moss lábat,különben lerágják a patkányok!!!

Naaaa, most aztán le nem mossuk magunkról, hogy nyaljuk a "After Dark Film Festival" seggét, mert eme film is itt került bemutatásra 2007 esztendejében. Mentségemre szolgáljon nem egyeztettem semelyik blog-szerzővel sem, hogy mi most erre hegyezzük ki a firkákat. Ez mind a véletlen műve (és pár napja megírtam, csak dög voltam feldobni).

Behelyezve lejátszómba a lemezt őszintén bevallom nem vártam semmi jót (amint megkaptam a dvd-t beletekergettem mi legyen a következő irkálni való), és nem volt valami bizalomgerjesztő amit láttam. A Gyűrűk Urá-ban megismert orkok tapadtak neki egy ablaknak. Persze ilyenkor szokott jönni egy meggyőző érv, jelen esetben, mekkora siker volt mindenütt, már amennyire sikeresnek nevezhetünk egy (tudtommal)független alkotást.

No akkor : a csatornákban alant, mélyen patkányok szaladgálnak. Kerestem azt amelyik állítólag főzni is tud, de nem találtam Lecsó nevezetűt, olyat meg végképp nem amelyik fakanállal rohangál. Ezek a kezdő képkockák és nem valami elfajzott természetfilm képsorai.

Fent a reggeli kábulat Manhattan utcáin, háttérben a szabadságszobor, sportos férfi kocog, látszik rajta ex-katona. A főbb szereplő. Kamerás lohol utána, meg előtte, csak hogy meglegyen a mindennapi betevő kameraman pocskondiázás, mire ezt kigondoltam a csóka elfáradt, de nem a futó hanem a kamerás, mert lemaradt, (biztos liheg is), meg elunja magát és ha már ecce forog a film el kezd nézelődni. Talál is egy police által lezárt területet. Doboz, benne női hulla hiányos(nem ruha) hanem test darabokkal. Kezd formálódni a kép? ….a lényeg, ez valami horror film-féleség. Most akkor felvesszük a történet fonalát, de nem kell félni, sem két kézzel kapaszkodni a madzagba, nem lesz bonyolult.

Anya keltegeti kamasz kölkét. Fiú -anya, bűzlesz a sörtől és a cigitől, Anya- én is szeretlek. Ó imádom az ilyen párbeszédeket. Valahol egy másik lakásban nincs víz, és a kuszaság ellenére van összefüggés, egy épület, és a ház nem az utca éke. Inkább a nyomortelep széle. Életképek az amerikai "Szomszédokból". Picit felgyorsítom a cselekményeket, nehogy unatkozzon aki olvassa elcseszett soraimat és mutatok egy trükköt: az intelligens patkányok (bizony, ezek olyasfélék) bevisznek a házba egy zenélő izét, ezek után mi a helyes sorrend? Valaki tudja? Kerekesszékes odagurul, lehajol, felvesz, kiegyenesedik, meghal......

A furcsánál is különösebb események kezdetüket vették. Támadások tömkelege. A zabos, akarom mondani fertőzött patkányok, megrágcsálják a delikvenseket, akik később szintén ,, megvesznek,, lesz nagy nirvána és trancsírozás, csak folyjon a vér, és ha már folyik, akkor fény derülhet az ellenfelekre is. Baszott nagy patkányemberek, vagy emberpatkányok. A patkány kór terjed mint a pestis, csak ez most a modern változata. Hőseink összezáródnak lakásaikba. Mindenki a saját életben maradását igyekszik biztosítani, több-kevesebb sikerrel. Mint mondottam, nem lesz bonyolult a történet... Lesz sírás, meg romantika. A bezárt, egymásnak mégis kicsit idegen közösség egymásra talál. Sokszor elhasznált jelenetek, ennek ellenére nézzétek meg, rohadt jó lett!!

Ugyanakkor, ha kritikusszemmel nézzük az események összképét, észrevehetjük azért nem minden ilyen szép és jó. Adódott egy-két mosolygós jelenet. Úriember megfertőződik és nagy fájdalmában felkeresi a mellékhelyiség oltalmazó nyugalmát, majd észreveszi: kiszőrösödött a füle hegye, amit aztán egy borotvával szőrtelenít. Hát nem édi? A másik: az elbaszott maszkok, emberek átváltoznak nagy patkányokká, hegyes fül, meg malac orr és manó pofa. Ezt ők sem gondolhatták komolyan!! Igen ez a kötekedős rész, illik megjegyezni, ha már itt tartunk. A filmekben mindig akadnak logikátlanul viselkedő emberek. Pl.: ha én bemegyek hugyozni a mosdóba és a benti ajtó alól folyik a vér, ráadásul furcsa hangot hallok (nem nyögésre gondolok), eliszkolok. Erre a szereplő mit csinál?... Na persze hogy odamegy (mert azt írta a forgatókönyvíró), most komolyan nem futna el mindenki? Csak én vagyok ilyen beszari...

Senkit nem akarok megbántani az esetleges faszságaimmal, ezek csak az én szegénységi bizonyítványom miatt vannak, mert maga a film tényleg valami eszméletlen! Mindenki vágja; a történet a jól bejáratott alap-zombi sémára épül. Fertőz-harap-terjed-pesszimista befejezés egy másik rágcsálóra átültetve. Az alapszituáció ez, a különbség a megvalósítás eszméletlen módja és megoldásai. Az alkotók olyan érdemleges dolgot hoztak össze, ami engem szíven talált, vagy csak fáradt vagyok a kötekedéshez. Megpróbálom leírni. Amikor nézed a filmet és úrrá lesz rajtad, (talán a film megfogalmazhatatlan bája) elkap a hangulat, először kiszipolyozza a gondolatokat a fejedből, egy köztes állapotként a szem az egyetlen kapocs a külvilággal, majd megtölt valami olyasmivel, amitől, ha a vége főcím elhalad a szemed előtt, zsibbadtan, kábán mosolyogva térhetsz nyugovóra. Minden cinizmus nélkül állíthatom, ezek a megélt pillanatok adják a horror filmek rajongásához vezető szenvedélyt. Jól tudom, ha egy pszichológus darabjaimra szedne, biztos találna valami belemagyarázni való sötét gyermekkori elfojtott titkot, pedig az nem nagyon akad, csak a gyerekes csodálat a műfaj iránt. Ámen.

Aki látta már, az biztos azt gondolja túlértékeltem a filmet, de ez az én szubjektív véleményem és másé jelen esetben nem érdekel!!! Ne reklamálj!

10/9

Pokolba taszítva - Drag Me To Hell (2009)

Sam Raimi neve a horror-rajongók szemében fogalom. Bár sokat nem alkotott különösképpen ebben a zsánerben, mint pl. Romero, vagy Craven, esetleg Toepler Zoltán (haha), de amit letett az asztalra, az alapmű, megkerülhetetlen és egyéb szuperlativuszok. Mondjuk kórusban: "Gonosz halott", naná. Persze ehhez kellett egy Bruce Campbell, na ő pont nem szerepel jelen boncolgatás alatt álló filmünkben. Sajnos. Aki nem szakavatott a horror-műfajban, annak ismerősebb lehet a "Pókember" filmekről, amelyek ugyan a jó kategóriába esnek, bár enyhén lebutított és összevont formában tálalják a hálószövő kalandjait. Szóval a rendező nagy név, ezáltal az elvárásaim is nagyok voltak, és kötelezőnek tekintettem, hogy a művet moziban nézzem meg, Néha a paraszt elmegyen a nagyvárosba, hogy légkondicijóóós helységben nézze mög a mozgóképet, na. Nem beszélve arról a hülyeségről, hogy nem vagyunk különösebben elkényeztetve, hiszen kedvenc műfajunk igen ritkán konvertálódik a gyöngyvászonra, kivéve az agyonsztárolt, ám annál kevesebbet nyújtó tömegnézőknek is könnyen emészthető sablonos horrorokról. Én meg ilyen kivételes alkalmak idején kénytelen vagyok elhagyni a kisvárosomat, hogy végre rettegjek mán' egy csöppet. Mert ugye a jó öreg vidéki mozik ideje leáldozott, nincsenek lehajtható ülések, olajos padló és évtizedek pattogatott kukorica-szaga, helyette cola-tartó és fejet lerobbantó hangerő a menő, meg a nyakgörcs, ha a jegyedet óvatlanul a felső három sor alá vásárlod meg. Bruce Campbell és Tom Savini, no meg Asia Argento kivételével nem számít ki szerepel egy rémfilmben (milyen hülye szó), úgyhogy csak egy szereplőre térnék ki, a cigány öregasszonyt játszó Lorna Raver-re, aki odabasz az országimázsunknak alaposan, mert magyarul átkozódik. Nesze neked, legutóbb a "La Terza Madre" boszorkányai kiabáltak a nyelvünkön, élném már meg, hogy egyszer pozitív szereplő makog "hazaiul", még, ha olyan hülye és karcos akcentussal is, mint a nyanya. Azért elég gáz, hogy hazánkról a cigányok jutnak eszébe az embereknek ott a távoli Ámerikában, már azoknak, akik egyáltalán tudják, hogy létezünk. Óhatatlanul felmerül a film tartalmának olvasása és nézése közben Stephen King "Sorvadj el"-je, bizonyítékul, hogy odaát, a nagy vízen túl kurva romantikus elképzelések élnek a cigányságról, akik a valóságban a bicskát részesítik előnyben a szóbeli átok helyett. Biztos tudják, hogy van nekünk egy Gyurcsókunk, aki átoklevétellel is foglalkozik, lazán, telefonon keresztül, tévéképernyőn.
Filmünk '69-es felütéssel kezdődik, de nem orálisan, hanem évszámban. Egy kisfiút visznek a helyi kuruzslóasszonyhoz, mert rohadt szarul van (ez főszereplőnknél érdekes módon nem jelentkezik), mert ellopott a cigányoktól egy nyakláncot. (Ja, hogyne, ez a valóság reciproka.) Rövid úton megnyílik alatta a márványpadló, és elviszik a pokolba.
Főszereplőnk, a vidéki kislány Christine, bankban melózik, és bőszen áhítozik a munkahelyi előléptetésre. Éppen ezért úgy dönt, hogy kemény lesz főnöke elvárása szerint, és a nála hitelhosszábításra kuncsorgó gusztustalan vén némbert elutasítja. Sajnálatos módon még meg is alázza a véletlen folytán Ganush-asszonyt, akit nem olyan könnyű lerázni, mert munka után a mélygarázsban megtámadja, és trófeaként egy gombot is eloroz tőle. Itt kezdődik a bonyodalom, mert ennek segítségével ráúszít egy démont, Lamiát, aki három nap után a pokolba szállítja a lelkeket. A zaklatás azonban az első napon elkezdődik, kísérteties hangok, és ijesztő jelenségek formájában, így hitetlen barátjával Christine nem átall egy indiai jóshoz fordulni, aki alaposan beszarik, miután belenéz a hölgy jelenébe-jövőjébe.
Gusztustalan álom jön, továbbá egyéb iszonyatos és túlvilági fenyegetés, majd főhősünk bocsánatot kérni indul, de ez sem jön össze: a vénasszony meghalt, nincs aki visszavonná az átkot. A szar nyakig ér, az idő fogy, ezért még kedvenc kismacskáját is feláldozza, hogy megmeneküljön. Na ez sem sikerül. Felkeresi a film elején megismert kuruzslóasszonyt, hogy egy szeánsz keretében lerázza magáról a vészes terhet, de ez sem megy. Míg végül az indiai jós megoldást kínál, amely borzalmas, és Christine megfogadja a tanácsát.
Többet nem írok, nem vagyok poéngyilkos, és mindenki rövidebb lenne, ha megtudna bármit is a továbbiakról. Azt meg ugye nem akarjuk, inkább azt, hogy nézzétek meg.
A zene Christopher Young munkája (ugye Hellraiser-rajongókként tudjuk, kiről van szó), és nincs benne hiba. Viszont úgy egészében van némi probléma. A film kissé hatásvadász, és a feszültséget általában megöli a figyelmeztető felfokozás, mint a "Szomszédokban", amelyben előre tudatja a muzsika, hogy most aztán izgalmas jelenet következik. Valahogy nem tudtam megijedni a "váratlannak" szándékozott jelenetektől, hiszen ezer ilyet láttam már. Raimi túl sokat áldozott a moziban bemutathatóság kedvéért, és véleményem szerint csak az utolsó 20 percben találta meg önmagát, de azok a percek szerencsére kárpótolnak bennünket, még, ha könnyen kitalálható is a végére helyezett fordulat is. De mégis feljavítja a filmet. Undorító jelenetek vannak azért, mert az kell, de nehéz elviselni, hogy hanghatásokkal akarnak bennünket sokkolni. Moziban még elmegy, de otthon, az asztali lejátszóban nézve nem fog ütni az egész. Gyilkosság és halál - ilyet ne is várj, bár némi izgalom azért kijut az egyszeri nézőnek, a "Gonosz halott"-on felcseperedett mozilátogatók viszont enyhe csalódottságot fognak érezni, mint jómagam is. Remélem a mester nem fogja az időben egyre messzebbre húzódó "Evil Dead" folytatást leamortizálni így a népszerűség kedvéért.
Azért a 10-ből 8-at megkapja, mert egészében azért nem volt olyan rossz, ahogyan "Quaestor" barátom mondotta volt: ezer ennél szarabb filmet is láttunk ebben a kategóriában. Eredetileg 7 lett volna, de a befejezés, a temetős jelenettől feldobta az egészet. Ez van, lehet, hogy túl sokat vártam tőle...

UI: A mozi előtt is sokkoltak már: a Nyugati tájékán előforduló "Zöld Íjászban" három Arany Ászok 1260 kemény forint volt. Kerüljétek azt a helyet!

The Hamiltons (2006)

Mielőtt a film elemzésébe kezdenék, érdekességképpen megemlíteném, hogy a film szerepelt a a 2006-os torontói "After Dark Film Festival" programján. Ezt a filmes rendezvényt kifejezetten a horrorfilmek szerelmeseinek rendezik meg 2006. óta minden évben, a Halloweent megelőző héten. Ezen belül is ki van emelve 8 horrorfilm, amiket nagyon stílusosan "látnod kell mielőtt meghalsz" ("8 films to die for") mottóval reklámoznak. Nos ezek között volt annak idején a "The Hamiltons" is.

A film alkotói (írói és rendezői is egyben) bizonyos Mitchell Altieri és Phil Flores, ismertebb (?) nevükön The Butcher Broters. Szimpatikus név, ám van egy olyan érzésem, hogy így sem lettünk egy fikarcnyit sem előrébb. Bizonyára mert úgynevezett "független filmesekkel" van dolgunk. Ami nem baj, sőt. A legtöbb esetben garancia egy kifejezetten jó filmre. Ez esetben ez csak részben sikeredett hiszen filmnek film de, hogy mennyiben tekinthető kifejezetten jónak, arról majd később. Előbb nézzük a szereplőket. Nos akárcsak a rendezés tekintetében, itt sem tolonganak a világsztárok. Csupa ismeretlen, nevesincs szereplő (némelyik meglehetősen sok hozzá hasonlóan "ismert" filmmel a háta mögött). Úgy látszik a kezdet eléggé siralmas. Ám természetesen ettől még lehet ez egy jó kis horror is.

"Tiszta udvar, rendes ház"

Ennyi bevezető után nézzük miről is szól a "The Hamiltons". Amint a címéből adódóan várható volt, a történet egy családról szól. Ám mivel a filmet (ha jól rémlik) nem a "mozidélután a Disney-vel" sorozatban láttam, nem árulok el nagy titkot ha közlöm, ezúttal nem egy szokásos "hűdenagyonszeretjükegymást" mintacsaládról van szó. Közel sem. Történetünk egy hirtelenjében szülök nélkül maradt gyerekek, normálisnak csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető mindennapjait meséli el. Arra az apróságra nem tér ki a film, hogy a szülőket vajon mi lelte, miért távoztak olyan hirtelen az árnyékvilágba, minden előzmény nélkül belecsap a lecsóba és már ott is találjuk magunkat az árván maradt Hamilton-csemeték között. Na de sebaj, kicsire nem adunk... Történetünk tehát négy, hirtelenjében árván maradt gyerek mindennapjairól szól. A gyerek szó természetesen igencsak idézőjelesen értendő, mert a négy közül három ,valószínűsíthetően közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz. Természetesen ezt is csak feltételezem, mert konkrét utalás erre sincsen. Tény, hogy négyük közül egyedül a legnagyobb, David Hamilton (Samuel Child) hajlandó dolgozni, azaz ő tartja el a családot. Igaz, munkahelye nem nevezhető éppenséggel ideálisnak. A legidősebb Hamilton ugyanis egy vágóhídon dolgozik. Bizonyára nem a munka, hanem sokkal inkább a családról való gondoskodás, a házvezetés az oka annak, hogy hősünk nem kifejezetten férfias típus. Magyarul buzi. De ez jelen esetben mellékes. Sokkal érdekesebb az, ami a tökéletes rend és tisztaság mögött van. A Hamilton család ugyanis első ránézésre akár egy ideális család is lehetne. Legalábbis ami a környezetet illeti. Sehol egy porszem, sehol egy apró szemét, az egész lakás ragyog, ami már csak azért is említésre érdemes mert minden egyes bútor a konyhától a szobákig hófehér. A külcsíny tehát tökéletes. Ám, mint legtöbbször, esetünkben is a csillogó felszín csak arra jó, hogy eltakarja a belső rothadást. A család tagjai ugyanis, leszámítva a legfiatalabb Hamiltont Francist, (Cory Knauf) előszeretettel zárnak a pincébe fiatal lányokat. A látszólagos idill mögött tehát, mint oly' sokszor, a velejéig rohadt valóság húzódik meg. A pincében fogva tartott lányok "beszerzése" a család legsármosabb, ám picit labilis idegzetű középső fiútestvér (Wendel Hamilton szerepében, Joseph McKelheer) feladata. Legalábbis azt a két lányt, akit a film ideje alatt megismerünk, ő ráncigálja magával egy kissé félresikerült randi hozadékaként. Ez természetesen a két lányra értendő, akiket a középső Hamilton fiú egy - egy jól irányzott ütéssel eszméletlenre ver, hogy mire felébredjenek a pincében találhassák magukat, egy - egy húskampóra függesztve. Nem túl fényes kilátás és ha még azt is hozzávesszük, hogy a legidősebb fiú David, esténként néha- néha leoson Wendel társaságában, hogy akár a falusi gazda a füstölt kolbászból, egy - egy katonát lecsippentsen belőlük és a pince egy elzárt részében ordenáré hangon nyüszítő, vonyító Lenny nevű "valaminek" (kiléte a film végéig titokban marad) vesse oda vacsorára... Nos, ha így nézzük tényleg nem egy életbiztosítás a Hamilton fiúkkal megismerkedni. Zárójelben jegyzem meg, hogy az egy szem leánytestvér sem éppen normális (Darlene Hamilton szerepében, Mackenzie Firgens), de rá most nem térnék ki. Ott tartottam, hogy furcsa egy társaság a Hamilton család. A csillogó, rendezett és boldogságban úszó már - már giccses felszín alatt különös, beteg és perverz mindennapok rejtőznek. Ebbe, a felszín alatt meghúzódó titkos világba, a legkisebb Hamilton csemete, Francis, szemén (egészen pontosan a videó-kameráján) keresztül tekintetünk be. Az ifjú Hamilton ugyanis iskolai feladatként kapta, hogy mutassa be a családját, s ő ezt így kívánta abszolválni. Ebből kifolyólag elég sok "kézi kamerás" felvétel látható a filmben, ami kifejezetten jót tesz neki, mert ezáltal átélhetőbb, valóságszerűbb az egész. Egyfajta dokumentumfilm jelleget kap tőle a film és egy idő után szinte elmosódik a fikció és a valóság közötti határ. Mintha egy valódi család életébe pillantanánk bele. Nagy különbség nincsen... Ez a hatás köszönhető többek között a viszonylag jó színészi játéknak és a még jobb operatőri és zeneszerzői munkának.A kissé debil család életébe tehát Francis szemén keresztül láthatunk bele, aki (egyedüliként) nem hajlandó részt venni a többiek által művelt borzalmakban, ám mivel túlságosan önnálótlan és maximálisan függ a testvéreitől (leginkább a példaképének tartott, a családot összetartó Davidtől) kénytelen együtt élni velük. Arról nem is beszélve, hogy nem túl etikus dolog ha az ember a saját testvéreit küldi hűvösre. A film egyetlen drámainak mondható szála is ebből a paradox helyzetből adódik. Francis undorodik az enyhe szadizmussal és perverzióval "megáldott" családjától, ráadásul rokonszenvet érez a fogva tartott és megkínzott lány iránt, - mire ugyanis erre az erkölcsi magaslatra eljut, a másikat már felfalták a testvérei, - ám képtelen elárulni a családját. "Jobb későn, mint soha", mondhatnánk, mert ha kicsit később eszmél már lehet, hogy őt is felkarikázzák és vadasmártással nyakonöntve szervírozzák. Ez a kettősség végül ellenálláshoz vezet, ám nem kívánom lelőni a film "poénját". Lényeg az, hogy Francis végül rájön, tegyen bármit is, fusson akár a világ végére is a családja elől, a vér nem válik vízzé. :-)Összességében ez egy remek mozi lenne, ha az első egy órát külön értékeljük az utolsó fél órától. Odáig ugyanis, hogy Francis fellázad a családi hagyományok ellen és drámázni kezd, majd hóna alá kapva egy félig halott lányt nekivág a vakvilágnak, a film egész jó. Sőt. Itt nem elsősorban a sztorira hanem az atmoszférára gondolok. A vágás, a végsőkig feszített hangulatú zene, a színek természtessége, az időnkénti kézikamerás "home-movie" jellegű bevágások egy rendkívül jó atmoszférát teremtenek. A család bemutatása, a kegyetlen, szadista lélek és a felette álarcként feszülő tökéletes felszín ábrázolása rendkívül jóra és valósághűre sikeredett. Beleértve még az áldozatok szenvedésének bemutatását, a nyugodt családi idill hirtelen dühös pokollá változását majd újra lecsendesedését és mintcsaládkénti tetszelgését.Aztán jön a kijózanító befejezés, ami mindent elront. Lelepleződik minden, fény derül a család titkára, de minek?! Az addig szépen adagolt, idegeket tépő hangulatot sikerül megfejelni egy olyan végkifejlettel, amely az egész beteg viselkedést egy ócska tucatsztorivá silányítja. Hatalmas hiba volt a drámai szál is a végén, ám az még elviselhető, de így a kettő együtt, katasztrófális. Így lesz egy számomra 10/9-es filmből 10/5-ös. És még jóindulatú voltam.Mindenesetre a zeneszerző, a vágó, az operatőr véleményem szerint kivételesen jó munkát végzett. Kár, hatalmas kár a dilettáns befejezésért.

10/5