Éppen ezért döntöttem úgy, hogy el kellene látogatni ismét moziba, csak, hogy kiöblítsük a keserű szájízünket a legutóbbi Predator-nak elnevezett filmszemét után. Ne kelljen már rossz emlékeim miatt a filmszínházakra, mint szemétlerakókra gondolnom. Mindezt megalapozandó két hatalmas aluljárós hamburgerrel eltelítődvén (sajnos nem figyeltem, ezért kedves barátom nem kért bele mustárt!!!44!!44!), vonultunk a helyszínre, ahol véresre röhögtük magunkat az "Üvöltő szelek" filmcímen. Tudom, tudom, klasszikus, a Brontë nővérek, satöbbi, de sehogyan sem tudtunk elvonatkoztatni a kétértelmű címtől. Talán nem Morbid magazinokon és Kreténen kellett volna felnőni. Így aztán elképzeltük, hogy egy kondér chilis babról szól a történet, vagy, hogy nem véletlenül a vécé melletti teremben vetítik. Az eredeti angol címet is meghatároztam: Howling Farts... Vagy, bemenni, az összegyűlt mozilátogatók előtt felállni, és a "-Majd adok én nektek üvöltő szeleket!" - felkiáltással elszabadítani a segghuzatot... Szóval biztosítottuk a hangulatot, amit sikeresen elrontottak a vetített ajánlókkal, mely ismét segített megállapítanunk, hogy a magyar filmgyártás nem képes kilépni az elcsépelt és emetikus romantikus komédiák mocsarából. Továbbá azt is, látván a reklám-dömpinget, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már vetítés közben is lesznek promóciós szünetek, mint a kereskedelmi tévékben.
Most pedig vágjunk bele boncalanyunkba a tisztelet komoly hangján:
A forgatókönyvíró és rendező filmográfiája igen vaskos, leginkább a könnyedebb hangvételű, igazi mozira létrehozott blockbusterek szkriptjeiben lelhetjük meg a nevét, mint a Jurassic Park, Pókember, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Angyalok és démonok, Indiana Jones és a sors tárcsája, de a komolyabb, minket (vagy legalábbis engem) jobban érdeklő, sötétebb alkotások is beleférnek életművébe, mint az egyik kedvencem, a "Sötét angyal" Dolph Lundgrennel, a "Hetedik érzék", amelynek direktori székét is elfoglalta, a "You Should Have Left" és a "Jelenlét". Csak az váratott magára, mikor fogja ezt a két szálat összefonni és készít egy kellemes popcorn horrort - mint a "Dermesztő kór". Amelyet ugyan betehetünk a "horror-vígjáték" kategóriába, csakhogy ez úgy bohózat, ahogyan az "Élőhalottak visszatérnek", vagy a "Frászkarika". Komolyan eljátszott komédiázás, ami miatt nem bugyuta, mint a "Zombieland", vagy a "Trancsírák".
Koepp-nak a vérében van a show biznisz ezért igazán szórakoztatóan rakta össze jelen alanyunkat. Hírneve pedig bőségesen elég volt arra, hogy Liam Neesont és a Stranger Things-ből feltörekvő Joe Keeryt is megkapja, akik hajlandóak voltak egy szimpla, majdhogynem low-budget (5 millió dollár) filmbe beszállni - amely költségvetés egyáltalán nem látszódik, mivel igen színvonalasra sikeredett. A rendező Jonny Campbell, aki eleddig tévésorozatokat forgatott le, de megmutatta, hogy a filmszínházban is van helye, különlegeset ugyan nem alkotott, de hibát sem láttam benne.
A sztori:
1979-ben a Skylab űrállomás visszatér a Földre, de elszabadult oxigéntartálya Nyugat-Ausztráliában zuhant le. Egy porfészekbeli farmer megtalálta és afféle minikiállítás keretében mutogatta látogatóknak.
28 évvel később (gondolom, szándékos az áthallás...), 2007-ben riasztás érkezik a DTRA-hoz (Védelmi Fenyegetéscsökkentő Ügynökség). Kiderül: valami elszabadult a tartályból. Az oda érkező két ügynök, Robert és Trini egy biokémikus nővel csak kiszáradt és szétrobbant holttesteket találnak, de sikerül mintát venniük. Kiderül: ez egy gombafajta, amely villámgyorsan terjed és ennek érdekében irányítása alá vonja az élőlényeket.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a hadsereg elpusztítja a kisvárost, a minta eljut egy tárolóba és ott elzárva tartják. A föld alatti páncélterem az évek során elfelejtődik, a kormány lefalazza, majd napjainkra a földszinti részt kiadja egy önkiszolgáló raktárcégnek. Mindezt elragadó módon time-lapse formátumban láthatjuk a főcím alatt, miközben a Beach Boys-tól az I Get Around szól. Zseniális kezdés.
Jelenünkben pedig a Süti nevű kissé hóbortos fiatalember az éjszakai szolgálatos, új kolléganőjével, Naomival az Atchinson Raktárban. Egy sípoló riasztó kelti fel a kíváncsiságukat, amely a fal mögül szól. Süti kissé vonakodva, de követi a lányt, amikor a forrásra rátalálva áttörik a falat és felfedezik a föld alatti helyiségeket. Ahol a dolog már végzetesen elszabadult, patkányok és rovarok a parazita hordozói. A fiatalok menekülőre fogják a dolgot, az idősödő ügynököket pedig értesítik a DTRA-tól, hogy baj van, ezért Robert odaindul - Trina már nem akar részt venni ebben. A férfi dolga: megsemmisíteni a helyet - mindenáron. De nem csak ő érkezik oda: megjön a seggfej Griffin, a raktárosok felettese, aki ott üzérkedik lopott cuccokkal, vele tart néhány motoros is. A hely ezen az éjszakán igazán forgalmassá válik, mert Naomi fickója is tiszteletét teszi az épületben. Meg néhány zombiszarvas is.
Illene negatívat is mondani, de a pár perces lelassulásokon kívül nehéz fogást találni rajta - főként, mivel ez egy kikapcsolódásra teremtett agypihentető szórakozás.
Jókedvre hangoló horror. Tudom, hogy ez paradoxon, de higgy nekem.
Zárom soraim, konklúzió: Pár évtizedet késett, hogy kultmozi tudjon lenni, de ha VHS-en láttuk volna, garantálom, hogy jó szívvel emlékeznénk rá.
Azt sajnálom, hogy a fiamat nem vittem el magammal. Sajnos ő nem szereti a horrort, de ezt biztosan élvezte volna. A könyvet érdemes elolvasni, nagyobb mélységekben tárja fel a hátteret.
