Mint manapság kiderült, mindenkinek vannak sötét foltok a múltjában, bár jelen témánk főszereplői nem pózoltak buzifelvonuláson és faszpumpával, 1972 óta már semmi sem ugyanaz.
Akkoriban készült el a filmtörténet egyik furcsa alkotása, a „Night Of The Lepus”, amely első ízben vetette fel, hogy a született ártatlanságnak kikiáltott állatok mégsem azok, amit el akarnak hitetni velünk. Volt már hasonló azóta, 1988-ban például a gyönge és a természetben szinte mellékesként kezelt meztelen csigákról derült ki a „Slugs, muerte viscosa” című filmben, hogy gyilkos ösztönökkel vannak megáldva, de a giliszták is közveszélyesekké válhatnak, mint az kiderült a „Squirm”– ből (1976).
Hogy mennyiben motiválta a Monty Python csoportot ez a kis műremek, hogy megalkossák három évvel később a Gyalog galopp-ban a gyilkos, torokátharapó vérnyulat, azt nem tudom, mindenesetre megértem, hogy a kissé hülye és abszurd ötlet megragadta a képzeletüket.
Annál inkább nem értem az alkotókat. Mit gondoltak, sikerfilm lesz? Azt is gondolhatnánk, hogy tréfás felhanggal készült az egész, de végignézve rájövünk, ezt bizony vérkomolyan gondolták. És hogy nem pillanatnyi elmezavarában vetették papírra a forgatókönyvet, és nem egy részeg hajnalom pattant ki valakinek az agyából a nagy ötlet, mi sem bizonyítja jobban, hogy mindez egy 1962-es sci-fi regény, az ausztrál Russell Braddon „The Year Of The Angry Rabbit”-ja alapján született. (Lehet, hogy ő volt részeg, vagy elmezavarodott…)
Bár ott Ausztrália kies tájain pusztítanak a mutáns nyulak, és inkább tréfás kritikája volt az akkori hidegháborús légkörnek, de nem sokat szaroztak filmeseink és természetesen minden világégés és pusztulás központjába helyezték a történetet, Amerikába. William F. Claxton rendező pedig gondoskodott még némi western típusú hangulatról is, lévén mert leginkább abban a műfajban jeleskedett, és nem mehetünk el a tény mellett, hogy Billy fiú kikerülhetetlen érdemeket szerzett a „Farm, ahol élünk” kedves és agyrobbantó kis sorozat kapcsán, mind producer, mind pedig direktorként is. (Továbbá a Bonanza, Dallas, Twilight Zone és Thriller sorozatokban is letette kézjegyét…)
Hogy nem vicc az egész, arra az is utal, hogy olyan színészek játszanak benne, mint pl. DeForest Kelley, aki egy-két Star Trek évad között levetette Dr. McCoy simulós ruháját, hogy öltönybe bújva vadásszon gyilkos nyuszikra, vagy Janet Leigh, a filmtörténeti jelentőségű zuhanyzó-jelenet áldozata a Psycho-ban, és Stuart Whitman, akinek filmjei között a horror-kedvelők is csemegézhetnek nyugodtan. Lássuk a medvét, azaz a nyuszikat:
Valahol Arizonában járunk. A nyulak hatalmas elszaporodása már komoly veszéllyel fenyegeti Cole Hillman farmját és a környékbelieket. Mindent felzabálnak, de a méreggel való irtás nem jó megoldás, ezért segítséget kér. Kap is, egy házaspártól, akik a közeli egyetemen kísérletezgetnek állatokkal. Néhány mintapéldányon próbálkoznak különböző szérumokkal, hogy a szaporodásukat megállítsák, majd a közegészségügytől kapott anyagot is tesztelni akarják, ezért beoltják az egyik tapsit. Gyermekük, Amanda, azonban van olyan kretén, hogy kicserélje a kísérleti alanyt egy másikra, mert neki az tetszik, meg is lesz az eredménye, ugyanis áldást hozva a világra elszabadul a ranchon.
Bármily meglepő, a nyulak elburjánzanak, és tetézi a bajt, hogy mutációjuk során megnőnek, és vérszomjassá válnak. Embereket támadnak le és gyilkolásznak sorra, míg fajunk eleinte értetlenül áll a holttestek fölött, vajon mi mészárolhat? A gonosz nyulak egy bányába vetették be magukat, és amikor rájuk robbanják, hát megindul a dühös és pusztító invázió.
Megtekintése alatt végig az járt az eszemben, hogy ha ezt az egész cirkuszt prérifarkasokkal készítik el, egész pofás kis horror lehetett volna, persze a kornak megfelelő tálalásban. Érdekességnek érdekes, csak enyhén szólva nevetséges. A folyton lassított felvételeken ugri-bugrizó nyuszik egyszerűen nem tudnak kicsiholni egy pillanatnyi izgalmat belőlünk, mintha mondjuk hellokitty-cica váltana stílust, és próbálna halálos veszedelemként az emberiségre törni. Ami valóban menti az egészet, amit az elején abszurdként megemlítettem, hogy hóttkomoly a film, mindössze a főellenség az, ami az egészet a vicces kategóriába húzza. Hogy hogyan vélekedtek erről akkoriban, azt nem tudom, de ma már csak egy poénos filmnek tűnhet, mígnem megnézed. Onnantól kezdve elbizonytalanodsz, ahogyan én is tettem, mert már annyira nem is olyan gagyi, ahogyan gondoltad, legalábbis lazán befér az óriáspókok-vaddisznó-medve-madarak és egyéb állatos horrorok közé. Meglepő, de még hangulatos is, a kis western-es beütés egészen jót tett neki. A zene valami baromság, amolyan bugyborékoló hangok erősödése, főként támadások idején, hát, ettől sem lesz csatakos a hónaljad, az biztos.
Bár Janet Leigh később azt nyilatkozta, hogy igyekszik elfelejteni az egészet, azért annyira nem katasztrofális.
A vérszomjas nyulak természetesen makettek között szaladgáltak, méretük akkora egyébként, ahogyan a filmben is megjegyzik, mint egy farkasnak. A végjáték során éppen ezért a lakókocsi és főhősnő jelenetében sosem látunk a helikopterről egyetlen nyulat sem, míg a földi felvételen csak úgy hemzsegnek. Sebaj, sose azt nézd! Mint ahogyan a fentebb említett Monty Python stílusában „támadó” kitömött nyulak, és a számomra felfoghatatlanul sivítozó hangokat kiadó nyuszkó-csorda is csak vígságomat növelte, nem pedig úgy, ahogyan egy mai filmnél a hasonló baromságok csak dühítenének. Az éra hidegháborús-mutánsos-óriásállat-inváziós termékei közé nyugodtan behelyezhetjük.
Az fix mindenképpen, hogy ez egy egészen hülye ötlet volt, amelyből nem tudom hogyan akartak kiszállni pozitívan az alkotók, az imdb-n mindenesetre a gyászos 3,8 – on áll, magam sem tudnám jobban jutalmazni, 10/4.
Akkoriban készült el a filmtörténet egyik furcsa alkotása, a „Night Of The Lepus”, amely első ízben vetette fel, hogy a született ártatlanságnak kikiáltott állatok mégsem azok, amit el akarnak hitetni velünk. Volt már hasonló azóta, 1988-ban például a gyönge és a természetben szinte mellékesként kezelt meztelen csigákról derült ki a „Slugs, muerte viscosa” című filmben, hogy gyilkos ösztönökkel vannak megáldva, de a giliszták is közveszélyesekké válhatnak, mint az kiderült a „Squirm”– ből (1976).
Hogy mennyiben motiválta a Monty Python csoportot ez a kis műremek, hogy megalkossák három évvel később a Gyalog galopp-ban a gyilkos, torokátharapó vérnyulat, azt nem tudom, mindenesetre megértem, hogy a kissé hülye és abszurd ötlet megragadta a képzeletüket.
Annál inkább nem értem az alkotókat. Mit gondoltak, sikerfilm lesz? Azt is gondolhatnánk, hogy tréfás felhanggal készült az egész, de végignézve rájövünk, ezt bizony vérkomolyan gondolták. És hogy nem pillanatnyi elmezavarában vetették papírra a forgatókönyvet, és nem egy részeg hajnalom pattant ki valakinek az agyából a nagy ötlet, mi sem bizonyítja jobban, hogy mindez egy 1962-es sci-fi regény, az ausztrál Russell Braddon „The Year Of The Angry Rabbit”-ja alapján született. (Lehet, hogy ő volt részeg, vagy elmezavarodott…)
Bár ott Ausztrália kies tájain pusztítanak a mutáns nyulak, és inkább tréfás kritikája volt az akkori hidegháborús légkörnek, de nem sokat szaroztak filmeseink és természetesen minden világégés és pusztulás központjába helyezték a történetet, Amerikába. William F. Claxton rendező pedig gondoskodott még némi western típusú hangulatról is, lévén mert leginkább abban a műfajban jeleskedett, és nem mehetünk el a tény mellett, hogy Billy fiú kikerülhetetlen érdemeket szerzett a „Farm, ahol élünk” kedves és agyrobbantó kis sorozat kapcsán, mind producer, mind pedig direktorként is. (Továbbá a Bonanza, Dallas, Twilight Zone és Thriller sorozatokban is letette kézjegyét…)
Hogy nem vicc az egész, arra az is utal, hogy olyan színészek játszanak benne, mint pl. DeForest Kelley, aki egy-két Star Trek évad között levetette Dr. McCoy simulós ruháját, hogy öltönybe bújva vadásszon gyilkos nyuszikra, vagy Janet Leigh, a filmtörténeti jelentőségű zuhanyzó-jelenet áldozata a Psycho-ban, és Stuart Whitman, akinek filmjei között a horror-kedvelők is csemegézhetnek nyugodtan. Lássuk a medvét, azaz a nyuszikat:
Valahol Arizonában járunk. A nyulak hatalmas elszaporodása már komoly veszéllyel fenyegeti Cole Hillman farmját és a környékbelieket. Mindent felzabálnak, de a méreggel való irtás nem jó megoldás, ezért segítséget kér. Kap is, egy házaspártól, akik a közeli egyetemen kísérletezgetnek állatokkal. Néhány mintapéldányon próbálkoznak különböző szérumokkal, hogy a szaporodásukat megállítsák, majd a közegészségügytől kapott anyagot is tesztelni akarják, ezért beoltják az egyik tapsit. Gyermekük, Amanda, azonban van olyan kretén, hogy kicserélje a kísérleti alanyt egy másikra, mert neki az tetszik, meg is lesz az eredménye, ugyanis áldást hozva a világra elszabadul a ranchon.
Bármily meglepő, a nyulak elburjánzanak, és tetézi a bajt, hogy mutációjuk során megnőnek, és vérszomjassá válnak. Embereket támadnak le és gyilkolásznak sorra, míg fajunk eleinte értetlenül áll a holttestek fölött, vajon mi mészárolhat? A gonosz nyulak egy bányába vetették be magukat, és amikor rájuk robbanják, hát megindul a dühös és pusztító invázió.
Megtekintése alatt végig az járt az eszemben, hogy ha ezt az egész cirkuszt prérifarkasokkal készítik el, egész pofás kis horror lehetett volna, persze a kornak megfelelő tálalásban. Érdekességnek érdekes, csak enyhén szólva nevetséges. A folyton lassított felvételeken ugri-bugrizó nyuszik egyszerűen nem tudnak kicsiholni egy pillanatnyi izgalmat belőlünk, mintha mondjuk hellokitty-cica váltana stílust, és próbálna halálos veszedelemként az emberiségre törni. Ami valóban menti az egészet, amit az elején abszurdként megemlítettem, hogy hóttkomoly a film, mindössze a főellenség az, ami az egészet a vicces kategóriába húzza. Hogy hogyan vélekedtek erről akkoriban, azt nem tudom, de ma már csak egy poénos filmnek tűnhet, mígnem megnézed. Onnantól kezdve elbizonytalanodsz, ahogyan én is tettem, mert már annyira nem is olyan gagyi, ahogyan gondoltad, legalábbis lazán befér az óriáspókok-vaddisznó-medve-madarak és egyéb állatos horrorok közé. Meglepő, de még hangulatos is, a kis western-es beütés egészen jót tett neki. A zene valami baromság, amolyan bugyborékoló hangok erősödése, főként támadások idején, hát, ettől sem lesz csatakos a hónaljad, az biztos.
Bár Janet Leigh később azt nyilatkozta, hogy igyekszik elfelejteni az egészet, azért annyira nem katasztrofális.
A vérszomjas nyulak természetesen makettek között szaladgáltak, méretük akkora egyébként, ahogyan a filmben is megjegyzik, mint egy farkasnak. A végjáték során éppen ezért a lakókocsi és főhősnő jelenetében sosem látunk a helikopterről egyetlen nyulat sem, míg a földi felvételen csak úgy hemzsegnek. Sebaj, sose azt nézd! Mint ahogyan a fentebb említett Monty Python stílusában „támadó” kitömött nyulak, és a számomra felfoghatatlanul sivítozó hangokat kiadó nyuszkó-csorda is csak vígságomat növelte, nem pedig úgy, ahogyan egy mai filmnél a hasonló baromságok csak dühítenének. Az éra hidegháborús-mutánsos-óriásállat-inváziós termékei közé nyugodtan behelyezhetjük.
Az fix mindenképpen, hogy ez egy egészen hülye ötlet volt, amelyből nem tudom hogyan akartak kiszállni pozitívan az alkotók, az imdb-n mindenesetre a gyászos 3,8 – on áll, magam sem tudnám jobban jutalmazni, 10/4.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése