A video-korszak nagyszerű idejében 1992-ben íródott eme cikk, egy filmes magazinban, a horrorfilmekről. Sajnos maga a lap nincs már meg, csak a kivágott cikk, amelyet beszkenneltem, ezért a forrásmegjelölés, és a cikk írója hiányzik. Ezért elnézést kérek... De úgy éreztem, meg kell menteni az utókornak ezt az írományt - annak ellenére, hogy néhol nem értek vele egyet. És persze, mivel már 16 éves (Te Jó Isten, de öregek vagyunk már!) ezért természetes, hogy néhány régi filmet újként említ, és bizonyos sorozatokkal le van maradva. Tehát, a cikk:
A Vámpírok Velencében filmben elbeszélnek egy történetet, mely szerint Nosferatu először 1786-ban bukkant fel az olasz városban, rettenetes tragédiát okozva az oda települt erdélyi családban. A leszármazottak azóta is rettegnek visszatérésétől, hiszen: „egy halhatatlan számára nem létezik idő." Az alkotók ebben a történetben is sikerrel teremtik meg a távlatot, a hagyományt. Ugyanis a rémtörténetek eredete valóban a 18. századra nyúlik vissza.
A kút és az inga
1765-ből származik az első rémregény, az angol Horace Walpole Az otrantői várkastély című könyve. Walpole a klasszicizmus korában élt, de stíluseszménye a középkori gótikus művészet volt. Ő maga is építtetett neogótikus várat, a híres Strawberry Hill-i kastélyt. Rémregényével, mely természetesen egy középkori várban játszódik, új műfajt teremtett, az úgynevezett gótikus regényt. Kísértetek, szellemek, szörnyű kínzókamrák és tömlöcök adják e különös regénynek sajátos hangulatát. A későbbiekben az amerikai E. A. Poe elevenítette fel Walpole irodalmi örökségét. A kút és az inga (The Pit And The Pendelum) című elbeszélése például az inkvizíció börtönének szörnyűségeit írja le, amely démonikus hatásában talán még túl is szárnyalja a gótikus angol környezetet. Az ő elbeszélését dolgozta fel Roger Corman egyik idehaza is forgalmazott horrorfilmjében. Corman igyekezett az összes fontos hagyományt ötvözni fordulatos alkotásában. A színhely egy Spanyolországba helyezett Walpole-féle várkastély, melynek föld alatti kínzókamrájában a vár egyik gazdája a saját feleségét is halálra kínozta. A gyilkos eszközök: a szinte feneketlen kút és a lekötözött áldozat felett lengő s gyorsan ereszkedő borotvaéles inga mind Poe találmánya. Corman azonban nem puszta feldolgozással akart előállni. Csak a kulisszákat kölcsönözte a klasszikusoktól. Tulajdonképpen hitchcocki jellegű krimit rendezett, horrorbetétekkel. A kísértethistóriának induló történet ugyanis egy ponton nem is akármilyen krimibe vált át, s a jó forgatókönyvnek köszönhetően mindez nem válik a film kárára.
Amerikai rémregény
Horace Walpole sajátos angol műfajjá tette kétszász évvel ezelőtt a gótikus regényt. Az utóbbi évtizedek egyik legsikerültebb rémfilmjének eredeti címe: American Gothic (Amerikai rémregény) világosan jelzi a hagyományhoz való kettős viszonyulást: egyfelől a Walpole-tradíció folytatása, másrészt elszakadás is mindettől. John Hough igazi amerikai filmet forgatott mai szereplőkkel, akik váratlanul „gótikus" környezetben találják magukat.
A filmnek számos erénye van. Hough láthatóan úgy határozott, mindent a rendezésre, az operatőri munkára és a forgatókönyvre bíz. Az egy Rod Steige
r kivételével nem szerepeltet nagynevű színészeket. Produkál viszont (modern hajótörést (hidroplánnal) egy szörnyetegektől lakott szigeten, melynek közepén erdei lak áll, a borzalmak tanyája. Hough filmje ismét fényes bizonyíték arra, hogy a szörnyetegek akkor a legiszonyatosabbak, amikor emberi arcuk van. Az ő rémei hús-vér emberek, csak éppen degenerált gyilkosok, akik játszadozva, nevetve, néha duzzogva pusztítják el a peches oda tévedteket. A szülők itt erkölcsös, mélyen vallásos öregembereknek látszanak; a csemeték -mind a hárman úgy negyven és ötven között - óriáscsecsemők. A fiúk néha megerőszakolják testvérkéjüket, s a gáláns kaland eredménye, egy pólyás a filmen is megjelenik. Elszenesedett hulláját bölcsőben őrzik, bepelenkázzák, etetik-itatják, ahogy az jobb családokban szokás. De jaj annak, aki kineveti őket ezért. Valóban ördögi ötlet egy horrorfilmet arra építeni, hogy őrültek szabják meg, mi a rend. Hough mester persze nem éri be ennyivel. A filmet remek poénnal zárja. Egyetlen menekülési lehetőséget engedélyez az óriáscsecsemők életben maradt áldozatának: az őrültek világával való maradéktalan azonosulást. A film utolsó kockái ugyan lehetőséget adna a folytatásra, de valószínűleg a film második része már nem ér(het)né el az első színvonalát. Mint ahogy Herzog Nosferatu-ja is csupán jelzi az utolsó képsorral: eddig tartott a történet, most valami más kezdődik, részben új szereplőkkel, de az események kísértetiesen emlékeztetni fognak az eddig látottakra. Tehát fölösleges a további elbeszélés. (Polanski Macbeth-je ugyanezt sugallja, s így még kilátástalanabb a híres történet zárása, mint az eredeti Shakespeare-drámában.)Az American Gothic nézése közben néha olyan érzésünk támad, hogy a rendező sokat tanult a szürrealista művészek fekete humorától. Ez a film nem egyszerűen félelmetes, hanem groteszk, ami sajnos igen ritka erény egy mai rémfilmben. Talán csak Tobe Hooper két részből álló filmje hasonlítható hozzá ebben az értelemben, A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre). Ebben az alkotásban is egy igen furcsa családdal ismerkedhetünk meg. Egyikük, Leatherface arcán - mint neve is mutatja - emberi bőrből készült álarc feszül. De a család többi tagja is hasonlóan vonzó egyéniség. Csupa kannibál, s különösen a vérengző nagypapa bájos figura. Hooper egyébként termékeny horrorrendező, az ő nevéhez fűződik a Poltergeist, a Funhouse, illetve az Invaders From Mars is. Ez az utóbbi 1986-os produkció egyben átvezet minket a rémfilm újabb területére.
A sci-fi határain
Egy tematikus osztályozásra épülő horrorfilm-történeti kézikönyvben nyilván önálló fejezetet kapnának a sci-fi és a horror határán álló alkotások. E rövid áttekintésnek is ki kell térnie rájuk néhány mondatban.
Az e tárgykörbe tartozó munkák természetesen többnyire az űrben játszódnak, és alapötletük az, hogy a hősöknek meg kell küzdeniük az ismeretlen világ szörnyeivel. Izgalmas téma, s mint azt az 1979-es A nyolcadik utas a halál (Alien) bizonyítja, emlékezetes rémfilm is készíthető belőle. Ridley Scott rendező a kiváló filmzeneíróval, Jerry Goldsmith-szel az oldalán egy ismeretlen bolygóra küldi szereplőit, hogy ott szembetalálják magukat az Abszolút Anyaggal, melyet, mint Wagner zenedrámájában a sárkányt, álmából ébresztik a friss jövevények, s ezzel kezdetét veszi a borzalmas hazautazás, immár az Idegennel kényszerűen megosztott zárt térben Íme, egy újabb helyszín: az űr. Benne halad a korántsem szokványos, szupermodern, inkább (ragacs, rozsdás, űrhajó, melyet lehetetlen élve elhagyni. Micsoda kiszolgáltatottság! De Scott profi alkotásának helyszíne nem csaphat be minket. Mert az otthon felé úszó űrhajóban éppoly reménytelen és örök az áldozatok magánya, mint egy világvégi szigeten az őrültek között vagy egy kísértetjárta házban, az élő holtaktól körülvéve. A színhely változtatható; a szorongás nem. És az Alien képsorait nézve szorong az ember. S bizonyára nem azt a jelenetet érzi a legsokkolóbbnak, amelyben az Idegen mintegy újjászületik az egyik asztronauta melléből, hogy aztán az űrhajó hűtőrendszerében közlekedve (akár valami nagyvárosi metró) időnként újabb áldozatot szedjen, hanem azokat a képeket, melyek e borzalmas összezártság légkörét próbálják érzékeltetni. Az újjászülető szörny láttán a néző hátrahőköl székében: halálra ijesztették. De mégse ez a legszörnyűbb, hanem az, amikor hosszú másodperceken keresztül fél, tiszta szívből retteg, néha már annyira, hogy az alsóneműjéből csavarni lehet a vizet. De hát ez nem is baj, hiszen a legtöbben nyilván félni ültek be a moziba. És akiknek nem volt elég egy játékfilmnyi rettegés, azok kivárták a film második, majd harmadik részét, s nem is csalódtak: a szorongás menetrendszerűen érkezett.(A bolygó neve: Halál; A végső megoldás - Halál 3.).
Akárcsak a trilógiához cselekményben-tartalomban igen hasonló A dolog (The Thing) című John Carpenter-produkció nézése közben. (Itt az Antarktiszról nem lehet menekülni, s szintén egy „talált" lény a rettegés forrása.) A zene ebben a filmben is jelentős szerephez jut (Ennio Morricone), hiszen Carpenter, aki az A rémület éjszakája magyar címet kapott Halloweennel vagy A köddel (The Fog) már százezreket szögezett a moziszékhez, pontosan tudja, hogy a sokkoló kép hatását megsokszorozza a sejtelmes zenei aláfestés.
Freddy Krueger az Elm utcában
Végül szólni kell még napjaink talán legsikeresebb horrorfilmjéről, a Rémálom az Elm utcában-ról (Nightmare on Elm Street). Wes Craven produkciójában jelent meg ugyanis a 80-as, 90-es évek mumus-jelképe, Freddy Krueger - nem kevesebb, mint hat(!) részen át. Ő a bosszúálló rémek kategóriájába tartozik, aki egyes szülőkön tölti ki gyűlöletét, amiért valaha önbíráskodtak felette, és élve megégették. Gyerekeik álmában bukkan fel, s amit ott művel velük, az a valóságba is automatikusan áthelyeződik. Már a külsejének is legendája van: a mumus többé nem fekete köpenyes, szarvas-patás, hosszú farkú krampusz, hanem kalapos, csíkos pulóveres, kesztyűs gyilkos. Az arca sűrűn barázdált, égési sérüléseiből származó hegek borítják. Ujjain pedig karomszerű késeket visel, melyeket főleg vágásra használ (torok, kéz, láb, ami jön); vágás előtt pedig vészjóslóan csikorgatja a fémeket. Nem kellemes látvány, valóban. Krueger bázisa éppoly ijesztő, mint A nyolcadik utas... rozsdás láncokkal teli raktárhelyiségei: itt csövekkel, gőzzel, csöpögő vízzel sokkoló
Wes Craven rémálmának indítása sokat ígérő.
Az utóbbi évtizedek egyik legjobb horrorműve is alakulhatott volna belőle, ám néhány perc után az az érzésünk, hogy a túlzások, a képtelenségek lerontják a kezdés izgalmát. A néző egykedvűvé válik a sok vér láttán, s azt latolgatja, vajon az alkotó mindezt komolyan gondolta, vagy pedig a történettel egyben horrorparódiát is vászonra vitt? És a film első része után újabb csalódást jelent a második, harmadik stb. folytatás, mely technikai trükkökkel próbálja lekötni figyelmünket ahelyett, hogy vérbeli thrillerhelyzeteket teremtene.
Sajnos hasonló a helyzet mindegyik sokrészes horror-szenzációval: a Péntek 13 éppúgy unalomba fullad, mint G. A. Romero zombe-trilógiája (Night of the Living Dead, Dawn of the Dead és Day of the Dead), illetve a már említett Halloween sorozat. E végeérhetetlen vér-, agyvelő- és kifordultbél-áradatok legfeljebb undorítanak, de nem szórakoztatnak. Jó ötlet, ügyes technikai megoldás, profi kamerahasználat mindegyikben akad, de az egész teljesítmény az áramot se éri meg, amit a tévé és a képmagnó fogyaszt. Az előbbiekéhez hasonló szellemes elgondolásból indul ki a magyar tékákba frissen érkezett 976 - a Sátán hívószáma (976 - Evil) című film is (rendezője nem más, mint Robert Englund, Freddy Krueger megszemélyesítője!); a befejezés azonban a szokásos „nagyotmutatások" halmaza. Kár. Englund egyébként Hoax (= rossz vicc, beugratás) nevű hősével a magáéhoz hasonló késszerű körmöket viseltet. Ennél azért több újdonságot vártunk tőle. A mese - az elsőrangú telefonálás-őtleten kívül - meglehetősen lapos, nem is igazi horrorfilm, legfeljebb hoax, azaz rossz vicc.
A rémfilmek csillaga nincs leáldozóban. Minden generáció igényli a rémületet a mozikban, s most már otthon is, az egyre terjedő videózás korában. A magyar tékák kínálata igeretesen gazdag, ha nem is mindig tükrözi e sorok írójának ízlését. A jövőben minden bizonnyal még szélesebb választék áll majd a közönség rendelkezésére. Különösen, ha újabb és újabb ilyen témájú filmek születnek. A műfaj rajongóinak pedig külön öröm, ha e tárgykörben a filmművészek nagyjai is jegyeznek alkotásokat, mint például Francis Ford Coppola, aki nemrégiben készítette el a nálunk is bemutatásra váró Drakula-fllmjét.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése