2010. október 11., hétfő

Captivity (2007)

Végre egy film amely meglehetősen pozitív előjelekkel kecsegtetett mielőtt a megnézésébe kezdtem volna. Egyrészt a film rendezője (Roland Joffé) kivételesen nem valami hobbifilmes, aki kizárólag esküvőket filmezett és intimbetét reklámokat rendezett mielőtt a szóban forgó nagyjátékfilmet elkészítette volna, hanem olyan műveket tett le a filmgyártás képzeletbeli asztalára, mint például az 1986-os Misszió (Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével), illetve az 1995-ben forgatott A skarlát betű című alkotások. Ezeket természetesen az internet segítségével szedtem össze és nem fejből tudom, de attól még megjegyzendő, hogy rendezőnk, ahogyan pestiesen mondanák, "nem szarral gurigázik". Két ilyen film után szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hogy ezúttal is egy minimum nézhető alkotással örvendeztet meg minket. Feltételezhettem mindezt annak ellenére is, hogy ezúttal úgymond "idegen vizekre" evezett, hiszen horrorfilmet ezt megelőzően tudtommal még nem rendezett. Ezt a műfaji megjelölést azonban óvatosan kezelném, de erről majd később. A neves rendezőn kívül, a film másik pozitív előjele az a meglehetősen erős visszhang volt, ami a Captivity bemutatását megelőzte. Állítólag a filmet erőszakossága és brutális jelenetei miatt 13 országban tiltották be már a megjelenése előtt és szintén állítólag 24-szer vágták újra az eredeti változatot, mire sikerült egy viszonylag bemutatható verziót elkészíteniük. Nos, hogy ebből mi igaz azt nem tudom, mert a vágatlan verzióhoz nem volt szerencsém, a cenzúrázott változat pedig... Na de ne szaladjunk ennyire előre , nézzük a szereplőket. A főszerepet, vagyis az ünnepelt modell figuráját, Elisha Cuthbert alakítja, aki ezt megelőzően olyan filmekben játszott, mint a Viasztestek, az Igazából szerelem, vagy a Szüzet szüntess! Nem egy agyonfoglalkoztatott sztár annyi szent. De ugyanez mondható el a másik főszereplő, a Gary Dextert alakító Daniel Gillies munkásságáról is, aki a Captivity előtt a Pókember második részében vett részt elméletileg. A film főszereplői közül egyedül a Ben Dextert alakító Pruitt Taylor Vince tudhat magáénak tekintélyesebb filmes múltat, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Vörös zsaru, a Törvénytől sújtva, a Veszett világ vagy éppen a (számomra abszolút favorit film) Jákob lajtorjája. Mindent összevetve nem tűnt rossz választásnak a Captivity című film, ám sajnos hamar rá kellett döbbennem, hogy ez a film bizony igencsak közelről súrolja a nézhetetlen és a filmművészeti szemét között húzódó igencsak keskeny határvonalat.


Kezdjük mindjárt a történettel. Adott egy népszerű, az összes férfimagazin címlapján és az utcai óriásplakátokon szereplő, szőke szupermodell (Jennifer Tree), aki természetesen egyedül él és akire szintén magától értetődően a magánéletében a kutya sem kíváncsi. Jennifer egy végigmulatott fogadás után arra ébred, hogy egy ismeretlen, sötét, nyirkos de minden kényelmet kielégítő pincében találja magát. A film ezen részében a Lepkegyűjtő című zseniális könyv ugrott be a hasonló sztori miatt, ám hamar magamhoz tértem, mert sajnos a film nagyjából idáig hasonlított John Fowles remekművéhez. Innentől már kénytelenek vagyunk a Roland Joffé és Larry Cohen által kiötlött förmedvényt végigszenvednünk, amely már cseppet sem hasonlít a feltehetőleg általuk is olvasott klasszikushoz. Jennifer, mivel retteg a bezártságtól (éppen úgy, mint a sötétségtől) pánikba esik és megpróbál kimenekülni luxusbörtönéből, ám természetesen próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak. Mindeközben egy másik szálon végigkövethetjük, amint a rendőrök megpróbálnak a már régóta üldözött sorozatgyilkos nyomára bukkanni. A foglyul ejtett Jennifer pedig rájön, hogy korántsem ő az egyetlen szerencsétlen áldozata a titokzatos pszichopatának, mert pinceszobájának falát kaparászni kezdi egy ismeretlen fickó, aki szintén akaratán kívül tölti ott monoton mindennapjait, ki tudja mióta. A két szerencsétlen áldozat persze, ahogy az egy pocsék forgatókönyvben meg van írva, egymásba szeret. Mondani sem kell, hogy mindezt gyilkosunk ezernyi kamera és egyéb számítógépes kütyü segítségével természetesen nyomon követi és természetesen vödörnyi nyálat csorgat mindeközben, ahogyan azt egy sablonos "B" kategóriás filmben szokás. Szintén nem árulok el nagy titkot ha azt írom, hogy mindezek tetejébe még jól meg is kínozza áldozatait a pszichopata fickó, de erre csak halvány utalást tesznek, mert egy csepp vért, annyit nem látunk, nemhogy kínzást. Látszik, hogy dolgozott a vágógép, mint a rotációs kapa. Tulajdonképpen mindent kivágtak a filmből, amit csak lehetett, hiszen a legdurvább jelenet a filmben az, amikor az elmebeteg figura Jennifert elaltatja és egy hatalmas üvegkalitkába rakja, amit szép lassan elkezd feltölteni homokkal, miközben mindezt kamerákon keresztül, egy pohár fehérbort kortyolgatva végignéz. Mondanom sem kell, hogy a szomszéd szobában raboskodó fickó az utolsó pillanatban természetesen kiszabadítja a halálra rémült szupermodellt és ettől még jobban egymásba szeretnek, amit szintén végignéz az enyhén perverz fogvatartójuk, akiből a film végéig nem látunk többet, mint Dr. Fondorból a Bigyó felügyelő című rajzfilmben.


A film elején már megismert rendőrök természetesen folyamatosan nyomoznak, látszólag teljesen reménytelenül, Jennifer elrablója után, mígnem eszükbe jut egy hatalmas ötlet, miszerint a pszichopata sorozatgyilkos valószínűleg tucatszám vásárolja fel a számítástechnikai és elektronikai kütyüket, ezért ellenőrizni kell valamennyi ilyen terméket árusító üzletet és az ott nagy tételben vásárlók között lesz a gyilkos. Elképesztő felfedezés, ám az nem derül ki a filmből, hogy erre a megállapításra, ami végül elvezeti őket a gyilkoshoz, hogy a fenébe jutottak. Egyszerűen csak ülnek a járőrkocsiban és az egyik agytröszt agyában felvetődik az ötlet. Hihetetlen forgatókönyvírói bravúr. Nem szarakodik azzal, hogy a rendőrök nyomoznak, vagy gondolkodnak, esetleg nyomokat rögzítenek vagy apró mozaikokat raknak össze. Nem. Ő egyszerűen beleírta, hogy a két rendőr közül az egyiknek egyszerűen kipattan a fejéből az isteni szikra, hogy a sorozatgyilkos feltehetőleg minden nap a Média Marktban vásárol. "Mert hülye azért nem vagyok". Úgy látszik mégis, mert nyomozóink ezen a logikai szálon végigfutva jutnak el végül (több év sikertelen nyomozás után) a Jennifert elrabló elmebeteg fickóhoz, akinél természetesen leülnek a kosárlabda rájátszást megnézni és míg a szívélyes házigazda elmegy nekik sörért, véletlenül csatornát váltanak ahol naná, hogy a privát Big Brother megy, Jenniferrel a főszerepben. A film hátralevő részét már nem mesélem el, nem lőném le a poént, meg a végén még elhelyezett kötelező csavart, ami nagyjából éppen annyira kiszámítható, mint a film azt megelőző mintegy nyolcvan perce.

Mindent összevetve a Captivity című film feltehetőleg Roland Joffé azon alkotásai közé fog kerülni, amivel még az ismerősei előtt sem fog dicsekedni. Persze lehet mondani, hogy ez egy erősen cenzúrázott film volt, és a vágatlan verziótól megálltam volna a növésben, megőszültem volna a félelemtől és önként jelentkeztem volna az MSZP hívő tagozatába, ám véleményem szerint ezen a filmen már az sem sokat segített volna, ha a főszereplőket félholtra kínozzák miközben orrukon-szájukon literszám dől a vér. Sajnos Roland Joffé ezen alkotása, az első perctől az utolsóig úgy ahogyan van el lett rontva. A szereplők, főleg a modellt alakító Elisha Cuthbert és Daniel Gillies, teljesen átlagosat nyújtanak, de ugyanolyan átlagos a zene, hogy a történetről már ne is beszéljek. Sablonos, kiszámítható, unalmas, vérszegény iparosmunka. Nincs benne semmi, ami kiemelné a több ezer tucatfilm közül. Mondanám, hogy egyszer nézhető, de még ez sem lenne igaz, mert ezt a filmet megnézni valódi időpocsékolás.
3/10

Nincsenek megjegyzések: