2009. november 16., hétfő

Paranormal Activity (2009)



Úgy látszik ebben a műfajban van még kiaknázatlan lehetőség. Az „Ideglelés” után ismét van egy kézikamerás horrorunk, amelytől, a beharangozója alapján: „ nem fogunk éjjel nyugodtan aludni”.
Eleinte ezt is, mint a fentebb említett filmet is kissé idegenkedve nézzük. A kézikamera ugyanis elveszi a kényelmes érzést, amivel mindent látunk, nyugtalanítóan realisztikussá teszi a dolgokat és ijesztően közeli, szinte bensőséges élménnyé emeli a történteket. Nem láthatunk mindent, néha lemaradunk, néha szinte dőlünk a kamerával, hogy annak látóterén kívülre lássunk. Van, amikor nem is az orrunk előtt játszódik minden, csak a távolból hallhatjuk az eseményeket, és kihúzza alólunk a luxust, amelyet a több kamera és a mindenképpen filmszerű élmény nyújt. Helyette marad egy valóban félelmetes mozi, amely erőszakkal magával sodor, és azzal manipulál, amit nem látsz. Mert a fantázia, ha használnod kell, a láthatatlant még rémületesebbé teszi, és nincs olyan borzalom, amely ne lenne rettenetesebb, ha magadnak kell elképzelni, ehhez képest a filmekben mutatott szörnyetegek szolíd kis báránykák. Természetesen mindez annak szólt, akinek van ilyenje, hiszen túl gyakran kellett hallanom-olvasnom a „Blair Witch”-kapcsán ilyesmiket, idézem: „semmi értelmes nem történik benne, csak paráznak össze-vissza, a kamera szinte soha nem arra mutat, amerre kéne, talán attól kéne beszarnunk, hogy full sötétben lihegnek a "szereplők"?. Erre mit lehet mondani? Totálisan hiányzó fantázia, empátia nulla, konzumbarom, olyan marha, akit mindig etetni kell, „kérem tessenek engem kiszolgálni, hogy nehogy az agyam egy pillanatra is megmozdítsam” -típus.
Mi persze nem vagyunk ilyenek, legalábbis reménykedem benne, hogy a többség nem efféle legelésző állatokból áll, ezért a kezdeti távolságtartásunkat hamar elveszítjük, és igen könnyen kerülünk mások bőrébe, vagy legalábbis könnyen berángathatnak abba a valóságba, hogy átélhessük a borzalmakat. Egy film ugyanis átélés nélkül nem ér semmit, felesleges időpazarlás. Ha nem szorul össze az öklöd valami igazságtalanság láttán, amit abban látsz, ha nem vibrál a gyomrodban a feszültség egy félelmetes pillanatban, ha nincs rád hatással, akkor nem kell erőlködni. Vagy a film a szar, vagy te.
Forgatókönyv-író – rendezőnk mondhatni elsőfilmes, akár szereplői is, de talán éppen ez az amatőrizmus kellett még ahhoz, hogy sikere legyen. Bár ezt már szerencsére nem akarják nagyon megtörtént esetként erőltetni, a zárójelenet után még ott forog az emberben, lehetne akár igaz is.
A fiatal pár, Micah, a tőzsdeügynök és Katie, a spanyoltanárnőnek készülő kedvese teljesen átlagos életet él. Néha ugyan megzavarja őket éjszakánként egy-két furcsa zaj, esetleg Katie álmából felriadva néha különös dolgot él át, de rettenetesen nem izgulnak ezen. Épp csak annyira, hogy elhívnak egy médiumot, hogy ugyan nézzen már körül a házukban, na és persze egy kamerába is befektetnek, hogy rögzítsék a furcsa eseményeket.
Így meg is tudhatjuk, hogy főhősnőnket már nyolc éves kora óta zaklatja valami láthatatlan entitás, bár sosem annyira, hogy ezügyben komolyabb reakciókat is kiváltson. A médium végighallgatja a történteket, majd bejárva a házat, levonja a következtetéseket: ő ebben nem kompetens, mert nem egy halott ember szelleme kísért ott. Inkább egy démonológus kollégáját ajánlja, és lelép. Ezzel teret is ad Micah játszadozásának, aki nem veszi különösebben komolyan barátnője félelmeit, és szívesen kísérletezik, annak ellenére, hogy azt a jó tanácsot kapták, hogy ne baszakodjanak nagyon a démonnal, mert az minél dühösebb lesz, annál erősebb is.
A napok telnek, éjszakára, az ágyra irányított kamera veszi a történteket, amelyek a kezdeti ajtómozgástól egyre durvábbá válnak. Főként, amikor egy ouija-tábla kerül a házhoz, tudjátok, amelyen rajta van az abc, és ezen üzenhet a kísértet. Ez afféle meghívó a világunkba, és a lény nem rest, át is lépi a küszöböt. A padlóra szórt porban kirajzolódnak a lábnyomai, majd láthatatlanul kiráncigálja Katie-t az ágyából, és meg is harapja.
A démonológus viszont elérhetetlen, elutazott valahová. Egyre jobban rohanunk a végkifejlet felé, és egyre kilátástalanabbnak tűnik minden a durvuló helyzetben.

Az „Ideglelés” mellett eszembe jutott még a „Lélekvesztő” is. Bár itt nem szexuális tartalmú a zaklatás, mégis sok párhuzam felfedezhető azzal a filmmel is. A láthatatlan lény, az állandó fenyegetettség, és a torokszorítóig felfokozott feszültség. Ám mindezt itt sikerül a másikban hallott felfokozó és jellegzetes „zene” nélkül is.
A szinte fillérekből előállított film már milliókat kaszált már az első hetekben, ami nem is csoda. (Még a forgatási helyszín is a rendező saját lakása volt…) Hatásos és eléri az ingerküszöböt még az ilyen vén rókánál is, mint én vagyok. Amikor az éjszakai felvételek jöttek, még egy egyszerű hangjelenségtől is összerándulunk, együtt szorongunk a szereplőkkel, mi jöhet még a következő lefekvéskor? Az egész csak úgy egyszerűen sugallja: veled is megtörténhet, bárkivel. Bár a befejezés nem volt kimondottan ínyemre, de egy átforgolódott éjszaka után azt mondom: hogy a realitás illúziója megmaradjon, hogy hatásos legyen, úgy kellett befejezni, ahogyan tették. Szerencsére nem megy el menet közben valami totál hihetetlen irányba, nincs szárnyas-szarvas-patás démon, amely ellen semmi kifogásom más horrorokban, de itt az egésznek a rovására ment volna. Eleinte apránként adagolt félelem és feszültség, amely aztán fokozatosan növekszik, és néha magadra kell szólnod, hogy ugyan, lazulj már el, ez csak egy film.
Aztán amikor a villanyt leoltod, igyekszel elterelni a gondolataidat az egészről, mert ha nem teszed, akkor bizony jó ideig izzadsz még éberen. A hatás nem csak afféle reklámszöveg, már, ha megfelelő körülmények között nézed, és mondjuk nem napközben egy kocsmában népes társasággal. A vég miatt tegnap még csak 9-est kapott volna, de miután a hatása éjjel is kitartott, ami ritkaság manapság egy filmnél, így megkapja a 10/10-et.
Nézd meg és érezd rosszul magad!


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Koszonom, hogy egy erdekes blog