Pandorum (2009)

2174. Gondolhatnánk ekkorra az ember meglelte a rák ellenszerét, nincsenek éhezők,mindenki pacifista, de ilyen messze mégsem kerültünk a „2001: Űrodüsszeia” ősembere által feldobott csonttól. A Föld túlnépesedett, a bolygó megtelt a maradék készletekért harc folyik. Biztató jövőkép! Szerencsére van megoldás. Sok sci-fi alapötletét adta már: más élhető planétára költöztetni emberi mivoltunkat. A cselekményeket bonyolítandó, a Föld elpusztul. Nincs visszaút.

A kezdő képkockák átrepítenek minket téren és időn. Hibernálásból ébredő fiatalember, tekintete kába, járása esetlen. Édes álom lehetett, mindent belep a por, a takarítónő a legénységgel együtt lelépett. A készítők megóvnak minket másfél óra magányos bolyongástól felébred felettese Payton hadnagy az 5-ös egység másik tagja.. Igaz, egyikük sincs képben a dolgok jelenlegi állásával. Legénység emlékek nélkül, a híberalvás mellékhatása. Üres nyomasztó űrhajó és a sors sem kegyes hozzájuk, mert elszakadnak kis idilljükből. A vezérlőben rekedt hadnagy rádión irányítja tőle elkallódott, kiszolgáltatott társát. A kaland elkezdődik és a fedélzetet ellepték az idegen lények. A történet persze nem ilyen egyszerű, az emlékeiktől megfosztott asztronauták lelki vívódásait megnézhetjük rövid emlékfoszlányokban.

Lassan értelmes képet kapunk színészeink filmbéli cselekedeteire. Képkockák a múltból..véres jelen egy vészterhes űrhajón, az expedíció célja már nem a felfedezés, hanem az életben maradás. Akadnak más túlélők, de az önfenntartást itt másként kell érteni. Az számít, ki hova tud elbújni és ha futni kell, melyikük a gyorsabb. A történetről nagy vonalakban ennyit lehet elmondani anélkül, hogy lelőnék bármiféle poént. Azt mégsem írhatom le: két túlélő egy robusztus űrhajón, a cél eljutni a-ból b-be, némi űrlényekkel nehezített akadálypályán. A film 90-ven akárhányadik percére sikerült elvesztenem a fonalat, hála bambaságomnak, de a végére utolért a felismerés. Tiszta flesh káros következmények nélkül. Az alkotók nem fokozatosan adagolják az infókat, csak támpontokat adnak. Az utolsó1-2 percbe sűrítve minden fontos tudnivalót a képünkbe tolnak. Persze ez nem ilyen eccerü, lesz aki zavaros képet kap végeredményként, míg mások mosolyogva konstatálják a történéseket.

Gyerekkorom legszebb filmes pillanatai amikor a Csipkerózsika álmából ébredő bamba legénységet kibelezi egy fekete savat köpő idegen izé. Ez az érzés mindig elfog ha egy űrben játszódó történetet nézek. Igaz, itt három dolog van csak a kedvenc sémából:űrhajó, idegen lények,és a végtelen csillagtenger. Nem áll szándékomban rontani a mozi erényeit, ennél több hasonlóság nincs. Az Alien egy remekül felépített egyedi háttérvilággal megáldott történet. A Pandorum pedig inkább a Szellemhajó stílusú agyas mozi akció jelenetekkel tarkítva és nem mellesleg itt is akadnak véres jelenetek. Az atmoszféra átjárja a zsigereket. A fő hangulatfokozó eleme a filmnek, hogy többnyire sötétben játszódik, esetleg felvillanó neonok fénye mutat teljes képet. Lehet néhol leül a dolog, és „talán” kiszámítható a végkifejlet, meg hatásvadász a sötétben ijesztgetés, én rettentő boldog voltam, hogy végre van egy ilyen alkotás is terítéken. Kedves sci-fi -re zsugorodott agyú olvasótársaim és egyben fanyalgók! Aki szereti a Philip K. Dick -féle agyas fantasztikumot annak remek majdnem 100 percet okozhat ez a mű, aki meg inkább csak Vin Disel mélységekben szeret elmerülni egy akció erejéig, az keressen magának más nézni valót.

Ámen.
10/10

Grace (2009)

  Az anyai szeretet nem ismer határokat. Ennek nap mint nap szemtanúi lehetünk. Drogos gyerekek, bűnöző kölykök, buzik szülei gondolkodás nélkül viselik terhüket, próbálják arra érdemtelen leszármazottaikat foggal-körömmel védeni. De elővehetünk más példát is, ha már úgyis a horror környékén járunk-kelünk, mondjuk a "Rosemary gyermeke" című filmet, amelyben az anya magától a gonosztól lesz állapotos, de a genetikailag kódolt szülői ösztönei ennek ellenére is a gyermek megszületését válasszák.
Lassan két éve leszek apuka, és ezelőtt valószínűleg a "Grace" nem tett volna különösebb hatást rám a szokásos horror keltette borzongás és feszültség mellett. Érdekes önmagamon is megfigyelni ezt az érzést. Manapság már hatványozottan kellemetlen, amikor áldott állapotban levő nők kerülnek veszélybe, vagy gyermekekkel történik a filmekben valami. Bár az "áldott" állapot jelen esetben eléggé megkérdőjelezhető. Viszont a "terhes" szótól hülyét kapok, ez a taszító kifejezés a kommunista érában terjedt el sajnos hazánkban, amolyan "újbeszél" stílusban.
A 70-es évek végétől a "Rosemary" és az "Omen" hatására sok-sok feldolgozásban lehettünk tanúi magának az antikrisztus megszületésének, vagy felnevelődésének. Fene sem emlékszik a címekre, de nem egy ilyen másod- és harmadrendű filmcsodát láttam anno VHS-en, nem csak amerikai, de olasz és spanyol verziókban, újrafelfedezésekben. Bár most nem a sátán gyermeke, és nem is az antikrisztus jövend el. Vagy akár az is lehet, ezt nem tudjuk meg.
Rendezőnk Paul Solet (nem t'om rokona-e a kajának), már egyszer leforgatta 2006-ban ezt a történetet, bár csak rövidfilm formájában, 2 díjat is bekaszálva. Most Solet újra felmelegítette (hogy stílszerűek legyünk) a sztorit, hogy ne csak a filmfesztiválok rövidfilmjeinek a rajongói nézhessék végig, hanem a magunkfajta itthon ülők is, akiknek nincs "kedve" külföldra utazni az ilyen nagy ceremóniákra. (Érdekesség, hogy a 2006-os egy kicsivel jobban áll az imdb.-n, mint a mostani, bár ez lehet, hogy csak az eltelt idő miatt van, persze nem adunk mások szavazataira és véleményére különösebben...)
Madeline már két vetélésen is túl van, így párjával, Michael-lel nagy örömmel fogadják az újabb várandóság hírét. Maddy kedvét még kurva idegesítő mindenlében-kanál anyósa sem szegi különösebben. Sőt, még az sem, hogy egy őket ért autóbalesetben meghal a férje, és úgy tűnik, mintha domborodó hasában is megszűnt volna az élet.
Főhősnőnk az az igazi idegesítő picsa, aki csak zöldségeket hajlandó kajálni, és szülni sem kórházban szeretne, hanem közeli ismerősénél, (aki egy szülésznő saját klinikáján) hülye ribancok körében, egy kismedencében. Eljön az idő, a kislány világra jön, és halott. Madeleine-t magára hagyják egy időre a "kisdead"-del, és mire visszatérnek, hogy ugyan, most már vedd tudomásul, hogy meghalt, megdöbbenve konstatálják: a pici él és virul.
Hazatérnek, és elzárkózva a külvilágtól az anya hamarosan rá kell, hogy ébredjen: gyermeke nem közönséges. (Már nem úgy, hogy nem trágárkodik...). A szagára gyűlnek a legyek, és az anyatejnél sokkal inkább előnyben részesíti a melléből szívott vért. Tálcás húsokról leolvasztott vérrel próbálja etetni, de az igazi úgy látszik csak az, amit a mohó baba tőle szív. Meg is látszik a legyengült nőn a vérszegénység, egyre gyengébb és fakóbb, de mint tudjuk: az anyai önfeláldozás végtelen.

Eközben anyósa, illetve ex-anyósa majd meghülyül, hogy birtokolhassa a gyermeket, ha már a fia halott. Igazi pszichopata, előszedi a régi babaholmikat, és egy gusztustalan jelenetben felébreszti a férjét, hogy szottyadt melleiből megszoptassa. Akkurvaanyját. Bármit megtenne, bármire képes, és mivel bírónő, meg vannak hozzá az eszközei is. Összeszövetkezik egy orvossal, hogy rábizonyítva menyére a gondatlanságot, elvegyék a kicsit tőle. Az anyósok általában ilyenek, szeretnék az unokákat birtokolni, én tudom. A képbe pedig belóg még a bába is, akinél szült, és valaha Maddy-vel leszbikus kapcsolata is volt.
Megérkezik az alattomos doki a külvilágtól elzárkózott kiscsaládhoz, majd az anyós is. Meddig képes vajon elmenni egy nő a gyermekéért?
A nők egy része egy igazi időzített bomba. Ott mélyen, valahol ketyeg benne ("az időzített bomba, minden gondolatomban, minden gondolatomban KATTOG! - by Escalator...) az anyaság ősi genetikai programja. Ha az idő eljön -és ezt nagyon komolyan mondom, hiszen tanúja voltam több ilyen esetnek is- nem válogat, hanem azonnal keres egy alkalmasnak tűnő szaporodóképes férfit, és rövid idő alatt apukává teszi. Ez így megy, van hölgy akiben erősebb ez a késztetés, van, aki normális, és ott vannak a feminista barmok, akik elveszítve-elnyomva alapfunkciójukat, teljesen feleslegesen élnek az emberiség kebelén.
Főhősnőnk az első kategóriába esik, fekszik a férje alatt, miközben a pókhálós plafonon jár az agya, várva a megtermékenyítést, aztán, amikor élete párja meghal, az sem hatja meg különösebben. Hogy ez az önzés mennyire tudatos, vagy csak erősebb a genetikai programja, azt döntse el mindenki maga, aki megnézi a filmet. Mert érdemes. Bizonyára még az is talál benne borzongani-valót, aki még nem szülő, ezt garantálom.
Néha a hideg rázott, undor és feszültség hullámzott bennem. Itt mindenki deviáns. Az anyós egy beteg lelkű domináns némber, az após egy ostoba irányított szerencsétlen, Madeleine pedig... Mit is lehetne erre mondani? Nem normális a dolog, na. Volt, aki a "À l'intérieur" című francia műalkotáshoz hasonlította, de őszintén szólva annak betegességét és borzalmait meg sem közelíti a "Grace". Ennek ellenére tetszetős filmecske, és minden pillanatot félve élünk át: most mi következik vajon? Kettős érzés: féltjük az ártatlannak kinéző babát, holott tudjuk, hogy minimum egy "kannibálbébi". Nem szeretnénk, hogy a beteges anyukától elvegye a gyermekét a mániákus anyósa. Érdekes úton vezet bennünket a rendező, állásfoglalásra késztet egy olyan lény mellett, amely valószínűleg egy szörnyeteg. Végigkísér minket a film alatt valami kényelmetlen és kellemetlen érzés, olyasmi, mint egy véres autóbaleset látványánál: taszít a dolog, de akkor is odanézel. Mert genetikailag bennünk van még a borzongani akarás vágya is. A színészek rendben, jól sikerült ábrázolni az a néhány szereplőt, az egyre leroggyantabb vérszegény Maddy-t, vagy a tipikus erőszakos anyóst, akit legszívesebben torkon szúrnál két perc társalgás után. Javaslom a filmet megtekintésre mindenkinek, azoknak pedig pláne, akik már túl vannak a gyermekáldáson.
10/9

Üzenet a túlvilágról - Shallow Ground (2004)

Na bazmeg, ennél sablonosabb címet nem is lelhetett volna a fordító-galeri, mint az "Üzenet a túlvilágról". Olyan, mintha egy sci-fi címe az lenne, hogyaszongya: Idegenek az űrből. Vagy egy krimi esetében: Az ismeretlen gyilkos. Netán akció: Lövések és halál. Vagy pornóban: Pinák és faszok.
Mindegy, nem is ez alapján választottam, hanem mert ez akadt a kezembe, csak megemlítem, hogy filmhonosítóink ismét bravúrosan kereszteltek. Bár a "Kretének, de extrémek" kibaszottul irritáló címet még semmi nem múlta felül előttem, pedig jó néhány szörnyszülött magyarítás, vagy inkább ferdítés versenyben áll még ezen kívül. Azt viszont meg kell hagyni, hogy az eredeti is nyugodtan pályázhat a semmitmondó elnevezések dobogójára.
A mostanában egyre szürkébb horror-áradatban már kissé sztoikus egykedvűséggel ülök egy múvi elé, elmúlt a műfaj hímporos varázsa, vagy mondhatnám, hogy valakik folyamatosan megerőszakolják ezt a zsánert, amitől a "tizenkettő egy tucat" kitétel új bizonyítást nyer. Meglepetések történnek ugyan, hál'Istennek, hol nagyobbak, hol kisebbek.
Sheldon Wilson saját forgatókönyv alapján rendezte meg alkotását. Ismertebb filmjei között (legalábbis számomra ismertek...) ott van a "Kaw", amely gyilkos varjakról szól, vagy a közismert "Screamers" folytatása, a "Screamers: The Hunting". Hát, egyiket sem jelölték Golden Globe-ra, de ez nem szegi kedvünket, még mindig többre tartom ezeket, mint pl. a Benjamin Button kibaszottul unalmas életét, ez van, biztos primitív bunkóállat vagyok, meg öncélú, és alantas meg ösztönlény. De a szemembe úgysem meri senki mondani, ez a lényeg...
Főszereplőnk Timothy V. Murphy, a helyi rendfenntartó erők vezetője. Leginkább egy Ed Harris-be oltott Trokán Péter-t láthatunk benne, éppen megfelelő egy ilyen szerepre és filmre, a többi színész meg nem érdekel, esetleg a fiatal dokinő (Natalie Avital), akinek meztelen látványát mintha irigyelte volna tőlünk a kameraman, vagy a vágó, mert amikor láthatnánk, akkor sem mutat sokat, csak alig. Biztos a fickója volt a rohadék. Vagy buzi, mert ruhátlan fiatalembereket viszont igen gyakran láthatunk, vörös festékkel bevonva.
Helyszínünk: kicsiny, a gátépítés idejére kihelyezett rendőrségi hivatal az erdőben. Hárman tartózkodnak ott: Stuart és Laura, a két hekus, és egy kis cellácskában a minden kisvárosban kötelező alkoholista, Harvey, tudjátok, akit este bevisznek részegen, mert mondjuk lehugyozza valakinek a kocsiját, aztán reggelre szabadon engednek. A két hívatalnok már éppen csomagol, mert véget ért a kiküldetésük, amikor egyszerre csak becaplat egy pucér ifjú, aki hótt vér. Kezében egy piros nyelű rambó-tőrt markol, és ez zavarólag hat, mert ő nem Stallone. A seriff beosztottjai természetesen azonnal letartóztatják, és riasztják a górét, a tökös nevű Jack Sheppard-ot, aki otthonában éppen egy meztelenül kikötözött hölgyről álmodik, mint minden egészséges férfi, de sajnos később kiderül, a lány az ő menyasszonya volt, és egy gyilkos tette vele ezt a valóságban is. Felriasszák a múlt újraéléséből, amelynek nincs heppiend-je, mivel kedvesét magára hagyta, hogy elkaphassa a killert, aki azonban megtalálta a módját, hogy visszaosonjon, és jól kinyírja a nőt. Íme, már meg is van az első múlt terhét cipelő főszereplőnk, aki zsaru, tehát a szokásos séma. Később még több ilyen figurával találkozunk, mivel az összes esemény az egy évvel ezelőtt történt borzalmakkal kapcsolatos.
Hősünk siet a kis hivatalba, ahol ott ül a kölyök, és egy szót sem hajlandó kinyögni arról, hogy ki ő, mit akar, honnan jött, és hogy mennyi a gázsija ezért a kényelmes filmszerepért. Különböző trükköket tud művelni a vérével, miközben a főnök felkerekedik visszakeresni a nyomait, honnan is érkezett? Nincs nehéz dolga, annyi a vörös supralux mindenhol. Az ismeretlen eközben ráveszi Stuart-ot, hogy lője agyon a szegény kis alkeszt. Nyomozgatás indul jól, melynek során a csinoska doktornő kideríti: az állandóan csurgó vér több embertől származik, mint ahogyan ujjlenyomatai is legalább hat személytől erednek, akiket eltűntnek nyilvánítottak.

 A piros srác időközben eltűnik, hogy különböző galibákat okozzon, például kiálljon egy busz elé, és szétfröccsenjen az elején. Ezenközben rejtélyes gyilkosságok történnek, és megtudjuk azt is, hogy a pöre faszi nincs egyedül, nemrég leltek egy hasonlót a városban is. A rejtélyek fokozódnak, bla-bla, a seriff szaladgál az erdőben puskával sokat, és emberek halnak, majd persze a végére minden kiderül.
Szerencsére. Okoz néhány kellemetlen percet az egész. Valami van a háttérben, amit a néző nem tud, és sokáig nem is lebben fel a fátyol a titkokról. Ez a mozzanat eléggé feszélyezett a megtekintése közben, nem sok mindent kötnek az orrunkra, miközben a szereplők már kezdik sejteni, mi ez az egész. (Igen, meg a forgatókönyv-író meg a stáb is, de nem így értettem, na.) Mi meg csak botorkálunk a sötétben, bár legyünk őszinték, ennek is van varázsa, főleg utólag, amikor már kielégül kíváncsiságunk.
Talán nem meglepő, ha azt mondom; vérben bővelkedünk, izgalom is akad ám, nem beszélve a történetről, amely azért nem az eccerű erdő-gyilkos-menekülés triangulum mentén mozog. Kellemes meglepetések érik az embert a kis közösség tagjai részéről, akiknek nagy része hordoz magában valami titkot. Ezeket is megismerjük, és emellé kapunk egy jó horror-filmes élményt, méghozzá nem is az elcsépelt fajtából, természetfeletti, sorozatgyilkos, továbbá egy elgondolkodtató és meglepő befejezést.
Jár a 10/8.

Antichrist (2009)

Mielőtt bármit is írnék Lars Von Trier legújabb filmjével kapcsolatosan, leszögezném, hogy ezúttal némi elfogultsággal leszek vádolható, ugyanis az 1994-97 között készült "Birodalom" megtekintése óta kifejezetten rajongok a dán származású rendező filmjeiért. Hazudnék ha azt mondanám, hogy minden egyes műve maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, ám az vitathatatlan, hogy így vagy úgy, de minden filmje hosszú napokig adott gondolkodni valót, illetve rengeteg megválaszolatlan kérdést és valami nagyon különös, nyomasztó, borzongató érzést. Talán azért képes ilyen könnyen utat találni az ember legmélyebb érzései felé, mert filmjeinek középpontjában szinte kivétel nélkül hétköznapi emberek hétköznapi problémái állnak s ezeket a hétköznapi, jellegtelen embereket is általában ismeretlen vagy kevésbé jegyzett (ám annál tehetségesebb) színészek játsszák. Az egyszerű színek, a kézi kamera gyakori alkalmazása, a sok már - már bántóan közeli felvétel a szereplők szenvedéseiről gyakran olyan érzést kelt bennünk filmjeinek megtekintése közben, mintha szégyellnénk magunkat amiért illetlenül, mondhatni pofátlanul végignézzük vadidegen emberek legintimebb pillanatait, legnagyobb fájdalmait, végsőkig tartó küzdelmeit vélt vagy valós félelmeikkel. Trier előszeretettel foglalkozik az emberi lélek azon gyötrelmeivel, amit a jó és a rossz közötti harc során szenved el. Eleve szereti feltenni a kérdést, mi a "jó" és mi a "rossz"? Meddig "jó" valami és mikortól tekinthető "rossznak"? Jó példa erre a Hullámtörés című film, amelynek középpontjában az önfeláldozás fogalma áll, ám mindez olyan szituációba helyezve amelynek köszönhetően annak eredendő jósága már közel sem lesz olyan magától értetődő. De térjünk vissza legújabb filmjéhez az "Antikrisztushoz". A filmet az idei Cannes-i filmfesztiválon mutatták be és ahogy az várható volt, rögtön a támadások kereszttüzébe került. Kritikusok természetesen nem a történetet, nem a két rendkívül tehetséges színész (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) alakítását és nem a film zenéjét vagy fényképezését támadták, hanem a nagyon nyers és durva jeleneteket. Ennyit a Cannes-i fogadtatásról. Jöjjön a film maga.

"És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva."

(Baudelaire: Előszó)

A film egy nagyon szépen fényképezett, szívbemarkoló zenével aláfestett Prológussal indul, amelyben - helyenként pornográf, helyenként kifejezetten érzékinek ható, - lassított felvételeken nézhetjük végig, amint a két főszereplő vadul szeretkezik a zuhanyzóban, miközben szemük fénye, a kisgyermekük, kimászik a járókából majd kiesik a szobája ablakán és szörnyethal.

"Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betőlt.

Találkozunk - irgalmas végezet!
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmerszS helyet cserél bennünk a fájdalom;És folyni látom, majd ha már késő lesz,A megbánásnak könnyét arcodon."

(Vajda János: Harminc év után)

A Bűn alól, melynek elkövetéséért a lehető legnagyobb és egyben legfájdalmasabb büntetést kapták, úgy tűnik nem létezik feloldozás. Hosszú hónapok telnek el a Nő életében úgy, hogy magáról nem tudva, szinte katatón állapotban fekszik egy kórházban. Ám hiába a talán önkéntelen menekvés a szembenézés elől, az ébredést követően sem változik semmi. Azzal, hogy átalussza és megpróbál tudomást sem venni arról, ami történt nem old meg semmit. Felesleges azt remélnie, hogy egyszer talán felébred és egy varázsütésre minden a helyére kerül, a Bűn megbocsátást nyer s minden megy tovább a maga megszokott módján. Semmi, de semmi sem lesz olyan már mint annak előtte. Bármilyen gyötrelmes is ezt beismerni magának, ez az igazság.


Ébredése nem ígér megtisztulást, ébredésében nem rejlik az új hajnal, az újjászületés édeskés reménye. Ébredése sokkal inkább a Bűn iszonyatos terhét és annak megváltoztathatatlanságának kegyetlen felismerését hozza magával. Fájdalmas eszmélés, hogy a Bűn, Bűn maradt és éppen olyan fájdalmasan izzó sebként tátong a lelke mélyén a bűntudat, mint korábban. Ennél talán csak a Férfi rezignáltsága, közömbössége borzalmasabb. Ő, aki éppen úgy részese a annak, amit tettek, a megbánás, a bűntudat leghalványabb jele nélkül kíséri figyelemmel a Nő önmarcangoló vezeklését. S mivel a Férfi maga is lélekgyógyász elhatározza, hogy a kezelést átveszi kollégájától. Ám a túlzott racionalizmusa, (az a fajta hozzáállása, hogy a szenvedés, a bánat, a fájdalom mind - mind természetes, épp ésszel megmagyarázható, pszichológiai tételekkel felírható és levezethető fiziológiai-pszichológiai folyamat és ebből adódóan olyan jelenségek melyek kezelhetőek, gyógyíthatóak) és a szinte taszító materializmusa jócskán megnehezíti a közeledését a probléma gyökeréhez. Nem utolsó sorban a Társához, akiről tulajdonképpen nem is tud semmit. A Nő és közte egyszerű orvos-beteg kapcsolat alakul ki, amely nem is megy túl a felszínen megjelenő tünetek kezelésén. A Nő kétségbeesetten remél bűnbocsánatot, kétségbeesetten próbál vezekelni a Bűnért, amit elkövetett, míg a Férfi igyekszik a maga részvéttelen, rideg és szigorúan orvosi eszközeivel megszabadítani őt a bűntudattól. Két, egymástól fényévekre került ember tragédiája ez. A racionális, a Bűnt egyszerű hibaként, kisiklásként a bűntudatot pedig kezelhető tünetként felfogó Férfi és a Bűnt valóságosan megélő, a valódi megbocsátással járó, a valódi feloldozásból eredő felépülésben reménykedő Nő drámája.

"Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk, siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan . . .
Tekintetünkben, hajh! nem az elvesztett
Az el nem nyert éden fájdalma van."

(Vajda János: Harminc év után)

A Férfi, a maga tudományos módján, igyekszik segíteni a Nőnek ezért visszamegy vele arra a helyre ahol a Nő a Bűn elkövetése előtt utoljára együtt volt a gyermekével. Visszatérnek az Éden-be, ám az erdő már közel sem mutatja azt a barátságos arcát amelyet korábban. A természet, amely azelőtt minden fűszálával, minden apró csodájával az életet, a születést, a boldogságot hirdette mintha kifordult volna önmagából. Az Éden már nem az a biztonságos hely ahová korábban oly' szívesen menekülhettek ha egy kis nyugalomra vágytak. Az Éden félelmetes hellyé vált. Az élet helyét a halál vette át. Madárcsicsergés helyett halotti csönd. Döglött madarak oszladozó teteme, önmaga húsából tépő róka. Mindenütt az elmúlás, a végesség, a reménytelenség, a félelem tükröződik a megváltás, a feltámadás, az üdvözülés leghalványabb reménye nélkül. A valaha biztonságos Éden egyszerre a bizonytalanság és a kétségbeesés színhelyévé vált. A Nőn a kezdeti megnyugvást követően egyre jobban elhatalmasodik a pánik. Majd a szörnyű tudat, hogy a Bűnre való hajlandóság, a Bűnre vágyás és annak élvezete természetünknél fogva adott, velünk született sajátosság, a teljes idegösszeomlás szélére sodorja. Érzi, hogy amitől fél, amitől undorodik, amitől szenved az olyan valami, ami megváltoztathatatlan s ami alól feloldozást várni is hiábavalóság. Az amitől fél az nem az Éden, nem az elkövetett Bűn, hanem Önmaga. Az Önmagában lakó "természet" az, amitől szenved, amit gyűlöl és ami alól feloldozást vár. Az önmagában lakó "természet" az, ami oka szenvedésének. Oka annak, hogy a Bűnt elkövette. Szenved ettől még akkor is, ha ez éppúgy jelen van mindenki másban is, mint Benne. Ám pusztán ennek felismerése nem hordozza magában a várva-várt feloldozást. Nehéz és gyötrelmes folyamat az önmagunkkal való szembenézés s ez a Nő számára sem egyszerűbb. Minden erejével azon van, hogy szenvedésében ne legyen egyedül, hogy a Férfi is átélje azt a borzalmat amit Ő. Így változik szép lassan az Éden Pokollá. A nő privát Poklából formált közös Pokollá.

"Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak . . ."

(Vajda János: Harminc év után)

Összességében azt mondhatom, hogy Triernek sikerült újra meglepnie, bár sok tekintetben azt kaptam amit vártam, várhattam tőle. Volt néhány olyan momentuma a filmnek ami korábban nem volt jellemző a dán rendező munkásságára. Az, hogy a film elgondolkodtató, hogy bővelkedik szimbólumokban, nem szájbarágós és, hogy még hosszú ideig mély nyomot hagy az ember lelkében nos ez nem újdonság egy Trier-alkotástól. A Prológus és az Epilógus szívszorító zenéje, az egészen kivételes operatőri munka, a színészek kiváló teljesítménye (a női szereplő alakítását díjazták is Cannes-ban) szintén nem meglepetés a számomra. A helyenként kifejezetten durva jelenetek viszont igen. Nem mondom, hogy feleslegesek sem azt, hogy nem tesznek hozzá a filmhez, ám véleményem szerint nem sikerült elérnie azt amit akart. Félő, hogy a horrorba illő jelenetek mögött elveszik a lényeg. A drámaiság, a történet valódi tragikuma.

Mindent összevetve nem rossz film az Antikrisztus, ám nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint például a Hullámtörés. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek olyanok, akiknek egyáltalán nem fog tetszeni és fanyalogni fognak. Mindezek ellenére ez egy egész jó film, még akkor is, ha nem ez lett Trier legjobban sikerült filmje.

X-Men kezdetek: Farkas - X-Men Origins: Wolverine (2009)

Valljuk be őszintén, elfogult vagyok, már ami a szuperhősök kalandjait illeti. Hajlamos vagyok arra, hogy joviális elnézéssel kezeljek, olyan logikai buktatókat, bakikat, és csúsztatásokat, amelyek egy másfajta film esetén idegesítenének. A szuper, illetve kevésbe szuperhősök valamiért kivételt elveznek. Felre értés ne essék, a szar film akkor is szar film, ha például kékharisnyás szuperember repked benne, mégsem rovom fel a hibákat oly szigorúan. Hasonló a helyzet az alant taglalandó, legújabb szerzeménnyel is. X-men. Nagy sóhaj, hiszen gyermekkorom kedvenc multikulti szupercsapatáról van szó. Rossz nem lehet, szólottam és legott neki is láttam a letölt….. izé, az USA-ból való megrendelésnek …
Meg is érkezett hamar, színes-szagos szinkronizált DVD formátumban.

Ugye, kezdetek. Tehát nem a trilógia által megkezdett történet fonalát vészi fel a film, hanem elé kanyarodik inkább. És ezt egész ügyesen teszi. Bár volt olyan érzésem, hogy azok az emberek, akik csak, és kizárólag a mozifilmekben láttak X-ment, nem értékelhetik annyira a filmet, mint azok, akik már képregényformátumban is találkoztak kalandjaikkal. Több olyan kikacsintás is volt, ami kimondottan a képregényrajongóknak szólt, és ez örömmel töltött el. Ugyanakkor, azok számára is élvezhető és követhető volt a sztori, akik meg nem forgattak a képeskönyveket soha.

Kiderül pl, hogy Farkas (mi a faszért nem Rozsomák, az nem ilyen kemény név??? ... a szerk) öreg. Nagyon öreg. Mondjuk ezt tudtuk eddig is, de most nemi konkrétumunk is van. Meg hogy van egy testvére. Akarom mondani féltestvére. És hogy apagyilkos kissrác volt. És sok háborúban vett részt, azért ilyen kiégetten cinikus. Itt jegyezném meg hogy a főcím kimondottan hangulatosra sikeredett, a tematikáját, és megvalósítását tekintve egyaránt. Farkas barátunk, testvérével ellentétben nem kimondottan rajong a vérontásért, mindössze teszi azt amiben jó. Háborúskodik. Fivére azonban igazi megszállott, aki egy idő után mar barát és ellenség között sem tesz különbséget. Így kerülnek mindketten Stryker ezredes védőszárnyai alá, egy sikertelen kivégzést követően.

Stryker ezredes sem kevésbe megszállott, egy elit alakulatot hozott létre mutánsokból és mindenfele titokzatos missziókat vezet. Van itt pisztolyhős, kardmester, kicsibuldózer, stb. Egy pont közös csak bennük: mindannyian szeretnek ölni, és kicsit ketyósak. Egy afrikai küldetés során, mely egy titokzatos fémmel teli meteordarab korul bonyolódik, és egy kis falu lakosságának ritkításában ér véget, Farkas besokall, és otthagyja a díszes kompániát.

6 évvel később láthatjuk Őt viszont. Kanada, favágó élet, csinos feleség, álomház. Sejthető hogy az idill nem maradhat. És nem is. Felbukkan Stryker egy figyelmeztetéssel. Valaki(k) a regi csapattagokra vadásznak. Lőttek az idillnek. Az asszonykát kicsit megszaggatják, és az elkövető kilétére is fény derül. A bomlott agyú tesó vérengzik egy kicsit. Megvan az első nagy testverbunyó, amibe Farkas barátunk (akkor még) csontbicskája bele is törik kissé. Kapva kap hát Stryker ajánlatán, aki felkínálja neki az elpusztíthatatlanságot, egy adamantium csontváz formájában. Stryker, egy új szuperfegyvert remél szerezni, Farkas is, csak Ő nem a haza szolgálatában gondolkodik, így a beültetés után legott meg is szökik, és keresni kezdi testvérét.

Aki, mint később kiderül nem csak a saját szakállára gyilkolgat, hanem megrendelésre is, és a megrendelők között van Stryker is. Innentől van minden, menekülés, harcolás, kardozás, jogos és jogtalan bosszú egyaránt. Közben felbukkannak mar ismert arcok, fiatalabb kivitelben (Küklopsz, Xavier, Jason). Van kötelező épületrombolás. És válasz ami mar az elején elkezdett foglalkoztatni. Jelesül pedig hogy miért is nem emlékszik Farkas koma semmire sem? És miért is nem teljésen úgy viselkedik mint a trilógiában, értem itt ez alatt , hogy nem olyan született tuskó még, sőt egy kicsit nyálas is . A végére minden a helyére kerül, és egy olyan Farkastól búcsúzunk, aki mar megfelel annak, akit a sorozatban megismertünk.

Egyszóval szerintem egy rendes iparos munkát kapunk a képernyőre. A színészek olyanok amilyenek, nem lógnak ki a többi X-men film közül. A effektek rendben, a történet is. Természetesen nem ez a film fogja megváltani a világot, még csak a hónap filmje címre sem pályázhat, mindazonáltal kellemes kikapcsolódás a szürke hétköznapokból. Képregény és X-men fanoknak kötelező. Akciófilm-rajongóknak ajánlott.

Részemről meg egy elfogult 8/10

Húsdaráló - Meat Grinder aka. Cheuat Gon Chim (2009)

Egyenesen Thaiföldről érkezett közénk eme alkotás, némi suttogó-propagandával vegyítve, amely szerint még a "Grotesque (Gurotesuku)" című vérbő japán gore mozin is túltesz, amely bizony naturálisabb jeleneteivel elég sok ember ingerküszöbét basztatta meg. Ez az állítás nem különösebben állja meg a helyét, a hasonlóság kimerül abban, hogy mindkettő ázsiában készült. Az utóbb említett film, nos, mondhatjuk azt, hogy nincs túlbonyolítva történetileg, de nincs is ezzel baj, nem arra készült, hogy pipafüstbe burkolódzó filozófusok merengjenek felette, míg jelen alanyunk tartalmaz sztorit, motívumokat és az elborzadáson (egyeseknek hányingeren) kívül még egyéb érzéseket is megpenget lelkünk húrjain. (Most mondjátok, hogy nem volt szép ez a költői kép...)
Amerika kullog Ázsia után a horror terén, de ál-prűdsége lehetetlenné teszi, hogy ilyen műveket rakhassanak le az asztalra, nem beszélve a kurva nagy lustaságról, amelynek következményeként forgatókönyvírói az istennek sem akarnak túllépni a "fiatalok az erdőbe indulnak, aztán jól kinyírják őket" -sablonon. Ha pedig importálnak is onnan valamit, alaposan kiválasztják, nehogy túllépjenek a bazári ijesztgetésen, mert ne'adj Isten még rászoknak az állampolgárok a gondolkodásra, az meg odabaszna az épülő "szép új világnak".
Rendezőnk, a leírhatatlan és kiejthetetlen nevű (most jön a copy-paste:) Tiwa Moeithaisong, aki már belekontárkodott ebbe a zsánerbe, ezért némi gyakorlata akad e téren, ez egyébként meg is látszik. Jöjjön a sztori:
"Az élet szívás" - rohan át gyakorta mindannyiónk fején, és ez igen közel áll az igazsághoz. Főhősnőnk, Boot pedig alaposan megkapja a magáét, nem elég, hogy egy őrült anya nevelte, aki nem volt rest bántani őt gyakorta, apja erőszakolta, majd odaadták az első embernek feleségül, miután teherbe esett, még férje is félrekúr a bébiszitterrel, miközben tetemes szerencsejáték-adóssága fejében Boot és kislánya feje felől el akarják venni a házat. Mindezek mellé még azok a hangocskák is elég zavaróak lehetnek, amelyek a fejében megszólalgatnak. (Én aztán tudom, milyen szar, néha én is alig bírom elnyomni ezeket a gyilkos sugallatokat, ehehehehe) Ki ne készülne ki ilyen állapotok mellett?
Mégis igyekszik kézben tartani az életét, egy kis mobil kajáldája van, amellyel tésztát és leveseket árul. No, ne gondoljunk semmi modern dologra, hiszen valahol a 70-es évek forrongó diáklázadásainak ideje körül járhatunk. Bele is keveredik egy ilyen akcióba, melynek során elhagyja menekülőben a kerekes büféjét, mielőtt a rendőrök összevernék. Segítője Attapol, egy ifjú diák, aki elrángatja a balhé környékéből. Miután visszatér a cuccához, és hazaszállítja, meglepődve veszi tudomásul, hogy kiskocsijának belsejében egy fiatalember holtteste van.
Különös családi öröksége egy recept, amellyel nagyszerű étkeket lehet készíteni - emberből. Fel is dolgozza a srácot, mert a megélhetés és a szükség nagy úr, valamiből el kell tartani a kislányát. Ez is csak szimpla megélhetési bűnözés, mondhatjuk rá.
Az emberhús nagyon finom, kapós lesz, hamarosan már egy kis vendéglőt is nyithat, majd a szerelem is bevilágítja egyre inkább elborulóban lévő elméjét, az ifjú Attapol személyében. Kis kellemetlenség ugyan a követelőző faszi, aki a házát akarja, de ezt is megoldja egy vidám vacsora idején, ugyanis alaposan lemészárolja őt és két segítőjét, akik később kulináris különlegességként szolgálnak majd a kedves és mit sem sejtő ínyenc vendégek számára. Szerelme viszont ráébred: Boot elmebeteg, és megtudhatjuk mi történt férjével és a bébiszitterrel. Szegény Boot-ot több sokk is éri, melyek megadják a végső lökést a zavaros és sötét őrület bugyraiba.

 Durva alkotás. Megvan az a jó szokása ezeknek az ázsiai horroroknak, hogy az egész egy emberi dráma, amelyhez szinte mellékesen adnak horrort, mert igen, itt nem az az aspektus érdekes, amikor húst vág, vagy amputál, vérben tocsog, ez csak kellék, hogy kibontakozzon előttünk a szörnyű dráma. Olyan mélyen vezetnek bele bennünket a hányatott sorsú hősnő lelkébe és életébe, hogy -kövezzetek meg érte, vagy inkább az alkotókat- hogy egyszerre csak úgy éreztem, hogy sajnálom őt, és szinte együttérzek vele. Szóval hatással van az emberre. A kameraállások dicsérik a rendezőt, és ezekben a filmekben olyan jellemző "színtúltelítettség" is mesterien vannak kezelve. A kontraszt a múlttal kiböki a szemed: hiszen az emlékek megfakulása jól nyomon követhető a fekete (vagy inkább kék)-fehér pillanatokban. Zeneileg sem a a feszültségre lett kihegyezve minden, inkább pillanatnyi hangulatfestésként működik, szomorú, agresszív, de hiányzik a felfokozó és egyben felkészítő muzsika, mert, mint mondottam, itt nem a rémisztgetés a fontos. Megragadó a finoman erotikus jelenetek párhuzamba vonása a holttestek mosásának szintén meztelen jeleneteivel... (Vagy csak egy sznob balfasz vagyok, aki hülyén gondolkodik.)
A karakterábrázolásokról már inkább nem is szólok, elég annyi, hogy sikerül velünk az őrült nő tetteinek mozgatórugóit láttatni, de az is lehet, hogy ez csak velem működött. Kínzás, vér és erőszak természetesen bőven van benne,, de nem a központban, inkább afféle adalék az elborult elme érzékeltetéséhez. Az őrület pillanatai az empatikus nézők számára (mint én vagyok) teljesen hitelesek és átérezhetőek.
Negatívum: a néhány érthetetlen mozzanat, amely megint csak lehet az én "szegénységi bizonyítványom", de a kissé zavaros momentumok gyaníthatólag az európai elme számára nehezen emészthetőek.
A lényeg: ismét kaptunk egy horrort, amely jó ázsiai szokás szerint nem az ami.
Jó étvágyat kívánok hozzá:
10/8

District 9 (2009)

Ez egy rasszista-film! - indul a sakálkórus, korunk állandó bírkaterelői újra felháborodtak. Halk sóhajjal vesszük tudomásul ezt az állandó nyafogást, manapság már nem létezik film, ami nem lépne valamelyik kissebbség érzékeny tyúkszemére. Ha esetleg szőke, kékszemű, fehérbőrű anti-főhőssel van dolga a nézőnek, az teljesen normális. Mi vagyunk a többség, minket aztán lehet tökönrugdosni bűntetlenül doszt. Egyébként pedig ők intoleranciát látnak, én meg enyhe tolerancia-leckét. Ki mit akar belelátni, ugye, bár az én hangom halk, és a rasszizmust-antiszemitizmust állandó jelleggel üvöltöző megélhetési polgárjogi (h)arcosok minden fórumon arcunkba fröcskölhetik rögeszméiket, azért merészelem leírni én is a nonPC, nonmainstream, nontrendi véleményemet. És igyekszem nem bunkósbotként használni a másként gondolkodók ellen, az nem a mi előjogunk, csak egyszerű filmkritika lesz, amely azonban a realitással való párhuzamai miatt kénytelen-kelletlen biza' nem fog találkozni a társadalom által elfogadott dogmatikus baromságokkal.

Az idegen NEM szép.

A film írója és rendezője a mindössze 30 éves Neill Blomkamp, aki már megint nem a Beverly Hills szép és gazdag völgyeiből bújt elő, hanem a sötét Dél-Afrikából származik. Mozija történetét is oda helyezte, ó atyavilág, a földönkívüliek hatalmas űrhajója kivételesen nem Washington felett jelenik meg, nem a párizsi Eiffel-toronynál, a moszkvai Kremlnél és sorolhatnám a tipikus helyszíneket, amelyeket ilyen alkalmakkor kötelező mutatni. Erről jut eszembe, vajon Magyarországon hol jelenne meg az UFO? A Parlament felett? A Nyugatinál? Esetleg a Duna Plázánál? Vagy egy Gárdista-csendőr avatás felett?
Szereplőink sem ismertek és túlhajszolt sztárok, mégis üt az egész. Én valahol a meglepő és abszolút nem hagyományos történet-keretekben látom a sikert. Azért kereteket írok, mert valójában mégiscsak sikerült néhány gyakran felhasznált panelt belepakolni a filmbe, amely a hatásos összképet valamelyest lerontja. Főként a második felében.

Az idegen NEM jó.

Eljött az idő, az idegenek megjelentek enyhén már így is túlzsúfolt bolygónkon. Legalábbis ezt sejti az emberiség, mert a lebegő óriási űrhajó Johannesburg felett megáll, és onnantól semmi. Három hónap elteltével már éppen aktuális ötletként bejáratot vágnak az emberek az UFO-ba. Girhes és igénytelen földönkívüliekkel van teletömve, amik randák, mint a bűn. Amolyan félig bogár és rákszerű külsejük van, arcukban csápok, mint Cthulhu-nak. Mit is kezdjünk még pluszban egymillió bevándorlóval, akik ráadásul egy másik bolygóról érkeztek? Mindegy, legalább egyszer a négerek is megtudják, milyen érzés, amikor "váratlan vendégek" érkeznek, és az istennek sem akarják elhúzni a belüket. Készítenek nekik amolyan menekült-tábort, segélycsomagokkal, meg egyebek, ám az amúgy sem túl fényes ideiglenes szállást cigányputrivá degradálják a "garnélarákoknak" elnevezett lények. Akik ráadásul igénytelenségük mellett rendkívül passzívak valamitől, és csak szaporodnak, kedvenc ínyencségükké pedig a konzerves macskaeledel vált. Mindezek mellé még a szemétből is tudnak zseniális gépezeteket szerkeszteni. Nem is a Földön lennénk, ha nem érkeznének meg természetesen azok, akik rátelepedve a helyzetre kihasználják az idegenek gyengeségeit, és azok szuperfegyvereiért húst és prostituáltakat kínálnak. Egy bökkenő van: a csodapuskák csakis úgy hajlandóak működni, ha a "garnélarákok" veszik a kezükbe, tehá genetikailag le vannak "gyerekzárazva". Ennek ellenére a "nigériaiak" nem győzik begyűjteni a cuccost, és főnökük, igazi babonás nigger lévén szívesen falatozik a földönkívüliekből, azt hívén, hogy erejük belészáll, és akkor majd odapörkölhet majd mindenkinek, aki nem tetszik neki.

Az idegen menjen HAZA.

Ezt a csodás idillt zavarja meg, hogy már a fekák is megunják rohadtul a nyakukon élősködőket, és szeretnének megszabadulni tőlük. Az utcákon kitör a tiltakozás és az erőszak. Nem kell idegen, mert lop, büdös és lelakja a környéket. (Bazz, de kurva ismerős...) Az MNU nevű kibaszott nagy multicég, amely az E.T.-kkel foglalkozik a fegyvergyártás mellett, kiötli, hogy költöztessék arrébb a lényeket, távol a nagyvárostól egy másik "gettóba". Ennek a tervezetnek a vezetőjévé jó emberi szokás szerint (amely hazánkban virágzik sajnos a legjobban), a cég góréja a balfasz vejét, Wikus-t jelöli ki. Wikus egy vérbeli bürokrata, a kis hülye-fajtából, ezért éppen alkalmas arra, hogy az átköltöztetés végrehajtásához aláíratgassa a kilakoltatás tudomásulvételét, mind, az időközben másfél milliónál is nagyobb számúra szaporodot lénnyel, melyben fegyveres katonák segítik. Nem bánnak különösebben kesztyűs kézzel a "garnélákkal", példának okádék a "szaporítókamráikat" rövid úton szétbasszák.

Az idegen: IDEGEN.

A szar pedig belekerül a ventillátorba: barom Wikus úr egy viskóban különös hengertartályt lel, amelynek tartalmából véletlenül a pofájára is spriccel. Innentől felborul az élete. Nem elég, hogy szarul kezdi érezni magát, körmei hullani kezdenek, és fokozatos átalakulásba kezd, egyik keze átalakul a lények ollós karmává. Cége, az MNU, megneszelve ezt, azonnal igényt tart rá, hogy alaposan "boncolva" a kérdést, megvizsgálgassák, mert a különleges idegen-fegyverekhez szükség van az ő DNS-keverékére, vagy ilyesmire. Menekülésbe fog, és hová mehetne, mint a földönkívüliek táborába, ahol bújkálni kezd. Szerető apósa eközben elterjeszti, hogy vadul xenofíliás (Ez kérem hivatalosan: "földönkívüliek iránti vonzódás mint szexuális örömforrás", hihhhhhetetlen, hogy ez létezik...), és fertőzött. A bajt tetézi, hogy a niggerek is elkapják, és vezetőjük alig várja, hogy levágja a mutálódott kart és megzabálja. A szar bizony nyakig ér. Eseményekkel sodródó főhősünk azonban eljut a furcsa folyadék előállítójához, amelyről, mint kiderül: hajtóanyag lett volna az űrhajójukhoz, mert úgy látszik ők is unják már a redvás Föld planétát. A lény megigéri: meggyógyítja, újra ember lehet, ha visszakapja a cuccát, és itt következik egy "Terminator 2."-s érzés, mert szigorúan őrzött laborból kell visszaszerezni az "UFO-benzint". Innentől akció követ akciót, Wikus jellemfejlődését is figyelemmel követhetjük, és azért kapunk egy olyan."egyformák vagyunk, annak ellenére, hogy különbözünk" tartalmú okítást.

Az idegen: azért IDEGEN, mert idegen.

A film erősen dokumentarista-stílusban készült, mintha a CNN, vagy egyéb hírcsatornák műsorát néznénk, esetleg a Hír Tv-t, bár a "Cuslág-ügyet" nem emlegették, és Lendvai Ildikó véres-húscafatai sem robbantak rá sajnos a kamerára. Mert ilyenek igen gyakran megtörténnek ám, fröccsennek a bensőségek, köszönhetően az alien-puskáknak.
Olyan az egész, mint egy oknyomozó műsor, visszaemlékezések, régebbi felvételek, és a tipikus: "én ismertem őtet, nem is képzeltem volna" - stílusú félbulváros megnyilvánulásokkal tűzdelt riportok, keveredve természetesen olyan jelenetekkel, amelyeket rajtunk, igazi nézőkön kívül nem láthat más. Nagyrészt kapkodom a fejemet, mert az erősen társadalomkritikával megpakolt sztori mellett az akciók és a humoros jelenetek folyamatosan váltják egymást. Olyan, mintha belecsöppennénk valamibe, aztán a végén meg kihullanánk, átszáguldunk valamin, egy egyáltalán nem tipikus sci-fi-n, amely nagyrészt felrúgja a régimódi tudományos-fantasztikus sztorik sablonját, és egy újszerű verziót kaphatunk a kapcsolatfelvételről. Bár a végére egy kicsit túl sok lett az akcióból, amit én enyhén nehezményezek, miközben mások meg felsóhajtanak, hogy végre lövöldözés, mindenképpen ajánlatos megtekinteni ezt a hagyomány-romboló filmet. Valószínűleg hamarosan következnek az utánzatai is, amelyeket semmiképpen nem érdemes megnézni.

A lények megvalósítása tökéletes, tényleg valódinak tűnnek, persze ez a mai technikával egyre kissebb kunszt, a látványvilág is perfekt.
Úgy érzem, ez egy kult-film lesz, egy különlegesség a műfajban, erősen realisztikus, nem afféle buzi-űropera, mint a sztarwarsz.
Mindenképpen ajánlott megtekinteni, ráadásul az izgalom mellett kapunk még elgondolkodnivalót, amelyet ügyesen úgy rendeztek meg, hogy mindenki a saját szájíze szerint értelmezhessen.
Formabontó, de a végére kissé klisés.
10/9