Fekete démon - The Black Demon (2023)

   "Az El Demonio Negro, azaz a Fekete Démon legendája azóta él, amióta az emberek a Kaliforniai-öböl, más néven a Cortez-tenger vizeit járják a Baja-félsziget és Sonora állam között. A mesélők szerint a Fekete Démon egy cápa, amely olyan hosszú, mint egy iskolabusz, és elérheti az 50 láb hosszúságot vagy annál is hosszabb. Bőre olyan fekete, mint az éjfél, és szúrós szemei valahogy még sötétebbnek tűnnek. Hajókat borít fel, bálnákat támad meg, és egész csapatnyi oroszlánfókát nyel el egyetlen harapással. Azok, akik látták, hosszú, ostorszerű farkáról számolnak be, amely a hullámokat kavarja a felszínen. Bár a Fekete Démon legendája generációkon át öröklődött, soha nem volt igazolható eset és fénykép sem. Nem találtak olyan tárgyi bizonyítékot, amely igazolná a lény létezését, bár a hívők gyakran hivatkoznak a bálnák félig megevett tetemére, amelyeket néha partra vet a víz a környéken."

 Mi sem lehet kellemesebb, mint egy ilyen létező legenda alapján leforgatott horrorfilm - mondhatnánk joggal. A bemutató egészen lázba hozza a nézőt, a magam részéről némi izgatottsággal vártam a démoni ragadozóról szóló alkotást. Csalódottságomnál csak azoké lehet nagyobb, akik ott élnek és láthatják, ahogyan mítoszukat így herdálták el, így áldozták fel a gagyi szórakoztatás oltárán. Esőisten siratja Mexikót. 

 Üssetek agyon, de az Adrian Grünberg név nekem sehogyan sem tűnik mexikóinak. Ez olyan, mint egy fekete, akit Olafsonnak hívnak. Rendezőnk mégis meglepő módon mexikói, aki nem túl sok filmjében valóban mindig Közép-Amerikát teszi a központba. Legismertebb mozija a Rambo V - Utolsó vér, amely számomra nem volt annyira élvezhetetlen -bár csak a végére indult be- azért voltak vagány jelenetek benne. Persze Rambo abban is chicanókat mészárol. Nem akarom a tisztelt esküdtszék előtt védeni Grünberg urat - ezt kérem vegyék jegyzőkönyvbe - de amennyiben a forgatókönyvet két majdnem amatőr úriember dobta össze, nem sokat tehetett az összképért. Mondjuk néha azért beleszólhatott volna az itt-ott kilógó részekbe, a ritmustalan leülepedésekbe és majd az alant sorolt hibákba, de nem tette meg, így bűntársként is azonosíthatnám. Továbbá minden bizonnyal tehet a film jellegének Story 4 és Hallmark tévéfilmes irányba tolásáról - bár ebben a szinkront is ludasnak érzem, csak hallgassatok bele. Színészeink közül kiemelném Julio Cesar Cedillo-t, aki nagyszerűen alakította az átizzadt pólós latino melós mellékszereplőt, továbbá a két gyermeket, akiknek, ha az volt kiadva, hogy minél idegesítőbbek legyenek, akkor Oscar-díjat érdemelnek. De lássuk a sztorit, amely így leírva egészen izgalmasnak hangzik:

 A Sturges família, Paul és Ines, gyermekeikkel, a klasszikus ütnivaló tinédzser lányukkal Audrey-val és a kis okoska Tommy-val egy mexikói kisvárosba igyekszik. Paul ugyanis a Nixon Oil (célzás lenne az Exxonra...? Nem hinném, hogy létezne ember Amerikában, aki Nixon névvel céget alapítana...) megbízott felügyelője, akinek ellenőriznie kell az El Diamante nevű tengeri olajfúrótornyot. Az egykor virágzó városka azonban egy lepusztult putrivá vált, a városlakók meg dühös bunkókká, főként, amikor megtudják, hogy főszereplőnk melyik cégnek dolgozik. Első a munka, ezért Paul ott is hagyja családját egy kocsmában a rossz arcú parasztok társaságában és elindul a fúrótoronyhoz. A helyiek nem mernek a közelébe menni, így egyedül teszi meg motorcsónakon az út második felét. Egy lepusztult nyikorgó ócskavasra érkezik, ahol két ideges faszi várja, meg egy csivava. A rozsdaette építményből szivárog az olaj, dülöngél és mintha valami irtózatos erő lökdösné néha, megrázkódik. Időközben Putripoliszban egy felizgult gyökér a kis családot kezdi zaklatni, megissza a nő sörét (ezért már gyilkolnék) majd a lányát is taperolni kezdi. A harcias asszonyka berág és sörösüveggel csillapítja a fickó libidóját, de ezután menekülniük kell - hova máshova - a kikötőhöz, majd egy helyi jó pénzért kiviszi őket a fúrótoronyhoz, ahol úgy hiányoztak, mint lufiárúsnak a nyílzápor. Az őket odaszállító figurát azonban visszafelé üldözőbe veszi egy hatalmas uszony (iszony) és a csónakot szétroppantva megláthatják az óriási fekete cápát. A két túlélőtől megtudják, hogy ez "El Demonio Negro", egy ősi gyilkos megalodon, amelyet Tlaloc, (az eső, a mennydörgés és a jó termés istene az azték mitológiában) szabadított rájuk, amiért összemocskolták a környéket. Most már családdal súlyosbodva kettőzött erővel akarnak elkerülni a fúrótoronyról, amelynek nem sok van már hátra - mint tragikus körülmények között megtudják egy robbanószer is van a talpazatára rögzítve, így már csak óráik maradtak. Paul ötletelni próbál, miközben állandóan cirkuszol, hol a melós Chatóval, hol a feleségével, miközben a baszott nagy hal megállás nélkül rontja a túlélési esélyeiket. Vajon sikerül-e kiengesztelni a haragvó istent, vagy mindannyian ott pusztulnak el...?

 Ez itt egy családi dráma, amelyben mellékesként feltűnik egy cápa is. A film nagy részében veszekedések, locsogás és főleg a főszereplő bosszús hitetlenkedése folyik. Már eleve az opcionális áldozatszám is alacsony, így aztán a cápa éhes marad, mi meg csak nézzük, hátha történik valami. Eközben olyan hülyeségeket adagolnak elénk, minthogy az alig felkorlátozott, néha veszélyesen kilengő építményen hagyják gyerekeiket kóborolni, aminek nahát, meg is lesz a következménye. Vagy, hogy eleve lazán kiszállnak a kocsiból egy olyan környéken, ami rosszabb, mint az ózdi külváros és útbaigazítást kérnek néhány szemmel láthatóan ellenséges fickótól... De kapunk egy nagy adag prédikálást is, öko-blablát a pusztuló világról - és nem hiszed el, de dokumentumfilmes bevágásokat füstölgő gyárkéményekről, meg pusztuló erdőkről. Nem tudom, kinek az ötlete volt ezzel végképp elvenni az ember így is elszivárgó illúzióját, hogy ez egy horrorfilm. A sok egymás közötti konfliktus pedig teljesen elveszi a fókuszt arról a méretes szörnyről, ami odalent pancsikol. Ennek következményeként ráadásul szereplőink totál ellenszenvessé válnak és sértődötten mormolhatjuk az orrunk alatt, hogy akkor dögöljetek meg. Nem hoz megdicsőülést a befejezés sem, sőt, értetlenül nézzük a felesleges áldozatot. A cápa sem igazán töri magát szimpátiánkért, nagyrészt gondolom odalent szunyókál, vagy a tökeit nyalogatja, nagy ritkán megláthatjuk egy-egy pillanatra, de ha elő is kerül téli álmából, akkor is csak a vízmély sötétjében suhanó fekete izét látjuk, ami tőlem akár metrókocsi is lehetett, nem igazán volt kivehető. Eleve a víz alatti felvételek csapnivalók és élvezhetetlenek, alig lehet bármit is látni... Vontatott és unalmas, érthetetlen az 1 óra 40 perces időtartam. Talán, ha kevesebb lelkizés és mondjuk több áldozat lett volna, ha a film a címben megvillantott témát veszi górcső alá, ha mások a forgatókönyvírók, a rendező és a színészek... Akkor az egy másik film lenne ugyan, de rögtön élvezhetőbb. Ahogyan fentebb említettem, úgy en bloc valamiért minden momentuma tévéfilmes gagyi. Az operatőri munka, a zenék, amelyek mintha nem is egy horrorhoz készültek volna, minden pitiáner és kisszerű, steril érzést kelt. Nagyon rosszul lett elkészítve, pedig az alapsztori jó lett volna, de így olyan, mintha a legjobb alapanyagokat vásárolnánk a főzéshez, azonban csak ehetetlen moslékot tálalnánk fel belőle. A sokszor elmesélt, de alig szereplő cápáról a "Mikkamakka gyere haza" című idióta magyar játékfilm ugrott be, amelyben Dömdödömék a nem létező pomogácsokról addig sztoriznak végig, míg teljesen beparáznak. Jó tanács azoknak, akik horrort készítenének: a gyilkos lény ijesztőbb, mint az, amiről csak verbális szinten kommunikálnak a szereplők. És még a Meg-et húzták le a kritikusok, jó ég.

 Bele ugyan nem halsz, ha megnézed, de sok jobb szórakozás van ennél, mondjuk, ha golyóstollal lepkéket rajzolsz tükörrel a fenekedre, vagy ilyesmi.